S míly remekmű az ember! Míly nemes az értelme! (Shakespeare: Hamlet)

Ön racionális vagy irracionális ?

Akárcsak Arisztotelész, aki „racionális állatként” definiálta az embert, az emberek többsége hisz abban, hogy szinte mindenki, aki épelméjű, legalábbis többnyire, racionális.

Barátaink és ismerőseink természetesen kevésbé racionálisak, mint mi magunk, mindazonáltal ők is többé-kevésbé racionálisak. Nem gondolták ezt mindig így Nyugaton sem, Keleten meg, ahol a mai napig uralkodó a misztikus gondolkodás, még kevésbé. Igaz, Arisztotelész nézetei a klasszikus korra jellemzőek, a sötét középkorban az emberi ésszerűség jórészt elillant, és az a nézet vette át a helyét, miszerint az embernek a hitét, kisebb mértékben pedig az érzelmeit követve kell cselekednie.

Descartes élesztette újjá azt az elképzelést, hogy az ember racionális lény, és annak is kell lennie: az észleletei alapján és az ésszerűség belátásának megfelelően kell cselekednie. Ez az a tézis, amely a humanista hagyományhoz vezetett és mind a mai napig tartja magát. Az embernek nincs szüksége isteni ihletre, értelme önmagában elegendő. Egészen a legutóbbi időkig a filozófusok, pszichológusok és a közgazdászok egyaránt úgy vélték, hogy az ember többnyire racionálisan jár el.

Gilbert Ryle, huszadik századi brit filozófus jegyezte meg egyszer: „Hagyjuk, hadd magyarázza el a pszichológus, miért vagyunk becsapva és el tudjuk magyarázni magunknak meg neki is, miért nem vagyunk becsapva”. Más szóval normának tekintette a racionalitást: hitt benne, hogy csak azokat a cselekedeteket kell magyarázni, amelyek elütnek a racionalitástól.

Freud is úgy vélte, a racionális viselkedés a norma, ezért csak az irracionális tetteket próbálta magyarázni – az álmokat, a neurotikus tüneteket és a nyelvbotlásokat.
Az 1970-es évekig a közgazdaságtan szinte teljes egészében azon a feltevésen alapult, hogy az ember racionális lény.

A Homo economicust úgy ábrázolták, hogy különböző javakat tekintve bizonyos preferenciái vannak: a preferenciáinak megfelelően optimalizálja az árat és azt veszi meg, ami számára a leginkább költséghatékony.
A racionális gondolkodás természete általánosságban abban áll, hogy a világ törvényszerűségeit feltárva és alkalmazva megpróbáljuk kiszámítani a jövőt, vagy értelmezni a jelen, illetve a múlt eladdig ismeretlen eseményeit. Ennek hátterében az egyik legmeghökkentőbb filozófiai paradoxon rejlik.

A racionális gondolkodás, beleértve minden tudományos gondolkodást, azon a felvetésen alapul, hogy a világot vezérlő törvények időben változatlanok – vagyis a jövőben ugyanazok lesznek, mint a múltban voltak. Ez a feltevés azonban nem igazolható: az ugyanis nem jó érv, hogy mivel a múltban a törvények változatlanok voltak, a jövőben is azok maradnak, hiszen ez magában foglalja a bizonyítani kívánt föltevést.

A cél elérésének vannak racionális eszközei, de felvetődik a kérdés, vajon létezik-e racionális cél. Az emberek többsége például irracionálisnak tartja az elérhetetlen célok kitűzését: klasszikus példa erre a Holdra szállás – amin mára már túl is vagyunk. Az egymásnak ellentmondó célokat is irracionálisnak tekintjük. Nem törekedhetünk párunk boldoggá tételére, ha közben folyamatosan kihasználjuk.

Az irracionalitás további formája talán az, hogy csak kevesen tűznek ki életcélt maguk elé, fontossági sorrendet felállítva. Az emberek inkább spontán módon viselkednek, és bár ez lehet vonzó vagy bosszantó – nézőpont kérdése – irracionális lépésekhez vezethet. Vagyis: ha azelőtt gondolkodnának, mielőtt cselekednének, talán célravezetőbben járnának el.

