Salone Internazionale del Mobile
Dani a tükörben…
A milánói utazás közvetlen célja az idei nemzetközi bútorszalon megtekintése. Dani beszélt róla olyan lelkesedéssel, hogy az átragadt rám is.
Először a szállást foglaltam le, egy hétre, utána a repülőjegyet. Végül a kiállításon három napot töltöttünk, nem láthattunk mindent, de bőven eleget ahhoz, hogy belefáradjunk.
Elképesztően kimerítő járni a csarnokokat, fenntartani a figyelmet a 225-dik szék, kanapé, asztal, érdekes bútorrészlet után, bármennyire is közel áll a dolog az emberhez.
Az első nap korán indultunk – a Fiera-ra vezető piros metró Pagano megállójába egy totál zsúfolt szerelvény érkezett, és úgy tűnt, hogy a következő néhány szerelvény sem lesz lazább, így bepréseltük magunkat. 11 megálló egy szardíniás-dobozban jó kezdés volt a későbbi megpróbáltatásokhoz – mindenki az EXPO-nál szállt le, természetesen.
A pénztároknál is irdatlan sor állt, de a szervezés dícséretére legyen mondva, meglepően gyorsan haladtunk. Külön köszönet Gabiéknak, akik ugyan interneten mindent előre megvettek, de szolidaritásból megvártak, míg én is beszerzem a jegyem.
Még a kiállításból csak az embertömeget láttuk, máris le kellett üljünk egy kávéra, mielőtt a csarnokokbeli tülekedésbe vetjük magunkat. Dani vezetett minket, és pár órán át igyekeztünk követni az ő tempóját.
Bár a bútorkiállítás nemzetközi, azért valójában az olasz bútoripar nagy bemutatója ez a kiállítás. A legszebb, a legeredetibb darabokat a kiállítóhelyeknél sokkal izgalmasabb terekben, a belvárosi vagy a naviglibeli üzletekben lehetett látni. (Fuorisalone)
A nappali-étkező témában gyönyörűen megmunkált fa, márvány, fém asztalokat láthattunk, mesterien kárpitozott kanapékat, foteleket. Fém, fa polcrendszereket, amelyek akkor is szépek, ha semmi nincs rajtuk…
Gyönyörű polc könyvekkel – háttérben látogatókkal…
Rengeteg nappalit láttunk ezen közben, de fényképezni szinte lehetetlen volt úgy, hogy a képen ne legyenek lábak, kezek, vagy fotózó látogatók.
Hogy a számunkra érdekes darabokról mégis legyen néhány jó fotó (nekem különösen a workshopok résztvevői lebegtek a szemem előtt) katalógusokat kezdünk gyűjteni.
A gyártók készséggel elláttak tonnányi papírral, amelyekhez szatyrokat is adtak, úgyhogy a nap végén úgy néztünk ki, mint egy-egy fogas a vállunkra, a hátunkra aggatott súlyos zsákokkal. Persze, a tapasztaltabbak gurulós kis bőröndökkel járták a vásárvárost – a második nap mi is beszereztünk egyet-egyet…
Kettő körül mindannyian megéheztünk – úgy értem, hogy mintha minden látogató abban a félórában akart volna enni, most a büféknél torlódott a hatalmas tömeg. A szendvicsekkel leheveredtünk a fűben, mert a székek-padok mind foglaltak voltak.
Délután kettévált kis csapatunk, Dani továbbment a maga útján, mi a konyha pavilonba vettük az irányt.
Bár az újabb és újabb bútorgyártási technológiák, az egyre precízebb famegmunkálás gépesített lehetőségei csodás bútorokat eredményeztek, a használó szempontjából igazán érdekes technikai megoldásokat az utóbbi évtizedekben a konyhabútoroknál lehet tetten érni. Erről lesz szó a következő cikkben.
A kiállítási csarnokokat összekötő útvonal tetőszerkezete
Kortárs építészet Milánóban
Egy újabb tökéletes naphoz nagyon illett a Piazza Gae Aulenti.
Gae Aulenti vezette a párizsi Orsay múzeum átalakítását, ő készítette, többek közt, a Pompidou központ negyedik és ötödik emeletén lévő Modern Művészetek Nemzeti Múzeumának belsőépítészeti terveit , és az idei kiállításon az 1964-es Locus Solus sorozatának bútorait láthattuk.
Az utcaszint felett 6 méterrel található tér 2009 és 2011 között épült.
Itt van a város legmagasabb épülete az Unicredit irodaháza, és a Bosco Verticale.
A két toronyházat Stefano Boeri, Bianandrea Barreca és Giovanni La Varra tervezte.
