Szemét ügy
Ismertem az utcát, hiszen itt laktam először amikor vidékről felköltöztem, a hetvenes évek elején, friss főiskolásként, aztán a nyolcvanas években itt dolgoztam a Bródy 5-7-ben. Majdnem sorsszerűnek éreztem, hogy amikor huszonkét év után visszajövök Magyarországra, megint ebben az utcában kezdjem az életemet.
A ház mocskosszürke fala, és libafossárga kapuja elég riasztó volt, de amint megláttam a kertet, megbékéltem.
A lakásban alig volt bútor, a teret kettészelte egy primitív galéria, egész nap alkonyi homály borította, de nem különösebben izgatott. Hosszas keresgélés után végre egy jó helyen lévő lakás, amit tűrhető áron ki lehet bérelni – a többi az én dolgom. Elvégre oly sok éven át az volt a jelszavam, hogy nincs az a vacak lakás, amiből ne tudnék jót csinálni – és csináltam is, több százat – ez volt a megélhetésem.
Amikor kitavaszodott, az elvadult kert legközelebbi csücskét kicsit rendbe tettem. A talaj alig volt több, mint 30 centi, alatta sitt. Ahogy az ásóval nekimentem, csak úgy perdültek ki a kövek. Kiszedegettem és visszatemettem a földet. De attól kezdve, külön zacskóban gyűjtöttem a zöldség-, és gyümölcs-maradékokat. Hetente egyszer kiástam egy kisebb gödröt a kertben és elástam amit összegyűjtöttem.
Miközben dolgoztam, a gangról merőn bámult egy fakó arcú öregasszony. Ahányszor kimentem a kertbe, megjelent a folyosón. A korlátra könyökölt és cigarettázott. Valamelyik alkalommal aztán megkérdezte, hogy mit csinálok. Komposztálok – feleltem. Döbbenten nézett rám – egy városi bérház udvarán? Én viszont nem értettem az ő értetlenkedését. A háztartási szemét egy része olyan, nyers, konyhai hulladék, amitől csak bűzlik a kuka, ha oda kerül, ám ha nem, a kert talaját javíthatjuk vele.
Vannak olyan országok, ahol nagyon sok zöldséget és gyümölcsöt esznek egész évben – ott a szerves anyag eléri a szemét 40%-át, amelyet nem kell elszállítani, ha helyben komposztálják, vagyis jelentősen csökkenteni lehet a szemétszállítási költségeket, és a helyben termelődő komoszt kertészkedésre ösztönöz a nagyvárosokban is.
Persze, a szerves hulladék elásásánál vannak hatékonyabb módszerek.
Igy, amikor másfél év múlva megvettem a lakást, és azután, néhány hónapra rá elvállaltam a ház közös képviseletét, az első dolgom volt, hogy megszervezzek egy kertészkedő szombatot, amely során a kertben felállítottuk a komposztálót. Igyekeztünk olyan helyet kiválasztani a zöld műanyag ládának, hogy senkit ne zavarjon. A faliújságon, a blogon tájékoztatuk a lakókat, hogy mit lehet és mit nem komposztálni.
Mint városgazdász tisztában voltam azzal, hogy a komposztálás és a közös kertészkedés identitás-, és közösségfejlesztő eszköz, és úgy éreztem, hogy erre a házra nagyon ráfér az ilyen pozitiv töltetű közösségépítés.
Kezdetben sokan lelkesedtek, aztán voltak a kitartó környezettudatosok, akik nem sajnálták azt a fáradságot, amit a szemét szétválasztása jelent. A szelektív szemétgyűjtés, ami a papírt és a műanyagot illeti, már megszokott volt. Nyár végére heti egy kukát lemondhattam, ami havi 6000 Ft megtakarítást jelentett a társasháznak.
És akkor jött az ANTSZ-től egy levél, amelyet el sem akartam hinni: megállapítja, hogy a komposztáló és környéke tiszta, rendezett, mégis felszólít arra, hogy a komposztálót távolítsuk el az udvarról.
A fakó arcú feljelentette a komposztálót.
Igaz, azon a szombaton, amikor felállítottuk, ő is lelkesen tett-vett, belemosolygott a képbe, de aztán úgy döntött, hogy a világ úgy jó, ahogy ő megszokta, és semmilyen újdonságnak nincs helye.
Mérhetetlenül felháborodtam, és mint aki nem a hatóságtól való félelmen szocializálódott az utolsó két évtizedben, dörgedelmes válaszlevelet írtam az ANTSZ-nek, amiben megtagadtam a komposztáló kidobását, és fűnek-fának elmeséltem ezt az abszurdot.
Levelemre nem reagáltak, talán rájöttek a hivatalban, hogy kicsit túlértékelték a szerepüket.
Úgy tűnt, hogy a komposztáló megtelt, de jött a tél, és ahogy a lebomlási folyamat haladt, újra lett hely. Tavasszal már szép, fekete földet nyertünk belőle.
Ennek a történetnek lehetett volna jó vége is, de nem lett.
…
…
…
…
…
…
…
…
Előbb a lassan alakuló közösséget rombolta szét az irígység és a rosszindulat, aztán eltünt a komposztáló is az udvarról.
Idén már nem volt kertész-szombat, csak én metszettem meg a fát, a hozzám közeli sarokban.
A lakásomat időközben átalakítottam, rést vágtam a betonplaccon, növényeket ültettem a lakásajtóm körül. És továbbra is komposztálok. A cserepek aljára teszek egy kevés földet, aztán a zöldség-, és gyümölcshéjakat, majd befedem földdel. Amikor egy kicsit már megroggyan, beleültetem a növényeket.
A gangról megcsap a cigarettafüst, de makacsul folytatom.
Origó oh!
Az adottság sosem elég a sikerhez. Akár egy emberről, akár egy városról van szó.
Budapest nagyszerű adottságokkal rendelkezik, amelyeket vezetői sorra tesznek tönkre, mint egy tehetséges, jó családból való sosem-nő-fel-kamasz, aki elissza az eszét, agyonfüstöli a tüdejét, kábítja önmagát egy vizionált jövővel, amit saját erőből elérni nem képes. Ha a tehetség tunyasággal párosul, abból semmi jó nem lesz.
Demszky Gábor pocsék főpolgármester volt, és minden bizonnyal nehéz örökséget hagyott maga után. De ezzel együtt is, november óta kicsit több kellett volna történjen, mint néhány köztér átnevezése és díszpolgár-avatás-törlés, hajléktalanok ellen hozott betarthatatlan jogszabályok.
A rendszerelvű változások irányába semmi nem mozdult el.
Tarlós István honlapján lévő: Merre tovább Budapest? című előadásában elég furcsa kifogást hozott fel arra, hogy miért nem működőképes Budapest – mert egymilliósra tervezték, nem akkorára, amekkora ma! (video 5:15)
Vagyis, ha elérjük, hogy Budapesten csak egymillióan éljenek, akkor minden klappolni fog? Alig hiszem. Mert a városok nem így működnek. Teljesen mindegy, hogy a XIX. század végén mire tervezték ezt a várost! A lényeg, hogy mit teszünk vele ma!
Sőt, szerencsénkre, akkor, meglehetősen előrelátóan terveztek, holott sokkal kevesebb példaképük volt, mint nekünk lehetne manapság. Akkor, csak néhány évvel voltunk lemaradva a világ élenjáró nagyvárosaitól, amely lemaradást, a magunk módján, meglehetős gyorsasággal behoztunk – ezért csak elismerés illeti a 140 évvel ezelőtti döntéshozókat.
Ma viszont legalább fél évszázaddal kullogunk a városfejlődés élbolyához képest, és semmi nem mutat arra, hogy a távolság csökkenne. Ellenkezőleg.
Amit a közlekedés elvrendszeréről mondott a főpolgármester, nagyjából igaz. Csakhogy ez is csupán vágyálom mindaddig, amíg a város nem képes gazdálkodni. Ez nem egyenlő az adókivetési joggal. Természetesen, kell önálló forrás, de a bevételek és kiadások átlátható rendszere nélkül semmilyen plusz-forrás nem váltja meg a várost.
Az építész-tanács felállítása tetszetősnek tűnő lépés, de korszerűnek nem mondható. Hűbéresi rendszerben igaz, hogy a város ura megbízza a maga kedvenc építészét. A XXI. század várostervezése kicsit bonyolultabb ennél.
Azért megnézném, hogy miként fog Zobóki Gábor Finta Józseffel és Ráday Mihállyal közösen projekteket megrajzolni, vagy városfejlesztési stratégiát kidolgozni. Tel-Avivban 600 ember szisztematikus, több éves, együttes munkája eredményeként készült el – nem pedig kiválasztott, mégoly neves építészek és médiaszemélyiségek agyából pattant ki.
Budapest ikonja – elavult gondolat. Az ilyen kirakatberuházásoknak akkor van értelme, ha egyébként a város működőképes, csak unalmas, jellegtelen, érdektelen.
Budapesten nem ez a probléma. A turisták tudják miért jönnek ide, megtalálják a maguk érdeklődésének megfelelő helyi specialitásokat. Hogy ezek nem éppen a fennkölt úri izlésnek megfelelőek? Hogy könnyű nőcskékről és a korlátlan, következmények nélküli duhajkodásról híresült el a magyar főváros? Azon semmilyen ikonikus projekt nem változtat!
A kurvák és kocsmák fővárosának kétes dicsősége akkor múlik el, ha az itt élő emberek élete és környezete változik meg gyökeresen! Ehhez pedig több kell, mint közlekedésfejlesztés vagy törvénykezés. Korszerű városrehabilitációs tudás, politikusi bátorság, és empátia, amely lehetővé teszi a lakossággal való együttgondolkodást és közös cselekvést.
Civil összefogás – 8ker
Budapest VIII. kerületében 1310 civil szervezet van bejegyezve. Ebből 314 működik ténylegesen a kerületben, és kb. 40-50 az, amelynek kifejezetten lokálpatrióta céljai vannak.
Miközben az önkormányzat civil referensként kinevezte Fábián Mártát, néhány civil szervezet hatékonyabb együttműködést szorgalmazott.
A Kesztyűgyárban, június 1-én megtartott első egyeztetés arra volt jó, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást, és a kapcsolattartás formáit megvitassuk. A rendszeres, személyes találkozás fontos, de nem elég hatékony, ezért többen az internet adta előnyöket hangsúlyozták.
A kerületenek van egy hivatalos honlapja, valamint, több civil blog és honlap közül kiemelkedő a 8ker.blog, amely évek óta következetesen képviseli a lakossági szempontokat mindazzal kapcsolatban, ami a kerületben történik.
Míg a hivatalos honlap informativ jellegű, és kétségtelen, hogy sokat javult az elmúlt időben, a civil blog interaktív jellege biztosíthatna egyfajta civil összefogást. Ehhez az kellene, hogy a blog, amúgy lelkes és szorgalmas szerkesztőjét a civil szervezetek módszeresen tájékoztassák a saját munkájukról, és közmegegyezéssel elfogadjuk, hogy ez a blog az általános, kerületi, civil webfelület. Még jobb lenne, ha a blogszerkesztőt anyagilag is tudnánk támogatni, mert egy közösségi blog szerkesztése nem kevés munka. Persze, lehetne új felületet létrehozni, de a magam részéről ennek nem látom értelmét, ha már van egy elég jól működő, ismert weblap. A tartalom a lényeg, nem az újabb keret.
Ebből egy kis vita kerekedett, különösen azért, mert azt a renitens gondolatot is megfogalmaztam, hogy az önkormányzat is finanszírozhatná a bloggert! Mivel a hivatalos honlap nem ad módot az interaktív kapcsolatra, az önkormányzat is nyerne azzal, ha lenne egy olyan webfelület, ahol bárki, aki a kerületben él, dolgozik, vagy csak véleménye van arról, ami itt történik – megírhatja. A valódi demokráciában ugyanis nem csak a hivatásos politikusok hallathatják a szavukat, és a hatalom jól teszi, odafigyel arra, amit a civilek mondanak.
