Városrendező adó
Mosonmagyaróvárott bevezetik a telekadót – az üres telkek minden négyzetméterére 100 forintot kell majd fizetnie a tulajdonosnak 2011-től.
Na végre! – gondoltam, amikor a hírt a tv-ben hallottam, mert ez az adó a város érdekét szolgálja, de nem feltétlenül azzal, amit indoklásként az újságok megírtak: itt nem a várható bevétel nagysága kell szerepeljen mint motiváció.
Az adóknak rendkívül fontos szerepe van a városrendezésben, ha rendszerben alkalmazzák, és nem az a cél, hogy a kormányzat kipótolja a hiányzó költségvetési forrást! ( Az adóbevétel persze forrás, de kivetésének célja mégsem ez kell legyen, elsődlegesen.) Vagyis, a helyi adók rendszere az egyes tulajdonosok egyéni érdekeit a közösségi érdekkel kell összhangba hozza.
A mosonmagyaróvári példa addig teljesen rendben van, hogy a használaton kívüli telkek nem jók a városnak. Tehát a tulajdonosokat ösztönözni kell arra, hogy vagy építsenek a telkükre, vagy értékesítsék. A tulajdonváltás azonban még mindig „bün-tett”, hiszen illeték-köteles, ami önmagában is abszurd. A vagyonszerzési illeték a telek értékének 10%-a. Igaz, ha 4 éven belül valaki beépíti a telket, akkor mentesül a vásárlási illeték alól, de sok esetben a telek értéknövekedésének üteme (ha jó helyen van a telek) nagyobb haszonnal kecsegtet, mint az illeték összege, vagyis ez a rendelkezés nem tölti be azt a szerepet, amit a jogalkotó eredendően szánt neki. Ráadásul, bizonyos esetekben, nem a tulajdonos szándéka, hanem objektiv akadályok miatt csúszhat az illetékmentesség feltételének teljesítése. Van amikor a kérelmezhető két éves haladék sem elég erre. Ezért az illeték helyett egy feltételrendszerében árnyaltabb, dinamikusan változó helyi adó sokkal jobban szolgálná a közösségi érdeket.
A mobilitás elősegítése fontos szempont annak érdekében, hogy a „dolgok helyükre kerüljenek”. A tv-műsorban megemlítette az illetékes, hogy céljuk az ingatlanspekuláció megfékezése. Lehetséges, de akkor ezt a gondolatot következetesen végig kell vinni: ha meg akarják szüntetni azt az állapotot, hogy valaki azért tartsa üresen a telkét, mert az idővel értékesebb lesz, és nem azért, mert a családi vagy egyéb gazdasági indokok miatt képtelen most építkezni, akkor az adófizetés kötelezettségén kívül a város adjon alternatív lehetőséget! Ezek közül csak az egyik, hogy megszüntetve a vásárlási illetéket „eladhatóbbá” teszi a telket. Természetesen, az íly módon piacra került telkek, várhatóan nagyobb száma miatt a telekárak csökkennek, ami nem baj, hiszen a helyi lakosság jövedelmi viszonyai és az ingatlanárak ma nincsenek összhangban, és ez a külföldi befektetőknek kedvez már jó ideje. De ez még nem oldja meg a valós építési szándékkal vásárlók gondját, hiszen jól működő hitelkonstrukciók nélkül az olcsó telkek a már most vagyonosok kezében koncentrálódnak tovább, monopol-szituációkat eredményezve a további években az ingatlanpiacon. Ezért veszélyes csak egy-egy intézkedést hozni, rövidtávú önkormányzati szempontok alapján.
A helyi adó városra szabott rendszerének kialakítását nem lehet „büntetlenül” megspórolni – nagy munka, de tiszta, hosszú távra tervezhető viszonyokat teremtene, különösen akkor, ha a városfejlődés hosszútávú céljaival összhangban alakítják ki. Ezt Mosonmagyaróváron is, ahol jó irányba indultak el, érdemes megfontolni.
Városnyi társasház
Két volt pénzügyminisztériumi államtitkár levelét őrzöm, akikkel az elmúlt évben vitatkoztam az ingatlanadóval kapcsolatban. Nem azon az alapon, hogy legyen vagy ne legyen, hanem, hogy milyen legyen. A két pénzügyminisztériumi állásfoglalás szerint az ingatlanadó vagyonadó, és egyetlen célja újabb forrás a központi kormányzat számára, amely nem a munkát terheli, hanem a felhalmozott vagyon alapján sarcol.
