Mediterrán promenád

Minap, amikor a Zsolnay negyedről egy év végi pillanatfelvétel kapcsán írtam, újra előjött az az alapvető probléma, hogy túl nagy a távolság a belváros és a negyed között. Ez nem igazán hosszú út, kevesebb mint 2 kilométer, sétálva maximum 20 perc, de az odavezető út érdektelensége miatt tűnik világ végének.

Ha annak idején az EKF döntéshozói nem óriási beruházásokat, hanem valami igazán jót akartak volna a városnak, akkor ennek az útvonalnak a „kiépítése” lett volna a közös gondolkodás elsőrangú célja.

Ez sziszifuszi munka, de éppen arra jó, hogy a városi közösséget együtt építse a környezettel. Ám Magyarországon ez lehetetlen, mert itt minden kinevezett vagy választott vezető úgy gondolja, hogy a státuszával a tévedhetetlen jövőbelátó képességet is megkapta – ami neki jó, az muszáj, hogy a városnak is jó legyen.

Az első kérdés persze az, hogy honnan közelítsük meg a negyedet?

Ha gyalogos várost akarunk, és ebben Pécsnek jó hagyománya van, akkor a Király utca-Felsővámház utca útvonal a legegyenesebb és ennek a Király utca Szent Mór utcáig terjedő része megteszi, a Buza térig már kevésbé vonzó, a Lánc utcától viszont tragikusan visszataszító. Aztán ott van a Felsővámház utca  Major utcai elágazása, ami ösztönösen arra készteti az embert, hogy a biztatóbb külsejű Major utcai házak között osonjon be a kapun. Érdekesség itt sincs, de legalább nem taszító, mint a Felsővámház utcai szakasz, pedig a negyed komplexitásának érzékeltetésére a felső bejáratot kellett volna erősíteni, meg a kapcsolatot az igazán szép Mauzóleummal.

Promenád anno

Ha az akarjuk, hogy az emberek örömmel sétáljanak egy városban, akkor ki kell alakítani egy „promenádot„, ahol le-föl lehet sétálni, érdekes-szép dolgokat látni, ismerősökkel találkozni.

A jó promenád hosszú, és folytatható, de ki kell találni.

Mint ahogy Pesten anno kitalálták az akkori Sugár utat. Az sem tökéletes a kezdete miatt, de önmagában, a célját tekintve zseniális.

Mondhatni, hogy egy új utat vágni könnyű, pedig dehogy, az viszont igaz, hogy egy meglévő városszövetbe applikálni egy promenádot sokkal nehezebb. Ettől még nem lehetetlen feladat.

Még most sem, azzal együtt, hogy ami az EKF előtt reális közelségben volt, az most, az elszórt milliárdok után, egy nyakig eladósodott városban kínkeserves meló, viszont mint kihívás nem semmi.

Mitől jó egy promenád?

A „sétálunk, sétálunk, egy kis helyre lecsücsülünk” program egyik eleme, hogy bámészkodunk, a tekintetünk nem a flasztert pásztázza, ezért a jó promenádon nem botlunk bele kiemelkedésekbe, nem esünk bele gödrökbe – a sétálóutca burkolat tehát lehetőleg sima, egyenletes.

Ilyen helyen a gyalogosnak abszolút elsőbbsége van, és kell annyi hely, hogy legalább ketten elférjenek mindkét irányban, az utca szélességében, mert akkor lehet beszélgetni és sétálgatni kényelmesen.

A zichron jakovi sétálóutca

Ha üzletek, kávéházak vannak a promenád két oldalán, akkor az emberek sokszor cikáznak innen-oda, tehát nem célszerű utcabútorokkal teleszórni az ilyen helyet. De kellenek csomópontok, ahová le lehet ülni akkor is, ha nem akarunk semmit inni vagy enni.

Másfelől persze kellenek kávézók, teázók, sütizők, pizzázók, fagyizók, sörözők, minél nagyobb számban és változatosságban. Ezeknek nagyon jó szolgáltatást kell nyújtaniuk, akkor gyarapszik a sétálgatók száma is, egyben a helyek bevétele – egymást erősítő, felfelé perdülő spirálban.