A két épület 110 illetve 76 méter magas, 400 lakás van benne és 730 fát (480 nagyméretű és 250 kisebb), 5000 tő cserjét, valamint 11 ezer tő évelő és talajtakaró növényt telepítettek. A flóra 50 különböző növényfajhoz tartozik – 8.900 négyzetméteren. 2009-től öt éven át készült, de az átadás évében megnyerte a Nemzetközi Felhőkarcoló díjat.
Előtte még villamosoztunk egy kicsit Mariannal (házigazdám barátnőjével), éppen közel-keleti hangulatú piacozás ment a Via Giambellinon. Aztán leereszkedtünk a zöld metróba, és a Garibaldi megállónál fel a mozgólépcsőn – megérkeztünk a térre.
A milánói közösségi közlekedés rendszere igazán felhasználóbarát. Egyszerű kis térképpel a kezemben bárhová, biztonságosan eljutottam. A feliratok, az elektronikus kijelzők, amelyek a következő metró, busz, villamos, troli érkezését jelzik percre pontosan, sosem tévedtek. A „vonaljegy” helyett egy 75 percig érvényes elektronikus jeggyel lehet utazni, amíg célba nem ér az ember, bármennyi átszállást kíván is a dolog. Lehet napi vagy kétnapos jegyet venni, heti jegyet csak azok a barátaim tudtak szerezni, akik megvették a hatnapos kiállítási belépőt. Valójában csak három napot töltöttek a kiállításon, mint ahogy én is – az is kemény munka volt… Érdemes megtervezni az utat, mert a sétáló turista sokszor nem használja ki a három utazás árában levő napijegyet sem.
A jegyautomaták, ritka kivételtől eltekintve nemzetközi hitelkártyával is működnek – egész ott-tartózkodásom alatt alig költöttem készpénzt, mert szinte mindenütt kártyával fizettem, a sarki kávézóban is, a legapróbb üzletben is. Az éttermekben, bisztrókban, kávézókban vagy előre, vagy utólag, de a pénztárnál fizet az ember, gépi számlát kap, nincs külön borravaló – a kiszolgálás ára benne van az összegben. Nagyon hatékony módszernek találtam ezt a megoldást.
Piazza Gae Aulenti
Fél tizenkettőkor kezdődik a brunch a könyvesbolt-kávézóban Feltrinelli RED = Read, eat, dream – éppen helyet foglaltunk az előtető alatt a félárnyékban. A brunch itteni változata valójában egytál étel és kávé, nem pedig a hagyományos, olasz négyfogásos. Mivel egyszer már megjártam az olasz menü értelmezésével Rómában, most kifejezetten örültem a könnyű ebédnek.
Aztán elindultunk legyalogolni amit ettünk…
Bosco Verticale (Függőleges erdő)
Aperolsoda milánói módra
A nap ezzel még korántsem ért véget, de lassan visszakanyarodtunk a régi Milánóba, hogy egy nagyszerű tárlatlátogatás után az aperitivót már a Triennále kertjében igyuk meg…
Ildikónak hála, hogy ezzel a nagyszerű milánói szokással megismertetett minket. Ettől a naptól kezdve minden délutánt-estét Aperolsodával köszöntöttem ott, rászoktattam izraeli barátaimat is, és megvallom, szívesen folytattam volna Pesten is, de az nem ugyanaz… nem csupán arról van szó, hogy a pesti Aperolsodához nem hoznak ki rágcsát, és az italban nincsenek jégkockák, amitől az egész olyannyira üdítő, hanem hiányzik „belőle” a milánói hangulat is.
Azt nem lehet idecsempészni, de nem is kell. Időnként ki kell menni hozzá Milánóba… ami manapság egyáltalán nem probléma: reggel hatkor felülünk a repülőgépre – és a reggeli kávét fél kilenckor az egyetem melletti bisztóban ihatjuk. Egész nap élvezni a város minden gyönyörűségét, majd egy aperitivo után könnyű vacsora és irány Malpensa, hogy éjfélre visszaérjünk Budapestre.
az egyetem melletti bisztró kínálata
Design-hét Milánó
Bosco Verticale – Milánó
Egy hétig voltam Milánóban, a Salone Internazionale del Mobile kiállításon, illetve a város közel négyszáz helyszínén megrendezett Fuorisalone eseményei egy részén.
Rendkívül fárasztó út volt, ám rengeteget tanultam. Nem mellesleg nagyon megszerettem a várost – legalábbis azokat a negyedeket, amelyeket sikerült megismernem.
Jó ösztönnel a kiállítás megnyitója előtt két nappal utaztam egy hajnali géppel Milánóba – az előkészületek persze már tetten érhetők voltak a város legkülönbözőbb részein, de még elcsíptem a turista-áradat előtti pillanatokat.
