ajánlat a budapesti döntéshozóknak…

A “kultúrpláza” mint funkció, elvileg, nem elvetemült dolog. A jól menő múzeumokban is vannak sikkes kávézók, éttermek, művészeti tárgyakat, könyveket árusító boltok. A szabadidő eltöltésének az a formája, hogy “kultúrát is fogyasztunk” és mellette eszünk-iszunk, valamit vásárolunk – sokak számára lehet vonzó, de mielőtt egy forintot is a házra költenének, ezt az igényt meglehetős precízséggel fel kell mérni: kik és miért mennének éppen oda?

Ellenben, ha egy értékes épületet, vagy várostörténetileg fontos épületegyüttest meg akar őrizni a város, akkor nem mindig, és nem feltétlenül a legegyszerűbb hasznosítási forma, “a kultúra” az, ami ráhúzható a programra. Bármennyire értékes a műemlék, vagy maga a terület, az első kérdés az kell legyen, hogy mire van szüksége a városnak? Az adott városrésznek?

Budapest történetének utolsó 70 évében alig találni példát erre az egyszerű kérdésre adott körültekintő válaszra, és a helyzet nemhogy javulna, egyre romlik: a döntéshozók egyéni ambíciói találkoznak a könnyen megszerezhető EU-s, vagy közpénzekkel, a beruházást pedig egy sor hozzá nem értő, vagy a politikusokat elvtelenül kiszolgáló “szakember-gárda” hozza tető alá.  A jelen politikusai nem szobrokat állítanak saját dicsőségükre, mert azt a népharag egy idő után ledöntheti, hanem olyan építményekkel fényezik magukat, amelyeket még akkor is el kell viseljen a város, ha a politikus már régen megbukott.  Közmegegyezéses stratégiai terv hiányában aztán ötletel itt mindenki – ha van rá szükség, ha nincs.

Az urbanisztikai beágyazottság

Az urbanisztikai beágyazottság kényes téma egy olyan városban, ahol politikusok kedvtelései alapján határoznak meg “új városközpontot“, ahol azt hiszik, hogy a város úgy működik, ahogy “fent” eldöntik. A valamikori közraktárak építését gazdasági szükség határozta meg,  ezek után csak az maradt a kérdés, hogy miként, illetve egyszerre mennyit érdemes megépíteni.

Nekünk jó lesz…

A pesti Duna-partnak ez a szakasza, kétségtelenül, potenciálisan értékes városi terület (volt). Az, hogy a XX. század végére is kihasználatlanul maradt egy ekkora, összefüggő partszakasz, hatalmas felelősséget rótt a döntéshozókra, amivel a lehető legrosszabbul éltek: rövidtávú, egyéni érdekek mentén, megalapozott program nélkül kijelöltek bizonyos funkciókat, amelyeket odahánytak, anélkül, hogy elemezték volna, milyen fontossági sorrendben gerjesztik a környék komplex rehabilitációját.

Ahogy “megszabadultak” a területtől, pontosan jelzi, hogy ebben az országban azt hiszik, hogy kemény munka nélkül is el lehet érni tartós sikert. Pedig a városfejlesztés éppen az a terület, ahol alapos előkészítés nélkül tuti a bukás, a “helyreigazítás” pedig hosszú, keserves és költséges folyamat.

Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a Trigránit Rt. ebből (is) megszedte magát – egy vállalkozónak az a dolga, hogy a saját hasznát tartsa a legfontosabb szempontnak, ellenben az a slendriánság, ahogy a város választott és kinevezett vezetői kezelték ennek a területnek a sorsát, az megbocsáthatatlan, hiszen nekik kellett volna, olykor a befektetővel is felvállalt konfliktusban a közösség érdekét képviselni. Igen ám, de, hogy lehet képviselni egy olyan közösség érdekeit, aminek a tagjait meg sem kérdezték arról, hogy  nekik mi a problémájuk, mit tartanának jónak, mire van szükségük, mitől borsózik a hátuk?