Sajnos, Magyarországon még mindig az a gyakolat, hogy aki megszerezte a hatalmat, az uralja a kommunikációt is. Ez a hűbéresi szemlélet dívik, annak ellenére, hogy a civil társadalom adóforintjaiból „vigad” a hatalom. Vagyis, elvileg, nincs joga arra, hogy az adóforintokból, amiből maga is él, csak a saját tetszése szerinti szócsövet finanszírozza – nem az ő pénze, tehát ugyanolyan kötelessége lenne az ellenvélemény megjelenését is támogatni.
Méginkább igaz ez, ha feltételezzük, hogy a civilek nem mindig a hatalommal szemben foglalnak állást, hanem véleményükkel, munkájukkal a hatalom közösségi érdekű törekvéseit támogatják.
Judapest_5.rész
Urbánusok
Idővel megtanulja az ember, hogy Magyarországon az urbánusság nem épp azt jelenti, mint más nyelveken – ez itt kérem a zsidó intellektus szitokszava, különösen, ha író az illető.
Valójában a népi-urbánus vitában azt támadta legjobban a magát népinek mondott irányzat, amire a zsidók a legbüszkébbek voltak. Vagyis, hogy mennyire elmagyarosodtak. Nyelvében él a nemzet? – a zsidók magyarabbak lettek a magyaroknál a kultúrában, és ez megbocsáthatatlan volt.
A jöttmentek leszármazottai tanultak, ahol csak lehetett. Egy Herzl Tivadar nevű, akinek a fakereskedő apja 1856-ban költözött Pestre, ő maga 1860-ben született a Dohány utcai zsinagóga mellett, a Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. Bár ő sokakat megelőzve látta, hogy az európai zsidóságra nem vár fényes jövő, és arra tette az életét, hogy népének megszerezze az Ősújhazát, unokatestvére magyar író maradt holtáig: Heltai Jenő
Az orvoslás régi zsidó mesterségnek számított. Van aki a Halakha szigorú egészségügyi szabályai következményének tartja, amely szerkesztője maga is orvos volt – Maimonides. Magyarországon, a középkorban már szép számmal működtek, királyi-főúri udvaroknál is, zsidó orvosok. Mint sok más mesterség családi tradicióként folytatódott több nemzedéken át.
Korányi Frigyes (Kornfeld) Nagykállón, orvoscsaládba született 1828-ban. Piaristákhoz járt középiskolába, majd a pesti orvosi egyetemre. Mint orvostanhallgató részt vett a szabadságharcban, ezért büntetésül, diplomázása után sem Bécsben, sem Pesten nem kezdhetett praxist – visszament Nagykállóba. Ellenben több külföldi tanulmányutat tett, és tapasztalatait szaklapokban tette közzé. 1859-ben Nagykállón kórházat alapított. Politikai állásfoglalásai rendre hátráltatták szakmai előmenetelét, így az csak a kiegyezés után vett igazán lendületett. Részt vett az orvosképzés reformjának kidolgozásában, majd megépíthette azt a kórházat, amelyben a kor leghaladóbb, legkorszerűbb tudományos nézeteit propagálta és érvényesítette. Kiemelkedő munkássága elismeréseként 1884-ben nemesi rangot kapott, később báró és a főrendiház tagja lett. Rendkívül sokoldalúan foglalkozott az orvostudománnyal (belgyógyászat, ideggyógyászat) , sőt a betegségek társadalmi hátterével is, és nagyon fontosnak ítélte a prevenciót. Teljes egészében neki köszönhető az Tüdőszanatórium 1905-ös megnyitása, mely a saját tervei alapján az általa gyűjtött adományokból épült fel. Munkássága az „aranykorra” esett (1913-ban halt meg), amikor a magyar nemzet befogadta és elismerte a kiváló képességeket, még ha ennek, a magyarsággal való teljes azonosuláson kívül, az ára a kikeresztelkedés is volt, mint a Korányi család esetében.
A honszeretet megindítói példái a híres zsidó orientalisták: Vámbéry Ármin (1832-1913) , Goldziher Ignác (1850-1921), Munkácsi Bernát (1860-1937), Kunos Ignác(1860-1945). Különösen Vámbéry és Goldziher magatartása elgondolkodtató, akiket sokkal nagyobb tisztelet és megbecsülés övezte külföldön, mint Magyarországon, mégis maradtak. Munkácsi és Kunos a finn-ugor rokonság kiváló kutatói, együtt gyűjtöttek moldvai csángók körében.
Az értelmiségi pályák mindegyikén találunk kíváló teljesítményt nyújtó zsidókat, akik a kiegyezés és a II. viágháború közötti időszakban alkottak. Az amichay.hu lapon külön rovatot nyitottam, hogy ezeket a személyiségeket (más, szerintem fontos izraeli egyéniségek társaságában) megismerjék az érdeklődők. Most csak néhány, Budapest városiasodásával kapcsolatos személyre térek ki.
A számtalan kíváló építész körül kettőre: Hajós Alfréd (1874-1955), és Kozma Lajos (1884-1948) alakjára.
Bár, kétségtelen, Budapest építészeti arculatát befolyásolták azok a zsinagógák, amelyeket a növekvő számú és egyre nagyobb gazdasági erőt képviselő zsidóság építtetett Budapesten, de a zsidó alkotók, tervezők, kézművesek és iparművészek működési köre ezeknél jóval nagyobb volt.
Hajós Alfréd ( Guttmann Arnold) az első magyar olimpikon (1896 Athén – úszás). Nagyon szegény családból származott, 13 éves korában kezdett komolyan úszni miután édesapja a Dunába fulladt. Az Olimpia idején a Műegyetem építészkarának első éves hallgatója volt. Diplomázása után a kor legnevesebb mestereinél dolgozott, de már 29 évesen saját céget nyitott. Életének mindvégig fontos eleme maradt a sport, ám nem kevesebb ambicióval művelte az építészetet. Az 1924-es párizsi olimpia szellemi versenyén ezüstérmet szerzett egy tervével. Máig figyelemre méltó, modern épülete a Nemzeti Sportuszoda a Margitszigeten.
Kozma Lajos a XX. század magyar építészetének és iparművészetének egyik legnagyobb hatású, nemzetközileg is elismert alkotója volt.
Somogyban született, és kora gyerekkorától ismerte a magyar népművészeti motivumokat. Ráadásul, legalább annyira volt grafikus is, mint építész, vagy bútortervező. Korabeli írókkal, költőkkel jó barátságban volt, készített könyvillusztrációkat is. 1914-től négy éven át teljesített frontszolgálatot tüzértisztként. Ebben az időszakban született újabb külön kötetben megjelent grafikasorozata: Zsuzsa Bergengóciában. 1916-tól sorra látnak napvilágot kortárs szerzők írásai Kozma-illusztrációkkal, a Kner nyomdával való együttműködése eredményeként.
1906-ban diplomázott mint építész, külföldi tanulmányútjai után Lajta Bélánál dolgozott, majd 1913-ban megalakítottaa Budapesti Műhely néven ismert belsőépítészettel foglalkozó csoportot.
1930-as évekbeli építészeti-belsőépítészeti tevékenysége a legizgalmasabb. Ebben az időszakban tervezett nagyobb és ismertebb épületei (Átrium-ház, Régiposta utcai bérház, Üvegház, stb.) mellett családi- és bérvillái a hazai modern szellemű építészet kiemelkedő alkotásai.
Kozma Lajos írja önmagáról 1935-ben a Magyar Iparművészet című folyóiratban: „… Az érvényesülésért nem verekedtem soha. Jöttek jó emberek és rendeltek nálam könyvet, bútort, lakást, házat, ahogy szomszédomban a nemes csizmadiánál papucsot, cipőt, csizmát. Igyekeztem derekasan megfelelni a feladatnak – mert mindig feladatnak éreztem és gyönyörű erőpróbának ezt a tusát -, a vízió és az anyag, a régi megkötöttség és az új lehetőség, a szokás és a felszabadulás küzdelmét. … Elemrültem néha napokig egy szép szék vonalaiba, ahogy egy kis ház alaprajza álmaimat ma is nyugtalanítja: hogyan fromáljam meg azt, amit logikusnak, világosnak, tisztanak érzek képzeletemben. …”
1944-ben Soros György apjával Schwartz (Soros) Tivadar író, újságíró, eszperantistával bújkált egy darabig Budapesten – erről az élményéről Soros Tivadar könyvet írt – és mindvégig azzal idegesítette társát, hogy halálos nyugalomban rajzolt.
Budapest urbánus fejlődéséből kihagyhatatlanok a kávéházak. Saly Noémi, a téma kíváló szakértője szerint, csak a máig zsidónegyedként számon tartott belső-erzsébetvárosi területen, a századfordulón 220 kávéház, kávémérés működött. Budapest többi részén még vagy 300. Legtöbbjük a nagykörút két oldalán. Kávéház címet az 1882-es évektől az utcaszinten lévő, legalább 150 négyzetméteres alapterületû és 4 méter belmagasságú üzlet viselhetett, amelyben legalább két biliárdasztal is állt. Később kialakult a kávéházak éjjeli változata, a varieté, az orfeum.
A Hadik Dél-Buda egyik leghíresebbje volt, 1922 és 1944 között, amikor Kaiser Adolf és fiai vezették. Nem a pompás enteriőr, de még nem is a frissen pörkölt kávéja miatt, hanem a társaság okán. A legendárium szerint, addig, amíg Karinthyné Bőhm Aranka és barátnői nem tették a törzshelyükké, említésre sem méltó hely volt. A férjek, mint Devecseri Gábor, Karinthy Frigyes később érkeztek, és nem maradhattak el a nőtlen férfiak sem – Déry Tibor, Somlyó Zoltán, Surányi Miklós. Aztán, már oda jártak azok az írók is, akik nem a szomszédos utcákban laktak.
A zsidók többsége nem ment el a századfordulón a nagyobb hírnév, megbecsülés reményében, nem ment el, amikor a zsidótörvények egyre inkább korlátozták az életüket, és még akkor sem, amikor 600 ezer magukat magyarnak vallott sorstársukat kiirtották. A többség nem ment külföldre, mert még mindezek után is magyarnak érezte magát.
Judapest_4.rész
Poros faluból iparbirodalom
A XIX. század elején Csepelen délszláv jobbágyok és német zsellérek éltek. Az 1838-as árvíz szinte teljesen elpusztította a sziget budai oldalán lévő települést, így uradalmi engedéllyel az újjáépítés a soroksári ághoz közeli, árvízveszélynek kevébé kitett területen történt.
A sziget egészen az 1870-es évekig, a gubacsi gát megépítéséig, valóban elszigetelt volt az egyre terebélyesedő, jövendő fővárostól. De ezek után is, a kapcsolat csupán annyi volt, hogy friss kenyeret és tejet szállítottak a vásárcsarnokba. Sovány földeken és legelőkön gazdálkodó mezőgazdasági település, alig ezer lélekkel, mielőtt Weiss Manfréd és fivére a község melletti legelőre telepített gyárat.
Weiss Manfréd 1857-ben született Pesten.
Nagyapja pipakészítőként érkezett, apja és bátyja már terménykereskedő volt.
Kereskedelmi akadémiát végzett, majd Hamburgba küldték inaskodni. Apja korai halála után a bátyjával közös üzletük az 1882-ben megalapított, első magyar konzervgyár (Globus).
Ehhez, a bádogdobozokat is maguk gyártották, és mellette töltények szétszerelésével és újratöltésével is foglalkoztak. A ferencvárosi gyár egyre bővült, majd egy baleset miatt végképp kénytelenek voltak új telephelyet találni. Az üzem 1893-ban még alig 150 helyi munkással indult. 1896-ban, amikor a testvérek felosztották érdekeltségeiket és Manfréd vette át a csepeli gyárat, már 400-an dolgoztak, és a termelés még csak ekkor kezdett belendülni igazán.
1896-1914 között a gyár az ország legnagyobb hadiüzemévé fejlődött.
Az állami megrendelések, a biztos felvevő piac elősegítették a gyár rohamos fejlődését. Egymás után épültek az új csarnokai. A lőszergyártáshoz már saját rézkohászat működött, kovácsműhely, anyagvizsgáló, víztorony, kazánház és nagyon sok raktár épült.
