Népszavazás a hajléktalanokról
Új rend Józsefvárosban
Kerületi képviselők által kezdeményezett népszavazás, pontosabban az utcai plakátok egy része szerint rendszavazás lesz a hétvégén a Nyolcban. Az elmúlt húsz év első kérdéssora arra kíváncsi, hogy a lakosok hatályban tartanák-e az elhíresült kuka-rendeletet (mely szerint szabálysértésnek minősül kukázás), támogatják-e, hogy a kerület újabb rendeletet alkosson az életvitelszerű közterületen tartózkodás tiltásáról, valamint felhatalmazzák-e a polgármestert, hogy a főpolgármesterrel tárgyalásokat kezdeményezzen Budapest hajléktalanokat ellátó intézményrendszerének átalakításáról, a kerület tehermentesítéséről.
A jogász végzettségű Kocsis Máté fideszes polgármester (aki nem mellékesen a Parlament honvédelmi és rendészeti bizottságának vezetője) a három igen mellett kampányol, a szocialisták a szavazástól való távolmaradásra buzdítanak, szerintük a probléma valós, de a kérdések rosszak, az LMP pedig a „nem” válaszokat támogatja.
Nem új a polgármester rend iránti vágya, előterjesztőként már a tavalyi kuka-rendelet indoklásában arról írt, hogy szerinte a kukázással a polgárok magán és levéltitokhoz köthető jogai is sérülhetnek. A rendeletet rengeteg kritika érte, többek között nyáron az országgyűlési jogok biztosa is alkotmányellenesnek tartotta, és igazából nem is alkalmazták, az érvelés szerint a lakosság döntésére várnak, hogy mit is tegyenek. Az önkormányzat azért készül, több helyen megjelent, hogy a többségi „igen” válaszok felhatalmazásával akcióba lépnek, ehhez a közrendvédelmi intézményt is átszervezték, egy régi motoros helyi expolitikus vezetésével.
Az életvitelszerű tartózkodás tiltása sem újkeletű, fővárosi szinten is szabályozták, és az országgyűlés is tárgyal a témában előterjesztést, melynek egyik szerzője szintén Kocsis Máté. Legkevésbé problémásnak a harmadik kérdés tűnhet, ott viszont tulajdonképpen értelmetlen a felhatalmazás, ilyen „megerősítésre” a tárgyalásokhoz semmi szükség.
Két lakossági fórumot is tartottak a kampány részeként, melyeken a polgármester rendszeresen „bevándorló hajléktalanokról”, „utcai devianciáról” beszélt, miközben sajnos az ellátás alapvető rendszeréről nem volt ismerete. Az általa ajánlott megoldás igen egyszerű: ellehetetleníteni és a kerületből kinyomni a fedél nélkül élőket, mert a józsefvárosiak miattuk nem tudják használni a közterületeiket. A szocialisták álláspontja az volt, hogy az egész ellátást újra kell gondolni, ennek részeként a helyi terhelést is csökkenteni kell, amire a polgármesteri válasz mindig leszögezte, hogy ő a kerületi vezetője, nem akar és tud várni arra, hogy országos szinten történjen bármi is. A kerületi kimutatása szerint alig 40 „saját hajléktalanjuk” van, róluk gondoskodni kívánnak a továbbiakban is, az ellehetetlenítés csak a bevándorlókra vonatkozik.
Nem bonyolult a recept, csupán egy hosszú évekig nyomasztó helyzetből fakadó indulatot kell felkorbácsolni, a megoldási javaslatnál vigyázni, hogy véletlenül se rendszerszerű és bonyolult legyen, hanem gyorsan megléphető, kis területen ideig-óráig eredményeket mutató, majd gyorsan belekezdeni a megvalósításba. A mást gondolókat vegytiszta önérdekérvényesítőnek kell beállítani, magunkat meg a békesség és jólét felkent védőjének. Szlogenként mehet – ahogy megy is – a „Nyócker vagy Józsefváros”, hiszen az „és” fel sem merülhet.
Az önkormányzati lap is helyet ad a kampánynak, legfrissebb számában több oldalon foglalkozik a kérdéssel, nem egy helyen hangulatkeltően. Ilyen például egy, a – valószínűleg a kerületi rendelőben dolgozó – pszichiáter írása, melyben már az ellátó szervezetek szociális munkások is „gyakran kioktató hangnemet megütve kétségbe vonják az orvosi kompetenciát, miközben a beteg szempontjából releváns információkat nem osztanak meg a gondozó orvosaival”. Ezen finomítva a következő mondat a szolgáltatók többségének jó együttműködéséről szól.
