A budapesti dohányosok újabb területről szorultak ki a szenvedélyükkel. Igaz, erre a helyre kevésbé  élvezetes  menni, mint egy kávéházba vagy étterembe, de kikerülni manapság még elég problematikus. Ott vannak a város legforgalmasabb csomópontjai alatt, és miután a XX.századi várostervezés az autó és az ember  kritikus találkozásai helyén az embert küldte a föld alá, ma is kapkodjuk a lépcsőket le és fel, ha utunk egy-egy aluljárón vezet át.

Mint szenvedélyes antinikotinista akár örülhetnék is a fővárosi döntésnek, ha elhinném, hogy ez az intézkedés valamit is javít az amúgy siralmas állapotban lévő aluljárókon. De nem hiszem. Holott az aluljárók a város azon neuralgikus pontjai, amelyekkel ideje lenne komolyan foglalkozni.

Az első aluljárót 1963-ban építették Budapesten, az Astoriánál. Közvetlen oka, látszólag a kettes metró építése volt, de az utasok felszínre juttatását meg lehetett volna oldani aluljáró nélkül is, gondoljunk csak az Andrássy úti földalatti megállóira. Az aluljáróépítés valódi oka az a városfejlesztési szemlélet volt, amely minél nagyobb teret akart adni a felszíni gépjárműforgalomnak, és ezért a kereszteződésekben arra kényszerítette a gyalogosokat, hogy bújjanak a föld alá.

Az aluljárók “célszerűségét” a tervezők azzal indokolták, hogy ezek amolyan “spontán találkozási pontok”, és ha még üzleteket is terveznek beléjük, akkor lesznek aztán igazán vidám helyek. Nem lettek. A majd fél évszázados  tapasztalat az, hogy az aluljárók sem nem biztonságosak, sem nem kellemes helyek, és felmérések szerint, ha nem kényszerülnének rá az emberek, nem is mennének le. 2009-ben Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes meghirdetett egy “átfogó aluljáró-felújítási programot”, amely során 2012-ig 35 aluljárót újítottak volna fel, potom 35 milliárd forintért. De az “ökoaluljárók”, amilyenekké a legfrekventáltabbak váltak volna, továbbra is csak a burkolatukban és energiatakarékos világításukban  lettek volna mások. Vagyis az a 35 milliárdos költekezés sem adott volna választ az aluljáró, mint egy speciális városi köztér problémáira.

Időközben az egész városszervezési szemlélet gyökeres változáson ment keresztül a világban: rájöttünk, hogy hiba volt az autók zavartalan haladását elősegítő minden lépés – az úttest-szélesítés a járdák zsugorítása árán a dugókat nem szüntettük meg, viszont az emberi élet egyre kevésbé elviselhető szintre süllyedt a belvárosokban. Az utóbbi időben a hajléktalan-probléma kapcsán is szó volt az aluljárók áldatlan állapotáról. Ezért is érdemes lenne újrapozicionálni őket.

Azt leszögezhetjük – és bármennyire is szokatlan ez némely városvezetőknek -, hogy az aluljáróra semmi szükség mint közlekedési csomópont! A metró közönségét közvetlenül ki lehet vezetni a járdaszintre – ma még gyalogátkelőkön, bárki eljuthat oda, ahová szeretne, de megsúgom, a zebrák napjai is meg vannak számlálva: a korszerű városban egyre kevésbé korlátozzák a gyalogosokat, sokkal inkább a gépjárművek közlekedését. Londonban már komoly kísérletek vannak a közlekedési lámpák kiiktatására, és a gépjárművek 30 km/órás sebességkorlátozására az úgynevezett camping-elv alapján. A campingekben ugyanis nagyon ritkán történik baleset, és azok sem súlyosak, mivel a közlekedés minden résztvevője odafigyel a másik mozgására is.

