Ne sirasd a sarki fűszerest – vásárolj nála! Ezzel a címmel jelent meg 2006-ban egy bejegyzésem az EMA nézőponton. Azóta a helyzet itt is változott – szerencsére.

” A tv2 hiradójában a kis élelmiszerüzleteket siratták, mondván, a multik mindent felzabálnak… Nem  kételkedem a statisztika hitelességében, csupán szeretném felhivni a figyelmet arra az apróságra, hogy ez rajtunk, vásárlókon múlik…

A városokból való kivonulás a hetvenes években nagyon markáns trend volt, számos, nyugat-európai, észak-amerikai városban… Meg is jelentek a katasztrófa-jósok, de mielőtt bekövetkeztek volna a  jóslatok, megváltozott az emberek viselkedése… eleinte azoké, akik mindig halamosak ár ellen úszni: a viszonylag fiatal és pénztelen értelmiség – közülük  kerülnek ki a „jövőbelátók”, akik felfedeznek olyan lehetőségeket, amelyeket a trendi tömeg még nem lát… az ő kreativitásuk divattá válhat, majd a divat trenddé szélesiti a folyamatot…

Tel-Avivban húsz évvel ezelőtt három-négy nagy szupermárket-lánc volt… módszeres teritésben (magyarul: szépen felosztották a piacot) Agyba-főbe hirdettek a tv-ben, az újságokban, és az üzletekben tényleg nagy volt a választék… Ámde, a „multik” gyalázatos módon becsapták a vásárlóikat:

– azzal, hogy a beszállitóikat szelektálták. akik nem fogadták el a botrányosan nyomott árakat, azokat ejtették (sok esetben majdnem padlóra küldtek kiváló, hazai terméket előállitó cégeket, azzal, hogy az országos áruházlánc felmondta a megrendelést)

– azzal, hogy eszméletlenül megszaporodtak az úgynevezett akciós kapcsolt áruk (végy sampont, kapsz kézkrémet), amiről később kiderült, hogy csak látszólag olcsó…

– azzal, hogy állandó műsor volt az üzlet átrendezése, vagyis, hiába  jártál egy üzletbe éveken át, állandóan keresgélned kellett a cikkeket, amelyeket megvásárolandó mentél be az üzletbe – igy egy sor fölösleges cuccal megpakolva jöttél ki, pedig csak egy apróságot akartál venni…

– azzal, hogy a kiépitett 10 pénztár közül mindig annyi működik, hogy legalább még tiz percet várakozz, és persze vásárolj a pénztár köré zsúfolt mütyürökből…

– azzal, hogy a szerencsétlen pénztárosnő még sorsjegyet és egyéb fölöslegességeket kellett áruljon, vagyis, amikor végre megvan a számla, kedvesen megkérdi, hogy nem szeretnél-e csak 2 sekelért egy csokit, vagy 10-ért egy lábdezodort… ezek az úgynevezett „jutalmazott cikkek”, amelyeket akkor kaphatsz, ha bizonyos összeg felett vásárolsz…

– végülis, egy szuperben nem vesz az ember egy kiflit, hanem szatyrokkal megrakodva és alaposan kizsebelve hagyja el a terepet…

Csak hab volt a keserű tortán, hogy a szuper akkor nyitott, és akkor zárt, amikor akart, nem pedig akkor, amikor az embereknek vásárolhatnékjuk volt… emlékszem, éveken át rohantam pénteken, hogy még három előtt bejussak a szuperba, mert  később nem volt nyitva… A közhangulatot az is szította  a szupermarketek ellen, hogy a dolgozóinak rémesen alacsony fizetést adott, hogy sokszor embertelen,  megalázó körülmények közt dolgoztatta őket…

és akkor, az olyan városrészekben, ahol elég sok, kispénzű, fiatal értelmiségi volt, lassan újranyitottak a sarki fűszeresek, megjelentek a sajt, bor, kenyér, zöldségboltok, amelyeket egy-két ember inditott, és az egész üzletvezetés a személyes kapcsolaton alapult …

