Romokon viruló élet
A Szimpla Kert a pesti romkocsmák klasszikusa.
Budapest pedig, ha tetszik, ha nem, ma már híresebb a romkocsmáiról, mint a Parlamentről, vagy a dunai panorámájáról.
A romkocsmák még a gazdasági válság közepette is elég jól mennek, adóbevételt jelentenek.
Városélénkítő szerepük vitathatatlan, de éppen ezért, azok számára, akik a környezetükben élnek, számos kellemetlen következménnyel is jár a működésük. Pontosabban, nem annyira a kocsma maga, hanem az onnan kiáramló, randalirozók zaja, mocska.
Látszólag a romkocsmák és a környék lakóinak érdeke ütközik.
Ha jobban megvizsgáljuk a problémát, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó.
A problémák megvitatására és hatékony megoldására a Szimpla Kertben időről-időre rendeznek összejöveteleket, amelyre a környék lakói és az önkormányzati képviselők mellett meghívnak szakembereket, más kerületekben, más városokban dolgozó kocsmárosokat.
Volt ilyen az N6N7 fesztivál keretében, ahol a diskurzus az egész Zsidónegyedet érintette, folytatódott az új önkormányzati vezetés részvételével, egy áprilisi kerekasztal-megbeszéléssel, majd május elején, a romkocsmák évtizedes történetével foglalkozó kiállítás és dumapartival.
A romkocsmák multifunkcionális helyek – merőben különböznek a szóösszetételben szereplő kocsmák, korábban ismert formáitól.
Kívülről, a hajnali utcán, csak az alkoholtól átitatott egyedek viselkedése látszik, de aki veszi a fáradtságot, és bemegy egy ilyen helyre a nap különböző óráiban, akkor nagy valószínűséggel megérinti a hely varázsa.
A romkocsma gyökeres ellentéte az intézményi korlátoltságnak, annak a szürke életnek, amire az átlagban gondolkozó diktatúra szocializálta az embereket Magyarországon.
A Kazinczy és hasonló utcák fakó lepusztultsága nem izgatta a hivatalt, de még az ottlakók többségét sem. Ám amikor ebbe a poshadt légkörbe befészkelte magát az intellektus, a cselekvőképes változtatni akarás, a művészi hajlam, és persze, ami a legbosszantóbb, hogy ezek a kocsmárosok senkitől nem kértek szívességet, nem akarták eltartatni magukat a közösséggel, mert értéket, és bevételt egyaránt termelnek – na ez aztán kiveri a biztosítékot!
Üzleti vállalkozás, amely gazdaságilag és kultúrálisan is sikeres! Maga az ördög – azok szemében, akik csak a közpénznyelő elitkultúrát ismerik.
Nem a romkocsmákat kell kitiltani, korlátozni a nyitvatartásukat, vagy hermetikusan elzárt „vigalmi negyedekbe” tömöríteni a szórakozást, hanem a városvezetésnek kell alapvetően másként kezelnie a felmerülő városi problémákat.
A Kazinczy utcában botrányosan rossz a közvilágítás, gyalogos közlekedésre alkalmatlanok a járdák, az úttest felét parkoló autók foglalják el, a forgalmi sávban nem ritka a főútvonalak dugóitól menekülő átmenő forgalom, koszos, büdös a közterület, rendőrt mutatóban sem lehet látni.
Vagyis ahhoz, hogy a környék belvárosi jellegéhez méltó viselkedési kultúrát elvárhassunk, elfogadható városi közterületet kellene teremteni. Nincs erre pénz – vágja rá a csípőből tüzelő politikus, aki nem tud rendszerben tervezni. Az elmúlt évtizedek politikusai nem tudtak. Úgy akartak javulást elérni, hogy közben semmi ne változzon. Na ez, nem megy.
Berlinben a romkocsmák a városrehabilitáció motorjai lettek, mert a környék fellendülésével a lakások bérlői kicserélődtek, a magasabb lakbérből több jut a felújításokra és így a környék lassan fizikailag és mentálisan is megújul. Az utcák rendjéről pedig az arra hivatottak gondoskodnak. A dolgok a helyükre kerülnek.
