Ön(fenntartó)kormányzat_4
Milyen legyen a magyar településszerkezet ?
Ha meg akarjuk válaszolni a kérdést, akkor bizony nem csak a település-szerkezet, hanem az ország gazdasági és társadalmi szerkezetének jövőjét kell meggondolni.
A mai településszerkezet magánviseli az ország mezőgazdasági jellegét, Trianont, a Budapest (központi agglomeráció) vízfejet, az eröltetett iparosítást, a szuburbanizációt és a gyenge infrastrukturális ellátás okán a kistelepülések elszegényedését is.
Gyönyörű elemzéseket lehet olvasni arról, hogy miként alakult ki ez a helyzet, de a jövő szempontjából sokkal fontosabb azt elemezni, hogy mit lehet kezdeni vele, a XXI. századi elvárható életminőség szempontjából mit tud nyújtani, vagy ahogy az előző részben említettem, esetleg azon kell fáradoznunk, hogy megváltozzon ez a településszerkezet?
Induljunk el abba az irányba, hogy senkit nem kényszerítünk (ösztönzünk) lakhelye megváltoztatására, tulajdona feladására. Elfogadjuk azt, hogy Magyarországon nem csak apró falvak, de még tanyák is vannak, és ha valamit ösztönözni akarunk, az nem a Budapest körüli központ növelése, de még a vidéki városok vagy településkoncentrátumok fejlesztése sem, hanem éppen ellenkezőleg – témogassuk a minőségi vidéki életet!
Ha ez a XX. században őrültségnek hangzott, a XXI-dikben ez a normalitás jele, mert időközben rájöttünk, hogy a gyorsuló élet sok tekintetben zsákutcába vezetett. Lassú város – a trend, és ehhez az egész gondolatmenethez remekül illik a mezőgazdaságra szerveződött régi, magyar településszerkezet. Vagyis, nem csupán humánus, meg demokratikus okokból, hanem tisztán gazdasági megfontolásokból is, a településszerkezetet nem kéne átalakítani.
Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy a majdnem 3200 önkormányzatnak is meg kell maradnia – nem a szervezeti rendszerhez igazítjuk az életet, hanem a minőségi szolgáltatások rendszeréhez rendeljük majd a szervezetet.
Ehhez viszont meg kell határozni, hogy melyek azok a szolgáltatások, amelyeket a legkisebb falvakban, sőt a tanyákon is biztosítani kell a XXI. század szinvonalán.
Ez nem a polgármester és a jegyző, hanem egészséges ivóvíz, a szennyvíz környezetkímélő kezelése, elektromos készülékek használatának lehetősége, internet, a hely megközelíthetősége, olyan orvosi ellátás, amely a távolság miatt nem veszélyezteti a beteg életét, iskolaköteles gyerekek számára lehetőség a tanulásra. Ez a minimum, a XXI. század elején az emberi élethez szükséges feltétel!
És ezt biztosítani lehet akkor, ha nem a megszokott fogalmakban gondolkozunk, vagyis nem beszéltem vízvezetékről, szennyvízcsatornáról, villanyhálózatról, orvosi rendelőről, vagy iskoláról – mert nem ez a lényeg. Ha az utóbbiakról beszélünk, akkor a jelenlegi településszerkezet fenntarthatatlan, de ha azt mondjuk, hogy a lehetőség biztosításának módja a helyi adottságoktól függően sokféle lehet, akkor kinyitjuk a megoldások kapuját.
Van még egy nélkülözhetetlen feladatkör, amit az önkormányzat fel kell vállaljon – valami olyasmi, amit szociális ellátásnak szokás hívni, de mégsem az. A funkció, amire a megfelelő emberekből álló szervezet valójában hiányzik – az odafigyelés. Olyan ember akihez minden problémával, gondolattal, sőt, jobbító szándékkal is oda lehet menni. Nem egy személytelen, megalázó szervezet, ahol segélyt osztanak, hanem egy emberarcú tudásbázis, a problémamegoldás első lépcsője. A nehézsorsú, vagy bajbajutott embereknek nem feltétlenül a pénz segít, sokszor többet ér egy jótanács, egy olyan megoldás felkutatása, amire maga nem gondolt. Coachnak is mondhatnánk, de találtam egy szerintem megfelelő magyar szót is erre – koma.
Koma – olyan férfi vagy nő barát, aki egy másik férfival vagy nővel általában valamilyen rítus folytán meghatározott, közeli viszonyba kerül. A koma sohasem rokon, de a → komaság gyakran a rokonoknál személyesebb, közelebbi kapcsolatot jelent. A koma anyagi és erkölcsi segítséget nyújtó bázis, amely a rokoni és lokális kapcsolatokon túl összeköti az egyént a társadalommal. (Magyar Néprajzi Lexikon)
A koma-körzet olyan ellátási terület, amelyen élő lakosságot, egy ember, főállásban gondoz. Nem kell hat diploma hozzá, elegendő egy célirányos képzés, és feltétel a helyismeret, pontosabban az emberismeret. Az odafigyelni-képességet olyan tudással kell egy tanfolyamon bővíteni, hogy az illető tudja, mivel hová kell fordulni. A további segítséget a hálózat adja. Igen, az internetes koma-hálózat. A fizetését pedig az önkormányzat. A későbbieken, a szervezeti felépítés és a működési mechanizmusok elemzésénél erre még kitérek.
Fontos tisztázni, hogy ez az ország miből akar megélni a jövőben?
Koreai autógumik gyártásából, amely gyárat az ország legértékesebb termőföldjére telepítettek, és abban a pillanatban bezárják, ha az autógyártás bármilyen oknál fogva hanyatló ágba kerül…
Vagy az ország kitűnő természeti adottságait kihasználva, magas szinvonalú mezőgazdaságból, hungárikumként jegyzett élelmiszerek előállításából és a termálvízre alapozott speciális turizmusból, esetleg Európa Floridájaként, jólszituált, európai idősek életük aranyló alkonyát jelentő szolgáltatásokból?
Azt hiszem nem kétséges, hogy a lassú város-gondolathoz melyek illeszkednek.
Előző rész: 3
Következő rész: 5 A hely, ahol jó élni, megteremti a munkát.
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_3
Látszólag apróság, de valójában szemléletbeli különbség, hogy miként kezdünk hozzá egy előttünk álló probléma megoldásához.
Az egyik módszer – Magyarországon ez az általános gyakorlat -, hogy alapos elemzésbe fognak, a probléma mélységeinek történeti és társadalmi hátterét boncolgatják, majd erről az alapról próbálnak lehetséges megoldásokat felvázolni.
A másik módszer – ez jellemző a gyors és tartós megoldásokat követelő izraeli gyakorlatra, de nem csak ott alkalmazzák -, hogy mindenekelőtt egy ideális működési rendszert tisztáznak, aminek látszólag semmi köze a valóság problémáihoz, majd miután ellenőrizték, hogy a felvázolt rendszer hatékonyan működik, megkeresik a jelen helyzetből az ideálisba vezető út lépéseit.
Az eredményesség próbáján, a tapasztalat szerint, a második módszernek nagyobb az esélye. Ennek az az oka, hogy a problémák megoldási szintje a legritkább esetben van a meglévő helyzet síkján. Többnyire a megoldás éppen akkor jelentkezik, ha el tudunk lendülni a rögvalóságról.
Ahelyett, hogy fejjel lefelé a mocsár sűrűjében keressünk a kivezető utat (az első módszer), fel kellene emelnünk a fejünket, hogy a láthatáron meglássuk azt (második módszer).
Nem kell bizonygatni, hogy a jelenlegi, magyar önkormányzati rendszer rossz. Hogy miért nem működik, a jövő szempontjából érdektelen. A kérdés, ami minket foglalkoztat, hogy miként működne jól?
Milyen rendszer működne jól? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor a saját, és a koncepció készítésébe bevont emberek agyában hirtelen kreatív gondolatok tömege jelenik meg – ki lehet próbálni – míg, ha a problémákat boncolgatjuk, akkor a depresszió uralkodik el: megoldhatatlan ennyi gond.
Mindenekelőtt persze, ki kell tűzni a célt.
Aki közeli és kis célokat tűz ki, az jó esetben azokat éri el. Aki mer nagyban gondolkodni, merészet álmodni, új rendszereket kitalálni annak megvan az esélye, hogy ezek valósuljanak meg, de aki rágondolni sem mer, annak 100%, hogy nem következik be alapvető változás a helyzetében.
Mentalitás kérdése megint, hogy melyik utat választja az ember. Kis célok – kis sikerek, kis bukások, vagy nagy célok, amelyek lehetnek bizony nagy bukások is, de ugyanilyen esély van a nagy sikerre is. A kettő között azért van egy lényeges különbség – amig a kis célokat kitűzők sosem érhetik el a ki nem tűzött nagy célokat, a merészek elérhetnek kisebb eredményeket akkor is, ha a kitűzött céljukat nem is. Igaz viszont, hogy a nagy cél eléréséhez nem csak bátorság, hanem rendszerint sokkal több munka, nagyobb következetesség és kitartás is szükséges, amely tulajdonság nem éppen politikusi erény napjainkban.
