Füstös konyha – távol az urak lakóhelyétől

A konyha-kitérő talán rávilágít arra, hogy miért rossz a magyarországi lakások többsége. Hiszen az előző részben elemzett konyha egy pár éve épült házban van, már a XXI. században tervezték, csak éppen a XIX-XX. századi életformára. Itt van a kutya elhantolva!

Az új házakban szeretnek „amerikai konyhát” tervezni, anélkül, hogy annak az értelmét felfognák – nem azért érdemes a nappalival egybenyitott konyhát tervezni, mert akkor néhány négyzetmétert meg lehet spórolni, hanem azért, mert a XXI. századi nők nem hajlandók a házicseléd szerepét betölteni még akkor sem, ha egyébként szeretnek főzni és családjukat a legjobb falatokkal kényeztetni. Ezért, az, aki a konyhában serénykedik, mellesleg, ma már egyre több férfi is felfedezte ennek az örömét, szóval, aki a konyhában van, azt nem kell a lakás eldugott szélébe deportálni, hanem részese kell legyen a nappali történéseknek!

A konyha mellett az étkező nem kevésbé fontos része a lakásnak – a tv-re meredő kanapé-tespedtséget sokszorosan megelőző helyen! A jó családi életnek a konyha és az étkező a központja, a lelke – a ház „tűzhely-melege”. Nem véletlenül, az őskortól kezdve, az őszinte térformálásnak a központja volt. A társadalmi tagozódás lökte ki a konyhát a cselédsorba – ideje elszakadni ettől a gondolattól!

A modern konyha felé tett első lépés – a Frankfurterkueche

A gazdag római-kori villákban a füstös tűzhelyt a szolgák hálóhelyeihez közel alakították ki, európai körülmények között, ha lehetett egy alsóbb szinten. Főúri kastélyokban külön épületben volt a konyha, de még a nagymamámék falusi házában is, a „nyári konyha” a lakóépület-rész záró elemeként kapott helyet – onnan fűtötték a kemencét. A XIX. században épült bérházakban rendre megtaláljuk a cselédlépcsőt is, amelyek az utcai frontra települt nagyméretű lakások hátsó, „kiszolgáló” részéhez vezettek, többek közt a konyhához is. Tehát a munkafolyamat piszka (füstös konyha) és a személyzet munkája leválasztásának igénye hozta létre a lakás távoli pontján lévő konyhát.

A XX. század technikai fejlődése, mint adottság és a feminizmus, mint felhasználói igény együtt teremtette meg a mai, korszerű konyhát.

1926-ban tervezték a németországi Frankfurtban az első modern konyhát, egy tízezer lakásos új negyedbe. A nők munkába állása okán a konyha hagyományos szerepe módosult, a tömeggyártás pedig lehetővé tette, hogy nagy mennyiségben, elérhető áron készüljenek a tipizált konyhabútorok. A variálható elemek, és a konyhagépek méreteinek sztenderdizációja újabb lehetőségeket nyitott.

A konyha azóta is szakadatlan fejlődésen megy keresztül – ma a lakás leggépesítettebb, ennek megfelelően a legdrágább része. Az ergonómiai szempontok messzemenő figyelembevételével kell készüljek a tervek, mert a kulcsszó itt is a hatékonyság. Minden évben van valamilyen újítás, ami még jobbá teheti a konyhát, még élvezetesebbé a főzést, az ott-tartózkodást.

De ez csak az érem egyik oldala.

A légtere nyitott, de a munkapult diszkréten takart – konyhaváltozat.

A Magyarországon  használt kifejezéssel,  az „amerikai konyha”, amely nyitott a nappalira és az étkezőre a nők emancipációjának következménye, és nem csodálom, hogy itt annyi az ellenvetés vele szemben – egy ilyen, erős feudális hagyományokat vonszoló országban, ahol a miniszterelnökök észre sem veszik az ocsmány hímsoviniszta megjegyzéseiket, annyira a „világ rendjéhez” tartozik, hogy a családban a nő a házicseléd – „magad asszonyom, ha szolgád nincsen” alapon pedig tovább játszhatja a férfi, a felsőbbrendű úr hitvány szerepét.

Sokszor elhangzik az a kifogás –  most is, egy hozzászólásként -, hogy mi van az „ételszaggal”?

Nos, erről az a véleményem, hogy annak az ételnek, amit az én lakásom konyhájában főzök, és amit a szeretteimnek adok, annak illata van. Jó illata. Más kérdés, hogy az én fürdőszobámban a szomszéd pörköltjének a szaga nem kívánatos, ezért kellenek a szagelszívók. (A ma is még sok helyütt használatos légudvarok áldásos hatásaként kapok ételszagot a szomszédoktól.)

Amikor a konyha a lakótér központi eleme…

Amikor megelégeltem a magyar valóságot és visszamentem Izraelbe, egy évig laktam fiatal izraeliekkel közös lakásban. A nappalink-étkezőnk-konyhánk egy nagy térben volt, oda lépett be az ember a zárt lépcsőházból, egyenesen.

Időnként elragadtattam magam és főztem valamit szombatra. Volt páraelszívó, de ilyenkor kinyitottam minden ablakot a főzés befejeztével, hogy a különböző fűszerek illata, a hagyma és a foghagyma ne ülje meg az egész teret.

Lakótársaim azonban a friss étel illatát imádták, lelkendezve keresték a tűzhelyen vagy a sütőben, hogy mit készítettem. Sosem panaszkodtak az „ételszagra”.

Vagyis ez a „szagérzékenység” leginkább kultúra-függő.

Olyan kultúrákban, ahol felhagytak azzal az álságos kettős életformával, amely szerint van egy, amit a vendég láthat és egy másik, ahogy magunk közt vagyunk, ott fel sem merül az a kérdés, hogy az ételünknek „szaga” van.

Arccal a nappali felé…

A klasszikus  „amerikai konyha” nem egyszerűen nyitott a nappalira, hanem van egy olyan pult-eleme, amely lehetővé teszi, hogy a főzés munkaigényes részeit úgy végezhessük, hogy arcunk a társaság felé. A hely adottságai és az egyéni ízlés szerint ez lehet egy beforduló pult, vagy a mostanában divatos „sziget”, és még sokféle kombináció.

A konyha nem csak főzésre való…

Talán, mert eredendően várostervező vagyok, különösen utálom azt az építészeti felfogást, amely mono-funkcionális terekben gondolkodik. Már huszonévesen kikeltem magamból az általános rendezési tervek ellen, amelyekben különböző színes plecsnikkel jelölték a lakó-, az ipari, a középületeket csoportosító övezeteket, mereven elválasztva őket egymástól. Gyűlöltem a lakótelepeket, mert kisgyerekkorom óta ilyeneken laktam a szüleimmel, miközben a nagymamám Pécs főterén – zongorázni lehet a különbséget!

A hagyományos felfogás a lakás tereit is funkcionális dobozokra osztja, és minél drágább a lakásnégyzetméter, a terv annál apróbb kockológia. Ha sokszobás a lakás, akkor pedig ezeket a kis dobozokat egy terjengős folyosórendszer köti össze, amely alapterülete sokszor felülmúlja egy szobáét.

Amikor valaki megbíz azzal, hogy tervezzem meg a lakása felújítását, akkor ennek a munkának a  legfontosabb része az, ahogy igyekszem feltárni a használók tényleges életének legapróbb mozzanatait. Arra az életre igyekszem tereket kialakítani, amely az övék, ami a lehető legkényelmesebb nekik. Ezért szeretek a megbízóim lakásán találkozni velük, mert a hétköznapi rumli pont arra világít rá, hogy mely részleteket kell jobban megoldani.

Golda Meiré nem volt igazán feminista konyha, de nem is erről híres…

Sok évvel ezelőtt volt egy értelmiségi házaspár, három kamaszodó gyerekkel (Izraelben), akik a koraesti órákban tudtak velem találkozni mert rengeteget dolgoztak. Illedelmesen leültünk a szalonban, aztán eszükbe jutott, hogy együnk valamit, és átmentünk a ház másik felén lévő konyhába. Ahogy egyre barátibb lett a viszony közöttünk,  úgy rövidült a szalonban töltött idő… és ez adta az átalakítás alapját szolgáló térkapcsolatot. A legnagyobb elismerés részükről, hogy az a lakás, amiben korábban sosem találták a helyüket, a felújítás után olyanná vált, ahová szívesen mennek haza.

Golda Meir konyhája nem volt igazán kényelmes hely, szegény Golda forgolódhatott hátrafelé, ha valamit készített a vendégeinek, mégis ebben a helyiségben születtek meg az állam sorsát leginkább befolyásoló döntések.

A jó konyha áldás annak aki főz, és mindenkinek, aki abban a lakásban él, vagy csak vendégként megfordul ott, de a konyha sokkal több is annál, mintsem elkészítsünk ott valamilyen ételt – ha ezt fel merjük ismerni, akkor nem csak a konyhánk lesz igazán jó, hanem az egész lakásunk élhetőbb, kedvesebb, kényelmesebb lehet. A tervezés tehát egyfelől tapasztalt tervező feladata, másrészt viszont a lakás jövendő használójának önismereti folyamata. Nem szabad lebecsülni !

A mai egy kis kitérő lesz : konyháról,  egy ismerősöméről, akinek az épülő lakásába „betévedtem” és könnyelműen megígértem, hogy megtervezem a konyhát.

Négyszázon felüli konyhát terveztem eddigi életem során – ez egy ujjgyakorlat, semmiség. Mintha Poirot trenírozná a szürke állományát… ez nem munka, hanem kihívás.

Megkaptam a felmérési rajzot, és visszaigazolódott, amit már a helyszínen is láttam, hogy amit a lakást tervező építész gondolt, az aligha fér be a falak közé. Sokkal többet elpepecseltem a tervvel, mint azt előre gondoltam, és ezt nem holmi önsajnálat miatt mondom – szívesen dolgozom az ilyen nehezen jóvá tehető dolgokon, de amikor már az alaprajzzal végeztem, és csak a rend kedvéért meg akartam erősíteni a határoló falakat, akkor jöttem rá, hogy milyen nagy marhaságon küzdöttem olyan sokat – hiszen van egy teljesen értelmetlen fal, ami a konyha egy részét az óriásira méretezett előszobától elválasztja, és az minden baj forrása!

A túlméretezett előszoba, aminek a területe kb. egy teljes szobáéval egyenlő, értelmetlenül lekicsinyíti a konyhát, ami egyébként a szintén nem túl nagy nappaliból nyílik, ahová az ülőgarnitúrán kívül egy étkező már nem fér el. Amíg a kényszerűen magamra erőszakolt határok közt mozogtam, mindvégig az volt az érzésem, hogy bármit teszek, nem lesz elég jó ez a konyha, hiszen be van nyomorítva két fal közé! És akkor, megláttam azt a falat, amit még most is szépen le lehet bontani, legalább a padlótól 1 méter magasságig és akkor kitárul a tér! Az, amit fölösleges falakkal sötét folyosóvá silányítottak!

Mi a fészkes nyavalyának van szükség előszobára egy olyan házban, ahol egy zárt elosztó térből lépünk be a lakásba?! Kiszállunk a liftből, és egy zárt labirintuson keresztül jutunk el a bejárati ajtóig. Belépünk és szemben is egy ormótlan nagy fal, ahelyett, hogy látnánk azt az embert, aki miatt összebútoroztunk, amint éppen valami finomat készít! Meg kell kerülni a falat, hogy a hátát láthassuk, vagy egy incur-pincur bárpultnál kukucskáljunk a konyha felé… amikor ezt az egészet meg lehet nyitni, és egy két méter hosszú bárpultnál cseverészhetünk, átlátjuk a teret, mert a konyha és az étkező a lakás központja!

Ez a kis közjáték azonban mégsem független az építési naplótól, hiszen éppen azt igazolja, hogy az egész rendelkezésünkre álló területet kell megvizsgálni, mielőtt eldöntenénk, hogy milyen térkapcsolatokat akarunk, miképpen bútorozunk be egy helyiséget.

A lakás egyébként fantasztikusan jó adottságú, két ellentétes oldalon tetőterasszal, kelet-nyugati átszellőzéssel, két hálószobával. Igazán alkalmas egy fiatal párnak az első gyerek iskolás koráig, feltéve, ha lesz második gyerek is…:) A fürdőszoba elég nagy, még vendég-wc is van, igaz, háztartási helyiségre nem gondolt a tervező ezért a mosógép a hozzá tartozó rumlival a fürdőszobába kényszerül. Ha kicsit előbb tévedek be ebbe a lakásba, megoldottam volna ezt a lakás működése szempontjából oly lényeges funkció adekvát helyét.  Ma már lelketlenség lenne szétveretni a kicsempézett helyiségeket. Nagyon remélem, hogy a tulajdonos nem retten meg egy kis falbontástól, és legalább a konyha-étkező-nappali részt feljavítja az utolsó utáni pillanatban.

Tanulságként másoknak: még akkor is, ha új lakást vesznek, érdemes a saját méreteikre alakítani a típuslakást – pár hetes kellemetlenség szemben sok éves, napi használattal: megéri!

Visszatérve a konyha belső elrendezésére:

1. A lakást tervező építész készített egy falmélyedést, amit 120 cm-re kottázott az ő tervein, ami elvileg elegendő arra, hogy két magas elem, a beépített hűtőszekrény és a beépített sütő-mikro elférjen. Erre a szándékra utal a konnektorok elhelyezése. Csakhogy, az építészeti terveken 120-ra kottázott távolságban a vakolat vastagsága nem szerepel, valójában pedig ott van, tehát a falmélyedés alkalmatlan arra, hogy befogadja a két álló elemet. A konyha és a nappali között teljesen felesleges az a határoló faldarabka, amit a rajzon sárga szaggatott vonallal jelöltem, mint bontandót. Ha eltüntetjük ezt a falat, akkor a két kb. 2 méter magas szekrény nappali felé való lezárását egy, a nappali felé forduló szekrénnyel meg tudjuk oldani és hasznos tároló helyet is kapunk.

2. Az L-alakú rész a konyhapult. Az eredeti terven a falra rányomva a tűzhely, ami abszurdum – elemi ergonómiai szabály, hogy minimálisan a váll és könyök között távolságot meg kell hagyni a fal és a tűzhely között, hogy kényelmesen lehessen odaállni a tűzhely elé. Vannak építészek, akik úgy terveznek konyhát, hogy maguk, talán egy rántottát sem tudnak elkészíteni, vagy sosem elemezték maguknak azt, hogy mi miért kényelmes egy konyhában és mi nem az.

