„A törvény elvárja és feltételezi, hogy az emberek ésszerűen viselkednek.”

Ez a mondat,  amely Nagy London tanácsa építésügyi szabályzatának bevezetése, Borvendég Bélát is mélyen megdöbbentette. Mert a magyar valósághoz képest ez az újdonság erejével hatott rá. A cikket szívből ajánlom, az olvasónak nem kell építésznek lennie ahhoz, hogy élvezetét lelje benne. Nem kommentálom, hiszen önmagáért beszél, de gondolatgazdagsága inspirálóan hatott, különösképpen a címben megfogalmazott összefüggésben.

Saját élményem a magyar hivatali bürokráciával és a törvények ésszerűtlenségével való szembesülésem, amikor 2006 táján visszajöttem Magyarországra.

A teljes kétségbeesés szintjére jutottam, amikor az APEH ügyfélfogadó termében az egyik asztalnál megcáfolták azt az információt, amit a másiknál percekkel korábban adtak. Ötvenen felül úgy éreztem, mint egy szellemi fogyatékos, hogy az anyanyelvemen, amiről azt gondoltam, hogy még mindig a legjobban értek, fel nem tudom fogni, hogy mit akarnak tőlem. A sírógörcs határán elmondtam az ügyintézőnek, hogy miként jártak el az izraeli adóhivatalban, amikor ott, nem sokkal a bevándorlásom után, héberül még alig beszélve megjelentem. Nem töltettek ki velem hetvenhét űrlapot, kódokat és olyan adatokat kérve, ami már úgyis megvan nekik a rendszerben, mert abból az egyszerű feltételezésből indultak ki, hogy jobb, ha azt csinálom, amihez értek, az időmet arra fordítom, hogy pénzt keressek, amiből aztán az ő hatékony közreműködésükkel adót fizetek, és ebből az ő megélhetésükre is futja. A dolgok minél egyszerűbb, logikus rendszere a hetékonyság egyik alapfeltétele, ettől működőképes egy társadalom.

De ebben az országban, egyre inkább úgy tűnik, hogy a nagy elterelés-hadművelet közepette egyáltalán nem szempont a hatékonyság, a működőképesség. Zászlók és utcanév-változással szórakoztatják a publikumot, építészeti lázálmokkal riogatják, és megint előjött a kormányzati negyed-kérdés, mint figyelemelterelő. Mert józan észt ezekben a lépésekben nem lehet felfedezni. Úgy érzem magam, mint amikor 2004-ben a Demszky vezette város anomáliáit boncolgattam, és jó ideig képtelen voltam megérteni a döntések logikáját. Mintha  fordítva ülnének a lovon, két lehetséges út közül mindig azt választották, ami a városnak kifejezetten káros. Aztán rájöttem, hogy bennem van a hiba, mert a dolgokat mindig a közösségi érdek felöl közelítem, és onnan nézvést eszetlen döntések sora látszik, holott, ha a vezetők egyéni érdeke felöl vizsgálnám a helyzetet, azonnal, minden világos és egyértelmű.

2010-re úgy látszott, hogy Budapest már eljátszotta  minden tartalékát, aki ezt a káoszt megörökli, nem tehet mást, mint felgyűri az ingujját és nekilát a nagytakarításnak. Hat év tetyetutyaság után, úgy voltam ezzel, hogy mindegy, milyen pántlikát visel az, aki nekiveselkedik. Egy város rendbetételéhez nem kell ideológia, elegendő a releváns tudás és a következetes munka. Úgy képzeltem, hogy az új főpolgármester első akciója az lesz, hogy lebontja az „ideiglenes” Városházapark és az úrelvtársak parkolói közti ocsmány falat, felszámolja a parkolókat, meghirdeti a közös kertészeti munkát, konkrétan és szimbólikusan is megnyitja a városházát a polgárai előtt. Nem utazgat külföldre, delegációk élén kezet rázni, enni-inni, jópofizni, nem sütkérezik a vakuk fényében semmitmondó nyilatkozatokkal, hanem teszi a dolgát, mert az van bőven.

