A Balkán kapuja
Somlyódy Nóra könyvének címében ott a kérdőjel, talán azért, hogy ne fájjon annyira… de ez, sajnos, nem kérdés, hanem állítás – igaz, nem csupán Pécsre vonatkozik: ez egy kis magyar helyzetrajz a harmadik évezred elejéről. A könyv végén az is kiderül, hogy a kapu még mindig Hegyeshalomnál van.
A könyv budapesti bemutatójának estéjén kezdtem olvasni. Minden este, miután napi teendőimtől felszabadultam, elolvastam egy részt nagyon figyelmesen, mintha meg akarnám tanulni, egy életre bevésni az emlékezetembe.
Nem árt ha tudjuk, hol élünk.
Igaz, ennek az volt az ára, hogy elalvás helyett felbosszantottam magam, és még vagy két órát olvastam valami mást, hogy megnyugodjak.
A magyar politikai élet korábbi disznóságai nem rendítettek így meg, hiszen akkor nem itt éltem, természetes, hogy nem tudtam róluk, de 2005-ben már rá voltam kötve a magyar infúziómra, vagyis elvileg tudnom kellett volna… mégis a kép, amely a könyvből körvonalazódik, számomra, politikai kapcsolatokkal nem rendelkező, szimpla állampolgárnak, félelmetesen ismeretlen.
Az állampárti korszakhoz képest az egyetlen reményteli pont, hogy a könyv egyáltalán megjelent. Ezen kívül, mintha minden csak rosszabb lenne. A feladatukra alkalmatlan emberek tömege, amely uralja a magyar közéletet, rátelepszik a gazdaságra, elszívja az adófizetők pénzét, hülyét csinál a jobb sorsra érdemes honpolgárokból – mindez azt sugallja, hogy el innen, el, nagyon messzire!
Egy éve módszeresen térképeztem fel a Pécsen tapasztaltakat. Szülővárosom, édesanyám még most is ott él, gyakran utazom oda. Drukkoltam, hogy sikerüljön a pályázatot megnyerni, később azért is, hogy megvalósuljon, mert annak ellenére, hogy 18 éves koromban én is, mint sokan, eljöttem onnan, máig hiszem, hogy Pécs egy különleges város, több van benne, mint amennyit megmutat magából.
Tavaly karácsonytól minden látogatásom alkalmával fotóztam a várost, minden kiállítást megnéztem, igyekeztem minél több eseményen részt venni. Az elkeseredtséget néhol remény váltotta fel, olykor a megelégedettség és az öröm is. Majd megint a bosszankodás, a majdnem jó miatt, amiből kiváló is lehetett volna, ha…
Valóban, mi kellene ahhoz, hogy a dolgok ne így múljanak el, mint az EKF, hogy a korábbi, híres magyar kudarcokat ne is említsem? Somlyódy Nóra könyve nem ad erre választ. Csak reménykedik a változásban – az Epilógus másfél oldala szerint az új infrastruktúra talán kikényszeríti a „léptékváltást”- írja, miután előtte 190 oldalon adatok tömegével bizonyítja, hogy a feudális kapcsolatrendszer Magyarországa mit sem változott Mikszáth óta. Háborúk, rendszerváltások, technikai fejlődés, Európai Unióhoz való csatlakozás – csak a felszínt fodrozza, a mélyben minden változatlan. Kiváltságok, amelyek születésével illették az arisztokráciát hajdan, mostanában a hatalmi játszmák függvénye – a hozzáértés maximum akkor kerestetik, amikor már minden más eszköz ellehetetlenült. Akkor is, csak rövid időre, amíg a mocsárból kibukkan a fejünk a következő lélegzetvételig.
Amikor 2004-ben valaki azt mondta nekem, hogy Bojár Gábor az a ritka madár Magyarországon, aki tehetségével szerezte vagyonát, azt hittem, hogy viccel. Nekem kimaradt a „gengszterváltás” körüli korlátozott lehetőségek korszaka, nem is feltételeztem azt, hogy az állami vagyon újraelosztása megint a kapcsolatokon múlt, megkerülve minden igazságtételt. A hatalomhoz megint olyan emberek tömegét juttatta, akik számára az nem a köz szolgálata, hanem a saját meggazdagodásuk forrása.