Az a szemlélet, hogy az épített környezet tervezése szétválasztható várostervezésre, épülettervezésre, tájépítészetre és belsőépítészetre – nézetem szerint, alapjaiban hibás. A szakosodás csak akkor elképzelhető, ha van bizonyos átjárás a szakmák között, vagy pedig tökéletesen működik a koordináció. Ha egy épületet tervező építész úgy tervez helyet egy konyhának, hogy sosem látott összeszerelni egy konyhabútor-rendszert, nem ismeri az alapvető fogásokat, akkor legfeljebb „mintHa” konyhákat tud tervezni, az általa biztosított hely valójában alkalmatlan egy jól működő konyha kiépítésére.

Szólni kell a sarokelemekről is: ha egy mód van rá, nem tervezek olyan konyhát, amiben sarokelem van. Egyáltalán nem praktikus, bármennyire igyekeznek „karuszellákkal”, és egyéb „varázslatos sarokelemekkel” megoldani a szekrénytér kihasználtságát. A sarokelem drága, és nem jó a kihasználtsága. Célszerűbb olyan konyhát tervezni, ahol minden szekrény kihúzható részekből áll, mert ezekben lehet úgy tárolni, hogy amikor keresünk valamit, akkor kihúzzuk az egész tartalmat.

Itt nem volt más lehetőségem, mint benyomorítani a 154 cm-es falra egy 90×90-es sarokelemet, mellette egy háromfiókos elemet, amelyben a legalsó fiók 31 cm magas, a középső 26 és a legfelső 13 cm. Mindezt a szekrényt egy 16 cm-es lábazatra helyezzük rá, felül pedig a munkapult és a szekrény közé még beiktatunk egy távolságtartó lácpárt, ami 3 cm magas. Ezáltal elérjük, hogy a munkapult szépen ellebeg a szekrény felett, de ami ennél fontosabb, a tűzhely és a szekrény között van egy kis légrés, a szekrények kiosztása és a munkapult feletti használat egymástól eltérő lehet. Ha három centis pultmagasságot veszünk alapul, akkor 16 + 70 + 3 + 3 = 92 cm egy kellemes munkapult-magasság. Évekig a 90 cm volt az általánosan elfogadott, de tapasztalataim szerint még az alacsony embereknek is kényelmesebb a 92, nemhogy a ma egyre magasabbaknak.

Ahogy befordulunk, ott a mosogató, a sarok felé forduló csepptálcával. Alatta szintén fiókos szekrény, ami azt jelenti, hogy az első fiók teljes, de a felette lévő 26 + 13 cm magasságot egyesítve kihúzunk egy olyan fiókot, amiből ki van vágva a mosogató alatti rész, és kicsit előrébb véget ér a „fiók”, hogy a vizes szerelvények elférjenek. IKEA és a többi konyhabútorgyártó nagyon jó megoldásokat kínál, hogy ebben a kihúzható elemben legyenek a szelektív és vegyes hulladékgyűjtők szögletes dobozai. Így nem ténfereg a konyhában egy szemetesedény, hanem mindig zárt helyen van, a mosogató alatti szekrényben. Igaz, viszonylag sűrűn kell üríteni, de az ember ne éljen rodhadó szeméttel egy térben…

A mosogató mellett már csak egy 60-as mosogatógépnek marad hely ebben a konyhában. A mosogatógép nagyon fontos kelléke a konyhának, senkinek nem ajánlom, hogy 2013-ban anélkül tervezzen konyhát! Egy működőképes lakásnak elengedhetetlen tartozéka – mondom azután, hogy életem nagy részében nem volt mosogatógépem, de mióta szerencsém van hozzá, rengeteg időt nyerek vele, és a ma embere tisztában van azzal, hogy az élet rövid – azt nem mosogatásra kell pazarolni.

A színek-formák változóak – a funkcionális elrendezés a lényeg

Miután rájöttem, hogy a narancssárga falszakasz visszabontásával ki tudom nyitni a teret, a munkapult elé egy 105 cm magas bárpultot terveztem, ami még a nappali felé is befordul, ezáltal a konyha a lakás méltó középpontjává válik!

Nem a házicseléd elfalazott sarka, hanem a családi élet központja!

(Ahogy ez már lenni szokott – ajándékba adott tervet nem vesznek komolyan, főként, ha az olyan bontással jár, amit fentebb javasoltam. Azt hiszem ez a csalódás volt az, ami arra vezetett, hogy tervezés helyett a „tudatmódosításba”, workshopokba fektessem az energiámat.)

Mivel ez a terv nem valósult meg, egy képpel próbálom érzékeltetni azt a térhatást, amit itt is el lehetett volna érni, ha le merik bontani a fölösleges falat…

Miközben az íróasztalomat elborítják a különböző skiccek és keményen dolgozom a részleteken, egyik internetes bóklászásom eredményeként találtam egy „tervet” arról a lakásról, amit az anyukámnak megvettünk.

Az ingatlanközvetítő lelkesen kitalálta, hogy miként kellene átalakítani a lakást. Hogy a lakás hirdetése még mindig fent van a neten, lehetőséget adott nekem arra, hogy bemutassam az eredeti állapotot…

Ez a „terv” azért érdekes most, mert az előző részben leírt állításomat jól érzékelteti: a falak bontása nélkül újabb kényszerhelyzetek születnek, nem pedig valódi megoldások.

Ez a lakás eredendően szoba-konyhás volt, amelybe a hetvenes években belenyomták a fürdőszobát. Az IKV-s, rövidlátó tervezés eredményeképpen a konyha sötét lyukká vált, és kaptak a lakók egy félszobányi méretű közlekedőt.

Az eredeti lakás terei sem voltak túl szépek, de híven tükrözték építésük korának proletár életformáját. A hetvenes évek komfortosítása látszólag előrelépés, hiszen már nem kell kimenni a közös WC-be, nem kell lavórban mosakodni a konyhában, de miközben gázfűtést és meleg-vizes fürdőszobát kreál, egy csomó hasznavehetetlen teret képez és kísérletet sem tesz arra, hogy a kor színvonalán, a lakóknak valóban előrelépést jelentő megoldásokat adjon. Ez nem pénz kérdése elsősorban, hanem a szokásosnál sokkal nagyobb szellemi energia-befektetés.

Az eredeti állapot_szoba

A második világháború után, hosszú évtizedeken keresztül az embereket hozzászoktatták a rissz-rossz lakásokhoz. Nem csupán azzal, hogy a korábbi, nagypolgári lakásokat is összefarigcsálták, hogy a proletár-lakásokat tényleges tervezés nélkül „korszerűsítették”, hanem még az új építésű lakások zömét is mérhetetlen igénytelenséggel gyártották, futószalagon.

Az építészek majdhogynem megalázónak tekintették ha lakásokat kellett tervezniük, és külön kaszt volt a „családiház-tervezőké”. Diplomás építész ilyesmit el sem vállalt, ha tehette.

Mivel a nagy állami tervezőirodákban el lehetett lébecolni éveket úgy, hogy egy háza sem épült meg a tervezőnek, nem létezett az a kényszerítő körülmény, hogy az építészek beleássák magukat a korszerű lakástervezés mélységeibe, vagy akár szembesüljenek a használók igényeivel. Sokszor idióta szabályok szerint terveztek lakásokat, és talán el is hitték, hogy az a lakás, amit a normatívák szerint összeraknak, az jó.

Amikor a „Ratkó-gyerekek” egyetemre kerültek, hatalmas volt a túljelentkezés, így lettem városgazdász, nem kerültem a Műegyetem megszentelt falai közé, amit ma már a Mindenható gondviselésének tekintek – nem szívhattam magamba az „építőművészet” felsőbbrendűségébe vetett hitet – a tervezést szakmának tekintem. Sőt, szolgáltatásnak – amely során a használó érdekében kell tennünk meg mindent!

Az eredeti állapot_szoba

Mivel az első férjem a lakótanszéken tanított, elég jól ismertem a műegyetemi felfogást.

A főiskolán a várostervezés felől közelítettünk, ezért a működőképesség volt a vezérlő elv minden tervezési feladatnál, legyen az közlekedési-, vagy csatorna-rendszer. Ennek megfelelően a lakás is, amely a városi épületek legnagyobb tömegét adja, maximálisan funkcionális kell legyen. Más kérdés, hogy az emberi igények funkcionális rendszerében milyen mátrix szerint soroljuk a fogmosást és kellemes térérzetet…

A rossz lakás-tervezés félévszázados hagyományának nagy szerepe lehet abban, hogy a magyar lakosság nagyon kicsiny része tartja szükségesnek a szakszerű, tervezői közreműködést ha például lakást vesz, vagy átalakít. Az új építés során is, főként az engedélyezési eljárásnál veszi igénybe az építészt : az aláírását veszi meg, nem a tudását.

Az építész-társadalom duzzog az elismerés-hiány miatt, holott éppen a sok évtizedes silányság szoktatta hozzá az embereket ahhoz, hogy a lakástervezés nem igényel mély szakmai ismereteket…

Az eredeti állapot_konyha

Természetesen, vannak kivételek… egy, a fiatalkori, baráti társaságba tartozó építész a rendszerváltás után otthagyta a biztos Iparterv-es munkahelyét és villákat kezdett tervezni… ma már ebben a műfajban is kivívta a szakmai elismerést.

El nem hanyagolható szerepe van annak, hogy a házak kivitelezője a saját fia, vagyis újra megteremtődött a tervezés és a kivitelezés összhangja.

Nincs kire fogni, hogy a végeredmény miért nem az, aminek lennie kellene…

Mert azért ne feledjük, a magyar társadalom is csúcsra járatta a kifogásokat, annak a számtalan indoknak a felsorolását, amiért NEM MEGY az, aminek mennie kellene.

Ha az ember belelapoz egy ingatlanközvetítői portál választékába, iszonyatosan ronda képeket lát vég nélkül, ostoba leírásokat a lakásokról – miközben az ár-érték arányban még mindig magasak az árak, hiszen ezeket a förtelmeket valóban korszerűsíteni nem kevés pénz.

Az eredeti állapot_ fürdő

A magyar ingatlanpiac kínálatának többsége  borzalmasan alacsony nívójú lakásokból áll, és ebbe beleértem azokat is, amelyeket így-úgy felújítottak. Nem azért mert nem költöttek pénzt a csempére vagy a nyílászárókra, hanem mert hiányzik belőlük a gondolat, a szervező, szellemi erő, az a szándék, hogy elemezzük a mai igényeket és arra próbáljuk adekvát választ adni.

A magyar építészeknek rengeteg munkájuk lehetne itt és most, ha őszinte párbeszédbe kezdenének a potenciális megrendelőikkel. A vizuális kultúra hiánya, amiről úton-útfélen fecsegnek, elsősorban az ő társadalmi bűnük – ideje szembenézni ezzel.

A sorozat ITT kezdődött.

A következő pedig itt olvasható…

Szerkezeti repedés, amely okát a belső tér bontása után értettünk meg…

Két nyolc tonnás konténert töltött meg a bontási törmelék – 400 sittes zsáknyi, úgy, hogy a faanyagokat egyik szomszéd a kályhájában újrahasznosítja…

Két ember nyolc napi kemény munkájával bontottuk vissza a lakást arra a szintre, ahová el kell jutni, hogy alapos munkát végezzünk. A legtöbb lakásfelújítás azért félresikerült, mert a megbízó fél bontani. Pedig nem csak a fölösleges falakat kell lebontani, hanem sokszor a szerkezeti hibák okára is csak íly módon lehet rájönni.

Az alapító okirathoz csatolt felmérési terven Tarlós úr nagyvonalúan elfelejtkezett egy fürdőszoba-ablakról, amely ugyan úgy borzalmas  ahogy van, és alatta egy mély szerkezeti repedés is, aminek az okát csak akkor értettük meg, amikor lefejtettük a csempét, belülről.

A szerkezeti repedés oka bontással tárható fel.

Eredetileg ez egy teljes hosszban lévő nyílás lehetett, amit utólag befalaztak, ezért a téglák nincsenek kötésben, ennek következtében jelenik meg teljes mélységben a szerkezeti repedés. A felújítás tehát ezt is meg kell oldja, mégpedig nem úgy, hogy lemaszatoljuk a repedést, ahogy egy korábbi házfelújítás során tették.

A lakások közötti hangszigetelés javítása érdekében, a magam részéről (oldaláról) mindent megteszek. Az előző felújítás során tégla válaszfalakat bontottunk, most majd ezekből húzunk fel egy nyers téglasort a nappali szomszéddal határos falára. Hosszában félbevágunk minden téglát, hogy ne jelentsen túl nagy terhelést a födémnek. A másik oldalon, ahol olyan lyukacsos a fal, mintha egerek rágták volna meg a gázszilikátot, előbb hőszigetelővel kibélelem és restaurálom (igen, ezt a pepecselő munkát én fogom csinálni, mert nem szeretném ha a munkások egy óvatlan pillanatban a szomszéd fürdőszobájában találnák magukat… Az „én váram” építése során, a fürdőkád lefolyójának bevésésekor véletlenül áttörtek az éppen külföldön lévő szomszédom lakásába – nagyon kellemetlen érzés volt.

A restaurálás után pedig ide egy „térdfalat” húzunk, abban mennek majd a vezetékek. A fal felső  vége pedig keskeny polcként húzódik végig a konyhaszekrény mögött a padlótól számított 120 cm magasságban. Még sosem csináltam olyan konyhát, ahol egyáltalán nem volt felső tároló, akkor most ilyen is lesz… a helyi adottságok, sokszor a technikai problémák megoldása adhat egyedi lehetőségeket, csak élni kell velük.

Összenyitni – a jelszó!

A terv nincs túlbonyolítva. Alig vannak válaszfalak. Ebben, bizonyára annak is szerepe van, hogy az előző projekt során a gipszkartonosok mély lelki sérülést okoztak nekem a szakszerűtlen munkájukkal, azzal a sok problémával, amivel meg kellett küzdenem miattuk. De az igazi ok, hogy nem akarom a teret összeszabdalni apró, kis dobozokra, hanem igyekszem a legjobb formát kihozni belőle.

A külső fal és a kéménypillér között 2.40 méter a távolság,  egy „főzési egység”, amit vele párhuzamosan egy szigettel tudok kiegészíteni – itt végre sikerül egy igazi, feminista konyhát kialakítanom!

Mi az a feminista konyha? Nos, az, ami tiszteletben tartja azt aki – legtöbbször még ma is, nőtársaim – főz.  A munkafolyamatok jelentős részében nem kell a térnek háttal állnia, hanem amíg aprítja a salátának való zöldséget, mondjuk, arccal a nappaliban lévők felé fordulhat. Az „én váramban” annyira kicsi volt a tér, hogy ha nem akartam, hogy a konyha túl nagy hangsúlyt kapjon, le kellett mondanom erről, de mindig eszembe jut, amikor vendégeim vannak, hogy ez mennyire hiányzik. Most tehát megvalósíthatom, mert a függőfolyosóval párhuzamos teret egyben hagyom, a konyhával kezdem, és a nappali ücsörgő-részével fejezem be, de az egész tér átlátható marad.