Kellenek jó üzletek, szép kirakatok. Amelyek arra késztetnek, hogy megálljak, megnézzem, akkor is, ha éppen nem akarok vásárolni. Ehhez jó kereskedők kellenek – nagyon ritka madár a magyar ugaron. A kereskedelmi kultúra botrányosan alacsony, ami a nyitva tartásról a kiszolgálásig terjed – hatalmas tennivaló van ezen a téren.

Vannak sétálóutcák amelyek attól erősek, hogy valamilyen speciális dolgot árulnak: régiségeket, cipőket, műszaki cikkeket, divatot, home design-t, valójában bármi lehet, ha autentikus azon a környéken – csakhogy ezt nem lehet megtervezni, ez kialakul vagy nem, legfeljebb a bimbózó folyamatokat lehet támogatni.

Alkalmi iparművészeti vásár a sétálóutcában… Jeruzsálem

Vannak sétálóutcák, ahol ki lehet alakítani „gyalogos csomópontokat”, helyek, ahová sokan mennek. Ilyen lehet egy könyvtár, Pesten a Szabó Ervin könyvtár környéki kávézók erre épültek rá, mielőtt még az utcaburkolat megváltozott volna.

De ilyen lehet egy színház, mozi, hangversenyterem, közösségi ház, de még egy diák-kollégium is.

Vannak vállalkozók, akiknek van erre szeme: a Szigeti úton járva láttam, hogy egy családiházból kinövő konyhabemutatóterem egyszer csak teljes átalakuláson ment át, ma már kávézó is van. Valószínűleg az egyetemre építenek, felmérték a potenciált és ha valós igényre jó szolgáltatást nyújtanak, akkor minden bizonnyal sikeresek lesznek.

A város szerepe az lehetne, amit a vagyonkezelő játszott a Nick udvar esetében – ott toporgott néhány lelkes és vállalkozó szellemű fiatal ember, akik hajlandók voltak rengeteg munkát, kreativitást beleölni egy dologba, amiben a városi érdek és az ő egyéni érdekük közös mederbe volt terelhető, a Holding pedig rásegített a maga eszközeivel. Ugyanezt kellene tenni, tudatosan és következetesen előre a teljes útszakaszon a Zsolnay felé. Megnézni, hogy mely ingatlanok vannak a Holding kezelésében, amelyek rosszul kihasználtak, és feltárni az azokban lévő potenciált. Persze, ez tipikusan városgazdász feladat, és nem véletlenül mondom újra és újra, hogy ez a szemlélet az, ami hiányzik Budapesten is, Pécsett is, és nagy valószínűséggel még egy sor magyar város vezetésénél. Ha viszont Pécsett van már egy apró, pozitív eredmény, akkor ezen az úton tovább lehetne haladni.

Arts & Crafts Fair Tel-Aviv

Tanulni lehet más városok példáiból, de ettől még Pécsett akkor lesz sikeres promenád, ha a város lakossága és a vezetése közösen, évről-évre csiszolja a gyakorlatot.

Példaként megemlíteném a tel-avivi Nachalat Binyamin projektet, amely vagy húsz éve kezdődött abból a célból, hogy a város egy igazán lepusztult részét rehabilitálja.

A városvezetés csak annyit tett, hogy a konvencionális  utca egy szakaszát leburkolták faltól-falig egy síkban, és kihirdették, hogy hetente kétszer, kedden és pénteken képző-, iparművészeti vásár lesz. Létrehoztak egy művészeti zsűrit annak érdekében, hogy az árusítani szándékozók megüssék a jóízlés bizonyos határát, és kezdetben még helypénzt sem szedtek, csupán azt írták elő, hogy milyen pultok, árnyékolók lehetnek, hogy ne legyen totál káosz az egész. A város „felnevelte” a maga művészeit, mert azt remélte, és joggal, hogy egy idő után az addig lehangoló utcakép megváltozik, a környező épületeket felújítják, az üzlethelyiségekben pedig olyan kereskedés folyik, ami kiegészíti a művészeti vásárt.

Időszakos sétálóutca hirdetése Tel-Avivban.

Vagyis nem azt tették, mint Magyarországon, hogy miközben üres üzletekkel van tele a város, fabódékban sütnek-főznek a város legszebb terein! Amihez nem elég egy kinyitható, könnyű asztal és egy napernyő, az nem az utcára, hanem az üzlethelyiségekbe való! De elősegíthetjük, hogy azok a most még üres, vagy lepusztult helyiségek élettel telítődjenek, ha alkalmanként, de tudatos, és nyilvánvaló rendszerességgel olyan tevékenységet telepítünk az utcára, ami vonzza az embereket.