Azért kerestem fel őt is, mint elődeit, hogy felhívjam a figyelmét a városgazdálkodás fontosságára és olyan helyi adórendszer kialakítását javasoljam, amely nem csupán a gazdasági önállóságot, hanem a városfejlesztés cselekvési szabadságát is jelenti, idővel. Bár a rendszer kifejezetten a magyar viszonyokra épül, előképe egy évtizedek óta jól működő városgazdálkodási modell, amellyel ma Tel-Aviv a városfinanszírozás 88,5 %-át képes  önerőből produkálni, és minden jel arra mutat, hogy ezt az arányt javítani is képes, hiszen kimondott célja a teljes gazdasági önállóság. Ami persze nem jelenti a környező, vele már szinte összeépült városokkal való együttműködés hiányát, ellenkezőleg, éppen azáltal javítják a hatékonyságot, hogy szisztematikusan  egyeztetik a terveket.

Eleinte úgy tűnt, hogy az új városvezetés érdekelt abban, hogy itt valóban rend legyen, és számomra mindegy volt, hogy politikusi bátorság, vagy cselekvési kényszer motiválja őket abban, hogy kemény munkával új alapokra helyezzék a városműködést. Mint szakember, vállaltam volna a kemény munkát, részükről csak a döntéshez szükséges elhatározás kellett volna. Azzal is tisztában voltam, hogy a négyéves ciklus megköveteli – mihamarabb el kell kezdődjön a műszaki adatbázis létrehozása, és a folyamatos, következetes kommunikáció az új adórendszerről, hogy legalább egy év maradjon a rendszer bevezetése és finomítása után ahhoz, hogy az emberek gyakorlatban is megismerjék az új rendszer előnyeit.

A szerves városfejlesztés időigényes és fárasztó folyamat, nincsenek benne látványos sikerpontok, a szalagátvágásos fotókról le kell mondani, de az is igaz, hogy egy idő után a városlakók, minden győzködés nélkül, maguk észreveszik, hogy jobb itt élni. Ha kellően szorgalmasan dolgozunk, akkor ez az első megelégedettség-érzés bekövetkezik a választások előtt, és akkor sétagaloppban meg lehet nyerni a következő ciklust is. Ezzel a taktikával nyerte meg Ron Huldai a harmadik ciklust is, mint Tel-Aviv polgármestere.

Ron nem  különösebb színes egyéniség, elődei között voltak sokkal érdekesebb emberek, mint a legendás „Csics” Slomo Lahat, aki elképesztő ügyességgel varázsolta ki a kormány zsebéből a pénzt a folyamatosan eladósodott város érdekében, aki építtetett jót és rosszat is, a saját csökönyös feje után, és aki húsz éven át „uralta” a várost, amely fellélegzett, amikor végre nyugdíjba vonult. Őt követte a művészetkedvelő Roni Milo, aki imádott kiállításokat megnyitni, rengeteget beszélt, és keveset tett a városért. 1998-ban még a saját pártja (Munkapárt) sem támogatta Ron Huldai jelölését, aki akkor már 5 éve vezetette a Herzl gimnáziumot, amelyet történelme mélypontjáról emelt fel, és tett a város legsikeresebb iskolájává, mind gazdaságilag, mint az oktatás szinvonalát tekintve.

Ron Huldai élete javát a légierőnél szolgálta, 1963-1989-ig vadászpilóta, bázisparancsnok volt, egy hierarchikus rend részeként tette a dolgát. Igaz viszont, hogy kibucban született és a közösségért végzett folyamatos munka a vérében volt. Leszerelése után nem lett különösebben sikeres üzletember, valahogy hiányzott belőle a „magadnak kaparj” ösztöne, de a katasztrofiális állapotban lévő gimnázium felvirágoztatása nagyon ment neki. Nem jó szónok, a mikrofon mögött még ma is úgy néz ki, mint egy szégyenlős kamasz. De tud dolgozni,  és jó munkatársakat, szakértőket gyűjteni maga köré.

Miután pártja támogatása nélkül megnyerte a választásokat, ő volt az, aki a város stratégiai tervezésének összetett folyamatába belevágott. Minden csinnadratta nélkül, helyzetfelmérés, egyeztetés, rengeteg munka, kevés dicsőség. Az első években, az avatatlan szemlélő csak annyit vett észre, hogy a város kicsit tisztább, a közterek valamivel rendezettebbek, mintha jobban viselnék gondját a városnak. 2002-re elkészült a városprofil, lendületet vett a közösségi tervezés, az első évtized végére pedig Tel-Aviv  soha nem látott építkezés szinterévé vált, adósságok nélkül, saját lehetőségei feltárásával.

