Izabella története_3.
Hunyorról, árnyliliomról és hortenziáról akartam írni, olyan árnyéktűrő növényekről, amelyeket majd elültetek a kertben, hiszen az is fontos, hogy mi vesz körül minket, a lakásajtón kívül. De az elmúlt három napban egy másfajta képet kaptam arról, hogy mi, illetve kik veszik körül az Izabellát…
A bontás nem kellemes munka a szomszédoknak…
Tudjuk jól, ezért igyekszünk a lehető leggyorsabban elvégezni, és eltakarítani a bontással járó mocskot.
Hétfőn kezdtük, pénteken délután ötkor kitakarítottuk az udvart – kivéve a használható bontott-tégla sorokat a lakás ajtaja előtt, mindent elvittek a konténerrel.
A bontott téglát fel fogjuk használni, még egy darabig kerülgetjük, ezért tettük szépen sorba az ajtó elé, ahol a legkevésbé zavarja a szomszédokat.
Az udvar bal oldalán egyik lakásban sem laknak. Megkérdeztem a szomszédoktól, kiderült, hogy nemrég meghalt a szomszéd néni, a másik lakás üres már régen, a harmadiknak külföldön él a tulajdonosa. Úgy gondoltuk, hogy akkor ezen az oldalon nem zavar senkit a bezsákolt sitt és a kibontott faanyag. A házban két helyre is kitettem egy-egy feliratot, hogy felújítjuk a lakást, elnézést az átmeneti rumliért, igyekszünk hamar befejezni, ha valami probléma van, akkor hívjanak fel telefonon.
Szerdán délután hívtak: az elhalt szomszéd menye be akart menni a lakásba, és nem tudott… Sűrű elnézést kértem, hiszen, senki nem akarta zavarni a szomszédokat, és megígértem, hogy csütörtökön reggel, a munkások felszabadítják a bejáratot és péntek délutánra helyreáll a rend az egész udvaron. Ezt az ígéretet sikerült is megtartani, de addig vagy hússzor elmondta a fiatal hölgy, hogy micsoda pofátlanság részünkről… Csütörtökön délután a közgyűlésen is újra és újra visszatért erre, mintha azzal meg nem történtté tehette volna azt, hogy tájékozatlanságukban „megsértettük az életterét”. Hiába mondtam én is, a munkások is, hogy nem volt szándékunkban senkit zavarni, nem tudtuk, hogy néha idejön valaki, és pont abban a pár napban, amikor a bontás folyik, ha tudtuk volna, akkor keresünk valami más megoldást, de a probléma megoldódik pénteken, csupán egy kis türelmet kérünk, hogy a munkát befejezhessük… A közgyűlés után Mexikóból hívott fel a fiú, hogy micsoda disznóság részünkről… újra elmondtam, hogy nem volt szándékunkban, de péntekre az udvar tisztább lesz, mint valaha… és az építkezés további részében még véletlenül sem tesznek a lakásuk közelébe semmit…
Tudjuk, hogy undorító a por, a piszok, ami egy bontással együtt jár, de a régi házakban előbb-utóbb, remélhetőleg minden lakást felújítanak egyszer, és akkor bizony a szomszédok szenvednek pár napig… Volt már felújítás a házban és lesz is még. Amit az ember tehet, hogy igyekszik a minimálisra csökkenteni a rumlis napok számát, és kitakarítani a mocskot maga után. Attól viszont nem dolgoznak gyorsabban a munkások, ha sorozatban kapnak a fejükre olyasmiért, amit elsőre is elismertek, hogy sajnálják, és igyekeznek csökkenteni a kellemetlenséget.
Egyszerűen nem értettem, hogy mi végre a verbális agresszió, ami néhány zsák sitt miatt fellobbant…, hogy lehet így együtt élni? A szomszéd fiú, akit még sosem láttam, megfenyeget – szerencsém, hogy most nincs itthon… – Miért, akkor mi lenne? Megverne?- kérdeztem nevetve, mert olyan értelmetlennek tartottam ezt az egészet. Kioktatott, hogy tanuljak jó modort, bár gyanítom, hogy a fiam lehetne… aztán egy sms-ben jópofizva elküldött a zsinagógába…
Sabat salom Budapest!
A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…
(2014.10.05. Ide is teszek néhány képet a már megvalósult térkialakításról…)
Izabella története_2.
Kedvenc statikus mérnököm megnézte a lakást… Semmi probléma, az a kevés bontás, ami itt kell, az nem gond.
Közben, ahogy újra és újra látom az apró, furcsa részleteket, csiszolódik a terv: nem lesz kád, csak kényelmes zuhany, hosszúkás padlóösszefolyóval, mint ahogy a mamám lakásában. A háztartási helyiség a fürdőből nyíló szekrényben lesz: 120×60 cm. A konyhapult 205 hosszú, de szembe vele a térbe forduló hasonlóval párhuzamos…
A lakatosnak lesz itt bőven munkája a lépcsőkkel… a szerkezetet nem fogjuk beburkolni mindenütt – még egy fokkal jobb minőséget kell produkáljon, mint az előző projektnél… de végre, emberemre találtam: tud és akar dolgozni, hajlandó jobb és jobb teljesítményre törekedni. Az ilyen embereket szeretem, és azzal ismerem el őket, hogy újra és újra munkát adok nekik. Ők pedig jönnek, mert igaz, hogy precízen kell dolgozni, a hibákat nem nyeli be, de pontosan fizet az öreglány.
A poén…
Minden lakásban van valami érték… az „én váram”-ban a dongaboltozat, amiről levakartuk a vakolatot, és csupasz szépségében adja a tér lényegét. A kétgenerációs lakásban a dupla belmagasság és a hatalmas ablakok.
Az Izabella értéke az épület arányaiból, és a finom részletekből fakad, ezért is rémültem meg, hogy esetleg beépítik a tetőteret – az önkormányzat eladta az utcai fronti részt, de jött a válság, és elmaradt a barbár rombolás – egyelőre. Nagyon észnél kell legyen a tulajdonosi közösség, hogy a beépítés ne tegye tönkre az eredeti arányokat.
A lakás nagyon egyszerű – a szoba-konyhás doboz-kategória, amibe idővel beépítettek egy bugyuta fürdőt és galériát. De a lakásnak van egy ajtaja a viszonylag nagy légudvarra, amit nem használtak, pedig egy újabb fényforrás nagyon is fontos lenne ennek a földszinti apróságnak.
Nem beszélve arról, hogy a falak nedvessége, elképzelhető, hogy a légudvar vízelvezetésének hibájára vezethető vissza… meg kell vizsgálni közelebbről.
A bontást tehát két dologgal indítjuk: lebontjuk a galériát, szabaddá tesszük a légudvarra való kijárást, és kibontjuk a strangokat, amelyek állapotáról csak elképzelésem van…
Nem túl pozitív elképzelésem…
Pénteken reggel vettem át hivatalosan a lakást, az előző tulajdonos elvitt még néhány, régi, bakelit lemezt.
Amíg vártam, sétálgattam az udvaron, és hallom, hogy valami nagyon csurog… a jobb szélső pinceablakhoz közel erősödött a hang és a szag – már az udvarba lépésemkor éreztem a penetráns csatorna-szagot, most tehát kiderült – nem véletlenül. Közben a csorgás csendesült, vagyis, ez csak szennyvíz lehet, ami akkor csorog, ha lehúzzák a WC-t. A pincébe vezető ajtó éppen nyitva volt, hát lementem… a pince üres, de már az első helyiségben gyanús tavacskák csillogtak a félhomályban. Aztán kiderült, hogy egy ejtőcsatorna összes szennyvize a pincében landol…
Természetesen, azonnal jeleztem a közös képviselőnek, hogy ezt a közegészségügyi veszélyt mielőbb elhárítsa.
Ezeknek a pesti házaknak a legnagyobb baja a benne lakók igénytelensége.(Tisztelet minden, ritka kivételnek!)
A pénzhiány kifogás.
Erre példa az a két fotó, ami a főlépcsőházról készült: az egyik a felső szakaszé, amely totális pusztultságában is jól mutatja az eredeti építés korabeli igényszintjét, aztán a másik, amit „felújítás” címén követtek el, lejjebb…
.
.
.
.
.
.
.
Nem ragaszkodom én a fosbarna ablakkeretekhez, annál is inkább, mert gyanítom, hogy aki ezt a házat tervezte eredetileg, az sokkal szebb árnyalatot alkalmazott – ez érezhető még a megmaradt díszítő-festés részletiben is, de az, aki a jobb oldali lábazatot és falfestést követte el, annak se ízlése, se tudása, se az értékek iránti tisztelete nem volt, az tuti!
Korunk nagy kihívása, hogy ne restauráljunk mindent, hanem találjuk meg az összhangot a régi és a mai értékek között. Ehhez azonban olyan emberek kellenek, akik mint tulajdonosok, igénylik ezt, mint szakemberek elég felkészültek ahhoz, hogy meg is tudják valósítani.
Éppen ezért, mint városgazdász, én nem siránkozom a belvárosok „dzsentrifikációján” , különösen akkor nem, ha nem a magyar értelemben vett dzsentrik, hanem serény, kvalifikált emberek tudatosan költöznek a ma még elhanyagolt belső területekre, a megvásárolt lakásokat alapos tervezéssel és mélyreható korszerűsítéssel felújítják, miközben a közvetlen környezetükre is figyelmet fordítanak. Az ilyen közösségeket kellene szakértelemmel támogatni, aminek ideális helye az önkormányzat lenne, de ha ez nem jön létre, akkor a piaci rést kitöltik majd a magánvállalkozások.
A sorozat ITT kezdődött, a következő rész pedig itt olvasható…
Izabella története
Izabella egy jobb sorsra érdemes házban van.
A ház megejtően szép részletekkel teli, de legtöbbjüket csak az arra érzékeny szem veszi észre.
Egyelőre, szerencsésen elkerülte a felújításnak álcázott pusztítást, a sorsa kétséges, de hinni akarom, hogy jobbra fordul.
Izabella pici és csúf – egyelőre. De mindent megteszünk azért, hogy ez a helyzet megváltozzon: ki fogjuk hozni belőle a mélyen rejlő lehetőségeket.
Nemrégiben láttam a Hamarosan (In a World) című filmet, és Carol hangján mondom: „Hamarosan egy nő megmutatja, hogy nincs reménytelen lakás.”
Budapest belvárosának minden négyzetmétere megérdemelné, hogy alaposan foglalkozzanak vele…
Tíz éve, hogy leveleimmel kezdtem bombázni a városvezetést – legyen már másként, figyeljenek oda arra a kincsre, ami a kezükben van…
Öt évvel ezelőtt egy falunyi népességű, pesti bérház lakóit akartam rávenni, hogy lássák meg, velem együtt az esélyt, ami a házunkban rejtőzik…
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
Ma már nem kérek senkit, hogy figyeljen rám, teszem a dolgom: kipucolok apró pontokat ebben a városban.
Magamnak, barátoknak, ismerősöknek, aki megkér rá – szépen.
Izabella csak 30 négyzetméter, ám 4.28 magasan van a plafon. Bugyuta galéria egy tyúklétrával…
A konyha, a fürdőszoba, mintha direkt mindent máshová tettek volna, mint ahogy az ésszerű lenne…
A falakat rücskös tapétával borították, valamikor régen… a padlóhoz közel már lefeslett a nedvességtől.
Sok munka lesz vele… De a képzeletemben egy másik Izabella bontakozik ki: kivakarva minden rárakódott feleslegtől, falai megszabadulnak nem csak a tapétától, a csempéktől… Nyílásait kitárjuk a fény felé…
Az udvar valaha szép lehetett, ma felkopaszodott növények, amelyeket láthatóan senki nem gondoz – a földszinti lakások ablakai zárva, túlságosan is, az élet apró jelei nélkül… A kő oszlopokat lefestették „szép sárgára” – volt ez a ház még rosszabb állapotban is…
Valamikor a nyolcvanas években házszínház működött, a néhai Barta Tamás, korának legkiválóbb, zseniális technikájú gitárosa is itt lakott… lassan, feltárom a ház történetét, mert a megújuláshoz ismerni kell azt is.
A sorozat következő része ITT
(2014.10.05.Valóban sok munka volt vele…
Ha már nem lennék ősz, akkor ebbe biztos beleőszültem volna.
Nem a munkába, hanem a konfrontációkba, a slampos munka következményeinek kijavításába.
Mindenesetre tanulságos építkezés volt. A tanulságokról a sorozat 5. részében fogok majd írni, most csak ide illesztek néhány képet a már elkészült lakásról.)
.
.
.
Az ablak lényegi eleme volt a szamárhátív, amiért kb, plusz százezret kellett fizetni, de szépen megcsinálta a Bergsystem.
.
.
.
.
.
A lépcső mindig legyen kényelmes! Ha beépítjük alatta a teret, vagy ha nagyrészt szabadon hagyjuk – mindegy, de legyen kényelmes fel-, és lemenni rajta.
.
.
.
.
.
Építési napló_8.rész
A napokban voltam egy nagyon jó adottságú lakásban, ahol a gáz és távfűtés-vezetékek kusza kavalkádja fogadott. A lakás átalakítását nagyszerűen meg lehet oldani, a falakkal semmi gond, de a csövek már most elborzasztanak. Nem különben a gázóra és környéke. Senkit nem fogok rábeszélni arra, hogy kövesse a példámat, csináljon elektromos padlófűtést, csupán leírom a saját tapasztalataimat.
Az én váram esetében egyértelmű volt a képlet: adott egy alig 30 négyzetméternyi lakás, ámde 4.5 méteres belmagassággal, egy négy emeletes társasház földszintjén.
Kéménybe kötött gázkonvektorral fűtötték a lakást, ami azt eredményezte, hogy a padlószinten, napközben csak a „vaskályha” környékén volt kellemes, ellenben éjszaka, a galérián lévő ágyban fuldokolni lehetett a melegtől.
Ahhoz, hogy szabályos gázkazánt szereltethessek be, ki kellett volna béleljek egy kéményt 22 méter hosszban. Ehhez jön a kazán ára, a radiátorok, a szerelés és a gáztervezés-engedélyezés procedúrája, a kéményseprők engedélyezési eljárásával megtoldva.
Ha még az esztétikára is adok egy kicsit, akkor sokkal drágábbak a radiátorok, nem beszélve a bevezetőben említett vezetékekről, amelyek keresztül-kasul szelik a teret, ha egyáltalán a gázkazánnak találok megfelelő helyet ebben a kis lakásban. Alsó hangon egy milla + idegbaj.
Vagyis, az, hogy mellesleg én utálom a gázt, mint érzelmi tényező ebben a döntésben nem játszott szerepet. Itt egyszerűen jobb és olcsóbb volt elektromos padlófűtést kialakítani, amit kb. 300 ezerből megúsztam. Igaz, lehet, hogy a gáz olcsóbb, de ezt csak akkor tudnánk hitelesen ellenőrizni, ha ugyanolyan méretű lakást, ugyanolyan kényelmi szituációban, egyszer gázkazánnal másszor elektromos rendszerben vizsgálnánk legalább egy éven át.
Most, hogy már a harmadik lakást terveztem elektromos padlófűtéssel, a vezérelt árammérő optimális használatát is figyelembe vettük, hogy a fűtési szezonban csökkentsük a költségeket, hiszen az elektromos padlófűtés 24 órán át üzemel. A komfort-időszakban a termosztáton beállított hőfokra melegít, a közbenső időszakokban pedig 2 fokkal kevesebbre. Ez teszi olyan kellemessé.
Mert, bárki, bármit mondhat, a meleg padló nagyon kellemes! Nem kell ropogósra hevíteni, és ildomos takarítani, de egy „hidegpadlót” vagyis betont, kerámiát, természetes követ nagyon könnyű felmosni, és akkor a szálló pornak annyi!
