Nyitott ajtók hétvégéje
Bár az izraeliek alapjában véve meglehetősen nyitott emberek, ám az első lakás-tárlatokhoz főként építészek és képzőművészek csatlakoztak. Ez azzal is járt, hogy volt miért bekopogtatni.
Ötödik alkalommal rendezték meg a „házak belülről” akciót Tel-Avivban. Úgy is mondhatnánk, hogy ez egy belsőépítészeti túra, amelyet már más izraeli városokban is megrendeztek.
Eredete olyan, mint a népdaloké – valaki elkezdte, már nem tudni hol és mikor, de jól hangzott és így mások is átvették.
Már évek óta vannak olyan képző-, és iparművészek, akik saját lakásukban (kertjükben) állítják ki műveiket, és időről-időre kinyitják minden érdeklődő előtt.
Az utóbbi két évtizedben egyre izgalmasabb lett az izraeli, belsőépítészeti stílus, miután egyre több régi épületet újítottak fel, vagy alakítottak át lakás cáljára.
Ezek között vannak 70-100 éves lakóházak, amelyek megörzése mostanában, majdhogynem divat lett, de olyan, valamikor ipari épületek is, amelyek nagy, egybefüggő tereikkel voltak inspirálóak a képzeletükben gazdag, de pénzben szűkösebb művészlelkeknek.
Ez persze, nem csak izraeli jelenség, de egy olyan országban ahol az új lakásba költözés volt évtizedeken át a jobb életfeltételek megszerzésének megszokott módja, és legfeljebb az új lakás belső átalakítása jelentette az egyéni igények kielégítésének zálogát, örvendetes előrelépés a régi értékek megőrzésével ötvözött felújítás.
A most megnyílt lakások többsége szakít az „egyen-plafon-magasság” technokrata szemléletével. Változó belmagasságú terek – szalon feletti galérián elhelyezett minimalisztikus hálószoba, mellette királyi méretű fürdőszobával. Átlátható terek, megkomponált összhangban lévő használati-, és dísztárgyak, amelyek egyenként más-más stílusukkal, mégis, humánus, sajátságosan helyi összhangot teremtenek.
A szabálytalanság szépsége dúl ezekben a belső terekben – a cél, hogy a lakás tulajdonosának nem csak fizikai, hanem személyiségbeli igényeit is tökéletesen kielégítse.
Izraelben, már jó ideje visszaszorulóban az építészeti izlésterror. Húsz évvel ezelőtt még megtehette egy belsőépítész, hogy a maga akaratát rákényszerítette a megrendelőjére. Láttam elrettentő példáit ennek, amikor a lakás tulajdonosa idegenül mozgott a bemutatóteremként ideális nappaliban. Minden, elvágólag a helyén volt, még a dohányzóasztalra rakott folyóiratok is az aranymetszés szabályai szerint, se több, se kevesebb, a takarítónő pedig miliméterre meg kellett jegyezze mindennek a helyét, mert ha nem, akkor a visszatérő szellemként megjelenő tervező jól lehordta a házigazdát, hogy tönkreteszik az ő alkotását.
A belsőépítészek új generációja viszont megtanulta összhangba hozni a régi értékeket, a legmodernebb techológiával, és az energiatakarékossággal. A bauhauslerek vonalasságát feloldotta a keleti zsidók hozta gazdag szín és formavilág, a praktikusság mellett az otthonosság. Ez az izraeli eklektika a XIX. századi belsőépítészetben.
