Fedél nélkül_2
Beszélgetés Virág Tamással a hajléktalan-probléma megoldásának lehetőségeiről_2.rész
Az előző rész azzal a kérdéssel zárult, hogy mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
vita
– Korlátlan pénz, hatalom: egyrészt ijesztő:-) A legnagyobb hangsúlyt arra fektetném, hogy aki képes és akar, lakásban maradhasson. Segítenék – nem pénzzel – kisebb lakáscserénél, szívességbankot nyomnék, lakbérhátraléknál beszámítanék saját munkát, állami-önkormányzati cégeknél célzottan alkalmaznék embereket (ez már elkezdődött), akiknek x ideig munkát és lakhatást biztosítanék, aztán maradhatna bérlakásban. Szankcionálnám a hosszú távon üres lakásokat (tulajdonostól függetlenül), a büntetésből pedig lakbér-kiegészítést adnék. Külön foglalkoznék a szenvedélybetegséggel, pszichés problémákkal – na ez a legdrágább, és itt sem feltétlenül kórházi ágy kell -, mert oda kell visszajutni, hogy a megélhetés költségeiben a prioritás nem a piáé/bagóé/játékgépé, ehhez meg gyógyulni szükséges.
ema
Ma ez, hogy történik?
Nem akartál példát mondani, akkor megint provokállak, én mondok példát:
Tegyük fel, ha maradok Magyarországon, és nincs munkám, mert a hatalomnak nem kell olyan városgazdász, aki a problémákat meg akarja oldani, szóval nincs munkám, lassan minden tartalékom elfogy, a nyugdíjas anyám sem tud eltartani, barátoktól kölcsönt nincs pofám kérni, ha nem tudom miből megadni, szóval előbb a számláimat nem tudom fizetni, aztán el kell adogassam az ingóságaimat, stb. végül az utcára kerülök, hiszen nincs munkám… ez egy lehetséges folyamat, nem? Talán, egyre inkább életszerű, nem?
vita
ema
Egyébként a remekül működő rendszer Izraelben a nyolcvanas évek vége felé először az etiópiai, később, a kilencvenes évek közepén az orosz bevándorlók miatt roppant meg. Egyszerre túl nagy tömegű, hasonló kultúrájú népességet kellett letelepíteni, és ezzel még a nagy integrációs tapasztalatokkal rendelkező izraeli társadalom sem tudott megbírkózni. Az orosz alija után kezdődött a hajléktalan-gond, és mind a mai napig nem képesek felszámolni, bár kétségtelen, számos, egyedi kezdeményezés indult. Izraelben a kibucok sokféle speciális igényű népességet tudnak integrálni. Náluk a patent szinte kivétel nélkül a munka és a tanulás kettősségén alapul, akár hajléktalanok, alkoholisták, akár szellemi fogyatékosok a páciensek. De térjünk vissza a torontói tapasztalataidra – kifejezetten, a pestihez hasonló hajléktalanokkal mi a helyzet ott?
vita
– Nincsenek, ahogy a nyugati világ nagy részében csak nagyon kevesen. A magyar helyzet ebben is „félnyugati”, nem csak azért, mert időben nem figyelünk, személyre szóló segítséget nem tudunk nyújtani (és már írtam, ez nem csupán pénz kérdése), tömegellátást csinálunk, hanem mert a hajléktalanélet zsákutca, csak nagy szerencse esetén van visszaút. Azt gondolom, hosszabb idő az utcán, kirekesztve, más készségeket erősít, mint ami nekünk kell, más erőforrásokat, értékeket hív elő. Nagyon nehéz a visszaút, csaknem lehetetlen. Nem véletlen, hogy tömegek vonultak ki a társadalomból már évekkel ezelőtt, mert csak ott tudták újjászervezni a rendszert életükben, persze úgy, ahogy.
