Miként lehet újrapozicionálni a magyar építészetet?– kérdeztem az előző cikkem végén, amely az építészfórum fókusztémájához kívánt hozzászólni.

Az eddig megjelent cikkek alapján a helyzet elég kétségbe ejtő. Igaz, más a problémája a már befutott, idős építészeknek, mint azoknak, akiknek egzisztenciális gondjaik is vannak, de a jövőt illetően, a mintegy 10 ezer fős szakma helyzete, alapvető társadalmi tényezőként kritikus. Óriási tömegű, elherdált kreatív energiáról van szó, amit egyetlen ország sem tehet meg büntetlenül. Mivel a helyzet ma már tarthatatlan, az időt nem a szakadék szélére jutás tragikus folyamatának elemzésével kell tölteni, hanem sürgősen meg kell találni a kivezető utat. Előre, jó előre kell tekinteni.

Az újrapozicionálás alapja az érdekközösség, amely valójában fennáll a társadalom egésze és az építészek között, de ma ez nem látszik nyilvánvalónak, tehát be kell bizonyítani. Ugyanígy, létezik egy érdekközösség az építésztársadalmon belül is, amit elvileg a Kamara kellene képviseljen, de miután erre a feladatra képtelen, maradt a kevés koncon való marakodás. Abban szinte mindenki egyetért a szakmán belül, hogy pinceszinten az építészek társadalmi megítélése. Ezért aztán sem szellemi, sem anyagi elismerésre nem számíthatnak, ami kiszolgáltatottá teszi őket, megalkuváshoz, és óhatatlanul egyre gyengébb minőségű munkához vezet. Vagyis ez az a pont, ahonnan az újrapozicionálást el kell kezdeni.

Az építészet a gazdasági tevékenység és a kultúra találkozásának kritikus pontja, amely minősége jellemzi az országot, az ott élő népesség életének szinvonalát. Az építészet nem turistacsalogató látványosság, hanem a helyi lakosság életének tere – ezért fontos. Hogy ez esetleg a turistákat is érdekli, az legfeljebb következmény. A gazdasági élet nem attól lendul be, hogy az állam grandiózus kirakatprojekteket finanszíroz az adófizetők pénzén – az ilyesmiért kolduló építészek és szervezeteik ezzel az önalázó gesztussal csak a saját tehetetlenségüket árulják el, de nem szolgálják a magyar építészet ügyét.

Figyeld a nőt!

Figyelemre méltó, hogy az eddigi írások közül csak kettőben esik szó a kibontakozás lehetőségéről. Mindkettőnek nő a szerzője. Perika nem csak elemez és kritizál, hanem kiutat is mutat. Beleznay Éva pedig már a helyes cselekvés kezdetéről számol be. Nemzetközi tapasztalat, hogy tartósan nehéz időkben a nők jobban képesek az életet újraszervezni, nagyobb részük praktikusan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. A magyar, feaudális társadalmi elvárások szintjén  a nők, az építész szakmán belül is, a megérdemeltnél sokkal kevesebb figyelmet kapnak. A férfi építészek, megnyilatkozásaik alapján meglehetősen konzervatívok, megoldást nem találnak, csak valami régi, sosem volt ideál után sóvárognak. Tehát, érdemes lenne odafigyelni az építésznőkre: mit csinálnak a saját életükben, mi a véleményük?

Győzd meg a gyerekeket!

Ami az építészek társadalmi megítélését illeti, a mentális változást a gyerekeknél kell elérni. Nem csupán azért, mert tudatosan ki kell nevelni az építészetet értő, igényes megrendelői kört, és ezt az iskolákban kell elkezdeni, hanem mert a gyerekek a legkönyörtelenebb pedagógusok –  a szüleikkel szemben! Vagyis, ahhoz, hogy egy korlátolt agyú felnőttel meg lehessen értetni, mi a minőségi építészet haszna, ahhoz „fel kell bérelni” a gyerekét. Ha a gyereket meggyőztük, akkor majd ő megérteti a felmenőjével! Ismerek egy országot, ahol a sivatagi növényzet védelmét az óvodásoknak kezdték magyarázni – ők hamar meg is értették, és amikor a szüleik a tavaszi kiránduláson le akarták tépni a sivatagi virágot, akkor ők figyelmeztették a felnőttet, hogy ne tegye. Amit ezernyi környezetvédelmi felügyelővel sem lehetett volna elérni, megoldották a családon belül.