Az ideális rendszer, ahogy korábban megjegyeztem, csak látszólag független a jelen helyzettől, hiszen természetesen tudjuk az alapproblémát – a magyar településszerkezet elaprózott, a települések 73%-án él a népesség 17%-a, így a XXI. században elvárható szolgáltatások hatékony biztosítása valamilyen, a jelenleginél merőben különböző módszerekkel lehetséges, ha egyáltalán, és a feladatunk éppen az, hogy ezeket a módszereket megtaláljuk.
A megoldáskeresésnek ebben a fázisában még az is felmerülhet, hogy elfogadjuk – ilyen marad a magyar településszerkezet, vagy az erőfeszítések éppen arra vonatkoznak, hogy meg akarjuk változtatni. Vagyis az életképtelen kisfalvakat, tanyákat magukra hagyjuk, és masszív városfejlesztéssel arra ösztönözzük (kényszerítjük) a lakosait, hogy elhagyják a szülőhelyüket a boldogulásuk érdekében. Anélkül, hogy megelőlegezném a magam válaszát erre a kérdésre, csupán felvetem, hogy ez is olyan kérdés, amit nem szabad megkerülni, hanem nyiltan és őszintén fel kell tenni, majd meg is kell válaszolni!
A sorozat második része nagy vihart kavart azáltal, hogy egy „belső anyagnak” titulált, bár véglegesnek mondott koncepciót mert nyilvánosan kritizálni, amely egyébként hosszan emlegeti a demokráciát és az átláthatóságot. Nekem hideglelésem van minden olyan közügyet tárgyaló irattól, amit elzárt irodákban ülő hivatalnokok raknak össze, ahelyett, hogy a téma felmerülésétől kezdve nyiltan felvállalnák a legkényesebb kérdéseket, és azt, hogy nagyon nehéz megtalálni ezekre a közmegegyezést, de éppen azzal teremtjük meg a reményt, hogy mégis sikerül az érdekeket egy irányba terelni, hogy nyilvánossá tesszük a gondolkodást.
Módszertanilag tehát, a kiindulásunk, hogy miközben tudjuk – a jelenlegi rendszer nem jól működik, azt is tudjuk, hogy van egy alapellentmondás a településszerkezetben, feltesszük a legkényesebb kérdéseket, és nyilt közbeszédben keressük rá a lehetséges válaszokat. A megfelelő kérdések felvetéséhez ismerni kell a problémákat, de nem azokban kell elmélyedni, hanem a kérdésekre adott lehetséges válaszokból felépíteni egy ideális rendszert. Majd pedig megtervezni az utat a jelenből a jövőbe. Erre vállalkozunk a sorozat következő részeiben, és a lap helyet ad a pro és kontra hozzászólásoknak.
Előző rész: 2
Következő rész: 4 Milyen legyen a magyar településszerkezet ?
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_2
Az LMP önkormányzati koncepciója 27 oldalon tele van csuda szép elvekkel, eszmékkel, és problémákkal, amelyeket így-úgy, a lehetőségek határain belül meg szeretnének oldani.
Hiányzik viszont egy jövőkép, ami megrajzolná az ideálisan jól működő önkormányzatot. Nem elvekben, hanem láttatva, hogy az mitől működhetne jól.
Az önkormányzat működése nem ideológiai kérdés. A demokráciának is csak annyi a szerepe benne, hogy a XXI. században, úgy tűnik, közösségi egyetértés nélkül rosszabbul működnek a települések. Nem ideológiai, hanem praktikus követelmény.
Mint írásmű, ami meg kéne győzze az olvasót, hogy az LMP programja valami egészen más, sokkal jobb, mint bármely más párté – csapnivaló. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne fussak át a sorokon, hiszen ha bírálni akarom, minden betűjét el kell olvassam – különösen, amikor ilyen mondatok álltak előttem: „Az LMP alkotmánykoncepciója az önkormányzati rendszer változtatásának irányait, a megőrzendő értékeket és az LMP számára fontos új értékeket elvi alapvetésként már tartalmazza, fontosnak tartjuk ezekre itt is felhívni a figyelmet…”
Miután kifárasztottak az elvekkel, a problémák boncolgatásába fognak – 6 oldalon. De amikor a részletes javaslatok részhez ér az ember, és szeretné már tudni, hogy mit kíván tenni az LMP ezzel a szétesett önkormányzati szisztémával, akkor is még mindig az ideológia és az elvek sorjáznak. Ráadásul minden második bekezdés azzal kezdődik, hogy „Az LMP…” – most az LMP-ről van szó, vagy az önkormányzatokról?
Majd a feladatok címszó alatt ilyenek szerepelnek: „Az Alaptörvényben, de legalább az Önkormányzati törvényben kell pontosan definiálni a helyi közügy fogalmát.”
Hogy mi van? Attól fog jól működni egy önkormányzat, hogy deffiniáljuk, mi a közügy? Hello, jogászok! Vannak ennél egy kicsit égetőbb feladatok is a magyar településeken! Persze értem én, hogy a feladatok és hatáskörök deffiniciója miért fontos, de előbb talán fel kéne vázolni a hatékony szolgáltatásokat nyújtó településszerkezetet – nem pedig az Alkotmányra hárítani ezt a feladatot. Agyon van jogászkodva ez a program, és bármekkora tisztelettel tekintek is a jogalkotásra, vannak az életnek olyan oldalai, ahol a jogász csak másod-, vagy harmadhegedűs kell legyen, ahhoz, hogy ne akadályozza az életszerű rendet.
” A cél az, hogy a lehető legtöbb közszolgáltatás az állampolgárok számára kényelmesen elérhető legyen, és gazdaságilag fenntartható módon valósuljon meg. ” A hogyanra itt sincs válasz.
Az első, valamelyes konkrétum a 12 oldalon – „Az önkormányzatok kötelező feladatai közül az egészségügyi szakellátás szervezését kivennénk. Összességében azonban a helyi közszolgáltatások körének szélesítését, és minőségének emelését látjuk kívánatosnak.” Persze, arról egy hang se, hogy ez miképpen lehetséges.
Ezek után visszazuhanunk a vágyálmokba: „A települési képviselő jogállását meg kell erősíteni, jogait ki kell bővíteni és lehetővé kell tenni, hogy valóban képes legyen a település egészéért vállalt felelősséggel képviselni a választóik érdekeit.” Mire tetszenek gondolni? Aztán néhány sorral lejjebb már nem a képviselő, hanem a polgármester jogosítványait kell megerősíteni – a közgyűléssel szemben? Konkrétan? Nem derül ki.
Pedzegeti, de nem foglal egyértelműen állást a településtársulásokkal kapcsolatban, pedig a hatékony működtetésnek magyar viszonylatban éppen a rengeteg kis önkormányzat a nagy baja. És akkor, a 16. lapon végre valami – a regionális önkormányzat a megyei helyett. Óriási! Csakhogy még mindig nincs egy stabil vázszerkezet, amihez azokat a bizonyos feladatokat és hatásköröket kellene hozzárendelni. Megyeháza helyett most regionális önkormányzati apparátus, vagy csupán arról van szó, hogy nem komplett önkormányzatot, hanem csak döntési fórumokat kell létrehozni? A továbbiakban, már nem kritikaként, hanem javaslatként kitérek ennek az óriási különbségére.
Az én kedvencem az önkormányzatok gazdasági alapja című fejezet, mivel az utóbbi 5 évben arról igyekeztem minden politikust meggyőzni, hogy az önfenntartó önkormányzat elérhető cél lehetne 10 éven belül, ha most azonnal ennek jegyében születnének döntések. Csakhogy az LMP koncepció itt sem egy ideálisan működő rendszerből indul ki, hanem belesüllyed az önkormányzatok eladósodásának történetébe, és azt boncolgatja, hogy jogi és banki manőverekkel hogyan lehetne ettől a nyűgtől megszabadulni. Ez nem stratégiai kérdés, hanem legfeljebb taktikai, ám addig, amig az adott önkormányzat életképességét nem tisztáztuk, az adósságteher csökkentése a feneketlen kút esete.
Az önkormányzatok bevétele és kiadása összhangjáról és az egész adórendszer ésszerűsítéséről és a településfejlődés céljait szolgáló szisztéma kialakitásáról sem esik szó. A meglévő, rosszul működő, és főként rossz üzenetekkel bíró adórendszert nem veti el, csak itt-ott módosítani igyekszik. A hatékonyság ezek után, az utolsó előtti oldalon, a ruházat hiányosságaira figyelmet felhívó fügefalevél – nem több.
Van még egy pár sor az átláthatóság fontosságáról, de amikor azt kerestem, hogy kik írták ezt a művet, azt nem láthattam. Talán, a felelősségvállalással kellett volna kezdeni. Az egyéni felelősségvállalás pedig ott kezdődik, hogy az írásomat a nevemmel vállalom.
Ide tartozik az is, hogy miután tegnap megjelent a sorozat első része, és Somfai Ágnesnek, ahogy szoktam megküldtem a linket, arra kért, hogy ne hozzak nyilvánosságra olyan anyagot, amelyet belső információként kaptam. Nos, az LMP anyagból, eleve csak részleteket idéztem (dőlt betűvel), mert nem szeretném a podo-pro.hu olvasóit a terjedelmes szöveggel fárasztani, de továbbra sem értem, hogy mi titkos egy olyan anyagban, amit véglegesként aposztrofáltak. Az pedig, szerintem közügy, hogy az adott párt mit javasol az önkormányzatokkal kapcsolatban.