Sejthető volt, hogy ez együtt jár egy sajátos rend kialakulásával, ugyanúgy, ahogy mondjuk az uzsorás által működtetett kisfalu sem az állami szabályok szerint működik, és őket sem lehet hirtelen a keretek rendezésével (iskola, orvos, patika, rendőr, stb. biztosításával) olyan helyzetbe hozni, hogy átlépjenek az évtizedes – nem csak anyagi – nyomoron.
Én is azon az állásponton vagyok, hogy a feltétel nélküli, vagy az intézményes működtetéshez kötött feltételek mellett nagyon más irányba is el kellene indulni. Prágában például nincs ingyenes ellátás, ettől belép egy új szempont (ellátott helyett vevő), aztán nagyon figyelnek a piára, 1-2 sör megengedett, több sehol, mert ott szerintük betegség van, amit nem a szálló kell kezelni. Aztán például szlovák hajléktalanokat sem nagyon látnak el, inkább kifizetik a jegyüket haza, mert azt mondják, kapcsolat nélkül nem lehet integrálni. Ahogy egy ottani szociális munkás mondta: „Önmagában nem etetünk-altatunk, mert emberekkel foglalkozunk, és nem ez a fontos”. Mi etetünk-altatunk, és ettől nem várhatjuk, hogy bármi is rendbe jön.
Időközben érvénytelennek nyilvánították a józsefvárosi népszavazást. Ettől persze a gond megmaradt, de legalább egy látszatmegoldással kevesebb. Várjuk az észrevételeket, javaslatokat.
Fedél nélkül_1
A józsefvárosi szavazás megint felszínre hozta a hajléktalan-helyzet megoldatlanságát.
Azért kértem Virág Tamást, ennek a témának a szakértőjét, hogy beszéljünk erről, mert miközben magam is úgy érzem, hogy ezt a problémát rendeletekkel és büntetéssel nem lehet megoldani, mint városlakó cseppet sem örülök annak, amit nap-nap tapasztalok Budapesten.
Tehát, nem hiszem, hogy azt, ami ma van, el kell viselnünk, viszont szakértelem híján nem ismerem a lehetséges megoldásokat.
Azt hiszem, hogy legtöbben így vagyunk ezzel, és ennek az a veszélye, hogy ha a városvezetés a „rendcsinálás” jelszavával dönt valamiről, azt a többség támogatja, még akkor is, ha az a problémát csak továbbgörgeti, nem pedig megoldja.
A „beszélgetés” (e-mailes levelezés valójában) pár napja folyik közöttünk, és nem fejeztük be. Ezért több részletben közöljük, mert úgy gondoljuk, hogy hasznos „kibeszélni” a dolgokat. Egyben kérjük, hogy akiben felmerülnek újabb kérdések, tegye fel, hiszen ez nem a hajléktalanok, hanem mindannyiunk, közös ügye.
ema
– A 2011. április 27.-i cikkedben átfogó elemzést adtál a Józsefvárosban kialakult helyzetről, aminek a végén azt javasoltad, hogy kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket kellene különösen támogatni és a köztisztasági munkákba való bevonást is említed, amit magam is logikusnak tartottam, mint városgazdász. Most próbáljuk ezt „aprópénzre váltani”, vagyis az általánostól az emberi felé közelítsük, hogy is néz ki egy jó megoldás.
Ahhoz, hogy mi, laikusok megértsük a hajléktalanná válás és az abból való kilábalás útját, arra kérlek, hogy a praxisodból mondj egy-két példát. Természetesen, név nélkül, de olyan konkrét példát, amiben nem „a hajléktalant”, hanem az embert láthatjuk.
