Szindbád és Rezeda Kázmér

A történet hosszú és keserves, nem fogom minden stációját leírni, csak azt, ami mások számára is tanulságos. A magam számára az volt a tanulság, hogy elég – többet nem tervezek másoknak. Elfáradtam, nyugdíjazom magam.

A kétgenerációs lakás ötletén felbuzdulva sokan kértek arra, hogy csináljak hasonló programmal két lakást egyből – befektetésként. Mivel a bankban tartani nem érdemes a pénzt az alacsony kamat miatt,  a Quaestor-botrány után sokan ingatlanbefektetési lehetőségek után néztek. A keresleti piac ugyan felhajtotta az árakat, de még mindig rengeteg lepukkant lakás van ebben a városban, a hosszútávú befektetés ideális területe tehát a megvásárlásuk és felújításuk.

Egy tervező számára érdekes feladat a „szarból várat” esete, az építkezés lebonyolítása azonban fárasztó és stresszes munka, különösen akkor, ha az ember bevállal egy technológiailag lehetséges, ám az emberi tényezőt nem kellően számbavevő határidőt. Minőségi munkát produkálni, rövid idő alatt csak megbízható szakemberekkel, szoros együttműködésben lehet.

Csakhogy, nem csak a lakások iránt nőtt meg a kereslet, hanem a felújítást végző szakemberek munkája iránt is. Ilyen szituációban elég annyi, hogy a területen dolgozó csapat további feladataira az árajánlatot sokáig fontolgatja a tulajdonos – a csapat levonul, belekezd egy másik projektbe és megszakad a munka folytonossága. Ha ezt még a burkoló betegsége is tetézi,  vagy a megbízható asztalosra egyszerre annyi munka szakad, hogy csak hónapokkal később tudja elkezdeni a bútorokat – tarthatatlan a határidő, ami a befektető szempontjából anyagi veszteség, nekem az idegbaj.

A kliens és a tervező közös érdeke a jó minőségben, gyorsan elvégzett munka. Valójában az egyes szakembereknek is ugyanez az érdeke, mert a teljesítményt, nem pedig az időt fizeti a megbízó.

Mi az oka mégis a csúszásnak, ami tulajdonképpen mindenkinek veszteség?

A lakáspiac pangott 2009-2010-től, a vacak lakásokat éveken át sem tudták eladni, a lakásépítés és a felújítás meglehetősen visszafogott volt. A jó szakemberek jelentős része Németországban, Angliában, Ausztriában vállalt munkát – kevesen maradtak a jók, a megbízhatóak és akik még megfizethető áron is dolgoznak. Lényegesen többen, akik csak hiszik magukról, hogy tudnak gipszkartonozni, vakolni, betonozni, burkolni… a valóságban pocsék munkát végeznek. Annak a kevés jó szakembernek, aki itt maradt, mindig volt munkája, de azért meg lehetett velük egyezni elfogadható határidőkben. Az igazán jók meg is tudják szervezni a hatékony időbeosztást.

Aztán 2014 őszén berobbant az ingatlanpiac, különösen a belvárosban, ahol végletesen lepukkant lakásokat is megvettek. Idén tavasszal már érződött, hogy egyre nehezebb egyeztetni a kivitelezőkkel, de a totál-káosz nyár elejére bontakozott ki, amikor már a burkoló „belebetegedett” a hajszába, amikor a festőket elárasztották ajánlatokkal.

