Vátozó főutcák városa 5.rész – Sheinkin és társai
A nyolcvanas évekre lepusztult a Dizengoff, és nem született utódja. A város még mindig egyre északabbra épült tovább, de az új negyedek utcái, terei közül egyiknek sem sikerült a közvetlen környezetén kívüli hatást elérnie.
Volt ilyen kísérlet, a Kikar Hamedina esetében. A teret a híres brazil-zsidó építész Oscar Niemeyer tervezte, a hetvenes években el is indult az építkezés a szabályos kör alakban kialakított tér szélén. A lakóházak elkészültek, amelyek földszintje, a legelegánsabb üzleteknek ad helyet, emeleti lakásaiban pedig a tel-avivi újgazdagok költöztek.
A tér közepén azonban mindmáig nem épült semmi, bár az eredeti tervek szerint ide amolyan „építészeti jel” került volna – jó magas, hangsúlyos, hivalkodó.
Csakhogy azzal nem számoltak, hogy a tehetős lakosság, amely a 29 dunámnyi (2,9 hektár) semmi köré épült házakban megszokta, hogy nappalija ablakából egy tér tárul elé, mindent megtesz azért, hogy ez így is maradjon. Idővel jobbnak látszott parkosítani a nagy kerek ürességet, de valódi életet legfeljebb a kutyák élnek, akiket elegáns gazdáik itt sétáltatnak.
A tér túl nagy, a szabályos körben nehéz tájékozódni, az üzletek túl drágák, az izraeliek pedig nem igazán szeretik csak a kirakatokat nézni.
A városi „élesztő” más irányba mozgott. A jelenség, hogy a társadalom kreativ, fiatal rétege jelöli ki a fejlődés, esetünkben a városrehabilitáció irányát – nem új. Már a hetvenes években ismert volt a szakirodalomban a montreali példa, New Yorkban, Párizsban, Rómában is divatossá tették a belváros egy-egy lepukkant negyedét a művészek, a kis pénzű, fiatal értelmiségiek. Tel-Avivban tehát nem találtak fel semmit, csak a városvezetés odafigyelt a tendenciákra.
A hatvanas évekhez képest 1983-ra 60 ezerrel csökkent a város lakossága (327 ezer). Főként a kisgyerekes fiatal párok hagyták el a várost, az agglomeráció csendesebb városaiba, vagy még messzebbre, valamelyik mosávba, újonnan parcellázott településre, családi házba költözve. Ugyanakkor, a „bűnös város” iránti vágyakozás, a vidéki fiatalok körében nem volt érdektelen, de a lakbérek túl magasak voltak ahhoz, hogy sokuk számára ez valósággá váljon. Az akkori polgármester, a legendás Csics (Slomo Lahat) elérte, hogy a közgyűlés megszavazza a fiatalok lakbértámogatását. Ez volt az első lépés. A városba való betelepülés megindult.
A „Sheinkin” környékén ötletes kis üzletek nyíltak a nyolcvanas években, egyre több kávéház-étterem, egyre nagyobb nyüzsgés.
Az elmúlt harminc évben ez a környék saját magát rehabilitálta. Még a házak nagy része is saját erőből újult meg, az önkormányzati segítség abban nyilvánult meg, hogy a rendezési tervekben a korábbi szintmagasságot megnövelte és az értéknövekedési adóból (srófadó) bizonyos engedményeket adott abban az esetben, ha az épület átfogó felújítást hajtott végre. A konstrukció tehát úgy működik, hogy az átlag háromszintes épületre még két szintet építenek, ennek során természetesen megerősítetik az alapokat, kicserélik a gépészeti rendszert, liftet építenek, és a homlokzat is teljes felújításon esik át.
A belvárosba visszaköltözött az élet, az épületek fizikai megújulása mindmáig tart, ebben az évben pedig szerepel a költségvetésben a közterületek teljes felújítása a Sheinkin környékén. De az utca mégsem vált főutcává. Fontos a környéke számára, érdekes volt az idelátogatók szemében – péntekenként akkora tömeg nyüzsgött teljes hosszában, hogy az „idevalósiak” már elkerülték, de semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a nyolcvanas években a Sheinkin lett volna a város főutcája. A kilencvenes évekre, minden önkormányzati támogatás ellenére, a Shenkin is túl drága lett, a fiatal betelepülők még délebbre kerestek maguknak helyet. A Florentin környékén találták meg. Bár ez utcanév is, a tel-aviviak számára ez egy környéket jelent, éppen úgy mint a Sheinkin volt a nyolcvanas években, és lett a szofdizengoff (a Dizengoff vége) az ezredfordulón, hogy az évezred első évtizedének végére átadja helyét a Shabazinak, a Neve Tzedek negyedben.
Tel-Avivnak ma nincs főutcája, de van jónéhány negyede, ahová érdemes ellátogatni akkor is, ha nem ott lakik az ember, ha valamilyen speciális hangulatra vágyik. Egy kicsit mindegyik más, és nem csupán az épületek az utcakép, hanem az ott lakó emberek miatt is. Hiszen, végső soron, a város tőlük izgalmas, vonzó hely.
Változó főutcák városa 4.rész – Dizengoff
A Dizengoff volt az utolsó „klasszikus” főutcája Tel-Avivnak az 1980-as évekig.
Az északra dübörgő város egyre jobb minőségű lakónegyedei a nagyvárosi elidegenedés jegyében épültek. Környezetükben mindig van szupermarket, bank, ingatlanközvetítő, ruhatisztitó és néhány, a helyi lakosság igényeihez igazodó üzlet, de a környékbelieken kívül senkinek nem jut eszébe oda menni. Ezek, amolyan, hideg, építészi racionalitással képzett, zöldbe ágyazott „központok”. A hagyományos utca eltűnt – autóutak vannak, szélükön kicsit szélesebb járdaszegély, amin ritka tünemény a gyalogos ember. Legfeljebb kutyasétáltatás céljából bóklászik ember, a motorizált környezet zöld sávjában. Az itt lakók, ha városi környezetre vágytak, akkor elmentek „lehizdangef” – „להזדנגף” – vagyis a Dizengoffra sétálni.
A Dizengoffot a Geddes-terv jelölte ki, a huszas években, de élet akkor költözött az utcába, amikor az utca tenger felöli végén megnyílt a Keleti Vásár 1929-ben – יריד המזרח – az erec israeli termékek népszerűsítésére, később pedig itt épült a tel-avivi kikötői is, 1938-ban. A kikötő egészen 1965-ig üzemelt, amíg Asdodban meg nem nyitották a korszerűbbet.
Építészetileg a legszebb része a Genia Averbuch, izraeli építésznő által tervezett, Tzina Dizengoffról elnevezett tér. Averbuch 1909-ben született Oroszországban, két éves volt, amikor szülei alijáztak. Gyerekkorát Tel-Avivban töltötte, építészetet előbb Rómában, majd Belgiumban tanult. Diplomázása után visszatért Tel-Avivba. 1934-ben nyerte meg a térre kiírt pályázatot.
A Dizengoffon már nincsenek eklektikus épületek – a Bauhaus térhódítása jellemzi nem csak az utcát magát, hanem az egész környéket. A különbség csupán annyi, hogy a mellékutcákban minden ház körül kisebb-nagyobb kert volt – amit később, sok helyütt felzabáltak a parkolók – és a bejárat, rendszerint középen. A főutcán viszont a lakásokhoz vezető bejárat az oldalkertből közelíthető meg, hogy minél nagyobb utcafrontot lehessen üzletek céljára hasznosítani.
Az Allenbyről átköltöztek az elegáns üzletek, újak nyíltak, a héber nyelvű értelmiség már nem a Ben Yehudán ücsörgött a kávéházakban, hanem a Kassitban (Dizengoff 117), a Roválban (Dizengoff 111), a Kaliforniában (Dizengoff-Frishman sarok).
A Dizengoffot a növekvő gépjárműforgalom fokozatosan tette egyre elviselhetetlenebbé. 1977-ban egy katasztrófális, városházi döntés adta a kegyelemdöfést – a forgalom „zavartalansága” érdekében a gyönyörű Dizengoff-teret „felemelték”, hogy alatta átroboghassanak az autók, fent pedig idővel, kialakulhasson a Pesten jól ismert „Blaha-effektus” – a város leglepusztultabbjai gyülekeznek a padokon. Még 1979-ban elkészült az utca hőskorára emlékeztető film, a Dizengoff 99 – de akármennyire is kultikus alkotássá vált, természetesen, nem tudta megmenteni az utcát. Mint ahogy az sem, hogy a nyolcvanas években szombaton lezárták az autóforgalom előtt, hogy újra sétálhassanak az emberek.