Tudod, elég sokat foglalkoztam a Holokauszttal, és azt tapasztaltam, hogy amíg számokról beszélünk, addig a legtöbb ember úgy érzi, hogy nem sok köze van hozzá, de ha egy-egy ember személyes történetén keresztül látjuk a folyamatot, akkor sokkal jobban megértjük az eszünkkel és a szívünkkel is.
vita
– Nehéz egy-egy sorsot kiemelni, ezzel egyúttal negatív mintává tenni, inkább azokat a csomópontokat, döntési helyzeteket sorolnám, melyek közül gyakran elegendő egyszer hibázni, majd végtelenül nehéz korrigálni. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a széteső családok vagyonmegosztása, ahol a jövőbeni teher (gyerektartás) elkerülése érdekében az egyik szülő lemond az ingatlanrészéről. Ez gyakori még akkor is, ha jogilag így nehezen kivitelezhető, mert a felek megállapodása gyakran felülírja a jogszabályokat.
Egy másik – erősebben társadalmi – nagy csomag az a lakóhely, ahol nincs legális, reális bért kínáló munkalehetőség, és nincs olyan piacképes vagyon, melynek értékesítésével el lehetne költözni. Akár nagy egybefüggő területek is kialakulhatnak így, ahonnan tömegközlekedéssel igen drága, ráadásul gyakran lehetetlen az esetlegesen távolabb lévő munkahely. A család gyakran szakad, egy része próbál máshol megélni, abból esetleg még haza is küldeni, vagy rosszabb esetben együtt ugranak az ismeretlenbe.
ema
Őszintén megvallva, a kukázást rémes dolognak tartom, úgy gondolom, hogy aki a szemétben kotorászik, az önbecsülése javát már elhagyta valahol. És nem akarok úgy viselkedni, ahogy a legtöbben – elfordítják a fejüket, amikor a ház előtti kukák közt kotorászó embert meglátják. Nem hiszem, hogy ha megbüntetik, akkor nem fog kukázni, mert nyilván olyasmi vitte rá, ami a büntetéssel nem szűnik meg, de mond, mit tehetek én azért, hogy ne kukázzon egy sor szerencsétlen ember?
vita
ema
Mit szólnál a következő dologhoz:
1. az önkormányzat felhívással él, hogy minden olyan ember, aki eddig kukázni kényszerült, mert más megélhetése nincs, jelentkezzen lomtalanítónak, takarítónak.
2. tegyük fel, hogy a hajléktalanok, ha kicsit több jövedelmük lenne a szervezett lomtalanításból, takarításból akkor felvállalnák.
3. az önkormányzat gondoskodna, hogy minden ilyen ember kapjon minimális lakhatást és tisztálkodást, ezen felül pedig meghatározott helyeken reggelit és estebédet, hogy ételért ne legyen szüksége kukáznia.
4. az önkormányzat egyenruhát adna, amit a központi mosodában lehetne leadni – amit szintén, a jelenlegi hajléktalanok üzemeltetnének.
5. minden nap, a reggeli után, a társaság egy része a közterületek takarításával foglalkozna, másik részük járná a kijelölt körzetét, és minden lakásból közvetlenül hozná el a még használható tárgyakat – műszaki cikkeket, bútorokat, ruhákat. Mivel mindenkinek saját körzete lenne, a lakókkal, a közös képviselőkkel kapcsolatba kerülhetnének, ami talán, emberileg is fontos része lenne a társadalom kivetettjeiként élőknek.
6. a használható tárgyakat, az önkormányzat által létesített, szakosodott raktárakba kellene bevinniük, vagy egyedül, vagy nagyobb tárgyak esetén együttműködve. Itt számítógépen rögzítenék, hogy ki milyen szorgalommal dolgozik, és a minimális bérén felül, ennek alapján kapna prémiumot. Ezeket a tárgyakat ugyanis nyilvános árverésen az önkormányzat eladná – ebből lehetne bevételre is szert tenni, hiszen a cél nem az, hogy ezeket az embereket állandóan segélyen tartsuk.