Legendák keringenek arról, hogy milyen sokba kerül a szigetelés. Nos, ha az ember alaposan dolgozik, akkor valóban költ olyasmire is, ami nem látszik, csak tudjuk, hogy rendben van.
Mi minden lakásnál azzal kezdjük a munkát, hogy a csöves rendszereket rendbe tesszük. Ez egyébként a társasház dolga lenne, és normális közös képviselőkkel meg is lehet állapodni, hogy amikor szétverik a lakást, akkor kell a le és felszálló vezetékeket cserélni. Én még nem láttam olyan felújítást, ahol ezekkel a strangokkal ne lett volna baj. Ezzel egy időben elkészítjük a lakáshoz szükséges alapvezeték-szerelést. Ehhez, többnyire le kell szedni a salak-feltöltés egy részét, ami persze munka és pénz is. A többi törmelékkel el is kell szállíttatni. És akkor jöhet az aljzatbeton, aminek a felső síkja a végső padlószint alatt kb. 10 cm-re van. Erre kerül a 4 cm-es lépésálló hőszigetelés, majd a tükörfólia, a betonvasráccsal. Erre a rácsra tekergetik le a fűtőszálakat.
Tisztességes munkavégzés esetén az aljzatbetont akkor is meg kell csinálni, ha arra nem padlófűtés kerül, tehát ennek költségét nem veszem figyelembe. A hőszigetelés vasráccsal, tükörfóliával, szállítással, munkadíjjal 180 ezer forint/40 négyzetméter volt most, erre jön a padlófűtéshez szükséges fűtőszálak, szerelvények, és a villanyszerelők munkadíja, ami nagyjából 370 ezer forint/40 négyzetméter. Ezt minimum 3 cm vastagságú beton fedi + a padlóburkolat, de a mi esetünkben erre egy 5 cm-es látszó-beton kerül, ami kellő felületkezeléssel tükör-síma lesz.
A fűtőszálakra betonozást figyelmesen kell csinálni, nem lehet „rátalicskázni”, de ha egyszer bebetonozták őket, akkor nincs miért elromoljanak, vagyis a karbantartás nulla! Nincs kéményellenőrzés, gázkazán-karbantartás, csöpögő radiátor – nádá! Az viszont igaz, hogy többnyire meg kell növelni a bejövő vezetékek kapacitását, ha valaki mindent elektromos áramról akar működtetni. A kapcitásbővítést az ELMŰ-nek fizeti az ember, erre a negyven négyzetméteres lakásra két mérőre háromszor 16 amperért kb. 70 ezer forintot kellett fizetni. Igaz, hogy egyúttal kivittük a mérőket a lakáson kívülre, csak a „biztosítékok” maradnak a falon belül, de ez is a teljes rendcsinálás kategóriájába esik, nem a padlófűtés az oka.
Az én váram tapasztalatából okulva, ahol az ablakhoz közeli dolgozó-sarok bizony télen kissé hűvös, ezért egy infra-fűtőszőnyeget vettem 7000 forintért, amit két fehér vászonfüggöny közé rejtettem az ablak közelében, most nagyobb figyelmet fordítok az ablakok hőszigetelésére és a felemelt szint külön fűtésére, ha szükséges lesz. Korábban abból indultam ki, hogy a 90 cm-re felemelt dolgozó alatti raktártér elég hőszigetelő ahhoz, hogy nem kell külön fűtésről gondoskodni. Azonban kiderült, hogy ez azért nem elég, ha órákat töltök a gép mellett ücsörögve. A fő probléma, hogy a három rétegű, de csak egy légréssel ellátott biztonsági üveg nem elég hőszigetelő. Így most, amikor az ablakokra kértem árajánlatot, külön részleteztem, hogy mit szeretnék másként. De ez, már a következő rész témája lesz.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…
Lakályos munkahely – otthon
A munkahely és az otthon újra közeledik egymáshoz.
Nem úgy, mint a középkorban, amikor a földművelő falun, tanyán élt, tapintható közelségben a megélhetését adó földdel, a kézműves műhelye a városi üzlet háta mögött, míg lakása az emeleten volt.
Bár nem lebecsülendő a fizikai közeledés sem, de egy olyan korban, amikor a távolságokat legyőzi az elektronikus kommunikáció, a két funkció kapcsolata más alapon nyugszik: a kreatív ember munkájához optimális környezetet akarunk teremteni, mindegy, hogy hol dolgozik.
Várható volt, hogy ez bekövetkezik.
Sok évvel ezelőtt, mint városgazdász, és mint önálló vállalkozó, szellemi munkás javasoltam az izraeli adóhivatalnak és a tel-avivi városházának közösen kidolgozni az otthoni munkahelyek támogatási rendszerét. Látszólag egyiknek sem volt érdeke. Az adózási rendszer azt preferálta, ha a munkahelyek és a lakások külön-külön legyenek, mert még mindig rabjai voltak a funkcionális szétválasztás rendszerének, amely az ipari forradalom idején alakult ki.
Csakhogy egy évszázad alatt ez a szeparáció óriási közlekedési problémákat okozott a nagyvárosokban, hiába költöttek az egész világon hatalmas pénzeket az infrastruktúra fejlesztésére.
A bonyolult problémákra, mint amilyen a XXI. századi város, összetett megoldások illenek, és ennek csak egyik szegmense az, hogy újra kell értékelni a munkahely és az otthon fogalmát.
Azzal, hogy egyre többen tudnak otthon is dolgozni, csökken az utak zsúfoltsága, ám azzal is csökken a csúcsterhelés, ha egyes munkahelyeken olyan jól érzik magukat a dolgozók, hogy nem esik ki a kezükből az egér pontban délután ötkor, hanem a munkakezdés-befejezés ideje széthúzódik. Akkor iktatnak be pihenőt, amikor arra éppen szükségük van, és ha egy szaunázás után jön meg a következő zseniális gondolat, akkor kényelmes körülmények között folytathatják a munkát, amíg annak értelmét látják.
A huszadik század közepén úgy gondolták, hogy az automatizálás azt eredményezi, hogy egyre kevesebbet dolgozunk, egyre több lesz a szabadidőnk.
Egyes értelmiségi körökben már akkor sejtették, hogy a fejlődés nem feltétlenül ebbe az irányba halad.
Az emberi kíváncsiság, az alkotókedv egyre többünket mozdít el az ellenkező irányba: a munka és a „szórakozás” határai elmosódnak. Szeretünk dolgozni!
Nem csupán a megélhetésünkért, hanem a szenvedélyünktől hajtva dolgozunk! Éppen ezért, egyre fontosabb az otthoni munkahely kialakítása, másfelől pedig a munkahely otthoniassága.
Egy ideje azzal foglalkozom, miként a legkényelmesebb dolgozni a laptopon.
Amikor egyszerre dolgozom több gépen is, akkor az „L” vagy az „U” alakú íróasztal még mindig verhetetlen.
A tabletet nem csak az ágyba viszem, hanem sokszor a fürdőkádba is esténként… De szeretek hason fekve keresgélni dolgokat a neten, a kuckó kárpitozott dobogóján.
Az egyetemi, lecsapható-jegyzetelőlapos szék és a szófa keresztezéséből kellene egy széket alkotni, amelyben félig fekve lehetne dolgozni, mert a számítógép nagyszerű, csak az ember háta megkeserüli.
A japán Thanko cég szinte mindenre ad választ – munka közben szundizni, és ágyban fekve dolgozni is – de nem kombinálja a kettőt: szuper kényelmesen dolgozni, a munkahelyen.
A legjobb magyarországi munkahelyek listáján talán még nincsenek olyan cégek, amelyek megvalósítják a tel-avivi Google álommunkahely-birodalmat, de jó néhány budapesti cég igyekszik lépéseket tenni ebbe az irányba.
Ráadásul, itt gyönyörű épületek adhatják az alapot, csak kicsit merészebben kellene bánni a térrel!
A Prezi új irodájának tere igazán fenséges, de a belé helyezett bútorok sokkal inkább egy ideiglenes raktárbázis képét nyújtják, mintsem egy otthonos munkahelyét.
A tervezők láthatóan nem tudtak mit kezdeni a „katedrális magassággal”, a padlót teleszórták asztalokkal, majd ebbe a lapos térhasználatba benyomtak egy fordított üvegházat, miközben megmaradt a díszes ablak, a stukkók és az elegáns parapet-burkolat. Snassz megoldás – báliruha strandpapuccsal. Kétlem, hogy az ott dolgozók igazán élveznék ezt a térkialakítást.
Egy zöld padlószőnyegtől és sok-sok cserepes zöldségtől nem lesz természetközelibb egy tér, ellenben a megoldatlanul hagyott funkciók miatt, mint például a táskák, kabátok, egyéb személyes holmi adekvát helyének hiánya okán az állandó rumli-hatás kifejezetten zavaró.
Az építészfórumon többször is foglalkoztak a sikeres magyar startup-cégek irodáival. Kétségtelen, ezek a cégek hivatottak arra, hogy meghonosítsák az örömmel végzett munka új tereit, ám azok szépsége nem öncélú lezserség, hanem a használat tökéletességéből fakadó bájos rend. A tel-avivi Google-irodához képest még van hová fejlődni – azt hiszem.
Építési napló_7.rész
Elkészült a lakatos-szerkezet terve. Eddigi tapasztalataim alapján csináltam egy vázlatot, de ellenőrzésre elküldtem a statikus mérnöknek, aki természetesen, átdolgozta, hiszen ez az ő szakmája. Lelkiismeretességére jellemző, hogy kijött a helyszínre, bizonyos részleteket tisztázni. Szabó Istvánt, a MATERV vezető tervezőjét, az első pesti munkám során ismertem meg és rögtön beleszerettem a munkamódszerébe – olyan alapos, nyugodt, kiegyensúlyozott ember, hogy öröm vele dolgozni. Nem mellesleg, jól viseli az én fura ötleteimet.
Az építési napló 2. részében írtam a térelosztásról. Az új aljzatbetonra elkészítettük a térelosztó szerkezetet – zártszelvényekből. Az első képen látszik a hálósarok, a másodikon a dolgozó-garderobe-rész.
Az építési napló 6. részében található a tömegvázlat, mely szerint a lakás ablakokhoz közeli részén megmarad a teljes belmagasság, a konyhától az étkezőn át a nappali kanapésarkáig egyterű az egész.
Lényegében persze, a fürdőszobát kivéve az egész lakás egyterű, mert ezt a 40 négyzetmétert összefarigcsálni vétek lett volna.
Viszont a fürdőszobát mégis ajtóval kell lezárni, ha abban WC is van, ám nem szükséges a falakat a 3.4 méter magas plafonig folytatni – ebből született a tér magassági tagolásának gondolata.
Ha egy ilyen 7.75 x 5.50 x 3.40-es dobozt úgy osztunk meg, hogy használat szerint szétválasztjuk a tereket magasságban is, akkor elérhetjük, hogy a teljes tér érzete nem csökken, mégis mindennek adekvát helyet találunk – egymás fölé is tervezünk bizonyos funkciókat.
A bejárattól legtávolabbi sarokban lesz a háló, amit a nappalitól egy asztalos-szerkezet, magyarul zárt és nyitott polcok rendszere választ csak el, de még ajtó sem lesz rajta (maximum függöny, de ezt a részletet majd a végén is eldönthetem), mivel nincs önálló ablaka.
A második képen lévő szerkezetnél a dolgozó-sarkot emeltem fel 7 db 18.5/30-as lépcsővel, hogy alatta legyen a teljes garderobe, illetve a fürdő felőli részen a háztartási helyiség is a lépcső-szerkezet alá kerül.
A strangok környékere koncentráltam a fürdőt, ami magasságában a hálóval egyező, és a légudvar körül visszazár a plafonig. Ebben a lakásban nem kell majd ventilátort beszerelni a fürdőszoba szellőzéséhez, és a szellőző udvar másik oldalán nyitott ablakkal pedig némi kereszthuzatot is tudok csinálni az egy irányban tájolt lakásban. Ennek az áldásos voltát már megtapasztaltam az „én váram” esetében is.
A másik nagy előnye a magasságban megosztott térnek az, hogy néhány lépcsővel feljebb izgalmas „kilátás” nyílik a nappali-étkező-konyha térre, szemben az ablakokkal, az üvegezett ajtóval.
A lépcsők kényelmesek, bár nem túl szélesek – 70 cm – ám mindkét felől elég szabad a tér.
A betonozás után visszahoztuk a lakásba az előző tulajdonostól örökölt üveges-ajtós szekrényt, de borzalmasan robusztus. Éppen ezért, szépen leszerelem az ajtaját, és csak azt használom fel a nappali és a háló közötti elválasztó térkompozícióban, a szekrényt magát valahol másutt hasznosítom. Bőven lesz tároló-terem a dolgozó alatt, amit mindhárom oldalról meg tudok közelíteni.
Miután elkészült a lakatos-szerkezet, jöttek a villanyszerelők, hogy felvigyék a vezetékeket a megfelelő helyekre a falakban. A villanyórákat is átszerelték a külső dobozokba. Aztán jött a kőműves, a vakolatjavítással, a konyha és a fürdőszoba oldalán az „elővédfallal” – korrigáljuk azt a helyzetet, hogy a régi, nagy polgári lakások szétdarabolásakor elég silány válaszfalakkal oldották meg a dolgot két lakás között. Mindkét szomszédom elégedett lesz, meg persze én is – nem fogjuk egymás hapcizását hallani, mint korábban.
Rövidesen lerögzítjük az OSB lapokat a „galériára”, kiépítjük a szellőzőudvarra nyíló ablakok helyét, aztán jöhet a padlófűtés lerakása, majd a védőbeton. Közben a nyílászárókat is legyártják, mert az építkezés „mocskos” része azok beépítésével zárul.
Nemrégiben vitát folytattam olyan amatőr lakberendezőkkel, akik saját, egy-két lakásátalakítási tapasztalataik alapján osztják az észt a blogjukban, hogy kell nekifogni a munkának… ezek a blogok egyébként nagyon népszerűek, sokkal többen olvassák, mint az én írásaimat, de nem az irigység szól belőlem, hanem az aggodalom… beleolvastam ezekbe a blogokba, és időnként nem tudtam megállni szó nélkül… az egyikről ki is tiltottak, pedig semmi csúnyát nem írtam. A vita tárgya főként az volt, hogy ha már valaki nekifog és kibelezi a fürdőszobát, és új konyhát csináltat, akkor talán meg kellene tervezni a korunkbeli, adekvát helyét a lakáson belül, mert egyáltalán nem biztos, hogy ami jól működött 100 évvel ezelőtt, az a mai életformát is jól szolgálja. Ez nem azt jelenti, hogy minden esetben, minden belső falat le kell bontani. Száz évvel ezelőtt – mert kb. 100 évesek ezek a házak Budapest belvárosában, ahol érdemes átalakítani – nagy gondot fordítottak a szobák arányaira, az utcai ablakok esztétikájára és minőségére, de nagyon kevéssé foglalkoztak a „mellékhelyiségekkel”. Különösen a konyha elhelyezését határozta meg, de erről már írtam ennek a sorozatnak az 5. részében. A két legdrágább része a lakásnak, a konyha és a fürdő, meghatározó jelentőségű, bármekkora is a lakás – érdemes újrafogalmazni a helyét. Negyven négyzetméteren nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy szinte minden válaszfalat bontunk, de egy ennél nagyobb lakásban már más lehet a helyzet. Remélem, hogy alkalmam lesz bemutatni egy nagyobb lakáson azt, hogy ami értékes a 100 éves polgári lakásokban, azt meg lehet őrizni úgy, hogy közben lelkiismeretfurdalás nélkül nyúlunk hozzá ahhoz, ami már nagyanyáinknak sem volt igazán kényelmes.
