Izabella története_5.
Alapos munkához idő kell…
Az Izabella számos problémát vetett fel, aminek a megoldása tényleg sok időbe telt.
Az egyik, szomszéd lakással közös fal kiszárítása nem kis fejfájást okozott: azt tudtuk, hogy a csatornahálózat katasztrofálisan rossz állapota volt az egyik ok, amit annak köszönhetően, hogy a közös képviselő ezt komolyan vette és következetesen gondoskodott arról, hogy a hálózat felújítása megtörténjen – sikerült jelentősen csökkenteni. Közben a szomszéd lakásban, ahol még mindig senki nem lakik, az egyik vízvezeték szivárgott, ami tovább áztatta a falat. Mióta ezt is rendbe tették, látványosan javult a fal állapota, és minden takarításnál módszeresen lekezelik a falak alsó szakaszát, ahol még egy évvel ezelőtt salétromos volt. Ma már egész jó állapotban van, ha lassan is, de észrevehetően szárad, és ha nincs további nedvesség-utánpótlás, mert a csatorna-felújítás mellett a pincék szellőzését is javítottuk, jó eséllyel megszabadulunk egy olyan jelenségtől, ami nagyon sok földszinti lakást érint ebben a városban.
A festett betonpadlóval csak az volt a probléma, hogy a kőműves padloponnal akarta kiegyenlíteni az aljzat egyenetlenségeit, amire a festék nem tapadt kellően, ezért az egészet át kellett glettelni, majd újra festeni. A különösen nagy igénybevételű részen, a guruló asztal alatt, több rétegben, kicsit a színekkel is játszva készült el az új burkolat, amit betonlakkal is lekentünk – így egy egész stabil padlóburkolatot kaptunk, amely ha mégis megsérül, nagyon könnyen javítható. Ez a padlószerkezet, ha közben a slampos szakmai munka nem okoz bosszúságot, egyesíti a könnyű takaríthatóság és az elektromos padlófűtés előnyeit. A tökéletesség titka csupán a jó szakember gondos munkája, már a betonozás során.
A légudvar rendbetéte húzósabb feladat volt, csak idén tavasszal fogtunk neki. A korábban félretett bontott téglával burkoltuk, ami nagyon szép is lenne, ha a környező falakról nem hullana az ősrégi vakolat. Ha lenne együttműködés a ház lakói közt, akkor le lehetett volna szedni az ócska, szürke, málló vakolatot, de úgy tűnik, hogy ez csak ennek a lakásnak a tulajdonosát izgatja. Ezért aztán borostyánt ültettünk, jól komposztált talajba, és reméljük, hogy egy-két év alatt legalább a földszinti rész falait befutja és akkor a lakás igényességéhez méltó belső udvarba léphetünk ki. Mostanában még csak a takarítónak ad munkát, aki minden nagyobb eső után lapátszám söpri össze a lehullott, lemosott vakolatot. Éppen ezért a kijárat felett egy polikarbonát előtetőt is fel kellett szerelni, hogy a csapódó eső ne tegye mindannyiszor „sárossá” az erkélyajtó üvegét.
A lakás „felöltöztetése” is fokról-fokra történt, és bizonyára folytatódni is fog, ahogy lassan belakják.
Mára elmondható, hogy a térkialakítást szerették azok, akik rövidebb-hosszabb ideig laktak a lakásban. A kárpitozott dobogó nagyon népszerű, a régi ajtóból készült hatalmas, többfunkciós asztal is bevált.
A bejárati szint fűtése tökéletes, a termosztát 19 fokra állítva is nagyon kellemes meleget biztosít a lakószinten. A hálószobában pár fokkal, érezhetően hűvösebb van, ezért annak, akinek nem csak alvásra szolgál ez a helyiség, célszerű bekapcsolni az ágy alá rejtett infrapanelt, mint kiegészítő fűtést.
A fürdőszoba funkcionálisan igazolta a belső elrendezés praktikumát, talán egy kicsit jobb minőségű zuhanyzófüggönyt most már megérdemel – egy felújítás végén mindenkinek annyira elfogy a pénze, hogy a cserélhető darabok ilyenkor a legolcsóbbak, aztán idővel lehet venni egy jobb minőségűt, szebbet is.
A 45 cm mélységű szárítógép nagyon hasznos, kár, hogy már nem gyártják, pedig ilyen kis háztartásokban ez igen praktikus.
A következő kísérlet a hálószoba bútorzatának kiegészítése lesz – bár beépített szekrény van, de az ágyat meg fogom fordítani, és az egyszerű IKEA ágyat kicsit átalakítom.
Ennél a lakásnál is, mint általában azoknál, amelyeket az utóbbi időben „kézbe vettem” – az elsődleges cél az volt, hogy a térben rejlő potenciált maximálisan használjuk ki, legyen praktikus, könnyen karbantartható, takarítható. Ennek a kritérium-rendszernek ez a lakás megfelel.
A kérdés ezek után, hogy kinek lehet ideális ez a lakás?
Az eddigi tapasztalat az, hogy a tulajdonos ismeretségi-baráti köréből jövő ideiglenes lakók közül az egyedülállók imádták ezt a helyet. Lakott itt egy diák, akinek külön örömére szolgált, hogy a szüleit, a testvérét is vendégül láthatta néhány napra, mivel a dobogó alól kihúzható ágy és a dobogóra terített plusz matrac kitűnően bevált, mint vendégágy, ugyanakkor napközben, ahogy mondta, a dobogón „henteregve” élte az életét – tanult, tévézett, barátokkal ücsörögtek ott…
Az a barát, aki másfél hónapig dolgozott egy projekten itt, kora reggel ment a munkába, este jött haza, szintén a dobogó multifunkcionális voltát dícsérte. A nyári, nagy melegben nem volt szükség légkondicionálóra, mert a légudvarra nyíló erkélyajtót és a szobaablakokat bukóra állítva kellemes légmozgás volt még a tikkasztó hőségben is.
Egy harminc négyzetméteres lakás, amelyet egy 10 négyzetméteres hálószoba egészít ki a galérián, kétségtelenül, inkább egyszemélyes lakás, mintsem kényelmes lenne egy családnak. Talán, egy kisebb gyerekkel még elfogadható, vagyis úgy fogalmazhatunk, hogy fiatalok első saját lakásának jó, és mivel alacsony a rezsije, nem bonyolult a takarítása, maximális kényelmet nyújt az elektromos padlófűtés, arra alkalmas, hogy takarékoskodjanak a fiatalok egy nagyobb lakásra, amikor már nagyobb lesz a gyerek, újak születnek…
A javítások közepette én is több időt töltöttem ebben a lakásban, vagyis úgy gondolom, hogy magamfajta egyedülálló embernek ideális, hiszen minden karnyújtásnyi közelségben van – a lakáson belül, és a városi környezetet tekintve is. A Hunyad téren igazán kellemes a park, vásárcsarnok, egyre jobb üzletek nyílnak a közelben, troli, villamos, földalatti – gyalog pár percre minden irányban. Aki szereti a belvárosi létet, annak ez a hely ideális.
Az én lányom az izraeli barátnőjével lakott itt pár napig, még tavaly, az alig elkészült lakásban, akkor még dobogókárpit sem volt, és a környék is sokkal lepusztultabb volt, mint most – az elmúlt évben a Hunyadi tér tágabb környéke, mintha csipkerózsika álmából ébredne… Olyannyira, hogy idén nyáron a lányom ugyanebben a házban vett lakást magának, a harmadik emeleten… azt is komoly kihívás lesz felújítani.
Házfelújítás – Izrael
Miközben a hírekben Izrael terror sújtotta övezet, az életigenlő izraeli társadalom igyekszik normális maradni. A normális élethez pedig hozzá tartozik az építkezés, akár egy régi ház átalakítása is.
Az itt bemutatott ház jelzi az izraeli középosztály fergeteges fejlődését – és itt az esztétikai értelemben vett fejlődést emelném ki, habár kétségtelen: anyagi bázis nélkül ez a példa elképzelhetetlen.
הדיירים: משפחה בת 6 נפשות המקום: מרכז הארץ השטח: 417 מ”ר אדריכלות: קורין לוי
Volt egy régi ház, ami harminc évvel ezelőtti koncepcióval épült a lejtőre, használhatatlan kertet hagyva. Ezt alakította át az új generáció, alaposan átgondolt tervvel.
Mivel a ház megközelítése a legfelső szintről lehetséges, itt alakították ki azt a központi elosztó teret, amely nappaliként is értelmezhető, ám a hangsúly a hatalmas konyhán és étkezőn van, nem a vendégfogadáson.
Az izraeliek őszinte emberek, szeretnek jól élni, és ha megtehetik, mert kemény munkával, tehetséggel összehozták a hozzá való pénzt (ne feledjük, Izraelben a gazdagok nem holmi privilégiumból szerezték a vagyonuk, hanem kapitalista innováció, tehetség, ügyesség és szorgalom kellett hozzá), akkor sem a magamutogatás a fő cél. Persze büszkék a sikereikre, de amikor a téralakításról van szó, akkor a házat nem a vendégeknek, hanem maguknak építik, tehát a „szalon” másodlagos ebben a történetben, a ház lelke a konyha és az étkező.
A ház 417 négyzetméter alapterületű, 6 tagú család kényelmes életére. A szülőkön kívül 2 fiú és két kislány otthona, és a terveken leplezetlenül szerepel a személyzeti lakrész megnevezése – egy ekkora házhoz bizony kell személyzet, de rendkívül kulturáltan oldották meg a személyzet különálló életét – konyha, fürdő, szép nagy szoba, és külön bejárat is – ez nem cselédlét, hanem olyan, sokra becsült munkavállaló lakrésze, aki együtt él a családdal, ám tiszteletben tartják a magánéletét is.
A felső szinten van a szülői háló, a központi tértől jobbra, míg a nappali „ücsörgő” a túlsó oldalon.