Mit gondolsz, egy ilyen elképzelés használna a hajléktalanoknak?
vita
ema
Másként kérdezem: Te mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
Népszavazás a hajléktalanokról
Új rend Józsefvárosban
Kerületi képviselők által kezdeményezett népszavazás, pontosabban az utcai plakátok egy része szerint rendszavazás lesz a hétvégén a Nyolcban. Az elmúlt húsz év első kérdéssora arra kíváncsi, hogy a lakosok hatályban tartanák-e az elhíresült kuka-rendeletet (mely szerint szabálysértésnek minősül kukázás), támogatják-e, hogy a kerület újabb rendeletet alkosson az életvitelszerű közterületen tartózkodás tiltásáról, valamint felhatalmazzák-e a polgármestert, hogy a főpolgármesterrel tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest hajléktalanokat ellátó intézményrendszerének átalakításáról, a kerület tehermentesítéséről.
A jogász végzettségű Kocsis Máté fideszes polgármester (aki nem mellékesen a Parlament honvédelmi és rendészeti bizottságának vezetője) a három igen mellett kampányol, a szocialisták a szavazástól való távolmaradásra buzdítanak, szerintük a probléma valós, de a kérdések rosszak, az LMP pedig a „nem” válaszokat támogatja.
Nem új a polgármester rend iránti vágya, előterjesztőként már a tavalyi kuka-rendelet indoklásában arról írt, hogy szerinte a kukázással a polgárok magán és levéltitokhoz köthető jogai is sérülhetnek. A rendeletet rengeteg kritika érte, többek között nyáron az országgyűlési jogok biztosa is alkotmányellenesnek tartotta, és igazából nem is alkalmazták, az érvelés szerint a lakosság döntésére várnak, hogy mit is tegyenek. Az önkormányzat azért készül, több helyen megjelent, hogy a többségi „igen” válaszok felhatalmazásával akcióba lépnek, ehhez a közrendvédelmi intézményt is átszervezték, egy régi motoros helyi expolitikus vezetésével.
Az életvitelszerű tartózkodás tiltása sem újkeletű, fővárosi szinten is szabályozták, és az országgyűlés is tárgyal a témában előterjesztést, melynek egyik szerzője szintén Kocsis Máté. Legkevésbé problémásnak a harmadik kérdés tűnhet, ott viszont tulajdonképpen értelmetlen a felhatalmazás, ilyen „megerősítésre” a tárgyalásokhoz semmi szükség.
Két lakossági fórumot is tartottak a kampány részeként, melyeken a polgármester rendszeresen „bevándorló hajléktalanokról”, „utcai devianciáról” beszélt, miközben sajnos az ellátás alapvető rendszeréről nem volt ismerete. Az általa ajánlott megoldás igen egyszerű: ellehetetleníteni és a kerületből kinyomni a fedél nélkül élőket, mert a józsefvárosiak miattuk nem tudják használni a közterületeiket. A szocialisták álláspontja az volt, hogy az egész ellátást újra kell gondolni, ennek részeként a helyi terhelést is csökkenteni kell, amire a polgármesteri válasz mindig leszögezte, hogy ő a kerületi vezetője, nem akar és tud várni arra, hogy országos szinten történjen bármi is. A kerületi kimutatása szerint alig 40 „saját hajléktalanjuk” van, róluk gondoskodni kívánnak a továbbiakban is, az ellehetetlenítés csak a bevándorlókra vonatkozik.
Nem bonyolult a recept, csupán egy hosszú évekig nyomasztó helyzetből fakadó indulatot kell felkorbácsolni, a megoldási javaslatnál vigyázni, hogy véletlenül se rendszerszerű és bonyolult legyen, hanem gyorsan megléphető, kis területen ideig-óráig eredményeket mutató, majd gyorsan belekezdeni a megvalósításba. A mást gondolókat vegytiszta önérdekérvényesítőnek kell beállítani, magunkat meg a békesség és jólét felkent védőjének. Szlogenként mehet – ahogy megy is – a „Nyócker vagy Józsefváros”, hiszen az „és” fel sem merülhet.