1907-ben megindul a fémcsőgyártás 1909-ben a járműgyártás.1911-ben az acélkohászat is beindult a gyárban. Egyre több munkaerőt igényelt az üzem, a megnövekedett forgalom pedig szükségessé tette a közlekedésfejlesztést. 1912-ben megnyitották a Ráckevei HÉV szárnyvonalaként Csepel első HÉV vonalát.
1914 nyarán a gyár családi részvénytársasággá alakult. A háború miatt megnövekedett igényeket csak úgy tudták kielégíteni, hogy bevezették a három műszakos munkarendet.
A Generál Biztosító 1917-ben közel 100 millió koronára becsülte a csepeli gyár értékét. Az első világháború végén a Weiss-műveknek 28 ezer munkása volt, 250 hektáron elterülő gyártelepe 216 épületből állt.
A háborús években épülnek ki Csepel kulturális és szociális létesítményei, segélyhely, tanoncműhely, kaszinó. A gyárral együtt fejlődött a település, a gyár mellé csecsemőotthon épült. Csepel község lakóinak száma pedig 1910-re megközelítette a 10 ezer főt. Az 1920-as években épült fel a gyártelep keleti részén a tisztviselőtelep, az iskola és Csepel első kórháza. Weiss Edit, Manfréd hatodik gyermeke irányjtotta a karitatív tevékenységet a Weiss Manfréd Művekben. Miután 1944-ben Magyarországot elhagyni kényszerült, még az USA-ban is folytatta a magyar emigrációt segítő munkáját.
A háború alatti években Weiss Manfréd számos elismerésben és kitüntetésben részesült. 1896-ban kapott magyar nemességet „csepeli” előnévvel, 1901-ben a „Vaskoronarendet”, a „Ferenc József-rend” középkeresztjét, 1915-ben lett felsőházi tag, és 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadianyag-szállítójaként szerzett érdemeiért pedig bárói rangot kapott.
A gyára volt az élete, így amikor a Tanácsköztársaság idején államosították, öngyilkosságot kísérelt meg, 1920-ig Bécsben is maradt, ahová gyógyulni vitték. 1922-ben halt meg, de az örökösök továbbra is közösen működtették a gyárat.
Az I. világháború utáni visszaesést fejlesztésekre használták ki. Tű-, bergmanncső-, a kályha- és a tűzhelygyártást szerveztek. Az évtized vége felé indult meg a repülőgépmotor-, kerékpár-, varrógép- és traktorgyártás is. Kétütemű autómotorokat is kikísérleteztek, de a gyártás nem valósult meg. Az új gyártási ágak beindításáshoz több külföldi licencet szereztek be, a repülőgépgyártáshoz a Gnome-Rhone, a Heinkel, a Fokker és a Caproni, a kerékpárgyártáshoz a Puch, a varrógépekhez a Pfaff licenceit.
Az értékesítésre kiterjedt hálózatot hoztak létre. Ezek több fővárosban állandó képviseleteket nyitottak és Európa, Afrika és Ázsia nagyobb városaiban bizományosi hálózatot működtettek. A Weiss-műveknek még bérelt tengerjáró szállítóhajója is volt.
Az 1930-as évek közepén a gyár már 15 ezer embert alkalmazott.
Erre az időre divattá vált a budapesti bérházépítés. Különösen az egyes nyugdíjalapok fektették a pénzüket bérházak építésébe. A főváros adókedvezménnyel támogatta a korszerű bérházépítést, amely feltételei között volt a fürdőszoba megléte minden lakásban, és a meglehetősen gyors kivitelezés.
Preisich Gábor naplójában leírta, hogy milyen eröltetett menetben dolgoztak a Weiss Manfréd Művek nyugdíjpénztára bérházának építésén. A XI. kerületi Bartók Béla út 62-64. saroktelkén épült hatemeletes bérház vasvázas, amelyet a felállítása után bebetonoztak. Földszintjén volt a híres Simplon mozi. Az építész elmesélte, hogy milyen körültekintéssel választották ki őt és tervezőtársát, Vadász Mihályt, majd pedig miként tervezték a házat, amely a kor igényességéhez viszonyítva is különleges használati értékkel bíró lakásokat produkált.
Ma is az egyik legtöbbet emlegetett Bauhaus ház Budapesten a II. kerületi Margit krt. és Rómer Flóris utca sarkán, amely szintén a Weiss Manfréd nyugdíjalap bérházaként épült 1937-38-ban. Hofstätter Béla és Domány Ferenc tervezte.
A hosszú távra és megfontolt tervezés, amely a Weiss művek vezetését jellemezte, 1944-ben egyszeriben megszakadt. Előbb a németek, majd a kommunisták sajátították ki. A „vas és acél országa” idején továbbra is fontos ipari központ – lényegesen kevesebb kreativitással, de jelentős munkahely.
A rendszerváltásig egységet képező vállalatcsoport a kilencvenes években fokozatosan megszűnt, felaprózódott és sokan csődbe mentek. Jelenleg kétszáznál is több cég próbál megélni a kb. 200 hektáros területen. Lebontották a kezdetektől mindig létező gyárkapukat, csak a főbejárat, az I. számú kapu marad meg, amolyan emlékműnek.
Sok lenyűgöző ipari épület közül akad igen sok lepusztult, gazdátlan épület, csarnok. A javítások, felújítások bizonyos esetekben több kárt okoznak, mint hasznot.
A következő rész: Urbánusok
Judapest_3.rész
Családtörténetek
A budapesti zsidóság országépítő szerepét egy-egy család felemelkedésén keresztül érzékelhetjük leginkább.
A családtörténetek jó része azonban szomorú véget ért. Nem csupán az adott személyek sorsát illetően, hanem abban is, hogy mindaz, amit több generáción keresztül létrehoztak, miként vált az enyészetté.
Ahogy belerokkant a Spanyol Birodalom a zsidók elűzésébe, és ahogy a hatvan évvel ezelőtti, arab országokban élő zsidók exodusa meggyengítette azok gazdasági potenciálját, nem lehet eltekinteni attól, hogy az 1920-as évektől kezdődő zsidóellenes törvények és a Holokauszt mélyrehatóan befolyásolták Magyarország gazdasági fejlődésének megtorpanását.
Goldberger Leó családja öt generációval korábban telepedett le Óbudán. Az aranyműves Perec itt született fia, Ferenc már textillel kereskedett, és 1785-ben megalapította kékfestő üzemét a Lajos utcában. Ma ez a Textilmúzeum. Az ő fia Sámuel már a legkorszerűbb gépekkel szerelte fel az üzemet.
Mivel támogatták az 1848-as szabadságharcot, annak leverése után hadisarcot kellett fizetniük. Kemény évek következtek, mire újra talpra álltak, de már 1857-ben újra elismerté vált a gyár, ennek jeléül, 1867-ben pedig még nemesi címet is kaptak Ferenc Józseftől. 1905-ben vált részvénytársasággá az egyre sikeresebb cég.
Leó 1872-ben született, Bécsben jogi végzettséget szerzett, de visszatért a családi vállalkozáshoz. Az első világháború idején a hadsereg beszállítója, és tovább bővítette a gyártást. A cég 1934-től külföldön (Angliában, Belgiumban, Olaszországban, Franciaországban, az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában és másutt, még ázsiai és afrikai országokban is) több leányvállalatot alapított. 1938–1939-ben érte el a cég sikerei csúcspontját. Több világkiállításon kaptak díjakat, kitüntetéseket.
A háború alatt is tovább fejlesztette gyárát, új gépeket, licenceket vásárolt, új üzemet rendezett be. Bár a tengerentúli kapcsolatok megszakadtak, helyettük a Balkán felé orientálódott. Goldberger Leó korának nagyra becsült személyisége volt. A mecenatúra és a közösségi alapítványok támogatása is élete része volt. 1937-ben az ő anyagi támogatásával jött létre a Műegyetemen a textilkémia tanszék. A Parlament Felsőházának tagja. A második zsidótörvény (1939) után még megtarthatta a gyárát, de 1944-ben mégis Mauthausenbe hurcolták, ahol 1945-ben éhenhalt.
A gyár azonban tovább működött az államosításig. Az állami céget szétdarabolták, átszervezték, alkalmatlan vezetők tönkre tették – 1997-ben végleg megszünt.
Wahrmann Mór 1832-ben született Pesten. Apja textilkereskedő, anyja rabbi-családból származott. Wahrmann Mór a pesti evangélikus gimnáziumba, majd a pesti egyetem bölcsészkarára járt.
Mégis visszament apja nagykereskedésébe dolgozni, ahol idővel társtulajdonos lett.
Pénzváltót alapított, ipari befektetések részese, 1869-ban már földbirtokokat vett, és parlamenti képviselő Deák Ferenc szabadelvű pártjában. Ezzel együtt aktív szerepet vállalt a zsidó közösségben is: a hitközség elnöke 1883-tól.
1972-ben azok közé tartozott, akik a városegyesítést, Budapest létrehozását indítványozták.
Svábhegyi villájában népszerű, közéleti szalont tartott, és palotát építtetett a Sugár (ma Andrássy) út 23-ban.
Számos társadalmi szervezet alapító tagja, végrendeletében komoly összeget adományozott jótékonysági célokra, illetve a Magyar Tudományos Akadémiára.
Kornfeld Zsigmond 1852-ben született Csehországban. Mivel édesapja meghalt, már 14 évesen dolgoznia kellett. Wahrmann és fia bankházaiban kapott először munkát Prágában.
1877-ben Rotschild Albert a Magyar Általános Hitelbankhoz küldte instruktorként Budapestre – 26 évesen már igazgatósági tag. 1878-ban az ő közreműködésével menekült meg a bank a csődtől.
A magyar állam számára is több ízben sikeresen szerzett életmentő kölcsönöket, miközben a bank fontos ipari és infrastruktúrális beruházásokhoz nyújtott hitelt. Tökéletesen megtanult magyarul. 1899-ben a tőzsde elnöke, 1902-ben a felsőház tagja lett és 1909-ben bárói rangot kapott.
Fia, báró Kornfeld Móric iparmágnás, a Ganz-Danubius Gépgyár vezérigazgatója volt, 1905 és 1918 között, majd az 1920-as évektől a Weiss Manfréd Művek igazgatója.
Műgyűjtőként és a Magyar Tudományos Akadémia támogatójaként is ismert volt. Egyike volt azoknak, akiket a második világháború alatt a Gestapo semleges területre menekített, gazdasági érdekeltségeinek átadása fejében.
Chorin Ferenc 1842-ben született Aradon.
Nagyapja még rabbi volt, de ő már jogot tanult Pesten.
Alföld néven napilapot alapít, 1867-ben pedig már parlamenti képviselő.
Először a szénbányászat volt tevékenységi területe, majd 1901-ben megalapította a Gyáriparosok Országos Szövetségét.
Hatvan éves korában katolicizált, bejutott a parlamenti felsőházba.
Az 1879-ben született fia folytatta apja tevékenységét, közeli kapcsolatba került a kormányzó Horthy Miklóssal, olyannyira, hogy miután 1944-ben vagyonát hátrahagyva kénytelen volt emigrálni, a II. világháború végén Portugáliába menekült Horthy családot anyagilag is támogatta.
A következő rész: Poros faluból iparbirodalom
Judapest_2.rész
Jöttmentekből magyar hazafiak
A zsidók, nagyrészt kereskedőkként érkeztek Pestre. Ahogy nőtt a népesség, szükség volt a speciális zsidó élethez nélkülözhetetlen szolgáltatásokat végzőkre, a saktertől a kóser vendéglősön át a rabbig.
A zsidó népesség több mint fele foglalkozott kereskedelemmel, még a XIX. század közepén is.
A zsidó kézművesség, amely ekkor a népesség 10%, alapvetően városi keresletre összpontosult: ötvösök, optikusok, esernyőkészítők és főként szabók.
Ugyanekkor az értelmiségiek aránya még nem haladja meg az 5%-ot a zsidók körében, habár a tendencia kibontakozóban: a letelepült kereskedők gyermekeiket a legjobb iskolákba küldik.