Persze, van itt egy kis probléma, hiszen a magyar építészek zömének kommunikációs képessége elégtelen ahhoz, hogy egy gyereknek építészetről tudjon beszélni. De a verejtékes tanulás, amit egy-egy  iskolai előadás jelenthet, többlethaszonnal jár, ha felismeri – meg kell tanuljon egyszerűen, érthetően és meggyőzően beszélni a szakmai dolgokról.

Érdekképviselet, amely megdolgozik a pénzéért!

A dögdrága kamarai tagság helyett olyan érdekvédelmi szövetséget kell létrehozni (ez persze lehet a Kamara is, ha képes magát átszervezni) amely nem tagdíjat szed, hanem az építész jövedelmének x %-áért, leveszi az alkotó tervező gondjainak egy részét a válláról. Konkrétan: a komplett bürokráciát, könyveléssel, adóbevallással, számlavezetéssel, sőt az árképzést és a pénzbehajtást is. Azért, hogy az építész csak azzal foglalkozzon, amihez ért – a tervezéssel, az építés folyamatának levezetésével, saját maga továbbképzésével. Ahhoz, hogy megszűnjön a tervezési díjak abszurdan alacsony szintje, radikális megoldást kell alkalmazni – az építész maga sosem mondhat árat, azt a érdekvédelmi szövetség szakmai zsürije állapítja meg, mégpedig a projekt volumene mellett az alkotás minősége függvényében, utólag. A megrendelő tudni fogja az projekt nagyságától függő alsó és felső határt, de, hogy ezeken belül mi lesz a pontos ár, azt egy független, szakmai zsüri határozza meg.

A határidők és a kifizetések ütemezése is ennek az érdekvédelmi szervezetnek a hatáskörében lennének, az építész maga sosem foglalkozna azzal, hogy mikor hajlandó a kliens fizetni, és a pénz már a számláján van-e vagy sem. Neki csak az a dolga, hogy a képességei szerinti legjobb minőségű munkát végezze. Egy országos érdekvédelmi szervezetnek ugyanis egész más a tárgyalási poziciója a megrendelővel vagy a kivitelezővel, de akár a bankokkal szemben is, mint egy akármennyire neves és tiszteletre méltó építésznek.

Vagyis, egy felől ki kell szélesíteni a társadalmi igényt a minőségi építésre, más felől viszont olyan szervezeti keretet kell teremteni, ami kikényszeríti a minőség anyagi elismerését, és mentesíti az építészt a számára idegen bürokratikus terhektől, ezzel is elősegítve az egyre jobb szinvonalú munkát.

A jogszabályok átfésülése és újrafogalmazása

Ha van egy működőképes érdekvédelmi szövetség, akkor annak az első dolga erre alkalmas, joghoz és építészethez is értő emberekkel újrafogalmazni az építéssel kapcsolatos összes jogszabályt, hogy azok ne fékezzék, hanem elősegítsék a kreatív munkát, szabad teret hagyjanak az alkotónak. Ezt politikusoktól, és az őket kiszolgáló sertepertéktől elvárni nem lehet, tehát a szakma maga kell átgyúrja munkája törvényességi hátterét.

