Egy péntek délutáni rádióműsorban Cselovszki Zoltán és Bojár Iván András festették a Belváros egét tele, szép, nagy „építészeti hangsúlyokkal” – ez most divatos kifejezés a tervezői ego-túltengésre.

Szerintük a beruházói vágyaknak elé kell menni azzal, hogy nemcsak megengedik amit a befektetők szeretnének, hanem rátesznek még egy lapáttal. Magas házak? Legyenek még magasabbak!  A városházapark beépítése során képezhető „vertikális hangsúly” 65 méteres – több is lehetne, vallotta Bojár Iván András, hiszen a Parlament 96 méteres!

A Szervita térre tervezett Zaha Hadid ház 75 méteres – igaz, ez nem torony, hanem egy bazi nagy lepény, amit rákentek a Fehérhajó utcára.  Ehhez képest a Csipak-projeket tényleg jelentéktelen…

Az összehangolt PR-támadás a belváros túlzsúfolása érdekében folytatódik. Ennek az akciónak a zászlóvivői  a rádióműsor vendégei. Nekem, az építészeti tolvajnyelv használatánál is  jobban tetszett az,  ahogy kifejtették a magas épületekből való kilátás különleges értékét. Mármint, kézzelfogható, gazdasági értékét – a beruházó szempontjából. Legyen hát tucatnyi Campanile (különálló harangtorony) Budapesten , zúgják a kortárs, külföldi építészek  dicsőségét!  Hiszen nem az a lényeg, hogy az utca népe mit lát, hanem az, hogy eme fallikus jelképekből mit láthat az idelátogató turista Budapest háztetőiből!

Onnan a magasból nem látni majd a kutyaszaros járdát, a sötét sarkokba odavizelőket, a kapubejárókban  meghúzódó hajléktalanokat. Onnan, fentről minden nagyon szép – a klasszista város ragyogó díszlet egy képzeletbeli Budapesthez,  amit jó ideje szeretnének eladni a városvezetők a bárgyú túristának, miközben elhitetnék, hogy ez a városlakónak is a javát szolgálja. Csakhogy a XXI. századi város éppen ellenkező filozófiai alapokon nyugszik: az a város kedvelt a túristák körében is, amelyben az ottlakók jól érzik magukat!

Nem a kortárs építészet ellen ágáló  konzervatívizmus az, ami ellenérzésének ad hangot ezekkel a projektekkel kapcsolatban! Teret kell adni a kortárs építészetnek, legyen az hazai vagy külföldi – de nem itt!  Teljes radikalizmusában kibontakozhat mondjuk Észak-Csepelen – mellesleg, a kilátás onnan még sokkal ragyogóbb, különösen, ha abba nem rondít bele egy-két „vertikális hangsúly”.

Nem a belváros széttúrásával, a helyi érdekek semmibevételével, a befektetői szándék korlátlan kiszolgálásával kell segíteni a jelenkor építészeti alkotásait! A választási lehetőség nem  mindent vagy semmit, hanem józan kompromisszum, amely tiszteletben tartja a korábbi építészeti és városhasználati értékeket. Úgy teszi hozzá az újat, a legjobbat, amit csak képes, hogy közben nem vágja pofán az elődök alkotásait.

Az alapvető probléma azonban nem is esztétikai-építészeti, hanem a városhasználattal kapcsolatos  tévedés!  A városon belüli közlekedés csökkentése számtalan eszközzel érhető el, nincs egyetlen megoldás, hanem sok-sok apró intézkedés, amely mind a kitűzött cél elérése érdekében tett kis lépés. Az egyik lényeges elem viszont a munka-, és a lakóhelyek közelítése. Olyannyira, mint ahogy hajdan volt szokás, akár egy épületen belül is. Csakhogy a lakófunkció nem egyenlő  a szállodával, hiszen egészen más ez a városhasználat a helybéliekétől. A szálloda-pláza-iroda program üzenete a budapestieknek, hogy a belváros már nem a Tiétek! Legfeljebb dolgozni jöhettek ide, és ha van elég pénzetek az elit üzletekben vásárolni, vagy megfizetni az aranyárban eladott éttermi dekorációt a tányéron. Egyébként pedig minden a költekező túristáké! Szolgalelkű népnek adott üzenet ez, és remélhetőleg éppen ezért fognak ezek a projektek megbukni – mert, merem remélni, hogy a magyar kezd kikeveredni a szolgalelkűségből.

Annak idején, amikor a 2006-os választásokon jelöltettem magam egy kifejezetten káros főpolgármesterrel szemben, azt reméltem, hogy a demokrácia elég erős ahhoz, hogy elsöpörje azt, aki a közösség érdekeivel ellentétesen tevékenykedik. Nem így volt. A szolgalelkűség annyira beette magát a magyar választóba, hogy képtelen volt a saját érdekei szerint cselekedni. Még négy év félrevezetés – talán most már hajlandó a sarkára állni, és választási ciklusoktól függetlenül is kiköveteli magának, ami megilleti – hogy számításba vegyék.