Előző rész: 1
Következő rész: 3
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_1
Jó ideje tudjuk, hogy a rendszerváltás utáni önkormányzati rendszer rosszul működik. Az egymással vetélkedő pártoknak kényelmes volt a kétharmados törvényre hivatkozva nem csinálni semmit.
2010 tavasza óta ez az ürügy kiesett, de a rendszer működőképessé tételére még sincs kellő akarat. A választások óta eltelt időben az már kiderült, hogy rendszerelvű szemléletet és tetteket nem várhatunk az elvileg mindent keresztülvinni képes kormánytól, mert ha lettek volna ilyen tervei, azok már nyilvánosságra kellett kerüljenek. Ha eddig nem történtek meg a szükséges lépések, akkor pedig már elkéstek.
Azt gondoltam, hogy egy új pártnak, amelynek ebben a pillanatban nincs kormányzati kötelessége, de nagyon szeretne meghatározó tényezővé válni, a legjobb alkalom egy teljesen újszerű szemlélettel előállni – a magyar rögvalóságtól elszakadni tudó, életet adó reménnyel teli jövőképet rajzolni. Mert lehetne másként csinálni, mint ahogy a régi pártok eddig tették…
2005-ben a választásokra készülő Demszky-csapat közrebocsátott egy Budapest-programot, amely felháborított és arra késztetett, hogy a bírálat nyomán megírjam a magam podo-programját. Akkor, még csak egy éve ismerkedtem újra a várossal, a magyar viszonyokkal, de amit leírtam, ma is vállalom, és szerénytelenség nélkül állítom, hogy Budapest jobban járt volna, ha 2006-ban a podo-program kap többséget. Elszalasztott lehetőség volt Demszky újraválasztása, és úgy tűnik, hogy most is több energia megy el utcaátkeresztelésekre, mint stratégiai lépésekre.
Van egy párt, amely nevével is hangsúlyozni akarta, hogy másképp csinálja – az általuk készített önkormányzati koncepciót pár hete megkaptam és az azóta eltelt időben sikerült jónéhányukat magamra haragítanom azzal, hogy megalkuvónak és középszerűnek jellemeztem.
A most kezdődő sorozatomban tételesen kifejtem a szakmai ellenvetéseimet, de az igazsághoz tartozik, hogy az LMP-nek, még a kezdet kezdetén, mikor még nem volt parlamenti párt, ingyen és feltétel nélkül átadtam egy anyagot, amely Budapest 2010-es aktualizált podo-programjaként Híd a jövőbe címet viselte. Valójában ez egy hálózati rendszer, amelyet a részletes program szakmai kezdetének képzeltem, amit kellő komolysággal előbb szakmai körben, majd szélesebb társadalmi bázison kellett volna megvitatni. Erre sosem került sor. Az LMP Budapest programja egy összelapátolt politikai irat, amihez nekem már nem volt közöm.
Idén tavasszal kaptam egy meghívót az önkormányzati rendszer koncepciójával kapcsolatban. Egy napom elment az értelmetlen összejövetelre – semmi rendszer, semmi előzetes szakmai konstrukció. Hónapok teltek el, sokféle fórumokon vitatkoztak, majd elkészült a „végleges koncepció” – nyomda előtti állapotát veszem górcső alá.
Az LMP-vel nem vagyok semmilyen szerződő viszonyban, a pártnak nem vagyok tagja, de kétségtelen, bennük még reménykedtem. Most leginkább bosszankodom, de ha bármi is jobbá lesz azáltal, hogy őszinte és elfogulatlan kritikámat az érdekeltek elolvassák és nem a szadeszre emlékeztető pökhendiséggel reagálnak rá, akkor legyen.
Az LMP-sekkel folytatott levelezésben már kifogásoltam, hogy ugyanazt teszik, mint a Fidesz és az MSZP tette korábban – párthű szakmabeliekkel bélelik ki magukat, ahelyett, hogy olyan szakemberekkel dolgoznának, akik nem a pártot, hanem a közügyet szolgálják. Az átlag politikus hajlamos elszállni saját okosságától, szemben az intelligens politikustól, aki tudja, hogy kritikus szakemberekkel kell önnön okosságát gyarapítani.
Természetesen, nem csupán az LMP koncepciót akarom bírálni, hanem felmutatni helyette valamit, ami nem több, mint egy szakmai keret, egy olyan konstrukció, ami az önkormányzatok hatékony, és önfenntartó működésénél kevesebbel nem éri be, de ennek a célnak az érdekében széleskörű vitára bocsátja a szakmai elgondolást.
Következő rész: 2
Nők vezette forradalom?
Okosak, fiatalok, széplelkűek. Értelmes életet akarnak. Olyat, ahol helyén van a munka, a család, a közösség, a haza. Minden pátosz nélküli egyszerű dolgokat szeretnének. Azt hallják, hogy az izraeli gazdaság ragyogóan teljesít, ők keményen dolgoznak, mégsem érzik, hogy szárnyalnak a gazdasággal – egyre nehezebb kifizetniük a lakbért, a mindennapi kiadásokat, és nem kérnek elnézést azért, hogy a XXI. században a laptop és az okos telefon is az életük szükséges kelléke.
Nők, a huszas-harmincas éveikben, iskolázottak, tudják, hogy semmit nem kapnak ingyen, mindenért meg kell küzdeniük. Nem kérnek szívességet, és nem keresnek egy férfit, aki majd megoldja a problémájukat. Maguk kezdenek a leghatározottabban harcolni a jogaikért.
A Rothschild fasori sátortábor-tüntetést egy fiatal nő, Dafni Leif (balról a harmadik) találta ki, de a frontvonalban a második helyen is nő áll: Sztáv Sapir, a „vörös” (középen). Dr Jáel Gazit ( jobbról a negyedik) a szakvizsga előtti orvosokat képviseli, akik sokszor már kisgyerekes szülők és óriási tehertétel számukra a szabadidőt szinte nem ismerő kórházi rendszer. Rona Arobno (bal szélen) negyedéves építészhallgató, aki már önkéntesként dolgozik az élhetőbb Jeruzsálemért, az építőiparban uralkodó himsoviniszta szellemmel találkozik naponta. Méráv Cohen (jobbról a második) szintén a jeruzsálemi önkormányzatnál igyekszik a női vonalat képviselni. Racheli Ázriá (jobbról a harmadik), maga háromgyerekes családanya a kisgyerekes nők érdekeiért munkálkodik – nem lehet többé kifogás az, hogy ha drága a bölcsöde-óvoda, akkor a többgyerekes nő maradjon otthon és ne dolgozzon! Arin Madar (balról a második) egyetemista, közösségépítésről beszél, a legjobb zsidó hagyományról, amelynek korszerű formája lehetővé teszi az egyéni képességek minden korábbinál jobb kibontakoztatását.
A cikk előzménye az Xnet-en megjelent írás, onnan való a csoportos kép is.
Publikus program
Nem tudom, hogy a magyar divatot mennyire kell újragombolni, de a köztér-tervezést biztos.
Reméltem, hogy a Design Terminál ugyanúgy hamvába hal, mint a Gödör helyére tervezett Nemzeti Szinház, és a Városházapark helyére inspiráló Egeraat produkció.
Tőlem az egész magyar építész-társadalom megsértődhet, de mindháromnak, és még néhány szuperprojektnek ezen a környéken, évek óta ellendrukkere vagyok.
Minden politikai csatározástól függetlenül, tiszta szerencse (vagy Isten ujja, ha így tetszik), hogy a Gödör helyén nem épült színház, hogy az Egeraat-tervet elvitte a gazdasági válság.
A Belvárosban nem többletépítéssel lehet rehabilitálni az épületeket és a köztereket.
Persze, a befektetők szeretnék kihasználni a központ extraprofit-termelő képességét, de azért van az önkormányzat, hogy a közérdek határain belül tartsa a befektetői étvágyat.
Valami agyament tévképzet alapján azonban a legproblematikusabb területek önkormányzatai (V. VI. VII.) városrehabilitációnak, városfejlesztésnek, esetleg ingatlanfejlesztésnek titulálják azt, hogy minden talpalatnyi területet be akarnak építeni, méghozzá abnormálisan sűrűn, ahol már most is alig éri el az 1 négyzetmétert az egy főre eső zöldterület.
Az V. kerületben egészen sajátos módját találták ki az egy lakosra jutó zöldterület-növelésnek, azt tudniillik, hogy csökkentik a lakosságot – a tervezett projektekben már nincs lakás, legfeljebb szálloda, viszont növekszik a kereskedelmi és irodafunkció, miközben a meglévő, utcákra nyíló üzletek elnéptelenednek és a kiadó irodákból is látványos a túlkinálat.
Ez cseppet sem izgatja a kerületi vezetőket, és úgy tűnik, hogy a fővárost sem, mert egy tényleges városrehabilitációban nem érdekeltek – abban „nincs üzlet”.
Ők úgy döntöttek, hogy már az a közterület is bőven elég, ami most van, „túl értékesek a belvárosi területek ahhoz, hogy ne építsék be őket” – állítják a Budapest Szive programban. Bardóczi Sándor tájépítész, azon kevés szakemberek egyike, aki kezdettől szembeszállt az építészek (MÉK hivatalos) álláspontjával, amely a Városházapark helyén holmi „szükséges térfalakkal” igyekezett igazolni a beépítést.
