Cselovszki Zoltán, az V.kerület főépítésze a Bécsi utcai Csipak-projekt védőbeszédében megemlítette a lassú város fogalmát. Talán, ez nem sokat mond az emberek többségének, de aki ismeri, az nem nagyon értette, hogy került a csizma az asztalra – a Zeppelin legfeljebb antitézise lehet mindannak, amit a lassú város elképzelés tartalmaz. Utóbbi egyébként, nagyonis illene Budapestre, nem úgy, mint a Bécsi utcai terv. Éppen ezért, talán nem érdektelen megismerni, mi is az a cittaslow.

Az olasz város szóból és az angol lassú szóból képzett fogalom, már magában, mint szó is szimbólikus – ki ne szeretne az olasz életszeretet némi angol praktikummal ötvözött településen élni?

Jó másfél évvel ezelőtt, egy cikk az építészfórumon arra inspirált, hogy egy  kis módszertannal is kibővitsem – miként kezdjünk hozzá a településeinket átalakitani?

„A városhálózat, ahol az életminőség fontos” Ez a sor a  „lassú városok” jelmondata. A lassú város – a kibocsátott Karta szerint – az a város

– amelynek a területén és környezetében olyan módon fejleszti önmaga sajátosságait és jellegzetességeit, amelyben a regenerálódás és az újrahasznosítás kiemelt szerepet kap;

Ehhez, először fel kell mérni az adott település sajátosságait – terepszemle, mélyinterjúk, „beleszimatolni a helyi levegőbe” – és elkésziteni az első programtervezetet. Minden település adottsága más, hiszen azt a természeti és épitett környezeten kivül az ott élő emberek mentalitása, érdeklődése, tettrekészsége is alapvetően befolyásolja.

– amely az épített környezetről szóló szakpolitikájában azokat a fejlesztéseket erősíti, amelyek nem közönyösek a területének történelme, tradíciói és emberi szükségletei iránt;

Az első körben készitett felmérő tanulmányt – amelyet persze a készitett mélyinterjúk már motiválták, meg kell tárgyalni a település lakóival, és el kell jutni egy közös megyegyezésre arra vonatkozóan, hogy mi az a speciális, ami az adott települést egyedivé teszi, és emelyet mindannyian támogatni hajlandók. Ez nem egyszerű munka, mert itt valódi részvételre, közmegyegyezésre kell jutni, bármilyen nehéz is ez kezdetben. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha jó az előkészités, akkor meg lehet találni az a bűvős lelkesítő pontot, amely összehozza a település népességét.

– amely technológiáiban és szemléletmódjaiban célul tűzi ki az életminőség javítását és a város adottságait olyan módon használja ki, hogy az erősítse a minőséget és a tradíciót;

Ez az egyik legnehezebb pont, mert az embereket a média teljesen kiforgatta az értékrendjüket tekintve – nagyon őszinte légkörre van szükség, hogy ki-ki hajlandó legyen számot adni magának és a közösségnek is, hogy mit jelent számára a minőség, és ez miben kapcsolódik a tradicióhoz. De megvan ennek a kommunikációs technikája.

– amelynek a termelése és az élelmiszer előállítása hagyományos és környezetbarát technológiák eredményeként jön létre, génmanipulációs technológiák alkalmazása nélkül;

Ezt különösen falvakban vagy kisvárosokban lehet könnyen megvalósitani, de éppen ma olvastam egy olyan internetes próbálkozásról, hogy összegyűjtik azokat a termelőket, akik nem nagy mennyiségben, de minőségi élelmiszert állitanak elő. A cél, hogy sok helyi és minőségi élelmiszert ismerjünk és fogyasszunk, könnyen gazdasági előnyökkel is jár, mert kiiktatjuk a többszöri áttételű kereskedelmi láncokat. Sok esetben ez nem több, mint jó szervezés kérdése.