Mint városgazdász ezzel a nézettel nem értek egyet, de azt sem tudom elfogadni, hogy nincs olyan ingatlantulajdonon alapuló helyi adó, amely biztos, tervezhető anyagi forráshoz juttatja az önkormányzatokat, mégpedig az önkormányzatok által nyújtott szolgáltatás színvonalának mértékében.
Most a kétharmados kormányzás talán sokáig vissza nem térő lehetőséget nyújt arra, hogy az adózás ésszerűsítése kapcsán kidolgozzák a helyi adó hatékony formáját.
Az önkormányzati választásra készült programok szinte tabuként kezelik ezt a kérdést, ami olyas felelőtlenség, mintha egy társasházat úgy alapítanának, hogy a közös költség feltételeiről nem intézkednek, hiszen az nem túl népszerű téma. Átlátható és a közösség által elfogadott „közösköltség-befizetés” nélkül működésképtelen nemcsak a társasház, hanem a településeink is. Felelősségteljes, önálló gazdálkodás csak akkor képzelhető el, ha nemcsak a pénz elköltésének módjáról rendelkezünk, hanem a forrásokról is.
Budapest főpolgármestere sokszor kifogásolta, hogy a személyi jövedelemadó túl kicsi része kerül vissza az önkormányzatokhoz. Bizonyára, de az egyes emberek, cégek teljesítménye és a városüzemeltetés között nincs közvetlen kapcsolat, hogy úgy mondjam, a városnak semmi köze ahhoz, hogy lakói mennyire ügyesek a jövedelemszerzésben. Egészen más oldalról kellene megközelíteni a helyi adózás kérdéskörét, mégpedig a városi szolgáltatások felől.
Nem kell bizonygatnom, hogy a magyar adózási hajlandóság mennyire alacsony. Ebben nemcsak a magas adók és az ellenőrizetlenség játszik szerepet, hanem az a szociálpszichológiai körülmény is, hogy az adózók nem tartják jogosnak sem az adófajták tömegének beszedését, sem a közpénzek elköltésének módját. A magyar adózó többnyire úgy érzi, hogy az ő nehezen megkeresett pénzét mások elherdálják. Éppen ezért az adómorál javítása csak úgy érhető el, ha az adózók az általuk igénybe vett városi szolgáltatások ellenértékét látják a kifizetett pénzben. Képletesen a mai adórendszer olyan, mint az útonálló, akinek ki kell forgatnunk a zsebünket, és fogalmunk sincs, hogy aztán a pénzünk hová kerül, míg egy intelligens helyi adót úgy fizetünk, mint a bolti pénztárban – látjuk, mit miért.
Egy társasházban magától értetődő, hogy a ház fenntartásához, a javításokhoz, felújításokhoz pénz kell. Szemétszállítás, takarítás, világítás, kertgondozás, mindezek szervezése és az ezekről való elszámolás olyan szolgáltatás, amiért fizetni kell, hiszen könnyen belátható, hogy enélkül nem működik a ház. Kis közösségekben az is nyilvánvaló, hogy a kifizetett pénz és a kapott szolgáltatások között milyen a kapcsolat. Egy jól működő, tiszta és szépen rendben tartott házban a tulajdonosok szívesebben fizetik a közös költséget, mert úgy érzik, hogy érdemes.
A közteherviselését a tulajdoni hányad rendezi. Ez nem feltétlenül azonos az ingatlanok négyzetméteinek arányával, hiszen dönthet úgy a közösség, hogy például az üzletek négyzetmétere dupla annyi tulajdoni hányadot jelent, vagyis a közteherviselésben az üzletek magasabb részt vesznek ki, mint a lakások.
Egy jól gazdálkodó társasházban odafigyelnek a költségek ésszerű alakulására, a vegyes szemétszállítási költséget csökkenthetik a szelektív hulladékgyűjtéssel, helyi komposztálással, a villanyszámlát energiatakarékos égőkkel, a közös tulajdonban lévő terek gazdaságos hasznosításával extra bevételekre is szert tehetnek. Ha még előrelátóbb a közösség, akkor környezettudatos fűtésrendszerre való átállással, hőszigeteléssel mind a közös kiadások, mind az egyes tulajdonosok magánkiadásai radikálisan csökkenthetők. A közös érdeken alapuló célirányos együttműködés a kisközösség gazdasági és szociális fejlődésének alapja.