A lakás mélyebb részén kerül kialakításra a fürdőszoba és a háló, köztük pedig a „megfigyelő állás” vagy „parancsnoki híd”, azaz a dolgozó-rész, amelyet a padlószinttől felemelek 126 centiméterrel és alá teszem a teljes garderobe-ot a háló felöl, a fördőszoba felöl pedig a háztartási helyiséget. A nappali tere ezáltal nem lesz egy szimpla hasáb, hanem a tér mélysége felé is kinyílik a szemnek. A hatást tovább erősítem azzal, hogy a háló és a nappali között nem hagyományos fal lesz, hanem egy zig-zag szekrény-polcos elem, amibe még a régi tulajdonos által otthagyott üveges szekrénykét is beillesztem.

A lakás alaprajzát ismertem azóta, hogy közös képviselőként minden iratot, tervet átnéztem. Amikor hallottam, hogy eladó, első dolgom volt, hogy készítsek egy skiccet – mit lehet kihozni belőle. A koncepció semmit nem változott az első skicc és a mostani tervek között. Nem azért, mert magamnak nem játszottam le a még lehetséges variációkat. De nem rajzolom meg azt, ami kevésbé jól működik.

Itt például lehetett volna sakkozni azzal, hogy a háló-rész a  fürdőszoba mellé kerüljön és a szomszéd falához közelebb tenni a garderobe-dolgozó blokkot. Csakhogy akkor elég „csámpás” lenne a tér, és a háztartási helyiséget nem tudnám betenni a felemelt szint alá, pedig a mosógépnek nem kell 3.4m belmagasságú tér. Mi az előnye annak, hogy a háló közel van a fürdőhöz? Ha éjszaka felébred az ember, hogy pisilnie kell, akkor közelebb van a WC… nem elvetendő szempont, de talán egy 40 négyzetméteres lakásban vannak fontosabbak ennél, amelyek felülírják.  A tervezés során minden lehetőséget mérlegelni kell, sosem mondhatja az ember azt, hogy „én így szoktam általában”.

Részleteiben finomodik a terv, még most is, ahogy a bontást befejeztük, újramérek egyes dolgokat, meghallgatom a szakembereket, hová tegyük a légkondit, milyen világítást célszerű betervezni, ám az, hogy a tér uralkodó eleme nem a tv, hanem egy dolgozóasztal, azt hiszem mindent elmond (rólam is).

Öregségre készülök. Anyáméra és aztán az enyémre is, ezért lesz épített, kényelmes zuhanyzó, hosszúkás padlóösszefolyóval, egy nagy fürdőszoba, ahová akár tolószékkel is be lehet menni… Diszkréten, de azt is beterveztem, hogy esetleg itthoni ápolásra lesz szüksége a mamámnak, az éjszakás ápolónő is le tud pihenni, ha kell, de ha az unokáim jönnek látogatóba, akkor ők is hancúrozhatnak a kemencekuckó-emlékeimet idéző pótfekhelyeken… sok-sok apró részlet, amire gondolni kell, ha az ember szeretne olyan lakást összehozni, ahol egy idős ember kényelmesen élhet, jól érezheti magát.

Alig negyven négyzetméter, nem csinálok belőle sokszobás gyufásdobozt, nincs galéria, de mégis megmozgatom egy kicsit a padlósíkot, hogy ne legyen ez a tér egy ormótlan hasáb. Most, augusztus elején, még csak az én fejemben épült fel a lakás, keresem a megfelelő anyagokat, lassan haladok, megfontoltan. A folyamat végén az eredményt is idebiggyesztem a megfelelő fotókkal. Addig érezze át az olvasó, hogy milyen nehéz, de izgalmas kalandba vágtunk…

A sorozat ITT kezdődött.

A következő rész pedig itt olvasható…

A bezsákolt bontási törmelék elszállítás előtt

Korábban is igyekeztem egy–egy tervezési folyamatot bemutatni, ám minden projekt más, az új feladat számos új problémát vet fel, amit megismerni, talán nem érdektelen.

A most következő sorozattal azt a munkát folytatom, amit, talán építészeknek kellene csinálniuk, ha szükségét éreznék a megrendelőikkel való kommunikációnak, de miután részükről ilyen törekvést nem látok, Az én váram, és a Kétgenerációs lakás sorozat után az Építési napló egy alig 40 négyzetméteres lakás metamorfózisát követi majd.

Anyám 81 éves. Fiatalon versenytornász volt, ami tönkre tette a gerincét és az izületeit. Negyven évesen volt az első gerincműtéte, az utóbbi tíz éve állandó fájdalomban telt… ezért gyűlölöm a versenysportot! Sport igen, verseny a gazdasági szférában igen, de versenysport soha! A gyerekeim sokféle sportot űztek, most is sportolnak, de semmilyen versenyistállóba nem adtam volna őket!

Anyám egy lift nélküli ház negyedik emeletén lakik, volt, hogy két hónapig sem tudta elhagyni a lakását. Hosszas győzködés után megállapodtunk abban, hogy megvesszük azt a kislakást, amit a házunkban, ahol az „én váram” van, már évek óta próbálnak eladni sikertelenül. Most, hogy a fizetőképes kereslet sosem látott mélységbe zuhant, az emberek, ha lakni akarnak, inkább olyan lakást keresnek, ami az igényeiknek megfelel, vagy a már meglévő lakásukat próbálják átalakítani. Ebben az elfuserált, lepukkant lakásban senki nem látta meg a potenciált.

Számomra azért érdekes feladat, túl azon, hogy anyámnak otthont adhat a közelemben, mert a 3 méter 40 centis belmagasság és a kis alapterület téralakítása újfajta kihívást jelent. Ezen felül, a harmadik emeleti lakás (lift van) egy tipikus, pesti gangos házban a közvetlen környezettel való kapcsolat újraértelmezését is felveti.

Az alapító okirat szerinti alaprajz.

Az alapító okirathoz készült felmérést egy Tarlós István nevű építőmérnök GMK-ja készítette 1991-ben – nem túlságosan precíz, de kiindulásnak elegendő.

Miután a statikus megvizsgálta a feltárt födémet, válaszfalakat, nyilvánvalóvá vált, hogy minden bontható, tehát a munka első fázisa az összes válaszfal bontásából állt. Természetesen, a kéménypillér marad, az egyik sarkán elhelyezett strangok ( víznyomócső és csatorna) pedig teljes felújításra szorulnak. Ez a társasház kötelessége lenne, és az időzítés is akkor jó, ha éppen a lakás teljes felújítását végzik, de megvallom, a korábbi építkezés tapasztalatai alapján, jobb, ha az én szerelőm csinálja, mintha azt javítja, amit a közös képviselet által biztosított szerelő művel. Így persze én fizetem az egész költséget, de ez tipikus esete annak, hogy az én koromban az idegeim épsége többet ér ennél…

A háznak ezt a részét 1914-ben építették hozzá a már meglévő két szinthez. A Podmaniczky István főrendiházi tag által kérelmezett utcafronti két emeletes bérpalotát az 1880-as években építették. 1908-ban már egy másik tulajdonos, lebontotta az istállókat, és megépítette az összekötő, udvari szárnyat, szintén két szintesre. 1914-ben próbálták 5 emeletesre bővíteni, de az akkori hatóságoknak volt annyi eszük, hogy ezt ne engedjék. Az utcai fronton elkészült ugyan a négy emelet, de az összekötő szárnyat csak három emeletesnek engedélyezték, és az udvar mélyén megmaradt kétemeletesnek az eredeti, 1850-es évek körül épült Podmaniczky-villa, persze jócskán átépítve, ilyen-olyan lakásokká összeszabdalva. Az első világháború után a háztulajdonos mégis elérte, hogy az első udvart teljes egészében négy emeletesre bővítsék, ami miatt az udvar elég borzalmas, kútszerű arányokat kapott, és mind a mai napig számos problémát okoz a két épülettömb közötti durva magasságkülönbség.

A lakás, amit most kibeleztünk, a harmadik emeleten, vagyis 1914-ben épült, Mátrai-födémmel és gáz-szilikát válaszfalakkal, amelyeken a szúnyog döngését is áthallani… Problematikus légudvarral, ami ezen a szinten kezdődik, ocsmány módon néz ki, és a felső szomszédok valamelyike a csikkeket szerette ledobálni ide. Maga a függőfolyosó is Mátrai-födémmel készült, ami borzalmasan érzékeny a vízre, a felette lévő burkolat pedig összerepedezett, vagyis a födém rendesen ázik… a közös képviselet két éve alulról (!) spriccelte be cementtel a vakolatot ledobott vasakat, ahelyett, hogy a probléma okát, vagyis a burkolaton keresztül történő vizesedést akadályozta volna meg először… A ház a hetvenes években átélt egy IKV-s felújítást, amikor lelopkodták a régi gangkorlátokat, benyomták a gyűjtőkéményt, ami már tudjuk, hogy életveszélyes megoldás, mégis ide kötnek bele az alsó szintek gázalapú vízmelegítői… Pár évvel ezelőtt, az akkori közös képviselő 10 millióért felújíttatta a ház kéményeinek egy részét, sok használaton kívüli kéményt is, de a többség által használatos gyűjtőkéményeket kihagyták… A hetvenes években építették a fürdőszobákat, a bejárattal szemben. Nos, ezzel a katasztrófa-halmazzal kell most megküzdenem.

A következő rész itt olvasható…

Marcus Goldson humoros, imádni való képei a falakon…

Amikor elkészült a kétgenerációs lakás zöld része, elküldtem néhány munkaképet a tulajnak… Hú de zöld – jött a válasz.

Kétségtelen, a falak, a csempe egy része és a lépcső körüli beépítés bizony zöld. De nem véletlenül. Hatalmas falfelületeink vannak, amelyek képekért kiáltottak, és a képek, különösen Marcus Goldson színes képei a zöld háttér előtt nagyobb hangsúlyt kapnak.

A fotózáskor még a viszonylag szerény kiállítási anyag volt a falakon (6 eredeti és 15 nyomat), ma áthoztuk az egyik közeli galériából az ottani, teljes anyagot, vagyis még 18 eredeti képet) – még mindig távol áll attól, hogy zsúfolt lenne…

Marcus képeibe  első pillantásra beleszerettem. Mivel Magyarósi Csaba cikkében említette hogy a művész saját galériája megszűnt, azon nyomban írtam egy e-mailt, hogy szívesen adunk teret a képeinek, és ha ezzel segíthetjük a megélhetését, annál jobb!

Marcus Goldsonnak fantasztikus képei vannak Afrikáról a Közel-Keletről, de ebbe a lakásba csak a budapesti élettel kapcsolatosakat válogattuk, meg néhány, gyönyörű, vagy vicces női aktot – nem hiszem, hogy a tulaj felesége rossz néven venné…

Már az én várammal kapcsolatosan is hosszasan problémáztam a falak dekorációján, pedig ott, alapvetően a tégla-boltozat uralta a teret – nagyon kevés képnek hagyva helyet.

A kétgenerációs lakás kisebbik részén a kék kétféle, de telítettségben egymástól elég távol álló árnyalatokat választottam, ezért a világoskék néhol majdnem fehér, a ráeső fénytől függően, a sötétkék pedig néha majdnem fekete érzetet kelt.

Budapesti életképek – egy brit művész szemén keresztül

A zöld lakásban azonban a sötét és a világos zöld egymáshoz sokkal közelebb álló árnyalatban jelenik meg, ettől aztán zöld itt minden, legfeljebb a fénytől függően picit halványabbnak vagy erősebbnek tűnik. Éppen ezért az én dokumentálásra alkalmas, de nem művészi igényű fotóimon ugyanaz a zöld szín más-más árnyalatú.

Az eredeti képek (pasztell vagy akvarell)  különböző, üvegezett fa-keretekben vannak, a nyomatok pedig keret nélküli üveg mögött. Szívem szerint, még vagy tucatot kitettem volna (fal van bőven), mert Marcus képei a maga groteszkségében is szerethető Budapestet hoznak még közelebb, kizárva ennek a városnak a sötétebbik részét, amivel nap-nap találkozunk.

Magyarországra turistaként jó jönni – az itt élők számára ez bizonyára nem nagy vigasz, de lehet egy optimista kibontakozás kezdőpontja –  rá kellene erősíteni arra a színességre, amit az idelátogató első pillanatban lát, mielőtt még észrevenné az elhanyagoltságot, az emberek sokaságán uralkodó depressziót.

Hálószoba-részlet

Huszonöt évvel ezelőtt, amikor megnyitottam a saját irodámat Tel-Avivban, rengeteg adósságom volt, ezért a napi, tervezői munka mellett, hetente háromszor, esténként pincérkedtem.

Nagyszerű főnököm volt, Sosána, gyerekkorában, Budapesten Zsuzsikának hívták, aki hatalmas mázlival túlélte a Holokausztot. A felszabadulás után azonban akadozott a gázellátás Pesten, és egy ki-bekapcsolás során majdnem megfulladt a tűzhelyből ömlő gáztól… az édesanyja ekkor sokkalt be, és küldte az alig 12 éves lánykát az Aliyat Hanoárral Erec Izraelbe.

Sosána Isten áldotta tehetséggel komponálta újra a magyar ízeket a sivatagi homokon, egyik éttermet a másik után nyitotta. Másfél évig dolgoztam nála – élveztem minden percet, pedig elég nagy hajtás volt este hattól éjjel kettőig. Fantasztikusan bánt a vendégekkel – ha tizedét tudnák a magyar éttermek vezetői, akkor betegre kereshetnék magukat…

Ha egyszer a melldöngető magyarkodás és az önbizalom-hiányos paranoia között, ennek az országnak a népessége megtalálná  a valós értékeit, amelyeket  felvállalva őszinte örömmel fogadná azokat, akik ide látogatnak, akkor mind mentálisan, mind anyagilag sokat javulna a helyzetük.

a fürdőszoba egy részlete…

A terápia kezdete lehetne az, hogy megtanulnak mosolyogni: magukra, reggel a tükörbe, a szomszédra, amikor kilépnek az ajtón, a bolti pénztárosra, amikor betérnek oda, a munkatársaikra, az ügyfelekre, akiknek nem „segíteni”, hanem kitűnő szolgáltatást kell nyújtani…

Legutóbb, amikor „oszkároztam” (a magyar telekocsi-rendszer, amivel eljutok az országba bárhová, anélkül, hogy a MÁV nevű szörnyszülött szolgáltatásait venném igénybe) az egyik sofőr elmondta, hogy aznap egy spontán jótétemény  adta a legfőbb örömet számára: a szuperban az előtte álló lányka nem tudta kifizetni azt, amit venni akart, ezért félretették a pénztárban. Ő megvette azt is, és utánavitte – apróság volt, pár száz forint, de a kislánynak fontos. „Olyan jó volt adni, hogy valójában önző módon, magamnak szereztem örömet azzal, hogy kisegítettem” – vallotta, és mennyire igaza van!