Magyarságukat mind inkább hangsúlyozandó, zsidó identitásuk legfeljebb vallási hovatartozást jelentett, később, már azt sem biztos. Vándorló zsidókból, magyar zsidók, majd izraelita vallású magyarok, még később zsidó származású magyarokká lettek. Ebben a folyamatban szerepet játszott egy kölcsönös érdeken alapuló, hallgatólagos megállapodás.
A kiegyezés után a zsidó népesség létszáma Magyarországon több mint félmillió. 1911-ben már 911 ezer fő. A dualizmus korában Magyarország nem zsidó magyar népessége, a többi nemzetiséghez viszonyítva, nem érte el az ötven százalékot sem. Tehát „Nagy-Magyarországon” a magukat magyarnak valló zsidók nélkül nem lett volna magyar többség.
Budapesten a zsidók számarányánál is nagyobb jelentőségű volt előbb a gazdasági, majd a kultúrális életben betöltött szerepük.
Mindenekelőtt, a magyar feudális társadalmi rétegződés, amelyben elenyésző volt a polgárosodott középréteg, a betelepülő zsidók éppen ezt a réteget gyarapítoták.
1910-ben az ország lakosságának 72%-a tudott írni és olvasni. A zsidóknál ez 90% volt. A felső kereskedelmi iskolákban tanulóknak több mint fele volt zsidó. Az orvostanhallgatók 46%-a, a jogászok 27%-a, a műszaki főiskolák hallgatóinak 33%-a. Ugyanekkor az ügyvédek és orvosok felét, az újságírók 40%-át, a mérnökök harmadát, a művészek és írók negyedét tették ki a zsidók.
Igaz, a politikai és közigazgatási pozciókban továbbra a magyar nemesség volt a legnagyobb számban. Ide, többnyire csak a kikeresztelkedésen át vezetett az út egy zsidó számára, lett légyen az bármilyen tehetséges is.
Az asszimiláció hatása lemérhető abban is , hogy 346 kikeresztelkedett zsidó család kapott nemesi címet.
A zsidók szerepét a magyar ipari fejlődésben még olyan, antiszemita történész, mint Szekfű Gyula is elismerte: ” a zsidók alapította gyárak nélkül Magyarország az osztrák tőke gyarmata lett volna, vagy megállt volna a hatvanas évek mezőgazdasági szinvonalán”.
A magyar zsidók hűségüket már az 1848-as szabadságharc idején is egyekeztek bizonyítani, az I.világháborúban pedig tömegesen vettek részt, kereken tízezer zsidó esett el a fronton, hasonlóan sokan megsebesültek, és magas kitüntetésekben részesültek.
A következő rész: Családtörténetek
Judapest_1.rész
A zsidók hatása Budapest városfejlődésére a kiegyezés (1867) és a II. világháború között
Zsidók jelenlétét a magyar történelem különböző színterein, már a honfoglalást megelőzően, az Etel-köztől kísérhetnénk egészen napjainkig. Meg is tette Dénes Gábor remek dokumentumfilmsorozata, Raj Tamás közreműködésével.
Az „aranykor”, a magyar-zsidó együttműködés példamutató korszaka azonban, csak a XIX. század második felében, az Osztrák-Magyar Monarchia boldog, béke-éveiben következett el, és mindössze 50 évig tartott, mert az ezt követő 25 évre már a drasztikus romlás volt jellemző. Ennek az időszaknak rendkívüli hatása volt a magyar gazdasági és kultúrális életre, de közben, sikeresen elvakította a magyar zsidóságot, hogy időben felismerje a közelgő veszélyt. Miután 600 ezer magyar zsidót kiírtottak, és a vidéki települések zömében csak a megüresedett zsinagógák és a temetők emlékeztetnek rájuk, Budapesten koncentrálódott a megmaradt zsidóság.
Napjainkra, a magyar-zsidó ambvivalens viszony problémáira rárakódott az utóbbi másfél évtizedben megjelent izraeli befektetői tevékenység negatív hatása, amely a nem-zsidó magyarok körében fokozta az antiszemita érzelmeket, anélkül, hogy mérlegre került volna a befektetések értéke és feltárták volna a hibák okait. A múlt felemlegetése jórészt a Holokausztra korlátozódik, holott, valószínűleg, többre mennénk azzal, ha az együttműködés évtizedeinek sikereit elemeznénk.
Budapest, amelynek nagyvárossá válása is a kiegyezés után kapott lendületet – 1873-ban jött létre Óbuda, Buda és Pest egyesítésével -, és amelyet Karl Lueger, Bécs századfordulós polgármestere nevezett irónikusan Judapestnek, mivel az akkori lakosság csaknem negyede zsidó volt, kitűnő terep arra, hogy megvizsgáljuk, miért jó, ha zsidók is élnek a magyarok között.
Tiltástól a letelepedésig
Pest szabad királyi város tanácsa még 1773-ban is úgy nyilatkozott, hogy a városban nem lakhatnak zsidók. 1755-től ugyan vásározhattak itt, de állandó jelenlétüket a városi vezetés nem tűrte. 1783-ig meghatározott időre szóló ideiglenes tartózkodási engedélyt adtak egyeseknek, és csak 1786-ban bérelhetett állandó lakást és nyithatott üzletet az első zsidó Pesten.
A mai Budapest területén a zsidók letelepedésének három típusa alakult ki az idők folyamán. Budán királyi privilégium tette lehetővé, Óbudán földesúri birtok mellett lakhattak, míg legvégül, Pesten, a polgárváros fogadta be őket. Mivel ez utóbbi, csak a XVIII. század végén kezdődött, itt már nem különült el olyan határozottan a zsidónegyed, mint a középkori gettók esetében. Vagyis, a lebontott városfalon túl kialakultak a zsidó jellegű negyedek, ahol azonban vegyesen laktak zsidók és nem zsidók.
A pesti, belvárosi polgárok féltékenyen őrizték a tulajdonjogot – a városfalon túli telkeikre csak ők építkezhettek, hogy jó haszonnal bérbe adhassák a lakásokat a betelepülőknek. Miután az új vásártér (a mai Madách-házak környéke) volt a zsidók piaca, ez a környék töltötte be a „kikötő” szerepet a betelepülő zsidók számára. Itt nyitották az első kóser vendéglőket, majd itt vált a zsidó élet központjává az Orczy-ház, 1936-ig, az épület lebontásáig. A város legjövedelmezőbb épületét végül már csak zsidók lakták, így a köznyelv Judenhofnak nevezte. Mivel az épületben megtalálható volt a zsidó életvitelhez szükséges összes szolgáltatás, a rituális fürdőtől a sakteren, a takarékpénztáron és könyvkereskedésen át az imaházig, a zsidók a házon kívül is, a környéken béreltek lakást.
A zsidó közösség létszáma gyorsan nőtt. Az 1793-as összeírás 126 családot tartott nyilván, 1817-ben már 232 családot, 1833-ban pedig 1356 családot (6983 fő), 1848-ban a város 13,8 %-a volt zsidó. A főváros lakosságának 1890-ben 21 %-a, 1910-ban 23%-a, vagyis 203 ezer zsidó lélek.
A XVIII. században főként németországi, askenázi zsidók települtek Budapestre, a XIX. század elején a pesti zsidó népesség 84%-a lakott a Judenhof környékén, a lélekszámában gyarapodó zsidóság innen költözött szét a terjeszkedő nagyváros más részeibe. A XIX. század első harmada után megindult a szegényebb galiciánerek bevándorlása. Ők, jobbára az alacsony szociális státusú Külső-Józsefvárosban telepedtek le.
A nagykereskedők már a XIX. század közepén a Király utca helyett a Lipótvárosban nyitottak üzleteket, oda költöztek lakni. A kisiparos, kispolgári foglalkozásúak, az alsó-középosztály a Király utca mentén a Nagykörúton túlra húzódott ki. A szegényebbek a Külső-Józsefvárosban találtak megélhetést. Buda előkelő részeibe, vagy a Sugár út (ma Andrássy út) környéki palotákba költöztek az „új arisztokrata zsidók”. Az 1930-as években Újlipótváros, modern lakóépületeivel, a polgári, értelmiségi zsidók negyedévé fejlődött.
A gyorsan fejlődő fővárossal együtt a zsidóság gyarapodott lélekszámban. Szorgosan vett részt fejlesztésében, viszonzásul remélve a befogadást. Nem túlzás azt mondani, hogy Budapestet bizonyos mértékig éppen a zsidók igényei és lehetőségei fejlesztették, tették naggyá.
A következő rész: Jöttmentekből magyar hazafiak
Szomszédünnep
A Szomszédünnep nem magyar találmány. Párizsban, 1999-ben, egy 17-dik kerületi, baráti társaság rendezte az első olyan összejövetelt, amely a nagyon vegyes lakosságú, de egymástól mégis elszigetelten élő szomszédok között akart kapcsolatot teremteni. A következő években, a pozitiv tapasztalatokon felbuzdulva mozgalommá terebélyesedett Franciaországban, Belgiumban, 2005-ben pedig már 450 európai városban rendezték meg.
Tavaly, az Európa Kultúrális Fővárosa rendezvény keretében, Pécsett, félszáz helyszínen szerveződtek a civilek, hogy megtartsák a szomszédünnepet először, Magyarországon. Az ebből szerzett tapasztalatok alapján, idén az egész országra ki szeretnék terjeszteni a „szomszédolást”.
A Hungarofest keretén belül működő koordináló csoport felhívással fordult különböző helyi, civil szervezetekhez, önkormányzatokhoz. Akinek „füle van” az ilyesmire jelentkezett, mint potenciális résztvevő, de azoknak is érdemes megismerni a szomszédünnepet, akik idén, aktivan nem vesznek részt benne. Hiszen valójában, nem az „ünnep” a lényeg, hanem az a folyamat, amelyet az ilyen rendezvények elősegíthetnek.
2009-ben elvállaltam a házunk közös képviseletét. Az első hónapban meghirdettem a „kertész-szombatot”, amelynek lényege a kert közös rendbetétele kapcsán beszélgetni, megismerni egymást.
Az első alkalommal sikeresnek mondható volt az akció, a házban lakók és „külsős” barátok, ismerősök is jöttek. De úgy tűnik, hogy az ilyen összejöveteleket túl sűrűn nem célszerű megrendezni, mert a második és harmadik alkalommal már csak ketten-hárman voltunk a csaknem 100 emberből, aki ebben a házban lakik.
Gangkoncertet is rendeztünk, a nagyszerű Oriolus kamarakórus volt nálunk. Egy órára, mintha béke borult volna az udvarra. Csakhogy, az énekszóval az is elszállt. A jószomszédság kialakítása hosszú, sziszifuszi munka, mert lehet egy házban 95 jó ember, ha 5 megmérgezi a levegőt.
Ebben a félelmekkel és gyűlölködéssel teli országban nagy szerencse, ha akad egy háznyi jószándék. Ám belenyugodni nem szabad, újra és újra meg kell kísérelni kimozdítani a környezetünkben lévő embertársainkat a maguk elzártságából. Lehet, hogy ez, egy nagy közös evés-ivással indul, de lehet, hogy kezdetnek elég a köszönés, egy mosoly, és segítő gesztus is.
Az én váram_7
Lépcsők a lakásban
Tudom, sokakat megdöbbentett az, hogy ebben a kis lakásban, a nagy helyiség központi elemévé tettem a lépcsőt.
Nem kár a területért?
Bár az első skiccben is kitérek valamennyire a kérdésre, úgy gondolom, hogy érdemes részletezni a belső lépcsőkkel kapcsolatos véleményemet, amely alapján ez a lépcső is született.
Annál is inkább, mert most már fotókkal tudom érzékeltetni az eredményt.
Nincs arról szó, hogy egy belső lépcsőnek ilyennek kell lenni – itt, ezen a helyen, ebben a lakásban, az én igényeimnek megfelelően azonban, ilyenné kellettek legyenek.
Hogy miért jutottam erre a meggyőződésre, azt szépen, sorjában, elmondom.
1. Kezdettől meggyőződésem volt, hogy nem akarok egy lépcsősorral feljutni a galériára.
Lakáson belül egy „emeletnyit” le-föl mászkálni kényelmetlen, előbb-utóbb úgy szervezi az ember az életét, hogy ritkán tegye meg ezt a „hosszú utat”. A lakáson belüli funkciók íly módon durván elkülönülnek.