A gyerekek szobáinak kialakításánál láthatóan engedményeket tettek az izlésben – a kislányok közös szobájának bútorzata kifejezetten giccses, de semmi gond, hiszen az általános környezet majd megneveli a pinkbe fulladt lelkeket is…
Az izraeliek szeretnek kint lenni a szabadban, hiszen az év 8-10 hónapjában az időjárás kedvez ennek. A nyári, nagy melegek miatt nem öncélú luxus a medence-rendszer. Ez a történet nem a kertészeti remekekről szól, szuperfuncionális minden részlet – burkolt felületek, víz, kevés fű, néhány pálma, és aljnövényzet. A kert szomszédokhoz közeli részén ültettek gyümölcsfákat, bokrokat, amelyek pár év múlva már zöldebb környezet képeznek.
Azzal együtt, hogy a terep egy részét megemelték, hogy használható kertet alakítsanak ki, az utcai fronról egy meglehetősen szerény háznak néz ki az egész.
Ez a ház, sok másikkal egyetemben jól képviseli a lakóházépítés izraeli stílusát – az életmód alapos elemzése, öntudatos, de nem nagyképű tulajdonosi szándék, kimunkált tervek, tartós anyagokból való igényes kivitelezés. A környezet, praktikus átalakításoktól való idegenkedés nélküli tisztelete.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy egy csupán 67 éve létező államról van szó, amelynek nagy része sivatag, mocsár, és kopár hegyoldalak voltak még 130 éve, amikor az első zsidó telepesek megérkeztek – az eredményt el kéne ismerni. Irigység nélkül.
Workshop-ok elé…
A május végi, első workshop után le kellett vonni a tanulságokat, és kialakítani egy olyan rendszert, amely jobban megfelel az egyes emberek speciális igényeinek. Így született meg a következő program:
Workshop – terepen!
Az érdeklődők különböző igényeire szabott, kis létszámú csoportoknak szervezünk ezentúl workshopokat – a tettek helyszínein! Olyan lakásokban, amelyek az átalakulás előtt, közben vagy után vannak és az elveket gyakorlatban bizonyítják!
Azoknak, akiknek nincs konkrét, megoldandó problémájuk, tehát nem vesznek lakást, nem újítanak fel, csak érdeklődnek az igényesebb lakókörnyezet iránt és ehhez szeretnének útmutatást, tapasztalatot szerezni, kérdéseket feltenni, válaszokat kapni – ajánljuk:
- Álmodozás helyett tervezz!
Életmód-elemzés és pénzügyi keret
- Sokan kedvelik a lakberendezési magazinokat, tv-műsorokat, álmodoznak arról, hogy egyszer maguk is olyan lakásban élhetnek, amilyeneket a vonzó fotókon látnak. Mi elviszünk egy ember megvalósult álmába, az adott terepen elemezzük az életforma és környezet kapcsolatát – a tér, az idő és a pénz függvényében.
- Megmutatjuk, miként lehet egy lakás rossz adottságait ellensúlyozni, a jókat kiemelni, kellemes teret kialakítani, mindennek helyet találni.
- Megmutatjuk, hogy miért érdemes megtervezni egyes szakaszokat az életünkben és hozzá igazítani a lakó-környezetünket.
- Minden résztvevő megtapasztalhatja, hogy milyen a személyre szabott lakás, és miért nem kell átlaglakásokban gondolkodnunk a XXI. században.
- Megmutatjuk, hogy milyen technikai lehetőségeink vannak a kényelmes és gazdaságos lakásfenntartásra.
- A megvalósíthatóság érdekében elemezzük a költségeket.
Időtartam: 4 óra
Azoknak, akik az elkövetkezendő pár évben szeretnének lakást venni, vagy eladni illetve lakásközvetítéssel foglalkoznak – ezt a workshopot ajánljuk:
- Városi lakás – céltudatos adok-veszek-közvetítek!
Érdekegyeztetés és egyéni igények
- Látszólag az eladónak, a vásárlónak és a közvetítőnek ellentétesek az érdekeik – mi bebizonyítjuk, hogy ezeket az egyéni érdekeket nagyon jól lehet egyeztetni, és éppen az érdekegyezetetés következtében lehet kölcsönösen jó üzleteket kötni.
- Kiindulási pont: milyen lakás kell nekem, és miért nem jó az, amiben lakom? Eladni, vagy felújítani? Mikor, milyen döntést érdemes hozni?
- Életem milyen szakaszára keresek lakást? Hány évre? Mi lesz a lakással, ha “kinőttem” vagy túl nagy már nekem? A későbbi értékesítés mennyiben határozza meg a keresést, vagy az átalakítást?
- Mi a reális pénzügyi keret? Milyen eszközökkel lehet növelni egy ingatlan értékét a pénzen kívül?
- Ki a jó ingatlanközvetítő? Másfelöl: milyen információk nélkülözhetetlenek a megalapozott vásárlói döntéshez, illetve mit kell tennie egy eladónak, hogy megtalálja a megfelelő vevőjét?
- Az egyéni igényeken túl, mikor, hol érdemes ingatlant vásárolni? – városi körkép
- Lehet az ingatlan kellemes otthon és jó befeketetés is egyben?
- Ha csak befektetésként veszünk lakást, milyen szempontok kell vezéreljenek?
- Ingatlanbefektetés, mint önálló nyugdíjalap.
Időtartam: 4 óra
Azoknak, akik akik komolyan veszik a felújítást, és ki akarják hozni egy adott lakásból a maximumot:
3. Lakásfelújítás – program-, és folyamat-tervezés
- A lakásfelújítás kemény munka. Akkor is, ha találtál egy remek tervezőt, a tulajdonosi, használói igényeket pontosan meg kell tudni fogalmazni, rengeteg egyeztetésre van szükség ahhoz, hogy egy lakásból kényelmes otthon legyen.
- Minél kisebb egy lakás, annál több munka van a tervezéssel, annál több döntést kell hozzon az, aki a költségeket állja. Ezért érdemes tisztázni az elvárásokat és a lehetőségek kereteit.
- Amikor egy régi házban lévő lepusztult lakásból ki akarjuk hozni a maximumot, kerülni kell a konvenciókat de fel kell állítani a fontossági sorrendet:
- infrastruktura – energiaellátás, vizes helyiségek száma és funkcionális megoszlása, a korszerű konyha, a bejárati ajtón túli tennivalók…
- téralakítás – az alaprajzi elrendezésen túl, a térképzés magassági és aránybeli problémái, méretezések.
- a felújítás során mindenképpen elvégzendő munkák,
- időben későbbre is programozható teendők,
- A lakásfelújítás problematikáját a helyszínek adta terepen bemutatjuk, de a résztvevők hozhatják a saját, konkrét példáikat is, amelyeket a workshop két utolsó órájában közösen megvitatunk – nem igyekszünk pótolni a tervezőket, de a különböző felvetésekből és megoldásokból olyan tapasztalatot nyerhetnek, amelyekkel könnyebbé tehetik a saját döntéseiket.
Időtartam: 5 óra
Workshop után…
Május 30-án megtartottuk az első workshopot, ami számos tanulsággal szolgált a jövőre nézve.
Az első és legfontosabb, hogy felmértük: van igény az ilyesmire… 39-en vettek rész, és még vagy huszan nyilatkoztak, hogy jönnének…
Számomra az is fontos volt, hogy a Blogváros csapattal mennyire tudok együttműködni, hiszen a gyerekeim lehetnének, csupa fiatal között én a nagyanyó… Ami közös bennünk, az, hogy tenni akarunk, a negatív tapasztalatokból tanulunk, hogy egyre jobbak legyünk, legyőzzük az akadályokat…
A hibákkal kezdem, helyesebben mondva az én hibáimmal, amelyeket a következő workshopokban már nem akarok elkövetni, ezért szembe kell nézni vele…
1. A program túl általánosra sikeresett, mivel a jelentkezéskor nem mértük fel az egyes résztvevők elvárásait, csak a workshop kezdetén bontottuk a csoportot három fő kategóriába: az általánosan érdeklődőkre, a lakásvásárlás előtt állókra, és a most építkezőkre. Csakhogy, amikor egy-egy speciális kérdés merült fel, akkor a másik két csoport tagjai érdeklődését nem tudtam kellően lekötni – ezért a következőkben pontosabban körül kell írjam a megtárgyalandó témákat, amelyeket a jelentkezéskor felmért elvárásoknak megfelelően még inkább konkrétizálhatok.
2. A helyszín jópofa-fiatalos, de nekem túl nagy terem, nem tudtam becsempészni a Belépni SZABAD intimitását, ami olyan jó volt. Itt óhatatlanul frontális előadássá alakult a találkozó, hiába is igyekeztem kérdésekkel lazítani. Ezért, más helyszínt kell találnunk, kisebb termet, maximum 30 főben limitálni a résztvevők számát, de lehet, hogy ennél is kisebb csoportokban, konkrét, átalakított lakás-helyszínen sokkal jobb eredményt tudnánk elérni.
3. Még az általános érdeklődőket, akiket nem egy konkrét probléma hozott a workshopra, intenzívebb közreműködésre kellene ösztönözni azzal, hogy egy-egy problémát közösen oldunk meg. Ehhez olyan hely kell, ahol a résztvevők előtt asztal is van, egy előre elkészített munkalapra tudnak rajzolni, vagy jegyzetelni…
4. A felújított lakások vetített képei helyett, valószínűleg a folyamat az, ami a legtöbb embert izgatja. Ezt igyekeztem érzékeltetni „Az én váram” sorozattal, talán hasonlót kellene interaktív módon elemezni, hogy maradandó élményt jelentsen…
5. Azoknak, akik konkrét lakásátalakítás előtt állnak, a programtervezés lehet a legfontosabb elem, amit egy ilyen workshopon tisztázni lehet. Ezt kifejezetten kiscsoportos, intenzív munkamegbeszélésen lehetne kielégítően megoldani, amikor minden résztvevő tanul a másik példájából is.