A kezdeményező építész

A rendszerváltás utáni építési konjuktúra azért nem hozott létre sikeres magyar építészetet, mert az építészek nagy részében hiányzik a kezdeményező készség. Ennek hiányában a (külföldi)befektető  „találta ki”, hogy mit  érdemes csinálni, az a szempontrendszer pedig nem biztos, hogy egybeesett a a hosszútávú közösségi érdekkel. Tehát, nem érdemes a „karvalytőkét” kárhoztatni, viszont meg kell tanulni projekteket kezdeményezni. Az igazán jó projekteket ugyanis előbb az ész (a kezdeményező, a társadalmi szükségletekre érzékeny építész) kitalálja, majd készít egy üzleti tervet és keres pénzes befektetőt. Vagyis,  a következő munkákat az építész-társadalomnak magának kell kitalálnia: mivel teheti igazán hasznossá magát abban, hogy a magyar gazdaság kikecmeregjen a gödörből?

Többek közt erről is szólnak az ilyen cikkek…

Az építészfórum fókusztémának jelölte a „Hol vagyunk? Merre tartunk?” kérdést, ami még az egyébként írni nem szerető építészek egy részét is megszólalásra késztette. Talán szemtelenségnek ítélik, hogy városgazdász létemre belefecsegek az építőművészek dolgaiba, de mentségemre szolgáljon, hogy ennek a fórumnak 2004 óta vagyok aktív tagja, tetszik, nem tetszik, azóta mondom a magamét.

Idestova 40 éve élek építészek közvetlen közelében, 18 éves koromtól, az akkor még pezsgő életű Almássy palotának is rendszeres látogatója voltam.

Kialakult bennem egy kint is , bent is állapot: bár nem vagyok építész, de ők olyanok nekem, mint a testvéreim, ismerem, értem, szeretem őket, de látom a hibáikat is. Ráadásul, ez a kint is, bent is állapot nem csak szakmailag, hanem a fizikai hollétemet is jellemzi, hiszen 1985-2006 között és 2011 nyarát követően újra, külföldön élek.

A Budapesten töltött 5 év alatt írtam a városról, amelynek fejlődését a lelkemre vettem, és most sem szabadulok tőle, pedig 2011 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy sem a hatalom, sem a szakma nem kíváncsi a javaslataimra.

Egy dolgot az elején szeretnék leszögezni, mert ellentétben a magyar szokásokkal, én nem szoktam tiszteletköröket írni, szavaim ezért sokakat mellbe vágnak – szándékom viszont a javításé, világképemben a munkájukkal elégedett építészek és közönség harmóniája nem valami utópiaként létezik, hanem elérhető, reális célként. Viszont meggyőződésem, hogy erre az idillre nem elég várni, hanem sok-sok tennivalójuk van maguknak az építészeknek is.

Elolvastam a fókusztéma összes, eddig megjelent cikkét, és riasztónak tartom azt a panasz-dömpinget, amit a magyar építészek idelapátoltak. Időnként hozzászólás gyanánt tettem is megjegyzéseket. Ezekből is idézve próbálom a véleményemet összefoglalni és ezzel további vitát serkenteni.

Puhl Antal azt írja, hogy: „Apránként föladjuk kulturális, vallási, nyelvi tradíciónkat, mert ezek semlegesítésével, elhagyásával jutunk el a modern világunk modern építészetéhez.” Majd egy igen részletes és sajátságos értelmezését adja a Bábel-torony történetnek, hogy eljusson a megállapításig: ” Nagyravágyásunkat és gőgünket föladva próbáljuk meg ismét uralni a teret és az időt, a csak ránk jellemző teret és időt. ” Ezt az intelmet aztán, ki-ki értelmezheti, ahogy akarja, viszont az egész példabeszédet belengi a „modernizmus”- ellenesség, és a „térjünk vissza” megfoghatatlansága.