Adni – egy mosolyt, egy kedves szót, kéretlenül kisegíteni valakit – jó érzés, ami szétárad az ember testében, jobban érzi magát tőle, boldogabb lesz a napja. Ha az ide látogató turistákra nem úgy tekintenének, mint a zsebmetsző az áldozatára, hanem azzal az öntudatos, de befogadó figyelemmel, ahogy ezt egy jó vendéglátó teszi, akkor sokkal többen jönnének ide szívesen, és térnének vissza többször is.

Hálószoba

A megújult lakásba, néhány napja ellátogatott az eredeti tulajdonos. Szerették, amit láttak. Már nem gyászolják fiatalságuk szinterét – le tudták zárni azt a kort, mert megnyugtatóan új kezdődött – ez őket is, engem is örömmel tölt el. Talán, egyszer a ház lakói is megértik, milyen hasznos számukra is, ha egy-egy lepusztult lakás megújul… erről írok majd a következő részben.

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

Kanapé-kényelem-kontextus

Az én váramban nincs kanapé. Volt aki hiányolta. Én nem, de ha nem magamnak tervezek, akkor figyelembe kell vennem a megrendelő kívánságait.

Tehát a kétgenerációs lakásban van kanapénak való hely. Nem túl nagy „nappali”, de kanapé az van.

Az első skiccekben az étkező volt az ablakhoz közelebb, és a „szoba mélyén” a kanapés sarok, de miután a statikus nyilatkozott, hogy mely válaszfalakat érdemes megtartanom, változott a helyzet, és az étkező-nappali viszonyát is „felülbíráltam”.

Az étkezőasztal közelebb került a konyhához – nem mintha egy ilyen pöttöm lakásban nagyok lennének a távolságok, de a funkcionális kapcsolat mégis perdöntő. A kanapé pedig közelebb került a természetes fényforráshoz, vagyis az ablakhoz.

Az ablak külön történet, mert a házban lakók teljes megrökönyödésére az új ablakok merőben különböznek a korábbiak nyitási rendszerétől. Ennek több oka is van, de most a kanapé felől közelítek: ebben a kislakásban nem játszom el a „nagy nappalit”, mert az elég idióta dolog lett volna… a kanapéval szemben, mindjárt a bejárat mellett van egy pici dolgozósarok – laptopnak, tabletnek, kevés papirnak, tollnak, ilyesminek, és van még két „rejtett érték”, ami a nappali teret észrevétlen megnöveli:

Az ablakmélyedés értékes tér, ha a fal vastagsága 66 cm.

– az egyik az ablakmélyedés.

A háznak ezen a részén 66 cm vastag a fal (az épület 1908-ban épült). Az ablak hagyományosan is a külső falsíkon volt, dupla gerébtokos ablak, ami kb. 15 cm helyet vett el, de így is maradt kb. 50 cm, amit a szokásos függönyökkel kizártak a térből.

Függöny azért kellett, hogy a szomszédok, akik szemben laknak, illetve az ablak alatt elhaladók (gangos ház) ne bámuljanak az ember torkába… Igen ám, de ha megváltoztatjuk az ablaknyitást, vagyis, azt alsó harmad fix üveg, a második harmad bukó-nyíló, a harmadik harmad pedig csak bukó (szúnyoghálóval a külső síkon), akkor már csak a szimpla üveg helyett tejüveget (precízen, olyan biztonsági-hőszigetelt üveg, amelynek a belső síkján lévő üveg savmart, ezért nem átlátszó, csak a fényt engedi be és a szomszédok tekintetét kirekeszti) teszünk, és ezzel a függöny kilőve.

Mivel a hőszigetelt üvegű műanyag profil csupán 6-7 cm vastag, megmarad nekünk egy 60 cm mély, esetünkben 125 cm széles ablakmélyedés, amit szépen leburkoltunk 10 cm-es rétegelt lemezzel, egészen a lábazatig, hogy kényelmesen fel is lehessen kapaszkodni rá, de legfőképpen, hogy a fény felé nyissa a teret.

– a másik a lépcső.

A lépcső elhelyezésének problematikájáról már korábban is írtam, ebben az esetben az volt a legfontosabb, hogy semmiképp ne szűkítse az amúgy is keskeny szobának a terét.

Korlát, ami takarja a cipőt és kapaszkodó, ott, ahol erre szükségünk van a biztonságérzetünkhöz.

Kényelmes, bár csak 75 cm széles, de azzal, hogy két „pihenő” is be van iktatva az össze-vissza 12 lépcsőfokba, csökkenti azt az érzést, hogy nincs kedvem megmászni ezt a lépcsőt, vagy fentről nézve riaszt, hogy lepotyogok. Pedig látszólag korlát sincs…

Szegény lakatos kitikkadt tőlem, hogy micsoda agyament korlátokat szerkesztettem, ráadásul vissza is kellett jöjjön a korlátok miatt, mert azok helyét csak a sok le-fölmászkálás után, tapasztalati úton határoztam meg – oda tettem, ahol szükségét éreztem a kapaszkodás biztonságának. Ezért került a falra egy vízszintes fogantyú 20×20-as profilból, míg a fordulónál a plafonig megy a 20×20-as profil. Utóbbi egy 2×15 mm-es rétegelt lemezből készült „lábazati korláttal) egészül ki, ami kicsivel magasabban megismétlődik a lépcsőforduló és az ágy találkozásánál. Fontos szempont volt, hogy a földszinten állva ne lássam az ágyneműt, mégis, a lehető legkevésbé zárjam el a teret felfelé.

Ebben a történetben minden apróságnak jelentősége van és ezzel kergetem az őrületbe a szakembereket, akik csak a saját szakmájuk határáig látnak. Egy kislakásban nincs helye a slampos részleteknek. Legyen az a szekrény, az ágy, a falilámpa vagy az alatta lévő tükör.

Funkcionalitás mindenekelőtt…

A kérdés, hogy milyen képek kerüljenek a falra, nem kevésbé fontos, mint az, hogy hol legyen a WC-papír-tartó…

Minek kell annyi ki-beszögelés a fürdőszobában? – dohog a burkoló, miután a gipszkartonos is elkívánt melegebb éghajlatra, amikor a vezetékek eltakarását nem holmi egyen-magasságban kértem. Csakhogy egy pöttöm fürdőszobában az is számít, hogy a WC mellett van még egy kis 15 cm-es rakodófelület, hogy a rejtett víztartály  fölött egy diszkrét dobozban ott van egy kis vatta, meg egészségügyi tapasz, illatos gyertya, és egy fotó… mert miért ne legyen ott is, ha egy férfi pisil, nem az üres falat bámulja…

Na és a színek: lejártam a lábam, amíg megtaláltam a csempéket. Itt kék és fehér kombináció.

A lakás kétfajta kék színt használ, egy markáns sötétet, ami bizonyos esetekben a feketével párhuzamosan jelenik meg (a falakon lévő fotóknak fekete a kerete, a dolgozósarok üvegasztalának szintén fekete a fém vázszerkezete, és a szekrény oldalfalai és a polcok homlokzati része fekete), illetve egy halványkéket, ami sokszor a rávetülő fénytől függően, majdnem fehér.

Ennek megfelelően vannak fehér dolgok is a lakásban, nem csak a csempe és a szaniter elemek, hanem a konyhai tárgyak jó része is az, sőt az egyik LED falilámpa, és a tükör kerete is.

Térkapcsolat – átépítés után

A színekre hisztérikusan érzékeny vagyok – nem tűrök meg olyan tárgyat magam körül, ami kibillent a színbeli egyensúlyból. A kanapé halványbarna színét egy ismerősöm nagyon leszólta, holott éppen a nagy kékség miatt, borzalmasan fontos volt, hogy ne csak a lépcsők, a konyhai munkapult és az asztal, a székek anyagában térjen vissza a természetes fa-anyag és meleg szín, hanem a kanapé, a szőnyeg és a takaró színében is.

Nagy kincs volt, hogy találtam az IKEA-ban két fonott kosarat a polcok alá, és már hetekkel ezelőtt lepácoltam két irattartót a régi cuccaim közül, hogy legyen egyfajta színek párbeszéde ebben a térben.

A padló – beton. A nappali-étkező-konyha szinten. Elektromos padlófűtés van,  a kanapé előtt szőnyeg, de a lakkozott beton a választott „burkolat”. A galérián majdnem fehér laminált parkett van. A látszó-beton felület nem olcsó, de miután az elektromos padlófűtéshez amúgy is kellett két réteg beton, úgy gondoltam, hogy adekvát ez a megoldás. Megszenvedtünk érte…

Mindig bosszant, amikor egy alapvetően jó anyagot a slampos munka miatt rosszabbul értékelnek, mint amilyen az valójában. Ezt történik sok esetben a gipszkaron-falakkal, és most ezzel a betonnal is, amit sokadszori nekifutásra sikerült elfogadhatóan abszolválni.

Egy tervező-lebonyolító számára mindig az a legnagyobb gond, hogy vannak-e olyan szakemberek, akik képesek együtt-gondolkodni vele és megérteni a tervezés hosszú-távú szempontjait. Nem az a fontos, hogy lehet a legegyszerűbben megoldani valamit, hanem az, hogy miként használja az ember 20 éven át azt a dolgot, amit megcsináltunk. Mindig vannak apró hibák, amiket én látok, és ha már nem is tudom kijavítani őket, sosem felejtem, hanem még jobban odafigyelek a következő projektnél, hogy azok ne forduljanak elő. Amit persze lehet, azt kijavítunk, még akkor is, ha morog a szaki, ha csúnyán néz rám – elviselem.

A sorozat következő része: Marcus Goldson lakásgaléria  itt olvasható.

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

Létraerdő a gletteléshez…

A tervezés folyamata, egy kicsit mindig más, hiszen mások az adottságok, a megrendelők, sőt, a tervező is állandóan változik, tanul minden tapasztalatból.

A „doboz”-lakások százai után találtam rá az én váramra, vagyis a pesti bérházak nagy belmagasságú lakásaira, amelyek újabb kihívásokat jelentettek.

A kétgenerációs lakás ötlete is egy aránytalan tér kijavításának igényéből fakadt valójában.

Egy lakás potenciálja nem csupán a falak által határolt területre szorítkozik. Hiszen minden lakás értékét a városon belül elfoglalt helye határozza meg alapvetően. Ma már, minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy városgazdász mivoltom teszi lehetővé, hogy egy lakás maximális potenciálját megfejtsem.

A nyóckernek még az elit-részén sem lehet luxus-nagylakást tervezni egy gangos ház földszintjére. 54 négyzetméter nem sok, de nem is kevés, ha pedig 4,5 méter a belmagasság, akkor a szobák amolyan élükre állított hasábok, amelyekben az ember kellemetlenül kicsinek érzi magát. Miután megvizsgáltattam az épületszerkezetet egy statikussal, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem bonthatok le minden válaszfalat, nem hozhatok létre átjárható tereket. Marad a három-osztatú struktúra, két szélén két szobával, a bejárattal szembeni traktusban a vizes-helyiségek. Mindenképpen szükséges a nagy belmagasság megbontása egy galériával, amely azonban nem nagyobb területű, mint a szoba 50%-a, és az ablakokkal ellentétes falra simulnak, hogy minél nagyobb fény juthasson a lakásba.

A fény szerepe döntő annak megítélésében, hogy a lakás milyen  érzetet kelt bennünk, amikor bent tartózkodunk. Ennek a sorozatnak az előző részében a nyitókép a mesterséges fény nélküli állapotot tükrözi. Valójában, ha nincsenek függönyök az ablakon (a függöny-ügyre még visszatérek később), akkor ebbe a földszinti lakásba is elég sok fény jut be, ám a nagy belmagasság miatt bizonyos ponton felül elenyészik, és az árnyékos rész nyomasztóan hat a térben tartózkodóra. Ezt igyekszünk ellensúlyozni a mesterséges fénnyel – ebben az esetben a plafonhoz közel egy rejtett világítás-sorral a szoba két szélső falán.

A galéria szerepéről már az első részben írtam,  csak ismételni tudom: nem szabad túlépíteni a galériát!  A  galéria területe hasznos funkcionális kiegészítés – többnyire hálóhelyek, azonban az aránytalan tér megosztásában is nagyon fontos a szerepe, ezért kell a méretekkel óvatosan bánni.  A konkrét esetben,  a kisebbik szobában az 566 cm mélységű helyiségből csupán 213 cm-t fed le a galéria, amit vizuálisan és funkcionálisan is egy kényelmesre méretezett lépsősor egészít ki.

A kék lakásba lépve…

Imádok kényelmes lépcsőket tervezni! A kényelmes lépcső ugyan elég sok helyet foglal el, de cseppet sem haszontalan, azon túl sem, hogy kényelmes fel-le járkálni rajta, mert az alatta lévő teret nagyszerűen ki lehet használni raktározásra.

Ez az a funkció, amit az építészek szeretnek kifelejteni egy lakásból. Egyszer a volt férjem, aki eredendően építészmérnök, bár ma már csak fotózik, arról panaszkodott, hogy az ő gyönyörűen megkomponált folyosójának  a végét a tulajdonos lezárta, hogy raktárként használja. Mert, hogy micsoda értetlenek ezek a megrendelők az építészi zsenialitással szemben!  Nos, ha egy építész nem tervez egy lakásba megfelelő raktározási lehetőségeket, akkor ne lepődjön meg, hogy a megrendelő talál majd magának egy szegletet, amit erre fog használni, mert egy lakásban kell raktár! Ahhoz, hogy mindennek adekvát helye legyen, a ritkán használt, de nem eldobandó tárgyakat is kell valahol raktározni. Méghozzá úgy, hogy az ember ne csak húsvéti nagytakarítás címén merészkedjen oda, rendet csinálni, hanem a rend legyen a szervező erő a raktárban is.

A lépcsőnek ezen felül is van néhány, nem elhanyagolható szerepe – esetünkben, ma, hogy az asztalos már szépen kivágta a lépcső járólapjait, nem csak felrohantam a vasszerkezeten, hanem meg is álltam egy-egy lépcsőn, felemelően jó érzés volt látni a különböző magasságokban feltáruló térkapcsolatot! Hirtelen a dupla belmagasság értelmet nyer – hasznos és szép egyszerre.

A zöld lakás lépcsője

Sokáig vacakolok a lépcsőtervezéssel, mert nagyon fontos, hogy a térnek milyen részét foglalja el – esetünkben két, különböző lépcsősort terveztem a két szobában. A kisebbikben az volt a szerepe, hogy ne torlaszolja el a belépő tekintetét, hanem tovább-vezesse felfelé, és a „kis-nappali” terét se csökkentse vizuálisan.

A nagyobbik szobában elválasztja a nappali ücsörgős sarkot az étkezőtől, úgy, hogy ha nem is látunk át rajta teljesen (a lépcső alatti részek zártak, de felettük át lehet látni), érezhető a folytatólagos tér.