A résztvevőknek megadtam a lehetőséget, hogy a facebook profilomon keresztül egyéni kérdéseket tegyenek fel. Ezzel néhányan éltek is. Az egyik alkalommal megnéztem egy lakást, amelynek voltak azonnal megoldandó problémái is, de sokkal fontosabb volt annak felderítése, hogy hosszú távon mit lehet kihozni belőle. Ez a vizsgálat kritikus lehet egy ember döntésében: megvegyen egy lakást, vagy sem, mikor és milyen áron érdemes felújítani azt?
A workshop ötlete onnan indult, hogy valamiképpen hasznosítani, továbbadni kellene azt a négy évtizedes tapasztalatot, ami mögöttem áll. Nem akarok tervezési munkát vállalni – egy lakás megtervezése és az építkezés lebonyolítása hónapokra helyhez köt, fiataloknak való munka. A Blogváros csapatában nagyszerű fiatal tervezők vannak… Ellenben azt a hiedelmet, hogy profi tervezőt és szakszerű építés-szervezőt megbízni feleslegesen drága dolog, érdemes eloszlatni…
Magyarországon is egyre igényesebbek a környezetükre a fiatalok… az életminőség része már nem feltétlenül a nagy autó, a családi ház, hanem a jól működő urbánus lakókörnyezet – kicsi, de tökéletesen megtervezett lakás, amelyben jól érzi magát az ember, de nem azért, hogy magára zárja, hanem mert közel mindenhez, ami szintén a városias lét része: az éttermek, kávézók, színházak, kiállítások…
Pontosan negyven éve, hogy diplomáztam, mint városgazdász. Kutatási területem a belvárosok rehabilitációja volt, és ez a téma azóta is a legfontosabb számomra. A belvárosok rehabilitációja nem holmi „főutca-programmal” központi vezérlésre történik, hanem éppen azzal, ami most Budapesten végbemegy: fiatal, tettrekész emberek megvesznek egy lepusztult lakást, és a mai, elvárható igényekre formálják, azért, hogy a belvárosban éljenek. Mert ez jó hely. Egyre jobb hely lesz.
Mindenkit, aki részt vett, vagy a jövőben részt akar venni a workshopokon, arra kérek, hogy írja le a véleményét, az elvárásait, hogy jobbak lehessünk…
Negyvenen túl Natanján
Mutasd a lakásod, megmondom ki vagy!
Miután Izraelben már évtizedek óta „divat” szakemberrel megterveztetni a lakás funkcionális rendjét, a lakók igényeire igazítani még akkor is, ha egy társasház átlag-lakását veszik meg, az eredményből nagyon szépen leírható a használók kora, életformája, szokásaik.
Az izraeli társadalom mély rétegeit ismerheti meg az ember, ha lakásokat tervez a legkülönféle embereknek. Ezt csináltam harminc éven át, ezért egy csomó olyan dolgot is tudok, amit az egyszeri bevándorló aligha. Így, amellett, hogy izraeli lakásbelsőket mutatok ebben a sorozatban, bepillanthatunk az izraeliek hétköznapi életébe is.
Az utóbbi húsz évben a felső-középosztály felfedezte a „tenger látványa és a magasházak” összefüggést, vagyis rájött, hogy a családi háznál sokkal jobb egy olyan lakótoronyban lakni, amelyben szakszerű épületkarbantartási és szolgáltatási cég működik, a kiskert helyett hatalmas terasz és a tenger megnyugtató látványa szolgáltatja a természetet.
A nagy „felfedezők” többnyire a negyvenen, ötvenen felüli korosztály, amikor már az átlag három gyerek közül maximum egy lakik otthon, a többiek felnőttek, előbb-utóbb megházasodnak, ami azt jelenti, hogy nem laknak ugyan otthon, de péntek este, vagy ünnepekkor sokkal többen „jönnek vissza”. Számítani kell a gyerekek barátaira, házastársaira, aztán az unokákra…
Ez a lakás Natanján van egy toronyház 19. emeletén. A lakásnak szinte minden fontos helyiségéből látni a tengert, de a fő attrakció a hatalmas terasz.
Az izraeli lakásokra jellemzően a központi tér az étkező-konyha-nappali együttes.
A zárt lépcsőházból – a 19.-re lifttel megy az ember – egyenesen bezuhanunk ebbe a központi térbe… mert az izraeliek ilyenek…
Dugri – így nevezik ezt a viselkedési formát, amely nélkülöz minden kertelést, udvarias mellébeszélést. Izraeli nem fogja szépnek mondani a barátnője ruháját, ha az nem tetszik neki, csak azért, hogy ne sértődjön meg, mert tudja, hogy az őszinte beszéd az őszinte barátság vagy párkapcsolat alapja.
Sááálom – kiáltja el magát az ajtóban, amikor belép, és tekintete a konyha felé fordul, mert ott biztos van valaki… a nyitott konyha az egész család, a vendégek igazi találkozóhelye – őszinte emberek, mint mondtam. Ha valaki érkezik, az első kérdés felé, hogy mit iszol. Mert Izraelben inni kell, napi 2 liter a minimum, de nyáron ennél többet ajánlatos. Nem sört, bort vagy pálinkát, de még nem is whiskyt, hanem kólát, vagy ami mostanában jobban megy, valamilyen természetes gyümölcslevet. Amíg a vendég megkapja az italát, odaülhet a „bárpulthoz”, és folytatódik a csevej.
A konyha mindig nagy, akkor is, ha ennél jóval kisebb lakásról van szó.
A hűtőszekrény méretéből látszik, hogy ez a család nem vallásos, vagyis csak egy, nagy hűtő van, jelentős méretű mélyhűtővel, ami feltételezi, hogy interneten keresztül rendelik a szuperből a kaját, sok előkészített ételt, adagokra porciózott, filézett húsokat, félkész ételeket. Az ilyen, középosztálybeli családok nem fecsérlik az idejüket a szupermárketekben való bóklászással, tudják mit akarnak, azt megrendelik, és kartondobozokban szépen kihozzák nekik az előre megbeszélt időpontban. Ehhez az életformához sok tárolóhely kell, mind a hűtött, mind a száraz élelmiszereknek.
A vallásos családoknál lényegében két konyha van, két hűtő, két mosogató és sokszor két tűzhely is, de sütőből mindenképpen kettő kell – egy tejes és egy a húsos ételeknek, mivel a kettő nem keveredhet.
Ebben lakásban csak egy beépített sütő és mikro van, a tárolás a sok kihúzható alsószekrényben megoldott. A főzőlapot a „szigeten” helyezték el, és odatettek még egy kis mosogatót, ami arra utal, hogy szeretnek különböző tészta-féléket főzni. Az izraeli konyha egyre érdekesebb dolgokat produkál, többek között olyan tésztát, ami tele van „megkapatott” zöldséggel és hússal. Oliván megpárolt csirkemell-csikok, amihez a pucolás sorrendjében sárgarépától a cukkiniig különféle zöldségeket teszünk, zöld fűszerekkel gazdagítjuk, majd a külön megfőzött tésztával keverjük össze a végén. Maximum fél óra alatt friss, finom, laktató ételt lehet tálalni.
Az étkezőasztalt többnyire csak sabatkor és az ünnepekkor használják, mert sokkal kellemesebb ott enni, ahol az étel készül, ha egy-két emberről van szó. Viszont, mivel sabatkor nem ritka, hogy 10-12 ember is ül az asztalnál, ez a normál méretű asztal biztos, hogy még tovább nyitható nagyobbra. Peszahról már nem is beszélve, amikor már nem csak asztal nagyobbítása a feladat, hanem akkora tér kell, hogy akár 30-35 ember is elférjen. A zsidó húsvétkor ugyanis nem csak a szűk család szokott asztalhoz ülni – a házaspár három gyereke, azok párjaival, az idősebb szülők, még unokák nélkül is, alsó hangon 12 ember, amihez jönnek a meghívott vendégek.
A nappali leülős sarka a legszerényebb ebben a térben, sokkal inkább esti tévézére alkalmas, mint elegáns vendégücsörgésre. Mert az izraeliek nem szoktak udvarisan ücsörögni egymást bámulva, ebben a lakásban meg különösen nincs értelme, hiszen akár az ünnepi vacsora összes vendége is elfér a teraszon, ha beszélgetni akarnak egy ital mellett és a tenger látványa mindennél felemelőbb.
A lakás központi teréből két különálló traktusba jutunk. Az egyik a szülői háló-dolgozó komplex, amiben kényelmes fürdőszoba és a házastársak külön garderobja kapott helyet. Mindenütt ugyanaz a nagy méretű hidegpadló-burkolat van az egész lakásban, még a hálóban is, mert ezt nagyszerűen lehet takarítani. Habár, gyanítom, hogy ma már egy robot végzi ezt a munkát.
A másik egységben, ami diszkréten a konyha melletti ajtó mögött rejtőzik, a legkisebb gyerek kapott helyet. Kamasz, akinél állandóan barátok vannak, időnként ott is alszanak. Külön zuhanyzós fürdőegysége van, amiből nyilik a háztartási helyiség, vagyis a mosás, a ruhát pedig, bár biztos van szárítógép is, nagyrészt az áldott napsütésben szárítják a hátsó fronton.
Van még egy szoba, amit Izraelben kötelezően előírnak minden lakásban az 1991-es Öbölháború óta – ez a csupa beton biztonsági szoba, rakétatámadások ellen, aminek ugyan van egy méterszer méteres ablaka, de azt, szükség esetén légitámadásnak is ellenálló ablakkal lehet fedni (egy súlyos fémlap, ami kihúzható a falból), illetve az ajtaja is kifelé nyíló, nyomásnak ellenálló darab. A tervrajzon nincs bebútorozva, de ez nem jelenti azt, hogy nem használják. Lehet, hogy raktár, de egy ekkora lakás rendben tartásához sokszor elkél a segítség, és ma már nagyon sok felsőközéposztály-beli családnak van személyzete, aki, vélhetőleg éppen ebben a szobában lakik.