Van aki azt állítja, hogy az 1977-ben átadott Dizengoff Center – az első tel-avivi bevásárlóközpont szippantotta el az üzletektől a levegőt. Az utca ezredforduló utáni újjászületése cáfolja ezt. A Centerben még a kilencvenes évek végén is rengeteg üres üzlet volt, ma pedig, amikor az átpozicionált Dizengoff telítődik élettel, a Center is megtalálta a neki megfelelő funkciókat, jobban működik, mint bármikor, korábban. De közben van egy majd húsz éves válság, aminek kialakulását több tényező együttese okozta. Időközben a populáris környék a Sheinkin körül alakult ki – erről a következő cikkben lesz szó. Ám a Sheinkin, később a Shabazi és a többi felkapott hely a városban, nem tudták betölteni a „főutca” szerepet – talán, mert ez a fogalom, mint olyan, idejét múlta a XXI. századi nagyvárosban.
De térjünk vissza a Dizengoff pusztulása történetéhez: Előbb a Keleti Vásár szünt meg, majd a Kikötő is bezárt, a tengerpartnak ez a része elhanyagoltá vált. A raktárak nagy része is kiürült, a vásárváros néhány, lepusztult csarnokában kőlapokat, kerámiákat, szanitáris elemeket lehetett venni, de különben kietlen hellyé vált a Dizengoffnak a tenger felöli vége. A másik fele viszont mint forgalom sújtotta övezet lett mocskos, büdös és zajos.
Tetézte a bajt, hogy a Bauhaus épületeket a koromszemcséken kívül a széllel turmixolt eső és az erős napsütés közösen rohasztotta. Ezek az épületek a természeti elemekkel nem képesek megküzdeni – itt nem a silány kivitelezés a probléma, hanem az, hogy a „tiszta vonalak” bűvöletében a tervezők lecsupaszították a házakat mindazoktól a szerkezeti elemektől, amelyek egy épület tartósságát voltak hivatott biztosítani sokszáz éven keresztül. Ezek az épületek az elkészültük utáni néhány órában még nagyon szépek, jól lehet őket fotózni, de aztán rohamosan következik be a „leépülésük”. Először elkoszolódnak az földhöz közeli szakaszon, aztán a viz széteszi a mellvédeket, amelyeken a vízszintes és a függőleges oly szépen, élben találkozik, ahelyett, hogy vízorr védené a lecsurgó esőtől… és így tovább. Az ezredfordulón 4000 Bauhaus-épületet nyilvánítottak műemlékké Tel-Avivban, és párszázat különös gonddal, nagyon sok pénzzel felújítottak. Annál siralmasabb volt látni, ahogy napról-napra újra mennek tönkre, mert hiába a legdrágább vakolat és festék – a vízet nem lehet megfegyelmezni ezekkel.
Az utca újrapozicionálása nem holmi nagyröptű, városrehabilitációs program és sekel-milliárdok árán történt, hanem a városi ember szabad és józan aktivizmusa által. Az történt ugyanis, hogy a Dizengoff kevésbé forgalmas, tengerhez közeli részein elérhető áron lehetett üzleteket, lakásokat bérelni, ezért élelmes fiatalok költöztek ide, és a maguk képére kezdték formálni a környezetet.
A kilencvenes évek végefelé a „külső-Dizengoffon” szolid kis kávézók és bárok nyiltak, egyedi, semmi máshoz nem fogható arculattal, amit leginkább a tulaj egyénisége szabott meg. Miközben az új városrészekben tobzódtak a szupermarketek és a nemzetközi multikulti jegyében kialakított üzletek, vendéglátóhelyek, szaporodtak a mindenütt egyforma bevásárlóközpontok, itt azért ment az ember a sarki kávézóba, mert tudta, hogy 10 órakor Yael már kiveszi a sütőből a saját készítésű mákos-almás tortát, ami utánozhatatlan a tejeskávéval, és közben olyan környékbeliekkel találkozhat, akikkel néhány szót váltani megszépíti a tízórai szünetet. Ugyanitt estefelé felolvasóesttől gitárszóló-koncertig mindig történt valami. Ha sokan jöttek, akkor a tulaj felment a közeli lakásából székeket hozni. Náhány házzal arrébb Leonard Cohen-rajongó nő nyitott sörözőt, ahol hasonszőrűek gyűltek össze esténként. Mellette felvirágzott a válságot átvészelt régi kalapüzlet, ahol még a huszas évekből való mintadarabokat is lehetett találni.
A közhangulatot az egyedi és megismételhetetlen élet szeretete lengte be. Kihámozni a porosodó múltból azt, ami értékes és helyére tenni. Nem vagyunk egyformák, mindenki olyan lehet, amilyen szíve mélyén lenni akar, és ehhez megtalálja a maga helyét, a maga társaságát, környezetét.
Divatos lett újra a hazai termék, frissen végzett divattervezők aprócska üzletei nyjltak – egyedi darabok, megfizethető áron az áruházi tucattermékek helyett.
A tudatos vásárlás jegyében, elkerülték a szupermárketeket és a sarki fűszeresnél vették az élelmiszert, a zöldségesnél a friss gyümölcsöt – ezzel megélhetést biztosítva a környékbelieknek és újraépítve a mikroközösséget, a szomszédságot.
A folyamat mára kiteljesedett, a lerobbant házakat felújítják, a kevésbé értékeseket átépítik, már sokkal jobb minőségű anyagokból.
Érdekes, helyi jelenség az utcában megszaporodó idősek otthona céljára épített vagy átalakított ház. Anélkül, hogy részletesen taglalnám az izraeli idősek otthonának jellegzetességeit, amely merőben más, mint amit Magyarországon e fogalom takar, ennek a jelenségnek oka, hogy megnőtt az az időskorú népesség, amely számára a város kultúrális kínálata van annyira vonzó, hogy az agglomerációbeli kertes házukat feladva újra a városba költözzenek. Ezek a komplexek maximális biztonságot (állandó, helyi orvosi ügyelet) és kényelmet biztosítanak idősödő lakóiknak.
A felújítási láz lassan áthatja az egész utcát. Egyre több és jobb üzletek nyílnak, és már nem csak a Dizengoff „csendesebb” szakaszán – a változás eléri a teret és halad a Center felé. Már a vállalkozók is felfigyeltek a tendenciára – belépett a magántőke a rehabilitációs piacra.
Ezzel a folyamattal párhuzamosan újra felfedezték a régi kikötőt – a romos raktárakat felújítva egészen különleges helyek jöttek létre, gyönyörű kilátással a tengerre.
Beérett a helyzet, hogy a városvezetés is reagáljon a történtekre – 2001-ben építészeti tervpályázatot írtak ki a volt kikötő közösségi célú felhasználására. 20 ezer négyzetméternyi területet alakítottak át – erről a projektről egy külön cikkben lesz részletesen szó.
Változó főutcák városa 3. rész – Ben Yehuda
A Ben Yehuda utca már a Geddes terv keretében jött létre, az Allenby elágazásaként északra, majdnem párhuzamosan a tengerparttal, de attól szolid távolságtartással.
A Hitler elől, jó megérzéssel menekülő német zsidók alakították ennek az utcának az arculatát a múlt század harmincas-negyvenes éveiben. Az akkori városi szóhasználat Straße-ként emlegette az utcát, az ott lakó németek miatt, akik nem csak a kávéházak sorát gyarapították, hanem a megszokott európai kultúrához tartozó galériákat, könyv- és dísztágyüzleteket is nyítottak. Ahogy az utca, fokozatosan, tört előre északra, az eklektikát felváltotta a szintén Németországból importált Bauhaus, az épületek a nemzetközi építészeti stílust követték.
1940-ben itt (Ben Yehuda 145) kezdte meg adását a „Kol Izrael” – az Izrael Hangja rádió.
A Ben Yehuda a „kis Tel-Aviv” levantin nyugalmával nyúlt el észak felé, amit a megalakuló állam tankjai nem csupán az éves katonai felvonuláson dúltak fel, hanem az általuk növekedő állam városiasodása, képletesen is tönkre tett. Az ötvenes-hatvanas években divatossá vált Dizegoff a főutca-szerepet átvette ugyan, de azt a kisvárosias nyugalmat, amit a Ben Yehuda virágkora jelenetett, már semmi nem tudta visszaadni. Tel-Aviv, menthetetlenül nagyvárossá vált, függetlenül attól, hogy éppen mennyi volt a határain belül élők száma.