Az egyterű lakás nem divat kérdése, hanem egyfajta mentális funkció térbeli leképezése. Egy lakáson belül ma már nem különül el két társadalmi osztály – az urak és a cselédek. Azóta, hogy egy férfi is meg tudja nyomni a mosogatógép gombját, nincs szükség száműzni a főzést a lakás másik végébe, és „láthatatlanná tenni” az urak számára.
A „miként illik” szempontot felváltja a „miként kényelmes nekem”.
Amikor alapterületében kicsi egy lakás, mert az idők során feldarabolták a nagy polgári lakásokat és most annak csupán egy szeletével gazdálkodunk, akkor a tér minden paraméterét újra kell gondolnunk. Így volt ez az „én váram” esetében is, ahol egymás fölé kezdtem pakolni a funkciókat, hogy megőrizzem a térérzetet. Ott 4.5 méter magas volt a dongaboltozat legmagasabb pontja, most annál jóval alacsonyabb térben kell megoldanom a feladatot. A lakatosok azt kérdezték, hogy mire fogom használni a „galériákat”, hiszen a dolgozó fal melletti sávjában lévő padon keresztül könnyedén fel lehet jutni, de nincs elég magasság kiegyenesedni… Két francia-ágy méretű galéria lesz egy-egy oldalon, de legfeljebb az unokáim alszanak majd ott, ha Kanadából és Ausztráliából meglátogatják a dédnagyit, illetve arra az esetre is felkészültem, hogy ha az anyám ápolásra szorul, akkor az ügyeletes ápoló is le tudja hajtani a fejét, de mégsem ezek voltak a fő szempontok. Egyértelműen a térhatás miatt adtam ki pénzt arra, hogy egy lakatos-szerkezettel megosszam a teret. Örülök, hogy megtehettem, és vallom, hogy a szépség is van olyan fontos funkció, mint az, hogy hová tegyük a mosógépet.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő rész pedig itt olvasható…
Városámítás vagy promenád
Minap, amikor a Zsolnay negyedről egy év végi pillanatfelvétel kapcsán írtam, újra előjött az az alapvető probléma, hogy túl nagy a távolság a belváros és a negyed között. Ez nem igazán hosszú út, kevesebb mint 2 kilométer, sétálva maximum 20 perc, de az odavezető út érdektelensége miatt tűnik világ végének.
Ha annak idején az EKF döntéshozói nem óriási beruházásokat, hanem valami igazán jót akartak volna a városnak, akkor ennek az útvonalnak a „kiépítése” lett volna a közös gondolkodás elsőrangú célja.
Ez sziszifuszi munka, de éppen arra jó, hogy a városi közösséget együtt építse a környezettel. Ám Magyarországon ez lehetetlen, mert itt minden kinevezett vagy választott vezető úgy gondolja, hogy a státuszával a tévedhetetlen jövőbelátó képességet is megkapta – ami neki jó, az muszáj, hogy a városnak is jó legyen.
Az első kérdés persze az, hogy honnan közelítsük meg a negyedet?
Ha gyalogos várost akarunk, és ebben Pécsnek jó hagyománya van, akkor a Király utca-Felsővámház utca útvonal a legegyenesebb és ennek a Király utca Szent Mór utcáig terjedő része megteszi, a Buza térig már kevésbé vonzó, a Lánc utcától viszont tragikusan visszataszító. Aztán ott van a Felsővámház utca Major utcai elágazása, ami ösztönösen arra készteti az embert, hogy a biztatóbb külsejű Major utcai házak között osonjon be a kapun. Érdekesség itt sincs, de legalább nem taszító, mint a Felsővámház utcai szakasz, pedig a negyed komplexitásának érzékeltetésére a felső bejáratot kellett volna erősíteni, meg a kapcsolatot az igazán szép Mauzóleummal.
Ha az akarjuk, hogy az emberek örömmel sétáljanak egy városban, akkor ki kell alakítani egy „promenádot„, ahol le-föl lehet sétálni, érdekes-szép dolgokat látni, ismerősökkel találkozni.
A jó promenád hosszú, és folytatható, de ki kell találni.
Mint ahogy Pesten anno kitalálták az akkori Sugár utat. Az sem tökéletes a kezdete miatt, de önmagában, a célját tekintve zseniális.
Mondhatni, hogy egy új utat vágni könnyű, pedig dehogy, az viszont igaz, hogy egy meglévő városszövetbe applikálni egy promenádot sokkal nehezebb. Ettől még nem lehetetlen feladat.
Még most sem, azzal együtt, hogy ami az EKF előtt reális közelségben volt, az most, az elszórt milliárdok után, egy nyakig eladósodott városban kínkeserves meló, viszont mint kihívás nem semmi.
Mitől jó egy promenád?
A „sétálunk, sétálunk, egy kis helyre lecsücsülünk” program egyik eleme, hogy bámészkodunk, a tekintetünk nem a flasztert pásztázza, ezért a jó promenádon nem botlunk bele kiemelkedésekbe, nem esünk bele gödrökbe – a sétálóutca burkolat tehát lehetőleg sima, egyenletes.
Ilyen helyen a gyalogosnak abszolút elsőbbsége van, és kell annyi hely, hogy legalább ketten elférjenek mindkét irányban, az utca szélességében, mert akkor lehet beszélgetni és sétálgatni kényelmesen.
Ha üzletek, kávéházak vannak a promenád két oldalán, akkor az emberek sokszor cikáznak innen-oda, tehát nem célszerű utcabútorokkal teleszórni az ilyen helyet. De kellenek csomópontok, ahová le lehet ülni akkor is, ha nem akarunk semmit inni vagy enni.
Másfelől persze kellenek kávézók, teázók, sütizők, pizzázók, fagyizók, sörözők, minél nagyobb számban és változatosságban. Ezeknek nagyon jó szolgáltatást kell nyújtaniuk, akkor gyarapszik a sétálgatók száma is, egyben a helyek bevétele – egymást erősítő, felfelé perdülő spirálban.
Kellenek jó üzletek, szép kirakatok. Amelyek arra késztetnek, hogy megálljak, megnézzem, akkor is, ha éppen nem akarok vásárolni. Ehhez jó kereskedők kellenek – nagyon ritka madár a magyar ugaron. A kereskedelmi kultúra botrányosan alacsony, ami a nyitva tartásról a kiszolgálásig terjed – hatalmas tennivaló van ezen a téren.
Vannak sétálóutcák amelyek attól erősek, hogy valamilyen speciális dolgot árulnak: régiségeket, cipőket, műszaki cikkeket, divatot, home design-t, valójában bármi lehet, ha autentikus azon a környéken – csakhogy ezt nem lehet megtervezni, ez kialakul vagy nem, legfeljebb a bimbózó folyamatokat lehet támogatni.
Vannak sétálóutcák, ahol ki lehet alakítani „gyalogos csomópontokat”, helyek, ahová sokan mennek. Ilyen lehet egy könyvtár, Pesten a Szabó Ervin könyvtár környéki kávézók erre épültek rá, mielőtt még az utcaburkolat megváltozott volna.
De ilyen lehet egy színház, mozi, hangversenyterem, közösségi ház, de még egy diák-kollégium is.
Vannak vállalkozók, akiknek van erre szeme: a Szigeti úton járva láttam, hogy egy családiházból kinövő konyhabemutatóterem egyszer csak teljes átalakuláson ment át, ma már kávézó is van. Valószínűleg az egyetemre építenek, felmérték a potenciált és ha valós igényre jó szolgáltatást nyújtanak, akkor minden bizonnyal sikeresek lesznek.
A város szerepe az lehetne, amit a vagyonkezelő játszott a Nick udvar esetében – ott toporgott néhány lelkes és vállalkozó szellemű fiatal ember, akik hajlandók voltak rengeteg munkát, kreativitást beleölni egy dologba, amiben a városi érdek és az ő egyéni érdekük közös mederbe volt terelhető, a Holding pedig rásegített a maga eszközeivel. Ugyanezt kellene tenni, tudatosan és következetesen előre a teljes útszakaszon a Zsolnay felé. Megnézni, hogy mely ingatlanok vannak a Holding kezelésében, amelyek rosszul kihasználtak, és feltárni az azokban lévő potenciált. Persze, ez tipikusan városgazdász feladat, és nem véletlenül mondom újra és újra, hogy ez a szemlélet az, ami hiányzik Budapesten is, Pécsett is, és nagy valószínűséggel még egy sor magyar város vezetésénél. Ha viszont Pécsett van már egy apró, pozitív eredmény, akkor ezen az úton tovább lehetne haladni.
Tanulni lehet más városok példáiból, de ettől még Pécsett akkor lesz sikeres promenád, ha a város lakossága és a vezetése közösen, évről-évre csiszolja a gyakorlatot.
Példaként megemlíteném a tel-avivi Nachalat Binyamin projektet, amely vagy húsz éve kezdődött abból a célból, hogy a város egy igazán lepusztult részét rehabilitálja.
A városvezetés csak annyit tett, hogy a konvencionális utca egy szakaszát leburkolták faltól-falig egy síkban, és kihirdették, hogy hetente kétszer, kedden és pénteken képző-, iparművészeti vásár lesz. Létrehoztak egy művészeti zsűrit annak érdekében, hogy az árusítani szándékozók megüssék a jóízlés bizonyos határát, és kezdetben még helypénzt sem szedtek, csupán azt írták elő, hogy milyen pultok, árnyékolók lehetnek, hogy ne legyen totál káosz az egész. A város „felnevelte” a maga művészeit, mert azt remélte, és joggal, hogy egy idő után az addig lehangoló utcakép megváltozik, a környező épületeket felújítják, az üzlethelyiségekben pedig olyan kereskedés folyik, ami kiegészíti a művészeti vásárt.
Vagyis nem azt tették, mint Magyarországon, hogy miközben üres üzletekkel van tele a város, fabódékban sütnek-főznek a város legszebb terein! Amihez nem elég egy kinyitható, könnyű asztal és egy napernyő, az nem az utcára, hanem az üzlethelyiségekbe való! De elősegíthetjük, hogy azok a most még üres, vagy lepusztult helyiségek élettel telítődjenek, ha alkalmanként, de tudatos, és nyilvánvaló rendszerességgel olyan tevékenységet telepítünk az utcára, ami vonzza az embereket.
Ma már fizetnek helypénzt a Nachalat Binyaminon, és péntekenként (ami a magyar vonatkozásban a szombat) zsúfolásig tele van az utca, a környező üzletek, kávéházak. A Nachalat Binyamin sikerének növekedésével a sétaút egyre hosszabbodott. Húsz év alatt lejutott a következő elfelejtett szépségig, a régi vasútállomásig (Hatahana). Ekkor a város felújította a régi raktárakat, váróteret és környékét, és miután itt elég nagy a szabad hely, rendszeresen vannak szabadtéri koncertek, programok, amelyeket a város finanszíroz, hiszen az ide látogatók a környező üzletekben vásárolnak, esznek-isznak, vagyis költenek, ki-ki belátása és pénztárcájához viszonyított mértékben.
Persze, a dolog gazdasági oldalához hozzá tartozik, hogy a városi adó nem a bevételből lehasított sarc (mint az iparűzési adó), hanem a városi szolgáltatás mértékében, előre tudott mértékű, és megfizethető nagyságú. Tehát az, aki ügyesebb kereskedő, jobban dolgozik, az ezért nem büntetést fizet, hanem a hasznát gyarapítja. A jövedelemadó úgyis annak arányában fizetendő, de a városi adó fix havi összeg, ha megy az üzlet, ha nem, vagyis érdekében áll a kereskedőnek, hogy menjen, mert akkor a jövedelméhez képest a városi adó aránya alacsony, ha viszont nincs forgalom, akkor is ki kell fizesse.
PODO-PÉCS_PROJEKT
Az alábbiakban leírom, hogy szerintem, mit kellene tenni az elkövetkezendő 5 évben (A rendszer az én szellemi tulajdonom, mielőtt bárki rávetné magát, uraim… vagyis, meg lehet csinálni, de csak velem együtt.)
1. Azzal kezdeném, hogy valami botrányosan harsány színnel (pávakék, mondjuk) lefesteném a Széchenyi tértől a Zsolnay Mauzóleum bejáratáig az utca két méter széles szakaszát. Ez bizonyos értelemben figyelemfelkeltés, útmutató az idegenek számára, ugyanakkor megmutatja azokat a pontokat, ahol nem kellemes egy gyalogos számára.
2. Ezen az útvonalon megszüntetném az iparűzési adót, és bevezetném a négyzetméter arányos podo-adót, ami fix havi összeg, minden tulajdonosnak meg kell fizetni, függetlenül attól, hogy használja az ingatlanát vagy sem. A városi tulajdonban lévő ingatlanokért a város is befizetné a speciálisan képzett podo-alapra, aminek egyetlen célja és felhasználási területe a körzet fejlesztése. A lakóingatlanokra is kivetném ezt az adót, de itt eltörölném a Pécsett már kivetett ingatlanadót. A lakóingatlan és a jövedelemszerzésre alkalmas ingatlan podo-adója között 1:2 arány áll fenn, vagyis, értelemszerűen a jövedelemszerzésre alkalmas ingatlan fizet többet. A lakóingatlanok havi podo-adója 100 Ft/négyzetméter/hónap, a jövedelemszerzésre alkalmasaké 200 Ft/négyzetméter/hónap. Ez olyan mérték, amit ki lehet fizetni, és a fizetés alól felmentés nincs! Az a tulajdonos, aki ezt az összeget nem tudja kifizetni, az keressen magának más ingatlant a városban. A projekt minden kiadása ebből az alapból, és csakis ebből fedezendő!
3. Készítenék egy színes térképet, amin megjelölném a felfestett útvonalat, mellette azokat az üzleteket, kávéházakat, amelyek érdemlegesek arra, hogy a sétáló figyelmet szenteljen nekik. Ezt egy anyagilag független, önálló művészekből, gondolkodókból álló zsűri döntené el: ki kerülhet erre a térképre, és hány csillagot kap. Lehet 5 csillagos virágüzlet, de suszter is, a lényeg, hogy a szolgáltatás, amit ad, és környezet autentikussága olyan fokú legyen, hogy rászolgáljon a csillagokra. A térképet csak kis példányszámban nyomtatják, minden hónapban (egy naprakész nyomdának máris van helye, és munkája ezáltal), hogy mindig aktuális legyen. A zsűri tagjai nyilvánosan bírálnak egy adott helyen, mondjuk a Zsolnay negyed egyik ürességtől kongó termében, ahová bárki bemehet, és a tárgyalásba beleszólhat, de döntési joga a zsűritagoknak van csak. Viszont a zsűritagokat ki lehet fütyülni, ha simliskednek.
4. Vennék 50 kerékpárt és átalakítanám riksa-biciklivé – helyi művészek részvételével helyi designt adnék ezeknek. Jöhet megint a pávakék, ami belefér, de azért legyen ízléses és egyedi. Kényelmesen lehessen ülni benne és aki hajtja, az se szakadjon bele. Toboroznék 16 éves gyerekeket, akik napi pár órában dolgozhatnának, hogy a turistákat és helyieket fuvarozzák a pávakék útvonalon, egy irányban 500 forintért. Ezt a pénzt a srácok kapják, a város ne tartsa a markát, viszont a bicajokat minden nap le kell adni, az útvonal mentén létesített „garázsba”, hogy ellenőrizzék az állapotát, és kijavítsák, ha valami nem tökéletes. Ezek a bicajok sorszámot kapnak, így ha egy srác nem viselkedik rendesen, azt az utas bejelentheti a Széchenyi téren lévő információs irodában, ami viszont a nap 24 órájában, az év 365 napján nyitva – ez a pont még kap néhány tennivalót… Ha valaki nem végzi a munkáját 100%-osan, akkor kétszeri figyelmeztetés után repül. A szervezést arra alkalmas felnőttek végzik, akik okos-telefonos kapcsolatban vannak a tekerőkkel. Senki nem dolgozhat napi 4 óránál többet, ezért ha nő az igény erre a speciális járműre, akkor vesz a város újabbakat és toboroz újabb srácokat, akiknek ezáltal egy kis munkával szerzett zsebpénzt biztosít. No, meg egy gazdaságos közlekedési formát a belváros és a Zsolnay negyed között, délelőtt 9-től este 8-ig, nyaranta akár éjfélig, attól függően, hogy mekkora lesz az igény, de kell egy bizonyos minimumot megtartani a szolgáltatás idejében. Hogy hány bijac van az úton, azt a kereslet szabályozza.