A képek innen valók
Kiruccanás – tel-avivi lakás
Egy új sorozatot indítok, hogy egy kicsit kinyissam az olvasóim látókörét: olyan külföldi lakások fotóit teszem fel, amelyek valamilyen szempontból tanulságosak. Igen, itt is sok izraeli lakás lesz, egyszerűen azért, mert azt ismerem jól – az emberek életformáját is, és mert itt alig tudnak róla, hogy milyen építkezések folynak Izraelben.
Az első egy tel-avivi, tengerre néző loft, amilyeneket mostanában, főként toronyházakban építenek, ahol a közösségi terek olyan szolgáltatásokat is nyújtanak, amelyekkel a lakásterület egy részét meg lehet takarítani. Ezért többnyire „szálloda-lakásoknak” is hívják ezeket.
A térszervező erő egyértelműen a panoráma: a tervező nagyon igyekezett, hogy a lakás szinte minden pontjáról lehessen látni. Emellett a minőségi anyagok, és a kivitelezési magas szintje határozza meg az amúgy nagyon egyszerű lakást. Bizonyára vannak olyanok, akik a hegyes szög ellen apellálnak, hiszen a konyhabútor szempontjából nem túl praktikus az a sarok, de ennél, vélhetőleg sokkal fontosabb szempont volt, hogy amikor valaki a konyhában dolgozik, akkor mindig a tengert, maximum a tv-t, vagy a társaságot lássa, és a térbe állított diagonális vonallal pont ezt érte el!
Értem, hogy miért tette így az ágyat, és elfogadom – de én csináltam volna egy alacsony fejtámlát – de nem én terveztem, hát ilyen. A lényeg, hogy annak legyen kényelmes, aki ott lakik…
A zuhanyzó elegáns, és még funkcionális is, hiszen az izraeliek sok időt töltenek zuhanyozással.
Visszatérve a konyhára – a hűtő és egyéb raktározás a fal mellett, viszont van itt egy nagyon cseles raktározó tér a kanapé felé is. Gyönyörű a nagy kő-felület, irigylésre méltó az, aki itt főz. Az izraeliek elég egészségesen táplálkoznak, nem esznek agyonfőzött kajákat, hanem sok zöldséget, gyümölcsöt, éppen ezért az előkészítés vesz sok időt igénybe. Ugyanakkor, nyilvánvaló, hogy aki ilyen lakásban lakik az szeret étterembe is járni, ez a konyha nincs agyonhasználva, de amikor használják, akkor jó annak, aki itt főz.
Forrás: Binyan vediur izraeli belsőépítészeti folyóirat internetes oldala
Építési napló_10.rész
A mamám lakásában az asztalos-munkák kezdődnek, ami azért nem olyan egyszerű dolog, mint azt sejteni lehet, hiszen egy sor határoló-elem fából készül.
A „beépített bútor” fogalmát kicsit tágabban értelmezem, amikor a zártszelvényű térelhatároló vázat fával burkolom, bútorokat alakítok ki, amelyek aztán a teret is megszabják.
A nappali-étkező-konyha egy hét és fél méterszer 2.40-3.00 széles hasáb, ami azonban csak az egyik oldalon van lehatárolva fallal, a másik oldalon „túlnyúlik” a szemhatár 5.60 méterig.
Főként a plafonhoz közeli részeken látható a teljes 40 négyzetméter, mert a magassági tagoltság azt igyekszik mindig szabadon hagyni: még a háló-sarkot is csak lent választjuk majd el a nappalitól, 2.22 cm felett a téglaburkolat bekúszik a hálóba.
Az utóbbi hetekben kénytelen voltam lassítani az előrehaladást, ami már amúgy is elég lassú volt más projektjeimhez képest, mert nem akartam olyan döntéseket hozni, amelyeket esetleg, később megbánok.
Amikor nem csupán tervező, hanem magam vagyok a megbízó is, akkor minden döntést magam kell meghozzak, nincs visszajelzés, tehát óvatosabb kell legyek. Egyébként pedig, egyszerűen nem volt időm ezzel a lakással foglalkozni… Tehát meghagytam azt a kevés, örömteli döntést, amit meghozni nem esett nehezemre:
A lakás színvilága kezd kialakulni – a nyers tégla meleg színét a falak és a padló kékesszürkéje igyekszik ellensúlyozni. A padló beton, matt műgyanta bevonattal. Nyáron hűs, télen fűthető, de ezzel együtt, szőnyeg kell rá, bizonyos helyeken. Ilyen hely a nappali-leülős rész.
Chavale
Mégis a szófa volt az első darab, amit ebbe a lakásba vettem. Pontosabban, én kiválasztottam, megmutattam a mamámnak, aki azt mondta, hogy vedd meg – és átutalta nekem a pénzt. Ezt a szófát hónapokon át láttam a neten – első látásra beleszerettem, de még „nem akartam elkötelezni magam”, keresgettem tovább. Ám ide, ennél tökéletesebbet nem találtam, így aztán közelebbi ismeretségbe kerültünk.
Nem antik darab, hanem egy jó érzékkel bíró tervező és vele együtt dolgozó asztalos, kárpitos alkotása. A fotón, amin először láttam, nem jött ki minden szépsége, mert nem volt méltó környezetben. Nevenincs szófa egy udvaron – nem a legjobb reklám. Tehát nem csupán megvettem, és kifizettem a kért árat, hanem pártfogásomba vettem – nevet kapott: Chavale (Chava – az Éva héberül, a szóvégi „le” a jiddisre jellemző becéző forma, magyarul azt mondhatnánk, hogy Évácska, de nem mondjuk, mert a szófa neve ezentúl: Chavale)
Chavale kárpitja élénk zöld, de ebben a környezetben attól függ, hogy a reggeli napfény vagy az alkonyat érinti.
Ez lesz ennek a nappalinak az egyetlen ülőbútora. Igaz, le lehet ülni az ablakpárkányra, ha már elkészül a faburkolat, és le lehet heveredni a szőnyegre, a Bakhtiar-ra.
Utóbb kiderült, hogy milyen jutányos áron szereztem meg az én másik kedvencemet, a nappali szőnyegét. Ez a falusi perzsa Svédországon keresztül érkezett hozzám, profi módon csomagolva, ingyenes szállítással, megfizethető áron.
Chavale fűzöld színéhez kerestem szép kékeket…
Találtam egy mélykék pamutbársonyt, és királykék, meg acélszürke selymet. Ebből lesznek párnák és a hálóban a falikárpit és az ágytakaró. Az ágy elé egy szőnyeget, egy Nain-t szintén a carpetvista-tól vettem.
Lassan törzsvásárlójuk leszek, holott eddigi életemben alig vettem szőnyeget. Talán öregszem…
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Fotó-esztétika
Nem vagyok építész, nem vagyok lakberendező – a rám bízott tereket újra-funkcionálom.
Hogy ez mennyire más gondolkodás, arra csak akkor kezdtem rájönni, amikor mások, felújított lakásait kezdtem nézegetni.
Időnként belátogatok egy igen népszerű lakberendező blogjára, és őszinte elismerésem az iránt, amit ő csinál. Hasznos információkat szerzek gyártókról, trendekről, azzal együtt, hogy nagyon más világ, mint az enyém. Persze, ő sokkal fiatalabb is nálam…
Nemrég egy kedves ismerősöm albérletében jártam, egy gyönyörű épületben, a valamikor bizonyára hatalmas, polgári lakásból leválasztott 50 valahány négyzetméteren, amiből majdnem negyven a nappali-étkező-konyha-tér. Ötletes, szép, látványra koncentrált, otthonos, de nekem a vasalódeszka és a felmosóvödör bökte a szememet – mert, hogy annak nem jutott adekvát hely a sok szép poén között. „Hát igen, a tárolás problematikus”- mondta a házigazda. A tulajdonos-tervező építész, és persze férfi, akinek nem az a központi gondolata, hogy hol legyen a partvis…
Ahogy megtudtam, most nagyon trendi az eklektikus rumli, ahol minden, mindennel keveredik. A takarítónőnek annyi, vagy a pormacskák is a design része – nem tudom.
A képben tudok gyönyörködni, a kreativitás sokszor elragadtat, de alig hiszem, hogy szívesen laknék ilyen lakásokban – reménytelenül földhözragadt vagyok…
Nem mintha a szocreál puritanizmusára vágynék, vagy a színek ejtenének zavarba… De a stílusok, a formák, a sok-sok tárgy ami a fotón nagyon jól mutat, nehezen illik bele a hétköznapok képébe.
Sok évvel ezelőtt, egy kedves belsőépítész lány megmutatta a lakását, amit maga tervezett és minden részletében kigondolt, ötletes és praktikus volt. Kisgyerekes anyukaként nem szaladgált porronggyal a kezében naphosszat, de arra nem is volt szükség, mivel az otthonosság és a célszerűség egyensúlyban volt a lakás minden szegletében.
Aztán a lakás megjelent az egyik design-lapban, és alig ismertem rá: annyi virág volt felhalmozva vázákban, kaspókban, mintha egy virágüzlet kirakatát fosztották volna ki a fotózás kedvéért. Rengeteg olyan apró tárgyat fedeztem fel, amiről tudtam, hogy nem lehet az övék – ahhoz túl jól ismertem már az ízlésüket.
Tavaly én is átéltem a lakásom metamorfózisát, amikor egy népszerű lap szerkesztője megkeresett. Nagyon kedvesek voltak, hoztak egy csomó cuccot, amivel „fel akarták turbózni a látványt”. Az adventi koszorút megvétóztam, de a lépcsőre rakott váza maradt. Aztán ugyanaz a váza az íróasztalomra is átkerült, a könyveim egy része pedig elvágólag ott, ahol egész másnak van helye. A csúcs, a cikk melletti „ötlettár”, vagyis olyan tárgyak reklámja, amelyek hasonlóak a lakásomban találhatókéhoz. Mit mondjak: köszönőviszonyban sem voltak az én ízlésemmel, és pont azokban az apró részletekben tértek el, amire a tárgyaim válogatásánál nagyon is odafigyelek.