A kényelmes élethez pedig, véleményem szerint, a jól szervezettség elemi követelmény, tehát nem célszerű eleve megosztani a teret lentre és fentre, amely nagyrészt külön-külön funkcionál.
2. Egy alig 4 x 5 méteres teret amennyire csak lehet, átláthatónak kell hagyni, hogy az embernek ne legyen klausztrofóbiája. Ha ennek a térnek valamelyik falára „rákenem” a lépcsősort, akkor annyival kisebb lesz a térérzet.
Speciális esetünkben, amikor megpróbáltam valahová „besúvasztani” a lépcsőt, kiderült, hogy minden falon van valami zavaró momentum, ami miatt nem oda való az egész.
3. A fény iránti vágyam azonnal kijelölte a dolgozó-sarkom helyét. Nem volt kétséges előttem, hogy a 120 x 80-as falmélyedés, ahol a legjobbak a fényviszonyok az egész lakásban, az egyetlen hely, ahol nyugodtan tudok dolgozni.
De ahhoz, hogy ezt ki tudjam használni, 5 lépcsővel fel kell emelnem a dolgozó szintjét. Ezzel eldöntetett, hogy hol lesz az 5 lépcsőből álló része a felmenetelnek, majd innen, további 7 lépcsővel jutok a galéria-szintre, miközben optimális méretű dolgozósarkot szerettem volna kialakítani, hiszen naponta sok órát töltök itt.
4. Elvileg, az első 5 lépcső után derékszögben elforgatva is nekiveselkedhettem volna a feljáratnak, de akkor a 2. pontban részletezett problémába ütköztem volna, nem mellékesen, tönkre téve a legszebb nyerstégla-falat, amiről a bontás során derült ki, hogy milyen nagy nyílásokat rejt.
A fény szempontjából is ez a legértékesebb része a lakásnak, semmiképp nem akartam eltorlaszolni egy lépcsősorral.
5. Miután a funkcionális sémában már a konyha, az étkező és a fürdő helye is célszerűnek mutatkozott, nem maradt más hátra, mint a dolgozó-szintet összekötni a galéria szintjével, a lehető legegyenesebb formában.
6. Ahhoz, hogy kényelmes lépcsőfokokat alakítsak ki, és amennyire csak lehet toljam el az egészet a fény útjából, a falhoz közeli oldalon alakítottam ki egy „pihenőt”, aminek a szintje egy lépcsőfokkal (18 cm) magasabb, mint a dolgozósarok padlószintje.
7. Ezáltal a dolgozó-sarok tágasabbnak tűnik, mint a tényleges padló-területe, igaz, egyhuzamban felrohanni, vagy lezúdulni a lépcsőn egy lépéssel hosszabb út, mint a „tisztességes” lépcsőfordulónál szokás.
8. Ahogy A kislakás dicsőítése című részben már megírtam, a lépcsők alatti teret is kihasználtam, de legalább annyira fontos volt az a momentum, hogy a hét lépcső ugyan elválasztja a dolgozót az étkezőtől, de megőrzi az átlátás lehetőségét.
9. Valójában, a dolgozó-részből fel-látok a galérián lévő ágyamra is, és le-látok a bejárati szinten lévő étkezőre is, nem utolsó sorban a fiamról készült képre, az étkezőasztal felett…
10. Igaz, ennek is ára van: az, hogy nincs korlát a lépcső mellett.
11. A biztonságérzetet erősítendő két darab 2×2-es profilt hegesztettünk a galéria szerkezete és a téglafal, illetve a dongaboltozat közé. Ez az aszimetrikus fogodzó lehetővé teszi, hogy akár teljes sötétben is felmenjek, vagy lejöjjek a galériáról.
12. Másrészt, a felső hét lépcső 85 cm széles, hogy biztonságosnak érezzem – nem billenek ki.
13. Ugyanakkor, az első 5 lépcső csak 70 cm széles, kétoldalán „lépcsővel”, vagyis az egyik oldalon a háztartási helyiség feletti rakodó-felület „lépcsőzik”, míg a másik oldalon a galériára vezető lépcső.
A galéria-padlóval majdnem szabályos bejáratot alkot, de azt nem mondhatni, hogy különösebben hívogató. Itt éppen ez volt a cél!
Amíg a bejárati szint abszolút nyitott a látogató számára, a dolgozóra felvezető lépcső másodlagos feladata az, hogy megállítsa az avatatlanokat. Be lehet látni, de „belépni” már nem annyira biztos, hogy szabad.
A lépcsők oldalfalai egyrészt gipszkarton falak, másrészt szekrényajtók. Éppen ezért, a lépcsőfokok homloklapjai rétegelt lemezből készültek, amelyeket arra a lilás-kékre festettem, mint a falak és a beépített bútorok egy részét.
A járófelület az IKEA konyhapultok egyik fajtája, amiből három db. 246×62-es tábla fogyott el, igaz, ebből készült a dolgozósarok két munkalapja is. Olyannyira ki volt számítva minden, miliméterre, hogy a két megérkezési szintre már nem jutott teljes lépcsőmélységben. Ettől ugyan használható, de az én szememet kicsit bántja. Ha nagyon akarnám, meg tudnám ideologizálni, hogy a keskenyebb belépési mélység azt jelzi, hogy megérkeztem az adott szintre, de az igazság, hogy nem volt több anyag.
Végül, mi lehet az általános tanulsága ennek a lépcső-szerkesztésnek?
A lépcsők kialakítása, szerintem, egy lakáson belül, nagyon fontos funkcionális és esztétikai elem. Nem szabad félvállról venni, ugyanakkor belefér néha, egy kis rugalmasság, ha az egyébként indokolt.
Az alapképlet, miszerint kétszer a magasság + a mélység = 63, az én tapasztalatom szerint már túlhaladott. Az átlagember ma már magasabb, mint a múlt században. Én nem vagyok igazán magas, de nekem is kényelmesebb a 2H+M=66, vagyis 2×18 + 30 = 66 ebben az esetben. Ha a belépés mélysége kevesebb, mint 30 cm – nem kényelmes a lejövetel. Nem ezzel kell takarékoskodni, amikor a helyet optimálisan akarjuk kihasználni. A lépcsők alatti teret is hasznosíthatjuk, ha háromdimenzióban tervezünk, és nem csupán az üres falakat, hanem a helyiségben lévő összes tárgyat figyelembe vesszük. Ez utóbbiról lesz szó a következő részben.
A következő rész címe: A bútor – tág fogalom
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_6
Egy építész másként csinálná
Hát, igen, elkövettem a gyalázatot – műanyag ablakokat és ajtót rendeltem, és szívtelenül kihajítottam a totálisan elkorhadt régi, fa tokokat…
Utáltam az ajtót, ami túl nagy volt, mégsem engedett be maximális fényt.
Utáltam a felette lévő befelé nyíló ablakokat, amelyek nyitogatása külön cirkusz volt.
Utáltam, hogy nyitott ablaknál belátnak a torkomig, zárt ablaknál megfulladok nyáron és fagyoskodom télen, mert azon a „jó régi” ablakon át besüvített a szél.
Lelketlenül megváltoztattam a nyitási szisztémát és az anyagot, de még az üveget is – mert nem akarom minduntalan függönyözni a lakásom.
Egy építész az egységes udvari homlokzatot jobban tisztelte volna, mint a lakáshasználat praktikumát.
A szememben viszont az udvari homlokzat egyformasága nem érték, ha egyébként csak az egyformán ronda és elavult használatot jelenti.
Szerintem, nem attól szép egy belső homlokzat, hogy a mocskos-szürke falon jellegtelen színű (a libafos-sárga és barna közti árnyalatokban) nyílászárók sorakoznak, a mögötte lakók egyéniségének minimális jele nélkül.
Az ilyen gangos házak egyformasága nyomasztó, amibe direkt jól jönne, ha mindenki a maga izlésére módosítaná a lakása bejáratát.
A „rendetlenség”, az egyediség szépsége mellett voksolok ebben a poroszos egyformaságban!
A nyílászárók szerepe rendkívül fontos egy lakás szellőztetése szempontjából.
Igaz, a csöppnyi lakásomnak van egy „titkos” ablaka a légudvarra, ami jó átszellőzést biztosít, ha egyébként az udvari homlokzaton lévő ablakokat ki tudom nyitni.
Az egyetlen, bár nagy méretű ablak kétharmada nyithatatlan volt számomra az előbb említett „beláthatóság” miatt is, de biztonsági okokból sem éppen célszerű.
Rácsok mögött pedig nem vagyok hajlandó élni!
A felső ablakokat ugyan, némi akrobatikával ki lehetett nyitni, de akkor is elvesztettem a lakáson belüli intimitást.
Mivel aludni, még télen is csak nyitott ablak mellett tudok, mind a bejárati ajtó felett, mind az ablak felső harmadába befelé bukó ablakokat terveztem, a külső síkon szúnyoghálóval.
Az ablak magasságát elosztottam három egyenlő részre, a középső ablak bukó-nyíló változatban lehetővé teszi az alkalmankénti teljes nyitást, aminek elsősorban tisztítási funkciója van – az ablakommal szembeni látvány, egyelőre, nem éppen vonzó.
Az ablak alsó harmada fix üveg. Természetesen, minden ablak-ajtó biztonsági, dupla, savmart üveg. Az ajtó nyíló szárnyát 90 cm-re csökkentettem és a mellette lévő helyen fix üveg van. Ugyanez a profilszélesség jelenik meg az ajtószárny felett is.
Annak érdekében, hogy a korábbi, vastag tokra emlékeztessek, szükségét éreztem, hogy a külső falsíkon egy 40×80-as zártszelvénnyel keretezzem a nyílászárókat. (megjegyzés 2014: a fém keret hibás ötlet volt. Nem esztétikailag, hanem mert hőhidat hozott létre, minek következtében a nagy hidegben a belső oldalon egy vékony csíkban lecsapódik a pára. Első körben vettem egy párátlanítót és persze hypo-s szivaccsal letöröltem a páralecsapódás nyomait, hogy ne alakuljon ki penészesedés, de a következő lépés a zárszelvények hőszigetelő anyaggal való tömítése, ami még mindig nem oldja meg a problémát teljesen. A következő lakásnál már fával kereteztem az ablakokat, az ajtót, ott nincs is hőhíd.)
Persze, lehetett volna az ablakot fából is megcsináltatni, ami kb. háromszorosába került volna.
Sem a belső, sem a külső tér, de még a használati érték szempontjából sem éreztem ezt ennyire fontosnak.
Kétségtelen, a lakás bejárata, ma durván eltér a többi, köztük számos, rémesen elhanyagolt ajtótól, ablaktól. Az udvari homlokzatot, a lakásom környezetében teljesen felújítottam, és a maradék használt téglából egy kis belépőt is készítettem, saját kezűleg.
Amikor az udvar betonja alatt lévő külső csatornabekötést ki kellett váltani, egy 30×120 cm-es szakaszt kértem szabadon hagyni, és oda növényeket ültettem.
Ez a kis előkert idővel egyre szebb lesz – dúsul a növényzet. A közvetlen közelben lévő pincelejárót is növényekkel igyekszem kellemesebbé tenni.
A fal tövébe borostyánt ültettem, ami lassan fel fog kapaszkodni a falra.
Az egyik szomszédom azt mondta, hogy amikor bejön az udvarba, mindig jólesően néz az ajtóm felé – optimizmust sugároz.
A következő rész címe: Lépcsők a lakásban
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_5
A kislakás dicsőítése
Egy magára adó nő ruhatárában mindig van egy „kis fekete” – egy rafináltan egyszerű fekete ruha, amit többféle alkalomra is sikeresen bevethetünk. A kis fekete nem egy ruha – ez a praktikusan elegáns szinonímája az öltözködésben.
A kislakás sem egyszerűen egy kis méretű lakás, hanem olyan térkapcsolat, amely használója igényeire szabottan kiemeli a környezet adta lehetőségeket.