5. A riksák belső zsebében a prospektus a Zsolnay negyedről, és a podo-fiú segít telepíteni a mobil-telefonos alkalmazást is az útvonal minden egyes érdekes épületéről, helyéről, ha az utas szeretné. Vagyis, információk özönét az embereknek, olyan formában, ahogy nekik kényelmes.
6. A Zsolnay negyed kapuiban a teljes nyitvatartási idő alatt „egymást tapossák” az egyetemista vendégfogadók. Mindegy, hogy turista, vagy tüke, egy címkés papír pohárban sima vizet ad az illető kezébe és megkérdezi, hogy miben segíthet azért, hogy jól érezze magát a negyedben. Aztán odafigyel, hogy mit akar a vendég, és valóban segít. Ez pénzbe kerül a városnak, de ez befektetés, és nem sokat, de óránként 500 forintot kereshet minden egyetemista, aki beszél egy idegen nyelvet az 1000 forintot óránként, aki kettőt vagy többet, az 1500 forintot óránként. A tudást ugyanis meg kell fizetni! Viszont a pénzért teljesítményt kell követelni: mosolyt, odafigyelést, segítőkészséget. Ezt sem lehet napi 4 óránál többet csinálni, természetesen. Vendégfogadók kellenek minden kiállításhoz, és mozgó büfék, ha a kávéházak képtelenek ellátni a feladatukat. Itt egyetlen cél van: aki idetéved, az jó élménnyel távozzon. A vendégfogadók nem rendőrök, nem kell kísérgetniük, vagy zaklatniuk minden belépőt, csak olyan mértékben kerülnek kapcsolatba a vendéggel, amilyen mértékben a vendég igényli ezt.
7. Időszakos, de rendszeresen visszatérő rendezvények hivatottak az útvonalra vonzani a pécsieket és az idevetődőket. Soha többet bódévásár, kábelek a Széchenyi téren, vagy a Kossuth téren, ne adj Isten a Sétatéren, ellenben jó arányban vegyített utcai árusok és résztvevő üzletek egy-egy adott tematika mentén. A cél nem az, hogy kürtős kaláccsal tömjék magukat az emberek az utcán ácsorogva és forralt, vagy szimpla bort igyanak ugyanilyen snassz körülmények között, hanem az, hogy járkáljanak, ismerjenek meg minél nagyobb területet a városból, és ne 20 bódénak adjanak időszaki megélhetést romba vágva a város szép tereit, hanem 2000 helynek adjanak folyamatos, stabil megélhetést azzal, hogy igénybe veszik a kitűnő szolgáltatásaikat. A cél mindig az, hogy a belváros és a Zsolnay negyed közötti teljes útvonalon lehessen sétálni, vagyis ezek a rendezvények mindig szombaton vagy vasárnap, a gépjármű-forgalom lezárása mellett történjenek. Kezdetnek megteszi, ha havonta egy vasárnap van ilyen rendezvény, mondjuk a hónap második vasárnapja, hogy jó előre, mindenki tudja, ne dühöngjenek az autósok, hanem szálljanak ki ők is, és sétáljanak.
8. Az időszakos rendezvények között lehetnek sportosak is, tavasszal korosztályok szerinti futóverseny, például, ahol az óvodáskorúaknak és a 80-anon felülieknek is van valami helyes-vicces, nem kifejezetten a maratoni futást utánzó számok. A lényeg az, hogy minél több embert mozgassunk meg, akár résztvevőként, akár nézelődőként. Lehet utcai zenészek bemutatója, felolvasó-maraton, ezer és egy dolog, amit, ha már van a Zsolnay negyednek egy 120 fős stábja, találja ki, rendezze meg, és a rendezvényt értékeljék a résztvevők…
terv > szervezés > megvalósítás > értékelés > visszacsatolás (egyéni felelősség és jutalom-büntetés)
9. Ezekhez a dolgokhoz nem kellenek igazán komoly befektetések, a gazdasági fedezetet a podo-adó biztosítja, a működést pedig a már meglévő szervezetek kell tudni ellátni, persze, egy kicsit hatékonyabb formában, mint eddig. A Széchenyi téri információs központ nem egy klozet-méretű helyen, hanem mondjuk, mint a Nádor-kávéház méreteiben és valóban 24 órás ügyelettel. Egy mediterrán városban ugyanis kell legyen egy olyan pont, ami mindig nyitva van. Ez a hely minden olyan funkciót fel kell vegyen, ami a város zavartalan működését szolgálja. Nem kell kitalálni előre, hanem oda kell figyelni arra, hogy milyen igényeket támaszt az élet. Az biztos, hogy kell lennie egy FÜL-nek, amely begyűjti azokat az információkat, amelyek a lakosoktól, turistáktól érkeznek, és továbbítja a városi kreatívoknak.
10. A városi kreatívok nem holmi kinevezett okosok, hanem egy tanácskozás, ami lehet minden héten, egy adott napon, mondjuk a Zsolnay negyed egy ürességtől kongó termében, ahová odamegy, akinek mondandója van a várossal kapcsolatban. Mindegy, hogy ez Klári néni nyugdíjas, Kertvárosból, vagy maga a polgármester, mindenki lehet kreatív a városban, akinek fontos Pécs sorsa. Ezekkel a rendszeres fórumokkal el lehet érni, lassan (és ez tényleg lassú folyamat), hogy az emberek megnyíljanak, és ne csak panaszkodjanak a szobák mélyén, hanem kimondják amit gondolnak, legyenek javaslataik. Budapesten, a VIII. kerületi Palotanegyedben van egy egyesület, amely példamutatóan csinálja ezt, akkor is, ha nem mindig vannak „kellő létszámmal”, akkor is, ha nehéz a munka, a család mellett még a környezetünkre is figyelni. A CaPE (Civilek a Palotanegyedért Egyesület) idén hatodik éve dolgozik rendületlenül és eredményesen. Ezek a rendszeresen fórumok aztán olyan muníciót adhatnak a folyamatos városfejlesztéshez, amilyet egy tervező az asztalánál sosem találhat ki, és jobb, ha nem is teszi.
Gazdálkodás a várossal_4
TLV-Budapest párhuzam
A mai, tel-avivi városépítési hullám éppen olyan meghatározó mértékű lesz a város elkövetkezendő 50-100 évében, mint amilyen mind a mai napig ható Budapest vonatkozásában, amit a XIX-XX. század fordulóján alkottak.
Podmaniczky Frigyes korában koncepcionális városépítés folyt Budapesten, aminek mára már csak a romjain élünk. Hosszasan lehetne sorolni a problémák okait, de most inkább azzal foglalkozunk, hogy miként lehetne megoldani azokat. Most kivételesen ne azt elemezzük, hogy mit miért nem lehet, hanem azt, hogy miként lehet mégis…
Budapest vezetői ugyanabban a téveszmében élnek, mint Slomo Lahat a hetvenes-nyolcvanas években: város a gazdasági csőd szélén, idegen (EU-s) pénzekből finanszírozott presztizsberuházások, turizmusra tervezett boldogság, a tényleges helyzettel való szembenézés és a helyi lakossággal való együttműködés hiánya.
Ugyanakkor Budapest is tele van nagyszerű lehetőségekkel, amelyeket imitt-amott a civil kurázsi sikeresen felhasznál nem csak a maga üzleti, hanem a város(rész) fejlődése érdekében is, sokszor az önkormányzati szándék ellenére is.
Ám a legnagyobb baj, a megfelelő városvezetés hiányán túl, hogy az adórendszer nem a fejlődést szolgálja. Budapest nem tud önálló, felelősségteljes gazdálkodást folytatni mindaddig, amíg a helyi adók rendszere nem ösztönöz, hanem sarcol. A tel-avivi, szolgáltatás-alapú ingatlanadó rendszer csak előkép lehet, annál sokkal jobban is ki lehet alakítani a budapestit, ami segíti a város speciális problémáira adandó választ.
2004-2011-ig intenzíven vizsgáltam a budapesti (és egyáltalán a magyar önkormányzati) működést, és egyre inkább arra kellett rájönnöm, hogy lehet bárki a polgármester, a megfelelő gazdálkodás hiánya hosszú távon lehetetlenné teszi, hogy Budapest kihasználja nagyszerű adottságait, olyan város legyen, mint amilyen lehetne, ha aktivizmusra ösztönző, dinamikus, szolgáltatás-alapú helyi adó rendszere lenne. Végül, kialakítottam egy olyan három lábon álló helyi adó rendszert, amely kiválthatná a jelenlegieket.
A PODO (ami cigányul hidat jelent), lényege, hogy a település költségvetésében a három adófajta egy-egy kiadáscsoport fedezetéül szolgáló bevétel, és a rendszer a legapróbb tételekig átlátható. A bázisadó biztosítja a település folyamatos fenntartásának költségeit, a srófadó a fejlesztésekét, és a bérleményekből származó adó pedig a kulturális, sport és a civil szervezetekkel kapcsolatos kiadásokat.
A bázisadót igen nagy pontossággal lehet tervezni (szemben a mai iparűzési adóval), mértéke a társasházak közös költségéhez hasonló kiadás, amely azonban világos paraméterek mellett csökkenthető, ha az adózó olyan felújítást végez az ingatlanában, amely a közérdeket is szolgálja – például energiamegtakarítást eredményez, csökkenti a környezetszennyezést, stb. Ugyanakkor, mivel a városi szolgáltatások mértékében állapítják meg a bázisadót, az önkormányzat is tehet azért, hogy a szolgáltatás jobb legyen, és a javulás mértékében jogosult emelni a bázisadót.
A srófadót, kétségtelenül, ott lehet sikerrel alkalmazni, ahol vannak befektetések. A rendszerváltás utáni befektetési hullámot a város vezetői nem használták ki arra, hogy a befektetések a közérdeket szolgálják. A nagy mértékű korrupció és közmegegyezéses stratégiai tervek hiánya együtt, óriási károkat okozott a városnak. A jelenlegi beruházáshiány arra lenne jó, hogy kidolgozásra kerüljön a kellő alapossággal elkészített, és a helyi lakossággal valóban egyeztetett város-stratégia, erre épülhetne a srófadó, ami egyértelművé tenné az ingatlanberuházások feltételeit.
Az ingatlanfejlesztést az egyértelmű, kiszámítható feltételrendszer segítheti elő, nem pedig a kedvezmények kuszasága, amely erősíti a már most is bénítóan kiterjedt korrupciót.
Budapest belvárosának lepusztult, elavult ingatlanállománya befektetésekért kiált, amely a lakások szintjén el is indult. Miután alacsonyak a banki kamatok, a tőzsdén sokak „megégették magukat” a 2009-es válság következményeként, a pénz keresi a befektetési lehetőségeket, de az ingatlanpiacon nem tudnak kellően kibontakozni a kaotikus törvényességi-adózási háttér miatt, amely az aktivitást kifejezetten bünteti.
Egy Tel-Avivra kidolgozott ingatlanbefektetési modell Budapesten is megállná a helyét, de amikor egy adózási szakértőt megkértem, hogy állítsa össze az üzleti tervhez a vonatkozó, magyar, adózási szabályokat, akkor egy 5 oldalas dolgozattal állt elő…
Egy a közösségért érzett őszinte elkötelezettséggel rendelkező polgármester odafigyelne azokra az apró biztató pontokra, amelyek mégis megjelennek ebben a városban: a romkocsmák nagyszerű példák arra, hogy az egyéni kezdeményezés, a kreatív aktivizmus összeadódhat olyan kritikus tömeggé, amely már megváltoztatja egy városnegyed arculatát, és lényeges javulást is hozhatna, ha kellő, hivatali támogatást kapna.
A lakásfelújítások többnyire nem jelennek meg a statisztikákban, amolyan búvópatakként csordogálnak, de ha megnézzük, hogy az utóbbi években, egy-egy társasház lakásállományában milyen változások következtek be, akkor nem lehet nem észre venni, hogy a lepusztultan eladott lakások új tulajdonosai milyen jelentős befektetésekkel teszik korszerűvé 100-150 éve épült lakásokat. A fizetőképes kereslet beáramlása a belvárosba olyan folyamat, amit egy okos önkormányzati vezetés a közösségi érdekek mentén használna ki. De miután az adórendszer nem ösztönöz, hanem sarcol, a befektetések sokkal kisebbek, mint amilyenek lehetnének. A rendszerváltás előtti butikok helyzetére emlékeztet az, ami az ingatlanbefektetések terén ma folyik. Mindenki kicsiben gondolkodik – egy butik, egy lakás, mert abból nem lehet még baj… Akkor fékezte a tehetséges kereskedők kibontakozását, most pedig azt, hogy az igazán alapos munkát végző ingatlanbefektetők pár év alatt áttörést hozhatnának a kínálati oldalon, mind a jó minőségű bérlakások, mint az eladásra szánt ingatlanok korszerűségét illetően.
Ahogy Tel-Avivban az egyéni, befektetői érdekeket össze tudták fésülni a közösségi érdekekkel, és ezzel beindították a fejlődés motorját, Budapesten is elkerülhetetlen, hogy a városvezetés végre komolyan, előrelátón és alaposan kezdjen el dolgozni.
Gazdálkodás a várossal_3
Biztos gazdasági alapok
Az álmok és a valóság közti szürke zóna a cselekvésé. A tetteket pedig pénzügyileg kidolgozott tervek alapozzák meg.
A városnak növelnie kellett a biztos bevételeit. A forrásoknak három nagy csoportja van TLV-ben: a minden ingatlantulajdonos által fizetett helyi adó, az arnona (ארנונה), a városi terület felértékelődéséből származó hasznot terhelő adó, amit magyarul srófadónak becézek (מס השבחה), és a különféle városi szolgáltatásokból származó bevétel, amely elsősorban a városba látogatókat terheli, mert a polgármester első intézkedései egyike volt például , hogy kiterjesztette a helyi lakosság szabad parkolási lehetőségét – a korábbi, szűk körzetek helyett a tel-avivi lakos az egész város területén ingyen parkolhat, a városba látogatók viszont csak nagyon korlátozott mértékben.
Tel-Avivban fel kellett oldani azt a látszólagos ellentmondást, hogy a jól menő cégek igényesen kialakított munkahelyeihez nagy számú parkolóhelyek is tartoznak, a parkolókba igyekvő autók viszont tovább terhelik a város utcáit, elriasztják a helyi lakosságot, akik csendesebb, egészségesebb városi környezetre vágynak. Azért látszólagos az ellentmondás, mert a város területe nem homogén, tehát a nagy lecke az volt, hogy lehet az együttélést harmonikusan megoldani.
Az alábbi videó némiképp érzékelteti, hogy sikerült a leckét megoldani:
A rendezési tervek drasztikusan megemelték a beépítési magasságot az Ayalonnal párhuzamos övezetben, és szerencsésen megtalálták azt a „hátsó feltáró utat”, amellyel kiszolgálhatták a Rothschild fasoron épülő toronyházak sorát.
Ezáltal a város közepén a befektetők manhattani minőségű lakásokat építhettek – többé-kevésbé new-yorki árakon értékesítve azokat.
Viszont a városi területek értéknövekedéséből származó extraprofitot 50%-ban megadóztatja a város, amiből finanszírozni tudja nem csak a szükséges közművek, utak fejlesztését, hanem a közterületek minden korábbinál igényesebb kialakítását, a teljes városi lakosság örömére.