Budapesten nem az a baj, hogy a lakások magántulajdonban vannak, hanem többek közt az, hogy minimális a mobilitás. Ez nem gazdasági, hanem mentális kérdés első sorban. „Itt születtem, itt halok meg, ha fene fenét eszik is.” Ezen a talajon csak a panaszkultúra virágzik. Ellenben, ha a városvezetés úgy kezelné a rábizott területet, mint a „jó gazda”, akkor számtalan megoldási lehetőség kínálkozna. Ezek sorába a csendrendelet nem tartozik.
A kérdés, amit a városvezetés fel kell tegyen elsőként, hogy mit akar elérni?
A városgazdász válasza: legyen a belváros olyan élő szövet, amelyben a különböző élettevékenységek harmonikusan tudnak egymásba kapcsolódni a nap 24 órájában.
Megőrizni, ami érték és hozzá fejleszteni azt ami ma nem jól működik. Ehhez komplex városrendezési és városgazdálkodási programot kell készíteni a lakosság bevonásával, utóbbit önfenntartó rendszerként értelmezve korrekt üzleti tervként is megjeleníteni. Magyarul: a feladat mellé rendelt forrást a jól elvégzett munka kell finanszírozza. A jó működés mintája a természet körforgása.
A problémamegoldó gondolkodás nem abból indul ki, ami rosszul működik, hanem először felvázolja az optimális működés elemeit, majd azt figyelembe véve határozza meg a „hiányzó részleteket”. Igy olyan megoldásokhoz juthatunk, amelyekhez a jelenlegi rossz működés elemzésével aligha.
Esetünkben, a nap 24 órájának különböző intervallumaiban aktiv népesség harmonikus együttélésének szabályait közmegegyezéssel kell kialakítani. Ezek még nem rendeletek, csupán egyfajta városi etika, illemkódex.
Példának okáért, a mediterrán településekben íratlan, de betartott szabály a szieszta – délután 2-4 között nagyon nagy pofátlanság zajongani. Olyannyira, hogy ha valaki egy társasházban felújítja a lakását, akkor ezekben az órákban csak olyan munkát végeznek, ami nem jár zajjal. Figyelmesség, közösségi elvárás, semmi több. Ugyanez vonatkozik arra, hogy például Izraelben pénteken délután és szombaton egész nap, alacsonyabb fordulaton zajlik az élet. Senki nem követeli meg ezt rendőri erőszakkal – koncenzus. Viszont, azt is tudomásulveszik, hogy csütörtök este a mulatozások, házibulik éjszakája, és szombaton késő estig sem éppen csendes a város.
Van a városnak egy ritmusa, amit mindenki elfogad és ahhoz alkalmazkodik. Ha nincs ilyen, azt pótolni kell, de nem önkormányzati hivatalok íróasztalai mellett, hanem a település közösségével való folyamatos konzultáció keretében. Minél inkább illeszkedik a kor és a hely szelleméhez, annál kreatívabb eszközökkel lehet a közmegegyezésen alapuló városi etikai kódexet megismertetni az idelátogatókkal is. Ebben a romkocsmák „szürkeállománya” tökéletes partner lehet.
A következő lépés, hogy a szabályok közül azok, amelyek betartását a közösség kritikusnak ítéli meg, mondjuk az este 11 utáni zajszint és a köztisztaság, arra a meglévő rendeleteket aktualizálni kell, és a városi etikai kódexhez hasonlóan közzétenni. De ebben az esetben, itt nem állunk meg, mert a kritikus tettek következetes büntetése egyfelöl elrettentéssül szolgál, másfelöl megteremti a rendfenntartás anyagi bázisát.
