Nem tudom, hogy a magyar divatot mennyire kell újragombolni, de a köztér-tervezést biztos.

Reméltem, hogy a Design Terminál ugyanúgy hamvába hal, mint a Gödör helyére tervezett Nemzeti Szinház, és a Városházapark helyére inspiráló  Egeraat produkció.

Tőlem az egész magyar építész-társadalom megsértődhet, de mindháromnak, és még néhány szuperprojektnek ezen a környéken, évek óta ellendrukkere vagyok.

Minden politikai csatározástól függetlenül, tiszta szerencse (vagy Isten ujja, ha így tetszik), hogy a Gödör helyén nem épült színház, hogy az Egeraat-tervet elvitte a gazdasági válság.

A Belvárosban nem többletépítéssel lehet rehabilitálni az épületeket és a köztereket.

Persze, a befektetők szeretnék kihasználni a központ extraprofit-termelő képességét, de azért van az önkormányzat, hogy a közérdek határain belül tartsa a befektetői étvágyat.

Valami agyament tévképzet alapján azonban a legproblematikusabb területek önkormányzatai (V. VI. VII.) városrehabilitációnak, városfejlesztésnek, esetleg ingatlanfejlesztésnek titulálják azt, hogy minden talpalatnyi területet be akarnak építeni, méghozzá abnormálisan sűrűn, ahol már most is alig éri el az 1 négyzetmétert az egy főre  eső zöldterület.

Az  V. kerületben egészen sajátos módját találták ki az egy lakosra jutó zöldterület-növelésnek, azt tudniillik, hogy csökkentik a lakosságot – a tervezett projektekben már nincs lakás, legfeljebb szálloda, viszont növekszik a kereskedelmi és irodafunkció, miközben a meglévő, utcákra nyíló üzletek elnéptelenednek és a kiadó irodákból is látványos a túlkinálat.

Ez cseppet sem izgatja a kerületi vezetőket, és úgy tűnik, hogy a fővárost sem, mert egy tényleges városrehabilitációban  nem érdekeltek – abban „nincs üzlet”.

Ők úgy döntöttek, hogy már az a közterület is bőven elég, ami most van, „túl értékesek a belvárosi területek ahhoz, hogy ne építsék be őket” – állítják a Budapest Szive programban. Bardóczi Sándor tájépítész, azon kevés szakemberek egyike, aki kezdettől szembeszállt az építészek (MÉK hivatalos) álláspontjával, amely a Városházapark helyén holmi „szükséges térfalakkal” igyekezett igazolni a beépítést.

Bár a városlakóknak, az építészek többségével merőben ellentétes  a véleményük, de Budapesten nem szokás az iránt érdeklődni, hogy ki mit gondol a döntéshozók körein kívül.

A köztér, a városi park pedig őket nem érdekli, hiszen ők nem használják,  többségük  nagyon jól elvan a maga zöldövezeti lakásában, vagy a privátjaként kezelt parkerdő közelében.

A budai villájában élő politikusnak a belvárosi zöldterület csak gond, amit takarítani, gondozni kell, és ha rosszul tervezték, akkor a felújítására is pénzt kell kiadni.

Mivel a programalkotás fázisát megspórolják, önteltségükben vagy a politikusok, vagy az építészek találják ki, hogy mi a jó a népnek, a lepusztulás eleve bele van kódolva a rendszerbe.

Peñalosa zsenialisan felismerte, hogy a közterületek szerepe azért kritikus, mert a városi „átlagpolgár”, azok, akik nem a saját kertjükben sütkéreznek, saját úszómedencéjükben lubickolnak, éppen ezeket a közterületeket használják.

Minél rosszabbak a lakáskörülmények, annál nagyobb az igény a közterülethasználatra, éppen ezért, a jól megtervezett, gondosan kivitelezett és következetesen rendben tartott közterületek, zöldfelületek egy-egy városrész rehabilitációjának alapjait jelenthetik.  Nem csupán a találkozás tere, ahogy a Fórum-pártiak gondolják, hanem annál sokkal több!  Mértékadó a szépre, a jóra, a minőségre és  helyes viselkedésre nevel. Egy város a közterületei igényeségével tiszteli a saját lakóit és az odalátogatókat.

Ha egy városvezetés valóban a közszolgálatot tartja fontosnak, akkor kimerítő egyeztetések alapján fogalmazza meg az adott közterületek koncenzusos programját, amelyben a kivitelezés és a folyamatos karbantartás is szerepel mint átlátható üzleti terv, és csak azután kezdődik az építkezés. Szerencsés esetben a minőségi szakmunkát önkéntes kisegítő munkával elegyítve, hogy az elkészült park, játszótér, vagy akár gördeszka-pálya minél több embernek legyen „saját gyereke”, aminek védelmében kész kiállni. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a közterületek amelyeknek van „gazdája”, kevésbé rongálhatók. Nem fegyveres őrségre van ilyen helyen szükség, hanem olyan felelős gondozóra, aki jelenlétével, és folyamatos munkájával fegyelmez.

Budapest belső területein hatalmas hiánya van a zöldnek, annak a „semminek”, amivel talán az építészek nem tudnak mit kezdeni, de a várost használók nagyonis. Nem zöld gyűrűre van szüksége a városnak elsősorban, hanem olyan térkapcsolatokra, amelyek különbözésükkel arra inspirálnak, hogy közösségi emberként töltsed napjaid egy részét, nem pedig a lakásodba zárkózva, a tévé előtt bambulva.

Ha tudom, hogy az első tavaszi napot élvezhetem a Gödör melletti téren egy padon, könyvet olvasva, ha megéhezem, akkor a Kamermayer téren ebédelhetek, a Vörösmarty téren ihatok egy kávét, a Vigadó téren hallgathatok egy kis térzenét, de ha csendre vágyom akkor a Városházaparkba megyek, ha kutyát akarok „legeltetni”, akkor az Erzsébet téren teszem, miközben kamasz gyermekem gördeszkázik. De egy ugrással ott lehetek a Dunaparton is, ahová nem kamikáze bátorságot kívánó átkeléssel vezet az út. Ezért már érdemes tömegközlekedéssel bemenni a városközpontba, hiszen éppen oda  „vezet minden út”, a közösségi közlekedéssel legjobban ellátott terület.

A zöldterületekkel tarkított  köztér-kapcsolat nem koncentrálja, mint egy pláza, hanem szépen, arányosan képes eloszlatni területén a tömeget, ezért kedvező az utcai portállal rendelkező üzletek számára, és a még meglévő lakásokból sem kell elmenekülni a kibírhatatlan bűz-zaj és mocsok miatt. Sőt, egy idő után lesznek olyan „örültek”, akik pont ebben a belvárosban szeretnének élni, mert az életformájuknak megfelel. Akkor lesz kinek kenyeret-tejet eladni,  visszatérhet a sarki fűszeres, a túristagiccset teregető üzletek helyére, és a túrista is jobban érzi magát egy élő városban, mint az utánzat kirakatában.

Visszatérve a sok éves huzavona után mégis megnyílt Design Terminálra, aminek itt semmi értelme, mert bárhol lehet, akit érdekel a téma odamegy, ezt a volt buszpályaudvart pedig az Isten is (meg az eredeti tervező is valamennyire) városi információs bázisnak teremtette, ahol a most Deák Ferenc téri forgalmat zavaró túristabuszok is adekvát helyet nyernének.

Ez annyira kézenfekvő, hogy a politikusok nem gondolhattak rá. Még azzal az előnnyel is járna, hogy eltartaná magát, nem kéne állami milliókkal tömni. Tudom – rémes gondolat.