Az Allenby-hez közeli része a turizmus szolgálatába került – az olcsó szállodáktól a drága zsidó kegytárgyakig. A közepén, a Bograshovtól a Ben Gurion fasorig máig elég sok a művészeti galéria, elegánsabb, és mostanában divatos Boutique szállodák települtek. Ezután jön a „fodrász-sor” – eszméletlen mennyiségű fodrász-szalon, mintha minden izraeli fodrász itt akarna üzletet nyitni. A volt kikötőhöz közeledő vége pedig a sportcikkek találkahelye. Itt láttam először azt az üzletet is, amely a „zöld energiával” működő ” felnőtt rollerek” eladására specializálódott.
Nem kellemes dolog a Ben Yehudán lakni – túl nagy a gépjárműforgalom, túl nagy a zaj, piszok és por. A korábbi lakások legfeljebb szálláshelyekként alkalmasak, a tenger viszonylagos közelsége miatt. A benjamin-fikuszok megnőttek, az alsó szintek ablakaira már nem jótékony árnyékot, hanem sűrű lombjuk sötétségét hozzák. Ezzel együtt, a Ben Yehuda teljes hosszában építkeznek. A tengeri széltől, csapadéktól durván pusztuló házakat felújítják, de egyben egy-két szinttel magasabbra is építik. Sokkal többel nem ajánlatos, hiszen a város levegőjét tisztító tengeri szél útját nem ildomos „elfalazni”.
Az utóbbi években új arcot öltött tel-avivi (buli)turizmus lassan kialakítja az utca kiszolgáló jellegét, annál is inkább, mert a hosszú utca számos mellékutcájában a helyi lakosság egyre tudatosabban javítja a környezetét. Remélhetőleg, a kettő együtt jobbá formálja a Ben Yehudát, bár régi énje, a város életében betöltött központi szerepe már a múlté.
Változó főutcák városa 2.rész – Allenby
Az Allenby utca 1911-ben kezdett kiépülni, és akkor csak a tengerre vezető útként emlegették. 1918-ban kapta mai nevét a brit Allenby tábornokról, aki az Oszmán birodalomnak ezt a részért foglalta el, és így, Erec Izrael a brit korona mandátumává vált.
Akkor, a zsidó közösség azt hitte, hogy innen már egyenes út vezet az önálló államhoz. Nem így történt, de az Allenby tábornok iránti tisztelet és az utcanév is megmaradt mind a mai napig.
Ez az utca nekifut a tengernek – ezt az adottságát használta ki egy élelmes odeszai bevándorló, hogy 1922-ben megépítse a Kasino nevű multifunkcionális szórakozóhelyet: a kaszinó mellett elegáns étterem, kávéház, sőt tánc-terasz is volt.
A kezdeti Tel-Aviv az erec izraeli eklektikus stílusban épült, amelyet olyan Európából jött építészek műveltek, akik beleszerettek a keleti formavilágba.
Idővel a Bezalel Akadéma hatására a kézművesség és a művészet bibliai motívumokkal gazdagított sajátos eszköztárát felhasználva, jellegzetesen helyi ektektikát alakítottak ki.
A Kasino és még sok más, korabeli épület elpusztult, de azokat, amelyek megmaradtak, az elmúlt húsz évben, különböző formában igyekeznek felújítani.
A Kasino pusztulását az okozta, hogy túlságosan közel épült a tengerhez, és fennállása 14 évében a helyi építészeknek alkalmuk volt megismerni e természeti erő romboló hatását.
Az utca még akkor sem veszítette el vezető szerepét, amikor a Geddes terv alapján az Allenby-től északra ütemesen épülő városban megnyílt az egyik elágazó utca, a Ben Yehuda.
Utóbbiban a kávéházak lettek egyre népszerűbbek, az Alleny-n pedig az üzletek.
Itt állt az eredetileg moziként funkcionáló épület, amely a zsidó állam megalakulása után egy darabig az első parlament szerepét is betöltötte, majd ugyanaz a terem lett az első izraeli opera. Utóbbi emlékét őrzi a helyén épített teraszos toronyház – Migdál HaOpera.
Az ország függetlenségének első húsz évében katonai felvonulásokat rendeztek a két utcán.
Találkozási pontjukon ott volt a szintén „multifunkcionális” Mugrabi-mozi, amelyet a Damaszkuszból bevándorolt gazdag kereskedő épített 1930-ban Meir Dizengoff, tel-avivi polgármester kifejezett kérésére. Mozi, szinház és koncert-terem is volt – itt működött számos, nagyszerű szinházi társulat az állam első évtizedeiben. 1986-ban leégett, és állítólag annyira megsérült a szerkezete, hogy 1989-ban lebontották. Ma már biztos nem tennék…
A térnek „természetesen” magyar vonatkozása is van, mert Efrájim Kishon egyik remek filmvígjátéka a Blaumilch csatorna itt játszódik. Az 1969-ben készült film a korabeli bürokráciát, a politikusok ostobaságát karikírozza – ma is aktuális igazságokat kimondva.
A Mugrabival átellenben működött a „Tzalmania” – az első tel-avivi fotós, aki végigfényképezte a megalakuló állam történetét és neves személyeségeinek életét. Rudy Wessanstin csehországban született, Bécsben tanult fényképészetet, mielőtt 1936-ban megérkezett Tel-Avivba, ahol 1940-ben nyitotta meg híressé vált üzletét. Az 1992-ben bekövetkezett haláláig az üzlet szinte semmit nem változott, kirakatában híres emberek évtizedekkel korábban készült fotóiból állt a kortöténeti kiállítás – mindig élmény volt magállni nézelődni. 2007-ben könyv formában is megjelent egy gazdag válogatás a munkáiból.
Az Allenby-n épült a „Nagy Zsinagóga”, amelynek a helyét már 1913-ban kijelölték, de a közösség annyira szegény volt, hogy csak 1925-re fejeződött be az építése.
Az Allenby fénye az ötvenes években kopott meg, párhuzamosan azzal, hogy a divatos hely egyre inkább a Dizengoff lett.
Ezt a csapást mind a mai napig nem heverte ki.
Az Allenby-n vásárolni már régen nem sikk, a neves, izraeli üzletházak legfeljebb maradék-boltot nyitnak itt.
Az autóforgalom végképp meggyilkolta az utcát, amin azzal igyekezett a városvezetés javítani, hogy napközben csak közösségi közlekedés megengedett.
Az utóbbi időben az eklektikus épületek felújítása, helyes kis bárok, üzletek nyitása javított ugyan az utcaképen, de az Allenby megújulása még várat magára. Fizikai adottságai ezt már korábban is lehetővé tették volna, de az ingatlanok tulajdonosainak szocioökonómiai és kulturális összetétele visszatartó erővel bírnak.
A tel-avivi szisztémában pedig a helyi aktivitás hiányában nem lehet komoly önkormányzati befektetést elvárni.
Neve Tzedek – נווה צדק
Ahogy korábban ígértem, Tel-Aviv városnegyedeinek átalakulásáról további részletekkel traktálom a magyar olvasót… legfőképpen azért, hogy megérhessék, mennyivel gazdaságosabban és hatékonyabban lehet egy-egy városrészt rehabilitálni úgy, hogy a helyi lakosságra és bizonyos folyamatokra odafigyel a városvezetés.
1887-ben néhány zsidó család úgy döntött, hogy kiköltözik a zsúfolt Jaffóból. Persze, azt is lehet mondani, hogy jó érzékkel előre látták – a megépülő vasút, amely Jaffót Jeruzsálemmel köti össze (végül 1892 október 26-án indult a vasúti közlekedés) prosperitást hoz a Jaffótól északra lévő területeknek, ahová kiköltözködni terveztek. De ez a közösség nem volt valami gazdag, így az építkezések csak úgy kezdődhettek, hogy egy „gvir” – a maga szerencséjét már megcsinálta hitsorstárs, Aharon Slus benyúlt a zsebébe. Valójában Slus kitűnő üzletet csinált, mert a Jaffó határában lévő telkei értéke azzal, hogy hozzásegítette a közösséget az új településmag létrejöttéhez, kis idővel később, jócskán megemelkedett.
Ez a történet akár mintapéldája is lehetne annak, hogy egy kezdeti kis segítség olyan értéklánc kialakulásához vezethet, amely minden résztvevő számára előnyös. Mostanában Slus urat a tel-avivi városháza helyettesíti, ha egy jó ügyet előre lehet tuszkolni. Kis befektetéssel nagy, közös haszonhoz jutni.