Bár a városlakóknak, az építészek többségével merőben ellentétes a véleményük, de Budapesten nem szokás az iránt érdeklődni, hogy ki mit gondol a döntéshozók körein kívül.
A köztér, a városi park pedig őket nem érdekli, hiszen ők nem használják, többségük nagyon jól elvan a maga zöldövezeti lakásában, vagy a privátjaként kezelt parkerdő közelében.
A budai villájában élő politikusnak a belvárosi zöldterület csak gond, amit takarítani, gondozni kell, és ha rosszul tervezték, akkor a felújítására is pénzt kell kiadni.
Mivel a programalkotás fázisát megspórolják, önteltségükben vagy a politikusok, vagy az építészek találják ki, hogy mi a jó a népnek, a lepusztulás eleve bele van kódolva a rendszerbe.
Peñalosa zsenialisan felismerte, hogy a közterületek szerepe azért kritikus, mert a városi „átlagpolgár”, azok, akik nem a saját kertjükben sütkéreznek, saját úszómedencéjükben lubickolnak, éppen ezeket a közterületeket használják.
Minél rosszabbak a lakáskörülmények, annál nagyobb az igény a közterülethasználatra, éppen ezért, a jól megtervezett, gondosan kivitelezett és következetesen rendben tartott közterületek, zöldfelületek egy-egy városrész rehabilitációjának alapjait jelenthetik. Nem csupán a találkozás tere, ahogy a Fórum-pártiak gondolják, hanem annál sokkal több! Mértékadó a szépre, a jóra, a minőségre és helyes viselkedésre nevel. Egy város a közterületei igényeségével tiszteli a saját lakóit és az odalátogatókat.
Ha egy városvezetés valóban a közszolgálatot tartja fontosnak, akkor kimerítő egyeztetések alapján fogalmazza meg az adott közterületek koncenzusos programját, amelyben a kivitelezés és a folyamatos karbantartás is szerepel mint átlátható üzleti terv, és csak azután kezdődik az építkezés. Szerencsés esetben a minőségi szakmunkát önkéntes kisegítő munkával elegyítve, hogy az elkészült park, játszótér, vagy akár gördeszka-pálya minél több embernek legyen „saját gyereke”, aminek védelmében kész kiállni. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a közterületek amelyeknek van „gazdája”, kevésbé rongálhatók. Nem fegyveres őrségre van ilyen helyen szükség, hanem olyan felelős gondozóra, aki jelenlétével, és folyamatos munkájával fegyelmez.
Budapest belső területein hatalmas hiánya van a zöldnek, annak a „semminek”, amivel talán az építészek nem tudnak mit kezdeni, de a várost használók nagyonis. Nem zöld gyűrűre van szüksége a városnak elsősorban, hanem olyan térkapcsolatokra, amelyek különbözésükkel arra inspirálnak, hogy közösségi emberként töltsed napjaid egy részét, nem pedig a lakásodba zárkózva, a tévé előtt bambulva.
Ha tudom, hogy az első tavaszi napot élvezhetem a Gödör melletti téren egy padon, könyvet olvasva, ha megéhezem, akkor a Kamermayer téren ebédelhetek, a Vörösmarty téren ihatok egy kávét, a Vigadó téren hallgathatok egy kis térzenét, de ha csendre vágyom akkor a Városházaparkba megyek, ha kutyát akarok „legeltetni”, akkor az Erzsébet téren teszem, miközben kamasz gyermekem gördeszkázik. De egy ugrással ott lehetek a Dunaparton is, ahová nem kamikáze bátorságot kívánó átkeléssel vezet az út. Ezért már érdemes tömegközlekedéssel bemenni a városközpontba, hiszen éppen oda „vezet minden út”, a közösségi közlekedéssel legjobban ellátott terület.
A zöldterületekkel tarkított köztér-kapcsolat nem koncentrálja, mint egy pláza, hanem szépen, arányosan képes eloszlatni területén a tömeget, ezért kedvező az utcai portállal rendelkező üzletek számára, és a még meglévő lakásokból sem kell elmenekülni a kibírhatatlan bűz-zaj és mocsok miatt. Sőt, egy idő után lesznek olyan „örültek”, akik pont ebben a belvárosban szeretnének élni, mert az életformájuknak megfelel. Akkor lesz kinek kenyeret-tejet eladni, visszatérhet a sarki fűszeres, a túristagiccset teregető üzletek helyére, és a túrista is jobban érzi magát egy élő városban, mint az utánzat kirakatában.
Visszatérve a sok éves huzavona után mégis megnyílt Design Terminálra, aminek itt semmi értelme, mert bárhol lehet, akit érdekel a téma odamegy, ezt a volt buszpályaudvart pedig az Isten is (meg az eredeti tervező is valamennyire) városi információs bázisnak teremtette, ahol a most Deák Ferenc téri forgalmat zavaró túristabuszok is adekvát helyet nyernének.
Ez annyira kézenfekvő, hogy a politikusok nem gondolhattak rá. Még azzal az előnnyel is járna, hogy eltartaná magát, nem kéne állami milliókkal tömni. Tudom – rémes gondolat.
újgazdag vircsaft
Földes András és Miklós Gábor újabb cikke jelent meg ma az index.hu-n a Csipak-villa meglehetősen furcsa építési történetének legfrissebb híreivel.
Mivel oly sokszor elégedetlenkedek az újságírói bátorsággal és alapossággal kapcsolatban, most szeretném kiemelni a két kolléga következetességét, ahogy az ügyet feltárták. Ha az illetékes hatóságok tizedannyi figyelmet fordítottak volna erre a gigantomániás újgazdag építkezésre, akkor az egész meg sem történhetett volna.
Félreértés ne essék – nem irígylem Csipak Pétert. Tőlem akkora házat épít, amekkorát akar, azt tesz a pénzével amit jónak lát. A saját pénzével és nem a közvagyonnal. Csakhogy az az arrogáns viselkedés, amely a korábbi Ferrari üggyel kapcsolatban is megnyilvánult, ebben a történetben is felbukkan. Az az újgazdag attitűd, amivel kezeli azt is, ami nem az övé, hanem egy tágabb közösségé – gyomorforgató.
Amikor egy viszonylag fiatal ember milliárdokkal dobálódzik, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mitől lett azzá, ami.
Minden jövedelmemmel el tudok számolni, csak az első millióról ne kérdezz – szól az amerikai mondás, ami utal arra, hogy a tehetségen és a „jó helyen, jó időben lenni” szituáción kívül a semmiből jött gazdagságnak néhol vannak sötét foltjai. Éppen ezért, a magukra adó milliárdosok olyan viselkedéskultúrát igyekeznek kialakítani, amely legalább nem irritálja a társadalom kevésbé tehetős rétegeit. Ilyen értelemben az újgazdag kifejezés nem arra utal, hogy valaki mikor szerezte a vagyonát, hanem a viselkedéskultúrára, amelyből hiányzik az illető gazdasági-társadalmi helyzetéből fakadó felelősség.
Ennél is nagyobb gond az, ahogy a társadalom reagál az újgazdag vircsaftra – akik az építkezés különböző fázisaiban, kötelesek lettek volna észrevenni és lépéseket tenni a törvénysértés megakadályozására, játszák az idiótát. „Nem láttam, nem tudtam, azt hittem, nem az én dolgom…” – döbbenet. Aki csak egy kicsit is ismeri az építkezések menetét, az tudja, hogy 20 centis „elallégolást” is észrevesz az ember, ha oda akar figyelni. Persze, ha nem akar látni, az más dolog, csakhogy a semmit nem látott, semmit nem tudó szakembereket páros lábbal kéne kirugni. Minél magasabbról nem látnak, annál gyorsabban.
Felháborító a vezető tervező nyilatkozata. Elvárható lenne egy építésztől, aki aláírta az engedélyezési tervet, hogy ha nem rendelik meg nála a kiviteli tervet, akkor erről értesítse a hatóságokat, és bejelentse, hogy a terv megvalósítása során szükséges tervezői ellenörzést nem tudja felelősséggel ellátni.
A Kamara szerecsenmosdatása is meglehetősen visszatetsző – így aligha lehet az építészek társadalmi rangját emelni. El kéne dönteni, hogy a többség érdeke vagy a kollegiális barátság fontosabb. Kétségtelen, aki a most tapasztalható mocsarat le akarja csapolni, az eleinte csak ellenségeket gyűjt magának, de ennyi áldozatot talán megér egy átláthatóbb, tisztességesebb rendszer reménye.
Ésszerűség és törvény
„A törvény elvárja és feltételezi, hogy az emberek ésszerűen viselkednek.”
Ez a mondat, amely Nagy London tanácsa építésügyi szabályzatának bevezetése, Borvendég Bélát is mélyen megdöbbentette. Mert a magyar valósághoz képest ez az újdonság erejével hatott rá. A cikket szívből ajánlom, az olvasónak nem kell építésznek lennie ahhoz, hogy élvezetét lelje benne. Nem kommentálom, hiszen önmagáért beszél, de gondolatgazdagsága inspirálóan hatott, különösképpen a címben megfogalmazott összefüggésben.
Saját élményem a magyar hivatali bürokráciával és a törvények ésszerűtlenségével való szembesülésem, amikor 2006 táján visszajöttem Magyarországra.