Kévés György gyakorlatiasabb: a magyar építészet sanyarú sorsáért a 40 évnyi kommunizmus és a 20 évnyi (új)kapitalizmus a hibás! A bűnösök listája hosszú, köztük csak félmondatban húzódik meg olyasmi, ami az építészek felelősségére is utal: „– sajnos a megalkuvásra mindig kapható műszaki értelmiséggel együtt –„. Ezen a cikken már akkor kicsit kiakadtam egy hozzászólás erejéig, most onnan veszem át a legfontosabb ellenérzéseimet: ” Az ember, viszonylag fiatalon el kell döntse, hogy gerinces, öntudatos ember, vagy seggnyaló lesz egész életében. Lényegében, minden ezen a döntésen alapul. Ha az elsőt választja valaki, akkor tisztában van azzal, hogy lesznek nehézségei, és azokat saját magának kell leküzdenie, illetve keresnie kell hasonló jellemű emberekkel az együttműködést. Fárasztó magatartás, mert szakmailag és jellemileg is a toppon kell lenni mindig, és egy alapvetően korrupt rendszerben nagyon nehéz hasonlóan gerinces társakat találni. Pedig ez a kulcsa mindennek – az együttműködés. Ha a másodikat választja, akkor mindig tudni kell jó előre, hogy melyik segget célszerű kinyalni. Vannak a magyar építészek közül is olyanok, akik mindig jókor váltottak. A seggnyalás egyéni művelet – csoportosan értelmét veszti. Vagyis, hogy leegyszerűsítsem a problémát – ahol széthúzás van ott eredendően sok a seggnyaló, és miután a seggek száma kevesebb, ebben a rendszerben mindig sokkal többen lesznek, akik rosszul járnak.  Az alatt az öt év alatt, amikor Budapesten éltem legutóbb, számtalanszor kérdeztem meg építészeket arról, hogy az érdek-képviseleti szervük a Kamara miért olyan béna? Az elmúlt öt évben számtalan projekt volt, amivel kapcsolatban az építész szakma nem kellett volna befeküdjön az éppen aktuális hatalomnak, hanem szakmai meggyőződése szerint kellett volna gerincesen kiállni – nem tette. Legutóbb az ócsai projekt bőszített fel, de ilyen volt a Kormányzati Negyed, a Városházapark, Zeppelin és még jó néhány.”

Dr. Rigó Mihály  probléma-katalógusa azzal az igénnyel született, hogy vitairattá válik. A szerző minden problémafelvetés után sugall egyfajta megoldást, amivel sok esetben vitatkoznék, mert az írás bármilyen alapos feltérképezése is a helyzetnek, valamilyen „felsőbb” rendezéssel reméli megoldani a gondokat, az egyén számára szinte csak a kilátástalanság marad: 1. A jól működő gazdaság termelte megbízásokat nem lehet államiakkal pótolni – a közpénzek eldöntésének módja most is elég vitatott. Nincs mese, a tervezők maguk kell feltárják, hol van az a rés, a kielégítetlen szükséglet, ami munkát adhat nekik. 2. A média „nyelvét” ugyanúgy meg kell tanulni, mint ahogy a mérnöki nyelvezetet, de erre sem az építészek, mérnökök, sem az érdek-képviseleti szervei nem fordítanak figyelmet. 3. Plusz költségek, csökkenő jövedelmek, teljesítetlen kifizetések, minden hitelből megy – Ezek bürokratikus megoldása nem létezik, mert a probléma gyökere a tervezők alacsony társadalmi megítéléséből fakad. 4. Külföldi összehasonlítás – A társadalmi megítélést nem lehet importálni, és „bevezetni” sem lehet.  Tovább növelt bürokráciával meg végképp nem.  5. Adózási abszurd: olyan pénzre fizetni adót, amit még nem kapott meg valaki. Ide tartozik a lánctartozás is, amely egyik lényeges „láncszeme” az állam, mint megrendelő. – Ez tipikusan olyan eset, amiért normális országokban kimennek az emberek az utcára, szétverik a parlamentet! Csak olyan országban lehet ezt megcsinálni, ahol az adózó polgárnak szemernyi öntudata sincs. Ráadásul ez nem csak az építésügy problémája: hülye, korrupt politikusok idióta törvényei miatt szenved egy csomó ember, és képtelen lerázni az igát – érthetetlen. Most (2012), amikor már tényleg agyament adókat kell fizetni, amelyeket aztán a kormány zavaros módon költ el, a Szolidaritás Mozgalomnak szervezett adóbojkottot javasoltam, mire az volt a válasz, hogy talán, azt mégsem kellene… Vagyis, nyíltan és szervezetten nem vállalják a konfrontációt, mindenki maga kerüli meg a jogszabályokat, ha tudja. Ha meg nem, hát éhen hal… 6. Az aktív dolgozók száma csökken, a fiatalok helyzete tragikus, a kamarákat pedig nyugdíjasok uralják – Ezek a problémák már annak az alapszituációnak a részletei amely során a szakma egyre lehetetlenebb helyzetbe kerül, és egyre rosszabb teljesítményre lesz képes: a teljes ellehetetlenülésbe vezető spirál.