Ezekkel a lapokkal más problémám is van: azt próbálják elhitetni, hogy egy lakást átalakítani olyan könnyű! Nem kell hozzá semmi más, csak néhány ötlet… Nemrégiben valaki a fecebookon írt nekem, hogy most vettek egy 19 négyzetméteres kis lakást, ugyan már adjak néhány tippet, hogy lehet belőle jó lakást csinálni. Talán kicsit durva voltam, amikor azt írtam, hogy bocsánat, de én nem szoktam ötletelni, hanem tervezni… ami nem csupa örömködés, hanem sok-sok munka – tapasztalat és tudás kérdése.
Úgy gondolom, hogy egy lakás nem attól lesz jó, hogy lefestek néhány raklapot valamilyen vadító színre, rádobálok párnákat, odateszem a nagyanyó varrógépét asztalnak, és néhány IKEA-as bútort, meg faliképet… ez a vége a történetnek.
Az esztétika fontos a lakásban, de nem ott kezdődik a feladat.
Kinek, mit, miért?
Ezek az alapvető kérdések, és minél alaposabban tisztázzuk ezeket, annál jobb környezetet teremtünk a saját életünknek. Senki nem tisztázhatja ezt, még egy igazán zseniális tervező sem. Az a tervező, aki odafigyel a programra, alapos munkával, tapasztalatával megteremti az új lakók, új életformájának a terét, amit aztán lehet öltöztetni ki-ki ízlése szerint. Raklap vagy barokk bútor – valójában mindegy. A jól megszerkesztett tér befogadja ami illik, és kidobja magából ami aránytalan.
A Sonnenberg-ház minden eredeti részlete szépségesen arányos a mai napig. A századfordulón, amikor építették, alaposan dolgoztak. Az anyagok és a megmunkálás is érezhetően hosszú távra tervezett, de a gondolat az, ami ezeket rendszerbe rakja. Csak későbbi korok silánysága rontja itt-ott a lépcsőház látványát.
Mű-emlék
A barátnőm elém tette a tervet : réges-régen vett romos parasztház helyére épülő szerény nyaraló a Balaton-felvidéken. Szigorú műemléki előírásoknak tesz eleget a külső – mintha a XVIII. században építették volna. Ezt talán meg is értem (na azért nem annyira, de fogjuk rá, hogy a falukép védelme érdekében így kell építeni), de azt semmiképp, hogy belül, miért kell egy sosem volt jó funkcionális elrendezést követni?
A tornácról egy 10,68 négyzetméteres előtérbe jutunk, ami semmire nem jó. Miután egy a padlástérbe vezető létraszerű lépcsőn átbukdácsoltunk, bejuthatunk egy 4,14 négyzetméteres konyhának csúfolt lukba, ahol az egyetlen ablak a szomszéd kertjére néző 60 cm széles és 35 cm magas (!) ablak, ami 180 cm magasságban kezdődik, hogy ki ne lásson az ember (a szomszédba tényleg nem is lenne célszerű). Mellette, a létra-lépcső túlsó oldalán lehet bejutni a zuhanyzó-mosdó-wc-blokkba. A ház két végén egy-egy 20 négyzetméteres szoba. A szobákba külön-külön is be lehet jutni a tornácról.
Azon túl, hogy a konyha borzalmas, nem értettem, hogy kinek-minek épül ez a ház?
Barátnőm nagymama, két felnőtt gyereke, azok családja, néhány barát pillanatok alatt megtöltheti a nyaralót. Csakhogy, ez a ház nem együttlétre való! Mit csinálunk egy nyaralóban, azon túl, hogy igyekszünk kint lenni a szabadban, a nagy kertben, lemenni a Balatonra…? Főzünk-eszünk és zuhanyozunk…A nagy előtér legfeljebb arra jó, hogy kerülgethetik egymást, vagy sorban állhatnak a wc előtt…
Amikor ránézek egy alaprajra, akkor látnom kell, hogy kik és hogyan fognak ott élni, még akkor is, ha csak időnként lesznek ott.
Valamikor, fiatal koromban, amikor még élt Erőss Tamás, voltunk a gyerekekkel Kékkúton. Az összes gyerek egy nagy szobában aludt, a felnőttek pedig késő éjszakáig ültek az asztal körül borozgatva.
A lakásnak is, de az ilyen hétvégi házaknak, nyaralóknak még inkább az étkező a lelke.
Konyha-étkező.
Teljesen fölöslegesek a hatalmas szobák, sokkal fontosabb, hogy legyen egy kényelmes konyha, ahonnan ki lehet látni a kertre, a tornácon üldögélőkkel is kapcsolatban maradhat az, aki az ételt készíti, és nagyon fontos, hogy legyen több wc-zuhanyzó, helye a mosógépnek, nagyobb hűtőszekrénynek.
A tetőtérbe kényelmes lépcsőn kell felmenni, ám az az alatti teret is ki lehet használni.
Ha már van magas-tető, akkor a központi térben érdemes összekötni a lentet és a fentet, vagyis, amikor megérkezem a lépcsőn, akkor le tudjak nézni a bejárati térbe…
Lent lehetnek a szülők, a tetőtérben pedig hancúrozhatnak a gyerekek… Nagy méretű szobákban összezárni papát-mamát-gyerekeket az nem pihenés, hanem rémálom!
Ha egy ház, bármilyen oknál fogva követi is a kétszáz évvel ezelőtti formát, azért nem kéne az életformát is az akkori idők szokásaihoz igazítani!
A barátnőm nyaralóját átterveztem, a méretezett skicceket elküldtem az építészének. Ha elkészül a módosított terv felteszem mindkettőt. Előtte-utána stílusban.
Építési napló_9.rész
Az előző bejegyzés több, mint két hónapja született – azóta, látványosan haladt előre az építkezés, de az, ami számomra „látványos”, az még közel sem az mindenki számára…
Miután a fűtőszálakat letekergették, jött a betonozó brigád és szépen rásimított a fűtésre. Megint látszó beton-padló lesz, de speciális műgyanta védelemmel, ezen a héten éppen ezt csinálják.
A közbenső majd két hónapban kevéssé volt időm ezzel a lakással foglalkozni, de azért szisztematikusan haladt a munka: ablakcsere, gipszkartonosok dolgoztak, és elkészült a téglafal is a hosszában elvágott bontott téglákból.
Annyit vagdostak szét, hogy bőven maradt a tér másik oldalán, a konyhapult feletti falra is.
Eredetileg mást terveztem oda, de amikor elkészült a nappali felőli téglaburkolat, úgy éreztem, hogy elég szépen néz ki, és a tér-kompozíció szempontjából hiányzik nekem a másik oldalon is… De meg kellett oldani, hogy funkcionális értelemben is elfogadható legyen… ezért aztán, kicsit nehéz szívvel, de lemondtam a tardosi mészkő munkapultról és visszatérek a fa munkalaphoz, amelyet majd nem csak a konyhában, hanem a dolgozó szintjére felvezető lépcsőnél is használni fogok.
A plafon vakolatának javítgatása helyett gipszkarton álmennyezetet csináltunk. Ez viszont lehetőséget adott számomra, hogy olyan LED-világítást tervezzek, amely ebbe az álmennyezetbe süllyed.
Szegény villanyszerelő a pokolba kívánt, gondolom, amikor ezeknek a 30×30-as LED-eknek a helyét kijelöltük… vagy másfél órát „játszadoztunk” vele, míg az álmennyezet szerkezetét sem kapja derékba, ugyanakkor a kilenc lámpa arányosan világítja meg a tér központi részét.
A mesterek sokszor kívánnak a pokolba olyasmiért, aminek a jelentőségét még nem látják, és mert tényleg nehéz megoldani, de muszáj…
Ilyen volt a gyűjtőkémény és a fal közötti „hézag”-ba begyömöszölt boyler. Amikor azt a gyűjtőkéményt beépítették a házba, egy cseppet sem érdekelte az IKV embereit, hogy létrehoznak egy hasznavehetetlen sarkot…
Mivel a „csak úgy a fürdőszoba felső részére szerelt” boyler nem az én világom, addig kerestem olyan boylert, olyan megoldást, ami a helyet is kihasználja, a boylert is eltünteti a gyanútlan nézelődő szeme elől, amíg a kettőt összehoztam.
Ám ehhez a művelethez kellett egy zártszelvényes falmegerősítés a pontosan kimért helyen, vagyis amikor megtaláltam a boylert, ami befér ide, még a galéria-szerkezet építése idején meg kellett adjam a boyler-rögzítés pontos helyét.
Aztán hónapok teltek el, és amikor a konyha téglaburkolatának a magasságát meg akartuk határozni, és ezért fel is kellett szerelni a boylert.
Jöttek a szerelők, és egy óvatlan pillanatban majdnem felszerelték a szimpla falra, sacperkábé magasságban…
Nem mintha nem látták volna ott a vasat, de nekik éppen akkor nem volt vasfúrójuk, ezért úgy gondolták, hogy azért, mert egy keddi nap nekik nincs megfelelő szerszámuk, húsz-ötven éven át nézzük a boyler feletti űrt… mert az egyszeri szerelőt nem érdekli, hogy mit csinálunk azután, hogy ő távozott.
Ilyenkor kijön belőlem a nőstényoroszlány, és üvöltök…
Amint a mellékelt dokumentum bizonyítja – ez megteszi a hatását: a boyler végül is a tervezett helyére került. Nem tízperces munka volt, de ott van, ahol lennie célszerű.
A probléma csak az, hogy az építkezés folyamán rengeteg ilyen pont van, és olykor belefárad az ember lánya az üvöltözésbe. Azokat a pontokat utálja aztán sok éven át…
Az építkezés hatalmas lelki és fizikai megerőltetés.
Amikor az én váramat építettem ledobtam magamról vagy 10 kilót, hónapokon át egy farmerban és három pulóverben jártam, esténként kimostam, reggelre megszáradt alapon.
A boldog időszak az, amikor az építőmunkások elhagyják a terepet és már csak az asztalosok dolgoznak.