Városi méretekben is követhetjük ezt a társasházi modellt. A túlzott központosítás helyett az állam lemond a számtalan fantázianevű adóinak egy részéről, és egyetlen, de precíz mutatókkal meghatározott helyi adó formájában megteremthetjük az önkormányzatok gazdálkodásának forrását. Ebben a helyi adóban is az alapmérőszám az a bizonyos „tulajdoni hányad”, vagyis a lakások, üzletek, ipari üzemek négyzetmétere és az ingatlan felhasználásának lehetősége – utóbbiak „drágábbak”, azon logika alapján, hogy jövedelemszerzésre nyújtanak lehetőséget.
Az teljesen indifferens, hogy az adott üzlet mekkora forgalmat bonyolít le, mint az árbevételen alapuló iparűzési adónál, hanem csupán az ingatlan településen belüli adottságai befolyásolják az adó mértékét. Vagyis egy belvárosi sétálóutcára nyíló üzlet potenciálisan magasabb jövedelmet adhat a tulajdonosnak, mint egy külvárosi trafiké, és ez megmutatkozik a helyi adójuk mértékében, de az adót nem befolyásolja az a tény, hogy ebből a potenciálból mennyit valósít meg az illető tulajdonos. Ez rendkívül fontos momentum abból a szempontból, hogy mit akarunk elérni a helyi adóval. A mai rendszerben ugyanis tétlenségre ösztönözzük az embereket, és ez roppant káros a településekre és az ott lakó emberekre nézve is.
Általános gyakorlat Magyarországon, hogy egy lepusztult házzal sokkal kevesebbet törődik a hatóság, mint egy felújítás engedélyezésével vagy egy új ház építésének mikéntjével. Amíg nem életveszélyes egy épület, a folyamatos pusztulás elkerülésére nincs hatásos gyakorlat, de úgy tűnik, hogy szándék sincs. Vagyis a passzív értékromlás hatóságilag és társadalmilag is elfogadott – „szegénynek biztos nincs pénze” rendbe tetetni a házat/lakást/üzletet/kertet. Ha egy tulajdonos negyven éven át nem festi le az ajtaját, és láthatóan esik szét – az rendben van, de ha valaki felújítja, akkor előírják, hogy milyen színű lehet. Ez a szemlélet kifizetődővé teszi a passzivitást, és bünteti az aktivitást – ami nagyon rossz üzenet egy közösségben.
A helyi adó cselekvésre ösztönözhet, ha függővé válik az adó mértéke a tulajdonos, illetve az önkormányzat fejlődési hajlandóságától. Az alapjául szolgáló paramétereken kívül ugyanis az ingatlan állapota – romlása és javulása – jelentősen befolyásolhatja a mértékét.
Például ha egy üzlethelyiséget nem használnak, akkor az eltelt idő szerint progresszíven emelkedik az adója, hiszen a településnek nem érdeke a lehúzott redőnyű üzlethelyiség. A tulajdonosnak érdekében áll majd kiadni az üzletet alacsonyabb bérleti díjért is, ha az üres üzletért magasabb adót fizet.
A tulajdonos csökkentheti is adója mértékét, ha például környezetbarát korszerűsítést hajt végre. Szükségtelenné válik a protekcionista pályázati rendszer, ha a támogatást eleve a helyi adórendszerbe építjük bele, és a döntés csupán műszaki paramétereken múlik.
Az önkormányzat szolgáltatásainak javítására is ösztönöz az adórendszer, hiszen jobb szolgáltatásért magasabb adót fizettethet.
A működőképesség alapfeltétele a kiszámíthatóság. Egy új adót nem két hónap alatt kell bevezetni, hanem olyan alaposan kidolgozni, hogy aztán évtizedekig ne legyen szükség a megváltoztatására. Számítógépes korunkban az alapképletbe remekül beilleszthetők azok a tényezők, amelyek lefelé vagy felfelé módosítják az adót.
Vegyünk egy egyszerű példát az elmondottak érzékeltetésére:
Budapest, átlagosan elhanyagolt utca, társasházakkal, az utca két oldalán parkoló autókkal, libasorban használható járdákkal, fák, utcai bútorok nélkül, havi egyszeri takarítással, közepesen sötét világítással. A társasházak százévesnél idősebbek, energetikailag pocsék gázkonvektoros fűtésűek, nedves pincével, ócska cseréptetővel, málló vakolatú falakkal, a belső udvarok lebetonozva. Csak vegyes szemetet gyűjtenek, a kukák ott ásítoznak a kapu mellett, nincs megfelelő tároló. A világítás hagyományosan homályos. A lakások két négyzetmétere egy tulajdoni hányad, a ház homlokzatán lévő üzleteknek pedig egy négyzetmétere egy tulajdoni hányad. Tulajdoni hányadonként 100 forint a közös költség és 100 forint a helyi adó.