Februárban, miután öt hetet töltöttem Izraelben és főként a tel-avivi városfejlődés gazdasági alapjait vizsgáltam, felajánlottam a budapesti városvezetésnek, hogy egy kis szakmai csoporttal kidolgozom a működés új gazdasági alapját. Az elveket, a szerkezetet már tisztáztam, egy konkrét műszaki adatbázis (felmérés) alapján kellene pontosítani a számításokat, és az egész munkát folyamatosan kommunikálni, hogy menet közben javítani lehessen a rendszer gyenge pontjait.

A pénzügyekért felelős főpolgármester-helyettes Dr Bagdy Gábor fogadott. Dr Szemenyei László stratégiai szakreferens ült mellette, és megállapodtunk, hogy minden a helyi adózással kapcsolatos addigi írásomat átküldöm, és egy összefoglalót is készítek számukra, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért. Nem titkoltam, hogy ez a rendszer nem fog azonnal nagy pénzeket biztosítani a likviditási gondokkal küzdő fővárosnak, de hosszú távra ez az egyetlen megoldás a működőképesség biztosítására. Gazdálkodni kell, nem csak elkölteni az államtól kialkudott pénzeket, és nem újabb adók bevezetésével kipréselni abból a lakosságból még valamit, amely már most is igyekszik kibújni az elviselhetetlen terhek alól.

Csupán törvényekkel és tervekkel nem lehet várost fejleszteni a XXI. században. Olyan üzleti terv szükséges, amely eredménye a lakóiért jobbuló városszövet. Az önkormányzat dolga a közterek rendben tartása és fejlesztése, mert ezzel tudja megteremteni azokat az ösztönzőket, amelyek a privát beruházásokat is előrelendítik. A feladat egy felfelé tekeredő értékspirál kritikus pontjait megtalálni, és olyan rendszert beindítani ezzel, amely a közösségi és az egyéni érdeket egy irányba tereli. Nem könnyű, de közel sem lehetetlen feladat.

Tanulni lehet Bogotától, Rómától, Tel-Avivtól, Stockholmtól – de egyik mintát  sem lehet átültetni Budapestre. Ezért a városért ugyanúgy meg kell dolgozni, mint ahogy tették azok, akik az ezredfordulón rájöttek, hogy városuk stratégiai átkoordinálása nélkül nincs jövő.

Találkozónk óta (2011.02.08) néma csend. Egy e-mail Szemenyeitől, hogy köszöni az összes anyagot, hamarosan jelentkezik. Ez azóta sem történt meg, de olvastam a közgyűlési előterjesztést, amit ő szignált, és nyomokban megjelennek részletek a tanulmányomból, persze összefüggéstelenül, a rendszer lényegét elfelejtve. A sajtó azonnal értékelte is – öt új, helyi adót akar bevezetni a főváros.

Még tavaly augusztusban, a választások előtt,  felhívtam Tarlós István figyelmét arra, hogy az általam javasolt rendszer, bár adókról van szó benne, nem csupán a város pénzügyi  helyzetét stabilizálná, hosszú távon, hanem azokat a városrendezési problémákat is helyükre tenné, amelyek ma, a szimpla szabályozás eszközeivel  megoldatlanok. Gazdasági eszközökkel lehetne korrigálni a régen elrontott szabályozási terveket, nem erőszakkal, csupán a gazdasági érdekeltség közösségcentrikus módszereivel. Ez nem jogászok és közgazdászok, de nem is csak építészek ügye, hanem összehangolt csoportmunka és a lakosság aktiv közreműködése kell hozzá.

Akkor még nem volt világos számomra, hogy ilyen szándék az új városvezetésben nincs, és közel-távol ma még  olyan politikai formáció sincs, amely valóban komolyan gondolja a demokratikus átalakulást – a közösség érdekét, amelyet hivatottak lennének képviselni,  előbbrevalónak tekintenék a maguk hatalmának megőrzésénél.