Az önkormányzati lap is helyet ad a kampánynak, legfrissebb számában több oldalon foglalkozik a kérdéssel, nem egy helyen hangulatkeltően. Ilyen például egy, a – valószínűleg a kerületi rendelőben dolgozó – pszichiáter írása, melyben már az ellátó szervezetek szociális munkások is „gyakran kioktató hangnemet megütve kétségbe vonják az orvosi kompetenciát, miközben a beteg szempontjából releváns információkat nem osztanak meg a gondozó orvosaival”. Ezen finomítva a következő mondat a szolgáltatók többségének jó együttműködéséről szól.
Az ebben a néhány mondatban tapasztalható ellentmondás végighúzódik az egész kampányon, ahol javarészt valós problémákra (utcai élet, a kerületi kis részén sok ellátó koncentrálása, nagy forgalmú intézmények, stb.) azonnali, gyors és gondolkodást sem igénylő válaszokat kínálnak. Ahogy Kocsis mondja: a szociális megközelítés mellett helye van a rendészetinek is. Amit meg elhallgat, hogy csak az utóbbit erőlteti, némiképp elfelejtve, hogy azok is emberek, akikről szó van. A kerületi kommunikáció arra épül fel, hogy a húsz éves problémára van egy kézenfekvő megoldás, hogy az ellátók a hajléktalanokból élnek, ezért hoztak ide ennyi ingyenélőt, hogy a kerületi ingatlanfejlesztéseit blokkolják az idegen szegények. Közben meg úgy tűnik, az utóbbi hónapokban hagyták még inkább legatyásodni a környéket, elkészült közvécé van zárva, pedig nagy szükség lenne rá, szombat estére tele vannak a kukák, mert hétvégén nem ürítik, és nincs elegendő.
A népszavazást követően a kerületi vezetés szándéka szerint megmutatja, milyen is rend, és ebben – ahogy más emberek elüldözésében – is a lakók tevőleges közreműködését kérik. Szeptember elején tették közzé Civilváros című koncepciójukat, melyben az olvasható, hogy tömegesen irányították a kerületbe a menekülteket és a hajléktalanokat. A tervezet – nevét meghazudtolva – egy olyan városrendészeti elképzelés, mely a helyi civil szereplőket elsősorban arra a feladatra használja, amit az önkormányzati rendészet eddig nem tudott elvégezni. Az anyag civil önszerveződést és alpolgármesteri posztot is ígér, persze csak azok játszanak, akiket a kerületi önkormányzat józsefvárosi civilnek tart. Utóbbiak lehetnek magánszemélyek és szervezetek is.
Valószínűleg nem lesznek köztük fedél nélküliek, abban is csupán bízni lehet, hogy a feléjük irányuló felelősséghárítás nem okoz semmilyen komolyabb atrocitást.
Nekünk, de nem velünk
A nyolckeres Mátyás átváltozásai
A Magdolna negyed évek óta tartó – és remek sajtót élvező – rehabilitációjának egyik központi eleme a Mátyás tér felújítása. A negyed szélén lévő apró tér átalakítása a híradások szerint közösségi tervezés eredménye, és az új funkcióknak a „környék zöme erősen örvend”. Erről a helyiek többsége nem tud, sokan aggódva figyelik, mire is megy az uniós támogatás, és attól tartanak, a kerületi patyomkin-beruházás hamarabb megy tönkre, mint amennyi idő alatt épült.
A teret a rendszerváltozás óta egyszer már gatyába rázták, és már azt követően szebb és használhatóbb volt, mint a kerület sok más közterülete. Igaz, ehhez fontos szempont, hogy Józsefváros kíméletlenül elbánt sok térrel, elég megnézni a Horváth Mihály vagy a Kálvária tereket, illetve az évek óta építési terület Köztársasági teret, vagy a részben felújított, mégis használhatatlan Guttenberg teret.