Elvileg abban is van igazság, hogy egy annyira centrális városszerkezet mellett, amilyen Budapesté, jó lenne kitolni a központ-képző funkciókat, ezáltal alternatív központokat kialakítani, a klasszikus belváros terhelését csökkenteni. De az elvek és a programtervezés között még fényévnyi távolság, és rengeteg munka kell ahhoz, hogy a gyakorlatban is jó döntések szülessenek. Tel-Aviv is csetlett-botlott húsz évig, mert vezetői túl okosnak képzelték magukat. És az a húsz év sem volt egyértelműen, csak rossz, mint ahogy a rendszerváltás utáni Budapesten is vannak “vak tyúk is talál szemet – típusú” fejlesztések. Csak túl kevés, a közben okozott károk mellett.

A Szabadság híd és a most Rákócziról elnevezett híd közötti területből  mindez idáig nem tudták kibontani a benne rejlő lehetőséget, hiába a tájépítészeti igyekezet. Szinte minden írásban felbukkan a HÉV-probléma, mint valami Istencsapás, amit emberi erővel nem lehet megoldani, holott minél tovább építkeznek a Petőfi híd alatti területen, annál nyilvánvalóbb, hogy ez egy kritikus pont, amivel menteni lehetne még a helyzetet. Az, hogy a Soroksári út túlsó oldalával nincs kapcsolata ennek az “új városközpontnak”, már egy sokkal összetettebb halmaz.

fej nélkül…

Elméletileg a Bálna helye a Petőfi híd alatti területhez képest ideális, a Vásárcsarnok, a Corvinus közelsége és a Dunapart a 2-es villamossal nyerő befektetés. Kellő hozzáértéssel, alázattal és türelemmel, nagy valószínűséggel létrehozható lett volna egy igazi alternatív kulturális központ, amely lassan, életet lehelt volna  a Nehru parkba is. De az az attitűd, hogy Nehogy már a romkocsmáiról legyen híres Budapest! nem csak az újságíróké, hanem a nagyravágyó politikusoké is. Majd ők megmondják, hogy miről lesz híres ez a város – kerül amibe kerül! Pedig az EXPO és az EKF elszállt álmai után fel lehetett volna ébredni – ami nem megy, nem kell erőltetni. Helyette oda kellene figyelni az egyéni kezdeményezésekre, a fiatalok kreativitására, és ha ők, a saját energiájukat és pénzüket kockáztatva beindítanak egy kedvező folyamatot, akkor arra rá lehet segíteni – az igazán okos városvezetők így dolgoznak.

Már a MüPa átadása során is felmerült, hogy korunkban mennyire szükséges ilyen kulturális elefántokat létrehozni? Lehet, hogy a kultúra másként szerveződik a XXI. szátadban, mint az előzőben? Természetesen, meg kell őrizni a meglévő Operát, hangversenytermeket, múzeumokat, de milyeneket célszerű építeni korunkban? Volt erről társadalmi vita? A Bálna kötelező kulturális százaléka milyen, tényleges igényekre épült? És miért baj az, ha a mai fiatalok romkocsma-szerű képződményekben szívják magukba, nem csak az alkoholt, hanem a nekik fontos kultúrát is?  Micsoda avitt sznobéria dönti el a fejük felett, hogy mit kell szeressenek, minek örüljenek, mi tessen, mit élvezzenek? Én, a magam hatvan évével is kikérem magamnak, hogy ezt valaki eldöntse helyettem, hát még egy 20 éves!

test nélkül…

Kivagyiság és hatalmas közpénzek elherdálása helyett, következetes, sok-sok aprómunka, ami a városfejlesztésben eredményt hoz, amikor minden lépést előzetes vizsgálat, társadalmi egyeztetés kísér  és az eredményeket, akár pozitívak, akár negatívak, utólag őszintén értékelik, és azt felhasználják a következő lépés megtervezéséhez.

“Be fog ez indulni” – mondta az egyik szakember a látogatás végén. Optimizmusát arra a két kenyérboltra, egy sörözőre, néhány üres régiség-, és biobigyó-boltra alapozva, ami már megnyílt. A Dunára néző emeleti üzletsor üres, a kortárs művészeti galériában egy lélek sem volt, a Bálna fejében lévő előadóterem idővel talán, választási kampány-eseményekre lesz jó, a tető-kilátó semmire, mert az olyan ocsmány.

Egyelőre azonban ez a Bálna zabálja a közpénzt – a jó városi befektetések jellemzője pedig, hogy termelik a pénzt – a köz javára.