A korszerű városgazdálkodás mindent költségelemekre bont: ha a belváros rendfenntartása és köztisztasága a fokozott használat következtében külön feladat, akkor ennek a fedezetét is ugyanonnan kell finanszírozni. Ha ehhez, legalábbis kezdetben, fokozott rendőri és köztisztasági kapacitás szükséges, akkor a rendbontókkal kell megfizettetni ezt a költséget. Tehát a kiadás és a bevétel ugyananott jelenik meg. Üres üzlethelyiségekben ki kell alakítani azokat a rend és köztisztasági pontokat, amelyek hálózata ellátja az adott körzetet. A rend helyi őrei ide hozzák be a rendbontókat – utcán üvöltözőket, sarokbavizelőket, stb. – a nap 24 órájában. Innen a megfelelő büntetés kifizetése, és kijózanodott állapotban szabadulhat az illető. Ha sem maga, sem rokonai nem tudják, vagy nem akarják kifizetni a büntetést, akkor köztisztasági szolgálattal megválthatja a pénzbüntetést. Bizonyos esetekben, amikor valaki odarondít az utcára, például, a dolgot nem úszhatja meg pénzbüntetéssel, csakis néhány órányi utca-takarítással. Legyen az illető magyar, vagy külföldi, a szabály mindenkire vonatkozik.
Az első hónapokban bizonyára nagy lesz a forgalom ezeken a helyeken, de ahogy javulnak a közállapotok, annál kevesebb ilyen őrszobára lesz szükség, beáll egyfajta egyensúly. A finansziális átláthatóság pontosan azért nélkülözhetetlen, mert csak így lehet követni az igényeket. A kezdeti dömping után kevesebb kapacitás is elegendő a szintentartáshoz.
Persze, ez csupán a zaj és tiszatás kérdését oldja meg – ami azért nem semmi, de nem is a teljes siker. A negyed fellendüléséhez nélklözhetetlenek a szintén rendszerelvűen felépített helyi adók, de erről már írtam egy korábbi cikkben.
Szimpla eset
Ha a nap nem úgy alakul, ahogy elterveztem és elegem van mindenből, akkor a legjobb dolog belefeküdni egy levendula-illatú fűrdőbe, aztán valami laza göncben beülni a Szimpla-kertbe. Nyáron korsó sör, télen egy jó tea, vagy vörösbor – máris vidámabb az élet.
Ez a hely, szerintem, az ezredforduló utáni Budapest hiteles lenyomata – nem akar mást mutatni, mint ami, és talán meglepő, de mindezzel együtt nagyon is szerethető.
A városi kultúra sorozatunkba mégsem a privát szimpátiám alapján került, hanem mert az a jelenség, amit a Szimpla ma szimbolikusan és roppant gyakorlatiasan is képvisel, modell-értékű Budapest fejlődési esélyeit tekintve.
A romkocsmák kialakulása maga, egyfajta helyzetelemzésből született – az adottság és igény kreativ kapcsolatából.
A város belső területein elszabadult ingatlangarázdálkodás termelte a lebontásra váró, kiürített, fél-rom épületeket. Ezzel szemben hiányzott a vendéglátásból az a szegmens, ami sem nem a hagyományos étterem, söröző-borozó, kocsma, vagy kávéház, hanem ami közelebb van az angol Pub-hoz. Valójában közösségi találkahely, ahol mellesleg lehet valamit inni, netán enni is, ha éppen úgy adódik, de lényeg nem a „fogyasztáson”, hanem „ottléten”, az „együttléten” van.
A jó vendéglátóhelyek, bármilyen tipusúak is, azok, ahol a tulaj a saját képére formálja a helyet. A sikertörténetek nagy része úgy kezdődik, hogy „akartam egy olyan helyet, ahol jól érzem magam, és mivel nem találtam, hát csináltam egyet”.
Nem véletlen tehát, hogy a kötelezően elvárt viselkedéstől mentes találkahelyek életrehivói Budapesten és majd látni fogjuk, hogy vidéken is, többnyire fáradhatatlanul dolgozni képes fiatal emberek. Menet közben tanulták meg a „szakmát” – egyik helyről a másikra vándorló romkocsmákban.
A Kazinczy utcai Szimpla-kert nyitása (2004) idején kezdődött a korrupció-gyanus ingatlanügyletek elleni civil ellenállás, ami némiképp lassította a városszövet elrákosodásást, később letartóztatásokhoz vezetett, majd a gazdasági válság befagyasztotta a bontásokat. Igy, az idényrom fixrommá lényegült, a háztulajdonos pedig áldja jósorsát, hogy a félpénzen megvett ház bérleti díja termeli a pénzt, anélkül, hogy neki bármit is kéne tennie ezért.