Talán ezért, ebben a lakásban minden eddiginél több az asztalos-munka :”falakat” építünk fából – a nappali és a háló közti lehatárolást, a fürdőszoba és a lépcső, illetve a dolgozó-garderobe-háló együttes minden határvonala bútor valójában.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Izabella története_4.
Mi értelme ilyen kis vacak lakásokat felújítani? – kérdezik sokan értetlenül…
A válasz évtizedeken át az volt, hogy nem érdemes, és ennek következménye lett az eszetlen bontás és a lakótelep-építés a XX. század második felében, miközben a meglévő épületállomány állapota tovább romlott.
Bár közben kiderült, hogy micsoda károkat okozott ez a felfogás az egész városra nézve, a szemlélet kevéssé változott. Berögzült a környezettel kapcsolatos igénytelenség. A privatizáció következtében azok a tulajdonosok, akik mint korábbi bérlők fillérekért megvették a lakásokat, amelyekben már korábban is laktak, egyszeriben nem váltak felelősségteljes tulajdonossá, akik tisztában van az ingatlannal járó kötelezettségekkel. Ezért aztán, egy-egy társasházban akkor indul meg a felújítási hullám, ha növekszik az új tulajdonosok száma, akik kemény forintokért veszik meg a lakást, és fontos nekik, hogy annak értéke növekedjen, amit azzal lehet elérni, hogy az ember felújítja, korszerűsíti, majd folyamatosan gondozza.
További kérdés a felújítás mértéke: Csak tegyük lakhatóvá, vagy végezzünk alapos munkát? Sajnálatosan, az első forma az elterjedt Budapesten. Meggyőzőnek látszó kifogás a pénzhiány. Csakhogy, ha jobban megnézzük a dolgot, akkor ez nem más, mint a rövidlátás. Ha valakinek 10 millió forintja van, akkor hajlamos ennyiért nézni lakásokat, és akkor nem marad pénze arra, hogy a saját igényeire szabja – hosszú éveken át képes egy középszar lakásban lakni és panaszkodni.
Ezzel szemben, ha egy kisebb lakást vesz, 5 millióért, és jó szakemberrel megtervezteti a saját igényeire, akkor lehet, hogy nem 50 négyzetméteren, hanem csak 30-on, de jó minőségű lakásban lakhat egészen addig, amíg nem futja nagyobbra. Az inspiráló környezet a kisebb fenntartási költségek megvalósítható közelségbe hozhatják a nagyobb lakást is, ha egyébként arra lesz szükség.
Az igények és lehetőségek elemzésével kialakított tervek szerint, alaposan felújított lakások hosszabb távon őrzik az értéküket, és ha néhány év múlva kinövi az ember, mert mondjuk gyerekei születnek, akkor még mindig nagyon jó lehet másoknak, vagyis jól el lehet adni, és tovább lehet lépni. A lakás lehet jó befektetés, és lehet magas havi költségekkel járó nyűg – attól függőn, hogy mennyire tervezték meg: építészetileg és pénzügyileg.
Az Izabellát 5 millióért adták el. Ügyvédi költség és illeték: 260 ezer. A bontás ebben a fázisban: 194 ezer volt. Most jönnek az alapvezetékek – víz-, csatorna, villany. A gázt azonnal leszereltetem. A villanyórát viszont felbővíttetem és vezérelt mérővel is kiegészíttetem. Kis alapterületű, de nagy belmagasságú (428 cm) lakásban az elektromos padlófűtés az adekvát fűtési módszer.
Ám az első lépés, a bontás után a lakáson átmenő ellátó rendszerek állapotának felmérése, és szükség esetén cseréje. Az Izabella vízellátó rendszere viszonylag jó állapotban volt – kibontottuk, hogy bizonyosságot nyerjünk. Úgy tűnik, hogy ezt valamikor, az utóbbi 20 évben felújították. A szennyvíz-strang viszont rémes állapotú – ahogy lenni szokott, ahol a csempeborítás eltakarta, már szivárgott, folyamatosan áztatva az épületszerkezetet.
A háznak most választottak új közös képviselőt, akinek felhívtam a figyelmét a rémes csatorna-állapotokra, a lakásban és a pincében egyaránt. Becsületére váljék, hogy kiment, személyesen megnézett mindent, aztán még fel is hívott, hogy elmondja, mit tapasztalt. A pincében sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy az első ránézésre tűnt – gyakorlatilag egy szar-mocsáron ül az egész ház. A csatornákat ragasztószalaggal és cipőfűzővel „javították” ott, ahol korábban szabad-esésben ömlött a szennyvíz a pincébe.
A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…
(2014.10.05. – A lakás azóta elkészült, ízelítőül egy kép, aztán nem sokára a tanulságok…)
(2015.11.01. – A tanulságokról több mint egy év után írtam, és gyanítom, hogy az átalakítás még most sem fejeződött be teljesen… ilyen egy lakás – változik…)
Izabella története_3.
Hunyorról, árnyliliomról és hortenziáról akartam írni, olyan árnyéktűrő növényekről, amelyeket majd elültetek a kertben, hiszen az is fontos, hogy mi vesz körül minket, a lakásajtón kívül. De az elmúlt három napban egy másfajta képet kaptam arról, hogy mi, illetve kik veszik körül az Izabellát…
A bontás nem kellemes munka a szomszédoknak…
Tudjuk jól, ezért igyekszünk a lehető leggyorsabban elvégezni, és eltakarítani a bontással járó mocskot.
Hétfőn kezdtük, pénteken délután ötkor kitakarítottuk az udvart – kivéve a használható bontott-tégla sorokat a lakás ajtaja előtt, mindent elvittek a konténerrel.
A bontott téglát fel fogjuk használni, még egy darabig kerülgetjük, ezért tettük szépen sorba az ajtó elé, ahol a legkevésbé zavarja a szomszédokat.
Az udvar bal oldalán egyik lakásban sem laknak. Megkérdeztem a szomszédoktól, kiderült, hogy nemrég meghalt a szomszéd néni, a másik lakás üres már régen, a harmadiknak külföldön él a tulajdonosa. Úgy gondoltuk, hogy akkor ezen az oldalon nem zavar senkit a bezsákolt sitt és a kibontott faanyag. A házban két helyre is kitettem egy-egy feliratot, hogy felújítjuk a lakást, elnézést az átmeneti rumliért, igyekszünk hamar befejezni, ha valami probléma van, akkor hívjanak fel telefonon.
Szerdán délután hívtak: az elhalt szomszéd menye be akart menni a lakásba, és nem tudott… Sűrű elnézést kértem, hiszen, senki nem akarta zavarni a szomszédokat, és megígértem, hogy csütörtökön reggel, a munkások felszabadítják a bejáratot és péntek délutánra helyreáll a rend az egész udvaron. Ezt az ígéretet sikerült is megtartani, de addig vagy hússzor elmondta a fiatal hölgy, hogy micsoda pofátlanság részünkről… Csütörtökön délután a közgyűlésen is újra és újra visszatért erre, mintha azzal meg nem történtté tehette volna azt, hogy tájékozatlanságukban „megsértettük az életterét”. Hiába mondtam én is, a munkások is, hogy nem volt szándékunkban senkit zavarni, nem tudtuk, hogy néha idejön valaki, és pont abban a pár napban, amikor a bontás folyik, ha tudtuk volna, akkor keresünk valami más megoldást, de a probléma megoldódik pénteken, csupán egy kis türelmet kérünk, hogy a munkát befejezhessük… A közgyűlés után Mexikóból hívott fel a fiú, hogy micsoda disznóság részünkről… újra elmondtam, hogy nem volt szándékunkban, de péntekre az udvar tisztább lesz, mint valaha… és az építkezés további részében még véletlenül sem tesznek a lakásuk közelébe semmit…
Tudjuk, hogy undorító a por, a piszok, ami egy bontással együtt jár, de a régi házakban előbb-utóbb, remélhetőleg minden lakást felújítanak egyszer, és akkor bizony a szomszédok szenvednek pár napig… Volt már felújítás a házban és lesz is még. Amit az ember tehet, hogy igyekszik a minimálisra csökkenteni a rumlis napok számát, és kitakarítani a mocskot maga után. Attól viszont nem dolgoznak gyorsabban a munkások, ha sorozatban kapnak a fejükre olyasmiért, amit elsőre is elismertek, hogy sajnálják, és igyekeznek csökkenteni a kellemetlenséget.
Egyszerűen nem értettem, hogy mi végre a verbális agresszió, ami néhány zsák sitt miatt fellobbant…, hogy lehet így együtt élni? A szomszéd fiú, akit még sosem láttam, megfenyeget – szerencsém, hogy most nincs itthon… – Miért, akkor mi lenne? Megverne?- kérdeztem nevetve, mert olyan értelmetlennek tartottam ezt az egészet. Kioktatott, hogy tanuljak jó modort, bár gyanítom, hogy a fiam lehetne… aztán egy sms-ben jópofizva elküldött a zsinagógába…
Sabat salom Budapest!
A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…
(2014.10.05. Ide is teszek néhány képet a már megvalósult térkialakításról…)
Izabella története_2.
Kedvenc statikus mérnököm megnézte a lakást… Semmi probléma, az a kevés bontás, ami itt kell, az nem gond.
Közben, ahogy újra és újra látom az apró, furcsa részleteket, csiszolódik a terv: nem lesz kád, csak kényelmes zuhany, hosszúkás padlóösszefolyóval, mint ahogy a mamám lakásában. A háztartási helyiség a fürdőből nyíló szekrényben lesz: 120×60 cm. A konyhapult 205 hosszú, de szembe vele a térbe forduló hasonlóval párhuzamos…
A lakatosnak lesz itt bőven munkája a lépcsőkkel… a szerkezetet nem fogjuk beburkolni mindenütt – még egy fokkal jobb minőséget kell produkáljon, mint az előző projektnél… de végre, emberemre találtam: tud és akar dolgozni, hajlandó jobb és jobb teljesítményre törekedni. Az ilyen embereket szeretem, és azzal ismerem el őket, hogy újra és újra munkát adok nekik. Ők pedig jönnek, mert igaz, hogy precízen kell dolgozni, a hibákat nem nyeli be, de pontosan fizet az öreglány.