Évek óta nem tettem be a lábam a szupermarketba… a sarki „fűszeresem” nevemen szólitva köszön, ha belépek, ismeri az izlésemet, tudja mit szeretek venni, és ezek a dolgok mindig ugyanazokon a helyeken vannak… Időről időre érdeklődik, hogy nincs valamilyen áruféle, amit szeretek, és nem találom nála, mert ha van ilyen, akkor szóljak, megrendeli. Időnként kinál újfajta árucikkeket, de nem úgy, mint egy robot, hanem azért, mert ismeri az életvitelemet, az árufajták körét, amit vásárolok nála…  Amit akarok, gyorsan lekapkodom a polcokról, egyenesen a pultra, ahol a legkorszerűbb pénztárgép van, és „csik-csak” jön az eredmény…

Itt nincsenek akciók és fikciók : jó áru van és normális árak. Mig a szuperből sosem tudtam 400 sekel alatti számlával kijönni, addig a fűszeresemnél nem költök többet, mint 100-150 sekelt, átlagban… A fűszeresnél lehet kávét, kakaót vagy szachlebet inni, egy fürge automatából, szól a tv (hogy a két tulaj, akik felváltva vezetik a boltot reggel hét és este 10 között, meg ne haljanak az unalomtól az üres órákban), a vásárlók a környéken laknak, vagy ismerik egymást, mint szomszédok, vagy a fűszeresnél ismerik meg egymást… vagyis, remek hely a mi kis sarki fűszerüzletünk…

A beszállitói  jelentős része is kisebb cég, speciálisan jó minőségű árut kinálnak. De ha nem elég az a sajtválaszték, amit Ilánnál (igy hivják a fűszeresünket) lehet kapni, akkor ott van a remek galili sajtokat áruló spec.üzlet – apró, tiszta, és mindig kiváló áruja van. De ugyanigy, van remek kenyérüzlet, huszonvalahány fajta kenyérrel, pesztóval, olajbogyóval, és nagyanyó-lekvárja-sorozattal…  Magyarul: a szuperek addig élnek, amig a vásárlók azt nem mondják, hogy elég! Mást akarunk!”

A napokban részt vettem a Magyar Üzletasszonyok Egyesületének rendezvényén, amely a textilipar,  a ruházati ipar és a kiskereskedelem szomorú sorsával foglalkozott. Valamikor ( fiatalságom 70-80-as éveiben) butikosnak lenni  a világ teteje volt! Nem is beszélve azokról a kiskereskedőkről, akik túlélték az államosítást és „maszekként” a minőség szinonimáját jelentették a létező szocializmusban. Szegény anyám, minden szezonban egyszer, rituális vásárlásra Budapestre utazott első osztályon, mert ő megadta a módját, ugyanazon szabóhoz, ugyanazon cipészhez, aki mellett megvette a hozzáillő táskát is. Kesztyűt  csak Pécsett vásárolt, gombot a Varjasnál, szóval, mindennek megvolt a maga rendje. Kislakás, kevés szekrény, kevés ruha – de az a lehető legjobb minőségű. Ebben nőttem fel.

Ma mindent elönt a plázacucc és az angol használt ruha – panaszkodtak a kis cégek tulajdonosai.

A híres, régi gyárak eltüntek – mesélte Hannauerné, Szabó Anna, az Innowear-Tex Kft. ügyvezető igazgatója. Cége elődje a HÓDIKÖT szocialista nagyvállalat, azelőtt a híres Non-Coc svájcisapkát is gyártó Kokron József és Fiai Kötszövöttárugyár. Az Innowear nemcsak nevében igyekszik innovativ maradni, és ezzel a Kokron gyár legjobb hagyományait követni.

Nincs mese, éppen úgy mint száz évvel ezelőtt, mindenkinek „ki kell találnia saját magát”, hogy miben tud elsőrangút produkálni.

A válság, ebben az esetben talán még segítségül is szolgál – legalábbis erről írt a hvg néhány napja.

A jelenséget, hogy „értelmesebb ember nem vásárol plázában” – a 2006-os cikkemben  már leírtam. Csak remélni tudom, hogy itt is egyre több ember csatlakozik a tudatos vásárlókhoz – a saját érdekében, és ezzel a hazai ipar és kereskedelem támogatójaként is.