Az ebben a néhány mondatban tapasztalható ellentmondás végighúzódik az egész kampányon, ahol javarészt valós problémákra (utcai élet, a kerületi kis részén sok ellátó koncentrálása, nagy forgalmú intézmények, stb.) azonnali, gyors és gondolkodást sem igénylő válaszokat kínálnak. Ahogy Kocsis mondja: a szociális megközelítés mellett helye van a rendészetinek is. Amit meg elhallgat, hogy csak az utóbbit erőlteti, némiképp elfelejtve, hogy azok is emberek, akikről szó van. A kerületi kommunikáció arra épül fel, hogy a húsz éves problémára van egy kézenfekvő megoldás, hogy az ellátók a hajléktalanokból élnek, ezért hoztak ide ennyi ingyenélőt, hogy a kerületi ingatlanfejlesztéseit blokkolják az idegen szegények. Közben meg úgy tűnik, az utóbbi hónapokban hagyták még inkább legatyásodni a környéket, elkészült közvécé van zárva, pedig nagy szükség lenne rá, szombat estére tele vannak a kukák, mert hétvégén nem ürítik, és nincs elegendő.
A népszavazást követően a kerületi vezetés szándéka szerint megmutatja, milyen is rend, és ebben – ahogy más emberek elüldözésében – is a lakók tevőleges közreműködését kérik. Szeptember elején tették közzé Civilváros című koncepciójukat, melyben az olvasható, hogy tömegesen irányították a kerületbe a menekülteket és a hajléktalanokat. A tervezet – nevét meghazudtolva – egy olyan városrendészeti elképzelés, mely a helyi civil szereplőket elsősorban arra a feladatra használja, amit az önkormányzati rendészet eddig nem tudott elvégezni. Az anyag civil önszerveződést és alpolgármesteri posztot is ígér, persze csak azok játszanak, akiket a kerületi önkormányzat józsefvárosi civilnek tart. Utóbbiak lehetnek magánszemélyek és szervezetek is.
Valószínűleg nem lesznek köztük fedél nélküliek, abban is csupán bízni lehet, hogy a feléjük irányuló felelősséghárítás nem okoz semmilyen komolyabb atrocitást.
Origó oh!
Az adottság sosem elég a sikerhez. Akár egy emberről, akár egy városról van szó.
Budapest nagyszerű adottságokkal rendelkezik, amelyeket vezetői sorra tesznek tönkre, mint egy tehetséges, jó családból való sosem-nő-fel-kamasz, aki elissza az eszét, agyonfüstöli a tüdejét, kábítja önmagát egy vizionált jövővel, amit saját erőből elérni nem képes. Ha a tehetség tunyasággal párosul, abból semmi jó nem lesz.
Demszky Gábor pocsék főpolgármester volt, és minden bizonnyal nehéz örökséget hagyott maga után. De ezzel együtt is, november óta kicsit több kellett volna történjen, mint néhány köztér átnevezése és díszpolgár-avatás-törlés, hajléktalanok ellen hozott betarthatatlan jogszabályok.
A rendszerelvű változások irányába semmi nem mozdult el.
Tarlós István honlapján lévő: Merre tovább Budapest? című előadásában elég furcsa kifogást hozott fel arra, hogy miért nem működőképes Budapest – mert egymilliósra tervezték, nem akkorára, amekkora ma! (video 5:15)
Vagyis, ha elérjük, hogy Budapesten csak egymillióan éljenek, akkor minden klappolni fog? Alig hiszem. Mert a városok nem így működnek. Teljesen mindegy, hogy a XIX. század végén mire tervezték ezt a várost! A lényeg, hogy mit teszünk vele ma!
Sőt, szerencsénkre, akkor, meglehetősen előrelátóan terveztek, holott sokkal kevesebb példaképük volt, mint nekünk lehetne manapság. Akkor, csak néhány évvel voltunk lemaradva a világ élenjáró nagyvárosaitól, amely lemaradást, a magunk módján, meglehetős gyorsasággal behoztunk – ezért csak elismerés illeti a 140 évvel ezelőtti döntéshozókat.