A lépcső másik oldaláról…

A kétgenerációs lakás nem két különálló lakás – nem az volt a cél, hogy „üzleti alapon” megosszuk, hanem az, hogy optimálisan használjuk ki a területet.

Ezért a kertből egy előtérbe lépünk, ahol ott a mosógép-szárítógép helyének alkalmas beépített szekrény, mellette a biztosítéktábla, és a takarításhoz szükséges holmik helye. Innen jobbra és balra nyílik egy-egy szeparált lakórész, amely alapegysége a korábbi szoba, ahol a tér felső szintjén a hálók, és egy-egy kisebb zuhanyzó-egység, az alsó szinten a nappali-étkező-konyha, és a lépcsők alatti raktár.

Kapcsolat a két egység között

A két lakóegység nem azonos méretű, hanem igazodik a már meglévő épületszerkezethez. Szülők az egyik oldalon, egyetemista gyerekük a másik oldalon, vagy fiatal, kisgyerekes pár, az egyik nagymamával, ne adj Isten elvált pár, amikor mondjuk a papa költözik a kisebb egységbe, a mama a gyerekekkel a nagyobba, vagy fordítva, az apa neveli a gyerekeket a nagyobb lakásban, a kicsiben pedig a mama, hogy ha a szülők el is váltak, a gyerekek ne legyenek távol egyikőjüktől sem…

Az idő eldönti, hogy ki fogja használni, kinek lesz ez egy újszerű együttélési forma. Nekem csupán az a meggyőződésem, hogy ilyen lakásokra szükség van. Korszerű kínálat viszont, amely tiszteletben tartja mindkét fél magánéletéhez való jogát, ugyanakkor gazdaságosan hasznosítja a területet – nincs. Ezért terveztem éppen egy ilyet.

A sorozat következő része: Munkakultúra  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A természetes és a mesterséges fény viszonya…

Hogy születik a semmiből a terv? Milyen folyamat játszódik le az ember agyában, amikor egy falakkal, födémmel határolt térkapcsolatban egy teljesen másikat kezd meglátni?

Kezdettől, amikor gimnazistaként elhatároztam, hogy építész leszek, mert úgy véltem, hogy ez az a terület, amely minden, általam izgalmasnak tartott témát ötvöz, az foglalkoztatott, hogy miként történik a csoda: a semmiből, valami születik.

Gimnazistaként „mindenevő” voltam – érdekelt szinte minden, de a rajzolás mellett a történelem, a földrajz különösen vonzott. Jó voltam, pontosabban jelesre teljesítettem matematikában, fizikában és kémiában is, szerettem az irodalmat, a zenét, de elég hamar felmértem, hogy miben nem vagyok elég tehetséges. Nem volt kiemelkedő tehetségem egyik művészeti ágban sem.

Az építészetet nem tartom művészetnek, noha elismerem, hogy vannak olyan alkotások, amelyek magas művészeti értékkel bírnak. Mint ahogy egy pohár is lehet művészi szépségű, de alapvetően azért van, hogy igyunk belőle.

Szerencsémre, nem vettek fel az építészkarra, városgazdász lettem, ami még szélesebb érdeklődési kört kívánt. Hogy mégis, életem aktív munkával töltött éveinek legnagyobb részében lakások, lakóépületek tervezésével foglalkoztam, az talán a sors fintora. A nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek elejéig terveztem lakóépületeket, az utolsót az 1991-es Öbölháború idején építették, és az újságok címlapjára is került – nem építészeti szaklap, hanem napilapéra, mivel a mellette lévő tömböt rombolta porig egy iraki, scud rakéta, de a szerkezetkész ház megmaradt (monolit vasbeton váz-szerkezetűek voltak akkoriban az izraeli lakóépületek). Többet nem terveztem házat, mert sokkal inkább érdekeltek a belső terek, amelyekben a komplex funkcionalitás kell érvényesüljön: mindennek alkalmas helyet találni, miközben a belső tér arányai nyugalmat, kiegyensúlyozottságot sugároznak.

Az új házaknál sokkal izgalmasabbnak tartottam a régiek korszerűsítését, ahol érezhettem az előző generációk „lélegzetét”. A fő kérdés mindig az volt számomra, hogy az a térkapcsolat, amely így-úgy lefedett egy valamikori életformát, miképpen alakítható át a mai tulajdonos-használó jövőbeni életére. Mert nem csupán az a szempont lebegett előttem, hogy a jelenlegi szokásaikat mennyire tudom az új lakással kielégíteni, hanem az is, hogy a megszokott, nem ritkán rossz beidegződéseket, miként lehet átalakítani és ezzel jobb életminőséget biztosítani számukra.

Nappali-étkező-konyha szentháromság…

Az izraeliek nagyon „pörgős” életet élnek. Többnyire nagy a család, átlagban három gyerek, mindkét szülő dolgozik, sokan önálló vállalkozók, akik bizony „hazaviszik a munkát”, mindemellett intenzív családi életet élnek a kiterjedt rokonsággal. Az idő pénz, a hatékonyság kulcskérdés, ezért a jól megtervezett lakás az, ami könnyen-gyorsan rendben tartható. Az izraeli lakásokban nincs „tiszta szoba” – amit a vendégek illedelmes fogadására  tartanak fenn, helyette van egy hármas tagolású nappali tér, amelyben ott a hatalmas konyha, étkező is, mert itt tartózkodnak a legtöbbet.

Persze, itt is vannak nagy különbségek, attól függően, hogy az adott család mennyire tehetős, vagy szigorúan betartja a halacha (a zsidó, vallásos életforma) szabályait, de a meglehetősen széles középosztálynak az életformája és a problémái is hasonlók. A központi téren túl, a hálószobához saját fürdője, az átlagban három gyerekszobához egy közös fürdőszoba, és külön „vendég-WC”, ami valójában az egyidejű használat miatt fontos egy öt-hat fős családban és az állandó „vendégforgalom” mellett. Az izraeliek nem szoktak bejelentkezni, csak „beesnek az ajtón” – Hogy vagy? Nem zavarok? – megjegyzéssel. A rengeteg mosás miatt hagyományosan volt egy mosó-terasz, amit én az idők folyamán komplett háztartási helyiséggé alakítottam – a lakást ugyanis takarítani is kell, ahhoz pedig elég sokminden szükséges. A humán higiéniát teljesen külön kezeltem a lakás-fenntartás kellékeitől.

A tervezési folyamat tehát egy meglehetősen bonyolult szervezési folyamat beleillesztése a térbe, lehetőleg esztétikus módon… miután a térszervezésre teszem a hangsúlyt,  és nem a belsőépítészet esztétikuma felől közelítek,  nem tartom magam belsőépítésznek, bár húsz év alatt rengeteg bútort is terveztem. Ez valahogy olyan dolog, mint a főzés – jót kell enni, ezért amit a tányérra rakunk, azt esztétikusan is tesszük oda, hiszen az is hozzátartozik az evés élvezetéhez.

Ahogy korábban már hosszasan írtam a lakás alapvető potenciáljáról, itt is meg kell jegyeznem – ahhoz, hogy az ember agya dolgozni kezdjen, rengeteg előzetes ismeretre, tapasztalatra van szükség. Sokan, akiknek „jó az ízlése”, azt hiszik, hogy igazán semmiség összedobni egy lakásátalakítást – gyűjthetünk ötleteket az IKEA-ból, folyóiratokból, és már meg is van. Nos, így hatvan felé az embernek már arról is elég pontos fogalma van, hogy még mindig, mennyi mindent nem tud…

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Olyan épületeknél, amelyekben nagyjából átlagos, 2,60-2,80 m belmagasságúak a lakások, szimplán alaprajzokból tud az ember dolgozni.

Felmérem a lakást, az alaprajzon feketével jelölöm a megtartandó szerkezeti elemeket, a külső falakat, az ablakokkal, a bejárattal, terasszal, vasbeton oszlopok, viz-, és csatorna-fővezetékek. Sosem foglalkozom a válaszfalakkal, amelyek a tervezés kezdeti fázisában csak zavarják az ember képzeletét. Erre az „üres” alaprajzra teszem fel a ma szükséges funkcionális kapcsolatokat.

Az új funkcionális rendszer az emberektől, családoktól függően különböző, és a legszebb dolog „kibányászni” belőlük a valós igényeiket, esetleg olyanokat is, amelyekről ők maguk még nem is tudnak. Kétségtelen, ebben a pszichológiai feltáró munkában nagy segítenek az újságíróként eltöltött évek.

Az itt közzétett lakás is valójában kétgenerációs lakás – egy energikus, nagyszerű üzletasszony mama és két későkamasz, egyetemista lánya, akik bármikor külön is költözhetnek, ha úgy adódik.

A lakást a XX. század harmincas éveiben építették, amikor cselédszoba és kamra volt a konyha közelében, a bejárat mellett WC, és egy fürdőszoba, három szoba hall. A lakás különlegessége, hogy északra és délre vannak ablakai, sőt teraszai, de ezt a falak rendre eltorlaszolják.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Miközben a három önálló személyiségnek kellően kényelmes magánszférát szerettem volna biztosítani, lényeges eleme volt a koncepciónak, az északi és a déli terasz összekapcsolása egy közösségi térrel. Sokan megelégedtek volna azzal, hogy a déli oldalon kialakítják a három „szobát”, amit összenyitnak a hallal és a konyhával… Az északi teraszos szobába teszik a mama hálószobáját és egy ablaktalan zuhanyozót, a totálfényű, konyha melletti sávba pedig a befőtteket, esetleg egy háztartási helyiséget… Csakhogy ez a megoldás nem hasznosítja a lakás eredendő potenciálját – szerintem, legalábbis. Pont azt gyilkolja meg, ami különlegessé, egyedivé tehetné ezt a lakást.

Mire ez a koncepció elkészült, már elég alaposan megismertem a megbízó üzletasszony életét. Olyan valaki, aki házassága kezdetén férje „remek háttere” volt, de valójában a döntéseket mások hozták helyette. Férje dédelgetett vállalkozása a felívelő ágban a nyakába szakadt, egy tragédia következtében, és ő helyt állt – nagyszerűen! Közben felfedezhette a saját képességeit, és évek múltán, hogy egyedül is sikeres üzletasszonnyá lett, a magánéletében is kezdett döntéseket hozni. Ennek a lakásnak a megvétele az ő döntése volt, remek döntés. Nem túl nagy lakás, amivel állandóan törődni kell, hanem olyan, ami kényelmes, kiszolgálja őt és a lányokat, amíg nem költöznek el, majd azután is használhatóvá válik, hiszen egyik lány szobáját elegáns dolgozószobává alakíthatja, a másik pedig maradhat vendégszoba, arra az esetre, ha látogatóba jönnek.

A központban van a konyha, mert ha tetszik, ha nem, a „tűz” az otthon lényege. A konyha falnak támaszkodó része tárolók (hűtő, kamraszekrény, tálaló), míg a pult befordul a térbe – igen, ez a feminista konyha, amikor a főzés arccal a tér felé fordulva történhet. A munkapultot kissé takarja a „bár”, ahová oda lehet ülni – mert mikor beszélget az ember a legjobbakat a gyerekével, vagy a párjával, ha nem főzés közben… A bárpult folytatásában még egy tálaló, a ritkábban használt étkészleteknek, poharaknak, alul fiókokkal az abroszoknak, evőeszközöknek. A nagyképernyős tv az étkező falán, amit főzés közben is láthat az ember lánya… híradók, beszélgetős műsorok, remek kiegészítő zörej, ha az ember egyedül van éppen. A folytatásban egy reggelizős terasz, de a délutáni nagy melegben is ki lehet ülni kávézni, mert északi. Innen egyébként, nagyon szép a kilátás.

A mamáé az egész lakás, ő az, aki belakja, amikor éppen nem dolgozik. Az ő hálószobája is fontos, de szemben a kamaszlányokkal, akik egész élete a szobában zajlik, sokkal kevésbé lényeges a mérete. Itt nincs dolgozóasztal, és a garderob is „félrehúzódik”, mert ennek a szobának is remek a kilátása, ezért is forgattam be a térbe az ágyat – az első pillantás, amikor felébred az ember: felemelő. A korábbi vendég-WC strangjára kötöttem a mama hálószobájából nyíló zuhanyzó-mosdó-WC-egységet, aminek saját ablaka van – mert a fény ezt a helyiséget is elönti, kihasználatlanul hagyni vétek lett volna.

A lakásban három gyönyörű dupla-ajtó volt eredetileg, ezeket használtam minden szobára, így valójában az egész lakást össze-vissza lehet nyitni. Az ágyakra nem látunk rá közvetlenül, mert a mama ágyát egy 90 cm magas fejszekrény takarja, a lányoké pedig a nagy szobák belső részébe húzódik.

A nappali leülő-sarka nem egy hodály,  intim beszélgetésekre ösztönöz, mintsem nagy fogadásokra. A tv nem jellemző erre…

A funkcionális rend lényeges eleme a konyha végében lévő zárt, háztartási helyiség, és bejárat mellett lévő kabát-szekrény, cipős fiókok, egy fotellal, hogy kényelmesen fel is lehessen venni azokat a cipőket. A privát ruházat és a nem szezonális cipők minden szobában bőven tervezett szekrényekben vannak. A konyha háta mögötti szoba ajtóval szemközti falán vannak a könyvek, amit egyelőre az egyetemista lány használ leginkább, de egy későbbi fázisban ez lehet az elegáns dolgozó-könyvtár-szoba.

A lakás különlegessége a „csavarodó tér”, ahogy a nappali-étkező-konyha kapcsolódik, mindkét oldalon egy-egy teraszban érnek véget, bekapcsolva a külvilágot. A belépő tekintetét nem falak zárják el, hanem ez a fonódó térkapcsolat, amit nem lát át teljesen, de ettől még izgalmasabb, mint egy csinos nőn a dekoltázsra boruló stóla…

A sorozat következő része: Mérlegelés  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A rumli a fejekben kezdődik…

Ez a mélypont. Az építkezés mélypontja, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztük, amikor a háromnapos munka már hatodik napja tart, és a káosz egy kicsit elborította az agyakat is.

A terep nem egyszerű – nagyon pontosan és megfontoltan kell dolgozni, mert csak akkor működik a terv. Ehhez nem mindenki van hozzászokva az építőiparban. Szenvednek a munkások, és én is, mert legszívesebben üvöltenék, de tudom, hogy azzal semmire nem megyek. Azt a kevés önbizalmukat, ami a hatodik napra maradt, nem rombolni kell, hanem építeni.

Csak ha bemegyek a lakásba, ahol a tárgyi valóságban is elég nagy a rumli, úgy érzem, hogy elborul az agyam. Nyelek egyet, kettőt, nem szólalok meg, hanem mérek, figyelek, ahol valami rossz, ott halkan megjegyzem, hogy az nem jó, és elmondom, hogy miért nem.

