Ma délután a Magyar Urbaisztikai Társaság Liliom utcai termébe nem fért el a sok érdeklődő-aggódó építész és szakmán kívüli, akik mind szerettek volna többet tudni a Bécsi utcai tömb-bontási abszurdról. A Budapesre telepedett Zeppelinről, amely a Bazilikával és a Parlamenttel akar konkurálni,  begyúrni egy plázát a város szivének legbelső pitvarába, amely számára az egész város csupán kedvező kilátás a szálloda-szobái ablakából.

A tervekről megtudtuk, hogy nem tudni milyenek, de az itt-ott fellelhető információmorzsákból összegyúrva – elég borzalmasak. A hipp-hopp, az augusztus 20-i ünnepek alatt elvi engedélyt kapott tervek ugyanis  az iráni atomnál is titkosabbak.

Megismerhettük a  lebontantásra szánt  házak történetét és a jogi útvesztőket, amelyekben elvileg bele kéne bukjon ez a beruházás, de úgy tűnik, hogy  a hatalom és a pénz egyesülését mégsem töri meg.

Vígaszt nyújthat a bíróság – esetleg, de a leghatásosabb eszköz a közérdek védelmében, ha a szakemberek és civilek szorosan egymásba kapaszkodva a sarkukra állnak – Le a Zeppelinnel!

Bármekkora az építészek felháborodása, bármennyire bizonygatják a lebontásra szánt épületek urbanisztikai értékeit, attól tartok, hogy az üzletembereket ez nem hatja meg. Ők a pénz nyelvét értik, és ha sikeresek akarunk lenni a velük szemben vívott harcban, akkor az ő nyelvükön kellene beszélnünk.
Budapest belvárosa azért lehet prédája a túlzsúfolási, befektetői akaratnak, mert nincsenek meg azok a gazdasági szabályozók, amelyek egy ilyen területet hatékonyan megvédhetnék.

A rendszerváltás utáni ingatlanbefektetések áradatát az a lehetőség indította el, hogy a város belső területeinek értékében  rejlő extraprofitot nem adóztatják, mint ahogy azt szokás a nálunknál okosabb városvezetőkkel megáldott helyeken.
Aki ezt a lehetőséget nagyon hamar felmérte, Yuli Ofer, elindította a magyar Pláza-őrületet, és ő az aki most Csipak Péter mögött áll a maga tőkeerejével. Nemrégiben egy izraeli napilapnak nyilatkozta a 82 éves üzletember, hogy a Zeppelin „kihagyhatatlan üzlet”. Nem hiszem, hogy az esztétikai élmény miatt ragaszkodik annyira hozzá.

Éppen ezért, a befektetőnek nem a megértésére, az építészeti kultúra iránti tiszteletére apellálnék, hanem olyan gazdasági környezetet teremtenék, amely elveszi az étvágyát attól, hogy ekkora elefántot hajtson be a porcelánboltba. Sűrgősen el kell fogadtatni az értéknövekedésből származó extraprofit progressziv adóztatását – mi sem könnyebb egy kétharmados parlamentben, ahol a kormánypárt éppen a korrupció ellen hirdette meg a harcot – , hogy  ne legyen gazdaságos ilyen ormótlanságokat építeni, hanem a minőségi felújítás felé terelje a beruházói szándékot.

A projekt funkcionális meghatározása, magyarul az, hogy megint: pláza + szálloda + iroda a program abba az irányba tereli az egész belvárost, hogy  a helyi lakos, mint olyan kihal… egy régen elavult funkcionális szétválasztás, amelyből már azok a nagyvárosok is kigyúgyultak, amelyek pedig a XX. században megélték az  éjszaka elnéptelenedő irodanegyedeket. A XXI. századi város-ideál újra a vegyes funkciójú, gyalogos-orientált, átjárható település, a lakások, üzletek, munkahelyek és zöldterületek élvezhető összevisszasága. Mindennek ez a projekt az ellenkezőjét igyekszik megvalósítani.