Adósmentés baltával
Eredeti megjelenés helye: Kazisztán
Megjelent 2011. szeptember 14-én, az ekkori MNB jegyzés 286,98 Ft/€, ami azóta jelentősen változott.
Korábban már esett szó a devizahitelezésről, de az események új fordulatot vettek, ezért ismét időszerűvé vált, hogy leporoljuk jó öreg devizahiteleseink ügyét. Az akkori bejegyzésben felvetettem azt, hogy az ügyben mindkét fél felelőssége fennáll, azaz a hitelt felvevőé, aki elfelejtette észrevenni, hogy a forint- és a devizahitel kamata között az igen vaskos árfolyamkockázat miatt van jelentős különbség, és elhitte, hogy van ingyen ebéd.
A bank persze nem sietett szólni erről, inkább próbálta tartani a versenyt a hitelkihelyezésben a társaival. Ugyanakkor a svájci frank árfolyamának mostani változása leginkább az euró gyengülésének köszönhető, ez rajtunk kívül áll, de a válság elején a forint gyengült az euróhoz és a többi térségbeli devizához képest az elmúlt évek költekezése miatt. Emellett még tisztelettel megkérném a népvezetőt, ha az intézmények felelősségét vizsgálná, hogy ugyan emelje már föl a telefont, és tárcsázza Járait, és kérdezze meg tőle, miért betonozta be a kamatpolitikájával az euró és frank árfolyamát évekre. Ez a minden alapot nélkülöző reálfelértékelődés okozta a devizahitelek elterjedését, nem más. És akkoriban akár jó döntés is lehetett fölvenni a frankhitelt, és a svájci frank ellen spekulálni. Nem nyert.
Ezután jött a kiváló javaslat, hogy árfolyamkorlátot vezetnek be a törlesztésekre 3 évig. Ez még akár jó is lehetne, csak a frank ára egyáltalán nem biztos, hogy csökkenni fog, sőt a forint gyengülhet, ha így folytatják, akkor meg pláne. A dolognak pedig az ad egy igen rosszmájú élt, hogy ezek a hitelek az újonnan megugró törlesztőrészletek miatt pont a 2014-es választások után fognak bedőlni. Micsoda véletlen. Szeretném hangsúlyozni, nincs egyetlen üdvözítő megoldás a devizaadósok kisegítésére, de ennek elég kevés előnye van, lényegében a jelen problémáit eltolja 3 évvel, más nyakába varrja a gondot. Rögzíthető valahol az árfolyam, de azt teljes futamidőre kellene megtenni, és a lejáratkor az egyenlegről előjel függvényében lehet majd beszélni. De ahhoz, hogy a hitelt valaha is kifizesse az egyén, szükséges, hogy a rögzítés a piacihoz jóval közelebbi árfolyamon történjen meg (most éppen durván 30% az eltérés).
És amikor már alig tudtam betelni a megoldási ötletekkel, jött a legjobb, a 180 Ft-on történő végtörlesztés. Mert ugye majd az történik, hogy akinek van pénze, az egy nem valós árfolyamon kifizeti a hitelét, mindenki örül és boldog. Néhány dologra szeretném fölhívni a figyelmet. Egyrészt, az tudja egyben kifizetni a hitelét, akinek sok pénze van, azaz nem segít semmit ez a rászorulókon. Tehát a kiváló SZJA-szabályozás után ismét egy vagyontranszfer megy olyan embereknek, akiknek erre nincs feltétlenül szüksége. Ráadásul némiekben óvatosabban kéne bánni Matolcsy úrnak a keynes-i logikával, hiszen a jövedelem növekedésével csökken a fogyasztásra költött hányad. Azaz reggelire a bankár is egy kiflit eszik, nem fog kettőt venni, és ezzel felvirágoztatni a magyar gazdaságot, ha nyer egy valag pénzt az SZJA-n. Továbbá a két évben beszedett 180-180 milliárd Ft után alsó hangon is 260 milliárd Ft-ot gombolnak le a bankokról csak a tőkeveszteség miatt, az elesett haszontól eltekintve.