Tisztában voltak a veszélyekkel, ezért a belváros rehabilitációja során szinte házról-házra haladtak a tervekkel, hogy miközben engedélyezik a magasházakat, hosszú távra megóvják azokat az épületeket, amelyek akár építészetileg, akár csak a várostörténet szempontjából fontosak.
Mivel a tervezési folyamat bevonta a városlakókat, és a Tel-Avivban dolgozókat is, a nagy cégek vezetőitől a piaci árusokig, a tervek hatalmas viták közepette készültek, ám az alap mindig az érdekegyeztetés volt.
Azok, akik a régi, apró házakból álló kisvárost szerették, továbbra is megtalálhatják azokat a negyedeket, amelyekben megmaradt ez a városszövet, csak legfeljebb rendezettebbek az utcák, mint korábban.
A javuló városi szolgáltatások okán a sokáig reménytelenül lepusztult jaffói, dél-tel-avivi házak között is megindult a felújítás, a foghíjbeépítés.
Azáltal, hogy a belváros vonzani kezdte a felső középosztály és a gazdasági-politikai elit korábban távoli villa-településeken élő tagjait, a város magasabb adóbevételekre tesz szert, amiből sokkal többet képes költeni a leszakadt népesség felzárkóztatására, mint korábban bármikor.
Gondosan ügyeltek arra, hogy ne sérüljön a város funkcionális változatossága: a lakó-, és az irodaépületek, az üzletek, a kávéházak és éttermek, a szórakozóhelyek nem különülnek el övezetekre hanem amolyan közel-keleti rumliban keverednek, ami a mediterrán életérzés alapja.
Ugyanakkor, a kertvárosi jellegből is megőrizték a zöldet, kisebb-nagyobb foltokban a városon belül is, a jellegzetes fasorokban és a tengerparti sáv parkokkal való kiszélesítésével.
Tel-Aviv kis alapterületen egyesíti az üzleti élet központi jellegét, a kulturális sokszínűséget, a nyüzsgést és a kertvárosias kellemet, a kávéházak, éttermek, bárok tömegét és a tengerparti üdülést, a rendszeres, napi sport-lehetőségeket a színkázak, opera, kiállítások mellett, vagyis olyan életminőséget, amire nagyon sokan vágynak, fiatalok és idősek, izraeliek és külföldiek egyaránt.
Tel-Avivban otthonra talál az ortodox zsidó és a hithű keresztény, vagy muszlim is, de ez a város nem a templomairól híres. A meleg büszkeség-menet már rég nem csupán egy félnapos program, hanem egyhetes, nemzetközi fesztivál, amikor az egész várost fellobogózzák a szivárvány színeivel.
Igaz, az ingatlanárak minden eddiginél magasabbra szöktek Tel-Avivban, ezért komoly lakásproblémái vannak a középosztálybeli fiataloknak, akiknek az igényei manhattaniek, a pénztárcájuk pedig azt meg sem közelíti, de a megnövekedett idények jól tükrözik, azt, hogy ma már milyen jó élni a világ ezen apró pontján.
A következőkben: TLV-Budapest párhuzam
A sorozat kezdete ITT
Gazdálkodás a várossal_2
Mélypontról felemelkedés
A mélypontot nem csupán a népességfogyás jellemezte a nyolcvanas években, hanem a cégek elvándorlása is. Tekintettel arra, hogy az arnona mintegy fele a különböző, jövedelemszerzésre alkalmas ingatlanokból származik, a városi költségvetést igencsak érzékenyen érintette, ha egy bővülni képes cég áttette a telephelyét máshová.
Már az ötvenes években megfogalmazódott az a gondolat, hogy kihasználva az Ayalon folyócska völgyét, egy a Tel-Aviv agglomerációt átszelő főforgalmi utat nyissanak, ám ez, csak a hatvanas évek közepén került kormányzati döntésre. A fokozatosan kiépülő, városmagot elkerülő forgalmi út hatására a közvetlen szomszédságában lévő területek kezdtek egyre értékesebbé válni a feltörekvő cégek számára.
Ramat Gan volt az első város, amely számára új perspektívát nyitott az épülő főút. A települést 1921-ben alapították, mint földműves szövetkezeti falut, 1950-ben nyilvánították várossá, amely ipari övezete a későbbi főút mellett kezdett kialakulni.
Ezen a területen alapították az első gyámántcsiszoló műhelyt 1937-ben. Az egyre jelentősebbé váló gyémántkereskedelemnek is lassan ez vált a központjává – 1968-ban itt épült az izraeli Gyémánttőzsde.
A másik város, amely Tel-Aviv egyre nagyobb üzleti versenytársává vált – az 1924-ben alapított Herzliya. Várossá 1960-ban nyilvánították. Ipari övezetében a kezdeti gyárakat lassan felváltották a számítástechnikával foglalkozó üzemek, az ehhez kapcsolódó iroda-komplexumok.
Az izraeli high-tech rohamos fejlődése habzsolta a területeket, és ha Tel-Aviv csak nosztalgiázik arról, hogy ő az ország gazdasági központja, nagyon hamar elveszíthette volna ezt a pozícióját.
év | lakos | zsidók | mások | terület km2 | laksűrűség |
---|---|---|---|---|---|
1914 | 3,600 | – | – | 0.99 | 3.6 |
1925 | 34,000 | – | – | – | – |
1936 | 120,000 | – | – | – | – |
1948 | 248,500 | 244,600 | 3,900 | 25.50 | 9.7 |
1955 | 359,700 | 354,000 | 5,700 | – | – |
1961 | 386,100 | 380,300 | 5,800 | 48.50 | 7.8 |
1972 | 363,800 | 357,400 | 6,400 | 49.60 | 7.3 |
1983 | 327,300 | 317,800 | 9,500 | 50.55 | 6.3 |
1995 | 348,900 | 328,400 | 20,500 | 51.42 | 6.4 |
2006 | 384,400 | 351,800 | 32,600 | 51.42 | 7.5 |
2007 | 390,100 | 356,700 | 33,400 | 51.42 | 7.6 |
2010 | 404,400 | 358,900 | 33,400 | 51.78 | 7.6 |
Tel-Aviv közvetlen körzete (מחוז), amelyekkel szinte összenőtt, 10 városból áll.
város | lakosságszám | terület | alapítás | várossányilvánítás | |
---|---|---|---|---|---|
1 | Tel-Aviv-Jaffo | 404,400 | 51,788 | 1909 | 1921 |
2 | Holon | 184,700 | 18,927 | 1940 | 1950 |
3 | Bne-Brak | 172,000 | 7,343 | 1924 | 1950 |
4 | Ramat-Gan | 148,035 | 13,229 | 1921 | 1950 |
5 | Bat-Yam | 129,100 | 8,167 | 1926 | 1958 |
6 | Herzliya | 84,400 | 21,850 | 1924 | 1960 |
7 | Givataim | 49,800 | 3,246 | 1922 | 1959 |
8 | Ramat Hasaron | 38,200 | 16,792 | 1923 | 2002 |
9 | Or Yehuda | 32,400 | 5,141 | 1949 | 1988 |
10 | Kiryat Ono | 28,400 | 4,112 | 1939 | 1992 |
Ám ehhez az 1,2 millió lakosságú körzethez egy három milliónál nagyobb vonzáskörzet tartozik, ahol nincsenek igazán jelentős távolságok.
Tel-Aviv városvezetése már a nyolcvanas évek elején intenzíven kereste a megoldást, miként tarthatná meg a lakosságát, és nem kevésbé az ország gazdasági életében egyre jelentősebb szerepet játszó cégeket – változó sikerrel. Ez nem a jó szándékon múlott, hiszen akkoriban egy roppant lelkes, ötletekkel teli polgármestere volt a városnak: Shlomo Lahat, akik „Csics”-nek becéztek, és négy kadencián keresztül, csaknem húsz éven át (1974-1993) vezette a várost.
Slomo Lahat minden vágya az volt, hogy Tel-Aviv egyfajta kulturális – turista központ legyen. Presztizs-beruházások sora fűződik a nevéhez, amelyekbe gazdaságilag belefulladt a város, de a „pusztuló város – trenden” alig javított, mert nem volt pénz a szakszerű karbantartásra, a takarításra. A mocskos, dél-tel-avivi utcákon járó helyieket nem vigasztalta, hogy északon megépült az Opera.
„Csics” fáradhatatlan volt a pénzszerzésben – 1977-ben létrehozta a Keren Pituah Tel-Aviv -ot, amely fennállása óta több, mint 600 millió dollárt gyűjtött össze szerte a világon tel-avivi projektek finanszirozására. Csakhogy ez csepp volt a tengerben ahhoz képest, ahogy a polgármester költekezett. Rendszeressé vált, hogy a központi kormányzat kellett kisegítse a várost a csőd-közeli helyzetekből. A projektek egy része nem csak drága volt, hanem funkcionális tévedés is (Delfinárium, Kikar Atarim), azonban „Csics” vitathatatlan érdeme a tengerparti sétány, a Tayelet, aminek az első szakaszát 1982-ben adták át.
Ezt a projektet utódai is folytatták, napjainkig 14 kilométer hosszan nyúlik el a tengerparti szakasz. Jaffó déli részén hatalmas parkkal indul, a tel-avivi kikötő rehabilitációjával pedig a Jarkon folyó két partján elterülő parkba torkollik, majd folytatódik északra – kitartó gyaloglással el lehet jutni Herzliyáig.
A kilencvenes években aztán az Ayalon tel-avivi szakaszán is megélénkült az építkezés. Ebben nem sok része volt a polgármesternek, de a szabad tőkeáramlás kihasználta a lehetőséget, amelyet a főközlekedési út jelentett. A népességfogyást pedig megállította a „nagy orosz aliya”, vagyis a volt Szovjetunió tagállamaiból özönlő bevándorlók.
Slomo Lahat 1993-ban leköszönt, az új polgármester, Roni Milo pedig csak mesélt új projektekről, még tel-avivi metróról is, ám regnálása 5 éve nem hagyott nyomott a városon. 1998-ban választották meg azt a polgármestert, akinek legutóbb, 2013 október végén, negyedszer is bizalmat szavazott a város lakosságának döntő többsége.
A kilencvenes évek népességnövekedése felszínre hozta az elavult lakásállomány problémáit. A város felélte a beépíthető , közművesített területeit. A Jaffóhoz közeli, déli részeken egyre katasztrofálisabb lett a helyzet – öreg, vacak anyagokból épült házak rogyadoztak, lepusztult lakónegyedek, ahonnan a tehetősebbek már régen északabbra költöztek. Ez volt a városon belüli mobilizáció sok évtizedes iránya: délről egyre északabbra. De nem volt sokkal jobb a helyzet a város szívének tartott részen sem, ahol a 2-3 emeletes eklektikus és a bauhaus stílusú épületek váltakoztak. Felújításuk rendre meghaladta az alsóközéposztálybeli tulajdonosok lehetőségeit.
A helyzet javítására elindult egy kulturális alapú rehabilitáció a város legrégebbi lakónegyedében a Neve Tzedekben, a város szívére pedig készítettek egy új rendezési tervet, amely megemelte a beépítési százalékot, ezzel lehetőséget adva a társasházaknak, hogy 1-2 szintet még ráépítsenek a házukra, és az eladott lakásokból fedezzék a ház teljes korszerűsítését. Mindezek az intézkedések azonban még sokáig nem hoztak jelentős változást, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy egészen új alapokra helyezni a várostervezést.
Egy város sorsát óriási mértékben befolyásolja, hogy ki(k) vezetik. Ahogy Enrique Peñalosa Bogotában, Rudy Giuliani New Yorkban, vagy Ken Livingstone Londonban megértette az idő szavát, és megtette azt, amit egy felelős városvezetőnek tennie kell, még akkor is, ha intézkedései népszerűségvesztéssel, esetleg a poziciójának az elvesztésével is járnak, úgy Ron Huldai Tel-Avivban, látta a születendő jövőt.
Huldai számára nyilvánvaló volt már hivatalba lépésekor, hogy bombasztikus középületek helyett a közterületeket kell rendbe tenni és példamutatóan takarítani, valamint, hogy a XXI. századra érvényes stratégia terv nélkül a várost nem lehet fejleszteni. Ezért sokéves munkával, mintegy 600 résztvevő segítségével elkészítették a városprofilt, a jövőképet, majd ebből a cselekvési programokat. A város jó működéséhez az üzleti modellt használták, és nem elégedtek meg azzal, hogy valamit megépítenek, hanem kitalálták a fenntartás anyagi és technikai bázisát.
Az alapos tervezés éveiben (1998-2005) még nem lehetett drasztikus változást észlelni, csupán csak annyit, hogy az évtizedek óta elhanyagolt részeken is némi javulás állt be a szisztematikus takarítás következtében.
Ám, miután elkészült a jövőkép, és vele párhuzamosan nagy ütemben a cselekvési program, illetve a konkrét tervek, fokozatosan „megmozdult a város” és 2010-re szinte teljesen megváltozott a város látképe a tenger felől.
A „nagy döntés” amely hosszan tartó viták során csiszolódott közmegegyezésessé – a magasházak építése volt. A lapos, három-négyszintes városkép, amelyben csak nagy ritkán tűnt fel néhány magasabb épület, „felhőkarcolók” sokaságává vált. A kérdés valójában nem az volt, hogy kell magas házakat építeni vagy sem, hanem az, hogy hol, és eközben miképp lehet megőrizni azt, ami érték a régi, kisvárosi Tel-Avivból.
Huldai nem hagyatkozott adományokra – a város működését biztos gazdasági alapokra helyezte, „megtermelte” azt a pénzt, amit aztán takarításra, karbantartásra, a közterületek rendbe tételére fordított kezdetben, aztán egyre többet az oktatásra, a művelődésre. Ma már Tel-Aviv is annak a 15 izraeli városnak a sorába tartozik, amely nem szorul állami támogatásra, kiegyensúlyozott a gazdálkodása, önmagát képes fejleszteni.
A polgármester nem azt várta, hogy az odalátogató turisták hozzák el az „élhetőbb várost”, hanem a helyi lakosságra koncentrált, mert tudta, hogy az idegenek áradata akkor indul meg igazán, ha a helyiek is szívesen laknak a városban, elégedettek a környezetükkel.
A következőkben: Biztos gazdasági alapok
A sorozat kezdete ITT
Gazdálkodás a várossal_1
avagy:
A szolgáltatás-alapú ingatlanadó-rendszer szerepe a kiegyensúlyozott városfejlődésben
Gyakorlati példák Tel-Avivból, és a budapesti lehetőségek.
BME Urbanisztika Tanszék URBANISTA FELSŐFOKÚ SZAKIRÁNYÚ TOVÁBBKÉPZÉS 2012-2014
XI. konferencia I N G A T L A N F E J L E S Z T É S 2013.december 2-i előadáshoz
Egy urbanista tervezzen magának hosszú életet! Akkor, talán az, amivel fiatalon foglalkozott, öreg korára bizonyossággá is válik. Persze csak akkor, ha jó szimattal felfedezte az elkövetkezendő emberöltő urbánus trendjét.
Szerencsés vagyok, mert amivel 19 évesen kezdtem el foglalkozni – a belvárosok rehabilitációja – ma már kikerülhetetlen folyamat. Lassan Budapesten és a vidéki nagyvárosokban is, nem csak külföldön. Még olyan ingatlanfejlesztő cégek is, amelyek új építéssel alapozták meg hírnevüket, a belvárosi rehabilitáció felé kezdenek fordulni.