Az utcát teljes keresztmetszetében átalakítja az önkormányzat – fák, burkolat, világítás, szélesebb járda, kevesebb felszíni parkoló – ellenben biztosított a környéken mélyparkolóhasználat, a helyi lakosoknak reális áron. Korszerűsítik a közvilágítást, megszervezik a takarítást. Az utcaátépítéssel párhuzamosan a házak homlokzatának felújítási akcióját is meghirdetik : jelzálogbejegyzés nélküli önkormányzati hitelt vehet fel a társasház, az önkormányzat pedig gondoskodik a tervek elkészíttetéséről és engedélyezéséről. Azok a társasházak, amelyek részt vesznek a programban, adója nem változik, azoké viszont, akik nem csinálnak semmit, az átalakítás után, tulajdoni hányadonként 200 forintra emelkedik. A homlokzatfelújítási hitel hosszú lejáratú, úgy, hogy a havi törlesztés kevesebb legyen mint 100 forint/tulajdoni hányad, és az adókedvezmény időszaka a hiteltörlesztés plusz három év – csak azután egyenlítődik ki a helyi adó 200 forintra, hiszen az önkormányzat javította a környezeti feltételeket, az inagtalnok értéke is nőtt. Azoké, akik részt vettek a homlokatfelújítási programban, jobban, míg azoké, akik tétlenkedtek, holott végső soron ők kevesebbet fizettek.
Ha a társasház kiépíti a szeméttárolót, és nemcsak vegyesen, hanem szelektálva is gyűjti a szemetet, akkor tulajdoni hányadonként öt forinttal csökken az adó, ha helyben komposztálnak, és ezzel csökkentik a vegyes szemét szervesanyag-tartalmát, nem csak kevésbé lesz büdös a kukák környéke, folyamatosan lesz jó termőtalajuk a kertjükbe – további öt forint adócsökkenés mellett. Ha az udvar betonját feltörik, és kertet alakítanak ki, akkor már további 10 forint adócsökkenést érhetnek el, vagyis a kertkialakítást az adócsökkenés finanszírozza. Ha a társasház átfogó energiagazdálkodási tervet készít, és minden évben a tervnek megfelelően tesz lépéseket az energiatakarékosságra – nyílászárók cseréjétől az alternatív energiaforrások alkalmazásáig – minden lépést adókedvezmény kísér. Ha nagyon jól gazdálkodik a társasház, akkor elérhet akár ötvenszázalékos adókedvezményt is – rajta múlik. Az adókedvezmény nem holmi bizottság döntésétől függ, hanem a feltételek teljesítésével automatikusan történik.
A helyi adó minden ingatlanra vonatkozik, tehát nem a vagyoni helyzet függvénye, de éppen széleskörűsége és szoros kapcsolata a település-szolgáltatásokkal teszi megfizethetővé bárki számára. Nyilvánvalóan van némi összefüggés az adott ingatlan értéke és a fizetett adó között, de nem a vagyon megsarcolásáról, hanem a városi szolgáltatások forrásának megteremtéséről van szó.
A cikk megjelent az Élet és Irodalom 2010.július 23-i (29) számában.
Bódéváros helyett
Nemrég átmentem a Gozsdu udvaron, bár semmi dolgom ott nincs – sajnos, hiszen nincs ott egyetlen üzlet sem ami vonzó lenne számomra – csupán lerövidítettem az utam. Most sem találtam semmi érdekeset, de feltűnt, hogy szinte minden udvarban van valami bódé. A képen látható még az izlésesebbek közé tartozik, bár a szememben ez is elég borzalmas, ahogy bele van nyomva az udvar sarkába. A többiek nagy rakás korhadozó fa és rozsdásodó fémszerkezet, egy kicsit is magára adó piacon sem lenne megtűrt, nemhogy ebben a műemléki környezetben.