Pazár Béla írása a haza és haladás harmóniájának igényével indul, a műemlékvédelem kapcsán. Majd pedig egy éles kanyarral az építészet és a táj tényleges kapcsolatáról értekezik, hogy aztán a tradició és a változtatás igényének arányosságához jusson. Érdekes cikk amelyben a hol vagyunk, merre tartunk kérdés csupán egy keserű helyzetértékelésig szerepel: „a politikai korrupciótól elválaszthatatlan, brutálisan romboló folyamatnak kellett zöld utat biztosítani az európai műveltség normáit követő magyar műemlékvédelem még viszonylag önálló keretek között működő tradíciójának felszámolásával. ” Nem mondom, hogy minden cikk, vagy előadás katartikus véget kell érjen, de József Attilával befejezni egy ilyen felütést, nem vitára inspiráló dolog, sokkal inkább a belenyugvás jele.

Ezek után következett Janáky István Levelek Árkádiából című opusa, amely behozta az igazi magyar virtust – hogyan kaszáljuk a kollégát, akinek a nevét sem említjük…  Ez, engem, a jelenség okán érdekel, de kétségtelen, a legtöbb hozzászólót eredményezte ez kis bili-balhé – a szakma alapvető problémáit azonban nem érinti.

Cságoly Ferenc írásának címe adta a fókusztéma címét, amely Árkádia és Bábel ellentétpárba igyekezett bedobozolni korunk építészetét, és végkövetkeztetésében rükvercet vett a civilizációból az őstermészet felé. Ettől az írástól számos építész beájult, én pedig végtelen tudatlanságomat beismerve „hablatynak” minősítettem: „Az írás alapfeltevését sem tudom elfogadni: „Árkádia a tudatlan ártatlanság természetes harmóniája, Bábel, az ellenkező oldalon, a tudás gőgjének káosza” – hát nem és nem! A tudatlan nem feltétlenül ártatlan más felöl a tudás nem feltétlenül gőg, sőt, állítom, hogy az igazi, mély tudás az alázat, és nem a káosz, hanem a rendszer uralkodik benne. Nos, ha már az alapfeltevéssel sem értek egyet, akkor, mit várnak tőlem, kedves építész urak és hölgyek, hogy ájuljak el a következtetésektől? Nem teszem, mert az írás szinte egyetlen szavával nem tudok azonosulni. A világ, az én olvasatomban nem ellentétpárok közé szorított gondolkodás alapján írható le, ismerhető meg. Ezek mesterséges korlátok, sorvezetők, amelyek éppen az egészséges útkeresést akadályozzák! A színes, sokrétű, mégis rendszerekbe szervezett világ sematizálása az, ha csupán ellentétpárokban gondolkodva próbáljuk katalogizálni! Nem vitatom a cikkben szereplő információhalmaz mennyiségét, csupán nem értem a rendeltetését. Bizonyára, mert az én korlátolt agyamban az építészeti problémák más helyet foglalnak el, nem rángatok elő sem képzőművészeti, sem irodalmi példák sorát ahhoz, hogy megértsem, miért nem elég jó korunk, magyar építészeti produktuma. Mert szerintem, nagy vonalakban siralmas a helyzet – és igen, engem ennek az okai és gyógymódjai érdekelnek, ha felteszem a kérdést, hol vagyunk és merre tartunk? Természetesen, vannak nagyon jó, tisztességesen megtervezett épületek, kortárs alkotók munkái, amelyeket öröm látni, csak az a baj, hogy túl kevés az ilyen – és a miért jobban izgat, mint az, hogy Hadid épületei beszélnek-e egymással. A természet és a város fejezet hozott