Neve Tzedek 48 telekkel indult, majd a környékén újabb és újabb kis településcsoportok alakultak, mígnem 1909-ben a zsidó közösség egy új város alapítását tűzte ki célul, Jaffótól északra. Aztán, az egyre növekvő Tel-Aviv magába olvasztotta a kezdeti kis településeket, az 1948-as felszabadítási háborúban pedig magát Jaffót is.
Tel-Aviv Jaffótól északra, a tengerpart mentén északra fejlődő város volt sokáig. Bizonyos értelemben még mindig az északi negyedek a „gazdagabbak” – mind a lakosság anyagi helyzete, mind az építés minősége tekintetében.
Tel-Avivnak nem volt olyan szerencséje, mint Budapestnek a XIX. és XX. század fordulóján – itt bizony sokáig elég vacak anyagokból építkeztek és a munka minősége is kifogásolható volt mind a Neve Tzedek, mind az ettől északra lévő negyedekben.
A Bauhaus építészeti formavilága bármennyire is volt forradalmi, ezek a házak rettenetesen gyorsan elhasználódnak, mivel az épületekről hiányoznak azok a részletek, amelyek az időjárással szembeni ellenállóságot szolgálják.
A tehetősebb tel-aviviak, éppen ezért egyre északabbra, új városrészekben vásároltak lakásokat, délebbre maradtak azok, akiknek nem volt anyagi lehetőségük jobbra.
A múlt század nyolcvanas éveiben viszont már kezdett megfordulni az irány – két okból is.
Az egyik, hogy fiatalok, különösen művészi ambíciókkal, az egész országból jöttek Tel-Avivba és kerestek olcsó lakásokat, a másik csoport viszont olyan, harminc-negyven közti értelmiségiek voltak, akik nem akartak kiköltözni a városból, valamelyik, környékbeli villaövezetbe, de a társasházas együttlétből is elegük lett.
Az első csoport a déli-városközpont rehabilitációjában játszott fontos szerepet, amelyre egy másik cikkben térek ki (Sheinkin és társai), a második csoport viszont a Neve Tzedek megújulásának lett a motorja.
Neve Tzedek telkei többségükben nagyon aprócskák, eredetileg egy, maximum két szintes házakat építettek itt.
Az utca felé zártsorú beépítés, a telek mélységében általában kisebb kert vagy udvar.
A beépítés jellegét mindenképpen szerették volna megőrizni, tehát nem vontak össze telkeket, csupán annyi engedményt tettek, hogy a földszinten túl, az utca sajátosságainak megfelelően egy-két plusz szintet lehetett építeni – ugyanazon lakás különböző funkciójú szintjeiként.
Így került a földszintre a bejárat mellé garázs, és más kiszolgáló helyiségek, ha többre nem volt hely, néha sikerült egy nagyobb méretű lakókonyhát (az izraeli család kedvenc gyülekezési helye a nagy konyha-asztal körül) is ide építeni, de a szobák a felső szintekre kerültek.
Pici kert, és a ház legfelső szintjén tetőterasz – ez az új házak alapszisztémája.
Mellesleg ezt sem a városháza hivatalaiban találták ki, hanem az első ilyen épületet egy fiatal építész-házaspár tervezte saját lakásproblémája megoldására.
Összespórolt pénzükből vettek egy lepusztult házat, annak formai elemeit átvéve tervezték a helyére az újat, funkcionálisan a kor követelményeinek megfelelően.
Ez a terv annyira jól ötvözte a hely adottságait a nyolcvanas években elvárt igényekkel, hogy mintaként szolgált az egész Neve Tzedek új beépítési tervének követelményrendszeréhez.
Az új tulajdonosok, nem az újgazdagokból, hanem a felső középosztálybeli értelmiségiekből kerültek ki, akik megvették a lerobbant régi házat, olyan áron, hogy abból az eladó tisztességes lakást tudott venni másutt, majd többnyire lebontották a silány épületet.
Viszont az új épületben felhasználták a régi ház formai sajátosságait, így a korszerű anyaghasználat ellenére megőrizve az eredeti szellemiséget.
A folyamat lassan haladt előre, mivel a fizetőképes kereslet nem volt annyira széles, hogy pár év alatt teljesen átformálja a negyedet.
Megfelelő gyermekintézmények híján sokan lemondtak arról a lehetőségről, hogy itt alakítsanak maguknak ki otthont, vagy amikor iskolás korúak lettek a gyerekeik elhagyták a schunát.
A negyed rehabilitációjának a Suzanne Dellalról elnevezett kultúrális intézményi központ kialakítása adott nagyobb lökést, 1989-ben.
Ezt az akciót nyugodtan lehet a kultúrális alapú városrehabilitáció kategóriába sorolni, mivel az igencsak lepusztult középületekbe először egy alternatív színház költözött a nyolcvanas évek elején, amely különösen fiatalok körében volt népszerű.
Amikor már elég nagy nyüzsgés volt a környéken, akkor egy adományozó család és az önkormányzat anyagi közreműködésével felújították a két, régi középületeket, és a köztük lévő teret.
Ez lett az izraeli táncművészet tel-avivi központja.
Iskola és bemutatóterem, színház, kávéházak, éttermek, sajátságos burkolt tér a találkozásokra, amely csendes , félig zárt, félig nyitott kertbe torkollik.
Az elmúlt húsz évben tökéletesen igazolta, hogy a megfontolt döntés alapján végzett kulturális beruházás városrész-rehabilitáló hatása miatt is jó befektetés.
Igaz viszont, hogy a tel-avivi városvezetés nem akarta kitalálni, hogy kell kulturális alapon rehabilitálni, hanem odafigyelt arra a népességmozgásra, amely addigra már tendenciaként észlelhető volt.
A projekt annak árán jött létre, hogy az egyik épülethez tartozó kert egy részén alacsony társasházakat épített egy befektető.
Annak idején meglehetős ellenszenv fogadta a döntést, de miután az eredeti fák a helyükön maradtak, és az épületek elég szolidan a háttérben maradnak a térhez képest, a projekt megvalósulhatott.
Utóbb az is kiderült, hogy az anyagilag stabil lakosság betelepülése meggyorsította a helyi szolgáltatások körének bővülését, színvonaluk emelkedését, végső soron az egész projekt együtt szolgálta a negyed rehabilitációjának felgyorsulását.
Az ezredforduló után, annak ellenére, hogy a közel-keleti béke még mindig nincs elérhető közelségben, a „tel-avivi buborék” egyre vonzóbb lett a fiatal, kalandvágyó turisták számára.
A „szünet nélküli város” vonzása megnövelte a szállodai beruházásokat, a Neve Tzedekben pedig egyre több Boutique Hotel nyilt a régi házak felújításával.
Ezek nem akarnak a „magasságokba törni” – pont azt a félig falusias, félig városias légkört kínálják, amire az ide látogatók vágynak.
Ráadásul, innen 5-10 perc alatt, gyalog el lehet érni a tengerpartot.
…
Találtam egy igazán érdekes kortörténeti sorozatot – eredeti filmfelvételek 1913-ból, amelynek egy része a korabeli Tel-Avivot örökíti meg.
The Life Of The Jews In Palestine 1913
Változó főutcák városa 1.rész – Herzl
Az 1909-ben alapított Tel-Aviv főutcája a Herzl-ről elnevezett. Ez az első utca, amit megépítettek, és e köré szerveződött a városkezdemény.
Az utca egy emelkedőn indult, ahová a legfontosabb közintézményt, a szintén Herzl nevét viselő gimnáziumot építették.
Mivel a különböző országokból bevándorló zsidók héber-tudása meglehetősen hiányos volt, az iskola egyfajta kultúrális központ szerepet is betöltött.
Az utca, távolodva a tengertől, egészen a Jaffói útig, illetve a Jaffó-Jeruzsálem vasútvonalig tartott.
Központi szerepét a huszas évekig megőrizte, de ahogy az város építése folytatódott északra, az elegáns üzletek is áttelepültek az Allenby-re. Rehov (utca-héberül) Herzl kereskedelmi jellege megmaradt, de lassan szakosodott a bútorkereskedelemre – évtizedeken keresztül itt lehetett megtalálni a legmodernebb, legizlésesebb és a leggiccsesebb bútorokat is.
A gimnázium 1965-ös lebontása és helyére az első tel-avivi magasház, a Shalom-torony megépítése az egyik legnagyobb hibaként került be a tel-avivi városvezetés történetébe.
A nyolcvanas években, ettől északabbra megindult spontán városrehabilitáció, a kilencvenes évek vége felé érte el az utcát, annak déli része fiatalok kedvelt lakóhelye lett, legalábbis az emeleti részeken.
A Shalom-torony környékére pedig egyre több iroda települt, és egyre nagyobb nyomás nehezedett a városvezetésre a beépítési magasság növelése tekintetében.