Bár a „szabása” nagyonis különböző lehet, abban mindegyik példamutató kislakás megegyezik, hogy belépve úgy érezzük – ez így jó, ahogy van.
Coco Chanel szerint az elegáns ruha is kényelmes kell legyen.
A kislakásban úgy érhetjük el a kényelmességet, hogy igyekszünk mindennek megtervezni a helyét. Egy nagy lakás jobban elviseli a rendetlenséget, mint egy kislakás, amelynek terét egy pillantással átláthatjuk… és, számomra, valahol itt a lényeg: egy kislakásban is lehet „térélménye” az embernek, ha átlátjuk a teret.
Az első izraeli lakásom, amit átalakítottam, mindössze 22 négyzetméter volt. Belépve, ezt még építészek sem tudták jól megsaccolni. Rendszeresen többnek gondolták.
Ott egy apró fürdőszoba volt az ajtóval elzárt tér, a szekrény helyett egy 80 cm mély falfülkébe kerültek a ruhák, a „konyhapult” mélyedése is az átlátható teret növelte.
A „nagy poén” azonban az a terasz volt, amit az előző lakók is szerettek volna beépíteni, de nem értették, hogy az így megszerezhető területnél fontosabb a fény, ami onnan jön.
Ezért 45%-os szögben, áttetsző poligálnak nevezett anyaggal fedtem le, és alá került a rajzasztalom, annak ugyanis nem kellett „fejmagasság” – így az építési szabályzatot betartva, mégis bekebeleztem a teraszt, és soha olyan jó munkaasztalom nem volt, mint ott.
A magasságokkal való játékhoz tartozott az is, hogy a 80/200 méteres ágyakat feketére festettem és levágtam a lábait, és egy ugyanolyan magas ágyneműtartó-ládával kiegészítve (szintén feketére festve) nappalra ülősarkot hoztam létre, ami éjjel fekhelyként funkcionált.
A könyveimnek pedig az ajtó feletti, 2,10 méteres magasságban, körben készült egy polcsor, mint egy belső párkány. Ezáltal a falfelület teljesen szabad maradt. A térbe állított 80/200 méteres asztal körülötte négy székkel, nem zavarta az átláthatóságot.
Ezek roppant egyszerű eszközök, amelyek lényege, hogy a tér mindhárom dimenziójának ugyanolyan fontosságot tulajdonítunk. Ha egyen-belmagasság helyett a terv minden egyes pontján analizáljuk a szükséges magasságot is, akkor roppant érdekes megoldásokhoz juthatunk.
Ha ehhez hozzávesszük a használat gyakoriságát, vagyis az időtényezőt, akkor még inkább megközelítjük azt az elvárást, hogy kényelmes, „magát rendben tartó” lakásunk legyen.
Igaz, ilyen megoldásokhoz a szokásosnál több szellemi befektetésre van szükség, de egy-egy építkezés költségéhez viszonyítva a tervezési díj olyan minimális, hogy sosem értettem, miért pont ezen akarnak az emberek spórolni.
Ahogy az első részben írtam, ennek a lakásnak szinte az egyetlen pozitív vonása a magassága.
A dongaboltozat, amely legmagasabb pontja 4,5 méter. Vagyis, ezt a térélményt kell minél inkább megőrizni.
Persze, ezt a teret, magyarországi viszonyokhoz mérten, ki is kell fűteni – de nem a teret zsugorítjuk a fűtéshez, hanem olyan fűtési módot keresünk, ami egy pont ilyen térre alkalmas: esetünkben a padlófűtés.
Később kitérek a különböző döntések gazdaságossági megfontolásaira, így az elektromos padlófűtésre is, amire az emberek zöme azonnal felkapja a fejét – hú, az drága!
Ugyanezen emberek sokszor gázkonvekottal fűtik az utcát, és fagyoskodnak a saját lakásuk konvektortól távoli sarkán.
Számomra az olcsó vagy drága önmagában semmit nem érő fogalmak, ha építkezésről van szó. A befektetés és az üzemeltetés hatékony vagy sem? – csak ez a releváns kérdés.
Visszatérve az átlátható tér kérdéséhez, amely a kislakás központi, megoldandó problémája – tapasztalatom szerint, a jó megoldások mindig akkor születnek, amikor egy dolog több igényt is kielégít, sőt, esetleg olyasmit is nyújt, amire kezdetben nem is gondoltunk – ez afféle visszaigazolása annak, hogy a megoldás valóban jó.
Az „én váram” 29 négyzetméteres alapterületét, galériával nem akartam mértéken felül megnövelni. Legfőképpen azért, hogy megőrizzem az átláthatóságot, de az sem volt célom, hogy „haszontalan” négyzetméterekkel növeljem a beruházást.
Ugyanakkor, azzal, hogy például a háztartási helyiség (mosógép, szennyesruhatároló, szárítórúd, vasalódeszka, vasaló) falai az optimális használathoz elegendő magasságban véget érnek, ennek a helyiségnek a teteje is hasznosítható. Esetünkben a dolgozó-rész rakodó felületeként szolgál.
Hasonlóképpen, azzal, hogy a dolgozó-sarkot felemeltem a nyolcvan centi vastag fal ablak-parapetének szintjére (a padlószinttől 90 cm magasságra), miközben az új ablak a külső falsíkra került, egy rendkívül értékes, jól megvilágított munkafelületet kaptam, és alatta egy raktárat.
De nem csupán erről volt szó, amikor a lépcsőket megosztottam – az 5 lépcsővel megközelíthető közbenső szint összekapcsolja a lentet és a fentet.
Látványban és használatban is.
Minden nap rengeteget lépcsőzök, de ritkán kell egyszerre „teljes szintet” megtennem. A munkaasztalomtól a konyhába leszaladni és vissza, mert felforrt a víz a teához, máskor felszaladni a CD-t kicserélni az ágyam melletti szerkentyűben, nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak.
A lépcsők kényelmes volta alapkövetelmény, szerintem. A térbe állított lépcső őrült pazarlásnak tűnik első pillanatban. Csakhogy a lépcsősor második 7 foka szinte kitér a fény útjából, így funkcionálisan ugyan elválasztja a dolgozó-részt az étkezőtől, de a teret továbbra is átláthatónak hagyja meg.
Mellesleg, de cseppet sem véletlenül, a lépcső alatti teret is kihasználtam – a magasabb részen vannak a kabátok (három lépcső alatt, különböző magasságokban, összesen 90 cm kabátszekrényt nyertem íly módon), az alacsonyabb belterű részen a porszívó, pótszékek, stb.) A másik oldalról nyílóan rejtőzködik a hűtőszekrény, felette a mikrosütő, száraz élelmiszer-tároló. Az első öt lépcső alatti fiókokban vannak a cipőim.
A kislakásban tehát mindennek alaposan megtervezett helye kell legyen ahhoz, hogy rend legyen. A kislakás ezért lehet idő- és pénz-spóroló. Kevesebb négyzetméteren ésszerűen elrendezett holmik között nem kell keresgélni, hiszen tudom, hol a helye. A tárgyak mindig ott vannak a szolgálatunkra, így az élet fontosabb dolgaira koncentrálhatunk.
A következő rész címe: Egy építész másként csinálná
Az én váram_4
Menet közben…
Megvettem az IKEA-ban a komplett konyhát (sokáig bedobozolva várta, hogy összeszereljék), a burkolatokat, a kádat, stb. amelyek pontos színe-formája befolyásolja a részleteket.
Egy régi épületben lévő lakás felújítása ugyanis rengeteg meglepetéssel jár, amelyekhez olykor alkalmazkodni kell, de ebben az esetben is kellenek fix „megalkuvásmentes” pontok.
A bontás többnyire néhány napos munka, de ennél a lakásnál a technológiai sor átrendeződött.
A válaszfalakat azonnal elbontottuk, de egy darabig még meghagytuk a régi galériát, mert a bontás legfőbb eleme a dongaboltozatról „levakarni” a vakolatot.
Az első napokban többféle vakolatradírozási technikát kipróbáltunk, a gépi csiszolás különböző fajtáitól a hagyományos, kézi levésésig.
Az az „őrült” ötletem, hogy ha már dongaboltozat, akkor látni akarom a téglát – rengeteg munkával járt.
Viszont, azon kívül, hogy szerintem, gyönyörű a nyers téglás dongaboltozat, a vakolatleverés miatt felfedeztünk egy falfülkét.
Eredetileg egy átjáró volt, amit később megszüntettek és nem töltötték ki a teljes 60 cm vastag falat az áthidaló alatt, hanem csak a túloldalon a fal külső síkján.
Az én lakásom oldalán keletkezett falfülkét élére állított téglákkal elfedték, amelyek a vakolatvéséskor bedőltek.
(megjegyzés 2014: az elmúlt évek során a falfülkében lévő polcok megteltek – volna – könyvekkel… a legalsó polc tele van valóban, de az IKEA konzolos polcai nem bírják a terhelést. Ezek a polcok szépek lennének, ha nem lennének alapvetően problémásak konstrukciós szempontból. Mindenkit lebeszélek arról, hogy ilyet vegyenek! Mivel mostanában elég sokat dolgozom lakatosokkal, erre a két „lekonyuló” polcra is kitaláltam egy megoldást, idővel meg is csináltatom, mert engem nagyon idegesít.)
A korábbi fürdőszobába nyíló ajtó felett is egy szélesebb és magasabb áthidalót találtunk, amit szépen, akkurátusan kibontva a belső és a külső tér a korábbinál sokkal szorosabb kapcsolatba kerül.
Az eredeti téglafal javítása azonban eszelős munka.
Miután levakarták a vakolatot, ki kellett javítani a korábbi horonyvéséseket, kikaparni a téglák közti vakolat felszíni részét és „újrafugázni” a falfelületet.
Később, amikor már por-mentesíthető a tér, lenolajjal le kell dörzsölni a téglára tapadt fölösleges cementréteget, hogy az anyag a maga természetességében látsszon. (megjegyzés: a lenolajozás a legmegfelelőbb módszer, de kemény munka, mert az olajat bele kell dörzsölni a téglába, miközben potyog le az olajos malter-felesleg, vagyis a már kész padlóra is nagyon kell vigyázni…)
Csak a központi térben, a padlótól 90 cm magasság felett van ez a nyers tégla-felület. A belső helyiség, amely korábban fürdőszoba volt, marad vakolt, levendula-színűre festve (ez a végén, kicsit megváltozott), mint ahogy az összes festett felület, vagyis a gipszkarton-válaszfalak, a háztartási helyiséget és a dobogó alatti teret lezáró ajtók.
Minimalisztikus teret képzelek el, amelyben kevés különböző szín és anyag jelenik meg.
Utóbb, ezt az elképzelésemet némiképp módosítottam, mert úgy éreztem, hogy az a tér, amely a volt fürdőszoba „bekapcsolásával” jött létre akkor lesz igazán vonzó, ha egy új dimenziót kap.
Ennek érdekében a régi galéria faszerkezetéből csináltattam egy 90 cm magas dobogót, valamint a felső világító ablakhoz vezető „Jákob lajtorját” is.
Nagy kérdés volt, hogy körbe-gletteltessem 26 ezerért, vagy csak magam javítsam az egyes falhibákat és hagyjam „rusztikusra” a felületet. Miután a lakásfelújítás abban a stádiumban már beszippantott négymillió forintot, egyre nehezebben adtam ki a pénzt, úgyhogy meggyőztem magam – ebből csak faljavítgatás lesz, nem pedig profi glettelés.
Ideológiát is gyártottam a smucigságomhoz, mégpedig azt, hogy ennek a helynek úgyis az a szerepe, hogy körben könyvespolcok legyenek, tehát a tükör-síma fal teljesen fölösleges, arról nem is beszélve, hogy az egész térszerkezet girbe-guba.
Az is megfordult a fejemben, hogy a levendula-lila mellé a növény zöld részének árnyalatát is beledolgozom a nagy felületekbe…
Eredendően arra a falra, ami az átjáróval szemben magasodik, szerettem volna egy igazi nagy festményt rakni – Zvi Hecker egyik nagyméretű vásznát, amelyet abban az időben festett, amikor a nyolcvanas évek közepén nála dolgoztam.