Aztán kijövök, belépek a saját lakásomba és leülök a géphez, hogy kiírjam magamból a gyomorgörcsöt. Ilyenkor nem szabad elveszteni az eszét az embernek.

Megvolt a maga logikus oka annak, hogy ezeket az embereket bíztam meg, bár korábban még nem dolgoztam velük. Aki hozta őket, az egy nagyszerű szakember, csak nem a gipszkartonozásban. Mégis ő dolgozik most a legkeményebben, megmenteni a becsületet, és szétrobban a feje, hogy miközben a saját szakmájában dolgozhatna, a protezsáltjait menti ki a teljes felsülés állapotából.

Ezek az emberek nem először csináltak gipszkarton falakat, de a hatékony munkavégzésről, a precízségről fogalmuk sincs. A fizikai munkához is ész  kell, ahhoz, hogy jól menjen. Éppen ebből a tapasztalatból kiindulva javasoltam a pécsi Szabadegyetemen a személyes mentorálást, mint lehetséges kivezető utat. A mély-szegénységet nem lehet megszüntetni csak azzal, hogy valamilyen szakmát megtanítanak az iskolázatlan és követendő életmintát közelről nem ismerő embereknek – az nem elég a boldoguláshoz.

A tér, ami túl lassan alakul…

Jó pénzt kereshettek volna, ha tudnának hatékonyan dolgozni, de így anyagot, fáradságot és időt pazarolnak, és egy lehetőséget is elszalasztottak, mert nálam, többet ők sosem fognak dolgozni. Most viszont túl kell élni azokat az órákat, amelyek még előttünk vannak a befejezésig. Mert be fogják fejezni, nincs más választásuk.

Hétfőn kezd a festő glettelni. Amikor tegnap megnézte a lakást, és átjött hozzám, hogy megbeszéljük a részleteket, azt mondta, hogy ha pénteken befejezik a kartonozást, akkor ő megeszi a kalapját…

Ne szidja mások munkáját – mondtam, azt senkinek nem engedem meg. A saját munkájára koncentráljon! A lakatos szidja a statikus terveit, a vízvezetékszerelő a kőműves munkáját, a villanyszerelő a kartonosét, de közben mindegyik követ el kisebb-nagyobb hibákat a saját szakmájában is. Ez bizonyos mértékig óhatatlan. Az elfogadhatóság mértékét a kijavíthatóság költsége és időigényessége határolja.

Ezért kell nagyon sokat „terepen lenni”. Elcsípni a lehetséges tévedéseket, felhívni a kartonos figyelmét arra, hogy arra a falra konyhaszekrényt kell majd felerősíteni, és milyen magasságba kell az erősítő profilokat betenni.

Közben ketyeg az óra, mert a határidő nem slampos munkára lett kitűzve. Mindent újraszervezni, átrendezni, a teret és az időt ésszerűen felosztani, hogy ha fene fenét eszik, akkor is készen legyünk a legjobb minőségben a kitűzött napra…

Hogy ez mégis, itt is lehetséges, azt egyelőre nem tudhatom  teljes bizonyossággal, de az optimizmusomat olyanok erősítik mint Zsolt, aki vitán felül a legjobb emberem, és akinek ma van a 39-ik születésnapja, éljen sokáig!

A lépcső, ami elválaszt és összeköt…

Ő az, aki nem csak a születésnapján dolgozik ha kell, mert a kuncsaft érdekében mindent megtesz, hanem róla mesélte az egyik ismerősöm, akinek ajánlottam, a következő történetet: a családiház nagy részét felújították, de a munka vége felé, ahogy lenni szokott, a rohamosan fogyó pénz miatt a még működő dolgokat bent hagyták. Zsolt ugyan figyelmeztette a tulajt, hogy a ki nem bontott szakasz sem fogja tovább bírni két hónapnál, de ha valaki nem rendeli meg a munkát, ő nem erőszakoskodik. (A jelenség oka nem holmi szaki-boszorkányság, hanem az, hogy az új vezetékeken jobban áramló víz rohamosan teszi tönkre a már előrehaladott állapotban lévő szakaszokat, ezért sosem szabad félig-meddig kicserélni egy vezetékrendszert.)  A ház október végére lett kész. Karácsony szent estéjén aztán az étkező felett szétesett az emeleti födémben a vezeték… a tulaj jól emlékezett a figyelmeztetésre, szánta-bánta a dolgot, de még a főelzáró csapot sem tudta, hol van. Nyilvánvaló volt, hogy segítség nélkül nem ússza meg az ünnepet, de mégsem lehet valakit karácsony este riasztani… közben a zuhatag mit sem csökkent, ezért legyűrve szégyenét, felhívta Zsoltot… Igen, kijött.

A sorozat következő része: Kanapé kényelem  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A gondolkodó és kételkedő ember nehezen megtéveszthető.

Fél életemben azt hallottam, hogy mindenki egyenlő, ezért 53 négyzetméteres átlaglakásokat építettek a polgári városoktól jó távolra eső lakótelepeken, amelyeket „kiutalás” révén szerezhettek meg azok, akik mégsem voltak annyira „egyenlők”. Igaz, a „még egyenlőbbek” igyekeztek aztán gyorsan elmenekülni a lakótelepi egyen-lakásból, lehetőleg a budai hegyekbe, vagy ha az nem jött össze, akkor legalább a belváros jobb környékeire. A városszéli lakótelepek piaci értéke már akkor nyilvánvaló volt, amikor még dúlt a szocializmus, mert az emberek csereberélték a lakásaikat.

Aztán megjelent a szociológusok rémeként emlegetett szegregáció, vagyis azok, akik saját erejükből nem tudtak a lakáskörülményeiken javítani, egy-egy lakókörzetben sűrűsödtek, ahonnan a jobb lehetőségekkel bírók már elmenekültek. A „szocialista” városok aránytalanul nagy területeket foglaltak el azzal, hogy a korábbi városokat lakótelepi gyűrűkkel övezték, miközben a belső városrészek jelentős része pusztult. Kivéve persze az elit környékeket.

Ez a folyamat cseppet sem hasonlított a szabadpiaci feltételek mellett végbement szuburbanizációhoz, mert ott a tehetős lakosság vonult ki a kertvárosokba, ami ugyan ott is elszlömösítette a belső városrészekek zömét, de a folyamat egy bizonyos ponton, legalábbis részben megfordítható, hiszen a mozgatórugója a saját igényei szerint cselekvő ember volt.

A szocialista városok tragédiája, hogy a massziv „kitelepítés” óriási közlekedési és egyéb infrastrukturális költségekkel terhelte, és terheli ma is a városvezetést, amelyet jó szinvonalon alig képes megoldani. Persze, itt is kialakultak a városkörnyéki kertvárosok, amelyek az amúgy is túlterpeszkedő városokat még egy agglomerációs gyűrűvel is körülvették…

1975-ben diplomáztam, mint városgazdász. Főiskolás éveimben már férjnél voltam, mert az akkori barátom nagynénje Nyugat-Németországba disszidált, „ránk maradt” a Makarenkó (ma Horánszki) utcai hatalmas, polgári lakás – három szoba hall, két bejárattal, mert a ház a harmincas években épült igazi Bauhaus-szépség (annak minden problematikájával együtt), amikor még a cselédnek külön bejárása, szobája és wc-je volt, a három úri szobán, bidés fürdőszobán és persze a hatalmas konyhán, kamrán kívül. Egy évig laktunk benne, egy baráti házaspárt is befogadtunk, amíg a burokrácia kerekei lassan megfordultak, és a lakást kiutalták egy jó elvtársnak, mi pedig kaptunk egy Peterdy utcai szoba konyhát – wc a folyósó végén. Mindketten vidékiek voltunk, amolyan lakótelepi egyen-lakásokban laktunk gyerekkorunkban, viszont a férjem építész, én is „valami olyasmit” tanultam éppen, így azonnal korszerűsítettük és kezdünk keresni egy másik lakást.

Szisztematikus munkánk eredményeképpen találtunk egy lepusztult rózsadombi villa-csücsköt, a Muraköz utcában, amit aztán megint hatalmas munkával, több ütemben újítottunk fel. Közben éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy az építkezésekhez megkeressük a pénzt. Házasságom két évében két lakást alakítottunk át, ez már annyira a „véremmé vált”, hogy bárhol is laktam, a lakásfelújítás életem része maradt. Válásom után, a következő házasságom előtti időszak volt a csendes pihenő, mert akkor albérletben laktam a Karinthy Frigyes utcában. Onnan a Ménesi útra költöztem a második anyósom „hónaljába” egy nyolc és fél négyzetméteres szobába. Ott laktunk  az időközben megszületett két kisgyerekünkkel, mígnem én is a kivételezettek közé léphettem – fővárosi tanácsi dolgozóként kaptam egy két szoba komfort-nélküli lakást a Szövetség utcában. Időközben ez a házasságom is tönkrement, most már egyedül folytattam a lakásfelújítást, annak minden örömével és gyötrelmével. Ezt a lakást hagytam hátra, amikor Izraelbe települtem.

Kelenföldi lakótelep – az egyarcúság mintája

Tehát, amikor a főiskolán a belvárosok rehabilitációját választottam kutatási témámnak, a „szakirodalom”, amely akkoriban a lakótelep-építéseket igyekezett magyarázni, irreleváns voltát nagyon hamar felismertem. Ellentmondott a saját, gyakorlati tapasztalataimnak.

A professzorom eleinte nem is értette, hogy egy 19 éves nő hogy merészeli azt leírni, hogy a gazdaságossági képletek, amelyek a lakótelep-építést támogatják, alapjaiban hibásak: kihagyják a városi területek értékének különbözőségét. Akkor még egy napot nem voltam Nyugaton, ahol persze ez nem lett volna újdonság, nem ismertem a nyílt ingatlanpiaci törvényeket, de azt már felismertem, hogy itt valamit nagyon félremagyaráznak.

Megtanultam, hogy azt amit nagy hatalmú politikusok vagy az őket kiszolgáló „szaktekintélyek” mondanak – egyáltalában nem biztos, hogy igaz.

A kételkedés képességét aztán már nem lehetett kiirtani a lelkemből, és ez  jószolgálatot tett egész életemben a tájékozódásban. Nekem egyetlen politikus, legyen az a legszimpatikusabb is, nem tud eladni hülyeségeket.

Az ember egyedi és megismételhetetlen – ehhez tartom magam. Nem én találtam ki, a zsidó filozófia szerint minden ember magában hordozza az egész mindenséget – annak egyszeri megnyilatkozása. Számomra nincs átlagember. Amikor tehát annak az egyszeri embernek, sok esetben még bonyolultabban egy egész családnak, vagyis több, különböző személyiségű lénynek otthont kell teremteni, akkor az egész folyamatot azzal kezdjük, hogy feltárjuk a használók  legbensőbb igényeit.

Rémálom alaprajz! Miért terveznek ilyeneket még ma is?

Az a lecsupaszított, az embert sablonizáló funkcionalista szemlélet, amely külön választja az alvást, a főzést, a tisztálkodást, és ezekre talál ki „megfelelő” dobozokat, majd ezeket valahogy egymáshoz kapcsolja – éppen olyan fatális tévedés, mint az a várostervezési szemlélet volt, miszerint a városnak vannak ipari zónái, kereskedelmi és lakókörzetei, amelyeket közlekedési folyosók kötnek össze.

Tel-Aviv kapcsán alaposan utána néztem, hogy mit is akartak a brit várostervezők, amikor az ipari forradalom után az elszennyeződött városok helyett akartak valami jobbat kitalálni.

Ők még nem hagyták ki a komplexitást az elképzeléseikből, ez a szocialista egalizáció eszméjéhez kötődő túlegyszerűsítés volt, amelynek hatása mind a mai napig rombol.

Nem tudom, hogy mit tanítanak ma az építészhallgatóknak, de abban biztos vagyok, hogy valami kimarad az oktatásból, ha többségükben mind a mai napig kockológiaként értelmezik a lakástervezést.

A sorozat következő cikke: A tervezési folyamat  itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

A sorozatgyártás önmagában nem szitokszó – a Hogyan? – a kérdés.

A lehetőség, ami minden lakásban ott rejlik…

Továbbra is a kétgenerációs lakásról lesz szó, arról a folyamatról, amelyet én nem belsőépítészeti tervezésnek, hanem a lakás újrafunkcionálásának nevezek.

A napokban felhívott egy fiatal ember, hogy neki egy belsőépítészre van szüksége, de nem tudja, hogy is megy ez a dolog… neki vannak ötletei…

Nos, akkor kezdjük annál a pontnál, hogy van egy lakás, és van egy ember, aki meg akarja, vagy már meg is vette azt a lakást… persze, vannak Isten áldotta tehetségű emberek, akik minden tanulás nélkül, egyszerűen úgy tesznek le tárgyakat a térben, hogy az gyönyörű, de az én fogalmaim szerint a dolog mégsem itt kezdődik.

Lassan negyven éves szakmai tapasztalatom alapján, elég magabiztosan kijelenthetem, hogy minden lakásban van valamilyen potenciál. Nem feltétlenül az, amit a lakás tulajdonosa szeretne kihozni belőle, mert a potenciál a lakás adottságaiból fakad. Amikor látok egy borzalmas lakást – sok ilyet látok -, az első kérdés, amit felteszek, hogy mit lehetne ebből kihozni, függetlenül  a tulajdonos igényeitől, mert ebben a fázisban még csak azt keresem, hogy kinek lehetne az adott lakás a legmegfelelőbb. Ha egy lakásban rejlő potenciál véletlenül megegyezik a tulajdonos személyes profiljával, akkor bingó! De ez ritka nagy szerencse. Ezért szoktam azt javasolni, hogy mielőtt még valaki  lakást venne,  hívjon, hadd nézzem meg a lakásban rejlő lehetőségeket. Eddig egy kedves baráti pár élt ezzel a lehetőséggel, de mintha ők is megrettentek volna attól, hogy bizony egy lakás potenciáljának a vizsgálata sem kétperces munka.

A még nagyobb munka az, ha a lakásban rejlő potenciált igyekszünk úgy kihasználni, hogy az a lehető legmegfelelőbben szolgálja a használóját. Mert ebben az esetben egy objektív, fizikai adottságú teret kell „összehozni” egy szubjektív lénnyel, annak minden vágyával. Nekem minden hajdani munkám egy történet, mert minden munkámat úgy fogtam fel, hogy egy sorsot kell jobb irányba terelni. Jobb irányba, mint amilyenben a kapcsolatunk kezdetén volt.