Tanult kollégámmal ellentétben, nem gondolom, hogy a város válságban van, és azt sem, hogy a mainál jobban működő településrendszer kialakulásának bonyolult problematikájára egyetlen recept a decentralizáció. A szerves városfejlődés is produkált zsákutcákat, és a tervezett-szervezett város sem tudta kikerülni a hibákat, ám a várost alapjaiban a gazdasági érdekek teremtették, így ha érdekegyeztetési alapon próbálunk rendet teremteni kusza világunkban, jó esélyünk van arra, hogy egy a mainál sokkal élhetőbb településrendszert tudunk kialakítani.
Számos minta bontakozik ki a nagyvilágban, de most egy olyan városra hívom fel a figyelmet, amiről Magyarországon kevesen feltételezik, hogy példamutató. Neves, magyar urbanista egy két évvel ezelőtti cikkem kapcsán „leszólt„, hogy „TLV egy harmadik világ típusú környezetben egy „booming city” annak minden ismérvével: a népességnövekedéstől kezdve a valóban jó gazdasági kilátásokon át egészen addig, hogy Izraelen belül bizonyos mértékig exterritoriális terület, európai város, liberális város.” – nos, erre a felületes értékítéletre is részletes választ próbálok adni, amikor az alig száz éves múlt város mai virágzásának okait elemzem, illetve azt, hogy mit lenne érdemes tanulni Tel-Aviv példájából.
A tervezett város
Urbanisztikával foglalkozó szakemberek körében nem kell bizonygatnom, hogy a briteknek milyen fontos szerepük volt a mai várostervezési szemlélet kialakulásában. Tel-Aviv városnak sem nevezhető kezdemény volt, amikor a terület a Brit Birodalom részévé vált (1917-ben). Patrick Geddes készítette el az általános rendezési tervet, a “kertváros”, az akkor legkorszerűbb várostervezési elvek szerint, amit 1927-ben fogadtak el. 1936-ban már 120 ezer lakosa volt, és a hatvanas évekig töretlen a fejlődés, de utána a motorizáció oly mértékben szétdúlta a kertvárost, hogy a kisgyerekes családok kezdtek kiköltözni – húsz év alatt 80 ezerrel csökkent a lakosság. Ekkor hatalmas, önkormányzati indíttatású építkezésekbe fogtak, ami csődbe vitte a várost. 1998-ban választották meg azt a polgármestert, aki szisztematikus, kemény munkával anyagilag stabilizálta a várost, amely önálló gazdálkodást folytat, és elképesztő mértékben fejlődik – nem a népesség számában, hanem az életminőségben.
A britek nem csak tervezték a várost, hanem ők alakították ki a városműködés gazdasági alapjait. Az izraeliek később csak javítottak rajta. A városban lévő minden ingatlan után helyi adót fizetnek a tulajdonosok az önkormányzatnak. Ennek a mértékét az önkormányzat közgyűlése dönti el, minden évben, de vannak alapvető szabályok, amelyek különbséget tesznek az ingatlanok között, az alapterületükön felül. Tehát a helyi adó (arnona – ארנונה ) különböző lehet a települések fajtái között is természetesen, hiszen a különböző képviselői döntésektől függ, de egy településen belül is, különösen egy olyan változatos városszövet esetén, mint amilyen Tel-Aviv.
A város tehát fizetési körzetekre van osztva, ami nyilvánvalóan kapcsolatban van a környék presztizsével, de alapvetően az a szempont, hogy milyen minőségű környezetet biztosít a város az ott lakóknak. Ez az egyik meghatározója a több-változós fizetési egyenletnek.
A második kategória az épület maga – itt is szempont például az, hogy van-e a telken a lakáshoz tartozó parkoló (vagy 30 éve már minden új épület csak lakásonként minimum egy parkolóval együtt épülhetett, a növekvő épületmagasság okán ezek ma már mélyparkolók).
Nem mindegy, hogy az ingatlan lakás, vagy jövedelemszerzésre alkalmas helyiség (üzlet, iroda, gyár, raktár, stb.) Utóbbiak jóval magasabb helyi adót fizetnek, de az semmilyen összefüggésbe nincs azzal, hogy az adott helyiségben valóban dolgoznak, vagy üresen áll. Vagyis az a helyi adó nem úgy működik, mint a magyar iparűzési adó, és ennek roppant nagy a jelentősége mind a város működőképessége, mind pedig az ingatlanok hasznosítása szempontjából. Másfelől, aki egy üzlethelyiséget kibérel, az tudja, hogy a költségei között mindig ott van az arnona, amit ki kell fizetni akkor is, ha veszteségesen működik az üzlet. Ugyanígy, a város költségvetésében is jól tervezhető az az összeg, ami az arnonából befolyik, hiszen arról naprakész információja van a városvezetésnek, hogy milyen ingatlanok vannak a település területén.
A következőkben: Mélypontról felemelkedés
Divatos kellékek
A tegnapi bejegyzés kapcsán – a Philippe Starck facsaróról kezdtünk viccelődni a facebookon, ami újabb témát adott – a lakberendezés divatos kellékeiről…
Az órákhoz, az autókhoz hasonlóan bizonyos lakberendezési tárgyak státusz-szimbólumszerűen ott vannak a divatlapokban közölt fényképeken.
Sokáig szinte kötelező volt a menő konyhákba betenni a Starck facsarót, mint valami szobrot – annak egyébként tökéletes.
Mostanában a Nespresso vette át a vezetést, ezt már nem csak egyszer kell megvenni, hanem dögdrága „patronokkal” is táplálni… a kapszulák botrányosan drágák Magyarországon. Így aztán, ahol sok kávét isznak, ott ki van téve, mint szimbólum, és egy kotyogóban főzik a kávét, amit megisznak. Legutóbb a FUGA – Budapesti Építészeti Központban figyeltem meg ezt a jelenséget: pénzünk nincs, de úgy csinálunk, mintha lenne…
Megvallom, ebben a dologban is eléggé szabályszegő vagyok: alig hiszem, hogy a napi egy kávém miatt veszek magamnak egy Nespressot, szégyen ide vagy oda, én remekül megvagyok a tejben elkevert neszkávéval, amit beteszek egy percre a mikróba, és azzal a nagy csésze kávéval a kezemben kezdek ébredezni hajnalban. Ha igazán jó kávét akarok inni, akkor elmegyek a feketébe.
A konyha berendezése egyébként is ragyogó alkalom arra, hogy megmutassuk mennyire vagyunk „igényesek”, vagy inkább azt, hogy mennyire telik a pénztárcánkból.
A márkás konyhagépek, eszközök térhódítása párhuzamos azzal a jelenséggel, hogy a konyha egy térbe került a nappalival és az étkezővel. Ha ugyanabban a térben, a nappali részen egy Picasso lóg a falon, a gránit konyhapulton meg kell jelenjenek a KitchenAid, az Alessi és társai.
Miközben a konyha-technológia hatalmasat fejlődött az elmúlt húsz évben, ami igazán örvendetes jelenség, sokat lendített a nők emancipációján, hiszen egy gombot a férfi is meg tud nyomni…, azon közben a sznobizmus kiváló terepévé is vált – a márkafüggőséget még meg is lehet magyarázni, hiszen ezek a konyha eszközök többnyire nem csak szépek, hanem valóban hasznosak is. Más kérdés, hogy tizedáron is lehet legalább ilyen hasznos gépeket kapni.
Tel-Avivban számos olyan üzletet találtam, ahol egy pesti lakás árát elkölthetném konyhai eszközökre, a szemétládától a késekig, a konyhabútor nélkül, és gyanítom, hogy ezek az olasz, német, amerikai termékek Magyarországon sem olcsóbbak.
Vagy tíz éve terveztem egy lakást, amibe a konyhai eszközöket is én választottam ki, mert a tulajdonos megfogadta a tanácsomat, hogy a drága, új konyhaszekrényekbe ne rakja bele a szedett-vedett régi lábosokat, hanem kevesebb szekrénybe, a legjobb eszközöket vegye meg – olcsóbban megússza, hiszen a korszerű konyhabútor a lakás szinte legdrágább része.
Akkor volt alkalmam összehasonlítani az ár-érték arányokat. Nagyon racionális döntéseket hoztunk, de egyetlen dologban elismertünk a „magas design” jelentőségét, és ez a mosogató melletti edényszárító. Ebbe beleszerettünk és magam is vettem egyet, annak ellenére, hogy ötször annyiba került, mint a „formázatlan” társa.
Azóta is őrzöm, a kevés holmi közt, ami a tel-avivi lakásomból megmaradt, de a pesti lakásom konyhájába nem illik, így kénytelen leszek majd hozzá tervezni egy konyhát, ha élvezni akarom a szépségét…
(2015- utóirat: idén én is vettem egy Nespresso-t, igaz, a legolcsóbb, akciós masinát, ami egyébként szép is, okos is, meg jó kávét főz – állította a lányom… a férjével együtt annyi „minőségi kávét” isznak, hogy az első hét után, amíg kávéházból hoztam nekik a reggeli kávéjukat, kiszámítottam, hogy annyiből már megvehetem a Nespresszo-t… a kapszulák ugyan drágák (110 forint darabja), de a kávéházi kávé naponta háromszor azért sokkal drágább… most van egy Nespresso-m, ha villogni akarok a látogatóim előtt, de én magam továbbra is tejben oldott neszkávát iszom, mert nekem ilyen kifacsart izlésem van…)
Tanács tervezőknek
Ha már a megbízóval való kapcsolat került szóba egy tanácsadás kapcsán, érdemes ezt a témát alaposabban is kifejteni.
Miközben a lakatosok árajánlatára várok, anyám lakásával kapcsolatban, megjelent egy cikk, ami jelzi, hol is tartunk. Az említett blog sűrítménye annak, amit egy lakáskereső lát nap mint nap a hirdetésekben.
Az építészek szeretik leszólni az embereket, hogy nincs vizuális kultúrájuk… a többségnek tényleg nincs, de mit tesz az építésztársadalom azért, hogy legyen? Ha még az értelmiségiek körében is az a közfelfogás, hogy a lakásuk berendezését megterveztetni luxus, akkor kitől várják az építészek, hogy bármi is megváltozzon a környezettel kapcsolatos igényesség terén? Ofer Brayer azt mondaná nekik, hogy ha tudtok valamit, amire nincs általános igény, akkor keltsétek fel iránta az érdeklődést! Különösen, ha egyébként meggyőződésetek, hogy arra a tudásra nagyon is szükségük lenne az embereknek!
A probléma, hogy Magyarországon mindent fesztiváli cirkusz, törvények-rendeletek, vagy valami nagy akció formájában akarnak egyik napról a másikra megoldani – az pedig nem megy. Az önmagunkkal és a környezetünkkel kapcsolatos igényesség tanult képesség, amibe az ember vagy belenő gyerekként, vagy maga magának alakítja ki, tudatosan, később. Ezt a folyamatot lehet ösztönözni az óvodáktól kezdve az iskolai rendszerben, a médián keresztül, de minden egyes tervező is megteheti, amikor kommunikálni kezd a környezetével. Több, mint két évtized során a körülöttem lévő embereknek, ha akarták, ha nem, megváltozott a környezethez való viszonyuk. Mert tőlem rengeteget hallottak erről. Akár úgy, hogy valamilyen munkával megbíztak, és annak kapcsán „hintettem az igét”, akár baráti körben való beszélgetésekkor hallották tőlem nem egyszer, illetve az utóbbi években, annak is több, mint egy évtizede már – írok erről.
Izraelben ez is könnyebben ment, mert az emberek fogékonyak minden újra, és nem hiszik magukról, hogy ha okosak, akkor mindenhez értenek. Szeretnek élni, ezt nem is titkolják, a jó élethez pedig a jó lakás elengedhetetlen. Ott, amikor megoldottam valamit, futótűzként terjedt a megbízóm ismeretségi körében, hogy milyen jól sikerült a dolog, és egy munkából öt másikat kaptam rögvest. Magyarországon hiába adtam bele a lelkem egy-egy átalakítási projektbe, azon a szálon nem jött további megrendelés. Olyan elismerést sem nagyon kaptam itt, mint Izraelben nap mint nap, hogy a munka során mennyi mindent tanultak tőlem, másként látják a világot maguk körül, mióta velük dolgoztam. De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen éppen mostanában arattam jócskán dicséretet a kétgenerációs lakás kapcsán és megrendelést is kaptam olyanoktól, akik már évek óta hallják a mondókáimat. Mindenesetre, itt lassabban megy a dolog, nehezebb meggyőzni az embereket arról, hogy szükségük van a szakemberek segítségére a lakásátalakításban, de nem reménytelen.
Néha, csak egy morzsányi tudásra tartanak igényt, mondjuk, amikor a szomszéd megkérdi, hogy lehetne a már majdnem kész lakásába jó konyhát kialakítani, mert már egy ideje törik a fejüket, de még nem találták ki… akkor az ő problémájukra kell koncentrálni, és igyekezni a lehető legjobb választ adni. Ha ez egyszer sikerül, akkor van remény arra, hogy legközelebb már előbb kérdezik meg a tervezőt, és nem maguk próbálják megoldani a problémát. Ilyenkor különösen ügyelni kell arra, hogy a kliens ne érezze kirekesztve magát a megoldásból, hanem a tervezési folyamatnak részese legyen. Vannak építészek, akiket idegesítenek a megrendelők, akik állandóan kérdeznek, javasolnak, tudálékoskodnak…
Számomra a kliens minden megnyilvánulása fontos információkat rejt. Amit mond, és ahogy mondja. A javaslatokat mindig megfontolom, nem csak úgy teszek, hanem komolyan mérlegelem, nem söpröm le, mert nem hiszem, hogy mindig nekem van igazam. Ha viszont meggyőződésem az, amit gondolok, több oldalról is ellenőriztem azt, akkor kimondom, leírom, igyekszem meggyőzni a megrendelőt. Volt már olyan, hogy akkor is leírtam a véleményemet, amikor a munka nem volt az enyém, és azt is kockáztattam, hogy rossz néven veszik, hogy belekotyogok a dolgukba. Nemrégiben láttam egy tervet, amelyben a fürdőszoba botrányosan rosszul volt megtervezve, és bár senki nem kért rá, leírtam a tulajdonosnak, hogy gondolja meg, mert ez rossz, kár beleölni az anyagba a sok pénzt.
Az építészfórumon hírhedt voltam arról, hogy a lakóépületek alaprajzait kegyetlenül kiveséztem. Nem érzek semmi tiszteletet olyan építész iránt, aki nem képes jó lakást tervezni a megbízójának. Ha a meggyőződésemmel ellentétes dolgot kíván tőlem a kliens, akkor felmondok – semmi nem kényszeríthet arra, hogy olyat tegyek, aminek az ellenkezőjét vallom. Egy nagy romániai projektet adtam vissza akkor, amikor a kezdetben XXI. századi nívón induló komplex lecsúszott a XIX. századi gondolkodásba. Igaz, hogy ez nagyrészt az elmaradott, román építési törvényeknek volt köszönhető, de ha csak szart lehet csinálni, akkor csinálja, akinek ahhoz van kedve, én biztos nem teszem.
Igen, ez is könnyebb volt Izraelben. Ott az építési hatóságot is meg lehetett győzni, ha jobbat találtam ki, mint ahogy az szokásos volt addig. Így született a lejtőre tervezett társasház kertkapcsolatos, első emeleti lakása, a telken való parkolás új rendje, a komplex háztartási helyiség a korábbi mosóterasz helyett, a családi szoba a folyosólabirintus helyett, az egy az utcára, egy a hátsókertre néző lakás helyett az aszimmetrikus lakáselrendezés, minek következtében mindkét lakásnak volt az utcai homlokzatra néző nappalija, és négy oldalra való tájolás, ami lehetővé tette a tökéletes átszellőzést, légkondicionálók nélküli nyári napokat… – ezek mind engedélyköteles terveken szerepeltek, szokatlanok voltak a maguk korában, de elismerést és utánzásra alkalmas mintát szolgáltattak. Évekkel később egész lakónegyedet terveztek kertkapcsolatos lakásokkal. Az önkormányzati hivatalokban pedig ha eleinte rácsodálkoztak is a terveimre, az évek során megszokták, hogy nálam semmi nem szokványos. Jókat beszélgettünk, megértették, hogy mit miért csináltam, és az élet ment tovább.