A repülőtérről (Malpensa) vonattal bejutottam a piros metróig, onnan néhány állomással később busszal folytattam, mígnem megérkeztem a város múlt század hatvanas éveiben épült negyedébe, ahol a barátaim laktak albérletben.
A környéken ( Naviglio, Tortona) szerettem volna lakást bérelni (airbnb), jó előre le is foglaltam, de sorra visszamondták a házigazdák, amikor rájöttek, hogy a Design-hétről van szó, mert ilyenkor az égbe szöknek a lakásárak. Az utolsó lemondás egy hónappal az utazásom előtt érkezett, amitől egyhe pánikrohamot kaptam, mert akkor már szinte semmilyen szállást nem lehetett szerezni. Igy aztán nem maradt más, mint pesti barátaim Milánóban tanuló fiának nappalija, jutányos áron, a Giambellino és a Lorenteggio határán a város VI. kerületében.
Egy munkásnegyed lakóházának bejárata
Ez viszont azzal az előnnyel járt, hogy minden reggel turistamentes övezetből indultam és oda tértem vissza este, így valamelyest megismerve Milánó hétköznapi világát.
Ez persze azt is jelentette, hogy mindannyiszor, ahogy a lépcsőházba léptem, eszembe jutott a budapesti, dzsentrifikálódó, belső-nyolckerületi házunk bejárata, az a hányadék, ami lassan kilenc éve idegesít, és képtelen vagyok elérni azt, hogy megváltozzon, miközben a milánói munkásnegyed átlagos bejárata ilyen (baloldali kép).
A postaládákról már nem is beszélve, amelyek mély irígységgel töltöttek el, egyszerűségükkel, praktikumukkal és az ettől elválaszthatatlan esztétikumukkal.
Ezeket az épületeket az 1960-as években tervezték a Dél-Olaszországból feljövő nincsteleneknek, akik a milánói ipari üzemekben találtak munkát. A rend és tisztaság oka részben annak is köszönhető, hogy a háznak állandó gondnoka van, aki a vasárnapot kivéve naponta 6 órát tölt azzal, hogy minden rendben legyen. A lépcsősortól jobbra van egy kis helyiség, ami iroda, raktár és amolyan „tudásközpontja” a háznak.
Egy munkásnegyed házának postaládái
A „signora” mindenkit ismer a házban, én is bemutatkoztam neki hétfőn, és attól kezdve mosolyogva köszönt rám reggelente: Bongiorno Signora!, mint ahogy a sarki kávézóban is, amikor a tejeskávét és a brióst tették elém.
A hatvanas évek várostervezési modelljét nagyszerűen lehet tanulmányozni a Via Giambellinotól északra, ahol 7-8-9 szintes házak épültek, némiképp megtartva az utcarendszert, mégis amolyan kertes tömbökbe csoportosítva, amelyek alatt mélyparkolók az autómániás olaszoknak. Ezzel együtt az utcák is zsúfoltak a parkoló autóktól, dacára annak, hogy a tömegközlekedés igen jó – erről is van mit írni a budapesti, állítólag kiválló közösségi közlekedés fényében…
A házak közötti zöldterületeken kívül az olaszok lakta házak erkélyein, tetőteraszain is túlcsordul a növényzet. Igy a városban járva-kelve minduntalan ezeket a részleteket fényképeztem, hogy példaként mutogathassam a lakótársaimnak a nyóckerben – igen, lehetséges így is élni.
Látvány az ideiglenes lakásom ablakából
Egyik „pihenőnapon”, amikor nem mentem ki a kiállításra, csak a belvárosban császkáltam, a másik kedvenceimet, a kapualjakat fotóztam – ezekről szól majd egy külön összeállítás, mert engem lenyűgözött az a gondosság, igényesség ami Milánóban nem különleges, hanem a legáltalánosabb jelenség.
Igaz, a Via Giambellino, ahol nagyon sok a bevándorló, ez a környezet iránti figyelem már sokkal kevésbé érezhető, de még itt is a lépcsőházak többsége hozza a milánói átlagot: tiszta, rendezett, lábtörlő, szőnyeg, nemes burkolatok.
Így nem csoda, hogy Milánó híres épületei, a Dóm, a Galleria Vittorio Emanuele II, a Castello Sforzesco kevésbé dobbantották meg a szívemet, mint a Bosco Verticale, amihez többször is visszatértem a hét során.
Ildikó barátnőm ráérzett arra, hogy nekem Leonardo Utolsó Vacsorájánál izgalmasabb helyszín lehet a Piazza Gae Aulenti, az olasz építésznőről elnevezett tér és környéke, úgyhogy, miután lepakoltam ideiglenes, milánói otthonomban, ide beszéltünk meg találkozót – az első utam a kortárs építészet központjába vezetett.