Gesztus-építészet valós funkcionális tartalom nélkül!

A BME Urbanisztika Tanszéke által szervezett ingatlanfejlesztési konferencia záró-eseménye volt a Bálna meglátogatása. A szervezők dicséretére mondva, a Bálna-beruházás előadása elé a 180 évvel korábbi, Lánchíd-beruházás történetét tették, érzékeltetve, hogy azért jól is lehet csinálni egy közösségi beruházást – ha az valós igényeket elégít ki.

A Bálna financiális, kivitelezési, építészeti problémáiról eleget írtak már mások, a magam részéről úgy gondolom, hogy az urbanisztikai és a program-tervezés hiányossága volt az eredendő bűn, ami miatt az összes többi is, szükségképpen megjelent. Tekintve, hogy az a beruházási szemlélet, amely létrehozta a Bálnát, sokkal általánosabb, minthogy egy bukást produkáljon, a soron következők megakadályozására érdemes ezt elemezni.

Ahogy a konferencián, most is vegyük példaként a Lánchíd építését, kiemelve azokat a momentumokat, amelyek a mindmáig tartó sikernek az alapját jelentették:

1. Valós társadalmi igény kielégítésére jött létre a program – a XIX. század harmincas éveiben már nyilvánvaló volt, hogy a Dunán hida(ka)t kell építeni, a híd hiánya akadályozza a gazdasági és a városfejlődést is.

2. A program “motorja” (Széchenyi István) mindenekelőtt alaposan elmélyedt a hídépítés korabeli vívmányaiban, a legkorszerűbbet szerette volna Budapestre hozni, de tisztában volt azzal, hogy a beruházáshoz nem elég a jó szándék, hanem pénz, és társadalmi támogatás is kell, ezért 1932-ben megalakította a Hídegyletet.

3. Az építés megkezdése előtt precízen megfogalmazták az 1839-es szerződésben, hogy a befektetőknek milyen módon térül meg a befektetésük, kitől mennyi hídpénzt kérhetnek, és még arra is figyelmük volt, hogy megakadályozzák az esetleges visszaéléseket.

4. Mivel a befektetők 87 évig akarták élvezni befektetésük eredményét, az előre meghatározott pénzügyi kereteken belül, igyekeztek a legjobb minőségű anyagokat beépíteni. Bár az építés tovább tartott a tervezettnél, a költségkeretet nagyjából tartani tudták.

5. A jól felépített üzleti terv és a valós igényre adott válaszból következően a híd-befektetés hamarabb megtérült, mint gondolták, azonban a hídpénzt 1918-ig fenntartották, akkor is, amikor a Lánchíd már a főváros tulajdonában volt, és ebből fedezték a következő hidak építését (Margit-híd, Ferenc József híd, Erzsébet híd)

6. A Lánchíd ma már Budapest szimbólumaként is ismert, de az építtetők nem “emblematikus építményben”, hanem magas használati értékben gondolkodtak, ami persze nem zárta ki, hogy az elkészült mű magas esztétikai értéket is képviseljen.

Ezzel szemben a Bálna presztizs-beruházásként indult, a használaton kívüli Közraktár épületeinek hasznosítására, anélkül, hogy a tervezést, az építést komoly társadalmi egyeztetés előzte volna meg, hogy legalább arra az alapvető kérdésre, hogy kinek és minek épül, adekvát választ adhattak volna. A kultúrpláza-programot az íróasztalnál ülve találták ki olyan emberek, akik a döntésük anyagi következményeit maguk nem vállalták, fel sem mérték.

Tehát a legfőbb tanulsága az lehetne ennek a félresikerült projektnek, hogy aki dönt ebben, az a saját vagyonával szálljon be, mint Széchényi, és ne csak a közpénzt tegye kockára. Ha így történik, akkor lehet beszélni Kormányzati vagy Múzeum-negyedről, és kikérni a közösség véleményét a beruházásról, hiszen még így is, a beruházó részvényesek a magyar adófizetők, akiknek minimum, hogy beleszólása kell legyen azzal kapcsolatban, hogy mire szórják az ő nehezen megkeresett pénzüket!

A következő részben : Pénznyelő Bálna