jó helyzetfelmérés – világos kommunikáció

Sajnálom, hogy nem lehettem ott annak az ötletpályázatnak az eredményhirdetésén, amely a VIII. kerületi Palotanegyed tengelyével foglalkozott. Hallottam a hallgatói ötletpályázatról, ki is fejeztem ellenérzésemet oly módon, hogy „a Palotanegyednek nem ötletekre, hanem rehabilitációs koncepcióra lenne szüksége„.

Tisztelem a szellemi munkát, ezért mindig dühbe gurulok, ha valaminek az előre kódolható értelmetlenségét látom. A Bródy Sándor utca felújítása pedig, úgy tudom, hogy eldöntött tény, vélhetőleg tervek is vannak már, ha a kívülálló számára meglehetősen hektikusan elhelyezett legújabb faültetéseket vesszük alapul. Akkor meg minek fárasztani a hallgatókat?

Ezzel együtt sajnálom, hogy nem voltam ott az eredményhirdetésen, nem találkozhattam azokkal a gyerekekkel, akik pályáztak, így ma elmentem a H13-ba és megnéztem a kiállított tablókat.

Az első pályamunka, ami szembe jött velem, csak dicséretet kapott, én mégis nagyon élveztem az analízisét, helyénvalónak éreztem a probléma-felvetését és nagyon életszerű, megvalósítható ötleteket találtam. Egyszerű lélek vagyok, engem meghatott, ahogy a Guttenberg tér sötét, árkádos épületét „helyére tette” végtelenül egyszerű eszközökkel. Persze, voltak olyan ötletek is, amin jót mosolyogtam, mint például a Bródy 17 üres üzletéből kicsorduló vizes architektúrán, mert ismerem a tulajdonost, és felvillant elképedt ábrázata…

Egész megbékéltem ezzel az ötletpályázattal, mert arra gondoltam, hogy a kerület urai is meríthetnének belőle például a Guttenberg tér sokadszori, legközelebbi felújítása során. Mert jobbak, mint azoké, akik hivatalból tervezték a legutóbbit is…

Aztán a sarokban ráakadtam az I. díjas pályamunkára, és visszakaptam eredeti dühömet – ezt akár öreg építészek is tervezhették volna, olyanok, akik nem sokat foglalkoznak azzal, hogy mi lenne jó a „népnek”, hanem a saját értelmiségi lózungjaikat erőltetik rá a közönségre, kerül amibe kerül alapon! Már az analízis is rémes, olyan mondatokból áll, amelyek nagyon okosan hangzanak, de valójában semmi értelmük sincs. Lebegnek a föld fölött 200 méterrel, mit sem törődve azzal, hogy miképpen élnek ezen a környéken az emberek. Eldobtam magam az üveg-promenádon, meg a „zene, mint összekötő kapocs” koncepción! Az ilyen tervezőket elküldeném sittet hányni pár hónapig, de hozzájuk rendelném azokat is, akik ezt a pályamunkát első díjasra értékelték! Az „álmodik a nyomor” típusú tervek, azoknak az építészeknek az agymenései akik a pénzzel és azokkal sem foglalkoznak, akik azt a pénzt kemény munkával megtermelik! Mert ugye közpénzből vagánykodni jó dolog!

Az első férjem a műegyetemen tanított, és amikor két évtizedes távollét után találkoztunk, megkérdeztem, hogy miért nem tudnak a magyar építészek jó lakásokat tervezni, olyan köztereket, amelyek használhatók és nem pukkadnak le percek alatt az átadás után (lásd. Király utca, Ötpacsirta utca, Pollack tér, stb). Persze, vannak kivételek, de egy kezemen megszámolhatom azokat, amelyek úgy hirtelen eszembe jutnak, miközben az elfuserált házakat, közterületeket holnap reggelig tudnám sorolni, megállás nélkül! A volt férjem realista figura volt mindig, alapos, jó szakember, ezért érdekelt, hogy mi történhet manapság a Műegyetemen… Elmesélte, hogy a tanszéken, ahol dolgozott, két csoportba oszlottak a tanárok minden osztályzásnál. Ugyanarra a tervre az egyik 5-öst, a másik 1-est adott. Az egyik tanárcsoport azt értékelte, ha a hallgató „szárnyal” – minél lehetetlenebb ötleteket rajzolt, annál jobban visongtak a gyönyörűségtől. A másik csoport viszont úgy vélte, hogy az építészet kemény szakma, rengeteget kell tanulni, mire valaki elmondhatja magáról, hogy kapiskálja… éppen ezért, ők alapos szakmai ismereteket vártak el, nem pedig holdkóros ötleteket. A volt férjem szerint az utóbbi tanárcsoport volt kisebbségben…