A kínai szimbólumok rendszerében a zöld sárkány a mennyei lények egyike, a sárkány lehelete az éltető energia. A taoizmusnak nincs főistene, csak útmutatást kínál  az embereknek, jelképekben gyökerezik. Ebben, az európai számára cseppet sem egyszerű rendszerben a sárkány különösen fontos szerepet játszik.

A magam kultúrköre számára tehát Miklauzic Bence remek filmjének címét „A zöld sárkány gyermekei„-t úgy fordítanám, hogy mindannyian egy nálunknál nagyobb rendszer (természet vagy Isten – kinek izlése szerint) gyermekei vagyunk.

Ahogy a vetítés utáni beszélgetés során sem tudtam titkolni, most is, már az elején ki kell jelentenem : öröm volt egy nem depressziós  magyar filmet látni!  Nem nagyon érdekel, hogy mit mondanak erre a filmre a kritikusok, és az sem hat rám, hogy hány fesztiváldíjat nyert vagy sem – jó volt nézni ! Közel éreztem magamhoz, olyan történetnek, amely itt és most valóságos, minden játékos részlete ellenére.

A legfőbb érdemének, azt tartom, hogy egy látszólag megoldhatatlan konfliktust, alapvető érdekellentétet,  elvezet a boldog végkifejlethez. Hogy ebben a reménytelenséget sugárzó, panaszkodó közegben felmutatja a megoldást, ami mindenkinek jobb helyzetet teremt. Nem úgy, hogy az egyik ember átvágja a másikat, és ezzel sikerül kievickélnie a maga bajából,  hanem éppen ellenkezőleg – tisztességes, mindenkinek előnyös megoldás születik, amely alapja talán a véletlen, talán az a felismerés, hogy jót tenni a másikkal jobbá tesz minket is.

2010. december 31-én 14 345 kínai állampolgár tartózkodott legálisan Magyarországon. Rajtuk kívül még legalább 50 ezer idegen. A magyar népesség viszonya a betelepülőkkel szemben ambvivalens. Az amerikaiakat nem értik, hogy miért jönnek ide, de megtisztelve érzik magukat, hogy vannak akik szeretnek itt élni. Az ukrajnai, orosz, szerb betelepülőkkel már kevésbé elégedettek, még akkor is, ha az illető határon túli magyarnak számít. A kínaikkal kapcsolatban pedig előítéletek garmada zárja el az őszinte befogadást.

A filmben rendre felsorakoznak a tények és az előítéletek is, de a forgatókönyv olyan ügyesen játszik ezekkel az elemekkel, hogy a figurák nem válnak sematikussá, sokkal inkább megmosolyogtatók. Együttérzést váltanak ki a maguk elesettségében, és szinte kívánjuk, hogy végre történjen valami jó velük, hiszen jó emberek ezek, még ha szerencsétlenkednek is.

A három központi figura –  az ingatlanos ügynök, a kínai raktáros és a pizzafutár lány –  mindegyikének megvan a maga baja.  Magukba zárják a gondjaikat, kifelé a közömbösség és a morcosság álarcát váltogatják.

A kínai, akinek a lényeglátása vélhetőleg mélyebb, mint a magyar kultúrkörben élőknek, a kezdeményező. Segíteni akar annak, aki valójában az ő ellensége, hiszen el akarja adni a raktárat, míg neki az a feladata, hogy ezt megakadályozza. Az „összezártság” mégis a jót, a segítőkészséget hozza ki belőle ösztönösen. A gesztus hasonlót vált ki, és érdekeik ellenében kialakul a barátság, a szövetség, amely végső soron akkor is működik, amikor a szimpla lehetőségek elfogynak.

Amikor a politikában a nemzetieskedés hangjai erősödnek, amikor azt akarják elhitetni velünk, hogy az idegenek a magyarság kárára vannak, akkor éppen ilyen filmek kellenek – amelyek az együttműködés értékét emelik érzékelhető magasságba.