Ma már fizetnek helypénzt a Nachalat Binyaminon, és péntekenként (ami a magyar vonatkozásban a szombat) zsúfolásig tele van az utca, a környező üzletek, kávéházak. A Nachalat Binyamin sikerének növekedésével a sétaút egyre hosszabbodott. Húsz év alatt lejutott a következő elfelejtett szépségig, a régi vasútállomásig (Hatahana). Ekkor a város felújította a régi raktárakat, váróteret és környékét, és miután itt elég nagy a szabad hely, rendszeresen vannak szabadtéri koncertek, programok, amelyeket a város finanszíroz, hiszen az ide látogatók a környező üzletekben vásárolnak, esznek-isznak, vagyis költenek, ki-ki belátása és pénztárcájához viszonyított mértékben.

Persze, a dolog gazdasági oldalához hozzá tartozik, hogy a városi adó nem a bevételből lehasított sarc (mint az iparűzési adó), hanem a városi szolgáltatás mértékében, előre tudott mértékű, és megfizethető nagyságú. Tehát az, aki ügyesebb kereskedő, jobban dolgozik, az ezért nem büntetést fizet, hanem a hasznát gyarapítja. A jövedelemadó úgyis annak arányában fizetendő, de a városi adó fix havi összeg, ha megy az üzlet, ha nem, vagyis érdekében áll a kereskedőnek, hogy menjen, mert akkor a jövedelméhez képest a városi adó aránya alacsony, ha viszont nincs forgalom, akkor is ki kell fizesse.

PODO-PÉCS_PROJEKT

Párizs éjszakai élete egy sétálóutcában

Az alábbiakban leírom, hogy szerintem, mit kellene tenni az elkövetkezendő 5 évben  (A rendszer az én szellemi tulajdonom, mielőtt bárki rávetné magát, uraim… vagyis, meg lehet csinálni, de csak velem együtt.)

1. Azzal kezdeném, hogy valami botrányosan harsány színnel (pávakék, mondjuk) lefesteném a Széchenyi tértől a Zsolnay Mauzóleum bejáratáig az utca két méter széles szakaszát. Ez bizonyos értelemben figyelemfelkeltés, útmutató az idegenek számára, ugyanakkor megmutatja azokat a pontokat, ahol nem kellemes egy gyalogos számára.

2. Ezen az útvonalon megszüntetném az iparűzési adót, és bevezetném a négyzetméter arányos podo-adót, ami fix havi összeg, minden tulajdonosnak meg kell fizetni, függetlenül attól, hogy használja az ingatlanát vagy sem. A városi tulajdonban lévő ingatlanokért a város is befizetné a speciálisan képzett podo-alapra, aminek egyetlen célja és felhasználási területe a körzet fejlesztése. A lakóingatlanokra is kivetném ezt az adót, de itt eltörölném a Pécsett már kivetett ingatlanadót. A lakóingatlan és a jövedelemszerzésre alkalmas ingatlan podo-adója között 1:2 arány áll fenn, vagyis, értelemszerűen a jövedelemszerzésre alkalmas ingatlan fizet többet. A lakóingatlanok havi podo-adója 100 Ft/négyzetméter/hónap, a jövedelemszerzésre alkalmasaké 200 Ft/négyzetméter/hónap. Ez olyan mérték, amit ki lehet fizetni, és a fizetés alól felmentés nincs! Az a tulajdonos, aki ezt az összeget nem tudja kifizetni, az keressen magának más ingatlant a városban. A projekt minden kiadása ebből az alapból, és csakis ebből fedezendő!

3. Készítenék egy színes térképet, amin megjelölném a felfestett útvonalat, mellette azokat az üzleteket, kávéházakat, amelyek érdemlegesek arra, hogy a sétáló figyelmet szenteljen nekik. Ezt egy anyagilag független, önálló művészekből, gondolkodókból álló zsűri döntené el: ki kerülhet erre a térképre, és hány csillagot kap. Lehet 5 csillagos virágüzlet, de suszter is, a lényeg, hogy a szolgáltatás, amit ad, és környezet autentikussága olyan fokú legyen, hogy rászolgáljon a csillagokra. A térképet csak kis példányszámban nyomtatják, minden hónapban (egy naprakész nyomdának máris van helye, és munkája ezáltal), hogy mindig aktuális legyen. A zsűri tagjai nyilvánosan bírálnak egy adott helyen, mondjuk a Zsolnay negyed egyik ürességtől kongó termében, ahová bárki bemehet, és a tárgyalásba beleszólhat, de döntési joga a zsűritagoknak van csak. Viszont a zsűritagokat ki lehet fütyülni, ha simliskednek.

