Szomszédünnep

A Szomszédünnep nem magyar találmány. Párizsban, 1999-ben, egy 17-dik kerületi,  baráti társaság rendezte az első olyan összejövetelt, amely a nagyon vegyes lakosságú, de egymástól mégis elszigetelten élő szomszédok között akart kapcsolatot teremteni. A következő években,  a pozitiv tapasztalatokon felbuzdulva mozgalommá terebélyesedett Franciaországban, Belgiumban, 2005-ben pedig már 450 európai városban rendezték meg.

Tavaly, az Európa Kultúrális Fővárosa rendezvény keretében, Pécsett, félszáz helyszínen szerveződtek a civilek, hogy megtartsák a szomszédünnepet először, Magyarországon. Az ebből szerzett tapasztalatok alapján, idén az egész országra ki szeretnék terjeszteni a „szomszédolást”.

A Hungarofest keretén belül működő koordináló csoport  felhívással fordult különböző helyi, civil szervezetekhez, önkormányzatokhoz. Akinek „füle van” az ilyesmire jelentkezett, mint potenciális résztvevő, de azoknak is érdemes megismerni a szomszédünnepet, akik idén, aktivan nem vesznek részt benne. Hiszen valójában, nem az „ünnep” a lényeg, hanem az a folyamat, amelyet az ilyen rendezvények elősegíthetnek.

2009-ben elvállaltam a házunk közös képviseletét. Az első hónapban meghirdettem a „kertész-szombatot”, amelynek lényege a kert közös rendbetétele kapcsán beszélgetni, megismerni egymást.

Az első alkalommal sikeresnek mondható volt az akció, a házban lakók és „külsős” barátok, ismerősök is jöttek.  De úgy tűnik, hogy az ilyen összejöveteleket túl sűrűn nem célszerű megrendezni, mert a második és harmadik alkalommal már csak ketten-hárman voltunk a csaknem 100 emberből, aki ebben a házban lakik.

Gangkoncertet is rendeztünk, a nagyszerű Oriolus kamarakórus volt nálunk. Egy órára, mintha béke borult volna az udvarra. Csakhogy, az énekszóval az is elszállt. A jószomszédság kialakítása hosszú, sziszifuszi munka, mert lehet egy házban 95 jó ember, ha 5 megmérgezi a levegőt.

Ebben a félelmekkel és gyűlölködéssel teli országban nagy szerencse, ha akad egy háznyi jószándék. Ám belenyugodni nem szabad, újra és újra meg kell kísérelni kimozdítani a környezetünkben lévő embertársainkat a maguk elzártságából. Lehet, hogy ez, egy nagy közös evés-ivással indul, de lehet, hogy  kezdetnek elég a köszönés, egy mosoly, és  segítő gesztus is.