A poén…
Minden lakásban van valami érték… az „én váram”-ban a dongaboltozat, amiről levakartuk a vakolatot, és csupasz szépségében adja a tér lényegét. A kétgenerációs lakásban a dupla belmagasság és a hatalmas ablakok.
Az Izabella értéke az épület arányaiból, és a finom részletekből fakad, ezért is rémültem meg, hogy esetleg beépítik a tetőteret – az önkormányzat eladta az utcai fronti részt, de jött a válság, és elmaradt a barbár rombolás – egyelőre. Nagyon észnél kell legyen a tulajdonosi közösség, hogy a beépítés ne tegye tönkre az eredeti arányokat.
A lakás nagyon egyszerű – a szoba-konyhás doboz-kategória, amibe idővel beépítettek egy bugyuta fürdőt és galériát. De a lakásnak van egy ajtaja a viszonylag nagy légudvarra, amit nem használtak, pedig egy újabb fényforrás nagyon is fontos lenne ennek a földszinti apróságnak.
Nem beszélve arról, hogy a falak nedvessége, elképzelhető, hogy a légudvar vízelvezetésének hibájára vezethető vissza… meg kell vizsgálni közelebbről.
A bontást tehát két dologgal indítjuk: lebontjuk a galériát, szabaddá tesszük a légudvarra való kijárást, és kibontjuk a strangokat, amelyek állapotáról csak elképzelésem van…
Nem túl pozitív elképzelésem…
Pénteken reggel vettem át hivatalosan a lakást, az előző tulajdonos elvitt még néhány, régi, bakelit lemezt.
Amíg vártam, sétálgattam az udvaron, és hallom, hogy valami nagyon csurog… a jobb szélső pinceablakhoz közel erősödött a hang és a szag – már az udvarba lépésemkor éreztem a penetráns csatorna-szagot, most tehát kiderült – nem véletlenül. Közben a csorgás csendesült, vagyis, ez csak szennyvíz lehet, ami akkor csorog, ha lehúzzák a WC-t. A pincébe vezető ajtó éppen nyitva volt, hát lementem… a pince üres, de már az első helyiségben gyanús tavacskák csillogtak a félhomályban. Aztán kiderült, hogy egy ejtőcsatorna összes szennyvize a pincében landol…
Természetesen, azonnal jeleztem a közös képviselőnek, hogy ezt a közegészségügyi veszélyt mielőbb elhárítsa.
Ezeknek a pesti házaknak a legnagyobb baja a benne lakók igénytelensége.(Tisztelet minden, ritka kivételnek!)
A pénzhiány kifogás.
Erre példa az a két fotó, ami a főlépcsőházról készült: az egyik a felső szakaszé, amely totális pusztultságában is jól mutatja az eredeti építés korabeli igényszintjét, aztán a másik, amit „felújítás” címén követtek el, lejjebb…
.
.
.
.
.
.
.
Nem ragaszkodom én a fosbarna ablakkeretekhez, annál is inkább, mert gyanítom, hogy aki ezt a házat tervezte eredetileg, az sokkal szebb árnyalatot alkalmazott – ez érezhető még a megmaradt díszítő-festés részletiben is, de az, aki a jobb oldali lábazatot és falfestést követte el, annak se ízlése, se tudása, se az értékek iránti tisztelete nem volt, az tuti!
Korunk nagy kihívása, hogy ne restauráljunk mindent, hanem találjuk meg az összhangot a régi és a mai értékek között. Ehhez azonban olyan emberek kellenek, akik mint tulajdonosok, igénylik ezt, mint szakemberek elég felkészültek ahhoz, hogy meg is tudják valósítani.
Éppen ezért, mint városgazdász, én nem siránkozom a belvárosok „dzsentrifikációján” , különösen akkor nem, ha nem a magyar értelemben vett dzsentrik, hanem serény, kvalifikált emberek tudatosan költöznek a ma még elhanyagolt belső területekre, a megvásárolt lakásokat alapos tervezéssel és mélyreható korszerűsítéssel felújítják, miközben a közvetlen környezetükre is figyelmet fordítanak. Az ilyen közösségeket kellene szakértelemmel támogatni, aminek ideális helye az önkormányzat lenne, de ha ez nem jön létre, akkor a piaci rést kitöltik majd a magánvállalkozások.
A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…
Izabella története
Izabella egy jobb sorsra érdemes házban van.
A ház megejtően szép részletekkel teli, de legtöbbjüket csak az arra érzékeny szem veszi észre.
Egyelőre, szerencsésen elkerülte a felújításnak álcázott pusztítást, a sorsa kétséges, de hinni akarom, hogy jobbra fordul.
Izabella pici és csúf – egyelőre. De mindent megteszünk azért, hogy ez a helyzet megváltozzon: ki fogjuk hozni belőle a mélyen rejlő lehetőségeket.
Nemrégiben láttam a Hamarosan (In a World) című filmet, és Carol hangján mondom: „Hamarosan egy nő megmutatja, hogy nincs reménytelen lakás.”
Budapest belvárosának minden négyzetmétere megérdemelné, hogy alaposan foglalkozzanak vele…
Tíz éve, hogy leveleimmel kezdtem bombázni a városvezetést – legyen már másként, figyeljenek oda arra a kincsre, ami a kezükben van…
Öt évvel ezelőtt egy falunyi népességű, pesti bérház lakóit akartam rávenni, hogy lássák meg, velem együtt az esélyt, ami a házunkban rejtőzik…
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Ma már nem kérek senkit, hogy figyeljen rám, teszem a dolgom: kipucolok apró pontokat ebben a városban.
Magamnak, barátoknak, ismerősöknek, aki megkér rá – szépen.
Izabella csak 30 négyzetméter, ám 4.28 magasan van a plafon. Bugyuta galéria egy tyúklétrával…
A konyha, a fürdőszoba, mintha direkt mindent máshová tettek volna, mint ahogy az ésszerű lenne…
A falakat rücskös tapétával borították, valamikor régen… a padlóhoz közel már lefeslett a nedvességtől.
Sok munka lesz vele… De a képzeletemben egy másik Izabella bontakozik ki: kivakarva minden rárakódott feleslegtől, falai megszabadulnak nem csak a tapétától, a csempéktől… Nyílásait kitárjuk a fény felé…
Az udvar valaha szép lehetett, ma felkopaszodott növények, amelyeket láthatóan senki nem gondoz – a földszinti lakások ablakai zárva, túlságosan is, az élet apró jelei nélkül… A kő oszlopokat lefestették „szép sárgára” – volt ez a ház még rosszabb állapotban is…
Valamikor a nyolcvanas években házszínház működött, a néhai Barta Tamás, korának legkiválóbb, zseniális technikájú gitárosa is itt lakott… lassan, feltárom a ház történetét, mert a megújuláshoz ismerni kell azt is.
A sorozat következő része ITT
(2014.10.05.Valóban sok munka volt vele…
Ha már nem lennék ősz, akkor ebbe biztos beleőszültem volna.
Nem a munkába, hanem a konfrontációkba, a slampos munka következményeinek kijavításába.
Mindenesetre tanulságos építkezés volt. A tanulságokról a sorozat 5. részében fogok majd írni, most csak ide illesztek néhány képet a már elkészült lakásról.)
.
.
.
Az ablak lényegi eleme volt a szamárhátív, amiért kb, plusz százezret kellett fizetni, de szépen megcsinálta a Bergsystem.
.
.
.
.
.
A lépcső mindig legyen kényelmes! Ha beépítjük alatta a teret, vagy ha nagyrészt szabadon hagyjuk – mindegy, de legyen kényelmes fel-, és lemenni rajta.
.
.
.
.
.
Építési napló_8.rész
A napokban voltam egy nagyon jó adottságú lakásban, ahol a gáz és távfűtés-vezetékek kusza kavalkádja fogadott. A lakás átalakítását nagyszerűen meg lehet oldani, a falakkal semmi gond, de a csövek már most elborzasztanak. Nem különben a gázóra és környéke. Senkit nem fogok rábeszélni arra, hogy kövesse a példámat, csináljon elektromos padlófűtést, csupán leírom a saját tapasztalataimat.
Az én váram esetében egyértelmű volt a képlet: adott egy alig 30 négyzetméternyi lakás, ámde 4.5 méteres belmagassággal, egy négy emeletes társasház földszintjén.
Kéménybe kötött gázkonvektorral fűtötték a lakást, ami azt eredményezte, hogy a padlószinten, napközben csak a „vaskályha” környékén volt kellemes, ellenben éjszaka, a galérián lévő ágyban fuldokolni lehetett a melegtől.
Ahhoz, hogy szabályos gázkazánt szereltethessek be, ki kellett volna béleljek egy kéményt 22 méter hosszban. Ehhez jön a kazán ára, a radiátorok, a szerelés és a gáztervezés-engedélyezés procedúrája, a kéményseprők engedélyezési eljárásával megtoldva.
Ha még az esztétikára is adok egy kicsit, akkor sokkal drágábbak a radiátorok, nem beszélve a bevezetőben említett vezetékekről, amelyek keresztül-kasul szelik a teret, ha egyáltalán a gázkazánnak találok megfelelő helyet ebben a kis lakásban. Alsó hangon egy milla + idegbaj.
Vagyis, az, hogy mellesleg én utálom a gázt, mint érzelmi tényező ebben a döntésben nem játszott szerepet. Itt egyszerűen jobb és olcsóbb volt elektromos padlófűtést kialakítani, amit kb. 300 ezerből megúsztam. Igaz, lehet, hogy a gáz olcsóbb, de ezt csak akkor tudnánk hitelesen ellenőrizni, ha ugyanolyan méretű lakást, ugyanolyan kényelmi szituációban, egyszer gázkazánnal másszor elektromos rendszerben vizsgálnánk legalább egy éven át.
