Barátom, akivel 2007-ben egy hétvégét Velencében töltöttem, azon meditált, hogy hol tartják a velenceiek az autóikat.

– Nincsenek autóik…

– tippeltem, bár a Róma tér melletti hatalmas parkolóról tudtam…

de miért ne higyjem, hogy lehet autó nélkül is jól élni egy városban!

– És, ha el akarnak utazni valahová?

– kérdezte makacs barátom, mert az autó olyan egy izraeli számára, mint egy magyarnak a ló volt valamikor, gondolom…

anélkül nem is férfi az ember fia.

– Akkor hajóra szállnak

– pattintottam le a motorizált kérdést, és élveztem tovább egy autótlan város gyönyörűségét.

Állítólag, a velenceiek azon keseregnek, hogy az emberek (mármint az a rengeteg turista) nem hajókáznak a kanálisokon, hanem sétálgatnak a városban.

Bár nagy élvezettel tanultam az olasz szavakat, mondatokat, erről nem tudtam kifaggatni az őslakosokat.

Talán, majd legközelebb…

Mert, hogy visszamegyek, az tuti.

Sétálgatni…

Barátom szerint ugyan mi nem sétálgattunk, hanem gyalog „bedolgoztuk” a várost.

Kora reggeli órákban ott, ahol napközben csak a turisták járnak, de reggel még a galambok is szundiztak, így lehetett élvezni a csípős tengeri levegő és a napsütés áldásait, miközben az épületeket bámultuk.

Aztán a város turista-mentes övezeteiben.

Velencében azt élveztem, ami elképzelhetetlen a mai  építési szabványok szerint.

Ahogy a házak kanális felőli homlokzatát beborítják az ablakok, az erkélyek, hogy egymásnak hátat vessenek a sikátorokban…

Az intim kis terecskék, kapualjak mélyén felsejlő belső udvarok, a homlokzaton kitüremkedő, magasba igyekvő kémények, a cseréptető fölé ácsolt teraszok

– itt, egy önkormányzati hivatalnok hátast dobna a megoldásoktól…

Tűzvédelmi távolság

– röhögnöm kell !

Mégis,

ez a totális káosz,

a Campaniléről lenézve meglepően egységes-rendezett képet festett.

Nem gondoláztunk,

hanem vaporetton utaztunk,

mint az egyszerű városlakók.

Este Vivaldi koncertre mentünk,

de nem vásároltunk a Nardinál.

Ám „megszámoltuk a köveket” a Ghetto Nouvoban,

kávéztunk a babzsákok és pörkölőgép mellett…

Élveztük a Castello néptelen sikátorait,

ahol kevésbé torkollik az utca egy a kanálison átívelő hidacskába,

csak kiszalad,

neki a víznek,

és akkor mehet az ember vissza,

keresheti a „labirintus” kijáratát.

A hires épületeket,

amelyeket minden turistának kötelező megszemlélni,

igyekeztünk elkerülni.

Meghatottak az esetlegességek,

a bugyutaságok az egyszerű épületeken.

Szívtuk a levegőt,

próbáltunk beleolvadni a képbe.