Természetesen mindenkinek szíve joga utálni a bankokat, ebben senkit nem szeretnék megakadályozni. Pár apróság mellett azonban nem mehetünk el. A bankok nyeresége biztosítja a növekvő saját tőkét, azaz a rendszer biztonságát, mivel a hitelezésből eredő veszteségeket a korábbi évek eredményéből lehet fedezni. Így nekem olybá tűnik, mintha háttérbe szorulnának azoknak az érdekei, akiknek megtakarításai vannak ezeknél a pénzintézeteknél. Emellett ilyen hangulatban még ha nyereséges is a bank, osztalékban minden tulajdonos igyekszik majd a legtöbbet kiszedni és biztos helyre vinni, nehogy einstandolják azt is. A legsúlyosabb következmény pedig nem is a 260 milliárd Ft-os sarc, hanem az, hogy ilyen megtörténhet az Európai Unió tagállamában. A bankadó visszamenőleges kivetése után többen fölhördültek, de a végtörlesztés hallatán már sokaknak betelt a pohár, ráadásul előre nyilvánvaló volt kormányzati körökben, hogy jogi lehetetlenség az, amit csinálnak, minden valószínűség szerint jön majd a vaskos cehh évek múltán, amit az államnak kell állnia.
Összegezném tehát, hogy mi a bajom a végtörlesztéssel. Egyrészt nem oldja meg a legnagyobb gondban lévők és a többség baját, hanem a gazdagoknak segít ismét, amiből nem nagyon lesz GDP-növekedés egyelőre. Másrészt felrúgja a tulajdon védelmének alapelvét, jelentősen sérül a jogbiztonság, aminek egyenes következménye, hogy a külföldiek ezerszer is meggondolják majd, hogy bármilyen befektetést hozzanak ide, és ezzel munkahelyeket teremtsenek ilyen óriási kockázatok mellett. A hazai cégek pedig fölöslegesen várhatják a hiteleket, a bankoknál tőke nem lesz új kihelyezésekhez, így ismét nem lesz 1 millió új munkahely. Ezen kívül a kormányzat retorikája mindamellett, hogy kétszínű, tovább szítja az indulatokat agresszív szóhasználatával.
Azaz az alapvető problémát továbbra sem oldották meg, de legalább rengeteg áldozatot hoztunk érte. Én értem ám, hogy olyannyira le kell rombolni a demokráciát és a jogállamiságot (a múltat végképp eltörölni), hogy itt a zembereknek Kánaánt lehessen építeni a sóval behintett földön, de azért minimálisan gondolkodni kéne, mielőtt a baltát a kezünkbe vesszük, hogy a gazdaságban hadonásszunk vele.
Kazisztán
Észosztás, belepofázás, okoskodás a közügyekkel kapcsolatban. Kazi bácsi blogja, a Kazisztán – „közélet aktuális kérdéseit fejtegető cikkeket ajánl, elemez, továbbgondol, illetve néhány esetben saját álláspontot fejt ki, amivel természetesen nem kötelező egyetérteni.”
Beleolvastam és együttműködést ajánlottam, ugyanis Kazi bácsi pont úgy ír, ahogy a podo-pro.hu küldetése szól: „A www.podo-pro.hu fő profilja a környezet-közösség-kultúra hármasa, amely lényegében magába foglalja a mindennapi életünket. A www.podo-pro.hu közösségi magazin igyekszik lenni, olyan szerzőket fog össze, akik az adott témáról hitelesen és közérthetően tudnak írni.”
Egyelőre Kazi bácsi blogbejegyzései közül válogattam néhányat, és minimálisan szerkesztve (magyarul: meghúzva) másodközlésként adjuk közre, az eredeti blog linkjét is megadva, aztán, majd meglátjuk, hogy ez az együttműködés mennyire tud megerősödni, ha ez lap már stabil anyagi alapokra kerül, és Kazi bácsi is hajlandó lesz inkognitóját feladni.
Jó volt látni, hogy ilyen sokan kimentek október 23-án a tüntetésre, jóval többen voltak, mint március 15-én. Számháborúba nem bocsátkoznék, de 50-60 ezren biztosan lehettek.