ki igazán a sodromból: rémesen elavultnak tartom a (bűnös)városról alkotott gondolatmenetet, talán éppen azért, mert pár évtizede azt vizsgálom, hogy a város és a természet milyen, új minőségként megjelenő harmóniában valósítható meg. Mély ellenszenvet érzek azzal a gondolattal szemben, amely az emberi alkotást művinek, a természetes ellentétének állítja be. Nekem meggyőződésem, hogy az igazán kiváló alkotások éppen arról ismerszenek, hogy új harmóniát képesek teremteni a természet és az emberi alkotás, illetve a használat között. Tiltakozom az ősközösségi társadalom idealizálása ellen, hogy a várost a darabokra szakadt társadalom képével azonosítsa! De ami az egész cikkből sugárzik számomra, az a tétlenkedés megdicsőülése – OK, itt szemlélődésről van szó, de egyben a fejlődés negativumának hangsúlya lebegi be a természetbe vissza gondolatot. Nem és nem! Nem fogadom el egyetlen szavát sem, egyetlen intelmét sem, azt az irányt, amit megjelöl pedig végképp nem! Mert hiszek az emberben, aki ugyan rengeteg hibát követ el, de a lénye képes arra, hogy ezekből tanulva fejlessze önmagát, újabb cselekedetei jobbak legyenek mint az előzők. Nem kívánok visszamászni a fára, hogy kellően természetes legyek, hanem élvezni mindazt amit a természet és az ő teremtménye az ember, együttesen képesek létrehozni, jót! A magyar társadalom, és benne az építészeké is, egyik legnagyobb fejlődési akadálya ez a hasraeső tisztelet, amely megbénitja a gondolkodást, a kreativitást, az ellentmondani, vagy kérdezni képességét. Igen, persze, provokálok, dobálom a köveket az állóvízbe, éppen ezért, mert többre, jobbra tartom azt a szellemi erőt, ami mostanában bénultan csendes arrafelé, a Kárpát medencében.”

Sulyok Miklós : Normálisak vagyunk? című írása az időközben elhunyt Makovecz Imre és Janáky István ellentétet elemzi, és Makoveczet az egekbe emeli. Ennek megfelelően, a magyar építészet jelen nyomoráról nem esik szó.

Ezek után üdítő élmény volt a Patartics Zoránnal készült interjú, annak kapcsán, hogy Zorán megkapta az Ezüst Ácsceruza díjat, mivel nem csak alkotó, hanem író építész, akinek az a „mániája”, hogy másokat is bevonjon egy az építészetről szóló diskurzusba: „Nem tudok elképzelni az építészet számára jobbat annál, mint hogy méltó, érvelő, elemző párbeszédet kezdünk. Ez teheti közüggyé az építészetet, és ez mindannyiunknak csak jó lehet.” És amit a társadalom, benne a szakma állapotáról mond negatív volta ellenére is cselekvésre ösztönző: „Évekkel ezelőtt hallgattam előadásokat, melyekben társadalomkutatók hangsúlyozták a magyar társadalom etatista lelkületének tarthatatlanságát, vagyis hogy mindent felülről várunk el, vagy a döntéshozóknak tulajdonítunk. Ma már, a saját projektjeim tapasztalatából én is látom ezt a problémát, és meg kell mondjam, drámainak tartom. A kezdeményezőkészségünk, a párbeszéd- és együttműködési kultúránk nagyon rossz állapotban van. Ha lemondunk ezekről a készségekről, illetve fejlesztésükről, akkor nem is marad más lehetőségünk, mint elvárni, és elviselni ennek minden következményét, többek között a kiszolgáltatottságunkat. ”

