A belváros, mint egy gangos ház, a rejtett értékek végtelen tárháza…

VVT_2. A városközpont

A Város Tervező Társadalom című tanulmánykötet második fejezete a városközpont. Ezzel a közel 90 oldalas résszel én is részletesebben foglalkozom majd. Mindenekelőtt felhívnám a figyelmet a fejezethez tartozó fotókra: Csanádi Gábor készítette őket – ezek valóban többet érnek 1000 szónál! Illusztrációnak itt a saját fotóimat használom, de érdemes megnézni az eredetieket.

Ez a fejezet időbeli és térbeli síkokra bontja a képet. Az ezredforduló előtti és utáni évtizedre, a két körút (kis-, és nagykörút) közötti terület, valamint a Hungária körútig terjedő sávot vizsgálja behatóbban. A KSH népszámlálási adatok csak 2001-ig voltak elérhetők a kutatók számára a tanulmány készítése során, ezért az ezredforduló utáni történésekről más forrásokból igyekeztek adatokat szerezni, mert az nyilvánvaló volt számukra is, hogy az új évezred első évtizedében a korábbi folyamatok alaposan megváltoztak.

Az adatok alátámasztották azokat a feltevéseimet, amelyeket a 2004 óta folytatott vizsgálataim alapján tettem, ám a szerzők értékítéletét nem osztom minden esetben. Vegyük példaként a dzsentrifikáció – szociológiai fogalmát, amelyet a rehabilitációs belvárosi területek esetében használnak, amikor a korábban lepusztult belvárosi területekre középosztálybeli, tehetősebb emberek költöznek, és a szegényebbek kiszorulnak onnan.

Ahol a piaci viszonyok spontán alakították a városokat, például az USA nagyvárosaiban, az múlt század közepén jellemző volt az úgynevezett szuburbanizáció – a középosztálybeli megérkezettség szimbóluma lett a kertvárosi ház, miközben a városközpont lakóépületei elslumösödtek. A belvárosokban az életminőség romlásának számos oka volt, a középosztály menekülése csak ráerősített erre a folyamatra. Ám csakhamar rájöttek azok is, akik kiköltöztek a városokból, hogy a kertvárosi madárcsicsergés nem pótolja a gazdag, infrastrukturális városi életet, és az előrelátó városvezetők is igyekeztek ezeket az önromboló folyamatokat megfordítani. Már a hetvenes évek elején, amikor főiskolásként a belvárosok rehabilitációjával kezdtem foglalkozni, találtam biztató példákat: a közös az volt a new-yorki, montreali, párizsi esetekben, hogy kreatív, fiatal, pénztelen értelmiségiek kitalálták a maguk helyét a város egy-egy lepusztult szegletében. Miután ők visszacsempészték az életet ezekre a reménytelennek látszó helyekre, a következő hullám a már pénzesebb középosztálybeli „különcöké” volt. Ily módon újra felértékelődött a belvárosi lakóhely, és ha a városvezetés okos döntésekkel is segítette ezt a folyamatot, akkor a „dzsentrik” térnyerésével a szegényebbek kiszorultak innen. Kérdés, hogy ez jó nekünk, vagy éppen ellenkezőleg? Magyarországi szociológusok hajlamosak arra, hogy a szegények sajnálatában elfelejtik azt, hogy az élet minden területén, az anyagi viszonyok határozzák meg a vásárlási lehetőségeinket, vagyis attól függően, hogy mennyi a pénzem, választok ruhát, cipőt, autót és lakást is. A boldogság-érzetemet nem az kell meghatározza, hogy hány lóerős a motor, vagy milyen márkás a nadrágom. Ugyanígy, természetes dologként kellene kezelni azt, hogy a dráguló lakásokat elhagyják azok, akik a növekvő árat nem tudják megfizetni – észre kellene venni az ebben rejlő pozitívumot is, mármint azt, hogy azok, akik a lepusztult, belvárosi lakásaikat most magasabb áron tudják eladni, másutt kedvezőbb lakáskörülményeket tudnak teremteni maguknak ebből a pénzből.  Ugyanakkor, a lepusztult belvárosi lakásokat a tehetősebb, új tulajdonosok felújítják, így a lakosságcsere mindkét fél számára a korábbinál kedvezőbb életkörülményeket hozhat. (Itt azért hangsúlyozni kell, hogy ez a win-win képlet tiszta piaci viszonyok mellett érvényesül, és nem biztos, hogy a szegények akkor is nyerők, ha az önkormányzat „közvetít” ebben a lakosságcserében – utóbbira láttunk példát mind a IX, mind a VII. kerületben.)