Végülis, a stratégiai terv tette helyére a dolgokat: az utcaszerkezet lényegében megmaradt, az értékes építészeti emlékek rekonstrukciója és új funkcióval, közösségi használatbavétele azon az áron valósul meg, hogy az értéktelen házak bontásával nyert területen magasházak épülnek. Tekintettel arra, hogy a lebontásra kerülő épületek valóban elég silányak, és Tel-Aviv városképének nincs olyan esztétikai értéke, mint például Budapestnek – ez az ár, úgy tűnik, hogy megfizethető. Végső soron, az, hogy az így kialakuló városszövet mennyire lesz tartósan működőképes – itt elsősorban a magas házak forgalomnövelő hatása lesz kritikus, ha más intézkedésekkel nem sikerül a gépjárműforgalmat csillapítani – csak idővel tudjuk meg, egyelőre hatalmas építkezések folynak, és az új épületek tövében egy-egy régi ház megújult szépségében tünik fel.
Kávéházi kultúra TVL
Miután a lakásomban már más lakik a Chaim Nachman Bialikról elnevezett fasorban, amit a tel-aviviak rövidítve Sderot Chen-nek hívnak, és jelentése, találóan: szép fasor – két hete úgy érzem magam mint egy hitelkártyás hajléktalan.
Persze, van hol aludnom, szerető emberek vesznek körül, de ez mégsem olyan, mintha az ember a saját lakásába menne haza.
A lábaim továbbra is arra felé visznek esténként, bár egész másutt lakom most, így teendőim végeztével a „szomszéd” kávéházban próbálom a lelkemet helyrebillenteni. The Streets – nem valami héberes nevű, de nem a nevéért szerettem bele.
A helyet évek óta ismerem – kedvenc kenyérboltom volt itt. A jófajta süteményekhez már akkor is lehetett kávét vagy teát inni a helyszínen, de vélhetőleg a „hely szelleme” többet kívánt.
.
Ma az egyik legnépszerűbb 24 órán át nyitvatartó kávéház, ahol persze, izraeli szokás szerint könnyű ételeket is kap az ember. Nem túl bonyolult ételeket, de minden friss, ízben és a tálalás esztétikájában minőségi.
Az árak szolidak. A közönség nem a puccos újgazdagokból áll. A héber mellett mindig beszűrődik valami más nyelv is, a kellemes háttérzene mellett.
Ahogy ma bejöttem a bárpultnál Haim Bouzaglo filmrendező ült, akinek a napokban mutatták be legújabb filmjét Session címmel, a most leghíresebb izraeli fotomodell, Bar Refaeli főszereplésével. Aki egyébként már hat éve Leonardo DiCaprio kedvese.
Vannak újságok, ám az emeleti rész, ahol én délutánonként tanyát verek – a nyitott laptopok törzshelye.
Harmadik alkalommal már ismerősökkel találkoztam, akik a legtermészetesebb módon kérdezték : hogy vagyok.
Amikor megkértem a galérián ülőket, hogy lefényképezhessem a teret, cseppet sem ellenségesen érdeklődtek mi célból fotózok, aztán sok sikert kívántak a podo-hoz.
A családias csevely után mindenki lebukott a maga laptopjára és folytatta a munkáját.
A binjamin-fikuszok közé ékelt sarokház körül már a járdán kezdődik a zsufi – itt vannak a motorosok törzsasztalai.
.
Aki átverekedte magát ezen a részen, bejuthat a földszinti térbe, ahonnan egy télidőben zárt, nyáron nyitott teraszra menekülhet a füsttől – mert ide szorultak a dohányosok.
A hely nagyobb része nem dohányzó.
A bárpult körül a kávézók, a röpke randevúzók, üzleti megbeszélésre befutók.
A régi falépcsőn kanyarogva, a galérián egy külön világ vár: többségben egyszemélyes asztalok, alattuk mindig talál az ember a falon egy dugaljat a számítógépének és szabad a jó minőségű internet.
A tér közepén van csak alacsony, amolyan nappali-beli dohányzóasztal, körülötte kanapé és kárpitozott ülőkék. Most éppen politilógus egyetemisták tanulnak – fél füllel tanulhatok én is az Al Kaidáról egy keveset.
A bútorzat, amolyan „észrevétlenül” kellemes.
Már az utcán is van felső rögzítésű fonott hintaszék. Egy másikra, ami fából készült akár hárman is leülhetnek.
Fekete bárszékek és egyszerű, fehér, kávéházi székek mellett szürke kárpitozott karosszékek azoknak, akik több órán át merednek a képernyőre…
Az egész hely azt sugározza – érezd jó Magad!
És akkor a WC-ről még nem is beszéltem, pedig az aztán a telitalálat! Olyan, mintha a legbarátságosabb otthoni hely lenne – könyvespolcokkal, könyvekkel, illatosítóval és töméntelen tekercs wc-papírral.
Bár ez a hely lett tel-avivi tartózkodásom alatt a törzskávéházam, egyszer mégis megcsaltam, mert olyan ragyogóan sütött a nap, hogy nem lehetett kihagyni a tengert. Először kiültem a napra, és egy alkoholmentes barnasör mellett süttettem az arcom ebben a januári ragyogásban, aztán rászántam magam a munkára és betértem a még csaknem üres belső térbe, úgy, hogy azért továbbra is tengert lássam. Internet, természetesen volt, dugalj is, meg béke és nyugalom.
Költségvetés TLV
Tel-Aviv 400 ezer lakosú város, amely ugyan egy 3,5 milliós agglomeráció, a Gush Dan magja, ám gazdálkodása önálló, éppen úgy, mint a többi városé – Ramat Gan, Givataim, Bat Yam, Holon, Azur, Or Yehuda, Kiriat Ono, Efal, Bne Brak, Ramat Hasaron, Herzelia – a belső körben, amelyek gyakorlatilag egybenőttek Tel-Avivval, és egy külső körrel, amely még egy tucat települést jelent. Ezen felül van egy tágabb vonzáskörzet, amely szintén napi, intenzív kapcsolatban van a városfolyam magjával, Tel-Avivval.
Mindezt annak példázataként említem, hogy amikor Budapest működési zavarairól van szó, akkor sokan a kerületi önállóságot említik, mint minden bajok okát – Gush Dan ennek a tézisnek a cáfolata: minden város önálló gazdasági egység, viszont a tervezés hálózati rendszereit koordinálják, és az agglomerációs csúcsszerv amolyan másodfokú építési hatóságként is működik.
Az elmúlt év utolsó hetében elfogadott 2011-es költségvetés 3,86 milliárd sekel ( 230 milliárd forint). Ebből 790 millió sekel ( 47 milliárd 400 millió forint) közterületi fejlesztésre, 645 millió sekel ( 37 milliárd 400 millió forint) az oktatás-nevelésre, 383 millió sekel ( 22 milliárd 980 millió forint) a takarításra, szemét-kezelésre, és ugyanennyi a népjóléti kiadásokra.
A költségvetés 88,5%-át a helyi adókból, városi szolgáltatási díjakból finanszírozza a város. A fennmaradó 11,5%-ot a központi kormányzattól kapja azon szolgáltatások fejében, amelyeket az önkormányzat átvállalt az államtól. Az utóbbi 10 évben radikálisan nőtt a helyi forrás aránya, mivel Tel-Aviv vezetésének kimondott célja a gazdasági függetlenség elnyerése. Az állammal és a környező településekkel partneri együttműködésben szeretne dolgozni a későbbiekben is, de semmiképp nem gazdasági függőségben. ( Lásd: a tel-avivi stratégiáról szóló cikksorozatot.) A város saját bevételének 69%-t adja a helyi adó, amit itt arnonának neveznek a város héber elnevezéséből alkotva. A saját forrás 31%-a városi szolgáltatások díja. Bár ezt pontosan nem lehet megmondani, de nagyságrendileg az az utóbbi rész az, amit a városban nem lakó, de itt különböző szolgáltatásokat igénybevevők fizetnek. A gazdasági önállóság felé vezető úton ezt a részt igyekszik a város vezetése növelni. Magyarul: minél jobb városi szolgáltatásokért minél több pénzt beszedni azoktól, akik nem a közvetlen helyi adójukkal járulnak hozzá a város működéséhez.
Városprofil-TLV
Még a századik születésnapi ünnepségek előtt Tel-Aviv új stratégiai terv elkészítésébe fogott. A sokéves, alapos munka első fázisa a 2002 végére elkészült Városprofil.