Kézművészet
Két évvel ezelőtt, a Gödörben volt egy kézműves-vásár, amely semmiben nem hasonlított a szabadtéri bódévásárokhoz – itt valóban kortárs iparművészek alkotásait láthattuk és vásárolhattuk. Akkor ismertem meg Erdős Tibor munkáit: naplók, naptárak, emlékkönyvek, albumok gyönyörűen, kézzel kötve. Megvettem a 2008-as naptárat – kézbesímulót, bőrkötésest. Nem volt olcsó, de egyetlen forintot sem sajnáltam, amit erre kiadtam, hiszen egész évben öröm volt kézbe venni. Amikor egy belső cimkéről megtudtam, hogy pécsiek, külön örültem a felfedezésnek – tüke vagyok magam is -, és tavaly már a műhelyükben kerestem fel őket az aktuális naptáramért. Tibor felesége Rétfalvy Orsolya könyvrestaurátor, társa a közös vállalkozásban. Már akkor nehéz helyzetben voltak, de még konok kitartással néztek a jövő elébe, tele voltak tervekkel. Később, az a lelkesedés, a tisztességes, közösségért végzett munka sem volt elég – az idei Kézművész-naptáramat már Budapesten vettem az Alexandra Dob utcai üzletében. Erről így írnak az ElAway projekt honlapján, amelyet az Európa Kultúrális Fővárosa kapcsán Patartics Zorán indított el, és a Pécsről elszármazókkal igyekszik egy közösségi diskurzust létrehozni az okokról:
„Megyek. Tíz évig próbálkoztam. Antik gépekkel felszerelt műhelyünk van, amiben dolgozunk. Bárki bejöhet, megnézheti, kipróbálhatja, hogyan kell könyvet kötni. Dolgoztunk megyének, városnak, egyháznak, egyetemnek. Felajánlásból, jutányosan, azonnal, tegnapra. Megélni ebből nem lehet. Egy kedvezményes bérletű műhelyt szerettünk volna csak, amit aztán munkánkkal kompenzáltunk volna. Válasz: PIACGAZDASÁG van. Ami nem megy, azt nem kell csinálni. Egy ember látott bennünk üzleti lehetőséget: Matyi Dezső. Felajánlotta: egy budapesti könyvesházában helyet csinál nekünk. Vigyünk mindent, amink van, csináljunk mindent úgy, mint eddig. Mi megyünk. Aki akar elér…”
A pesti műhely őszi megnyitó ünnepségét Vijuty Tvrtko vezényelte le – bepillanthattunk egy roppant izgalmas világba. Ennek a reményteli napnak az emlékéül, mindenki egy apró „marokkönyvet” készíthetett magának, megízlelve az egyedi darab alkotásának gyönyörűségét. Itt tartom a laptop mellett az asztalon, és beírom a boldog napjaim dátumát.
A tradíció és a modern könyváruház nagyszerűen megfér egymással – egy olyan világban, amelyben az igényességnek és a tiszta funkcionalitásnak is meg van a maga helye.
Annak idején az édesapám sosem unszolt, hogy olvassak könyveket – ha látott olyan könyvet, amelyet jónak talált arra, hogy elolvassam, azt megvette, és minden szószátyárságot mellőzve feltette a polcra, a szobámban. Észrevétlen gyűltek, mig egy nap magamtól le nem vettem egyet, és bele nem kukkantottam. Azóta nekem ugyanolyan szenvedélyem a könyvolvasás-vásárlás, a könyvek közelsége, mint amilyen neki volt, míg élt.
Egyetlen szülőnek sem kell aggodalmaskodnia, hogy a gyerekek nem olvasnak könyveket, csak a számítógépet bújják – egyszer, csak úgy, véletlenül be kell sétálni az Alexandra Dob utcai áruházába, lemenni a lépcsőn, ahol a könyv különleges világa tárul minden érdeklődő elé – nincs olyan gyerek, akit ez ne ejtene rabul.
Orsolya és Tibor nagyon fontosnak tartják a városhoz való kötődés – ezért is élték meg oly nehezen azt, hogy Pécs nem tudta megtartani őket – az identitásuk most is pécsi, ezért a könyvesház emeleti kávéházában szeretnének egy pécsi klubot létrehozni – tudni egymásról, esetleg közös projekteket létrehozni, de legfőképpen nem elszakadni a gyökerektől. Büszke pécsiek, még akkor is, ha a szeretett város nem tartott rájuk igényt.