Ekkor Mátyásunk közepére egy kis kockakövekből kirakott kör került, ahonnan mind a négy sarka felé vezetett gyalogút, a Dankó utcai részén egy kisebb kockakör és egy játszótér volt. A tér közepén egy nagy lámpa világított, körben padokkal, a régi fák kissé viharverten – a 2006. augusztus 20. estéjét követően nagyon viharverten – próbáltak árnyat kínálni.
Négy éve nyáron kezdték el a tér újabb felújítását, ez teljes átalakítást jelentett. A tervek szerint különböző használók számára alakították volna ki a terület „sarkait”: a volt játszótér helyére fák kerültek, és maradt néhány paddal bekerítetlenül a kutyások és a hajléktalanok részére, legalábbis ezt mondta a felújítást szervező Rév 8. Zrt. munkatársa. A kerítéssel elzárt, új világítást kapott terület egyik sarkára került a kibővített játszótér, középre egy nagy aszfaltos terület, mögé hely néhány széknek és asztalnak, ahová a főiskolásokat várták, valamint a téren működő szociális otthon lakóinak is két asztalnyi rész. Végül sem a főiskolások, sem a nyugdíjasok beszélgetős részei nem készültek el, pontosabban a fiatalokét a napokban pótolják, de az idősebbeknek a bejáratot sem építették ki. Sajnos a kapukkal kialakítsuk óta gond van, mert hiába van belőlük 6 darab, csak a négy sarkon lévőt nyitják ki, így a többi használhatatlan, így felesleges volt például az egyik elé leülős részt tervezni. A kerítés más nem várt gondot is okozott: azon kívül jelenleg térdig lehet járni a kutyagumiban, sem tábla, sem szemetes, sem zacskó, sem betartott rendelet nincs.
Ősszel elültettük a növényeket, kint volt az akkori polgármester is néhány percig, néhány iskolás, és profi kertészek. Ezt követően a tér tavaszig zárva volt, majd átadták, és gyorsan el is felejtették locsolni, gondozni, a telet túl nem élő növényeket a mai napig nem pótolták. Kiraktak egy házirendet, amit próbáltak betartani, nappal parkőr is volt, rövid ideig úgy tűnt, kialakítható egy rendszer, ami révén a tér működtethető és fenntartható. Igaz, ez elsősorban a jelenlétre és a korlátokra (őr és kerítés) koncentrált, arra nem fektettek energiát, hogy a terület használatának mikéntjét, a szabályok okait elmagyarázzák. Aztán év végével az őrzés is megszűnt.
Néhány éves szünetet követően tavaly novemberben kezdték el, és április végéig fejezik be a következő ütemet. Elkészültek a sokak által ellenzett sétálóutcák, így a tér két oldala, valamint az Erdélyi utca iskola előtti része mára autóforgalom-mentes. Ezt – javarészt a parkolóhelyek csökkenése miatt – sokan ellenezték, tüntetést is szerveztek, de semmilyen változást nem értek el. Végül minden maradt az eredeti tervek szerint, és az önkormányzat sem használaton kívüli telket nem kínált fel (akár fizetős) parkolásra, sem más megoldást nem javasolt (igaz, a környéken mélygarázsokban havi 12 000 Ft-ért lehet bérelni helyet, de az együttműködés megért volna néhány lépést). A tér két sétálósarkán felhúztak két betonépületet, az egyikből nyilvános WC (sokan már előre félnek attól, hogyan fog működni), a másikból „őrszoba” lesz. Az aszfalt helyett lerakott díszburkolatot zöldszigetek tarkítják. Ezeket egy szintben tervezték a járdával, nincsenek elkerítve, így azonnal tökéletes kutyavécé lett mindegyik. Ugyanez a probléma felmerült a nemrég átadott Tavaszmező utcában is, de nem okultak, és nem módosítottak a terveken. A téren ráadásul előfordul, hogy a házkapu és a szemben lévő gyalogút közé tervezték a virágágyást, ezzel is remek lehetőséget teremtve arra, hogy az azon átjárókat barbároknak lehessen tartani, sőt még az is, hogy a kukák csak úgy férnek ki az ágyások közé, hogy a lakóknak kerülniük kell miattuk.