Bné Brak-i utcakép

Nem felejtettem el az első munkámat, amit egy véletlennek köszönhettem, bár a zsidó filozófia szerint véletlenek nincsenek : egy nap, 1985-ben, az izraeli július egyik legmelegebbikében a Maon Olimban (befogadási központ) egy fekete-kaftános, kalapos férfi keresett engem. Emlékszem, ahogy feszengtem a miniatűr shortomban és a vállpántos trikómban, szemben a feje búbjáig beöltözött emberrel, aki mögött feltűnt a harisnyás-parókás, hosszú ujjú blúzos felesége, de ők szelíden mosolyogtak, és  héberrel kevert magyarul azt mondták, hogy lenne egy munka, amivel szeretnének megbízni engem… Az én héberem kábé olyan volt, mint az ő magyarjuk, de megértettük egymást. El nem tudtam képzelni, hogy milyen munka vár rám, de miután magamra kaptam valamit, beültem a feleség mellé az autóba és átutaztunk Bné Brakba. Egy építés közben lévő ementáli sajt-szerű képződményhez gurultunk, ami az ő háromszintes családi házuk hivatott lenni, ámde abban az állapotban egy dobozológiai kisérletnek nézett ki. Az történt ugyanis, hogy az építész elkészített egy tervet, amit a kuncsaft nem nagyon értett, tehát elfogadta, ám amikor a kőműves már kezdte húzni a falakat (a ház vasbeton vázszerkezetű volt, mint a legtöbb izraeli lakóépület, vagyis a szintek már készen álltak, a válaszfalakat kezdték építeni), a megbízónak nem tetszett amit látott, ezért azt mondta a kőművesnek, hogy azt a falat mégsem oda, hanem amoda legyen szíves. Erre jött az építész, jól lehordta a kőművest, hogy nem a terv szerint épít. A kőműves bontott és épített újra, amit a megbízó megint nem szeretett, és az egész folytatódott addig, amíg a kaftános úr összerúgta a port az építészével és a kőművesével is, azok csapot-papot otthagyva elmentek, a tulajdonos pedig maradt a félig kész ementálival… Ekkor olvasta azt valahol, mert, hogy vallásos lapban ez biztos nem jelent meg  –  egy építésznő két kisgyerekkel Magyarországról érkezett. Sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért gondolta, hogy én megoldom a problémáját, de az úton elmeséltem neki, hogy nem vagyok építész, városgazdász és újságíró diplomám van, ellenben a két kisgyerekemet valóban egyedül nevelem, és mindössze három hónapja vagyok az országban.

Szerencsémre, a műszaki rajz nemzetközi nyelv, és miután bejártam a terepet és megkaptam az eredeti terveket, megértettem, hogy milyen nagy a baj. Leültem a feleséggel megbeszélni a dolgokat. Életemben nem terveztem semmit ortodox zsidóknak, de tudtam, hogy a halacha (a zsidó élet törvényei) nagyon szigorú előírásokkal teli – minden részletet meg kell tudnom, hogy megoldjam a feladatom. A kudarctól való félelem, a belém nevelt megfelelési kényszer egyszerre működött és kialakított egy olyan információ-szerzési rendszert, amely fontossága csak sokkal később tudatosodott bennem. Akkor, 1985-ben csak jól akartam megoldani a feladatom, életem első munkáját Izraelben, hogy a gyerekeimet el tudjam tartani – még nem tudtam, hogy a városgazdász mivoltom, az újságírói gyakorlatom, az eredendő kíváncsiságom  is segített, hogy kitűnjek az építészek közül, akik lekezelően bántak a klienseikkel,  akiket felbosszantott a megrendelő vizuális kulturálatlansága, és esze águkban sem volt a „saját stílusukat” feladni azért, mert a háziasszonynak széles pult kell a rétesnyújtáshoz… Az én erényemmé az vált, hogy nekem viszont a rétesnyújtás szükségessége „szent” dolog volt. Minden, ami a használó életének része, azt meg kell tudni oldani – ha ezért nem alszom éjjel, akkor is. A ház ki kell szolgálja az embert, nem fordítva! Nekem pedig az a feladatom, hogy kitaláljam, miként oldható meg a térben mindaz, amire a lakónak szüksége van.

Mivel, nem az írott szabályok szentsége, hanem az emberi szükségletek vezettek, rengeteg olyan megoldást találtam, ami egyedivé tette a terveket. Ez sokszor megdöbbentette az embereket, küzdenem kellett az elgondolásaimért, de ha sikerült, annál nagyobb volt az öröm, és híre ment… Az első munkámból évekig kaptam újabbakat, de mindig amolyan „problémás eseteket”. Az egyik építési vállalkozó Acamolnak becézett (az Acamol a magyar Kalmopyrin izraeli megfelelője), olyan tervezőnek, aki  megoldja azt, ami megoldhatatlannak látszik. Nem terveztem hatalmas villákat, luxuslakásokat. Ők sem találtak meg engem, de meglehet, hogy én sem találtam volna semmi élvezetet az ilyen munkákban. Adj nekem egy gangos ház földszintjén 19 négyzetmétert, hogy kitaláljam, mit lehet azzal kezdeni – az a feladat!

Évekbe telt, és persze a zseniális mentorom közreműködésének köszönhetem, hogy rájöttem – a tervezési módszerem meglehetősen egyedi, és nagyképűség nélkül kijelenthetem, hogy jól működik. Persze, rengeteg hátránya van – az egyik, hogy ebből a munkából meggazdagodni nem lehet, és nem lehet kispórolni belőle a sok munkát. Amikor építkezem, mert a munkám nem tervkészítés, hanem az építés maga, állandó stresszben élek, részleteket tervezek még álmomban is.

Jó csapat nélkül semmit nem érnek a tervek. Ha nincsenek olyan szakemberek körülöttem, akik hajlandók megcsinálni azt, olyan precízséggel, ahogy elvárom, akkor a terv nem működik.

Az ablakmélyedés értékes tér, ha a fal vastagsága 66 cm. A szomszédok látványa viszont nem érték… ezért az ablaknyitás-rendszerét is érdemes megváltoztatni egy gangos házban.

Tegnap este felrajzoltuk a betonra a gipszkarton válaszfalak helyét. Kiderült, hogy  a vízvezeték és az elektromos kábelköteg is, pár centivel arrébb van annál, mint ami a tervben szerepelt. Két lehetőség van: belenyugszom abba, hogy ez van, és folytatjuk az építést, vagy felhívom mind a két szakembert, hogy reggel jöjjön ide, és vésse a betont, „tolja át” a vezetéket oda, ahol a terven szerepelt.  Természetesen, az utóbbit tettem, és ezért abban a pillanatban mindketten, bizonyára nagyon utáltak engem, nem beszélve a kartonosról, akinek megint elment néhány órája üresben, de mindegyikőjüknek elmagyaráztam, hogy nem holmi női szeszélyből terveztem oda azt a válaszfalat – megértették és megcsinálták amire kértem őket.

A napokban Nej Gyuri azt kérdezte, hogy  birok talpon maradni az építőiparban, a sok macsó pasi közt „főnökként”. Őt mindig „átverik a szakik”. Sokadszorra már nem – ha az ember tudomásul veszi, hogy a másiknak ez a megélhetése, és tiszteletben tartja a munkát, miközben ellenőriz minden apróságot. Ott kell lenni, látni, ha valami nem stimmel, minél hamarabb észrevenni, hogy minél kevesebb legyen a fölösleges munka. Bevallani, ha tévedtem, és elfogadni, hogy más is tévedhet, ám a tévedéseinket ki tudjuk javítani. Nem könnyű nőként helytállni az építőiparban. Zsidó nőként arab férfiaknak adni az utasításokat – kemény megmérettetés, de jó iskola.  Amikor a legreménytelenebbnek látszik a dolog, akkor mélyen a szemébe nézni az illetőnek és azt mondani, hogy biztosan meg fogja tudni oldani! Megoldja, mert a szakmai büszkeségét sértené, ha nem tudná. Aki jól dolgozik, azt legközelebb is hívom, ajánlom másoknak, aki igyekszik, annak segítek, de aki átver, az nem kap második esélyt.

A sorozat következő cikke: Az ember itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

Az értékek tiszteletben tartásával korszerűsíteni a XXI. század követelményei szerint.

Kamaszkorban kezdődik az elszakadás a szülőktől és jó ideig tart a „se vele, se nélküle” helyzet. Országonként és korszakonként különbözőek a szokások, amelyeket a gazdasági helyzet tovább bonyolíthat – a hetvenes évek elején, nagy szerencsének számított külön lakásba költözni, még fiatal házasok is gyakran laktak együtt a szülőkkel. Az ezredfordulón már sokszor vettek a szülők külön lakást az egyetemista gyereknek.

A gazdasági válság derékba törte a korábbi trendeket. A magyar ingatlanpiacon túlkínálat van és marad is egy darabig, hiába próbálnak optimista képet festeni a közvetítő cégek.

A jelenlegi gazdaságirányítási rendszerben, amikor szinte senki nem tudja, hogy mi lesz egy fél év múlva, milyen újabb adóötletekkel rukkol elő a kormányzat, még azok is nehezen hajlandók ingatlanba fektetni, akiknek pedig van pénzük.

Az ingatlanbefektetéshez kiszámítható, tervezhető jövő kell. A politikai-gazdasági helyzet okán a hazai és a külföldi befektetők is inkább máshová viszik a pénzüket. Tőkeszűkében az új lakások építése is jelentősen megcsappant, arról nem is beszélve, hogy azok, akiknek szükségük lenne lakásra, nehezen kapnak hitelt, vagyis a fizetőképes kereslet is csökkent.

A kibontakozás lehetősége ma elsősorban a gazdaságpolitikusok kezében van – éppen ezért javulásra, rövid időn belül remény sincs. Ha valamikor stabilizálódik a helyzet, akkor is csak fokozatosan kezd majd emelkedni a fizetőképes kereslet, ezért a családok rákényszerülnek kreatív megoldásokat találni életminőségük javítására. Ilyen lehet a kétgenerációs lakás, amelyet a már meglévő, többnyire lepusztult lakásállományból lehet kihalászni, ha kellően ambiciózus a tervező…

Minden lakóépület egyfajta lenyomata építése korának. Az akkori társadalmi viszonyoknak, szokásoknak. De évszázadokon át képesek voltak az emberek apróbb-nagyobb átalakításokkal a régi épületeket is a maguk életformájához igazítani. Lényegében, a nemzetközi silányság építészetének (a Bauhaust követő korszak szerte a világon) kibontakozásával indult meg a mindenáron újat építeni-mánia, ami a régi épületek lebecsülésével, és tudatos tönkretételével járt, hogy aztán a kockafejű, egyen-embereknek, egyen-kocka házakat építsenek.

Ám az ember igen jó túlélőképességgel megáldott lény, ezt az őrületet is túlélte… igaz, átesett a ló másik oldalára, de éppen arra jók a gazdasági válságok, hogy ésszerűsödjenek a dolgok: eljött ennek az ideje. Magyarországon a meglévő lakásállomány korszerűsítése lehet a gazdasági pangásból való kilábalás motorja – ha néhány szempontot komolyan vesz a kormányzat – ha ez nem, akkor a következő. Kivételesen, nem osztom az észt, hogy mit kellene tenniük, hanem a magam, szerény eszközeivel teszem, amit tudok – tervezek. Mert meggyőződésem, és már megvalósult példákkal is tudom bizonyítani, hogy nincs az a rossz lakás, amiből ne lehetne jót csinálni. Az eredmény a befektetett szellemi energiával arányos. Persze, pénz is kell az átalakításhoz, de a jó és a rossz lakás között nem a befektetett pénz, hanem a tervezés-képesség a különbség.

Ha a magyar építészek – tisztelet a kivételnek – kevesebbet panaszkodnának és többet foglalkoznának a valóságos problémák megoldásával, akkor részesei lehetnének egy hasznos építési tevékenységnek, amelyben nem csak a tudásukat hasznosíthatnák, hanem maguk is sokat tanulhatnának. Fontos szakmai részleteket és nem kevésbé lényeges – alázatot a megoldandó feladattal szemben, ahelyett, hogy az aktuális politikai kurzussal aláztatnák meg magukat, újra és újra!

Az épületnek ezt a részét 1908-ban építették.

A következőkben egy olyan lakásról lesz szó, amelyet jó ideje próbáltak eladni, mert eredeti tulajdonosai kiköltöztek a városból, de mindaddig nem ment el, amíg nem sikerült meggyőznöm valakit, hogy érdemes megvenni – ebben a lakásban is ott van a lehetőség jóvá lenni.

Nem átlag-lakássá, mert olyan, az én fogalmaim szerint nincs is, hanem olyanná, amelyben bizonyos emberek jól érezhetik magukat, mert kényelmes, pont az ő igényeikre szabott.

Vagyis a lakás középpontjában is, mint a városéban,  a használó ember áll! Nem a színek és formák, bár ezek is nagyon fontosak, de alapvetően a komplexen értelmezett funkció az, ami mindent meghatároz. Ebbe bele tartozik az is, hogy a lakás tere, amiben mozgunk arányos legyen.

Ennek a lakásnak a legnagyobb hátrányát, a négy és félméteres belmagasságot, alakítom a legfőbb erényévé.

galéria, mint nyomasztó élmény

Galériázni – csak mértékkel…

A lakás egyik szobája 2 méter 70 cm széles, a másik két centi híján 4 méter. Mindkettőnek a mélysége 5 méter 66 centi. Ehhez jön a 4.5 méteres belmagasság.

Kellemetlen érzést keltő aránytalan dobozok ezek. A galéria-építés javíthat ezen, mégis, a legtöbb esetben inkább ront.

Két oka szokott lenni – az egyik, hogy túl nagy területet fednek le, a másik, hogy kényelmetlen „tyúklétrán” lehet megközelíteni a felső szintet, és ezért a két szint „szétszakad” – vagy itt, vagy ott van az ember, de egyik helyen sincs meg a térkapcsolat-élménye. Ráadásként jön a robusztus faszerkezet.

Sokan megrökönyödnek azon, hogy én a könnyedebb zártszelvény-szerkezetet alkalmazom, és azt is teljesen eltakarom-beborítom.

Igy a szerkezetvastagság 12 cm a padlóburkolattal és az alsó gipszkarton-fedéssel együtt. (80×40-es zártszelvényből). Nem csinálok hagyományos, „emeleti”, áttört korlátot, hanem csak olyat, ami ehhez a térarányhoz még kellemes magasság, és persze megvéd a lepottyanástól- a sorozat végén bárki összehasonlíthatja a kezdeti és a végső állapotot. (a könnyebb összehasonlítás végett három hónappal később idebiggyesztettem egy képet az átépítés utáni állapotról – 2013.04.19)

Térkapcsolat az átépítés után

A másik „trükk”, hogy megbontom a szokásos doboz-formát.

Nem nyitok össze mindent mindennel, de gondoskodom arról, hogy legyenek ki-, és beszögelések, amelyeket úgy bútorozok, hogy a szabadon maradó terület képezzen átlátható teret.