Nem mindig a házak szépsége vonzó… Jaffói sétálóutca

4. Vennék 50 kerékpárt és átalakítanám riksa-biciklivé – helyi művészek részvételével helyi designt adnék ezeknek. Jöhet megint a pávakék, ami belefér, de azért legyen ízléses és egyedi. Kényelmesen lehessen ülni benne és aki hajtja, az se szakadjon bele. Toboroznék 16 éves gyerekeket, akik napi pár órában dolgozhatnának, hogy a turistákat és helyieket fuvarozzák a pávakék útvonalon, egy irányban 500 forintért. Ezt a pénzt a srácok kapják, a város ne tartsa a markát, viszont a bicajokat minden nap le kell adni, az útvonal mentén létesített „garázsba”, hogy ellenőrizzék az állapotát, és kijavítsák, ha valami nem tökéletes. Ezek a bicajok sorszámot kapnak, így ha egy srác nem viselkedik rendesen, azt az utas bejelentheti a Széchenyi téren lévő információs irodában, ami viszont a nap 24 órájában, az év 365 napján nyitva – ez a pont még kap néhány tennivalót… Ha valaki nem végzi a munkáját 100%-osan, akkor kétszeri figyelmeztetés után repül. A szervezést arra alkalmas felnőttek végzik, akik okos-telefonos kapcsolatban vannak a tekerőkkel. Senki nem dolgozhat napi 4 óránál többet, ezért ha nő az igény erre a speciális járműre, akkor vesz a város újabbakat és toboroz újabb srácokat, akiknek ezáltal egy kis munkával szerzett zsebpénzt biztosít. No, meg egy gazdaságos közlekedési formát a belváros és a Zsolnay negyed között, délelőtt 9-től este 8-ig, nyaranta akár éjfélig, attól függően, hogy mekkora lesz az igény, de kell egy bizonyos minimumot megtartani a szolgáltatás idejében. Hogy hány bijac van az úton, azt a kereslet szabályozza.

5. A riksák belső zsebében a prospektus a Zsolnay negyedről, és a podo-fiú segít telepíteni a mobil-telefonos alkalmazást is az útvonal minden egyes érdekes épületéről, helyéről, ha az utas szeretné. Vagyis, információk özönét az embereknek, olyan formában, ahogy nekik kényelmes.

6. A  Zsolnay negyed kapuiban a teljes nyitvatartási idő alatt „egymást tapossák” az egyetemista vendégfogadók. Mindegy, hogy turista, vagy tüke, egy címkés papír pohárban sima vizet ad az illető kezébe és megkérdezi, hogy miben segíthet azért, hogy jól érezze magát a negyedben. Aztán odafigyel, hogy mit akar a vendég, és valóban segít. Ez pénzbe kerül a városnak, de ez befektetés, és nem sokat, de óránként 500 forintot kereshet minden egyetemista, aki beszél egy idegen nyelvet az 1000 forintot óránként, aki kettőt vagy többet, az 1500 forintot óránként. A tudást ugyanis meg kell fizetni! Viszont a pénzért teljesítményt kell követelni: mosolyt, odafigyelést, segítőkészséget. Ezt sem lehet napi 4 óránál többet csinálni, természetesen. Vendégfogadók kellenek minden kiállításhoz, és mozgó büfék, ha a kávéházak képtelenek ellátni a feladatukat. Itt egyetlen cél van: aki idetéved, az jó élménnyel távozzon. A vendégfogadók nem rendőrök, nem kell kísérgetniük, vagy zaklatniuk minden belépőt, csak olyan mértékben kerülnek kapcsolatba a vendéggel, amilyen mértékben a vendég igényli ezt.