A teljes kétségbeesés szintjére jutottam, amikor az APEH ügyfélfogadó termében az egyik asztalnál megcáfolták azt az információt, amit a másiknál percekkel korábban adtak. Ötvenen felül úgy éreztem, mint egy szellemi fogyatékos, hogy az anyanyelvemen, amiről azt gondoltam, hogy még mindig a legjobban értek, fel nem tudom fogni, hogy mit akarnak tőlem. A sírógörcs határán elmondtam az ügyintézőnek, hogy miként jártak el az izraeli adóhivatalban, amikor ott, nem sokkal a bevándorlásom után, héberül még alig beszélve megjelentem. Nem töltettek ki velem hetvenhét űrlapot, kódokat és olyan adatokat kérve, ami már úgyis megvan nekik a rendszerben, mert abból az egyszerű feltételezésből indultak ki, hogy jobb, ha azt csinálom, amihez értek, az időmet arra fordítom, hogy pénzt keressek, amiből aztán az ő hatékony közreműködésükkel adót fizetek, és ebből az ő megélhetésükre is futja. A dolgok minél egyszerűbb, logikus rendszere a hetékonyság egyik alapfeltétele, ettől működőképes egy társadalom.
De ebben az országban, egyre inkább úgy tűnik, hogy a nagy elterelés-hadművelet közepette egyáltalán nem szempont a hatékonyság, a működőképesség. Zászlók és utcanév-változással szórakoztatják a publikumot, építészeti lázálmokkal riogatják, és megint előjött a kormányzati negyed-kérdés, mint figyelemelterelő. Mert józan észt ezekben a lépésekben nem lehet felfedezni. Úgy érzem magam, mint amikor 2004-ben a Demszky vezette város anomáliáit boncolgattam, és jó ideig képtelen voltam megérteni a döntések logikáját. Mintha fordítva ülnének a lovon, két lehetséges út közül mindig azt választották, ami a városnak kifejezetten káros. Aztán rájöttem, hogy bennem van a hiba, mert a dolgokat mindig a közösségi érdek felöl közelítem, és onnan nézvést eszetlen döntések sora látszik, holott, ha a vezetők egyéni érdeke felöl vizsgálnám a helyzetet, azonnal, minden világos és egyértelmű.
2010-re úgy látszott, hogy Budapest már eljátszotta minden tartalékát, aki ezt a káoszt megörökli, nem tehet mást, mint felgyűri az ingujját és nekilát a nagytakarításnak. Hat év tetyetutyaság után, úgy voltam ezzel, hogy mindegy, milyen pántlikát visel az, aki nekiveselkedik. Egy város rendbetételéhez nem kell ideológia, elegendő a releváns tudás és a következetes munka. Úgy képzeltem, hogy az új főpolgármester első akciója az lesz, hogy lebontja az „ideiglenes” Városházapark és az úrelvtársak parkolói közti ocsmány falat, felszámolja a parkolókat, meghirdeti a közös kertészeti munkát, konkrétan és szimbólikusan is megnyitja a városházát a polgárai előtt. Nem utazgat külföldre, delegációk élén kezet rázni, enni-inni, jópofizni, nem sütkérezik a vakuk fényében semmitmondó nyilatkozatokkal, hanem teszi a dolgát, mert az van bőven.
Azért kerestem fel őt is, mint elődeit, hogy felhívjam a figyelmét a városgazdálkodás fontosságára és olyan helyi adórendszer kialakítását javasoljam, amely nem csupán a gazdasági önállóságot, hanem a városfejlesztés cselekvési szabadságát is jelenti, idővel. Bár a rendszer kifejezetten a magyar viszonyokra épül, előképe egy évtizedek óta jól működő városgazdálkodási modell, amellyel ma Tel-Aviv a városfinanszírozás 88,5 %-át képes önerőből produkálni, és minden jel arra mutat, hogy ezt az arányt javítani is képes, hiszen kimondott célja a teljes gazdasági önállóság. Ami persze nem jelenti a környező, vele már szinte összeépült városokkal való együttműködés hiányát, ellenkezőleg, éppen azáltal javítják a hatékonyságot, hogy szisztematikusan egyeztetik a terveket.
Eleinte úgy tűnt, hogy az új városvezetés érdekelt abban, hogy itt valóban rend legyen, és számomra mindegy volt, hogy politikusi bátorság, vagy cselekvési kényszer motiválja őket abban, hogy kemény munkával új alapokra helyezzék a városműködést. Mint szakember, vállaltam volna a kemény munkát, részükről csak a döntéshez szükséges elhatározás kellett volna. Azzal is tisztában voltam, hogy a négyéves ciklus megköveteli – mihamarabb el kell kezdődjön a műszaki adatbázis létrehozása, és a folyamatos, következetes kommunikáció az új adórendszerről, hogy legalább egy év maradjon a rendszer bevezetése és finomítása után ahhoz, hogy az emberek gyakorlatban is megismerjék az új rendszer előnyeit.
A szerves városfejlesztés időigényes és fárasztó folyamat, nincsenek benne látványos sikerpontok, a szalagátvágásos fotókról le kell mondani, de az is igaz, hogy egy idő után a városlakók, minden győzködés nélkül, maguk észreveszik, hogy jobb itt élni. Ha kellően szorgalmasan dolgozunk, akkor ez az első megelégedettség-érzés bekövetkezik a választások előtt, és akkor sétagaloppban meg lehet nyerni a következő ciklust is. Ezzel a taktikával nyerte meg Ron Huldai a harmadik ciklust is, mint Tel-Aviv polgármestere.
Ron nem különösebb színes egyéniség, elődei között voltak sokkal érdekesebb emberek, mint a legendás „Csics” Slomo Lahat, aki elképesztő ügyességgel varázsolta ki a kormány zsebéből a pénzt a folyamatosan eladósodott város érdekében, aki építtetett jót és rosszat is, a saját csökönyös feje után, és aki húsz éven át „uralta” a várost, amely fellélegzett, amikor végre nyugdíjba vonult. Őt követte a művészetkedvelő Roni Milo, aki imádott kiállításokat megnyitni, rengeteget beszélt, és keveset tett a városért. 1998-ban még a saját pártja (Munkapárt) sem támogatta Ron Huldai jelölését, aki akkor már 5 éve vezetette a Herzl gimnáziumot, amelyet történelme mélypontjáról emelt fel, és tett a város legsikeresebb iskolájává, mind gazdaságilag, mint az oktatás szinvonalát tekintve.
Ron Huldai élete javát a légierőnél szolgálta, 1963-1989-ig vadászpilóta, bázisparancsnok volt, egy hierarchikus rend részeként tette a dolgát. Igaz viszont, hogy kibucban született és a közösségért végzett folyamatos munka a vérében volt. Leszerelése után nem lett különösebben sikeres üzletember, valahogy hiányzott belőle a „magadnak kaparj” ösztöne, de a katasztrofiális állapotban lévő gimnázium felvirágoztatása nagyon ment neki. Nem jó szónok, a mikrofon mögött még ma is úgy néz ki, mint egy szégyenlős kamasz. De tud dolgozni, és jó munkatársakat, szakértőket gyűjteni maga köré.
Miután pártja támogatása nélkül megnyerte a választásokat, ő volt az, aki a város stratégiai tervezésének összetett folyamatába belevágott. Minden csinnadratta nélkül, helyzetfelmérés, egyeztetés, rengeteg munka, kevés dicsőség. Az első években, az avatatlan szemlélő csak annyit vett észre, hogy a város kicsit tisztább, a közterek valamivel rendezettebbek, mintha jobban viselnék gondját a városnak. 2002-re elkészült a városprofil, lendületet vett a közösségi tervezés, az első évtized végére pedig Tel-Aviv soha nem látott építkezés szinterévé vált, adósságok nélkül, saját lehetőségei feltárásával.
Februárban, miután öt hetet töltöttem Izraelben és főként a tel-avivi városfejlődés gazdasági alapjait vizsgáltam, felajánlottam a budapesti városvezetésnek, hogy egy kis szakmai csoporttal kidolgozom a működés új gazdasági alapját. Az elveket, a szerkezetet már tisztáztam, egy konkrét műszaki adatbázis (felmérés) alapján kellene pontosítani a számításokat, és az egész munkát folyamatosan kommunikálni, hogy menet közben javítani lehessen a rendszer gyenge pontjait.
A pénzügyekért felelős főpolgármester-helyettes Dr Bagdy Gábor fogadott. Dr Szemenyei László stratégiai szakreferens ült mellette, és megállapodtunk, hogy minden a helyi adózással kapcsolatos addigi írásomat átküldöm, és egy összefoglalót is készítek számukra, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért. Nem titkoltam, hogy ez a rendszer nem fog azonnal nagy pénzeket biztosítani a likviditási gondokkal küzdő fővárosnak, de hosszú távra ez az egyetlen megoldás a működőképesség biztosítására. Gazdálkodni kell, nem csak elkölteni az államtól kialkudott pénzeket, és nem újabb adók bevezetésével kipréselni abból a lakosságból még valamit, amely már most is igyekszik kibújni az elviselhetetlen terhek alól.