Kapcsolat a lent és fent között…

A térbe állított lépcső, amely nem hermetikusan, de funkcionálisan szétválasztja az étkezőt és a nappali ücsörgő-sarkot, és ha nem is látom át az egész teret egy szempillantásra, érzem, hogy nincs lezárva, hanem folytatódik.

Régóta rájöttem, hogy nem egyszerűen a „falra kent bútoroktól” lesz nagyobb térérzetem. Gond nélkül befordítom a térbe azokat a bútorokat, vagy építészeti elemeket, mint a lépcső, ha az funkcionálisan helyén való.

Korszerűsítés, a szó valódi értelmében

Egy ilyen, több, mint 100 éves házban rengeteg olyan részlet van, ami valamikor talán jól működött, de ma már elavult, és a sok értizedes elhanyagoltság következtében gennyes pontjává lett a lakásnak.

Ilyenek a légudvarok, többségükben.

Százhat éve málló vakolat, a vízelvezetés már rég nem működik, ezért az esővíz áztatja a lehulló vakolatrétegeket, a környező falakba pedig lassan felszívódik a víz.

Az ilyen problémákat egy társasházban századunk technikai színvonalán kellene megoldani úgy, hogy minden lakónak jó legyen.

De ez valamiért nem megy, így ezt is a lakásfelújítás keretében kell rendbe tennünk, ha nem akarjuk, hogy a frissen felújított lakás falai vizesedjenek.

70-es évekbeli fürdőszoba-részlet

A teljes fűtési és melegvíz-előállítási rendszert korszerűsíteni kell, mert amit a múlt század hetvenes éveiben az akkori IKV szakemberei kitaláltak, már akkor elavult volt.

A ház fürdőszobáinak gázbojlerei egy gyűjtőkéménybe vannak bekötve, és amikor néhány éve az akkori közös képviselő felújíttatta a kéményeket, ezeket sorra kihagyta – ma már szinte életveszélyesek.

Első dolgom volt száműzni a gázt a lakásból, az egész rendszert átállítani elektromos áramra.

A közhiedelemmel ellentétben az elektromos padlófűtés nem drágább, ámde sokkal hatékonyabb a gázközponti fűtésnél, a konvektorokról nem is beszélve.

Valójában tehát, egy ilyen lakás esetében a vásárló a puszta külső falakat veszi meg, hiszen az aljzattól a külső nyílászárókig mindent ki kell cserélni.

Fürdőszobarészlet az átépítés után…

Fürdőszoba 2013

Viszont ez a nagy átalakítás lehetőséget teremt számunkra, hogy a lakás minden részletének szükségességét alaposan átgondoljuk, és megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek az elkövetkezendő 20-30 évben hatékonyan szolgálják az új lakókat.

Konyha-étkező

Talán furcsa, de szerintem, érdemesebb egy jól felszerelt kislakásban élni, mint egy hodályban, ami csak kis mértékben szolgálja a kényelmünket, amelynek a rezsije magas, ezért  a havi számlák értelmetlenül apasztják a pénztárcánkat.

Igen, ez az „addig takarózz, ameddig a takaród ér”- szemlélet, amely a praktikumot többre becsüli, mint a „majd megmutatom, hogy micsoda házam van” kivagyiságot.

Mert az ember nem annyit ér, amennyi pénze van, hanem amennyi ész, emberség, és a társai iránti felelősség szorult belé.

A lakás beszédes műfaj – elárulja, hogy ki az ember, aki lakja.

Érdemes odafigyelni erre.

A sorozat következő része: A potenciál itt olvasható…

A sorozat ITT KEZDŐDÖTT

Valamikor régen, a Bródyban…

Vigyázat, hosszú és szentimentális jegyzet egy lakáseladás margójára, mert muszáj volt kiírni magamból…

Nagyjából nettó 4 év teljes piaci érdektelenség után, csekély alkuval, a szüleimnek sikerült  eladni üresen maradt pesti lakásukat, és ennek ma örülni kell. Örülök is, naná, az egyik szemem nevet. Felsóhajtott mindenki, végre elment a “Bródy”! Számomra ő volt a Palotanegyed névadója.

Pontosan emlékszem hogy sütött a nap, amikor a Könyves Kálmán körúti szükséglakásból felkerekedve, mentünk az újonnan kiutalt és felújított, Bródy Sándor utcai tanácsiba, a társbérletünkbe. Alig több mint három évesen, nagyon izgatott voltam a kalandtól. Élénken él az emléke, ahogy odafele, anyám kezébe kapaszkodva, szökdécselve próbálok felérni a kőfal tetejéig és belátni a Múzeum kertbe, majd  később megcsap a lépcsőház, a lakás, a konyhabútor illata. Azóta is imádok frissen festett lakást körüljárni, körülszaglászni. Két szoba plusz hall, tágas konyha, vagy csak én voltam hozzá kicsi, és a hosszú előszoba végén Juhász úr titokzatos birodalma, ahova tilos az átjárás. Egész biztosan voltam bent, de ha voltam is, Juhász úr kapcsán csak egy csíkos köntösre és a dohányfüst szagra emlékszem, meg hogy pancsolni nem ért, ha nem a mi időnk volt éppen.

A  dupla udvaros hatalmas ház hátsó traktusában megbújó második emeleti saroklakásban három  évet éltünk, aztán még nagyobb szerencse érte a családot. Összejött egy csere az első udvar földszintjére, igaz, az csak két szoba volt, de már majdnem csak a miénk! Ma úgy mondanánk finoman, hogy egy előnytelen adottságú, nem túl világos, nehezen kifűthető, 4 és fél méteres belmagasságú lakásban éltünk négyen, majd húsz évet. Ahol a családi asztalhoz  leülni csak hárman fértünk el az előszobában, és anyám mindig legyintett, hogy sebaj, állva több fér belé! Ahol mázli volt hogy két lány volt, és csak kis korkülönbséggel, így békésen marhattuk egymást bármikor  a kisszobában, és ahol a kádban és a klotyón ülve is kényelmesen lehetett kettőnknek diskurálni.

A házban, ahol hétköznapian különös kisemberek éltek. A második emeleti körfolyosós fogócska nyomai még ma is látszanak a hugom homlokán, és ehhez kötődik az első álmom is, amire emlékszem. Történt az úgy, hogy végigálmodtam a valóságot addig, amíg elvitték Krisztát az esztékába, ahol összekapcsolták a fejét, hogy aztán mindenki őt ünnepelje, mennyire ügyes és bátor, hogy nem sírt. Bosszúból  éjszaka, a tudatalattimban  aztán tovább folytatódott a történet, megfűztem ugyanis a hőst, engedje már meg, hogy belenézzek a fejébe! Tisztán látom ma is, ahogy a kegyesen odahajtott fején óvatosan szétnyitom az  összekapcsolt sebet, és mit látok? Töltött káposzta van a húgom fejében, pont olyan mint a fazékban, ha leemeled a fedőt!

Még  a másodikon mellettünk lakott Hanna néni, aki szenvedélyes pecás volt és akinél először láttam balatoni angolnát.

Alattunk Valiék, aki gyerekkorában állítólag kiszúrta a szemét egy kötőtűvel, és mindig az üvegszemével néztem farkasszemet.

A földszinten a mosolygós Anna néni, akihez még a híres cigány nótaénekes, Horváth Pista is járt énekórára, leírhatatlan rózsaszínű zsabós ingében.

Kicsit arrébb a nagyon udvarias, szintén zenetanár Tibor bácsi, akit  későbbi kutyánk, akiből házőrzőként csak a halálra nyalás halálnemét néztük volna ki, érthetetlen okból mindig iszonyatosan megugatott.

Ott volt még a jóképű vizilabda edző is a ház legszebb nője címet minden évben megérdemelten elvitt feleségével, és két
tejszőke kislányukkal. A lányok egyike korán, tizenévesen halt meg, állítólag túladagolásban.

A folyton ipari mennyiségű rántott húst sütő Gabi  és a csepeli papírgyár bikaerős hórukkos Tibije is fiatalon haltak meg, utóbbit az ital vittel el,  előbbit talán a Tibi után maradt űr.

Földszinti éveinkben sem volt unalmas az élet. Jobbról Szakácsék, a házmesterlakásban. Gizi néni tudta kimondani a legtöbbször egy mondatban azt hogy izé, Bandi bácsi tudott a leghangosabban ásítani. Mindketten kint ültek naphosszat a lakás előtti fotelekben, ott tartották a fogadó óráikat. Nyári napokon Bandi bácsi kedvenc viselete a fehér necctrikó és a klottgatya volt, fejét négysarkán megkötött zsebkendővel védte, fáradt lábait sokszor áztatta lavorban. Mindehhez a keze túlzás nélkül olyan szép volt, a tetkóival együtt is, amilyet férfiban, addig csak apámnál láttam.

Meleg hétvégeken mindannyian láttuk-hallottuk, ahogy másik szomszédunk, Karcsi bácsi – szigorúan borotválkozás után, hajhálóval a fején – csoszog a fogadóra, vonszolva maga után egy hokedlit, meg egy sakk táblát. Szemből Dömötör bácsi is csatlakozott, hol kibicnek, hol a statiszta Nagykarcsival alkotva másik párost.

Gizi néni és barátnői akkora fejű krizantémokat  neveltek az udvaron, hogy az egész utca csodájára járt. Szombat és vasárnap
délelőtt jöttek a gangos házak udvari fellépői, szilofonos, hegedűs, és a többiek, mi, gyerekek pedig előzékenyen futkároztunk az emeletről ledobott aprókat összeszedni.

És mint minden rendes mesében és házban, itt is voltak boszorkányok is. Kilcz néni úgy dörrent rá a húgomra hogy
csendesebben legyen, hogy annak nem hogy torkán akadt, de orrán jött ki a vajas kenyér, Kovács néninek pedig a  tollaslabda-party felért egy ágyúdörgéses  harctéri ütközettel.

A ház aljában lévő trafikig bőven 10 alatt lehetett lefutni a százat, Frici  bácsi kacsintós pénztárcáinak látványa és a dianás cukorka volt a nyertes jutalma. Kezdetben egy két forintossal tűztünk ki fagyit venni hugommal a cukrászdába is, vagy kicsivel többel az élet értelméért, a piramisért…

23 évesen költöztem el a házból, amelynek még utána is voltak jó időszakai. A kétezres évek elején, az Izraelből hazatelepült Éva megvette, majd felújította a ház legreménytelenebbnek tartott lakását, hogy közben beindítsa a ház posztmodernkori mesés életét. Közös képviselőként szervezett vasárnapi kertészkedést, udvari kóruskoncertet körfolyosói hokedlis karzattal, lett a negyediken egy közösségi szoba internet lehetőséggel és folyamatosan dokumentálta a Bródy életét a házblogban.
Mondanám még tovább is szívesen hogy mi minden csoda történt még, de mifelénk minden jó, ha a vége rossz! Az udvari komposztálót feljelentették az ÁNTSZ-nél, mert túl sok volt valakinek a muslica, a biciklitárolót luxusnak tartották, az átvett hiányból ésszerű tervezési gyakorlatot csinálni több mint gyanúsnak, a felújítási terveket elvetendőknek, Évát túlnyüzsgőnek, az ellenzéki közös képviselő jelöltet szimpatikusabbnak…

Jó, abbahagyom! Ez is csak egy ház, tudom, és különben sem a falaknak van történetük. Elismerem, mázlink van, hogy elment végre a Bródy, tetejében  jó áron kelt el, jó kezekbe került, van jövője, teljes lesz a rekonstrukció, készen vannak már a tervek. Nálunk is indulhat az új projekt. Próbálom könnyedén venni, ahogyan a ház nagymúltú asztalos és fejfagyártó maszekja, a mindig vidám és fürge járású özvegy Ficzus Ferdinándné trillázta folyton már messziről és integetve: “Puszi, puszi!!”

A lakás átalakulásáról szóló sorozat itt kezdődik…

Részletek – fürdőszoba

Ahol nincs „térérzet”, az a fürdőszoba.  A programban már leírtam, hogy számomra az ideális fürdőszoba kicsi, egyszemélyes helyiség.

Ugyanakkor, érvényesülnie kell annak az elvnek is, hogy kicsi térben ne legyen túl sok részlet, ami a zsúfoltság érzetét kelti.

Ki nem állhatom azokat a fürdőszobákat, amelyek tele vannak porfogó apróságokkal a sminktől a tisztítószerekig.

Másfelöl viszont, a dolgoknak „kézközelben” kell lenniük, hogy ne pazaroljunk drága időt minden nap a pakolászással.

A fürdőszoba – terv szerint – egy 80×80-as zuhanyozót, egy  rejtett víztartályos, függesztett WC-t és egy mosdót tartalmaz. A mosdóval szemben van az ajtó, amely kifelé nyílik, belépve jobbra a zuhanyzó, balra a WC.  Szemben egy méretes tükör, amelynek helyét kihagytuk a csempézéskor.

A csempe 10×10-es raszterű, egyszerű, selyem fényű, fehér csempe, amelyet egy halványlila árnyalatú másik, 20×20-as illetve 10×40-es méretben vált bizonyos helyeken, amolyan díszítésként. A mosdó alatti szekrény is fehér, rozsdamentes acél lábakon. Ezt a fajta „sterilitást” oldja az a néhány nyírfa kellék, ami a képen is látható,és a zuhanyozó előtti kilépő-rács is ilyen.

A mosdó alatti szekrénykében elfér a tartalék  WC-papír, a fürdőszoba és WC-takarító-szer, padló-felmosó és szőnyegtisztító. A mosószerek a háztartási helyiségben vannak, ahol a mosás is zajlik. A fürdőszoba ugyanis csak a személyes higiéne helye. A szépítőszereket, a hajszárítót, stb. a WC feletti helyre szabott, faltól-falig szekrény fogadja be. A közepére elhelyezett gomb direkt igyekszik megtévesztő lenni – idegennek ott nincs mit keresnie. A tükör alatti sávon, a WC-papír-tartó két oldalán van még két kis doboz, a tartalék szappannak, és egyéb apró kellékeknek, ezek tetején pedig a gyakran használt krémek.

A képen, a tükörben lehet látni a tükörrel szemben lévő falra elhelyezett törölközőszárítót – a fürdőlepedőknek. A kéztörlőknek a mosdó két oldalán van helyük. Természetesen, ebben a fürdőszobában csak fehér vagy a képen látható halványlila törölközők lehetnek, és ugyanez a zuhanyfüggöny árnyalata. Sajnos, még nem találtam meg azt az impregnálószert, amivel a lila organzát vízzáróvá teszi, pedig van ilyen, mert hasonlóan egyedi zuhanyozó-függönyöket csináltam „előző életemben”, Izraelben. Addig a függönyt egy átlátszó műanyag-réteg egészíti ki, csak ez nem olyan könnyed, amilyennek szeretném.

A következő rész címe: Részletek – konyha

A sorozat kezdete: ITT