Az irracionalitás sokszor abból ered, hogy a dolgokat nincs idő végiggondolni. De már az is elégedettséggel tölthet el, amikor egy döntést meghozunk, hogy az a nyereség, amit a hosszabb gondolkodási idő jelentett volna, nem áll arányban a ráfordított többlet idővel és erőfeszítéssel. Szélsőséges esetben egy nehéz döntés előtt álló menedzser addig töpreng, hogy mire elszánná magát, addigra a vállalat csődbe megy. Másfelől sokan nem az idő szorítása miatt hoznak rossz döntést, hanem mert nem vettek tekintetbe minden odavágó tényezőt. Mivel egyidejűleg viszonylag kevés gondolatot tudunk észben tartani összetett döntéseknél, az emberek nem veszik tekintetbe az összes szóba jöhető tényezőt.
Az emberek – hogy jobban érezzék magukat a bőrükben vagy boldogabbak legyenek – gyakran eltorzítják a valóságra vonatkozó gondolataikat. Ennek egyik példája a vágyvezérelt gondolkodás, amikor is az egyén azt az irracionális hitet táplálja magában, hogy valami, amit akar, meg fog történni, vagy az ő némely vonása jobb, mint amilyen az valójában. Az önáltatás az embert boldogabbá teheti.

Dr. Radó Ákos

Minap kaptam egy hírlevelet, amely nem akart rámtukmálni semmit, hanem elgondolkodtatott. Olyannyira, hogy azonnal küldtem egy e-mailt a levél írójának, hogy megnyerjem lap számára. Nagy örömre szolgált, hogy Dr Radó Ákos szívélyesen fogadott és hozzájárult írása közléséhez.

Mivel úgy gondolom, hogy a hétköznapi kultúránk nagyon fontos része a pénzzel kapcsolatos viselkedésünk, rendkívül hasznos lehet mindannyiunk számára ennek a témának a felvetése. Méginkább, ha az írás nem csak elgondolkodtató, hanem szórakoztató is. (szerkesztő:ema)

Az életet csak utólag lehet megérteni, de előrefelé kell leélni (Soren Kierkegaard)

Vénus-dobás, és ami azóta történt

A görögök tudatában voltak annak, hogy a jövőben több dolog történhet, mint amennyi valóban történni fog, de a szerencsejátékot mai szemmel érthetetlen szabályok szerint játszották. Az asztragalosszal, e hosszúkás, két keskeny és két szélesebb felületű, a két végén domború, csontból készült játékkal – általában néggyel egyszerre – próbálták ki szerencséjüket, és bár nyilvánvaló, hogy nagyobb a valószínűsége, hogy a csontocska a szélesebb felére esik, mindegyiknek azonos értéket adtak. A legnagyobb értéke a Venus-dobásnak volt, amikor mind a négy csont különböző felére esett. Talán a földön történő dolgok szabályosságában nem hittek, ezt az istenek kiváltságának tartották.

A kockázat gyökerei a hindu-arab számrendszer elterjedésétől eredeztethetők, amely csak nyolcszáz éve ismert a mai nyugati világban, legnagyobb hatású bevezetője pedig Fibonacci volt, akinek a XIII. század elején született könyve, a Liber Abaci (Számsorozatok Könyve) az addig a számításoknál alkalmazott görög, héber, római betűk helyett számjegyeket használt. (Bizonyára sokan emlékeznek a Fibonacci-féle számsorozatra, aminek előképét, az aranymetszést már a görögök is ismerték. Ma például a bankkártyák két oldala is az aranymetszésnek megfelelő arányban van egymáshoz képest).

Egy ferences szerzetes, Luca Paccioli 1494-ben megjelent művében tette fel az első, valószínűség számítással megoldható kérdést. (Amúgy Paccioli nevéhez fűződik a már korábban is ismert kettős könyvelés elterjesztése).
Így a matematikusokra várt, hogy a megtörtént események gyakoriságát elméleti alapon tanulmányozzák és kifejlesszék a valószínűség elméletét, azaz a kockázatkezelés leghatalmasabb eszközét.