Remélhetjük, hogy a politikai fordulat, amely 2010-ben bekövetkezett, valóban megváltoztatja a helyzetet? Somlyódy Nóra könyve nem ezt sugallja. Sokkal inkább azt, hogy az is, aki évekig a palánkon kívülről kiabált, hogy csalás, ámítás, a végén betagozódott a hatalomba – jobb megélhetés, mint az ellenzékiség. A hatalom birtokosai megváltoztak, de a szisztéma maradt – jól kell dörgölődzködni, hogy jusson a közpénzek elhárdálásával megbízottak figyelméből. Nem a tehetség, a tudás, a minőségi munka a fontos. Véletlen, ha az is összejön. A rendszer alapvetően, továbbra is kontraszelektál.
Amikor letettem a könyvet, depresszió ellen rákattintottam az izraeli közszolgálati tv heti naplójára, és anélkül, hogy ismernék lelombozódásom okát, válaszoltak a levegőben maradt kérdésekre – egy riporttal Micpe Ramonról.
A hatalomtól nem lehet elvárni a változást. Ahhoz, hogy a mi sorsunk megváltozzon, először saját magunkat kell megváltoztatni. El kell döntenünk, hogy mit akarunk, és azért a célért magunknak kell megküzdenünk. Ez nem pénz kérdése, ez elhatározásé. Van egy álmom, és azt megvalósítom – senkitől nem fogom ajándékba kapni! Az apró csodák nem csak az izraeli sivatagban teremnek, van abból Budapesten is, Pécsett is. Azt pedig, hogy erre figyeljen az önkormányzat, szintén csak mi kényszeríthetjük ki. A jobbágy-mentalitást levetve, öntudatos polgárként. Nincs mire és nincs kire várjunk.
Kézművészet
Két évvel ezelőtt, a Gödörben volt egy kézműves-vásár, amely semmiben nem hasonlított a szabadtéri bódévásárokhoz – itt valóban kortárs iparművészek alkotásait láthattuk és vásárolhattuk. Akkor ismertem meg Erdős Tibor munkáit: naplók, naptárak, emlékkönyvek, albumok gyönyörűen, kézzel kötve. Megvettem a 2008-as naptárat – kézbesímulót, bőrkötésest. Nem volt olcsó, de egyetlen forintot sem sajnáltam, amit erre kiadtam, hiszen egész évben öröm volt kézbe venni. Amikor egy belső cimkéről megtudtam, hogy pécsiek, külön örültem a felfedezésnek – tüke vagyok magam is -, és tavaly már a műhelyükben kerestem fel őket az aktuális naptáramért. Tibor felesége Rétfalvy Orsolya könyvrestaurátor, társa a közös vállalkozásban. Már akkor nehéz helyzetben voltak, de még konok kitartással néztek a jövő elébe, tele voltak tervekkel. Később, az a lelkesedés, a tisztességes, közösségért végzett munka sem volt elég – az idei Kézművész-naptáramat már Budapesten vettem az Alexandra Dob utcai üzletében. Erről így írnak az ElAway projekt honlapján, amelyet az Európa Kultúrális Fővárosa kapcsán Patartics Zorán indított el, és a Pécsről elszármazókkal igyekszik egy közösségi diskurzust létrehozni az okokról:
„Megyek. Tíz évig próbálkoztam. Antik gépekkel felszerelt műhelyünk van, amiben dolgozunk. Bárki bejöhet, megnézheti, kipróbálhatja, hogyan kell könyvet kötni. Dolgoztunk megyének, városnak, egyháznak, egyetemnek. Felajánlásból, jutányosan, azonnal, tegnapra. Megélni ebből nem lehet. Egy kedvezményes bérletű műhelyt szerettünk volna csak, amit aztán munkánkkal kompenzáltunk volna. Válasz: PIACGAZDASÁG van. Ami nem megy, azt nem kell csinálni. Egy ember látott bennünk üzleti lehetőséget: Matyi Dezső. Felajánlotta: egy budapesti könyvesházában helyet csinál nekünk. Vigyünk mindent, amink van, csináljunk mindent úgy, mint eddig. Mi megyünk. Aki akar elér…”
A pesti műhely őszi megnyitó ünnepségét Vijuty Tvrtko vezényelte le – bepillanthattunk egy roppant izgalmas világba. Ennek a reményteli napnak az emlékéül, mindenki egy apró „marokkönyvet” készíthetett magának, megízlelve az egyedi darab alkotásának gyönyörűségét. Itt tartom a laptop mellett az asztalon, és beírom a boldog napjaim dátumát.