Sematikus ábrán az Astoria aluljárót vettem alapul, ahol két régi épületet árkádosítottak azért, hogy lejáratot biztosítsanak az aluljáróhoz. Ezeket megszüntetném. Viszont a másik oldalon van akkora szabad tér a felszínen, hogy a metronak közvetlen kapcsolata legyen, akár mozgólépcsővel.

A városon belüli központi helyzetük az aluljárókat különösen alkalmassá teszik a “városi rendőrség” bázisai kialakítására. A 2006-os podo-programban már megjelent a “policity”, amely feladata a városi közterületek rendjének biztosítása, olyan jogosítványokkal, amelyek ma a közterületfelügyeletnek nincsenek. Ez a gondolat a főpolgármester-jelöltek programjaiba is beszivárgott mára. Egy olyan városban, ahol a gépjárműforgalmat és a parkolást elektronikus rendszer szervezi, nincs szükség parkolóőrökre, de annál nagyobb szükség van olyan rendőrökre, akik a szemetelőket, a sarokba-vizelőket, a kéregetőket és a hajléktalanokat jobb belátásra tudják bírni. Nem kifejezetten erőszakszervezetről van szó, hiszen az ő feladatuk lenne az információ is, és éppen a problematikus szociális helyzetű emberekkel való foglalkozás okán, kiterjedne a szociális ellátás eme speciális szegmensére.

Az ábrán kékkel jelölt területen lehetne a policity logisztikai bázisa, amelyhez három speciális funkció kapcsolódna:

A sárga mező jelzi azt a 24 órán keresztül nyitva tartó – a metro nyitvatartásakor onnan is megközelíthető –  “gyógyszertárat”, amely alapvető élelmiszereket és drogéria-cikkeket is árul, kávét is lehet inni, mint ahogy ma már szinte minden benzinkútnál.

Innen lehet megközelíteni azt a vizesblokkot (zöld), amely a wc-n kívül babapelenkázót és zuhanyozó-blokkot is tartalmaz. Méghozzá ingyenesen, mert a város érdeke, hogy az utcáin ne legyen vizelet, és akiknek más lehetőségük nincs, tisztálkodni is tudjanak. Igaz viszont, hogy amint kultúrált és ingyenes lehetőség kínálkozik az emberi szükségletek elvégzésére, a sarokbavizelést is keményen kell büntetni – nem pénzzel, hanem a köztisztasági munkában való részvétellel! A policity szolgálatos tagjai szisztematikusan járőröznek a körzetben, és akit a köztisztaság elleni vétségben nyakon csípnek, azt az elkövetkezendő 4 órában a város takarításában való részvételre kötelezik – nincs kivétel: legyen az magyar vagy külföldi, nincstelen vagy Armani öltönyös úr – takarítóeszközt mindegyik a kezébe tud venni! Egy ilyen egyszerű intézkedésnek rövid időn belül tiszta város lehet a következménye.

Ennek a vizesblokknak csak a policity-ből megközelithető részébe viszik azokat a hajléktalanokat, akiket a városőrség gyűjt be. Mert a városlakó többség érdekében, nem csak törvényeket kell hozni a hajléktalanság megszüntetésére, hanem a jelenlegi helyzet felszámolására gyakorlati intézkedéseket is kell tenni. Humánusan, de határozottan! A tisztálkodás a szociális ellátás belépője. Az ábrán türkizzel jelölt részben van a szociális gondozó fogadószobája és néhány éjszakai menedéket nyújtó szoba. Itt egyetlen hajléktalan nem maradhat tovább, mint néhány órát, amig a szociális gondozó személyes “kilábalási programot” nem készít az érdekelttel együtt. A város segítő kezet kell nyújtson ezeknek az embereknek, viszont, aki munkaképes, annak az ellátásért köztisztasági szolgálatot kell adnia mindaddig, amig más munkát nem talál magának.

Az aluljárók ezen átalakítása miközben megszüntetne egy működésképtelen “közteret” a város valódi közterületeinek javítását szolgálná. Az Astoria-aluljáró ebben is lehetne az első Budapesten.