Ma viszont legalább fél évszázaddal kullogunk a városfejlődés élbolyához képest, és semmi nem mutat arra, hogy a távolság csökkenne. Ellenkezőleg.
Amit a közlekedés elvrendszeréről mondott a főpolgármester, nagyjából igaz. Csakhogy ez is csupán vágyálom mindaddig, amíg a város nem képes gazdálkodni. Ez nem egyenlő az adókivetési joggal. Természetesen, kell önálló forrás, de a bevételek és kiadások átlátható rendszere nélkül semmilyen plusz-forrás nem váltja meg a várost.
Az építész-tanács felállítása tetszetősnek tűnő lépés, de korszerűnek nem mondható. Hűbéresi rendszerben igaz, hogy a város ura megbízza a maga kedvenc építészét. A XXI. század várostervezése kicsit bonyolultabb ennél.
Azért megnézném, hogy miként fog Zobóki Gábor Finta Józseffel és Ráday Mihállyal közösen projekteket megrajzolni, vagy városfejlesztési stratégiát kidolgozni. Tel-Avivban 600 ember szisztematikus, több éves, együttes munkája eredményeként készült el – nem pedig kiválasztott, mégoly neves építészek és médiaszemélyiségek agyából pattant ki.
Budapest ikonja – elavult gondolat. Az ilyen kirakatberuházásoknak akkor van értelme, ha egyébként a város működőképes, csak unalmas, jellegtelen, érdektelen.
Budapesten nem ez a probléma. A turisták tudják miért jönnek ide, megtalálják a maguk érdeklődésének megfelelő helyi specialitásokat. Hogy ezek nem éppen a fennkölt úri izlésnek megfelelőek? Hogy könnyű nőcskékről és a korlátlan, következmények nélküli duhajkodásról híresült el a magyar főváros? Azon semmilyen ikonikus projekt nem változtat!
A kurvák és kocsmák fővárosának kétes dicsősége akkor múlik el, ha az itt élő emberek élete és környezete változik meg gyökeresen! Ehhez pedig több kell, mint közlekedésfejlesztés vagy törvénykezés. Korszerű városrehabilitációs tudás, politikusi bátorság, és empátia, amely lehetővé teszi a lakossággal való együttgondolkodást és közös cselekvést.
Hajléktalanítás – nyócker
Ma került a Fővárosi Közgyűlés elé az az előterjesztés, amely 50 ezer forintra büntetné a hajléktalanokat, akik életvitelszerűen használják a közterületet. Úgy gondoljuk, hogy ez az intézkedés nem visz közelebb a probléma megoldásához, mert az összetettebb annál. Egy hajléktalantól pénzbüntetést behajtani pedig nem életszerű.
Lapunk már korábban is foglalkozott a hajléktalanügy egyik szegletével, az aluljárók kapcsán, most viszont egy szakembert, Virág Tamást kértünk meg, hogy írja le véleményét.
Józsefváros polgármestere az utóbbi időkben gyakran emlegette a hajléktalanokat. Akik nem is illetékesek itt, értve ezalatt, hogy nem a környéken váltak fedél nélkülivé. Annyira nem mélyül el a témában, hogy ennek néhány okát is felemlítse, viszont regulázna, csökkentené az intézmények számát, és – hogy az irányt mindenki értse – kezdeményezése eredményeként néhány hónapja helyi rendelet bünteti a kukázást is.
A hajlék nélkül élő embereket segítő szolgáltatások valóban aránytalanul fedik le a fővárosi kerületeket, és tényleg rengeteg működik a nyóckerben. Rengeteg, mind az intézményeket, mind azok férőhelyeit, szolgáltatásait nézve.
Van két helyi „ősintézmény”, a Dobozi utcai Üdvhadsereg által működtetett szálló, valamint egy korábbi munkásőr-laktanya a Vajdahunyad utcában, ami több mint húsz éve a Menhely Alapítvány otthona. Az elmúlt húsz évben gombaszám szaporodtak az új intézmények, amiben volt, amikor tevőleges része volt a kerületi önkormányzatnak is – például a Dankó utcai ingatlan átadásakor -, és volt, amikor nem kérdezték meg a helyi képviselőket, mert mondjuk a Fővárosi Önkormányzat tulajdona az ingatlan (ilyen például az Alföldi utcai vagy a Könyves Kálmán körúti intézmény).