A tradíció és a modern könyváruház nagyszerűen megfér egymással – egy olyan világban, amelyben az igényességnek és a tiszta funkcionalitásnak is meg van a maga helye.
Annak idején az édesapám sosem unszolt, hogy olvassak könyveket – ha látott olyan könyvet, amelyet jónak talált arra, hogy elolvassam, azt megvette, és minden szószátyárságot mellőzve feltette a polcra, a szobámban. Észrevétlen gyűltek, mig egy nap magamtól le nem vettem egyet, és bele nem kukkantottam. Azóta nekem ugyanolyan szenvedélyem a könyvolvasás-vásárlás, a könyvek közelsége, mint amilyen neki volt, míg élt.
Egyetlen szülőnek sem kell aggodalmaskodnia, hogy a gyerekek nem olvasnak könyveket, csak a számítógépet bújják – egyszer, csak úgy, véletlenül be kell sétálni az Alexandra Dob utcai áruházába, lemenni a lépcsőn, ahol a könyv különleges világa tárul minden érdeklődő elé – nincs olyan gyerek, akit ez ne ejtene rabul.
Orsolya és Tibor nagyon fontosnak tartják a városhoz való kötődés – ezért is élték meg oly nehezen azt, hogy Pécs nem tudta megtartani őket – az identitásuk most is pécsi, ezért a könyvesház emeleti kávéházában szeretnének egy pécsi klubot létrehozni – tudni egymásról, esetleg közös projekteket létrehozni, de legfőképpen nem elszakadni a gyökerektől. Büszke pécsiek, még akkor is, ha a szeretett város nem tartott rájuk igényt.
A nagyvárosok rehumanizálásának folyamatában az identitás kialakítás, a helyhez való érzelmi kötődés erősítése roppant fontos momentum. Azok a városok, amelyek nem értékelik kellőképpen azt a szellemi energiát, amely belengi a teret, vagyis képtelenek megkötni az ott élő emberek alkotó erejét, azokra a szellemi elsivárosodás vár. Pécs még mindig fantasztikus város, de az elszármazott bauhauslerek kapcsán döbbent rá Patartics Zorán, hogy micsoda veszteség érte a várost azzal, hogy nem tudta megtartani a tehetséges embereket.
„Egyedülálló jelenség, hogy egy német főiskolához több mint 20 magyar csatlakozzon. A tanárként híressé lett Moholy-Nagy Lászlón és Breuer Marcellen kívül ott indult Pap Gyula pályája a fémműhelyben, s tanított később Berger Otti a szövőműhelyben. Az is ritkaság, hogy Pécsről heten indultak el Weimarba: építészként szerzett később hírnevet az USA-ban Breuer Marcell, Svédországban Forbát Alfréd, Weininger Andor a festő-grafikus, tervező és színházi szakember New-Yorkban telepedett le, míg a hazatértek alig ismertek, mint Molnár Farkas budapesti villái, Stefán Henrik és Johan Hugó festményei és üvegablakai. Felfedezésre vár Sebők István színháztervezői tevékenysége, Neugeboren Henrik képei és Bach emlékműve, Schwarz István és Téry Margit grafikái, valamint a kint tanult fotóművésznők: Fodor Etel, Blüh Irén, Kárász Judit kísérleti ill. szociografikus fényképei. Kállai Ernő a „bauhaus” folyóirat szerkesztője volt, a festő Bortnyik Sándor kívülállóként aktív résztvevője a főiskola rendezvényeinek.”
A fenti, 80-90 évvel ezelőtti példákból sajnálatosan látszik, hogy egy város nem földrajzi elhelyezkedése, hanem szellemi aktivitása kapcsán lehet központ, vagy periféria, és ha „elüldözi” az alkotó erőt, kaphat bármilyen hangzatos címet, menthetetlenül perifériásodik.