Csupán törvényekkel és tervekkel nem lehet várost fejleszteni a XXI. században. Olyan üzleti terv szükséges, amely eredménye a lakóiért jobbuló városszövet. Az önkormányzat dolga a közterek rendben tartása és fejlesztése, mert ezzel tudja megteremteni azokat az ösztönzőket, amelyek a privát beruházásokat is előrelendítik. A feladat egy felfelé tekeredő értékspirál kritikus pontjait megtalálni, és olyan rendszert beindítani ezzel, amely a közösségi és az egyéni érdeket egy irányba tereli. Nem könnyű, de közel sem lehetetlen feladat.
Tanulni lehet Bogotától, Rómától, Tel-Avivtól, Stockholmtól – de egyik mintát sem lehet átültetni Budapestre. Ezért a városért ugyanúgy meg kell dolgozni, mint ahogy tették azok, akik az ezredfordulón rájöttek, hogy városuk stratégiai átkoordinálása nélkül nincs jövő.
Találkozónk óta (2011.02.08) néma csend. Egy e-mail Szemenyeitől, hogy köszöni az összes anyagot, hamarosan jelentkezik. Ez azóta sem történt meg, de olvastam a közgyűlési előterjesztést, amit ő szignált, és nyomokban megjelennek részletek a tanulmányomból, persze összefüggéstelenül, a rendszer lényegét elfelejtve. A sajtó azonnal értékelte is – öt új, helyi adót akar bevezetni a főváros.
Még tavaly augusztusban, a választások előtt, felhívtam Tarlós István figyelmét arra, hogy az általam javasolt rendszer, bár adókról van szó benne, nem csupán a város pénzügyi helyzetét stabilizálná, hosszú távon, hanem azokat a városrendezési problémákat is helyükre tenné, amelyek ma, a szimpla szabályozás eszközeivel megoldatlanok. Gazdasági eszközökkel lehetne korrigálni a régen elrontott szabályozási terveket, nem erőszakkal, csupán a gazdasági érdekeltség közösségcentrikus módszereivel. Ez nem jogászok és közgazdászok, de nem is csak építészek ügye, hanem összehangolt csoportmunka és a lakosság aktiv közreműködése kell hozzá.
Akkor még nem volt világos számomra, hogy ilyen szándék az új városvezetésben nincs, és közel-távol ma még olyan politikai formáció sincs, amely valóban komolyan gondolja a demokratikus átalakulást – a közösség érdekét, amelyet hivatottak lennének képviselni, előbbrevalónak tekintenék a maguk hatalmának megőrzésénél.
Civil összefogás – 8ker
Budapest VIII. kerületében 1310 civil szervezet van bejegyezve. Ebből 314 működik ténylegesen a kerületben, és kb. 40-50 az, amelynek kifejezetten lokálpatrióta céljai vannak.
Miközben az önkormányzat civil referensként kinevezte Fábián Mártát, néhány civil szervezet hatékonyabb együttműködést szorgalmazott.
A Kesztyűgyárban, június 1-én megtartott első egyeztetés arra volt jó, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást, és a kapcsolattartás formáit megvitassuk. A rendszeres, személyes találkozás fontos, de nem elég hatékony, ezért többen az internet adta előnyöket hangsúlyozták.
A kerületenek van egy hivatalos honlapja, valamint, több civil blog és honlap közül kiemelkedő a 8ker.blog, amely évek óta következetesen képviseli a lakossági szempontokat mindazzal kapcsolatban, ami a kerületben történik.
Míg a hivatalos honlap informativ jellegű, és kétségtelen, hogy sokat javult az elmúlt időben, a civil blog interaktív jellege biztosíthatna egyfajta civil összefogást. Ehhez az kellene, hogy a blog, amúgy lelkes és szorgalmas szerkesztőjét a civil szervezetek módszeresen tájékoztassák a saját munkájukról, és közmegegyezéssel elfogadjuk, hogy ez a blog az általános, kerületi, civil webfelület. Még jobb lenne, ha a blogszerkesztőt anyagilag is tudnánk támogatni, mert egy közösségi blog szerkesztése nem kevés munka. Persze, lehetne új felületet létrehozni, de a magam részéről ennek nem látom értelmét, ha már van egy elég jól működő, ismert weblap. A tartalom a lényeg, nem az újabb keret.
Ebből egy kis vita kerekedett, különösen azért, mert azt a renitens gondolatot is megfogalmaztam, hogy az önkormányzat is finanszírozhatná a bloggert! Mivel a hivatalos honlap nem ad módot az interaktív kapcsolatra, az önkormányzat is nyerne azzal, ha lenne egy olyan webfelület, ahol bárki, aki a kerületben él, dolgozik, vagy csak véleménye van arról, ami itt történik – megírhatja. A valódi demokráciában ugyanis nem csak a hivatásos politikusok hallathatják a szavukat, és a hatalom jól teszi, odafigyel arra, amit a civilek mondanak.
Sajnos, Magyarországon még mindig az a gyakolat, hogy aki megszerezte a hatalmat, az uralja a kommunikációt is. Ez a hűbéresi szemlélet dívik, annak ellenére, hogy a civil társadalom adóforintjaiból „vigad” a hatalom. Vagyis, elvileg, nincs joga arra, hogy az adóforintokból, amiből maga is él, csak a saját tetszése szerinti szócsövet finanszírozza – nem az ő pénze, tehát ugyanolyan kötelessége lenne az ellenvélemény megjelenését is támogatni.
Méginkább igaz ez, ha feltételezzük, hogy a civilek nem mindig a hatalommal szemben foglalnak állást, hanem véleményükkel, munkájukkal a hatalom közösségi érdekű törekvéseit támogatják.
Nők az elnök körül
Nem, ez a cikk nem Moshe Kacav nőügyeiről szól. Legfeljebb annyi köze van az elnöki rezidencia szégyenletes történetéhez, hogy most ott legalább, a nők megérdemelt helyükön vannak.
Simon Peresz körül ugyanis nők intézik a teendőket. Az egész hivatalt nők vezetik. „A nyolcak.” Méghozzá olyan jól, hogy az egyik kereskedelmi tv riportere felfigyelt arra, hogy milyen hatékonyan dolgoznak. Az elnöki hivatalban minden flottul működik, pedig a 88 éves elnöknek percre beosztott, kemény programjai vannak a hét hat napján.
Efrat Duvdevani az elnöki hivatal vezetője. Nem játsza meg az egalistát, határozottan a kamerába néz, amikor azt mondja, hogy ha két hasonló képességű jelölt van egy állásra, habozás nélkül a nőt választja.
A csoport tagjainak jó része, annak ellenére, hogy viszonylag fiatalok, sok éve dolgoznak Peresz mellett. Simon Peresz végletesen perfekcionista, híresen hatalmas munkabírással. 1985-ben, amikor mint miniszterelnök rendbe akarta tenni a hiperinflációval sújtott izraeli gazdaságot, maratoni tárgyalásokba kezdett minden érdekelttel. Kiborított mindenkit azzal, hogy nem engedte el a tárgyaló feleket, amíg meg nem egyeztek, de megcsinálta.
Emlékezetes élményem volt, amikor Zvi Hecker építésszel nála jártam – akkor még főként „blézerek” (az irígyek így hívták a Peresz-tanácsadókat, mert akkor is megkövetelte a tudást, a fegyelmet) voltak az irodában. Tájékozott volt és lényegretörő. Bár Zvi Heckert személyesen ismerte, a témával kapcsolatos aktuális információkat nyilvánvalóan a tanácsadói egyike állította össze számára.
Az évek során egyre több fiatal nőnek adott lehetőséget arra, hogy fejlődjön, kipróbálja magát, és aki bírta vele az iramot, azt elismerte. Így lassan, nála egyre több nő került komolyabb pozicióba. Simon Peresz jómodorú uriember, de kőkemény ha munkáról van szó. Abból a politikusi nemzedékből való, akik életük utolsó leheletéig az ország szolgálatában állnak. Bár az elnöki pozició, éppen úgy, ahogy Magyarországon, sokkal inkább reprezenetatív, mint tényleges hatalom, Peresz itt sem tagadja meg önmagát – sok évtizedes, személyes jó kapcsolatait, tekintélyét is beveti, ha szükséges az ország érdekében.
A hivatalában dolgozó kevés férfi jelenti az esti műszakot, amikor a nők hazamennek a gyerekeikhez, a családjukhoz. Mert az izraeli elnöki hivatal vezetőjének két, a sajtósnak 4 kiskorú gyereke van, és bizony hazamennek a munkaidejük végeztével. Igaz, telefon, internet marad velük, de az esti órákban, a kevésbé fontos feladatokat olyan férfiak látják el, akik maguk is megtanulták a „női nyelvet” – milyen nyelvet, kérdezi az elképedt riporter, mire az egyik férfi válaszolja: lényegretörő.
Az izraeli 2.csatora péntek esti műsora, amely ennek a cikknek az apropóját adta: itt – érdemes megnézni, még akkor is, ha héberül beszélnek.
Menetelünk…
Tegnap volt a Műemléki Világnap. Kettőkor a Civilek a Palotanegyedért egyesület a Múzeumkertben tartott pikniket. Talán, a változó időjárás miatt, idén kevesebben voltak, akik családostul kipokrócoztak.
A programok jók voltak, éppen úgy mint máskor, de a lelkesedők csoportja megfogyatkozott. Nem a közös célokkal van a baj – mintha nem csak a tavaszi felhők, hanem valami megfoghatatlan búskomorság is rátelepedne a lelkekre.