Amikor a belső átalakítások felé fordultam, kialakítottam egy munkamódszert, amit most szívesen megosztok bárkivel:
1. A megrendelőt a saját lakásán kerestem fel, akkor is, ha egy másik helyen készült egy másik lakást terveztetni – kértem, hogy ne takarítsanak ki, vagy rakjanak rendet, mielőtt jövök, az életüket úgy szeretném látni, ahogy valójában élik, mert csak így tudok segíteni abban, hogy az általam tervezett lakás működőképesebb legyen az ő számukra.
2. Miután megtudtam, hogy hány személyre, milyen családösszetételre tervezzük a lakást, megkérdeztem, hogy milyen idő-intervallumra? Hány évre tervezik, hogy ez lesz az otthonuk? Ez különösen fontos volt olyan esetekben, amikor a háromgyerekes család szűkös lakásukból költözött egy nagyobb lakásba, vagy házba, már kamaszodó gyerekekkel. Hiszen a megnövekedett helyigény pár éven belül drasztikusan megváltozhat a gyerekek felnőttével. Sokan ilyenkor szembesültek azzal, hogy alig egy évtizeden belül a fölöslegessé vált szobákkal lesz gondjuk. Vagyis, nem csak térben, hanem időben is le kell futtatni a tervet.
3. Minden vonal pénzbe kerül – a tervezőnek óriási a felelőssége, amikor valamit javasol. Nekem sosem volt olyan kliensem, akinek korlátlanul állt rendelkezésére a pénz. Mindig volt egy keret, még ha nem is volt szigorúan kijelölve, amibe valahogy bele kellett férni. Ezzel együtt, kiálltam a minőségi dolgok választása mellett, ha azok beépítésre kerültek. Szinte szlogenné vált, hogy az általam tervezett lakások legdrágább részei „láthatatlanok”, mert a falakban, a födémben vannak, a működést szolgálják, nem pedig azt, hogy elbüszkélkedhessünk vele a szomszédnak.
4. Aztán, ha a működőképesség már biztosítva volt, akkor engem nem ütött szíven az sem, ha a kliens aranyozott csaptelepet akart magának, vagy márványlapokkal boríttatta a fürdőszoba falát – az ízlés az övé, ő lakik benne. Legfeljebb nem fogom lefényképezni. A következő munkát is a szolgáltatás minősége miatt kapom majd, nem a padlólap szépsége, vagy a bútor ízlésessége miatt. Természetesen, ha a kliens kikéri a véleményemet, akkor megmondom, ha azt kéri, hogy adjak tanácsot a színek kiválasztásában, megteszem, és nem mondom szépnek azt, amit nem tartok annak… Amikor egy kedves megrendelőm olyan hálószobabútort választott magának, amit én sosem tettem volna, és megkérdezte, hogy mi a véleményem, akkor csak annyit mondtam, hogy „nem az én világom”. Nem sértődött meg, de értette.
5. A párkapcsolatok számára veszélyes, amikor a két fél merőben különböző dolgokat akar az új lakásban. Minél inkább „beépülök a családba”, annál inkább előttem zajlanak a viták, ami nem baj, de tudni kell olyan kompromisszumos megoldásokkal szolgálni, ami kibékíti az ellentéteket. Alapvetően feminista szemléletű az, amit tervezek, és ezt hangsúlyozni is szoktam, ha egy hímsoviniszta férjjel állok szemben. Sokszor éreztem azt, hogy én kimondhatom azt, amit a feleség sosem tett volna, mert meg tudom indokolni, hogy ami jó a feleségnek, miért jó valójában a soviniszta férjének is, anélkül, hogy vérig sérteném.
6. Nagyon szeretek gyerekszobát tervezni – ilyenkor mindig megbeszélem a dolgokat a gyerekekkel. Akár hiszik, akár nem, egy kétévessel is lehet értelmes beszélgetést folytatni. A gyerekeknek nagyon jó szobákat kell tervezni, mert annak a képét viszik magukkal felnőttként is. Sokszor voltam konfliktusban a szülőkkel a gyerek akaratának érvényesítése miatt, de nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a végén mindannyian elégedettek. Nem értek egyet azzal a szemlélettel, miszerint egy gyereknek apró bútorokat kell venni – kisszék, kis asztal, stb. Az én tapasztalatom szerint a gyerekek olyan bútorokat szeretnének, amilyen a felnőtteknek van és hajlandók megtanulni a nagyobb székre felülni, vagy magasabbra felkapaszkodni, csakhogy ők is ott lehessenek, ahol a szüleik. A korlát nélküli lépcsőimet sokszor leszólják az aggodalmaskodó szülők, de nekem az a tapasztalatom, hogy éppen ezek a kihívások inspirálják a gyerekeket arra, hogy tanuljanak, és kipróbáljanak dolgokat, miközben odafigyelnek a veszélyekre. Egy gyereket meg kell tanítani fára mászni, nem pedig rettegni a fára mászás veszélyeitől!
7. A munkám értékes, ma már nem szégyellek a pénzről beszélni. Időbe telt. Az „üzleti szellem” nem volt divatos az én fiatalkoromban Magyarországon, és nagyon nehéz volt árat mondanom kezdetben, Izraelben. Sokat „segített” ennek a gátlásnak a leküzdésében az, hogy el kellett tartsak két gyereket… Mivel nem voltam az a fehér kesztyűs tanácsadó, vezetőként boldogultam az építőipar férfias világában, idővel megtanultam megkérni az árát annak a munkának, amit elvégzek. Meggazdagodni persze nem lehet azzal, ahogy én dolgozom, de a sokszor kimerítő munka is nagy-nagy élvezet számomra.
8. Hiába tervezek akármit, ha nincs aki megcsinálja. Amikor 2007 körül Magyarországon kezdtem dolgozni, a legnehezebb dolog nem a helyi szokásokhoz való újra alkalmazkodás, hanem a megfelelő kivitelezők hiánya volt. Helyesebben az én információ-hiányom arról, hogy hol találom a megbízható szakembereket. Ennek az ismeretnek a megszerzéséhez is évek kellenek. „Kell egy csapat” – olyan szak-vállalkozókból, akik hasonlóan gondolkodnak, hasonló a munkamoráljuk és nem egy projektből akarnak megélni egy éven át, vagyis tisztességes áron dolgoznak, hatékonyan. A „saját stáb” azért fontos, mert ezek az emberek tudják, hogy a munka nem ér véget azzal, hogy befejezték… számíthatok rájuk akkor is, ha bármi probléma van. A korrekt üzleti-munkakapcsolatot nem lehet szerződésekkel lepapírozni, az vagy van, vagy nincs. Én hiszek a kézfogással megpecsételt megállapodásokban – ha az nem működik, akkor más sem.
Színek-formák-funkció
Tegnap elhívott egy kedves ismerősöm, hogy segítsek a lakásukban megoldani néhány problémát. A lakás Újlipótvárosban, egy kb. száz éves házban van. A nagymamáról maradt a fiatal párra, akik jó ízléssel, igényesen újították fel úgy, hogy ami csak érték volt a lakásban azt megőrizték.
Régen adtam helyszínen tanácsokat. Bár, azokat a lakásokat, amelyeket az utóbbi időben építek, teljesen berendezem, magamat nem tekintem lakberendezőnek, hanem olyas valakinek, aki újra-funkcionálja a tereket, a kor és a használó igényeire igyekszik adekvát válaszokat adni. A felkérés színekről és formákról szólt – első megközelítésben, azonban csakhamar kiderült, hogy jócskán van funkcionális probléma is, amit meg kellene oldani.
Az eset azért érdekes, mert tökéletesen igazolja az előző részben, a tervező szerepéről szóló bejegyzésben lévő állításokat: nagyon jó ízléssel, odafigyeléssel, nem kevés anyagi áldozattal felújított lakás, ami majdnem tökéletes, csak az a sokéves tapasztalat hiányzik belőle, amit egy kipróbált szakember tud adni. Nagyon remélem, hogy azok a tanácsok is segítenek, amelyeket most, a berendezés-szakaszban adtam, de maradtak olyan problémák, amelyeket nagy valószínűséggel meg lehetett volna oldani akkor, ha az elején, mielőtt bármit csináltak volna a lakással, hozzám fordulnak.
A tanulság miatt írom le az esetet.
A feleség családja lakott itt, ő az, aki védelmezte a polgári miliőt, a finom részleteket, amelyek egyébként, szerencsésen jó állapotban vészelték át az időket. A százéves térelosztást csak annyiban változtatták meg, hogy a nappalit összenyitották a hallal, utóbbiból lecsippentettek egy kb. 80 cm-es sávot, ezzel megnagyobbítva a fürdőszobát és az előszobát – tökéletes arányokat értek el, le a kalappal előttük! Stílusban is remekül illeszkedik a méretes fürdőszoba és az előtér a polgári nagyvonalúsághoz, anélkül, hogy túlzásokba esne.
A megnövekedett nappaliból nyílik egy hálószoba, amelyből már korábban leválasztottak egy 110 cm széles, 510 hosszú garderobe-ot, ám a szoba, furcsamód így vált igazán jó arányúvá.
A gardrobe belső elrendezésében hiányzott a szakmai alapokon nyugvó „merészség”, de ezt, szerencsére, viszonylag egyszerű eszközökkel meg lehetett oldani.
Mivel a hálószoba alapvetően szimmetrikus elrendezésű, logikus volt, hogy az ággyal szemközti fal is az legyen – formailag.
A funkció pedig eleve azt kívánta, hogy ne hosszában, hanem keresztbe tegyük a szekrényeket, mert így a vézna emberek szűkös közlekedője helyett két kellemes teret kapunk arra, hogy öltözködjünk.
A megvalósítás ára még egy ajtó, hiszen a szekrények már megvannak, pont annyi, amennyi kell.
Az eredeti feladatom persze nem ez volt, hanem az IKEA polcok elrendezése az ággyal szemközti falon, és ennek a falnak a színét meghatározni.
A fiatal pár, utóbb értékelte a megváltoztatott garderobe hasznosságát, de maguktól erre nem jöttek rá. Nem azért mert nem elég okosak, vagy nincs eléggé jó ízlésük, hanem mert fel sem merült bennük, hogy egy garderobe lehet más is…
A már megvásárolt IKEA polcok is elférnek, bár ezek azok a polcok, amelyekkel nagyon rossz a tapasztalatom. Ezek a konzolos polcok szépek – üresen. Ha például könyveket akar rátenni az ember, akkor egy idő után „lekonyulnak” – a felerősítés bármilyen jónak tűnik, nem elég erős, így ha már megvették, akkor javasoltam egy kicsit macerásabb, de vélhetőleg jobb felerősítési módot. Mivel, szerencsére gipszkarton falról van szó, a karton lebontásával a szerkezetre szerelt erősítéssel, talán meg lehet oldani, hogy néhány könyvet elbírjon.
Utóbb kiderült, hogy a falat nem kell átfesteni, mert ennek a lakásnak éppen az az erénye, hogy nagyon kevés, de markáns színekkel operál bizonyos tárgyakat illetően, és ehhez a falak halvány, pasztel-krémszíne, a fehér sarokzáró elemmel ragyogó háttér. Ráadásul, a hálószobába vettek egy tüneményes kis fiókos szekrényt, aminek kékbe hajló türkize mögé bármilyen erős színt tenni, vétek lenne – úgy jó, ahogy van. Még a falra akasztott családi képek is jó arányérzékről tanúskodnak.
Az ilyen feladat, amikor a dolgok 95%-a már eldöntött, ott van a helyén, és csupán a hiányzó dolgok színét, formáját kell meghatározni – valójában elég nehéz feladat. Ismerőseim akkor hívtak engem, amikor már jócskán kiveszekedték magukat azon, hogy mi legyen, mégsem tudták eldönteni. Egy jó házasságot is próbára tesz a közös otthon kialakítása, sokszor néztem aggodalommal az ilyen veszekedéseket – a tervező időnként a békebíró szerepét is fel kell vállalja. Fontos, hogy mindkét házastárs úgy érezze – ami született, az legalább annyira az ő akaratát is tükrözi, mint amennyire a másikét.
Amit nem tudtunk megoldani ebben a stádiumban, az most nem igazán jelentős, de az évek előrehaladtával azzá válik: a feleség sehol másutt nem tudja elképzelni az életét, ettől a lakástól megválni nem akar – becsülendő ragaszkodás a nagymamától örökölt családi tulajdon iránt, amit tiszteletben kell tartani. Csakhogy ma egy gyerekszoba van, ami ugyan még egy másik babát is kiszolgál (századfordulás ház jól méretezett szobája), de amikor a még meg nem született gyermek is eléri az iskolás-kort, jó lenne egy külön szoba. Különösen, ha az egyik lány, a másik fiú. A meglévő szobát szétosztani nem lehet, tehát úgy tűnik, hogy az egyetlen megoldás a terjeszkedés lenne – szomszédos lakást megvásárolni, ha egyáltalán, eladják.
A lakáshoz tartozik egy méretes konyha, amit a valamikori konyha és a cselédszoba összenyitásával alakítottak ki. Nagyon szép, nagy tér egy olyan családnak, amely szeret a konyhában élni. Ám a beszélgetés során kiderült, hogy a fiatal pár nem ilyen. A kimondott szavakon túl, az a fontossági sorrend, amit maguk határoztak meg, elárulta, hogy nem ez a helyiség, ahol sok időt töltenek. Persze lehet, hogy az évek előrehaladtával, ahogy a gyerekek nőnek, megváltoznak a szokásaik, de az is lehet, hogy 8-10 év múlva célszerű lesz újragondolni a konyhát – nem kellene visszaépíteni a cselédszobát, de itt van az a tér, ami lehetőséget nyújt egy kamasz-gyerekszoba rafinált kialakítására úgy, hogy a család szokásaihoz jobban illeszkedő kompakt konyhának is helyet adjon. Tehát ez az a pont, amit egy szakember előrelátásával, ugyanazon a pénzen, hosszú távra meg lehetett volna oldani az átépítés első szakaszában, kijavítani viszont bizonyos pazarlással jár, hiszen egy konyhabútor nem két fillér, és 8-10 év alatt nem használódik el. Erre mondják, hogy „megfizetik a tanulópénzt”.
Mire való a tervező?
Jom Kipur-i kitérő…
Már bejött az engesztelés napja, a Jom Kipur. Ha vallásos lennék, akkor ma zsinagógába kellene mennem, imádkozni, hogy a jók könyvébe irattassék a nevem, hogy jó életem legyen a tíz napja kezdődött zsidó új évben. E helyett én írok, olyasmiről, ami, szerintem fontos.
Egy jó ügy érdekében teszem.
Ma bekukkantottam az index-cikk hozzászólásait megnézni, és az egyik adta a témát:
„nekem sincsenek millióim arra hogy akár téged, akár mást felkérjek, hogy csinálják meg a lakásomat és költsenek rá akármennyit. A magam erejéből igyekszem folyamatosan szebbé-jobbá tenni. Nincs mögötte sokéves tudás, és tengernyi tapasztalat? Nincs. Viszont magamnál senki nem ismer jobban engem, én tudom a legjobban mi kell nekem. Ennek ellenére, ha lenne miből, biztos megkérnélek, hogy segíts. De nincs, így magad uram, ha szolgád nincsen…”
Bár válaszoltam erre a megjegyzésre ott is, úgy gondolom, hogy a téma sokkal bővebb magyarázatot kíván. Ezért itt most kibővítem azt, és nagyon örülnék, ha az érdekeltek, építészek, tervezők és lakáshasználók alkalmat találnának arra, hogy kibeszéljék ezt a témát, mert úgy gondolom, hogy ez a hozzászólás nagyon nagy problémára hívja fel a figyelmet.