– amelynek a termékei a helyi kultúrán és annak hagyományain alapulnak, amelyek egyedülállóvá teszik a területét;

A kézműves hagyományok felélesztése sokrétű előnnyel jár, de egy település szempontjából az egyik legfontosabb dolog az identitás erősitése. Képzeljünk el olyan családiházakat, amelyekbe újra betervezzük és megépitjük a búbos kemencét, azt a fantasztikus dolgot, amelyet még két generációval ezelőtt oly nagyszerűen használtak ezen a vidéken. De ez csupán egy a sokféle lehetőség közül. Nem álnépieskedésről van szó, túristákat megtévesztő bazároskodásról, hanem olyan kézművesség felélesztéséről, ami a helyi lakosság minőségi életét segiti elő, ötvözve a régi-jót, az új könnyedségével.

– amelynek a vásárlói rétegei támogatják, és előnyben részesítik a helyi kézműves termékeket és széles körben promotálják áruikat a helyi piacokon, vásárokon, városi eseménysorozatokon, megőrizve a termelő és a vásárló közötti személyes kapcsolatokat;

A piacok, kiskereskedések kultúrált megoldásai valóban közösségszervező erővel birnak – ezekre ráadásul egy sor állami és európai pályázatot is lehet szerezni.

– amely a vendégszeretet magas követelményeit is kielégíti, a helyi lakosok és a városba látogatók közötti kapcsolatok kiépülésére ösztönzőleg hat;

Fantasztikus mozgalomhoz lehet csatlakozni, amely működik már a világon sokfelé – a csereturizmus. Egy magyar kisvárosi tanitó vendégül láthat egy spanyol kisvárosi tanitót és viszont. Ez a turizmusnak a legnagyszerűbb formája, hiszen a legmélyebb ismereteket adja egy idegen világról, és ráadásul a leolcsóbb is, hiszen alig kerül többe, mint az utiköltség. Az igy létrejövő barátságokról már nem is beszélve.

– amely biztosítja lakóinak a tradíciókon és minőségen alapuló közösségen belüli mindennapi minőségi élet követelményeit;

Ez az odafigyelés egymásra, a tudatos figyelem arra, hogy ha a másiknak is jó, akkor nekem is jobb lesz… Ahhoz, hogy ez kialakuljon, számos közösségi programot kell szervezni – olyanokat, ahol mindenki aktivizálódik. A tv évtizedeken át leszoktatta az embereket a aktiv szórakozásról, manapság újra meg kell tanulni azt a közösségi együttlétet, amelyet már sokan elfelejtettek.

– amely minden polgárában, ott dolgozó emberben és látogatóban tudatosítja, hogy az élet minősége, az ételek és italok minősége, valamint az ezeket övező kedélyesség a város helyi tradícióinak, termékeinek, és termelési módjainak minőségéből fakad.

Hát, igen, ez az az idill, amire mindannyiunk vágyik, titkon. De megvalósitani sem lehetetlen…

_Tehát az első lépés a helyzetfelmérés,

_második a programalkotás – ezek városgazdász szakértelmet   kívánó feladatok, de már ebben a fázisban szükség van a helyiekkel való szoros együttműködésre. Ki kell alakitani egy olyan csoportot, amelyben helyi szakemberek, épitészek, tájtervezők, közlekedési szakemberek, szociológusok, tanárok, közgazdászok, stb. és olyan helyi vállalkozók, akik üzleteket, éttermeket hajlandók nyitni, kezdenek együttműködni a közös program megalkotásában.,