A nagyvárosok rehumanizálásának folyamatában az identitás kialakítás, a helyhez való érzelmi kötődés erősítése roppant fontos momentum. Azok a városok, amelyek nem értékelik kellőképpen azt a szellemi energiát, amely belengi a teret, vagyis képtelenek megkötni az ott élő emberek alkotó erejét, azokra a szellemi elsivárosodás vár. Pécs még mindig fantasztikus város, de az elszármazott bauhauslerek kapcsán döbbent rá Patartics Zorán, hogy micsoda veszteség érte a várost azzal, hogy nem tudta megtartani a tehetséges embereket.
„Egyedülálló jelenség, hogy egy német főiskolához több mint 20 magyar csatlakozzon. A tanárként híressé lett Moholy-Nagy Lászlón és Breuer Marcellen kívül ott indult Pap Gyula pályája a fémműhelyben, s tanított később Berger Otti a szövőműhelyben. Az is ritkaság, hogy Pécsről heten indultak el Weimarba: építészként szerzett később hírnevet az USA-ban Breuer Marcell, Svédországban Forbát Alfréd, Weininger Andor a festő-grafikus, tervező és színházi szakember New-Yorkban telepedett le, míg a hazatértek alig ismertek, mint Molnár Farkas budapesti villái, Stefán Henrik és Johan Hugó festményei és üvegablakai. Felfedezésre vár Sebők István színháztervezői tevékenysége, Neugeboren Henrik képei és Bach emlékműve, Schwarz István és Téry Margit grafikái, valamint a kint tanult fotóművésznők: Fodor Etel, Blüh Irén, Kárász Judit kísérleti ill. szociografikus fényképei. Kállai Ernő a „bauhaus” folyóirat szerkesztője volt, a festő Bortnyik Sándor kívülállóként aktív résztvevője a főiskola rendezvényeinek.”
A fenti, 80-90 évvel ezelőtti példákból sajnálatosan látszik, hogy egy város nem földrajzi elhelyezkedése, hanem szellemi aktivitása kapcsán lehet központ, vagy periféria, és ha „elüldözi” az alkotó erőt, kaphat bármilyen hangzatos címet, menthetetlenül perifériásodik.
Bauhaus Tel-Avivban
Tel-Avivban közel 4000 olyan épület áll még ma is, amelyet a Bauhaus szellemében alkottak a múlt század harmincas, negyvenes éveiben. 2003-ban az Unesco a Világörökség részeként ismerte el a „Fehér várost„- ‘העיר הלבנה‘
Tavaly ünnepelte Tel-Aviv a 100.születésnapját, ugyanakkor a fiatal várossal ma már egybenőtt, és önkormányzati szinten is egybetartozó rész Jaffa – egyike a föld legrégebbi településeinek.
1907-ben már mintegy 8000 zsidó élt, a 40 ezer lakosú Jaffán. Nem különálló negyedben, hanem a város többi lakójával keverten, szétszórtan az egész városban. Az Oszmán Birodalom részeként, vegyes, muszlim és keresztény arab lakossággú település volt, és amikor 1908-ban a birodalomban megnőtt a muszlim nacionalisták, az Ifjú Törökök szerepe, egyre több attrocitás érte a zsidókat. Éppen ezért a cionizmus eszméi hatására egyre növekvő zsidó lakosságnak Jaffától északra, amelyeket a közösség már korábban megvásárolt, új városrészt kezdtek építeni. Innen indult Tel-Aviv. Az első városrészek jellegükben meglehetősen eklektikusan épültek, kis telkeken, kis házakkal, többnyire olcsó építőanyagokkal, silány minőségben. A lakosság növekedésével újabb és újabb területeket nyitottak, de ezzel együtt a zsúfoltság is nőtt.