Volt a közismert dal, amit mindenki meghallgatott és megnézett, mindenkinek az agyában pörgött a refrén. Nem a művészet csimborasszója, de kétségkívül kifejezi a csoportosulás mondanivalóját. Ezzel kapcsolatban elhangzott a Mandineren egy válasz, aminek a bornírtsága és cinikussága engem eléggé zavart. A nagy társadalmi változások kigondolói (például Kossuth, Széchenyi, Deák, de akár Rousseau vagy Montesquieu) túlnyomó többségében a kandalló melegénél vetették papírra elveiket, és azon gondolkodtak, hogy vajon milyen bort kortyolgassanak este. Nyilván voltak lengyel hajógyári munkások is, de ez kevésbé jellemző. Az értelmiségnek, van egy olyan feladata, hogy népmozgalmak élére kell állnia, ’56 októberében is egyetemisták kezdtek el tüntetni. Arról meg nem venni tudomást, hogy a piacképes tudással rendelkezők lábbal szavaznak, és lelépnek ebből az országból, pörköltszaft ide vagy oda, igen szerény meglátásom szerint égbekiáltó korlátoltságra vall.
Aztán jön Kumin Ferenc írása, aki nagyjából maga sem tudja, hogy mit akar, de leginkább arra céloz, hogy jó kommunikációs érzékkel megáldott újgazdagok hóbortja ez az egész mozgalom. Persze van olyan is, aki ezt komolyabban elemzi. Nekem csak egy egyszerű benyomásra futja: szerintem a mérsékelt jobboldali értelmiség hangadói arisztokratikus megvetéssel viseltetnek minden ilyen kezdeményezés iránt. Az ideák toposzai az elefántcsont-toronyban nyilván sokkal izgalmasabbak.
Természetesen megvannak a Millának is a maga hibái, de ennyi embert rég szólítottak már meg, ami annak fényében lényeges, hogy az LMP kezd elhalni, a bizonytalanok aránya pedig 55% körül van. Persze lehetnek valakinek ellenérzései, szóvá teheti, hogy egyelőre kevés a cselekedet és sok a beszéd, naponta van kisebb–nagyobb tüntetés, de a kezdeményezés akkor is bíztató. Amíg ezt kulturált formában teszi, nem is gond, a szervezett Facebook trollkodás már annál inkább.
Ami elsikkad, hogy a Milla lényege épp a sokszínűségében rejlik. Megjelent egy szakszervezeti, egy esélyegyenlőségi, egy kulturális és egy szabadságjogi vonal, amelyek követelései viszonylag nehezen rendezhetőek egységes programmá. Azonban nem is cél az, hogy egy felülről irányított, végtelenül központosított pártgépezetet uraljanak, amire talán ismerhetünk ma példát. Úgy gondolom, hogy itt alakulhat ki az a nemzeti minimum, amiért talán 1989-ben Orbán is harcolt volna Demszkyék mellett. Most nem a kötelezően kifüggesztendő pártmanifesztumra gondolok, és nem is az alkotmány asztalára, illetve más giccsre, ami lejáratta a nemzet fogalmát. Itt olyan alapértékekre tessék gondolni, mint a valós pluralizmusra épülő demokrácia, a közigazgatás normális működése, a sajtószabadság, a művészeti szabadság, a közélet feletti civil kontroll, a minőségi közszolgáltatások iránti igény, a kiszámítható, befektetőbarát gazdasági kormányzás, amely nem zárja ki a legelesettebbek segítését. Ezek korlátozottságának, illetve hiányának következményei mostanság válnak kézzel foghatóvá, az elvont elmélkedések köréből most kerülnek a jelen rideg valóságába.
Ugyanis egyre több embernek lesz elege a kirekesztő, aki nem velünk az ellenünk van politikából. Egyre több embert fog zavarni az egészpályás letámadás, ami nem tűr ellentmondást vagy különvéleményt. Mind többen és többen vetik föl, hogy a megszerzett hatalommal kezdeni is kellene valamit, nem állandóan a kommunistákra mutogatni és fröcsögni. Sokak jönnek rá, hogy a király meztelen, és Szíjjártó lózungjai mögött nincs tartalom, mivel itt csak a kommunikáció a lényeges. Eladni bármit bármi áron, mindezt úgy, hogy a tévedhetetlenség látszatát fenntartsák. Napról napra mondják ki tömegek a nem tetszik a rendszer mellett, hogy miért nem tetszik, és hogy mit szeretnének.
Nyilván a Millát még áthatja az amatőrség bája, de amint ez letisztul, és valami egységes gondolat fogalmazódik meg, előfordulhat, hogy végre nem azon kell töprengenünk, hogy a darabokra hulló MSZP vagy a Jobbik adja föl az utolsó kenetet ennek az országnak…