SMS-t, e-mailt, facebok-üzenetet kapok tiltakozásra, tüntetésre – naponta többet is.
Este megtartották az Élet menetét, amely a Holokauszt magyar áldozataira való megemlékezés formája immáron kilenc éve. Azt a napot választották, amelyen 1944-ben a Nagy-Magyarország kárpátaljai településein megkezdődött a gettósítás. Az 1920-as Numerus Clausus után a zsidótörvényeken át, ez volt az a pont, amikor a magyar társadalom többségi támogatással, hivatalosan kitaszította a zsidó származású állampolgárait.
Éveken át úgy tűnt, hogy ebben sikerül egyfajta koncenzust kialakítani. Idén már ez is megtört, mert az Élet menetével párhuzamosan a Terror Házánál és a Dunaparti cipőknél is volt külön-külön megemlékezés. Persze, nem azzal van baj, hogy több a megemlékezés, hanem az, hogy ezek az elkülönülések jelzik – a magyar társadalomban sem a múlttal, sem a jövővel kapcsolatban nincs semmiféle társadalmi megegyezés.
A Holokauszt kapcsán megjelent cikkek kommentjei még sötétebb képet festenek. A gyűlölet és értetlenség, mintha az Élet menete a zsidók magánügye lenne és nem a magyar társadalom problémája, ami nem oldódott meg azóta sem, sajnos.
Sipka László a délutáni, palotanegyedi sétán, a valamikor itt élő emberekre hívta fel a figyelmet.
Arra, hogy nem elég nem tenni rosszat – jót kell cselekedni! A körülöttünk lévő világra talán, nem mindig lehetünk kellőképpen hatással, de azt 100%-osan magunk dönthetjük el, hogy adott helyzetben mit cselekszünk.
Ennek jegyében éltek a Sacré Coeur nővérek. Igaz emberek, olykor kevesen, de vannak, még a legnehezebb időkben is.
A nemzet tragédiája, hogy az egyéni teljesítmények nagyon ritkán képesek közösségi erővé fejlődni. A gyűlölködés és az irígység, a fásultság és a közöny ellehetetleníti a hatékony együttműködést. Pedig, az utunkban álló méretes köveket egyenként aligha görgethetjük el – össze kell fogjunk, hogy haladjuk.
Született coach
Évekig azt hittem, hogy velem van a baj. Nem tudok megülni egy munkahelyen, nem elégszem meg a világ egy szeletével, újabb és újabb kihívások elé megyek. Időnként a véletlen is a kezemre játszott, bár, ahogy öregszem, egyre kevésbé hiszek a véletlenekben.
Magyarországon, a Ratkó korszakban születni nem mondhatni szerencsének – zsúfolt korosztály volt az 53-as. Az a tény, hogy születésemmel felszámoltam anyám verseny-tornász karrierjét alapvetően meghatározta életem első három évtizedét. Egy cégtulajdonos nőknek szervezett üzleti tréningen vált nyilvánvalóvá számomra, hogy miért „rombolom” a saját sikeremet. Két férj után, két diplomával, két gyerekkel, a második hazámban ért a felismerés, hogy anyám iránti szolidaritásom nem engedi túlszárnyalni az ő teljesítményét. Közben, a sokféle élethelyzet, amelybe magamat sodortam, kezdetben ösztönösen, majd egyre tudatosabban, mélyreható tapasztalatokkal gazdagított.
Városgazdász hallgatóként a városi területek értékéről és a belvárosok rehabilitációjáról írtam dolgozatot, amely, a professzorom szerint, a doktori disszertációm alapja lehetettek volna. Mégsem akadémiai pályára, hanem a Fővárosi Tanácsra vitt az utam. Ahol egy idő, meg két gyerek után, a tehetetlenség érzését újságcikkek írásába fojtottam. Lett is belőle botrány, különösen amikor a saját pénzemen szervezett, párizsi tanulmányutamról azt írtam a főnökömnek, hogy egy hónap alatt többet tanultam a város működéséről, mint öt év alatt a munkahelyemen. Eközben, egy tanulmány-pályázat zsűrije túl érthetőnek vélte a stílusomat, ezért nem díjazta az életformaváltozásról írt dolgozatomat, bár a tartalmát eredetinek tartották. Igy félpénzért elmentem újságírónak.
Izgalmas évek következtek. Napilapok, tv-műsorok, és a bázis: a rádió. Akkor még csak egy volt. A legélvezetesebb éppen az, amit a tudós urak a szememre vetettek, hogy tudniillik szakmailag hiteles információkat érthetően tudtam megírni, elmondani. De még mindig csak készültem a jövőmre, mindent kipróbáltam, amit csak lehetett.
Ezt a korszakot, úgy tűnt, hogy lezártam azzal, hogy kivándoroltam Izraelbe, hiszen egészen másfajta kihívásoknak kellett ott megfelelnem. Merőben új környezetben, új nyelven, mindent a nulláról indítani és közben két kisgyerekről, egyedül gondoskodni. Mindezt csak úgy tudtam megoldani, hogy nagyon sokat dolgoztam, és két évvel az országba érkezésem után már saját céget alapítottam, hogy az időmet magam osszam be. Látszólag semmi hasznát nem vettem a diplomáimnak, hiszen nem újságíróként és nem városgazdászként dolgoztam, hanem egyéni igényekre szabott lakásokat terveztem. Valójában éppen azzal tűntem ki az építészek sorából, hogy náluk nagyobb empátiás készséggel ki tudtam bontani a klienseim rejtett vágyait is, és olyan lakásokat terveztem nekik, ahol jól érezhetik magukat. Egy újságíró kiváncsiságával és egy városgazdász komplex gondolkodásával születtek azok a lakások, amelyekben mindennek van helye, és könnyű rendben tartani. Vagyis nem csak szép, hanem hatékonyan működő kellett legyen. Mert a feminizmusom abban nyilvánult meg, hogy a házimunka robotját lakásszervezési eszközökkel csökkentettem: háztartási helyiséget terveztem, olyan berendezést, amit még egy férfi is képes rendben tartani, így a nőkre háruló teher csökkent. Közben életvezetési, gyereknevelési tanácsokat adtam, ha éppen arra volt szükség.
Akkor még nem is sejtettem, hogy én valójában egy coach vagyok, bár mélyen elgondolkodtatott, amikor az egyik családanya házuk felújítása után saját magát is megújította. Az történt, hogy a nappalijukat, az addig megszokott fehér helyett kétszínűre festettem – a falakat sivatagi homokszinűre, a plafont és a lépcsőblokkot égszínkékre. Amikor belépett a negyvenes évei közepén járó háziasszony, a maga seszínű hajával, szürke, észrevehetetlen fazonú ruhájában, felkiáltott a megdöbbenéstől. Abban maradtunk, hogy gondolkodik a hétvégén, és ha nem szereti, akkor átfestjük fehérre. A falak színe azóta sem változott, de egy hét múlva, amikor újra találkoztunk, hogy a képeket rakjuk fel a falra, közösen, egy teljesen más nő nyújtott kezet. Divatos, rövidre vágott vörös hajjal és olivazöld, szexis nadrágkosztümében tíz évvel látszott fiatalabbnak régi önmagánál.
A coacholás családi vonás lett. A fiam hátrányos helyzetű újoncokat coacholt kitüntetett katonákká, a lányom a drámáin keresztül coacholta a környezetét, és egymást is, akarva akaratlanul egyre izgalmasabb kihívások felé. Igaz, akkoriban csak inspirációnak neveztük ezt a személyes, mentális edzést.
Amikor hét évvel ezelőtt az érdeklődésem megint Budapest felé fordult, még nem tudtam, hogy a magyar környezethez való visszaszokás sokkal nehezebb lesz, mint az izraelihez való alkalmazkodás volt annak idején. A negatív légkör olykor fojtogató – pozitiv energiákkal feltöltődni visszajárok Izraelbe. Tanácsadóként utópistának, elemzőként borulátónak ítéltek, és a kudarc-élményemet nem csökkentette az, hogy „jóslataim” rendre beigazolódtak néhány év alatt.
Akarata ellenére senkit nem lehet megváltani – mondtam, miután egy lakóközösség életét egy évre felpörgettem és hiába jött volna velem a többség, a változatlanságba kapaszkodók minden jószándékot méregbe tunkoltak. A saját fontosságuktól megszédült politikusok sem jutottak el arra a szintre, hogy az orruknál tovább lássanak, még ha nem is mindegyikük korrupt. Pedig a hatékony településgazdálkodás a mindennapi életünket leginkább befolyásoló tényező. Ami ma, a napi depressziónk oka, az lehetne a reggeli mosolyunkat adó momentum. Nem pénzen múlik, sőt, a szükséges tudás is itt van valahol, csak nem jut oda a munkapadhoz, mert alkalmatlanok sora veszi el a helyet, akik még alkalmatlanabbakkal veszik körül magukat, hogy ne derüljön ki a saját gyengeségük.
A legkülönfélébb rafinériákkal jutottam el olyan politikusokhoz, akikből kinéztem, hogy megvan bennük az előrelátó döntéshez szükséges bátorság. Hiszen minden az elhatározáson múlik! Aki mer, az nyer – mondja a közmondás is, de itt, a Kárpát-medencében, mintha minden megbicsaklana, ezért azt szoktam mondani, hogy aki nem mer, az 100%, hogy nem nyer, de aki veszi a bátorságot, az megadja a maga számára az esélyt.