Masznyik Csaba cikke visszatér a Janáky-Makovecz ellentétpárhoz, és ennek kapcsán azt a benyomást kelti, hogy tulajdonképpen minden rendben van – vannak remek építészeink, ilyenek és olyanok, nem kell erről vitatkozni.

Miközben az urak vitatkoztak Beleznay Éva a tettek mezejére lépett:  lelkes pedagógusokkal együtt a tanév elején (2011. szeptember 5-9.) budapesti városismereti hetet szervezett elsőtől hatodik osztályos korú gyerekek részére. A csupa pozitívummal teli beszámoló összefoglalásaként: „Meggyőződésem, hogy egy-egy helytörténeti, helyismereti nap fontos része kellene, hogy legyen az alapfokú oktatásnak.” – olyan tennivalóra hívja fel a figyelmet, amely igaz ugyan, hogy nem hoz azonnali változást, de fontos eleme lehetne az építészek társadalmi megbecsülésének is.

Mindezek után Borvendég Béla fura „histográfiáját” olvashatjuk a Honfoglalásról,  Michelangeloról, a mai ember kultúravesztéséről. Lesznek akik megköveznek, de nekem ez az írás egy öregember bezáródó világát tükrözi – és nem jó megöregedni, bár az alternatíva rosszabb.

Az év végéhez közeledve az építészfórum főszerkesztője Pásztor Erika Katalina megírta A tudatos építész című körképét. Külföldi példákkal indít, mintegy felmutatva, hogy lehet másként is… aztán az ember és a természet viszonyának újraértékeléséről, a társadalmi környezet szerepéről szól – Amerikából így jutunk a magyar etatista viszonyokig, illetve a kibontakozás lehetőségéhez: „hatalom-független, érték alapú civil aktivitás„. Aztán, megint külföldi mintától közelítve mondja ki „az önmaga értékeit felismerő, másoktól nem függő, szabad alkotó ember” lehet a jó építész, nem pedig az, aki a trendeket igyekszik meglovagolni. Perika tiszteletre méltó eleganciával mondja ki azt, amit én provokáló kavicsokként pöckölök a csendes víztükörre. „Ökológiai rendszerben – amelynek része az ember, nem uralkodója – kell gondolkoznunk, amelyben minden döntésünknek következményei vannak.” Meg kellene fogalmaznunk a tudatos építész 12 pontját, hogy tudjuk, merre az arra, illetve amelyek a közjó mentén összekapcsolják a szakmát a laikusokkal, a politikai hatalom és  kamarillák mellőzésével. Szekér László hozzászólásában megfogalmazza a tudatos építtető 12 pontját, ami persze nem érdektelen, de jelzi – megint mástól várják az építészek a megváltást.

A tudatos építész 12 pontján túl, nem kevésbé fontos leírni a folyamatot, amely a mostani, tragikus helyzetből egy biztatóbb jövőbe vezethet. A kérdés tehát, az én olvasatomban: Miként lehet újrapozicionálni a magyar építészetet? (erről szól a következő cikk)

Egy izraeli tv-sorozat kapcsán az amichay.hu-n írtam egy sorozatot a sikerről. A hatodik résszel azonban nem fejezem be a „leckét”, bár a tv-sorozatról szóló tudósítás itt véget ér. A következőkben szakmákra bontva teszem fel a kérdést, mitől lehet sikeres egy városvezető, egy építész, egy újságíró, illetve nyitva hagyom annak lehetőségét, hogy bárki leírja, szerinte, az ő szakmájában, mi a siker útja.