Sokan félnek, hogy mi is lesz a kialakított nagy placcon úgy, hogy mindenki szabadon bármit tehet, nincsenek játékszabályok. A friss ágyásokban fociznak, a jelenleg éjszakára nyitva hagyott téren kutyák grasszálnak, egyszerre épülő és lepusztuló az egész. A karbantartás évek óta nem megy normálisan, csak teremtünk, átadunk, majd odahagyunk. Pedig működtetni lenne jó, fenntartani, hagyni, hogy a növények nőjenek, ehhez gondozni, locsolni őket. Éveken keresztül abban kellett volna együttműködni a környékbeliekkel, hogy itt valami velük együtt szépül, és nem nekik, amihez nem kell viszonyulniuk.
Persze most is el lehet kezdeni, de az önkormányzat még mindig ott tart, hogy szerintük a nagy szemét a használók rendetlensége miatt van. Ez részben igaz, de hozzá járul, hogy hónapok óta építkezési hulladék is van a téren, tavaly nyáron volt, aki kint lakott egy-egy padon, és hétvégén takarítás sincs, pedig ilyenkor van a „nagyüzem”, sokkal többen vannak itt, mint ahányan kényelmesen elférnének.
Még egy nagy feladata lenne az önkormányzatnak – az általa működtetett Kesztyűgyár Közösségi Ház irányítása. Az intézménynek mind a téren, mind a sétálóutcán alapvető feladata lenne a terület okos, ésszerű és folyamatos hasznosítása, az egész segítő felügyelete, ideális esetben a mellette lévő iskolával és a Kapocs Alapítvánnyal közösen. Ha ez éveken keresztül működne, még azt is el lehetne érni, hogy a kapu nem gondatlanságból lenne nyitva, hanem azért, mert a kerítéssel együtt okafogyottá vált.
Két hete úgy döntött a kerületi önkormányzat, hogy hat képviselőjét havi 200 000 Ft-tal honorálja azért, mert a Kesztyűgyár Tanácsadó Testületének tagjaivá választotta. Ebből a pénzből a tér működését tokkal-vonóval finanszírozni lehetne, felvehetnének kertészt, parkőrt, szociális munkást. Minden bizonnyal fontosak a tanácsok is, csak a térre néző ablakunkból elnézve az elmúlt négy évet, kissé szkeptikus vagyok, hogy jó helyre fordultak-e.
Persze majd megtudjuk.
Civilek a Palotanegyedért
1972-ben költöztem Pécsről Budapestre. Kalandos körülmények között jutott az akkori barátom, későbbi, első férjem egy hatalmas, üres lakáshoz, ideiglenesen persze, a Horánszky utca 1.-ben (akkor Makarenko utca volt még). Ott éltünk majd egy évig, idővel egy baráti házaspárt is befogadtunk, mígnem kiebrudaltak minket a VII. kerület külsőbe… de ez már egy másik történet.
2006-ban, amikor eldöntöttem, hogy két évtizedes távollét után Magyarországon maradok, intenzív lakáskeresésem eredményeként, a 34 évvel korábbi helytől két háznyira találtam egy viszonylag elfogadhatót. Később a lakást átalakítottam és a környéket újra megszerettem. Ma Palotanegyednek mondják.
2008-ban megalakult a Civilek a Palotanegyedért Egyesület. A Mikszáth tér virágosításánál már ott voltam, de rendszeresen akkor kezdtem eljárni a CaPE rendezvényeire, amikor a környék köztér-rehabilitációs programjáról volt szó, amolyan lakossági fórumokként.