A szakmai tudás, ami a környezetünk jobbításához szükséges lenne, töredéke annak, amibe az „anyag” kerül. Az emberi test össztömegéhez viszonyítva az agyunk elég kicsi, mégsem célszerű kihagyni a buliból – a szellemiségünk emelt ki az állatvilágból, és a töretlen tudásvágy az ami előre viszi az emberiséget. Ezt Teller Ede nagyon szépen fogalmazta meg egy 1998-ban készült interjúban – nem csak a tudományra igaz.
Azok, akik a szakszerű tervezést kihagyják a munkából, azok létrehoznak egy testet, agy nélkül…
Rengeteg munkanélküli építész van, miközben az az általános nézet, hogy a tervezést meg lehet oldani amatőr módon: „magamnál senki nem ismer jobban engem, én tudom a legjobban mi kell nekem” – NEM IGAZ!
Egyfelől, az emberek csak nagyon kemény önismereti gyakorlatokkal képesek magukat megismerni, van aki ezért még pszichológushoz is jár, szóval ez egyáltalán nem magától értetődő, de arra sem igaz, hogy valaki fel tudja mérni a saját igényeit. Olyan igényeket esetleg, amelyeket ismer, meg tud fogalmazni (szavakban), de számtalan olyan igénye is lehet, amelynek ismerethiány, vagy tapasztalat hiányában nincs tudatában. Mondok egy egyszerű példát: viccelődtünk azzal, hogy nekünk nem kell mosogatógép, mert beosztjuk magunk között a családban a mosogatást. Nem mintha lett volna pénzünk mosogatógépre, de jó vicc volt, hogy nekünk nem is kell… ám akkor, amikor mégis tudtam venni egy mosogatógépet, akkor felfedeztem magam számára, hogy mennyivel könnyebb a konyhát rendbe tenni, mennyi időt takarítok meg, amit hasznosabb dologra fordíthatok. Ha korábban úgy tettem volna fel a kérdést, hogy miként csökkenthetném a háztartási munkát, amivel a maradék időmben is pénzt kereshetnék, akkor kiderült volna, hogy a mosogatógép nem luxus, hanem jó befektetés. Tehát ilyen egyszerű kérdés esetében sem mindegy, hogy tesszük fel magunknak – egy külső szemlélő rávezethet minket a jó kérdésekre, hogy jó válaszokat kapjunk.
A lakótér kialakítása ennél sokkal bonyolultabb kérdéseket is felvet, amelyekre végképp nem gondolhatunk, ha a tervezés közelében sem voltunk korábban. A tervezés nem ízlés kérdése! Volt olyan megrendelőm, akinek remek ízlése volt, öröm volt vele dolgozni, mert ösztönösen jó tárgyakat választott, amikor már oda kerültünk, de az nem segített volna újraszervezni a lakása tereit!
Az emberek többsége a tapasztalatai alapján tudja, hogy néz ki egy nappali, egy háló, egy fürdő, stb. ha sokhelyütt járt már életében, akkor sokféle ilyesmit látott, abból összeállhat neki egyfajta elképzelés, de akkor sem rendelkezik azzal a szakmai tapasztalattal, amivel egy tervező, vagyis mindig a múltból merít, nem pedig a jövőt alkotja. A tervezés lényege pedig nem a múltbeli dolgok leképezése, hanem az igényekből kiindulva létrehozni valami olyasmit, ami a jövőről szól, és lehet, hogy ilyen formában még nem is létezik.
Amikor lakásokat kezdtem tervezni a megélhetésemért, intenzíven tanulmányozni kezdtem a különböző életformákra tervezett lakások elrendezéseit. Először az emlékeimből kotortam elő apai nagyszüleim falusi portáját, amit két generáción keresztül, tapasztalati úton terveztek és építettek : paraszt – kézműves – kereskedő – nagycsalád. Két generáció egy fedél alatt, sok szoba, veranda, téli és nyári konyha, üzlet, műhely, raktár, kocsibehajtó, virágos udvar, baromfiudvar, istállók, szerszámos-műhely, kút, itató, kacsaúsztató, tyúkólak, magtár, fészer, góré, aztán a gyümölcsös és zöldséges-kert, méhes. Mire én megszülettem már minden kialakult, minden a „helyén volt”. Sosem kellett rendet csinálni, mert a rend a ház lényege volt.
Később, Pesten egy harmincas évekbeli, nagy polgári lakásban is laktam, annak a térszerkezetét is elemeztem, úgy, hogy szinte már láttam ahogy feltálalják az ebédet. Nagyanyámék hatalmas házat vittek, de nem voltak bentlakó cselédeik. A polgári lakás két bejárattal, egy hálószobával, fürdővel, nagy nappalival, ebédlővel és hallal, tulajdonképpen csak egy gyerektelen párnak volt elég, akik kényelméről viszont egy cseléd gondoskodott, a konyha és az ebédlő közötti tálalóból nyíló parányi szobában lakva, igaz, külön WC-vel.
A háború után sok nyomorult lakás épült, a régi lakások közül túl sokat szabdaltak darabokra ahhoz hogy az én nemzedékem értette volna, hogy a lakás, az életforma annál sokkal bonyolultabb összefüggésben van, mint, hogy minden funkciónak megvan a maga szűkre szabott tere: konyha, fürdő, háló, stb.
Izraelben kezdtem megérteni a lényegi összefüggéseket, éppen azért, mert teljes figyelmemmel afelé fordultam, hogy a lehető legjobbat adjam annak az embernek, aki megbízott a feladattal.
Miután rájöttem arra, hogy egy jó lakás tökéletesen tükrözi az adott lakó életformáját, amit persze a társadalmi, anyagi helyzete, kulturális igényei nagyban meghatároznak, a következő kérdés az volt, hogy milyennek kell lennie annak a térkapcsolatnak, amely az adott tulajdonos szükségleteit maximálisan kielégíti. Hogy ezt kiderítsem, nagy segítségemre volt az a pár év, amit újságíróként dolgoztam – tudtam kérdezni. Ma már világos számomra, hogy hiába tanultam meg a főiskolán a szükséges műszaki ismereteket, jó lakásokat, amelyekben kényelmesen mozognak a lakóik, csak úgy lehet tervezni, ha kellően ismerem az embert, akinek tervezek, vagy/és képes vagyok felismerni a születendő jövőt.
Ofer Brayer azt mondta, hogy akkor lehet sikeres az ember, ha valós igényeket elégít ki azzal a szolgáltatással, amit nyújtani tud, vagy képes felkelteni az emberek érdeklődését a szolgáltatás iránt. A lakástervezés a kettő kombinációja. Egyfelől nagyon jól kell ismerni a ma lehetséges igényeket, azokat a megoldásokat, amelyeket a világon kitaláltak már a különböző igényekre, de ennél nem szabad megállni – merni kell kitalálni új dolgokat, felkelteni új igényeket.
A romkocsma-eklektika másutt is feltűnt nyomokban, de amit a pesti srácok csináltak ebből, az merészen egyedivé, fogalommá tette a dolgot. Az ötlet nem bonyolult, de frappáns és párosult egy alaposan felépített logisztikával – nem félnótás borisszák találták ki, azért működik.
Egy lakásnak is alapvetően működnie kell – a tervezés lényege tehát a működőképesség, csak már nem abban a primitív értelemben, hogy a konyha arra való, hogy valaki ott csak ételt készítsen, hanem a szempont az, hogy az ember jól érezze magát miközben ételt készít. Kellemes teret alkotni úgy, hogy az minden izében működőképes az adott funkcióra – ez a lakástervezés, az én szememben.
A tervezés nagyon bonyolult lelki folyamat – nem viccelek! A munkához bele kell látni a megbízó életének legintimebb mozzanataiba, a párkapcsolatba, a gyereknevelésbe. Mint egy színész, aki bele kell bújjon a karakter bőrébe, csak itt nem egy előadás a tét, hanem az, hogy milyen lesz az illető közvetlen környezete az elkövetkezendő években, évtizedekben. A jövendő lakás pedig befolyásolhatja a párkapcsolatát a gyerekeihez való viszonyát, a gyerekei szocializációját.
Mindenki magával hurcolja annak a világnak a képét, amiben felnőtt.
Ismertem olyan, nagyon szegény sorból jött, sikeres embert, aki ormótlan nagy házat építtetett csupa rossz emlékből. Nem érezte jól magát benne, ezért hívott engem, hogy segítsek átalakítani. Miután szisztematikusan feltártuk, hogy honnan ered az a vágy, hogy minden nagy legyen, már egész könnyen eljutottunk a normális arányokhoz és a megoldáshoz.
Ha egy embernek fáj a foga, akkor fogorvoshoz megy – nem kezdi magát kezelni. A környezet-tervezés sem kevésbé fontos szakma, még ha egy rossz lakás nem is okoz fizikai fájdalmat. Ez nem pénz kérdése, hiszen a kivitelezési költséghez képest elenyészően kevés a tervezési díj, arról nem is beszélve, hogy egy jó tervező megóv attól, hogy egy csomó fölösleges cuccot megvégy. Hányszor láttam az IKEA-ban megtömött kosarakkal álló embereket? Mert olcsó?
Anyám „régimódi” nevelése szerint, mi nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsó dolgokat vásároljunk!
Minőséget – mértékkel.
Egy mai fiatal, nem szakember helyében mielőtt egy forintot is bármire költenék a lakásomban, felkérnék egy tervezőt. Alaposan kiválasztanám, mint az ember a fogorvosát, nő a maga nőgyógyászát, stb. hiszen ő fog végigkísérni engem azon az úton, ami során kialakul a közvetlen környezetem. Tanácsot ad, megvéd attól, hogy fölöslegesen költekezzem, és ezen közben, magam is megtudok néhány dolgot magamról és a környezethez való korszerű viszonyról… Ha valakinek nincs pénze, akkor még inkább fontos az előre tervezés, a fizikai állapoton túl a pénz elköltésének az ütemezése is. Nagyon sokszor javasoltam azt, hogy miután megtervezzük a végleges állapotot, a megvalósítást osszuk fel részletekre úgy, hogy közben ne legyenek kidobandó átmenetek.
Elsőként azt kell megcsinálni, amit később nem is nagyon látunk, mégis az minden alapja – a beépített, vezetékes rendszerek: villany, víz, csatorna. Lehet a nagymama rozzant bútorai között lakni amíg nem telik jobbra, de akkor is a falban lévő dolgok az elsődlegesek. Ha viszont erre a „láthatatlan” rendszerre költünk a működőképesség érdekében, akkor nem mindegy, hogy azok a vezetékek milyen falakban futnak – ezen a ponton, vagyis a jövőbeni tér kialakításában kell a szakszerű segítség. Nem kell életre szóló szerződést kötni egy építésszel, ha valaki nem látja ennek az értelmét, de kérje ki a tanácsát, mielőtt újraépíti a fürdőszobát – egy vagyont költ anyagokra, miközben lehet, hogy a múlt században tervezett lakás funkcionális rendszere régen elavult, nem szolgálja a mai életformát.
Tervezővel dolgozni nem kiadás, hanem befektetés, ami megtérül abban a környezetben, amiben élsz!
Végül, nem csak az engesztelés napja miatt, térjünk vissza a zsidósághoz, amely az évezredek alatt kialakított egy életformát, amely nagyban hozzájárult az életben-maradáshoz, talán még a sikerességhez is. Mára, úgy tűnik, még a zsidók közül is sokan elfelejtették, a nagy asszimilációs igyekezetben:
Amikor szegények voltak, a régi, pesti zsidónegyedben, csak a negyeden belül költötték el a pénzüket – a szomszéd üzletben vették amire szükségük volt, és a szomszéd meg náluk rendelte meg, amire neki szüksége volt. Nem „barkácsoltak” maguk, hanem közösségben és szakszerűségben gondolkodtak. Ez vitte előre őket. Mert igy mindenki azzal foglalkozott, amihez a legjobban értett, azt jól csinálta, hatékonyan, és egymásnak adtak megélhetést. A „magam megoldom, bár nem a szakmám” nem viszi előre a világot – mindegy, hogy miről van szó.
Légy kiváló a Magad szakmájában, akkor kereshetsz rendesen, és adj munkát azoknak, akik olyasmit tudnak, amit Te nem!
Építési napló_6.rész
Elkészült az alsó aljzatbeton, erre állítjuk fel a szintmegosztó lakatos-szerkezetet. Nem mondanám galériának, mert 3.40-es belmagasságnál nem lehet „galériázni”, mégis fontosnak tartom ebben a 7.75x550x3.40-es dobozban némiképp megosztani a teret – magasságban is.
Most feltettem azt a sarkot, amit egy későbbi időpontban majd lefényképezek a fémvázzal, illetve „beburkolva” a végleges formájában is.
A pillanatnyi állapotot tanúsító kép azt mutatja, hogy a nap milyen mélységig süt be, és ez bizonyos értelemben magyarázatot ad arra, hogy miért hosszában osztottam meg funkcionálisan a teret.
A „sötét” sáv lesz a hálóhely, garderobe és a fürdőszoba helye, míg az ablakokhoz közeli sávban a konyha-étkező-nappali. A dolgozó-sarok, mintegy parancsnoki hídként emelkedik fel, 126 cm-re a padlótól, a garderobe felett .
A téralkotás leglényegesebb része az arányok megválasztása. Ezzel „játszom” a legtöbbet, hiszen minden tér hasznos is kell legyen, miközben a sorolás egyfajta összhangot kell alkosson.
Esetükben a 7 méter 75 cm-es hosszból 2.40-et a fürdőszoba, 2.50-et a dolgozó (alatta garderobe), 2.75-öt a háló foglal el. Ajtó csak a fürdőszobán van, amely szellőzése a légudvarra történik.
Ugyanakkor, a tér mélységét sem egyetlen vonallal választom el, hanem ott, ahol a konyha van, a használaton kívüli kémény miatt csupán 2.40 a tér szélessége, a dolgozó magasságában, az étkező szakaszon már 3 méter, és ez a szélessége a nappali leülő-részének is.
A lakatos-szerkezet nem csak a dolgozó miatt szükséges, hanem azért, hogy a fürdő és a hálószoba felett se legyen egyenletesen 3.40 a belmagasság.
A fürdő wc-feletti részén igen, mivel itt lesz az a bukó-ablak, ami gondoskodik a szellőzésről a légudvar felé, de ahol a mosdó-kád, zuhanyzó van, elegendő a 2.05-ös belmagasság. Annál is inkább, mert az alapterület nem túl kicsi, majdnem 2.50×2.40-es. Ennél a fürdőszobánál azt vettem alapul, hogy akár mozgásában korlátozott ember, ápolóval együtt kényelmesen elférjen. Ezért nincs ugyan semmi túlméretezve, de miután egyetlen térben van kád és kényelmes zuhanyozó, valamint wc és széles rakodó-felületű mosdó – a közrezárt tér tágas.
Ahol a fürdőszoba a garderobe-al találkozik, ott a fürdő felől megközelítve van a háztartási helyiség, vagyis a mosógép, a szennyesruhatartó, a felmosó-mágáv, stb. Mivel ez a dolgozóra vezető lépcső oldala, a lépcső alatti teret igyekszem majd hasznosítani. A dolgozó padlószintje alatt van a garderobe. A tűzfal melletti sávon egy 45 cm-es magasítással, amire le is lehet ülni (mint a falusi házak előtti padra), de onnan egy újabb 45 cm-es fellépéssel a „kakasülőre” lehet felkapaszkodni. Hogy mégse legyen olyan unalmasan egysíkú, itt is ráteszek a kakasülőre egy dobozt – alatta a hálófülkében az ágy, amolyan fordított baldachin alatt.
A sorozat ITT kezdődött.
A következő pedig itt olvasható…