Miközben a felszámolás és költözés egy darabig nem veszélyezteti, újabban a bezárás, működésének korlátozása fenyegeti a helyet. Nem azért mert rossz itt, hanem nagyrészt, mert túl jól megy – sokan jönnek ide esténként, hírneve messze szállt, budapesti specialitás a külföldiek számára, és ezt bizonyos „jószomszédok” nehezen viselik el. Az utcazaj, amit mint ürügyet előráncigáltak, valójában elfedni igyekszik az irígységet.
A Kazinczy utca nem a csili-vili Fashion-street – erre az önkormányzat még annyira sem figyel, hogy a közbiztonságról gondoskodjon, a hangoskodókat a karhatalom határozottságával jobb belátásra bírja. Igaz, ez nem különleges eset Budapesten – a város hivatalnokai éveken át a saját zsebükre koncentráltak, nem pedig arra, hogy mitől lehet jobb a rájuk bízott település. A zsidónegyed forgalmi káosza a gyalogosforgalom libasorba kényszerítésével, zavaros parkolóhelyeivel, átmenő gépjárműforgalmával, vagyis minden hibájával tettenérhető ezen a helyen. Gyatra közvilágítás, dimbes-dombos burkolat, hajléktalanok és kukaguberálók – nem a Szimpla hatására jelentek meg.
A Szimpla viszont elindított egy spontán rehabilitációs folyamatot, amely lendületesen működne, ha a magyar jogszabályok nem a röghözkötöttséget preferálnák adóikkal, illetékeikkel, hanem a városi mobilitást segítenék.
Normális esetben az ilyen lepusztult, belvárosi terület azzal kezd megújulni, minden állami pénzpumpa nélkül, hogy a rissz-rossz lakások értéke felfelé kúszik, csak azért, mert egy „szimpla” életjel felzavarta a mocsárt. Kevéspénzű fiatalok keresnek lepusztult kislakásokat, amelyek árát még meg tudják fizetni, és saját kreativitásukkal megtoldva lakhatóvá teszik. Ahogy növekszik az igény a környék lakásaira, egyre több idős ember tudja eladni az alacsony komfortú lakását annyi pénzért, hogy másutt kényelmesebbet tud venni. Minél több lakást újítanak fel, annál inkább nő az összes lakás értéke, lassan megjelennek a pénzesebb vevők is, a kreativ fiatalok értékesíteni tudják azt, amit korábban produkáltak, és ha továbbra is szeretik a helyet, újabb lepusztult lakások, épületek felújításába fognak.
Ezt persze a normális városvezetők is tudják, és ahol a város működését a helyi adó finanszírozza, meg is becsülik az élesztő szerepét betöltő magánvállalkozásokat, hiszen pár év alatt az ilyen területeken már emelhetik a helyi adó mértékét, és abból meg tudják újítani a közterületeket, ami viszont tovább emeli az egyes ingatlanok értékét és az egész környéket szebbé-jobbá teszi.
Budapesten ez azért nem működik normálisan, mert egyfelöl rossz a szabályozás – lakásvásárlási illeték, bárbeadást sarcoló 25%-os adó, a helyi adó és a srófadó hiánya – de nem is érdeke a politikai-hivatali vezetésnek ezt a helyére tenni, mert egy normális rendszerben nincs korrupciós extraprofit az ingatlanbizniszben, magyarul senki nem tömi a hivatalnok zsebét. A magyar rendszerbe bele van építve a rosszul működés minden biztosítéka, mert az senkit nem érdekel, hogy mi lesz a várossal, annál fontosabb, hogy mennyit lehet „kaszálni” a hivatali idő alatt. Ezért kell rengeteg pénz a választásokhoz, hiszen akkor dől el, hogy ki milyen tejelő állást tud megcsípni, és azt a pénzt meg kell keresni a zavarosban való halászat fenntartásával.
Mikszáth óta, vagy régebben ez így van, de korántsem jelenti azt, hogy ennek így is kell maradnia.