Persze, mit várok el egy olyan beruházótól, aki a Gozsdu udvar sajátosságának lényegét sem értette meg, de erről egy másik cikkben írok, most a bódé-dömping ellen ágálok, amely nemcsak ezt a helyet csúfítja, hanem szerte a városban a közterületeket – már-már állandósuló „ideiglenességgel”.
Tavaly télen egy napsütéses vasárnap délelőtt kaptam fel a vizet először: „Napsütéses hétvége a városban, ráadásul télen, sétára invitál. Nem akartam vásárolni, sem forraltborozni, de még kürtöskalácsot sem enni, csak élvezni a viszonylag csendes belváros minimálisan zöld közterületeit. Úgy kell nekem!
Ha a plázák nem tették eléggé tönkre az épületek földszintjén lévő klasszikus üzleteket, azt a keveset, amely még vergődik a belvárosban, és nem a puccos márkák nevét viselő rongyrázó, akkor itt vannak a különböző alkalmakra felállított bodegák: a Városházaparkban 365 napból 300 legalább valami rendezvény ürügyén állnak, folytatható a Deák térrel, most még a Kempinszki tövében is, aztán a Vörösmarty téren, régebben imádták a Vigadó előtti teret is, sőt, nemrégiben az Akadémia előtt is felépítették a bódéváros. Most meg a Parlament előtt, nem az árpádsávosok kerepelnek, nem mintha ez jobb műsor lenne… népbutító bóvli az egész!
Két év óta ugyanazok a „kézművesek”, lacikonyhások, kürtöskalácsosok – mintha ez az ország csak kékfestő-terítőkben, csámpás bögrékben és kézzel szőtt tucatáruban jeleskedhetne! Nem örülök, hogy a külföldiek ezt a olcsó hazugságot fényképezik, nem örülök, hogy szabadidős tevékenységként zsíros hurkát-kolbászt zabál a magyar! Ennél többet és jobbat érdemel mindkét közönség!
Ki ad erre területfoglalási engedélyt? Ki kezdeményezi ezt a piacozást egy olyan városban, ahol már száz évvel ezelőtt a piacokat is szépen megépített, vásárcsarnokokba helyezték, hogy a közterület legyen az, aminek elsősorban lennie kell – a közé.”
Természetesen, nem csak a dühömet szeretném megosztani az olvasókkal, hanem ahogy ebben a lapban mindig elvárható – a javaslatok sem maradnak el:
Nos, azt hiszem, hogy nyilvánvaló az előző bejegyzésből, hogy bódékat pedig nem szeretnék ebben a városban. Piacozni a Vásárcsarnokokban kell – tudom, sokhelyütt szupermarketeket telepítettek a gyönyörű vásárcsarnokokba, a rövidlátás jeles példájaként, de ebből a helyzetből kell kiindulnunk…
Szögezzük le: sok kis üzletből álló utcákra szükségünk van, nekünk városlakóknak, de célszerű lenne a magyar termékek forgalma szempontjából is. A világmárkák terpeszkedő üzleteibe aligha kerül magyar munkaerő által előállitott termék, pedig a gazdaságélénkítésnek éppen az lenne a lényege, hogy a helyi kezdeményezést támogassa. A pozitiv, spontán folyamatok erősítése lenne a kormányzat dolga , városi méretekben az önkormányzaté.
A megoldás ott keresendő, ahol a városi közösség érdeke és az egyes, személyes érdekek összekapcsolódnak. A városgazdász dolga éppen az, hogy ezeket az érdekegyezéses pontokat megtalálja. Az egyéni érdek ebben az esetben egyfelöl az üzlet tulajdonosát, másfelöl az üzemeltetőjét jelenti. Az utóbbi a város szempontjából a fontosabb elem.
Tegyük fel, hogy a Kossuth Lajos utcában, ahol minden második üzlet zárva van, és a kinyíló üzletek meteorit-gyorsasággal mennek tönkre és váltanak, megvizsgálnánk, hogy minden egyes üzlet miért úgy működik, ahogy. Egyfelöl kiderülne, hogy számos belvárosi üzlet önkormányzati tulajdonban van, és arról is szó volt, hogy az alacsonybérű üzletek bérlői szélnek lesznek eresztve, mert az önkormányzat több pénzt akar. Csakhogy ebben az esetben a kis, helyi vállalkozásoknak az esélye a nullára csökken, hogy egy ilyen üzletet kibéreljenek, illetve az üzletből megéljenek.