A fogalom használata megtévesztő a magyarországi folyamatokra, egyfelől, mert a dzsentri szó a magyar kultúrkörben nem éppen pozitív jelentésű. Itt is, mint az angolban, középnemest jelöl, de míg az angol dzsentrik a kapitalista viszonyok közepette bekapcsolódtak az árutermelésbe, a középosztály dolgos tagjaivá váltak, a magyar dzsentri-fogalom azokat a lecsúszott, élősködő kisnemeseket jelöli, akik élen jártak az ügyeskedésben, miként kerüljék el a munkát. Másfelől, a budapesti szuburbanizáció sem az amerikai, klasszikus mintát követte, hiszen a városközpontból való kiköltözés, előbb a távoleső lakótelepekre – nem szabad választás kérdése volt, és később, a környékbeli településekre való vándorlást is jórészt anyagi kényszer motiválta.

Maga a visszaköltözési folyamat is különbözik a nyugati mintáktól, ahogy a tanulmányban egyébként meglehetős részletességgel ezt taglalják. Vázlatosan:

– a VI. kerületben szerencsés összhangba került az épületállomány állapota és az önkormányzati döntéshozatal – viszonylag kevés bontással, durva szerkezeti változás nélkül sikerült a terület státuszát javítani.

– a IX. kerületben egy átfogó rehabilitációs terv nyomán szisztematikusan átalakították a beépítés jellegét, vonzóvá tették a kisgyerekes családok számára.

– a VIII. kerületben a nagykörúton belül a spontán rehabilitációs folyamatokra játszott rá az önkormányzat, nagyon helyesen, itt egyre biztatóbb a helyzet, míg a Corvin környékén buldózer-technikával élesítették az ellentétet az új projekt és a totálisan lepusztult lakótömb között. Mindmáig elég bizonytalan a sikeressége annak a rehabilitációs programnak is, amely a Mátyás-tér környékét igyekszik talpra állítani.

– a VII. kerület a totális káosz, az ostoba bontások és ocsmány új épületek elegye, amit szerencsére a gazdasági válság megállított, hogy aztán szabad teret nyerjen a kreatív, civil kezdeményezés – még a buta önkormányzati reakciók közepette is „világhíressé” tegye ezt a negyedet.

Az adatok tengerében, amelyeket a tanulmány igazán bőségesen tartalmaz engem az a kérdés foglalkoztatott, hogy a helyzet leírásán túl, milyen tanulsággal szolgálnak az eddigiek, illetve milyen városfejlesztési stratégia kialakítását kellene előmozdítani, a tények ismeretében.

Erről a következőkben…

A sorozat ITT kezdődött.

A felelőtlen döntések hatása a városfejlődésre,

avagy
ami kimaradt egy tanulmánykötetből…

Budapest címere

A véletlen, ha van ilyen, egy 2010-ben kiadott kötetet sodort az utamba, amely címe „város * tervező * társadalom” Csanádi Gábor, Csizmady Adrienne, Kocsis János Balázs, Kőszeghy Lea, Tomay Kyra jegyzi a mintegy 482 oldalt. Budapest rendszerváltás utáni városfejlődését vizsgálja. Nem az a fajta könyv, amit az ember egy csendes hétvégére magával visz elolvasni, hogy jól szórakozzon.
Engem azért hozott izgalomba, mert magam is sokat foglalkozom ezzel a témával, de forrás híján ilyen részletes kutatásra nincs módom. Viszont van valami, amit én tudok, szemben a felsorolt szakemberekkel – közérthetően le tudom írni azok számára, akiket ez érdekel. Ezért, miközben olvasni kezdtem a vaskos kötetet, megfogalmazódott bennem az a változat, amely a terjengős, tudományos szöveget lefordítja köznyelvi magyarra, miközben vitatkozik is néhány állítással.

Rögtön a bevezetővel kezdem, ahol a szerzők abból indulnak ki, hogy a rendszerváltás utáni Budapest változásainak vizsgálata lehetőséget teremt összehasonlítani a városszociológia ökológia és történeti irányzatát.
Az ökológia szemlélet a városfejlődést a gazdasági fejlettséggel köti össze – mintha minden városfejlődés  egy lineáris folyamat lenne amelyben az „elől járok” mintája alapján megjósolható lenne, hogy mi fog történni a szegényebb városokban a jövőben…
A történeti irányzat figyelembe veszi az eltérő térbeli és társadalmi körülményeket, vagyis nem tartja elegendőnek azt, hogy mondjuk Magyarország az ezredfordulóra elérje a harmincas évekbeli USA gazdasági fejlettségét, hogy a településeken hasonló változások következzenek be.
Nem hiszem, hogy különösebben bizonyítani kellene, hogy az ökológiai irányzat jó ideje megbukott, azonban a történeti irányzatnak is vannak hiányosságai.