Sokan csak a szerencsejátékok elméletét akarták kifejleszteni, nem pedig a valószínűség elméletét. Az 1660-as években azután három francia: Pascal, Fermat és de Méré alkotta meg a valószínűség mérésének rendszertani és elméleti alapjait, és bár a gazdasági trendek, gazdasági veszteségek előrejelzésével nem foglalkoztak, az ő munkásságuk szolgált az elkövetkező századokban irányvonalként.

A jövő bizonytalansága sajnos mindig elkerülhetetlen, de e három kiváló elme munkája nyomán választásaink előrejelzésében már nem mágikus erők játszanak szerepet.
1738-ban Daniel Bernoulli, egy svájci matematikus vetette fel először egy Szentpéterváron megjelent művében az emberi döntések szubjektív tulajdonságait: a lehetséges kimeneteleket ugyan könnyű kiszámítani, de a döntés megszületésekor a kimenetelek következményeit is figyelembe kell venni.

A tények ugyan mindenki számára ugyanazok, de a kockázat minden ember számára más és más. Ha mindenki mindenfajta kockázatot egyformán értékelne, sok kockázatos lehetőséget szalasztanánk el. A merészek nagy tétet tesznek kis valószínűséggel bekövetkező, de igen nagy nyereséget ígérő akciókra, míg mások a nagy valószínűséggel megszerezhető kis nyereségeket részesítik előnyben, mert az ő legfőbb céljuk, hogy tőkéjüket megőrizzék. Mindenkinek más a kockázati éhsége, vállalkozó szellemű emberek nélkül lassabban menne előre a világ, és nem nélkülözhetjük azokat, akik kezdő vállalkozásokba fektetnek be.

A szerencsejátékokban egy dobás kimenetele nem befolyásolja a következő dobást, a valóság azonban egymással lazán vagy szorosan, de összefüggő események sorozata és igen fontos, hogyan látjuk a múltat, meg tudjuk-e magyarázni, hogy mi történt, vagy csak a szerencsének tulajdonítjuk azt, ami bekövetkezett (azaz valójában nem tudjuk megmagyarázni). A Bernoulli család hat matematikus zsenije közül Jacob volt az, aki a valószínűség és az információ minősége közötti viszonyt kutatta. A jó döntéshez elengedhetetlen a jó információ, ám nyilvánvaló, hogy soha nincs a kezünkben minden szükséges információ, így a tőzsdézők, bár adatok ezreit, tízezreit halmozzák fel, hogy megítéljék egy-egy vállalat várható nyereségességét, a múltbeli adatokon alapuló becslés soha nem mentes a kétségektől és a bizonytalanságtól. Így mindig korlátozott mennyiségű információ alapján kell döntenünk. Ilyenkor azt kell feltételeznünk, hogy a múltban megfigyelt feltételek mellett történt eseményhez hasonló lesz az, amelyik a jövőben fog történni.

Vajon képesek vagyunk-e megkülönböztetni a normálist az abnormálistól? Ha az elemzők szerint egy részvény alul van értékelve, ez azt jelenti, hogy megvételükkel nyerhetünk, amikor értékük visszatér a normális sávba. Valójában eddig senki sem fedezte fel a „normális” fogalmát, legfeljebb a normális eloszlást, ezzel segítve különbséget tenni a kiszámítható kockázat és a bizonytalanság között.

Ma a realisták és a merész befektetők vásárolnak – miközben a többiek rohannak, hogy megszabaduljanak részvényeiktől, s eladnak, amikor a többiek sietnek vásárolni. Hogy mást ne is említsünk közülük, mint Warren Buffet.
Nagyon egyszerű a kockázatkezelést gyakorlati művészetként felfogni, következményei azonban mélyrehatóak: senki sem gondolt világunk megteremtésekor arra, hogy részévé tegye a bizonyosságot. Biztosak soha semmiben sem lehetünk, a birtokunkban lévő információmennyiség vagy nem helyes, vagy nem teljes.
És, hogy mi a következtetés? Mindannyiunknak aszimmetrikus a tudása, mindenki a maga szakterületén tud többet másoknál.