Haifai sétálóutca

7. Időszakos, de rendszeresen visszatérő rendezvények hivatottak az útvonalra vonzani a pécsieket és az idevetődőket. Soha többet bódévásár, kábelek a Széchenyi téren, vagy a Kossuth téren, ne adj Isten a Sétatéren, ellenben jó arányban vegyített utcai árusok és résztvevő üzletek egy-egy adott tematika mentén. A cél nem az, hogy kürtős kaláccsal tömjék magukat az emberek az utcán ácsorogva és forralt, vagy szimpla bort igyanak ugyanilyen snassz körülmények között, hanem az, hogy járkáljanak, ismerjenek meg minél nagyobb területet a városból, és ne 20 bódénak adjanak időszaki megélhetést romba vágva a város szép tereit, hanem 2000 helynek adjanak folyamatos, stabil megélhetést azzal, hogy igénybe veszik a kitűnő szolgáltatásaikat. A cél mindig az, hogy a belváros és a Zsolnay negyed közötti teljes útvonalon lehessen sétálni, vagyis ezek a rendezvények mindig szombaton vagy vasárnap, a gépjármű-forgalom lezárása mellett történjenek. Kezdetnek megteszi, ha havonta egy vasárnap van ilyen rendezvény, mondjuk a hónap második vasárnapja, hogy jó előre, mindenki tudja, ne dühöngjenek az autósok, hanem szálljanak ki ők is, és sétáljanak.

8. Az időszakos rendezvények között lehetnek sportosak is, tavasszal korosztályok szerinti futóverseny, például, ahol az óvodáskorúaknak és a 80-anon felülieknek is van valami helyes-vicces, nem kifejezetten a maratoni futást utánzó számok. A lényeg az, hogy minél több embert mozgassunk meg, akár résztvevőként, akár nézelődőként. Lehet utcai zenészek bemutatója, felolvasó-maraton, ezer és egy dolog, amit, ha már van a Zsolnay negyednek egy 120 fős stábja, találja ki, rendezze meg, és a rendezvényt értékeljék a résztvevők…

terv > szervezés > megvalósítás > értékelés > visszacsatolás  (egyéni felelősség és jutalom-büntetés)

9. Ezekhez a dolgokhoz nem kellenek igazán komoly befektetések, a gazdasági fedezetet a podo-adó biztosítja, a működést pedig a már meglévő szervezetek kell tudni ellátni, persze, egy kicsit hatékonyabb formában, mint eddig. A Széchenyi téri információs központ nem egy klozet-méretű helyen, hanem mondjuk, mint a Nádor-kávéház méreteiben és valóban 24 órás ügyelettel. Egy mediterrán városban ugyanis kell legyen egy olyan pont, ami mindig nyitva van. Ez a hely minden olyan funkciót fel kell vegyen, ami a város zavartalan működését szolgálja. Nem kell kitalálni előre, hanem oda kell figyelni arra, hogy milyen igényeket támaszt az élet. Az biztos, hogy kell lennie egy FÜL-nek, amely begyűjti azokat az információkat, amelyek a lakosoktól, turistáktól érkeznek, és továbbítja a városi kreatívoknak.

10. A városi kreatívok nem holmi kinevezett okosok, hanem egy tanácskozás, ami lehet minden héten, egy adott napon, mondjuk a Zsolnay negyed egy ürességtől kongó termében, ahová odamegy, akinek mondandója van a várossal kapcsolatban. Mindegy, hogy ez Klári néni nyugdíjas, Kertvárosból, vagy maga a polgármester, mindenki lehet kreatív a városban, akinek fontos Pécs sorsa. Ezekkel a rendszeres fórumokkal el lehet érni, lassan (és ez tényleg lassú folyamat), hogy az emberek megnyíljanak, és ne csak panaszkodjanak a szobák mélyén, hanem kimondják amit gondolnak, legyenek javaslataik. Budapesten, a VIII. kerületi Palotanegyedben van egy egyesület, amely példamutatóan csinálja ezt, akkor is, ha nem mindig vannak „kellő létszámmal”, akkor is, ha nehéz a munka, a család mellett még a környezetünkre is figyelni. A CaPE (Civilek a Palotanegyedért Egyesület) idén hatodik éve dolgozik rendületlenül és eredményesen. Ezek a rendszeresen fórumok aztán olyan muníciót adhatnak a folyamatos városfejlesztéshez, amilyet egy tervező az asztalánál sosem találhat ki, és jobb, ha nem is teszi.