A helyzetfelméréstől a jövőképen át a megvalósítási programtervekig rendszerként kezelték a tervezés, a fenntartás és az irányítás problémáit.
Megjegyzem, én erről fecsegek már 2004 óta Budapesten, csak kevéssé jut el az illetékes fülekhez – vagyis arról van szó, hogy a város jó működéséhez az üzleti modellt vették alapul, mely szerint nem elegendő valamit megépíteni, hanem a tervezéssel párhuzamosan a fenntartást anyagilag és technikailag is ki kell találni. Valamint, az is szükséges, hogy a korábbi irányítás szervezeti kereteit is módosítsuk a változó szükségletek szerint. Magyarul a várossal gazdálkodni kell, hogy hatékonyan működjön.
Az nyilvánvaló volt mindenki számára a munka elején is, hogy Tel-Aviv és környéke az izraeli gazdasági és kultúrális élet központja, és mint ilyen meg is akarja őrizni a státuszát, miközben a fejlesztések, a rehabilitáció célja az ittlakók életminőségének javítása és a városi szolgáltatásokat igénybevevők jobb kiszolgálása (hiszen a városi szolgáltatásokat nem csak az ittlakók veszik igénybe, természetesen).
Ebben a munkában 600 ember vett részt, mivel a szakmai csoportok mellett, és azokkal együttműködve szisztematikusan felépített lakossági forumokon kérdezték meg az érdekelteket, négy alapvető dologban:
1. Mi az erőssége az adott városnegyednek?
2. Mi a gyengéje?
3. Milyen lehetőségeket látnak benne?
4. Milyen veszélyeket látnak kibontakozni?
Tel-Aviv az ezredfordulóra már túl van az első, nagy kiköltözési korszakán – újra felkapott lett a Belvárosban és bizonyos negyedekben lakni (Florentin, Neve Tzedek), de a népességnek főként azt a részét vonzza, amely még vagy már nem nevel gyerekeket. A kisgyerekes családokat továbbra sem nagyon tudja megtartani a város.
A sokrétű munkalehetőségek miatt egyre aggasztóbb az illegális, külföldi vendégmunkások aránya a déli körzetekben.
A belvárosban és az északi negyedekben viszont rohamosan nő az ingatlanok ára – mivel itt a tehetősebb középosztály talál magának kívánatos lakhelyet.
Így a városi lakosság jövedelmi viszonyai közötti szakadék mélyül, eltűnőben az a szomszédsági légkör, ami a „kis” Tel-Avivot jellemezte.
Nemzetközi értelemben sokszínű hely, amely azzal a szlogennel él már vagy két évtizede, hogy „Szünet nélküli város” – jelezvén, hogy mind a nappali, mind az éjszakai élete nagyon izgalmas, mégis megvannak a maga speciális gazdasági-társadalmi problémái, amelyeket orvosolni kell.
Az 1920-as években tervezett városszerkezet nehezen viseli el azt az autóözönt, ami naponta megcélozza a várost.
A megközelítési gondok viszont „elüldözik” a magas státuszú irodákat-munkahelyeket a Natanjától Asdodig tartó tengerparti városfolyam más részeire.
Mivel Izraelben a helyi adó rendszere biztosítja a városok működéséhez szükséges bevételi forrásokat, cseppet sem mindegy, hogy mennyire tudja megtartani a város az irodaépületek jól fizető közönségét. Bár történtek lépések a közösségi közlekedés javítására – Budapesthez viszonyítva az autóbuszok és minibuszok rendszere sokkal hatékonyabb, és a városi vasút is csökkentette a személygépjármű forgalmat, ezzel együtt még mindig problematikus a városi célpontok megközelítése.
A városba érkezők csupán 40%-a használja a közösségi közlekedést. Az autóbuszok útvonala a korábbi „tájoló”-nál valamivel jobb, de még mindig túl sok az időt pazarló utasgyűjtés.
A város vegyes funkciós felépítése lehetővé teszi, hogy gyarapodjon a munkába gyalog vagy kerékpárral járók száma (2002-ben a munkába járók 12%-a volt), illetve növelni kell azon, vegyes funkciós épületek számát, amelyben a lakáshoz kapcsolódna a „munkahely” (műteremlakások, irodával kapcsolt lakások, stb.) amit az adórendszer is ösztönözne. Minden lehetőséget meg kell ragadjon a város, hogy az ingázó gépjárműforgalmat csökkentse.
Tel-Aviv hagyományos beépítése 3-4 szintes. Nagy tömegű a Bauhaus-stilusban illetve annak utánérzésében előadott épület, amelyek közül mintegy 4000 áll védelem alatt – vannak védett városrészek is. Ezen kívül 1600 más korszakokból való épületet nyilvánítottak műemléknek, amelyek felújítása különböző gazdasági konstrukciókban valósulhat meg. Ezekre a példákra majd külön kitérek, mert a lényeg, hogy a felújítást nem az adófizetők pénzéből finanszírozzák, hanem a város értéknövelő erejét „csapolják” meg.
Már a városprofilban részletes elemzésre került a magasházak építésének kérdésköre.
A jövőképben – amelyet a következő cikkekben részletezek – markáns elhatározás követte az elemzést, amelynek ma már látványos jelei vannak a városban. Tekintettel arra, hogy Tel-Avivnak, fennállása évszázadában nem alakult ki olyan impozáns város-sziluettje, mint például Budapestnek, itt nem tartják ördögtől valónak a magasházak építését, de ahhoz, hogy ez ne legyen véletlenszerű elhatározés eredménye, mint korábban (Shalom-torony), a stratégia meghatározza a helyeket és az építési formákat (nem esztétikai, hanem üzleti értelemben – erre is van már elkészült mintaprojekt).
TLV kertvárosnak épült, és ezt a jellegét ma is őrzi – a zöldterület arány: 17 négyzetméter/fő, ebből 11 négyzetméter/fő a közterületek zöldterülete.
Problémát okoz, hogy a zöldterületek eloszlása egyenetlen, vannak olyan, déli városrészek ahol kevés és rossz állapotúak a parkok. A városvezetés dolga, hogy ezekben a városrészekben növelje, ha másként nem, az utcák fásításával a zöldfelületet, és gondoskodjon a magas színvonalú fenntartásról.
A kifejezetten zöldterületeken túl, a városi közterek minőségének javítása elsőrendű feladatként szerepel a városprofil-meghatározásban.
Ezzel összefüggésben szerepel a szemétkezelés és a közterületek tisztaságának kérdése. A napi szemétmennyiség, amit a városból elszállítanak: 3,5 kg/fő.
A szelektiv gyűjtésnek hagyománya van, de ezen a téren is van még hová fejlődni. A közterületek tisztaságában pedig még inkább. Itt meg kell jegyezzem, hogy most, 2011-ben, a város déli részén olyan szisztematikus és alapos takarítás szemtanúja voltam az egyik péntek, kora-délutáni sétám során, amilyet ebben a városban korábban sosem tapasztaltam.
Külön fejezet foglalkozik a városi önállóság kérdéskörével. Ez annál is inkább érdekes, mert Izraelben a városok helyi adó bevétele jelenti a fenntartási költségek alapját, a srófadó pedig a közterületi fejlesztésekét. Ezzel együtt a városprofil az önkormányzati önállóság növelését tartja kívánatosnak.
Olyan problémákat emelnek ki, mint a helyi specialitásokkal jelentkező oktatás. Együttműködve az oktatási tárcával, a város jövője érdekében már az általános iskolákban érdemes kialakítani különleges oktatási formákat. Erre jó példa a már közel két évtizede működő Természet Iskola, amelyet a város alacsony szocio-ökonómiai, déli városrészében építettek, kiemelkedően jó tanári gárdával, és nagyon színvonalas oktatási programmal. Ide mindenki előzetes felvételi vizsga után juthatott be, a város minden részéről, de a tanulók fele mindenképpen a közvetlen lakókörnyezetből, egy felzárkóztatási program keretében.
Másik kiemelkedő helyi program, ami ugyan egy országos probléma helyi megoldását célozza, vagyis a központi kormányzat feladata lenne, de tekintettel a városi környezetre gyakorolt hatásával a városvezetés önálló cselekvési rendszert alakított ki: ez az illegális vendégmunkások helyzetének rendezése.
Másfelől viszont, a hálózati rendszerek, mint a közlekedés és a vonalas infrastruktúra fejlesztése ügyében, a város érdekeire való tekintettel, nagyobb fokú állami közreműködést, és a környező települések önkormányzataival való együttműködés kialakítását tűzték ki célul.