Az egyesület az elmúlt két és fél évben rengeteg program szervezője vagy résztvevője volt, meglehetős hírnévre tett szert. De annak ellenére, hogy hivatalosan 127 tagja van, a munka oroszlán-részét egy-két elnökségi tag végezte. Ezen a helyzeten szeretne változtatni a nemrégiben megválasztott új elnökség – szélesíteni és a közös munkába is jobban bevonni a tagságot.
A továbblépéshez azonban nem érdektelen az elmúlt két év tapasztalatát összegezni – mások számára is hasznos lehet.
A Palotanegyed, szerencsésen, viszonylag homogén, a budapesti átlagnál jobb minőségű épületekből álló városszerkezeti egység. Persze itt is vannak lepukkadt házak, és a kortárs építészet nem mindig nívós darabjai, de a VIII. kerületen belül, határozottan elkülönül, minőségileg is. Felmérések szerint a Palotanegyedben lakók identitása sokkal inkább „belvárosi”, mintsem „nyóckeri”. Városszerkezetileg, kétségtelenül, több köze van a többi, szomszédos kerület nagykörúton belüli részeihez, mint a VIII. kerület külső területeihez.
Ha egyszer a városvezetés levetkőzi a szocialista egalizmus gondolkodási mechanizmusait, akkor az itt megalakult részönkörmányzat fontos eleme lehetne a kerületek területi újraszervezésének. Ha ugyanis a városfejlesztés módszere nem az átlagolás, hanem a pozitiv folyamatok erősítése, akkor a Palotanegyed rehabilitációja közvetetten jó hatással lehet mind a VII. kerületi Zsidónegyedre mind a VIII. kerület más részei.
Az Egyesület alapítói nagyszerűen felismerték a közös érdeken alapuló együttműködés lehetőségét. A helyi vállalkozók aktiv szerepe lényeges momentum volt abban, hogy az Egyesület azonnal cselekvőképessé vált, nem ragadt le az elvi deklarációk szintjén. Persze, a jó magyaros irígység tudni vélte, hogy az egyesület csupán a vendéglősök érdekét szolgálja – két év után, nyilvánvaló, hogy ez mennyire nem igaz. A helyi lakók számára legfeljebb követendő példával szolgálhat a vállalkozók erős lokálpatrióta identitása – ez az, amit tovább kellene vinni, és egyre többeket ráébreszteni ennek a fontosságára.
Van mire büszkének lenni: az első városrehabilitációs kisérleteknek is vannak jó példái, még abból az időből, amikor az állam felülről akart mindent megújítani, itt van az egyik legszebb belvárosi utca – mintaként szolgálhat másutt is, a növényzet a parkoló autók és az emberi arányú utca-keresztmetszet tekintetében, vannak szépséges belső udvarok, amelyek szintén követendő példát szolgáltathatnak, vannak speciális üzletek, kellemes teresedések, megújuló funkciójú pompás építészeti környezet… na, persze, feladat is van bőven.
Az együttműködés szempontjából még kihasználatlan potenciál a negyedben lévő sokféle oktatási intézmény. Mivel az Egyesület kezdettől felvállalta a kultúrális és érdekvédelmi arculatát – szerintem, sikerének ez is lényeges eleme – a negyedben éveket eltöltő diákok, az itt dolgozó tanárok helyi kapcsolatának elmélyítésével újabb közösségi hálózatokat építhetünk.
A „közöm van hozzá„-szemlélet lassan terjed. Tudatosítása, a példamutatás, a közösségi élményre alapuló kapcsolatépítés nem könnyű, de a Civilek a Palotanegyedért Egyesület elmúlt két éve, az elért eredmények (lásd: a honlapjukat és a blogot) világosan mutatják, hogy ez a helyes irány – nem azt várni, hogy majd valaki más, az önkormányzat vagy az állam megoldja a problémáinkat, hanem mindenki, közülünk egyenként és együttesen tehet valamit azért, hogy mindannyiunknak jobb legyen a környezete és ezzel a közérzete is.