Verseny közben lovat váltani öngyilkosság – mondják, és ez a tézis erre a nyárra nagyon igaznak bizonyult. Ahogy haladunk a felújításban, a kliens pénze fogy, szeretne spórolni, ahol lehet – állítsunk be vidéki, ismerős festőt, aki minden bizonnyal olcsóbb… Elvileg logikus gondolatmenet, de harminc éves építőipari gyakorlattal, azonnal jelzett a gyomrom, hogy ennek nem lesz jó vége…

Az évek során az volt az alapelvem, hogy aki jól dolgozik, megbízható, reális árakat ad, annak egyre több munkát adok, ám ha „elszemtelenedik”, vagyis, ha a minőségben alul teljesít, vagy indokolatlanul felviszi az árakat, akkor megválok tőle, és soha többet nem dolgozom vele – ezt már az elején el is mondom mindenkinek. A munkadíjat mindig pontosan fizetem, ha megkapom a rendesen elvégzett munkát – az utóbbi 5 évben kétszer került sor arra, hogy bizonyos összeget visszatartottam a tűrhetetlenül pocsék végeredmény láttán. Amikor azt mondom egy szakinak, hogy fogja a szerszámait és távozzon – az azt jelenti, hogy soha többet nem akarom látni…

Viszont nem küldök el egy olyan csapatot, amely összefogottan, jól dolgozik. Ha magasnak tartom az árat, akkor vitatkozom velük, akár az én lakásomról, akár a megbízóméról van szó. Igyekszem minél részletesebb árajánlatot kérni, de azt is figyelembe veszem, hogy az építőiparban nem lehet matematikai pontossággal árazni, mint ahogy tervezni sem. Mindig vannak meglepetések, váratlan problémák, amelyeket meg kell oldani, és ha az utolsó filléren is elvitatkozgatok a szakival, akkor nem nagyon számíthatok arra, hogy azt is megcsinálja, ami nem volt az eredeti ajánlatban. A jó szakemberekkel jól kell bánni – meg kell hagyni a munka örömét, a megérdemelt keresetet, érezni kell, hol a határ az alkudozásban.

Izraelben az ünnepekkor az alkalmi munkásoknak is adnak ajándékot – évekkel ezelőtt egy tetőteraszt burkoltak nekem kínai munkások, Peszah előtt, dög meleg volt, és a természetes palát nehéz rakni, sokat kell forgatni, „játszadozni” vele, hogy szép felületet kapjunk. Ott voltam velük a nap nagy részében, együtt ebédeltünk, viccelődtünk, de keményen dolgoztunk. Ünnep előtt egy nappal fejeztük be, ők mentek egy másik projektre, és a fizettség  mellé mindenkinek vettem egy új pólót és egy sapkát – a fejünkre tűző nap emlékére. Kézfogás és köszönöm – így szeretek befejezni egy munkakapcsolatot.

Pesten is van olyan szakember, akivel évek óta kiegyensúlyozott, korrekt, egymás megbecsülésén alapuló a kapcsolatom. Ez nem akadályoz meg abban, hogy ne tegyem szóvá, ha valamit elront – emberek vagyunk, előfordul, de amíg ki tudja javítani, addig semmi gond. Ám sajnos, sokkal több az, akit nincs kedvem átvinni egy következő projektre, mert slampos, nem lehet elérni telefonon, ha elront valamit, akkor széttárja a karját, hogy „ez így sikerült”. Aztán vannak olyanok is, akibe mérhetetlen energiát fektetek, hogy legyen igényesebb a saját munkájával szemben, mert látom azt a szikrát a szemében, hogy többre képes, mint amit produkál.

Az építőipar kemény műfaj – kemény emberekkel. Sokan azt gondolják, hogy egy nő alkalmatlan arra, hogy vezető legyen ebben a miliőben. Szerintem pedig az a nő, aki tudja, hogy mit akar, képes megszervezni a helyes technológiai sorrendet, előre tervezni, megkövetelni a minőségi teljesítményt, ugyanakkor empatikusan kezelni a nehéz munkát végző embereket – nagyon is sikeres lehet ebben…

Mondom én, aki ma rekedtre kiabálta magát a villanyszerelővel, a burkolóval az asztalossal, és csak a vízvezetékszerelőnek tudtam azt mondani, hogy köszönöm, szép volt, itt a pénzed, legyen szerencsém máskor is…