Az ezredfordulóra ugyanis drámaian megváltozott a várostervezői szemlélet, sok helyütt szembe néztek azokkal a hibákkal, amelyeket a XX. század során, maguk a várostervezők követtek el, vagy amelyekkel kiszolgálták a városfejlődés kártékony elemeit, például a motorizációt. Tehát, miközben a gazdasági és társadalmi folyamatok, térbelileg is különböző módon alakították a településeket, megjelent egy rendkívül fontos, mentális tényező, amely egyes helyeken a döntéshozók, másutt a civil szféra, megint másutt mindkettő viselkedését meghatározta.

a városvezetés személyes felelőssége

A tudatos beavatkozás, amely radikális változásokat hozott egyes városok közlekedés-szervezésében, stratégiai tervezetében, azt bizonyította, hogy nemcsak autokratikus módon lehet fordítani a „természetes” városfejlődési irányokon, mint azt mondjuk III. Napóleon vagy Sztálin tette, hanem demokratikus módon is megnyilvánulhat az emberi értelem sorsát megjavítani képes ereje.

A magam részéről tehát úgy gondolom, hogy sem az ökológia, sem a történeti irányzat nem adhat kellően árnyalt elemzést, mert a „folyamatokat” olyan szubjektív tényezők változtathatják meg, mint egy okos polgármester, vagy egy agilis, szakmailag felkészült civil szervezet, akik munkája drámai változásokat idézhet elő egy település életében. A szocialista determinizmus talaján álló kutatóknak azonban nagyon nehéz ezt a változást leírni, azt elemezni, hogy egy-egy félresikerült döntés milyen káros következményekkel járt, pláne ezen az alapon megrajzolni egy jövőképet.

 1.

A könyv első fejezete Budapest térbeli-társadalmi szerkezetet elemzi, mégpedig a KSH övezeti besorolása alapján. Öt különböző övezetet állapít meg, a hagyományos zárt sorsú beépítést, a lakótelepet, a vegyes ipari-lakó övezetet, a zöld és üdülő-övezetet valamint a családi házas övezetet.
A probléma ezzel az, hogy a beépites típusa még nem elegendő, hogy egy-egy terület jellegét meghatározzák, ennek megfelelően, óriási különbségek tapasztalhatók az azonos beépítési jellegű, ám eltérő szociális-gazdasági városi területek között. A kategorizálás mindig magában rejti a durva tévedéseket, mert ahhoz, hogy valakit, vagy valamit egy kategóriába beletuszkoljunk, egy csomó tulajdonságát sematizálnunk kell, vagyis már kezdetben elveszítünk egy sor olyan jellemzőt, ami pedig a probléma-megoldásban fontos lehet.

Éppen ezért, a magam részéről az övezeti besorolás helyett, sokkal jobbnak tartom a probléma-centrikus csoportosítást, amely árnyaltabb elemzésre ad lehetőséget.

A KSH adatok 1990 es 2001 közötti adatainak változása meg a durva övezeti besorolás szerint is mutatnak némi elmozdulást:
Bár Budapest lakossága közel 300 ezerrel csökkent, a radikális csökkenés az ipari koloniákban és a lakótelepeken volt. Arányaiban a belvárosban lakók 2,3 %-al nőttek, az üdülő övezetek lakossága pedig nominálisan is, több, mint 100 ezerrel nőtt. Vagyis, az amúgy kevéssé mobilis magyar lakosság a rendszerváltozás utáni piaci lehetőségeket igyekezett kihasználni.

A magyar várostörténetben a lakótelepek óriási károkat okoztak – szerintem. Tudom, ezzel a nézetemmel sokan vitatkoznak, de ha csak azt a két magyar várost említem példaként, amelyet meglehetősen jól ismerek ma mar, Budapestet és Pécset, akkor bizonnyal állíthatom, hogy a mai problémák jelentős része abból származik, hogy a szocialista várostervezés a lakótelep-építést támogatta, ahelyett, hogy a történelmi belváros újjáépítésére fordított volna anyagi erőforrásokat. Ezeket a rossz döntéseket nem valós gazdasági, vagy társadalmi folyamatok idézték elő, hanem rövidlátó politikusok, és az őket kiszolgáló szakembergárda, amely megideologizálta a városok területi kiterjesztését.

Amint az egyszerű, emberi racionalitás kezdett tért nyerni, a népesség mozgás iránya is megváltozott. Azonban a döntéshozók ebben a helyzetben sem látták meg a város számára célszerű irányokat, az egyéni érdekeik másfelé mozgattak a fejlesztéseket – ez a budapesti ( és a pécsi) várostörténet legfőbb tragédiája, nézetem szerint.