Végül, de nem utolsó sorban, a többéves előkészítési-tervezési folyamat során kialakított lakossági közreműködés formális és informális módozatainak folyamatos fenntartásával a társadalmi részvétel és kontroll a korábbinál is nagyobb szerepet kap a döntések előkészítésétől a végrehajtás ellenörzéséig.
Téli TLV
Múlt pénteken elhatároztam, hogy a következőt egy piaci körképnek szentelem. Ezt még tegnap reggel is így gondoltam, annál is inkább, mert a csütörtöki nagy eső után reggelre kisütött a nap. Ez nem meglepő – ilyen az izraeli tél: esik, esik, esik, aztán a felhőket elfújja a szél, és megint süt a nap. Elindultam a régi, tel-avivi kikötő felé, ahol péntekenként termelői bio-piac van – az ország különböző részeiről hozzák a gazdák a saját termékeiket, amelyek az átlag-piacinál jóval drágábbak, mert, hogy ez öko-bio, meg sikkes is nagyon…
A Rabin-téren még nem is volt semmi baj, hétágra sütött a nap, a péntek délelőtti, csendes-családi örömök helye a felújított medence széle. De mire a kikötőbe értem elég sötét felhők gyülekeztek.
A piacosok nem bízták magukat a véletlenre – sátorok alatt zsúfolódtak az érdeklődő tömegekkel. Eredeti terveimből csak annyit tudtam megvalósítani, hogy vettem jófajta, magos zsemléket és lepényeket, majd átverekedtem magam az egyik sajtoshoz, hogy igen tetszetős külsejű zöld sajtdarabot vegyek, de a hangzavarban a nevét sem értettem. Mivel a tömegiszonyomnál még nagyobb volt a szomjam, útban kifelé a központi sátorból, egy pohár cékla+alma+narancslé keveréket döntöttem magamba – meg kell hagyni, a mi Bródy Sándor utcai diplomás zöldségesünknél legalább ilyen jót lehet venni. Hiányzott még az olajbogyó, de azt nem találtam elég eredetit – azok, akik az olajbogyót különféle ízesítéssel, és technikákkal maguk készítik evésre élvezetessé, nagy tálakban kínálják kóstolásra, és csak azután, a vásárló szeme láttára lapátolják egy átlátszó műanyag dobozba – ezért apró, friss uborkákat vettem. Fotózni képtelenség volt a nagy zsufiban, de mire kiértem a tengerpartra, az eltervezett piknikemnek is befellegzett – szó szerint.
A volt tel-avivi kikötőben ugyan rengeteg étterem van, de azok dugig voltak vendégekkel, és egyik sem alkalmas arra, hogy benne piknikeljen az ember lánya, így egy gyors elhatározással taxiba vágtam magam és elindultunk a régi vasútállomáson működő másik piac felé. A felhő jött velünk… Mire kiszálltam, csak annyi időm volt, hogy a perontető alá húzódjak és már zuhogott is.
Amikor pár perc múlva csendesebbre váltott, megvettem az áhított olajbogyókat és beültem az egyik nosztalgia-vagonba – kint zuhogott az eső, én pedig remekül megebédeltem, miközben az első tel-avivi moziról az Éden-ről néztem meg egy dokumentumfilmet.
Az 1914-ben megnyílt mozi valójában a Jaffón kívüli zsidó település-kezdemény (a későbbi Tel-Aviv) kultúrális központja volt, mivel egyszerűen nem volt más, összejövetelekre alkalmas terem. Az enyhén Cinema Paradiso-s áthallású filmből tudom, hogy az udvarában kertmozi is működött a kiskamaszok örömére, akik a szomszédos házak tetejéről nézték az amerikai, az arab , később az indiai filmeket. Az indiai filmek nagy szezonja az ötvenes években volt, amikor Aradról (ez a Negevben lévő Arad nevű település), Dimonáról buszokkal érkeztek a mozirajongók – fél napot teherautón zötykölődve.
Az ötvenes években indult meg az izraeli filmgyártás, eleinte dokumentumfilmek és a filmdrámák készültek, kevés, de magas szinvonalon, és csak a hatvanas években kezdtek gyártani népszerű mozifilmeket. Az első ilyen film a magyar Kishont Ferenc אפרים קישון által írt és rendezett 1964-es Salach Sabati סאלח שבתי volt, amely az állam megalakulása utáni évek barak-táborában, majd egy kibucban játszódik. Kitűnő szatíra – az amerikai Oscar-jelölésen kívül Arany Globus díjat szerzett. A siker sokakat arra ösztönzött, hogy hasonló filmeket készítsenek, ezért a film kvázi-műfajt – „burekász”-film – סרטי בורקס – teremtett, amelyben a történetszövés rendszerint a keleti és az askenázi zsidók tradiciói közötti ellentétre alapult.
Miután elköltöttem szerény ebédemet és kiokosodtam izraeli mozitörténetileg, az eső is alábbhagyott, így átballagtam a régi vasútállomás főépületének felső szintjén lévő, gruzin szépasszonyról elnevezett sörbárba. A távolban meredező kukoricacsutka ekkor keltette fel az érdeklődésemet, és a délután folyamán eljutottam oda is, de előbb leöblítettem az ebédemet egy eredeti, izraeli boutique-sörrel – gondolta volna valaki, hogy lehet persiflora-ízesítésű sört készíteni házilag? Üdítő élmény volt… alacsony alkoholfokának köszönhetően is.
Piaci péntek helyett a város déli negyedeinek bejárása lett a programom, amelynek eredményéről a következő cikkekben fogok beszámolni. Elsőként a Neve Tzedek negyedről, amely a régi vasútvonal, Jaffóval ellentétes oldalán kezdődik. Innen, a „Tahana”-tól, amely a Jaffó-Jeruzsálem vasútvonal kiinduló állomása volt, elindulok a negyed létrejöttében szerepet játszó egyik legfontosabb személyiség háza felé. Héberül ezeket a kisebb városnegyedeket schunának שכונה nevezik, ezért a jövőben, ha egyes tel-avivi lakónegyedekről esik szó, ezt a kifejezést fogom használni.
Café Bialik
A klasszikus tel-avivi belváros az Allenby az Ibn Gvirol, a Yarkon folyó és a tenger közötti trapéz.
A 1920-ban Sir Patrick Geddes készítette az első városrendezési tervet, amely egy nagyságrendileg 100 ezer lakosú kertváros építését tekintette célnak. Ezt a lakosságszámot azonban már 1936-ban túllépte. Ma négyszázezernél is többen élnek az alig 5200 hektárnyi területen. (A tel-avivi agglomeráció 3,5 millióra tehető, de ennél is nagyobb a vonzáskörzet – a problémát egy következő sorozatban elemzem, amely a város stratégiai terve elkészítésének különböző állomásait mutatja be.)
A tengerpartra merőleges széles főutcák, fasorok teszik lehetővé a város átszellőzését, a nagyjából párhuzamos, hosszú főutcákat pedig amolyan bevásárló-utcáknak szánták. A főútvonalakon belül azonban 3-4 szintes, 6-8 lakásos társasházakból állnak a tömbök. Minden épület a telek több-kevésbé a közepén, körülötte kert. A 30-as évektől egyre több épületet „lábakra állítottak”, vagyis a földszintjén jószerivel csak a bejárati előtér és a lépcsőház, valamint a különféle kiszolgáló helyiségek voltak, a lakások az első emelettől kezdődtek. Ez a gyakorlat tovább terjedt, sőt átlalános előírássá is vált sokhelyütt, ma viszont igen komoly problémát okoz, miután ezek az épületek földrengésre érzékenyek, Tel-Aviv pedig ebből a szempontból veszélyeztetett helyen van.
A város ütemes fejlődése, ezzel együtt a gépjármű-forgalom növekedése, a földrengés valószínűsíthetősége, és még egy sor szociális és gazdasági probléma arra késztette a város vezetését, hogy a korábbi szabályozási tervek módosítgatása helyett (bizonyos helyeken már emelték a korábbi beépítési szintet) egy átfogó városfejlesztési stratégiát készítsenek. Az 1998-ban megválasztott polgármester Ron Huldai, mint aféle vadászrepülő (katonai pályáját a légierőnél, mint dandártábornok fejezte be) „felülről akarta látni”, hogy merre az arra…
A több éves tervezési folyamat három nagy egységből állt: az első a Városprofil, amely egy nagyon részletes helyzetfelmérés – 2002-ben adták közzé. Ezt követte A város jövőképe kötet, amely 2005-re lett kész. Ezt követték a jövőkép megvalósítása érdekében készült hosszú és rövidtávú programtervek. Ez egy sor szervezeti változást is jelentett, ami gyakorlatilag még ma is tart, miközben a városban az építés elképesztő ütemre váltott, amit szintén ennek a folyamatos átalakulásban lévő szervezetnek kell kézben tartania.