A Palotanegyed és a Tisztviselőtelep „fel van mentve”, a kerület legszegényebb részeiben létesültek szociális ellátó pontok, így ott, ahol vannak, egymástól akár 100-200 méterre működnek. Ezzel persze akarva-akaratlanul a környékben tartják ügyfeleiket, akik élik életüket, és zavarnak sokakat még akkor is, ha nem könnyű eldönteni, ki is hajléktalan. Nem mindig az, akit annak nézünk.
A polgármester jól ráérzett a közhangulatra, ügyesen apellál a lokálpatrióta érzelmekre, miközben sok – a helyzetet előidéző, és megoldhatatlanságát máig segítő – tényezőről mélyen hallgat. Bármit akar tenni, figyelembe kell vennie például, hogy bár jelenleg önkormányzati feladat a hajléktalan emberek ellátása, az elégséges szolgáltatás nincs meghatározva, és akkor sem történik semmi, ha egy kerület inkább máshol látná a fedél nélkülieket. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat az illetékes (nem volt ez mindig így, korábban a kerületeknél volt a kötelezettség), és persze nincs olyan terület, amely ne tartozna valamelyik kerülethez is. Valahogy húsz év alatt az alakult ki, hogy a szabad (piacképtelen helyen lévő és/vagy minőségű) ingatlanokat biztosítják erre a célra, gyakran olyan környéken, ahol a tevékenység nem okoz azonnali tiltakozást, a lakók nem jó érdekérvényesítők. Ezzel viszont a szereplők egyszerűen kikerülték a megegyezési kényszert, így maradt az, hogy mindenki morog, de már „helyzet van”. A feszültség nő, leginkább a szereplők változása jelenthet új kitörési pontokat, ahogy történik most is. Csakhogy legkevésbé az intézményekbe járók a felelősek a helyzetért. A polgármester-társakkal kellene egyeztetni, és a nagy, egész napra a város közepén az embereket „lekötő” szolgáltatások rendszerén változtatni. Például az ételosztás a Blaha Lujza téren már környezetformáló tényezővé vált.
Ha csak a kerületi lakás- és helyiséggazdálkodást nézzük, pontosabban annak a teljes átláthatatlanságát, vagy a közterületekkel való rideg önkormányzati bánásmódot, azt látjuk, hogy nem a „csöves-probléma” rántja le a környéket, hanem nincs koherens üzemeltetés, így szanaszéjjel futnak a dolgok. Ezen a nyilvános illemhelyek telepítése sem segít, mert a lényeg az, hogy sikerül-e tisztán működtetni. Azaz a kerület nem bánik sem jobban, sem rosszabbul a közterületein élőkkel, mint mondjuk az ott felnövő gyerekekkel, idősekkel (játszóterek, parkok).
Már a problémafelvetésben is mélyebbre kellene menni a „zavar, ezért üldözzük el” szintnél, intézményről intézményre végig kéne gondolni, hogy milyen megoldások lehetnek, és azt gondolom, alapvetően az emberibb, kisebb, ezért akár költségesebb ellátási formákat kéne preferálni. Viszonylag jól megsaccolható, hogy egy környék teherbíró-képessége mit visel akár plázákban, akár kocsmákban, akár szociális szolgáltatásokban. Eddig ezzel senki nem foglalkozott, egymástól függetlenül folyt az intézményi fejlesztés és a lakókörnyezet élhetőbbé tétele, melynek előfeltétele lenne az egész újragondolása.
Ki lehet a kerületből üldözni a hajléktalanokat, szegényeket, bár nem könnyen és nem tartósan. Viszont ezt az energiát, figyelmet sokkal jobb lenne arra fordítani, hogy lássuk, mi is van itt, ebből kinek mi okoz problémát, és mik lehetnek a megoldási utak.
Józsefvárosnak hajléktalan-ügyben nagy erőssége a tolerancia, ha ezt vegyítjük az üres helyiségek átmeneti/tartós szociális célú felhasználási lehetőségének versenyével, valamennyi lakás bevonásával, olyan kicsi intézmények, szolgáltatások kialakításával, melyek személyességüket meg tudják őrizni, akár békésebb is lehet az együttélés. Mindezek mellett szükséges lenne a tömegellátás csökkentése, az intézmények szétköltöztetése.