Az első világháború az Oszmán Birodalom végét jelentette, egyben azt is, hogy ez a terület, Palesztina néven a Brit Birodalom részévé vált.
A britek ebben az időben még támogatták a zsidó közösség országépítő szándékát, és ez megmutatkozott a zsidó bevándorlás mértékében is.
A múlt század huszas éveiben, különösen a német aliya hatására, egyre sürgetőbbé vált új alapokra helyezni a városfejlesztést.
Patrick Geddes készítette el az általános rendezési tervet, a „kertváros”, az akkor legkorszerűbb várostervezési elvek szerint.
A tervet 1927-ben fogadták el, és az ezt követő tíz évben mintegy 2700 új házat építettek, már Bauhaus stílusban.
Szerencsés csillagegyüttállása volt ez Tel-Avivban a politikai-társadalmi célok (a zsidóknak új hazát építeni), a modern várostervezési elgondolások (kertváros, ami a hagyományos városhoz képest levegősebb, zöldebb, emberibb) és a modern építészeti irányzatnak, amelyet a Németországból érkezett bauhauslerek honosítottak meg a tengerparti homokdűnéken.
A képen látható Angel-házat Zeev Rechter tervezte, aki viszont Párizsban tanult és Le Corbusier hatása érezhető munkáin.
Tel-Aviv éghajlatára remekül illettek a modern építészeti elvek: a lapostető, a földszint lábakra állítása, a teraszok, a falfelületek és az ablakok geometrikus játéka, az árnyékolás és fény összhangja.
A kertváros gondolata is kiválóan beleillett abba a cionista elképzelésbe, hogy az ős-új hazában minden talpalatnyi helyet zölddé kell tenni – mind a mai napig a faültetés, a kertépítés igen hangsúlyos eleme a településtervezésnek.
A Geddes-terv szerint a városban széles fasorok és sugárutak épültek, találkozásaiknál, néhol impozáns terek.
Összefüggő házsorokból álló utcakép helyett, a telekhatártól visszaléptetett, kert közepébe ültetett házak sora jelentette a sajátságos városképet.
A főutak által határolt tömbökben keskenyebb utcák és sokféle gyalogos átjáró, imitt-amott egy-egy telek kihagyásával belső parkok, amelyek különleges intimitást nyújtanak a városnak.
A várostervezés geddesi hagyománya mind a mai napig hatással van az izraeli várostervezésre.
Bizonyos tekintetben egyre inkább, hiszen a huszadik század gépjármű-mániás második feléhez viszonyítva, újra felfedezzük a gyalogos város szépségét.
Nem csak a Bauhaus épületek megőrzése válik a lokálpatrióta büszkeség lényeges elemévé, hanem a városszerkezet rehabilitációja is.
Egyre gyakrabban látni, hogy a húsz-harminc évvvel ezelőtt parkolóvá alakított kerteket rekonstruálják, a társasház kertészt fogad, hogy a környezete újra olyanná váljon, mint ahogy azt a városalapítók elképzelték.
A fasorok új funkcióval telítődnek azáltal, hogy a várost átszövik a kerékpárutak.
A fák megnőttek, a növényzet sokszor takarja a régi épületek szoborszerű szépségét – kevésbé fotózhatóak, de annál inkább lakhatóak ezek a házak.
A tel-avivi Bauhaus-örökség a ma már elitté vált belváros része.
Ahogy csökken a gépjárműforgalom (dugódíj, sebességcsökkentés 30km/órára, stb.) egyre inkább visszatérhet az ember a szabad teraszokon való üldögéléshez, ahogy az ötvenes években tették.
A mediterrán ember az utcákon, a közterületeken él szívesen, a ház körüli kert, a lakásokhoz tartozó teraszok adekvát átmenetet jelentenek a köztér és a privát tér között.
Kapcsolódó témájú hg cikk