A Spirál-házat építette, és nekem abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy láttam az alkotás folyamatát. Mármint a ház tervezését és épülését, a róla készült rajzokat, majd az épület eszmeiségéhez is kapcsolódó nagy méretű olajfestmények létrejöttét is.
Zvi úgy festett azokra a kétszer három méter nagyságú vásznakra, mintha durva lepedőre festené álmait – később sem keretezte be, sőt, még egy belső keretre sem feszítette őket.
Úgy kellett felszögelni a falra – mindez együtt annyira jellemző volt rá, annyira szeretetre és tiszteletre méltó.
A sok nagyképű építész között a legzseniálísabb és a legtermészetesebb ember, akit valaha ismertem.
A másik lehetőség egy Fehér László festmény… hiszen ő a nyolcvanas évek első felének ahhoz a pesti baráti köréhez tartozott, amelyben én is megleltem önmagam…
Harmadik lehetőségként az a fotó kerülhetett szóba, amit kedves barátom Villányi András készített 1984-ben a kisfiamról…
Az élet azonban felülírta a korábbi elképzeléseimet.
Egyrészt, mert a Villányi-fotónak az étkező asztal fölött megtaláltam az ideális helyet, másrészt, mert a sors úgy hozta, hogy összefutottam Zsilivel.
(megjegyzés 2014: az elmúlt években sokan megcsodálták a kuckót, aminek a lényegévé vált Zsili freskója. Kevesebb könyvet tudtam elhelyezni a könyvtárnak tervezett helyre, mert Zsili nem egy falat festett csupán, hanem olyan felületeket is, amelyekre később nem volt szívem polcokat szerelni. De itt is igazolódott az a héber mondás, hogy „hakol letová” vagyis mindenből kisülhet jó dolog. Zsili freskója adja az igazán egyedi ízét ennek a lakásnak. Ahányszor ránézek, magamban köszönetet mondok érte az alkotónak!)
A következő rész címe: A kislakás dicsőítése
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_3
Az első skicc
Miután tisztáztam a magam számára a programot, azokat a hely adottságaihoz igazítva kezdtem tervezni.
Elsődleges szempont volt, hogy a fény útját minél kevésbé torlaszoljam el.
Ezért az ajtótól jobbra lévő „sarokba” húzódik be a WC-zuhanyzó egység, az üveges ajtó és az ablak közti falhoz közel pedig egy szekrény, amely a mosáshoz kapcsolódó funkciókat rejti.
Ez a tömb megosztott belmagasságú – a dolgozósarok felőli oldalon csak az asztal magasságáig ér (+0.75), a közbenső szinttől (+0.90), vagyis a bejárati padlószinttől +1,65 cm.
A skiccen sötétbarnával jelölt részen viszont a galéria aljáig ér (+2.05), így ebben a kis háztartási helyiségben elfér a mosógép.
Szárítógép nem lesz, viszont a mosógépből kijövő ruhát vállfákra akasztom ebben a légtérben, a fedlap perforált, hogy felfelé a pára kijöhessen.
(megjegyzés: 2014-ből: hiba volt részemről nem bekalkulálni a szárítógépet – jó az bizony! viszont ha valaki szárítógépet tervez, akkor a helyiség szellőzését is fontos megoldani, mert hiába csepeg a nedvesség nagy része a tartályba, bizony a helyiségben is marad bőven pára, ezért kell korrekten megoldani a szellőzést is.)
A galéria csak két méter szélesen, kicsit kevesebb, mint a légtér felét foglalja el. A mosáskabin mellett megyek fel a közbenső szintre, ahol az ablakmélyedésben van az asztalom, de mindkét kezem felöl, az asztallappal azonos magasságban vannak további rakodófelületek. Balra, a fal mentén az irattár. (Ez a későbbiekben némiképp módosult, a bontás során feltárt falmélyedés miatt)
Erről a közbenső szintről mehetek tovább a galériára, az intim-szférába, amely azonban ugyanarra a légtérre nyilik, amelyben a dolgozó, az étkező és a konyha van, némi átvezetéssel a keleti sarokba, amit hagyományosan nappalinak, vagy könyvtárnak is becézhetünk.
Három oldalon könyvespolcok, az egyre szaporodó könyveimnek és DVD-knek. Imitt-amott családi képek is a falra kerülnek. Mert a központi térben alig valamit tennék a nagy szabad falfelületre, mert azt és a dongaboltozatot (a nagy mértékben látszó felületeit) tégláig letakaritanám a vakolattól. Ha már ilyen terem van a lakásban, akkor élvezni szeretném minél csupaszabb szépségében.
A galérián legbelül van az ágy, ami szintén elég keletiesen alacsony, (35 cm) középen a ruhásszekrény, baloldalon, ahol az ajtó miatt jobban megnyílik a dongaboltozat – a fürdőkád.
A galéria alatt húzódik meg a tisztálkodóhelyiség (WC-mosdó-zuhanyozó), a folytatásban a konyha. Természetesen, erős gépi szellőzéssel a homlokzat felé.
A jelenlegi fürdőszobának van egy érdekes felső ablaka, ami a keleti sarokká alakuló térnek igen kellemes szellőzést ad, bár ez a rajzon nem érzékelhető.
A központi térben van a nagy hatszemélyes asztal, a falhoz támasztva.
A konyha egy 2,46 cm hosszú pult, minden kihúzható, fiókos, még a mosogató alatti szelektiv szemétgyűjtő is. Ez volt az első dolog amit megvettem, és ahhoz képest, hogy nem túl nagy, elég sokba került. De a jó konyha alapfeltétele egy kényelmes lakásnak.
Nem lesz drága csempe a fürdőben, a központi tér padlója 1200 forintos négyzetméterárú gresslap (alatta elektromos padlófűtés), magyar termék a fürdőkád, a WC, a mosdó. Az elegáns fürdőszobafelszerelés-szaküzletben „döbbenten” hallották, hogy 180 ezer forintot nem adok egy mosdóért, mégha praktikus is lenne az apró fürdőszobámba.
De a konyha a legkorszerűbb.
A lépcső alatt lesz a már most meglévő hűtőszekrényem, ami nem túl nagy, de egy belvárosi kislakásban lakónak bőven elég. Alá teszek egy harminc centi magas , szellőztetett fiókos szekrényt a zöldségeknek (krumpli, hagyma, stb), a hűtő tetejére egy grillezésre is alkalmas mikrohullámú sütőt. Az egész lépcsőalját a zuhanyozó-felöli oldalon egy ugyanolyan szekrényajtó zárja le, mint amilyen a mosókabinon lesz.
Az étkező felöl a közbenső szint alatti terület is megnyitható – ez a rész lesz a raktáram is egyben – itt tárolom majd az építéssel kapcsolatos szerszámokat, anyagokat, egyfelöl, másrészt a bőröndöket, a magasabb részeken (a lépcső felsőbb fokai alatt) a kabátok helye.
Felmerült, hogy a lépcsők esetleg zavarják a természetes fény útját.
A jelenlegi lépcső ott van, ahol a jövőbeli dolgozósarok ferde fala – szépen rákenve a falra a galérára vezető egykarú lépcső. Rettenetesen utálom a jelenlegi lépcsőt. Egyrészt, mert kényelmetlen, másrészt, mert a helyiség leginkább megvilágított falára terpeszkedik.
Megvallom őszintén, a lépcső helyét kerestem a legtovább – alapvető szempont volt az, hogy kényelmes legyen, vagyis 30 cm mély belépéssel, hogy lefelé is a hasraesés réme nélkül mehessek. A keskeny belépésű lépcsőkön lejönni pokol, különösen magassarkú cipőben. A jelenlegi lépcsőt annyira utálom, hogy a galériára napjában egyszer megyek fel – este aludni. Teljesen feleslegesen van begalériázva a légtér négyötöde, ha csak alvásra használom. Lent pedig klausztrofóbiásan szenvedek az alacsony belmagasságtól. (Ezeket a sorokat az építés megkezdésekor jegyeztem fel az én váram blogban)
Az általam tervezett légtér ezt igyekszik megszüntetni – azzal, hogy egyfelöl csak minimális területet galériázok, más részt a lépcsők kényelmesek (a magasságot is bemértem a magam lábaihoz, és ebből az derült ki, hogy 18 cm magas lépcsőket nem kell kettessével vennem felfelé, mint az ennél alacsonyabbakat – a 63-as lépcsőképlet ideje lejárt szerintem, többször kipróbáltam a 66 sokkal kényelmesebb!), és azzal, hogy nem két szint van, hanem a teret három különböző szintre osztom (a dolgozósarok 90 cm-vel magasabb a bejárati padlószintnél), sokkal kellemesebb átmenet képződik az alsó és felső szint között.
Visszatérve a természetes fény útjára – a lakás keleti fekvésű, a „legbenapozottabb” fal a dolgozósarok bal oldali, ferde fala, amit, reményeim szerint megpucolunk a vakolattól. A dolgozóasztallal szemközti ablakon bejövő fény útjában a galériára vezető lépcsősor alsó fokai vannak, legfeljebb. Ma, amikor a jövendő WC helyén van a főzőfülke, bár fala nincs, az a legsötétebb zug. Ezért választottam ezt a sarkot a tisztasági helyiségnek, bár a vizes csatlakozás is itt van, de ez másodrendű szempont volt.
Tudom, hogy a konyha nem kap természetes fényt – ennek megfelelően terveztem meg a mesterséges megvilágítását. A konyha a szomszédos lakással közös válaszfalon, kap egy 10 cm-es szerelőfalat.A felső szekrény alatt intenzív fény világítja meg majd a munkapultot. Egyébként pedig, sokféle, alternatív fényforrás adná a különböző fokozatú fényt, például, szeretnék hátulról megvilágított sótéglákat. A lépcső alatt a zuhanyozóval szembeni nyitással lenne a hűtőszekrény, ennek az oldalában jelenne meg a sótégla, a világítás pedig egyben egy belső világítás is, ami a sótéglán keresztül kifelé is áramlik.
A következő rész címe: Menet közben
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_2
Mit várok el a lakásomtól?
Miután megállapítottam, hogy mit utálok, most arról lesz szó, hogy mit várok el a lakásomtól?
Más szóval a program:
Szó nincs itt az „álmaim otthonáról” – annál tapasztaltabb ember vagyok, mintsem a levegőben álmodozzam. Tudom, hogy nem a lakásomban rejlik a magam boldogsága.
A kényelmes lakás fontos kellék – nem több, de nem is kevesebb. A kényelmes lakás nem feltétlenül nagy – a lakást takaritani is kell, a fenntartással kapcsolatos számlákat fizetni kell, és semmi kedvem azért dolgozni keményen, hogy fölösleges négyzetméterekre keressek. A kényelmes lakás éppen akkora, amekkora az én speciális igényeimet kielégiti.
Nézzük hát, mik is azok a speciális igények:
1. Egyedül lakom, és ezen nem kivánok változtatni. Ez nem kényszerű egyedüllét, keserves magábazárkózottság, hanem tudatosan választott életforma. A szerelemnek ehhez semmi köze. Elég változatos életem volt ahhoz, hogy 58 évesen meglehetős magabiztossággal mondhassam : ebben a lakásban senkivel nem akarok együtt lakni.
2. Van egy másik lakásom is, Tel-Avivban, amihez ragaszkodom. Az sem nagy, bár ennek a lakásnak a duplája alapterületű, körben azzal a kerttel, amit tíz éven át a saját kezemmel épitettem – terveim szerint a teleket ott fogom tölteni egy pár év múlva, amikor a fő megélhetési forrásom már az írás lesz. Ráadásul, a gyermekeim és unokáim a világ különböző pontjain élnek (Kanada, Ausztrália), tehát figyelembe kell vennem azt is, hogy jövedelmem nagy részét az elkövetkezendő évtizedekben repülőjegyekre fogom költeni.