Azt, hogy a kerület milyen segítő, mind a lakosok, mind az ügyfelek felé folyamatosan közvetíteni kellene, hangsúlyt fektetve arra, hogy itt is kényes egyensúlyról beszélhetünk. Folyamatosan működő fórumot kellene kialakítani környékbeliekből, ellátókból, segítettekből, ami előremozdíthatná a tervezést, a koordinálást. Ezekben az önkormányzat különböző (szociális, városüzemeltetési, stb.) műhelyeire is fontos szerep hárulhatna.
Felhasználván a helyi erőforrásokat, érdemes lenne a kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket különösen támogatni. A körúton simán elférne egy olyan kávézó, használtruha-bolt, melyben hajléktalanok dolgoznak, be lehet őket vonni a kerület tisztán tartásába.
Alulról az ibolyát
A budapesti dohányosok újabb területről szorultak ki a szenvedélyükkel. Igaz, erre a helyre kevésbé élvezetes menni, mint egy kávéházba vagy étterembe, de kikerülni manapság még elég problematikus. Ott vannak a város legforgalmasabb csomópontjai alatt, és miután a XX.századi várostervezés az autó és az ember kritikus találkozásai helyén az embert küldte a föld alá, ma is kapkodjuk a lépcsőket le és fel, ha utunk egy-egy aluljárón vezet át.
Mint szenvedélyes antinikotinista akár örülhetnék is a fővárosi döntésnek, ha elhinném, hogy ez az intézkedés valamit is javít az amúgy siralmas állapotban lévő aluljárókon. De nem hiszem. Holott az aluljárók a város azon neuralgikus pontjai, amelyekkel ideje lenne komolyan foglalkozni.
Az első aluljárót 1963-ban építették Budapesten, az Astoriánál. Közvetlen oka, látszólag a kettes metró építése volt, de az utasok felszínre juttatását meg lehetett volna oldani aluljáró nélkül is, gondoljunk csak az Andrássy úti földalatti megállóira. Az aluljáróépítés valódi oka az a városfejlesztési szemlélet volt, amely minél nagyobb teret akart adni a felszíni gépjárműforgalomnak, és ezért a kereszteződésekben arra kényszerítette a gyalogosokat, hogy bújjanak a föld alá.
Az aluljárók “célszerűségét” a tervezők azzal indokolták, hogy ezek amolyan “spontán találkozási pontok”, és ha még üzleteket is terveznek beléjük, akkor lesznek aztán igazán vidám helyek. Nem lettek. A majd fél évszázados tapasztalat az, hogy az aluljárók sem nem biztonságosak, sem nem kellemes helyek, és felmérések szerint, ha nem kényszerülnének rá az emberek, nem is mennének le. 2009-ben Hagyó Miklós főpolgármester-helyettes meghirdetett egy “átfogó aluljáró-felújítási programot”, amely során 2012-ig 35 aluljárót újítottak volna fel, potom 35 milliárd forintért. De az “ökoaluljárók”, amilyenekké a legfrekventáltabbak váltak volna, továbbra is csak a burkolatukban és energiatakarékos világításukban lettek volna mások. Vagyis az a 35 milliárdos költekezés sem adott volna választ az aluljáró, mint egy speciális városi köztér problémáira.
Időközben az egész városszervezési szemlélet gyökeres változáson ment keresztül a világban: rájöttünk, hogy hiba volt az autók zavartalan haladását elősegítő minden lépés – az úttest-szélesítés a járdák zsugorítása árán a dugókat nem szüntettük meg, viszont az emberi élet egyre kevésbé elviselhető szintre süllyedt a belvárosokban. Az utóbbi időben a hajléktalan-probléma kapcsán is szó volt az aluljárók áldatlan állapotáról. Ezért is érdemes lenne újrapozicionálni őket.
Azt leszögezhetjük – és bármennyire is szokatlan ez némely városvezetőknek -, hogy az aluljáróra semmi szükség mint közlekedési csomópont! A metró közönségét közvetlenül ki lehet vezetni a járdaszintre – ma még gyalogátkelőkön, bárki eljuthat oda, ahová szeretne, de megsúgom, a zebrák napjai is meg vannak számlálva: a korszerű városban egyre kevésbé korlátozzák a gyalogosokat, sokkal inkább a gépjárművek közlekedését. Londonban már komoly kísérletek vannak a közlekedési lámpák kiiktatására, és a gépjárművek 30 km/órás sebességkorlátozására az úgynevezett camping-elv alapján. A campingekben ugyanis nagyon ritkán történik baleset, és azok sem súlyosak, mivel a közlekedés minden résztvevője odafigyel a másik mozgására is.