Az elődök teremtette érték és a 60 éves igénytelenség…

A fizikai körkép fejezetben a szerzők elismerik, hogy a hagyományos zártkörű, belvárosi beépítés lakásait nehéz azonos mércével mérni, míg a lakótelepeket az épületek sematizmusa miatt valamivel könnyebb.
A statisztika bizonyítja azt, amit egyébként mindenki tud: a budapesti lakások nagy többsége szűkös és kevéssé komfortos. A változatosságot még mindig a XIX -XX század fordulóján épült lakások jelentik, mert mind a lakótelepek, mind a rendszerváltás utáni úgynevezett városrekonstrukciós új építésű lakások kicsik.
Megint egy rossz döntés-sorozatnak a következményei, nem tiszta gazdasági vagy társadalmi folyamatok eredménye, hiszen az önkormányzatok vezetői megtehették volna, hogy a piaci befektetők által épített lakóparkok, vagy foghíjbeépitesek lakásai bizonyos négyzetméter alá ne süllyedjenek. Megtették ezt már más országokban is, amikor a lakásállomány összetételének a javítása érdekében kimondták, 70 négyzetméteresnél kisebb lakások nem kapnak építési engedélyt. Egy ilyen döntéssel, nulla állami befektetéssel, húsz év alatt merőben más lenne ma az ingatlanpiaci kínálat, ár-értek arányban sokkal jobb helyzet alakult volna ki. De az önkormányzati vezetők kapzsisága, rövidlátása tovább növelte a kis alapterületű, gyenge felszereltségű lakások számát. Még arra sem fordítottak figyelmet, hogy korszerű energetikai rendszereket követeljenek meg a beruházóktól.

Döbbenetes, hogy meg 2001-ben is csak a budapesti lakások majd 10%-a komfort-nélküli, vagyis  nincs víz és csatorna !

A társadalmi körkép azzal indul, hogy a szerzők elismerik – egy adott terület státuszát nem az épület állomány fizikai állapota, hanem az oda költözött, vagy költözhetett lakosság státusza alapvetően határozza meg. Itt hozzátennem azt is, hogy ez nem holmi gazdasági-iskolázottsági különbség alapján kategorizálható különbség. A kulcsszó az igényesség. A környezetünkkel kapcsolatos igényesség tanulható, de el is veszíthető képesség, amire példa, a magyar lakásállomány államosítása utáni helyzet. A rendkívül igényesen megépített II. világháború előtti házak államosítása leszoktatta az emberek nagy részét arról, hogy a lakása, vagy annak környezete értékeit megóvja.

Az a szemlélet, amely természetes volt az egyszerű falusi portatulajdonos számára is, miszerint a házát rendszeresen karban kell tartania ahhoz, hogy egyszer rá ne dőljön, kiment a divatból, a rendszerváltás utáni tulajdonosok igénytelensége mind a mai napig ható tényező a budapesti városrészeket illetően.
Később, a könyv kitér a belváros rehabilitációs próbálkozásokra, de már itt érdemes megjegyezni, hogy az is a rossz döntések sorát szaporítja, ahogy az állami lakásállományt fillérekért átadták a korábbi bérlőknek, miközben az évtizedek óta elhanyagolt felújítások elvégzésére semmilyen biztosítékot nem építettek be a rendszerbe. Ez vezetett el ahhoz, egyesek nagyszerűen meggazdagodtak a lehetőségen, de a minőségi javulás esélyét elvesztegették az ostoba vagy korrupt, esetenként változó jellemű politikusok.

A demográfiai adatokból sorra kiderül, hogy a hagyományosan városias negyedek őrzik meg legstabilabban a népesség összetételének változatosságát, ezek a területek, amelyek leginkább ellenállnak a szegregációnak. Ezt a szerzők is elismerik, bár figyelemre méltó a fejezet zárószavában ejtett megjegyzés: ” a szegényeket a város frekventált részeiről kiszorító folyamatok erősödése” – amely a várospolitikai és piaci tendenciákat is negatív felhanggal jellemzi. Holott csak arról van szó, hogy a belvárosi területek végre valós értékükhöz kezdenek közelíteni, és ahogy az ingatlanok egyre drágábbak, azok, akik ezt az árat nem hajlandók, vagy nem tudják megfizetni, másutt fognak lakni. Senki nem hánytorgatja fel, hogy a Rózsadombon nincsenek nyomortanyák, de a „nyócker” lakosságösszetételének változása megdöbbenti a még mindig szocialista egalizáció talaján  gondolkodó szakembereket.

A következő fejezet: A városközpont – a tanulmánykötet tematikáját követve folytatom a sorozatot.