_a harmadik lépés a program kiterjesztése, megvitatása a település széles közösségével. Ez egy küzdelmes munka – semmiképpen nem az itthon szokásos „lakossági fórumokra” tessék gondolni, ahol a pulpituson ülnek az „okosok” és a nép alant hallgat.  Nem lehet egyszerre összegyűjteni az embereket, még egy kis faluban sem, nemhogy nagyobb lakosszámú településeken.  A „házibuli” rendszer sokkal hatékonyabb: 30-50 embert hiv meg egy-egy család, az ő ismerőseit. Mindenki hoz valami ennivalót-innivalót, és a témákat úgy vetjük fel mint ahogy egy társasági beszélgetés során szokás. Az irásos, rajzos anyagok demonstációjára nincs szükség, azt minden vendég megkapja, hazaviheti, gondolkodhat róla, és egy interaktiv kommunikációban bármikor elmondhatja a véleményét, hozzáfűzhet, tiltakozhat, stb. Az első körben a személyes kapcsolatnak és a kötetlen beszélgetésnek van szerepe – bevonni az embereket a közös gondolkodásba. Ezeknek a „házibuliknak” a megrendezésére először a helyi vezetők vállalkoznak – amolyan példamutató jelleggel, de a tapasztalat az, hogy amint az emberek rájönnek ezeknek az összejöveteleknek az izére, egymás után jelentkeznek, hogy a lakásukban, a kertjükben szivesen rendeznének ilyesmit. A programalkotó szakmai csapatnak ilyenkor semmi más dolga nincs, mint kellő számú nyomtatott anyaggal megjelenni, hiszen a szervezés a házigazda dolga, és főként fogyelni az emberek reakcióira, ötleteire, történeteire… Szó nincs arról, hogy a szakember a megmondóember – ezt az attitűdüt is meg kell tanulni, mert a magyar egyetemeken erre kevéssé kondicionálnak.

_ a harmadik fázis házibulijaival párhuzamosan, fontos feladat hárul a szakmai csoportra az iskolákban: a gyerekeket kell megnyerni az ügynek, a csendesebb, nyugodtabb, teljesebb életnek, amelyben nem irtjuk ki sem a netet, sem a tv-t, de nagyobb hangsúlyt teszünk a helyi, a természetbeli, közösségi programokra. A tapasztalat az mutatja, hogy a közösen végzett munka, például kertészkedés, hihetetlenül össze tud kovácsolni ilyen gyerekcsoportokat. Persze ehhez, olyan alkotó tevékenységre van szükség, amely valódi aktivizálás, tehát nem a szemét összeszedése, vagy valami olyasmit kell csináltatni velük, amit a felnőttek is utálnak csinálni. A munkára való nevelés egészen kis korban kezdődik – természetesen a gyerekek korához igazodóan. A „lassú városban” a gyerekek újra szabadon élhetnek, nem kell rettegniük a közterületeken, és nem kell a lakások falai közé bezárkózniuk ahhoz, hogy biztonságban legyenek – de erre rá is kell hangolni őket. A tanároknak kiemelkedő szerepe van a „lassú város” szellemiségének kialakitásában. Számos feladatot, amely a hely történetével kapcsolatos kutatásokat is jelenti, a tanárok vezetésével, a gyerekek kapnak. Igy erősitjük az identitásukat, miközben megtanitjuk őket érdeklődni a világ iránt.

_ Már a kezdeti fázisban az önkormányzati dolgozókkal tudatositani kell a „lassú város” eszmeiséget, hogy döntéseiket ez minél előbb meghatározza. Az önkormányzati épület maga is olyanná kell alakuljon, hogy az a település közösségi szolgálatát sugallja. Szinekben, formákban, terekben. Ebben az átalakulásban kellenek szakemberek, de a szerepük itt is amolyan katalizátor-jellegű: segiteni kell a közösség tagjainak alkotókedvét kibontakozni, és aztán a szakembernek a megoldás technikai részét kell professzionálisan lebonyolitani. Hangsúlyozom: ez nem az amatörista esztétika túlburjánzása a szakszerűségen, hanem egy másfajta odafigyelés a használókra.

_ A cittaslow lassan, lépésről-lépésre alakul, úgy fejlődik, mint az ember gyereke, ha szépen gondoskodnak róla. Minden település más és más sajátossággal, csak hasonlóan nyitott, boldog emberekkel.