Sematikus ábrán az Astoria aluljárót vettem alapul, ahol két régi épületet árkádosítottak azért, hogy lejáratot biztosítsanak az aluljáróhoz. Ezeket megszüntetném. Viszont a másik oldalon van akkora szabad tér a felszínen, hogy a metronak közvetlen kapcsolata legyen, akár mozgólépcsővel.
A városon belüli központi helyzetük az aluljárókat különösen alkalmassá teszik a “városi rendőrség” bázisai kialakítására. A 2006-os podo-programban már megjelent a “policity”, amely feladata a városi közterületek rendjének biztosítása, olyan jogosítványokkal, amelyek ma a közterületfelügyeletnek nincsenek. Ez a gondolat a főpolgármester-jelöltek programjaiba is beszivárgott mára. Egy olyan városban, ahol a gépjárműforgalmat és a parkolást elektronikus rendszer szervezi, nincs szükség parkolóőrökre, de annál nagyobb szükség van olyan rendőrökre, akik a szemetelőket, a sarokba-vizelőket, a kéregetőket és a hajléktalanokat jobb belátásra tudják bírni. Nem kifejezetten erőszakszervezetről van szó, hiszen az ő feladatuk lenne az információ is, és éppen a problematikus szociális helyzetű emberekkel való foglalkozás okán, kiterjedne a szociális ellátás eme speciális szegmensére.
Az ábrán kékkel jelölt területen lehetne a policity logisztikai bázisa, amelyhez három speciális funkció kapcsolódna:
A sárga mező jelzi azt a 24 órán keresztül nyitva tartó – a metro nyitvatartásakor onnan is megközelíthető – “gyógyszertárat”, amely alapvető élelmiszereket és drogéria-cikkeket is árul, kávét is lehet inni, mint ahogy ma már szinte minden benzinkútnál.
Innen lehet megközelíteni azt a vizesblokkot (zöld), amely a wc-n kívül babapelenkázót és zuhanyozó-blokkot is tartalmaz. Méghozzá ingyenesen, mert a város érdeke, hogy az utcáin ne legyen vizelet, és akiknek más lehetőségük nincs, tisztálkodni is tudjanak. Igaz viszont, hogy amint kultúrált és ingyenes lehetőség kínálkozik az emberi szükségletek elvégzésére, a sarokbavizelést is keményen kell büntetni – nem pénzzel, hanem a köztisztasági munkában való részvétellel! A policity szolgálatos tagjai szisztematikusan járőröznek a körzetben, és akit a köztisztaság elleni vétségben nyakon csípnek, azt az elkövetkezendő 4 órában a város takarításában való részvételre kötelezik – nincs kivétel: legyen az magyar vagy külföldi, nincstelen vagy Armani öltönyös úr – takarítóeszközt mindegyik a kezébe tud venni! Egy ilyen egyszerű intézkedésnek rövid időn belül tiszta város lehet a következménye.
Ennek a vizesblokknak csak a policity-ből megközelithető részébe viszik azokat a hajléktalanokat, akiket a városőrség gyűjt be. Mert a városlakó többség érdekében, nem csak törvényeket kell hozni a hajléktalanság megszüntetésére, hanem a jelenlegi helyzet felszámolására gyakorlati intézkedéseket is kell tenni. Humánusan, de határozottan! A tisztálkodás a szociális ellátás belépője. Az ábrán türkizzel jelölt részben van a szociális gondozó fogadószobája és néhány éjszakai menedéket nyújtó szoba. Itt egyetlen hajléktalan nem maradhat tovább, mint néhány órát, amig a szociális gondozó személyes “kilábalási programot” nem készít az érdekelttel együtt. A város segítő kezet kell nyújtson ezeknek az embereknek, viszont, aki munkaképes, annak az ellátásért köztisztasági szolgálatot kell adnia mindaddig, amig más munkát nem talál magának.
Az aluljárók ezen átalakítása miközben megszüntetne egy működésképtelen “közteret” a város valódi közterületeinek javítását szolgálná. Az Astoria-aluljáró ebben is lehetne az első Budapesten.