Most, hogy már a harmadik lakást terveztem elektromos padlófűtéssel, a vezérelt árammérő optimális használatát is figyelembe vettük, hogy a fűtési szezonban csökkentsük a költségeket, hiszen az elektromos padlófűtés 24 órán át üzemel. A komfort-időszakban a termosztáton beállított hőfokra melegít, a közbenső időszakokban pedig 2 fokkal kevesebbre. Ez teszi olyan kellemessé.
Mert, bárki, bármit mondhat, a meleg padló nagyon kellemes! Nem kell ropogósra hevíteni, és ildomos takarítani, de egy „hidegpadlót” vagyis betont, kerámiát, természetes követ nagyon könnyű felmosni, és akkor a szálló pornak annyi!
Legendák keringenek arról, hogy milyen sokba kerül a szigetelés. Nos, ha az ember alaposan dolgozik, akkor valóban költ olyasmire is, ami nem látszik, csak tudjuk, hogy rendben van.
Mi minden lakásnál azzal kezdjük a munkát, hogy a csöves rendszereket rendbe tesszük. Ez egyébként a társasház dolga lenne, és normális közös képviselőkkel meg is lehet állapodni, hogy amikor szétverik a lakást, akkor kell a le és felszálló vezetékeket cserélni. Én még nem láttam olyan felújítást, ahol ezekkel a strangokkal ne lett volna baj. Ezzel egy időben elkészítjük a lakáshoz szükséges alapvezeték-szerelést. Ehhez, többnyire le kell szedni a salak-feltöltés egy részét, ami persze munka és pénz is. A többi törmelékkel el is kell szállíttatni. És akkor jöhet az aljzatbeton, aminek a felső síkja a végső padlószint alatt kb. 10 cm-re van. Erre kerül a 4 cm-es lépésálló hőszigetelés, majd a tükörfólia, a betonvasráccsal. Erre a rácsra tekergetik le a fűtőszálakat.
Tisztességes munkavégzés esetén az aljzatbetont akkor is meg kell csinálni, ha arra nem padlófűtés kerül, tehát ennek költségét nem veszem figyelembe. A hőszigetelés vasráccsal, tükörfóliával, szállítással, munkadíjjal 180 ezer forint/40 négyzetméter volt most, erre jön a padlófűtéshez szükséges fűtőszálak, szerelvények, és a villanyszerelők munkadíja, ami nagyjából 370 ezer forint/40 négyzetméter. Ezt minimum 3 cm vastagságú beton fedi + a padlóburkolat, de a mi esetünkben erre egy 5 cm-es látszó-beton kerül, ami kellő felületkezeléssel tükör-síma lesz.
A fűtőszálakra betonozást figyelmesen kell csinálni, nem lehet „rátalicskázni”, de ha egyszer bebetonozták őket, akkor nincs miért elromoljanak, vagyis a karbantartás nulla! Nincs kéményellenőrzés, gázkazán-karbantartás, csöpögő radiátor – nádá! Az viszont igaz, hogy többnyire meg kell növelni a bejövő vezetékek kapacitását, ha valaki mindent elektromos áramról akar működtetni. A kapcitásbővítést az ELMŰ-nek fizeti az ember, erre a negyven négyzetméteres lakásra két mérőre háromszor 16 amperért kb. 70 ezer forintot kellett fizetni. Igaz, hogy egyúttal kivittük a mérőket a lakáson kívülre, csak a „biztosítékok” maradnak a falon belül, de ez is a teljes rendcsinálás kategóriájába esik, nem a padlófűtés az oka.
Az én váram tapasztalatából okulva, ahol az ablakhoz közeli dolgozó-sarok bizony télen kissé hűvös, ezért egy infra-fűtőszőnyeget vettem 7000 forintért, amit két fehér vászonfüggöny közé rejtettem az ablak közelében, most nagyobb figyelmet fordítok az ablakok hőszigetelésére és a felemelt szint külön fűtésére, ha szükséges lesz. Korábban abból indultam ki, hogy a 90 cm-re felemelt dolgozó alatti raktártér elég hőszigetelő ahhoz, hogy nem kell külön fűtésről gondoskodni. Azonban kiderült, hogy ez azért nem elég, ha órákat töltök a gép mellett ücsörögve. A fő probléma, hogy a három rétegű, de csak egy légréssel ellátott biztonsági üveg nem elég hőszigetelő. Így most, amikor az ablakokra kértem árajánlatot, külön részleteztem, hogy mit szeretnék másként. De ez, már a következő rész témája lesz.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Lakályos munkahely – otthon
A munkahely és az otthon újra közeledik egymáshoz.
Nem úgy, mint a középkorban, amikor a földművelő falun, tanyán élt, tapintható közelségben a megélhetését adó földdel, a kézműves műhelye a városi üzlet háta mögött, míg lakása az emeleten volt.
Bár nem lebecsülendő a fizikai közeledés sem, de egy olyan korban, amikor a távolságokat legyőzi az elektronikus kommunikáció, a két funkció kapcsolata más alapon nyugszik: a kreatív ember munkájához optimális környezetet akarunk teremteni, mindegy, hogy hol dolgozik.
Várható volt, hogy ez bekövetkezik.
Sok évvel ezelőtt, mint városgazdász, és mint önálló vállalkozó, szellemi munkás javasoltam az izraeli adóhivatalnak és a tel-avivi városházának közösen kidolgozni az otthoni munkahelyek támogatási rendszerét. Látszólag egyiknek sem volt érdeke. Az adózási rendszer azt preferálta, ha a munkahelyek és a lakások külön-külön legyenek, mert még mindig rabjai voltak a funkcionális szétválasztás rendszerének, amely az ipari forradalom idején alakult ki.
Csakhogy egy évszázad alatt ez a szeparáció óriási közlekedési problémákat okozott a nagyvárosokban, hiába költöttek az egész világon hatalmas pénzeket az infrastruktúra fejlesztésére.
A bonyolult problémákra, mint amilyen a XXI. századi város, összetett megoldások illenek, és ennek csak egyik szegmense az, hogy újra kell értékelni a munkahely és az otthon fogalmát.
Azzal, hogy egyre többen tudnak otthon is dolgozni, csökken az utak zsúfoltsága, ám azzal is csökken a csúcsterhelés, ha egyes munkahelyeken olyan jól érzik magukat a dolgozók, hogy nem esik ki a kezükből az egér pontban délután ötkor, hanem a munkakezdés-befejezés ideje széthúzódik. Akkor iktatnak be pihenőt, amikor arra éppen szükségük van, és ha egy szaunázás után jön meg a következő zseniális gondolat, akkor kényelmes körülmények között folytathatják a munkát, amíg annak értelmét látják.
A huszadik század közepén úgy gondolták, hogy az automatizálás azt eredményezi, hogy egyre kevesebbet dolgozunk, egyre több lesz a szabadidőnk.
Egyes értelmiségi körökben már akkor sejtették, hogy a fejlődés nem feltétlenül ebbe az irányba halad.
Az emberi kíváncsiság, az alkotókedv egyre többünket mozdít el az ellenkező irányba: a munka és a „szórakozás” határai elmosódnak. Szeretünk dolgozni!
Nem csupán a megélhetésünkért, hanem a szenvedélyünktől hajtva dolgozunk! Éppen ezért, egyre fontosabb az otthoni munkahely kialakítása, másfelől pedig a munkahely otthoniassága.
Egy ideje azzal foglalkozom, miként a legkényelmesebb dolgozni a laptopon.
Amikor egyszerre dolgozom több gépen is, akkor az „L” vagy az „U” alakú íróasztal még mindig verhetetlen.
A tabletet nem csak az ágyba viszem, hanem sokszor a fürdőkádba is esténként… De szeretek hason fekve keresgélni dolgokat a neten, a kuckó kárpitozott dobogóján.
Az egyetemi, lecsapható-jegyzetelőlapos szék és a szófa keresztezéséből kellene egy széket alkotni, amelyben félig fekve lehetne dolgozni, mert a számítógép nagyszerű, csak az ember háta megkeserüli.
A japán Thanko cég szinte mindenre ad választ – munka közben szundizni, és ágyban fekve dolgozni is – de nem kombinálja a kettőt: szuper kényelmesen dolgozni, a munkahelyen.
A legjobb magyarországi munkahelyek listáján talán még nincsenek olyan cégek, amelyek megvalósítják a tel-avivi Google álommunkahely-birodalmat, de jó néhány budapesti cég igyekszik lépéseket tenni ebbe az irányba.
Ráadásul, itt gyönyörű épületek adhatják az alapot, csak kicsit merészebben kellene bánni a térrel!
A Prezi új irodájának tere igazán fenséges, de a belé helyezett bútorok sokkal inkább egy ideiglenes raktárbázis képét nyújtják, mintsem egy otthonos munkahelyét.
A tervezők láthatóan nem tudtak mit kezdeni a „katedrális magassággal”, a padlót teleszórták asztalokkal, majd ebbe a lapos térhasználatba benyomtak egy fordított üvegházat, miközben megmaradt a díszes ablak, a stukkók és az elegáns parapet-burkolat. Snassz megoldás – báliruha strandpapuccsal. Kétlem, hogy az ott dolgozók igazán élveznék ezt a térkialakítást.
Egy zöld padlószőnyegtől és sok-sok cserepes zöldségtől nem lesz természetközelibb egy tér, ellenben a megoldatlanul hagyott funkciók miatt, mint például a táskák, kabátok, egyéb személyes holmi adekvát helyének hiánya okán az állandó rumli-hatás kifejezetten zavaró.
Az építészfórumon többször is foglalkoztak a sikeres magyar startup-cégek irodáival. Kétségtelen, ezek a cégek hivatottak arra, hogy meghonosítsák az örömmel végzett munka új tereit, ám azok szépsége nem öncélú lezserség, hanem a használat tökéletességéből fakadó bájos rend. A tel-avivi Google-irodához képest még van hová fejlődni – azt hiszem.