Az okos városvezetés nem akarhat bezárt üzleteket, eladósodott kereskedőket. Éppen ezért azt mondja, hogy az üzlet városi adót fizet a kihasználtsága mértékében. Ezt a városi adót a tulajdonos fizeti, mégpedig úgy, hogy ha az üzlet nincs kihasználva, vagyis mocskos kirakatokkal üresen áll, akkor igen nagy összeget kell fizessen, kvázi „kártérítésként” a városnak, hogy azt az ocsmányságot eltűri. Viszont, ha az üzletet bérbe adja, akkor ez a büntetőadó megszűnik, és még az üzlet felújításához is kaphat támogatást a fenti adóalapból.A rendszer a főváros ellenörzése alatt állna, így megszűnnének a területi adottságoktól függő eltérések, másrészt, a kerületi önkormányzati tulajdonú üzletek után az önkormányzat nem az egyik zsebéből a másikba tenne pénzt, hanem egy független kasszába szállna a bevétel.
Vagyis azt akarjuk elérni, hogy minden üzlettulajdonos tegyen meg mindent annak érdekében, hogy az üzlete működjön! Akkor is adja ki bérbe, ha nem havi félmilliót fizet valaki, hanem csak százezret, mert ha üres, akkor a tulajdonosnak kell havi félmillió adót fizetnie!
A fentiekből következik, hogy az üres üzlethelyiségek tulajdonosaitól befolyó adó alkalmas lehet arra, hogy a felújítást támogassa, sőt, az üzletes utcák gyalogosbaráttá való átalakítását is. Mert a Kossuth Lajos utca nemcsak a tulajdonosok kapzsiságából fakadóan van tele üres üzlettel, hanem azért is, mert az autófolyam lehetetlenné teszi a nyugalmas sétát, ami elengedhetetlen egy üzleti forgalmat lebonyolítani akaró utcában. Tehát a dolog nincs azzal elintézve, hogy a tulajdonosok fizessenek büntetőadót, hanem a városnak magának is hozzá kell járulnia azzal, hogy például levesz kétszer egy sávot a gépjárműforgalomból, fasort telepít, gondozott buxusokból zöld elválasztósávot, stb.-t.
Visszatérve a bódéváros megszüntetéséhez:
Már azzal, hogy az üres üzletek büntetőadót fizetnek, el lehet érni, hogy a meglévő, üres helyiségekbe beköltözzenek az idénycikkeket árusítók. Hiszen, ha a tulajdonos a zsebéből kell fizesen egy jelentős összeget havonta, és ezt csak azzal akadályozza meg, ha kiadja az üzletét, akkor hirtelen megugrik a kinálat, és a fabódék helyett érdemes lesz egy üzletet bérelni a bóvli eladására. A rend lassan áll helyre, vagyis az, hogy jeles utcák jeles üzletekkel legyenek tele, ahhoz idő kell, de az első lépést egy okos intézkedéssel kell megtenni.
Mondhatják, hogy sok szegény tulajdonos van, aki nem fogja tudni kifizetni az adót, és még ha igyekszik is, nem tudja kiadni az üzletét… nos, egyfelöl ki lehet adni 0 forintért is, és abban az esetben a büntetőadó már nem létezik, másfelöl, nem kötelező tulajdonosnak lenni! A tulajdon kötelességgel is jár, nemcsak jogokkal. Tehát, ha valakinek van egy üresen ásítozó, lerobbant üzlete a Kossuth Lajos utcán, akkor adja el, helyesebben, ha nem fizeti az adót, akkor elárverezik, és olyan emberek tulajdonába kerülhet, akik képesek működtetni. Ez a város érdeke. Ez vonatkozik a rengeteg önkormányzati tulajdonú üres helyiségre is. Az önkormányzat nem jó tulajdonos, tehát semmi szükség, hogy a város irányitása, szervezése mellett ezt a szerepet is eljátsza.
Ennek az adófajtának a következtében nagyon valószínű, hogy a társasházak, amelyek épületében az önkormányzat csak a lakásokat adta el, most az üzlethelyiségeket is megvehetik, mint társasházi, közös tulajdont, és akkor a bérleti dijból folyamatosan karban lehet tartani a házat, vagy olyan kereskedők, kisiparosok veszik meg az üzletet, akik maguk működtetik az az üzletet. Nekik, a jó működtetés érdekében rendben kell tartaniuk az üzletüket és környékét – ez pedig a város érdeke is. Egy jólmenő üzlet után nagyobb az állami adóbevétel – ez a még nagyobb közösség, az ország érdeke is.