Annak ellenére, hogy az egész hosszú, előkészítési folyamatot az Agenda 21 szellemében, teljes transzparencia mellett vitték véghez, amikor a tervek gyakorlatban is megvalósulni látszanak, még mindig okozhatnak heves lakossági ellenállást. Ez történt a Bialik utca 2 esetében, ahol a város egyik, alternatív kultúrális központját is jelentő kávéház a Café Bialik működik.
Az épület csupán egyszintes, korai Bauhaus, elég rémes állapotban. A pénteki tüntetésen mégis több tucatnyian tiltakoztak az épület lebontása ellen. A helyi művészek, hírességek kemény szavakkal illették a városvezetést, hogy ezt a várostörténet szempontjából jelentős épületet képes lebontani. A tervek szerint megüresedő telken 237%-os a beépíthetőség, vagyis a jövendő épület hasznos alapterülete a telek 237%-a lehet (Izraelben a külső falakat is beszámítják a hasznos alapterületbe). Tekintettel arra, hogy ez egy saroktelek, ívesen három utcára nyilik (előkert nélkül), ez a beépíthetőségi mutató azt jelenti, hogy a ház legfeljebb 4 szint + tetőteraszos lakás lehet, annál semmiképp nem magasabb. A telektulajdonos az érvényes rendezési tervek szerint építene, a terveket az önkormányzat szakmai zsűrije már elfogadta, ezzel együtt a városháza biztosítja a lakosság ellenkezésének jogát, mielőtt az építési engedélyt kiadja.
A tulajdonos két alternatívát nyújtott be a hatósághoz – az egyik meghagyná az eredeti épületet (természetesen felújítva) és arra épülnének a lakásokat tartalmazó szintek, a másik szerint az épületet ugyan teljesen lebontanák, de a földszintet eredeti formájában építenék újjá. A kultikus kávéház mindkét esetben maradna. Mivel az épület maga tényleg elég borzalmas állapotban van, a „falak megszentelése” helyett valószínűleg jobb lenne, ha jobb minőségű anyagokból a korai Bauhaus szellemét őriznék meg, és a fölé épülő lakószintek kellő alázattal tekintetének erre.
Egy budapesti számára, ahol a belvárosban ennél sokkal nagyobb és durvább bontást is teljes mellszélességgel támogat a hatóság, örömteli dolog volt látni azt a figyelmet, amit a tel-avivi városvezetés fordít a lakossági véleménynek. A lakossági kontroll mellett épülő ház, remélhetőleg közmegelégedésre valósul meg, de mindenképp visszatérek erre a történetre…
Szemben a nappal
Tel-Aviv 2010.12.31. péntek délelőtt…
A napsütés megint elvarázsolt – elindultam dél felé, szemben a nappal, míg el nem takarták a felhők. Közben fotóztam, ami körülvett. A kézművészektől kapott kis könyvemben újabb dátum került – boldog nap volt a most végetért év utolsó napja.
A piac Tel-Avivban is az egyik legfontosabb hely.
Különösen pénteken délelőtt. A közismert Karmel-piacon felül, találtam egy még izgalmasabbat, és hallottam egy harmadikról is, így a jövő pénteken kora reggel nekivágok egy tel-avivi piac-túrának… A Karmel-piacról a tengerpartra mentem – gyönyörű volt és találkoztam egy kedves, régi ismerőssel – szenvedélyes és ragyogó természetfotós : Tommy Junger Ezeket nem ő készítette, éppen ezért érdemes megnézni az ő fotóit is, ha valaki a tenger szépségei iránt fogékony…
Tel-Aviv nem egy szép város. Bár a Bauhaus épületei miatt bizonyos részei a Világörökséghez tartoznak, az épületállomány zöme nem hordoz semmilyen építészeti értéket. Urbanisztikai szempontból azonban rendkívül tanulságos a spontán fejlődés és a központi tervezés egymást támogató gyakorlata. Mégis, ami miatt annyira „lakható”, az a tenger közelsége. Tel-Aviv hosszan elnyúlik a tengerparton. Azzal együtt, hogy voltak bántó építészeti hibák az elmúlt évtizedekben, még időben felismerték, hogy mindennél fontosabb a tenger, mint természeti kincs védelme. Fokozatosan kiépítették a tengerparti sétányt, megtiltották, hogy a partvonaltól 100 méteren belül építsenek. Tavasztól őszig működik a szabadstrand – az önkormányzat tartja fenn a figyelő-mentőszolgálatot, látja el a takarítást. Az ezredforduló terrorhulláma „jót tett” a tisztaságnak – minden hajnalban speciális gépekkel forgatják át és tisztitják a homokot. Télen a hullámlovasok jelentik a sportoló látogatókat, egyébként a sétány kávéházi teraszai népszerűek ilyenkor. Újabban a gyerekjátszóterek mellett építettek szabadtéri kondi-tereket.
Az elmúlt években megsokszorozódtak a kerékpártárolók a városban. Végtelenül egyszerűek, semmi nagyzoló design – viszont van belőlük bőven.
Persze, azért ez egy város, nem csak tenger – a tengerrel szemben szállodák, egy mecset minarettel és sok autó…
Nemrég, az egykori vasútállomást és környékét tették rendbe – a városgazdálkodási konstrukcióról egy későbbi cikkben írok. Nagyon tanulságos, különösen most, hogy Pécsett az EKF kapcsán a Zsolnay negyedben hasonló kultúrális alapú városrehabilitációt finanszítoztak, közpénzekből (EU-s forrásokból). Izraelben ez egészen másként működik – az alap a partnerkapcsolat, hiszen az épületek felújítása csak a feladat egyik része – a folyamatos, jó szinvonalú működtetés a kritikusabb fele.
Azért még nem minden tökéletes…
A hely nagyszerű családi programként – rengeteg apró részlet szolgálja a kisebb-nagyobb gyerekekkel érkezőket. Ami az értékítéletemben mindig fontos szempont – milyen a WC : elég nagy, kényelmes, tiszta – ebben itt nincs hiba.
Az égre lassan felhők gyűltek, imitt-amott szemerkélt is néhány csepp, ezért visszafordultam újra északra, a város központja felé.
A volt vasutállomás környéke is aktivizálódott – a Neve Tzedek negyed fejlődéstörténete is igen tanulságos, de most csak néhány kép egy lassan, szinte önmagától rehabilitálódó városrészről.
A Bauhaus stílusnak vannak sikerültebb és kevésbé vonzó példái:
A valamikor híres Dizengoff utca sarokpontjában épült az első tel-avivi bevásárlóközpont. A Dizengoff-centert 1972-ben kezdték építeni, de csak 1977-ben adták át. A kezdeteket a híres, brazil-zsidó építész Oscar Niemeyer jegyezte, de ez az épület az egyik legtöbb tervezőváltást megélt projekt volt Izraelben. Nagyon nehezen népesült be, mert az erénye a hibája is – a spirális rámpák, amelyeken sétálva el lehet jutni az épület minden részébe, nagyon rossz tájékozódás szempontjából. Több, mint húsz éven át rendszeresen, szinte naponta voltam itt, mivel a környéken van a lakásom, de mind a mai napig képes vagyok tévedni abban, hogy a keresett üzlet a kettős spirál melyik részében van.
Viszont van egy remek mozi-komplex, amit nem tévesztek el, mert a center legfelső szintjén helyezkedik el (van egy másik is a pinceszinten, de az ott vetített filmek engem sosem vonzottak), kíváló filmekkel. Ezúttal is találtam egy izraeli, doku-játékfilmet, amely igazán méltó zárása volt ennek az évnek. A film a magyar médiáért aggódók szempontjából is érdekes lehet, ezért külön, részletesen írok róla: a történet egy filmrendező 10 éves harca a „királyi” televizióval szemben, amely nagyon sok buktató után, de sikert hozott – a köztelevizió megszabadult a működését irányító politikától !
Hogy miként történt ez a csoda, szól a film, amely címe Útmutató a forradalomhoz
A Szilveszter nem akkora szám Tel-Avivban, mint másutt a világon, hiszen a zsidó naptárnak ősszel van a fordulója. Viszont, állítólag, éppen ezért, nagyon sok európai fiatal tel-avivi szórakozóhelyekre jön mulatni – 11 ezer túrista érkezik csak erre az éjszakára. Az utazó szilveszterezők körében Tel-Aviv a negyedik legnépszerűbb hely, Berlin, Párizs és Amszterdam után.