3. Amikor viszont itt vagyok, akkor a lakásomban dolgozom is, tehát a dolgozósarok minősége elsőrangú kell legyen. A legjobb megoldás ha a laptopból felpillantva kinézhetek az ablakon. Tel-Avivban az iróasztalomnál ülve az év nagy részében a nyitott ablakon át a kertet láttam – a legjobb gondolatokat ez a látvány adta. Igaz, ha nagyon megakadtam, akkor ki is mehettem a kertbe… ez itt is megteremthető, idővel. Másik fontos szempont, hogy a munka közben ne legyen szükség mesterséges fényre. Nemcsak az árammal való takarékosság okán, hanem mert egy idő után nagyon idegesitő lámpafénynél dolgozni, megfájdul a fejem.
4. Szeretek főzni, vendégeimnek enni adni. De ettől függetlenül is, a konyha az élet központja számomra, ezért „normális konyhára” van szükségem. A munkapult minimális mérete 2,46 cm hosszú – ezt neveztem el az idők során minimális „főzési egység”-nek. Mindegy, hogy a lakás mennyire kicsi, a paprikás krumplit minden lakásban ugyanúgy kell elkészíteni. A főzőegységet egy méretes étkezőasztal is ki kell egészítse, hiszen oda ülnek le a vendégek, és egyébként is, imádom a nagy asztalokat.
(megjegyzés: utólag beillesztettem néhány képet az átalakítás utáni állapotokról, hogy könnyebb legyen elképzelni…)
5. Ezzel szemben a fürdőszoba legyen kompakt. WC, kézmosó, zuhanyozó. Ez a tisztálkodás intimszférája. Egyszemélyes helyiség. Ha valaki bent van, senki oda be ne menjen.
6. Fürdőkád is kell, de nem tisztálkodni, hanem örömködni. Este, a jól végzett munka örömével lazítani, egy pohár borral, gyertyafényben… Kell a galéria, de jóval kisebb területtel, mint a mai – oda kerül a fürdőkád, pontosan a WC-mosdó-zuhanyozó-blokk fölé. Nem minden nap „áztatom a lelkemet” a kádba, amely 170 liter űrtartalmú, hivatalosan, levonva habtestemet, durván 100 liter vizet fürdőzöm egy alkalommal.
7. A galérián lesz az ágyam : szeretem a kényelmes, nagy ágyakat – nem, erről még nem szoktam le… Az ágyneműt gyakran váltom, szeretem a szép ágyneműt. Miután kiugrottam az ágyból szeretem kiszellőztetni az ágyneműt, majd lazán ráteriteni az ágyra a paplant. Fontos, hogy néha ebéd után is pihenjek egy fél órát.
8. A galéria harmadik eleme a ruhásszekrény – nagyon alapos belső, rendezési terv alapján készülő egyedi darab. Nincs sok ruhám, nem szeretem a sok rongyot, de az, ami van, egy mozdulattal megtalálható és kivehető legyen, akár az éjszakai sötétben is. A tárgyak logikusan eltervezett helye rendkívül fontos ahhoz, hogy az ember a leghatékonyabban tudja a háztartási munkákat elvégezni, és sose pazarolja idejét a keresgélésre.
9. Kanapé, vendégfogadó ülősarok az én lakásomban szükségtelen. A vendégek az étkezőasztal körül ülnek legszívesebben, hiszen amellett kényelmes enni, inni és beszélgetni. TV-t csak az interneten nézek, filmeket a laptomon. Mindig zavart, ha egy helyiségben a tv uralkodó pozicióban van. Viszont kell egy „keleti sarok” – ahol félig ülve, heverészve, lehet beszélgetni, könyvet, vagy laptopot-olvasni (egyre többet olvasok laptopról, amit én igenis „ágyba viszek” oldalt döntve is remekül tudok olvasni, akár regényeket is), és el kell helyeznem a növekvő méretű könyv és DVD-táramat.
11. Átalakitási mániámnak köszönhetően kell egy raktár is, ahol a szerszámokat, bizonyos profilokat, néhány gipszkarton-darabot, festéket és hasonlókat tárolhatok.
12. Kimaradt a mosás… kell egy olyan apró helyiség, ahol helye van a mosógépnek, a szennyes-ruhának és egyben szárítani is tudom a ruhát. Az szóba sem jöhet, hogy a mosógép és a száradó ruhák a fürdőszobában legyenek!
13. A lakásom közvetlen környéke, ahogy kilépek, vagy belépek – nem kevésbé fontos. Ha minimálisan is, de ezt a társasházi közös területet is, valamennyire a magam képére kell formáljam, hogy itthon érezzem magam.
A következő rész címe: Az első skicc
A sorozat kezdete: ITT
SZET – szabadon
A sok, valami ellen létrejött egyesület, civil csoportosulás között üdítő élmény egy olyan, amely célja hogy „sikeressé tegye közös hazánkat, Magyarországot” Ilyen a Szabad Európa Társaság, amely 2009 május 13-án tartotta az első nyilvános rendezvényét.
„Társaságnak tagja lehet mindenki, aki … elkötelezett az európai plurális demokrácia és a piacgazdaság értékei mellett.”
A SZET elnöke Bruck Gábor. A rendezvények koreográfiájához hozzá tartozik az ő nyitó-monológja. Az első alkalommal a következő szavakkal fordult a megjelentekhez:
„Gyakran és sokan vagyunk rosszkedvűek. Péládul azért, mert mindig azt halljuk, hogy ezt vagy azt Magyarországon nem lehet megcsinálni. Ezt mondja a politika, ezt mondja az önkormányzat és ezt mondja a hivatal. Legyen szó az adórendszerről, vagy a városokat elborító graffitiről – a válasz mindig ugyanaz: Magyarországon ez nem megy, ez nem működik. A Szabad Európa Társaság azért jött létre, hogy a magunk limitált eszközeivel próbáljunk ezen változtatni. A Szabad Európa Társaság abból indult ki, hogy a gondolatoknak is van egy piaca. Ezen a piacon ott vannak a nálunk is alkalmazható, sikeres ötletek, jó gondolatok, jó példák. Gondjaink többsége nem speciálisan magyar probléma. A legtöbb esetben erre már létezik valahol megoldás… ezeket szeretnénk eltanulni a világtól. Eközben olyan kultúrális miliőt igyekszünk létrehozni, amelyben egyrészt élvezhetjük a gondolatok sokszínűségét, másrészt kirajzolódik, hogy milyen Magyarországot szeretnénk.”
Majd két év telt el a kezdés óta, 19 izgalmas, fontos gondolatokkal teli összejövetel volt.
Az első kérdésem, hogy miért lett szabad EURÓPA társaság, amikor már az első videós megnyilatkozásában amerikai példát hozott. Esetleg azért, mert a Szabad Európa egyfajta fogalom, legalábbis a mi korosztályunk számára? Hiszen, ha komolyan veszem (és én, személy szerint, nagyon is komolyan vettem, ezért szinte minden rendezvényükön részt vettem) azt, hogy érdemes összegyűjteni mindazt a tapasztalatot, amelyek másutt jobbá tette a világot, és adaptálni, nem pedig újra meg újra belefutni azokba a zsákutcákba, amelyekből mások már kijöttek, akkor ezt a tapasztalatot bárhonnan gyűjthetjük.
Bruck Gábor: Mondhattuk volna, hogy Szabad Világ Társaság, de ez bután hangzik. Jobbnak tűnt a Szabad Európa Társaság, röviden: SZET. De a lényeget jól látja, nyitni akarunk a világra, hiszen annyira bezárkózunk, annyira nem foglalkozunk azzal, hogy másutt mi van. Gondolatban, világlátásban egyszerűen túl akarunk lépni a magyar kereteken, ezt jelenti a SZET. Egyébként a külföldi tapasztalatok nagyon lassan gyűlnek. Mi magunk sem tudunk mindig kilépni a magyar provincializmusból. Irtózatosan nagy késztetés él bennünk a panaszkodásra és arra, hogy mindig azt lássuk a világból és azt mondjuk, amit jól ismerünk, és ami olyan nagyon magyar.
ema: Ez elvezet a második kérdéshez, hogy mi a célja ennek az egyesületnek? Elolvastam a bevezetőt, értem én, és egyet is értek azzal, hogy gyűjtsük a jó példákat, módszereket, beszéljük meg, tanuljuk meg – ez mind nagyszerű, és a programjaik is nagyon élvezetesek, de tachlesz, mit kezdünk, kezdenek ezzel? OK, dokumentálják a honlapon, de hogy lesz ebből a magyar rögvalóságot megváltoztató cselekvés?
Bruck Gábor: A rögvalóság marad. Nekem úgy tűnik, hogy Magyarországot ma nem lehet megváltoztatni. Ez az ország ma nem akarna tanulni, nem akar egy nyugatosabb látásmódra átszokni. Nem tagadom, amikor 22 hónapja elkezdtük, inkább hittem abban, hogy egy ilyen civil szervezetnek is lehet kultúraformáló ereje. A lelkesedésem megmaradt, de most kevésbé hiszek ebben. Ambiciózus tervekkel indultunk, de ma lényegesen visszafogottabbak vagyunk. Mindenesetre a rendezvényeket szervezzük, és a meghívókat kiküldjük. Egyszerűen életben akarunk maradni, azért, hogy amikor újra nagyobb lesz a társadalmi aktivitás, ne kelljen az egészet előröl kezdeni. Ma egyfajta szellemiség életben tartása a feladat.
ema: A harmadik talán személyeskedő, izlése szerint válaszoljon. Ön egy sikeres ember, remek kapcsolatokkal – a SZET mégis, mintha egy különállás deklarációja lenne az Ön részéről. Mit akar elérni ezzel Bruck Gábor?
Bruck Gábor: 2009-ben már sejteni lehetett, hogy az SZDSZ és az MDF megszűnik. Az is látható volt, hogy a baloldal rettenetesen meggyengül és ezzel párhuzamosan az emberekben gyengülni fog Európához, az öreg demokráciákhoz tartozás vágya és igénye. A SZET-et mi, egy nagy fogadószobának terveztük, ahová azok a kevesek, akik a nagy bukás után, sem akarnak lemondani a liberális szellemiségről, bejöhetnek. Csakhogy nem jöttek be, legalább is nem elegen. Volt néhány barátunk, akikből nem száradt ki teljesen a közéleti aktivitás, de ők nem akartak együttműködni, inkább létrehozták a saját szervezeteiket. Én is hibáztam, valószínűleg nem kerestem elégé az együttműködés lehetőségét.
ema: A SZET-rendezvények profi „előadások” – minden tekintetben. Ehhez azért nem elegendők a jó kapcsolatok, úgy gondolom. Ehhez pénz is kell. Miből, kitől, ha nem vagyok indiszkrét?
Bruck Gábor: Közpénzekből egyetlen forintot sem vettünk fel, és nem is akarunk. Rossz véleményem van arról a kultúráról, amelyben tenni vágyó, aktív embereknek is csak mindig az jut az eszükbe, hogy az államtól kéne pénzt szerezni. Egyébként nagyon kevés pénzből működünk, ez is saját pénz. Ha majd elfogy, tagjainktól kérünk szerény hozzájárulást. Annyiból fogunk működni, amennyi összejön.
ema: A SZET facebook-csoportjának ma 532 tagja van. Az eseményeken is rendre megtelik a Merlin nagyterme, vagy a Szimpla emeleti tere, de „jó emberek” másutt is szerveződnek. Mióta a podo-pro-t szerkesztem, szerencsém volt sokféle, öntevékeny csoportot megismerni, és mindig az az érzésem, hogy ezeket a csoportokat össze kellene hozni, máris lenne egy pártnyi tevékeny ember, viszont külön-külön, úgy tűnik, hogy elforgácsolódik az energiánk. Éppen ezért, a saját egomat kissé lenyomva, az utóbbi időben ezeket a csoportokat szeretném összeterelni a podo-ban. Ön, hogy látja a magyar társadalom önszerveződését?
Bruck Gábor: Össze kéne hozni ezeket a csoportokat és szívesen segítenék is benne. De elég szkeptikus vagyok, ugyanis ehhez igazi vezetői kvalitások kellenek. Valaki, aki rettenetesen ambiciózus, nagyratörő, akiben több energia van, mint egy atomreaktorban, akinek agya is van, és ráadásul ebben a korlátok nélküli, primitív politikai kultúrában is képes demokrata maradni.
A fotók Bruck Gábor facebook-profiljáról valók.