Hét éve osztom az észt Budapesttel kapcsolatban, és nem vígasztal, hogy mindazok, akik nem fogadták meg a tanácsaim, azok vagy a börtönben, vagy nyugdíjban vagy a politikai sűllyesztőben vannak. Sikerorientált vagyok. Nem bukott politikusokból akarok albumot, hanem olyanokból, akik a maguk műfajában a legjobbak. Menj vidékre – javasolták, mert egy kisebb településen a szervezeti tehetetlenség kisebb, elég egy értelmes polgármester, aki valóban a közérdeket tekinti életcéljának, de nem mindig tudja, hol keresse, vagy éppen csak az kell, hogy valaki belökje a mélyvízbe.
A nemrég elhunyt történelem-professzorom mondta volt, hogy egy politikus akkor lehet jó vezető, ha meglátja a születendő jövőt. A választási küzdelemben ez a képesség sokszor hátrány, mert a tömeg utópistának véli még azt is, aki egy lépéssel előbbre tart, nemhogy azt, ha valaki kilométerekkel előrébb lát. Ellenben, aki pozicióba kerül, megteheti, hogy maga mellé vesz egy coach-ot, aki inspirálja a hosszabb távon célszerű lépésekre. Annál is inkább, mert a harmadik évezred városstratégiái egyre közelebb kerülnek a win-win tipusú üzleti személethez, és ami a nagy cégek vezetőinek sikerét segíti, az igaz a kormányzati vezetőkre is.
Távolodva a demokráciától
Öt évvel ezelőtt egy tv-műsorban azt mondtam, hogy Magyarországon még csak egy demokratikus kísérlet folyik. Dési János sértődötten leszólta megjegyzésem, a külföndön élő nagyképűségét látta benne, holott csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy a demokráciához több kell, mint parlamentáris keretek.
Az öntudatos polgárság folyamatos hatalom-kontrollja, és az ezt messzemenően figyelembe vevő politikai elit viselkedési kultúrája hiányzik.
Róna Péter ezt úgy fogalmazta meg találóan, hogy miután ádáz küzdelem folyik a hatalom megszerzéséért, akinek sikerül, „beül”, vagyis minden energiáját arra fordítja, hogy megtartsa a hatalmat, ahelyett, hogy azzal foglalkozna amivel megbízták a választók: a közjó érdekében vezesse az országot.
Ez nem bal-, vagy jobboldali kérdés, hiszen az elhíresült öszödi beszéd éppen ezt az igyekezetet leplezte le a baloldali koalíció részéről, és napjainkban, úgy tűnik, hogy valami hasonló folyamatnak vagyunk részesei, a jobboldali kormányzás módszereit tekintve. Ezt, kivételesen, nem a sokszor ostorozott sajtótörvényben látom, hanem az adók egyre nagyobb fokú központosításában. Amíg az adószedés és a közszolgálati kiadások egymáshoz közelítése az önálló gazdálkodás felé nyit utat, a központosítási törekvések a hűbéresi rendszer felé való visszafordulást jelzik.
Persze, joggal mondhatják, hogy az önkormányzatok kiskirályságokká lényegültek az elmúlt húsz évben, és ez sem szolgálta a közérdeket. A poltikai kultúra hiánya valóban a ló egyik vagy másik oldalát kínálja, az egyensúlyi helyzet, valahogy nem tud összejönni. Az együttműködésre képtelen csoportok egymással való küzdelme jellemzi a harmadik, magyar köztársaságot – a lényeg, hogy miként lehet vízbe nyomni a másik fejét, miközben egyre mélyebbre süllyed mindkét fél, ahelyett, hogy együtt felemelkednének. Konstruktív javaslatok helyett olyan intézkedések születnek, amelyek célja „elszívni a másiktól a levegőt” – ennek végzetes következményei lesznek az országra nézve.
Egyre sűrgetőbbé válik a kormányzati feladatok teljeskörű újraértékelése, egy, a korábbi szisztémák toldozgatása helyett, alapjaiban új szervezeti rendszer. Lehetséges, hogy egy merőben funkcionálisan átgondolt rendszerben az oktatás és az egészségügy központi irányítással lenne hatékony, míg a szociális ellátás, a közbiztonság, az önkormányzati szolgáltatások keretében lehetne jobb – nem tudom, mert ennek eldöntése közmegegyezésen kellene alapuljon, aminek eredményét nem szabadna megelőlegezni, hanem le kellene folytatni azt a nagy, össznépi diskurzust, ami végre a dolgainkat rendbe szedhetné.
Az adók központosítása nem ebbe az irányba hat – az anyagi függőség az egyéni és az önkormányzati szinten is az elvtelenül bólogatók táborát erősíti. Bár ez, látszólag kedvez a központi hatalomnak, hiszen egyre nagyobb, konroll nélküli cselekvési szabadságot ad neki, de egyben a bajokat is elfedi. A problémák megvitatása és megoldása helyett alattomban, a felszín alatt nőnek. Egészen addig, amíg a túlnyomás szétfeszíti az egészet.
A forradalmi láz nem egészséges társadalmi szituáció, bármilyen magasztosnak tűnik a radikális változtatás szándéka – a pusztítás mértéke túl nagy. Ha egy elmaradt ország forradalmakra pazarolja energiáit, akkor egyre messzebb kerül attól az életformától, amelynek eléréséért harcba szállt. Hogy ez ne következzen be, mert ez, valójában senkinek nem érdeke, mindig az éppen hatalmon lévők tehetnek a legtöbbet, de nem menti fel azokat sem a cselekvés alól, aki a hatalomtól a legtávolabb állnak. A vélemény-nyilvánítás mindannyiunk „inge”, és kötelességünk magunkra venni, ha nem akarunk csendestársai lenni a rombolásnak.
Talpra magyar
Március 15-e igazán szép ünnep – lehetne. Ha volna némi egyettértés ebben a nemzetben. Ha nem a hatalom demonstrációja, vagy az ellenérzés tüntetése, a nagy magyar széthúzás jelképe lenne immáron másfél évszázada.
Lehet tapsolni vagy ennek, vagy annak a felszólalónak, a szabadság felelősségétől, az egyenlő esélytől és a testvéri összefogástól messze – a haza a haladástól egyre csak távolodik.
Időnként tudunk lobogni, lelkesedni, talán még harcolni is, csak összefogni és vállvetve, kitartóan dolgozni a közös ügyért nem – az nem megy a magyarnak. Nemzeti karakter a rövid lelkesedést hosszú apátiával követő lét, amelyet egy furcsa, világfájdalmas tudat határoz meg időtlen idők óta, mióta a sikertelenséget ritkán váltja a siker. Ezért aztán, kollektívan kapaszkodunk egyes emberek, egyedi teljesítményébe (sportolók, Nobel-díjasok), mintha bármi részünk is lenne benne – de nincs.
Ráfogtuk tatárra, törökre, habsburgra, oroszra, zsidóra, most még a vén Európára is, a magunk tehetetlenségének elviselhetetlenségét. Pedig inkább, szembe kéne nézni vele, és megkérdezni saját magunktól: mi, tehetséges magyarok, miért vagyunk ennyire élhetetlenek a Kárpát medencében? Miért csak az országhatáron túl tudjuk levetkőzni a „dögöljön meg a szomszéd tehene” attitűdöt?
Az ünnepek értelme a bibliai kortól, a közös identitás kiteljesítése – komolyan kell venni, ám külsőségeinél fontosabb a tartalommal való azonosulás. Magyarországon üzengetésre használják az ünnepet, hogy jól megmondják a másik tábornak, hogy mit gondolnak róla! A hatalom megüzeni engedetlen hűbéreseinek, mire számíthatnak, az alattvalóságot nehezen viselők visszaüzennek: nem oda Buda! Innen már csak egy lépés az, hogy fegyverrel is egymás torkának essenek, hogy a fülke-forradalmat facebook-forradalommá avanzsálja a káosz.
Talpra magyar! A levegő-taposásból és a lustaságból, az önmagunk valós helyzetének értékelése felé, a megfontolt és racionális cselekvés felé! Forradalmi hevület nélkül, józan ésszel megszervezett együttműködéssel, lépésről-lépesre építve a közös jövőt. Költő ne menjen a csatatérre, értelmetlenül meghalni, tehetséges ember ne meneküljön a Kárpát-medencéből reményteli partok felé, mert mindenkinek azt kellene tennie, itt és most, amihez a legjobban ért. Mindannyiunk hasznára.
Élet-stratégia nőknek 2011
A női összefogás jegyében csatlakoztam egy feminista blog szerzői gárdájához.
A tükör, Delisa kezdeményezése – a világ különböző pontjain élő nők közös net-felületen írják meg gondolataikat, hogy egymástól tanulva, egymást erősítve haladjuk előre.
A feminista mozgalom 100 éve alatt sokminden megváltozott a környezetünkben, de drámaian sok dolog maradt a maga megkövesedett állapotában – csatákat nyertünk, de a háború még javában tart.
A feminista mozgalom is évről-évre változik, attól függően, hogy éppen mi a feladat. Hat évvel ezelőtt készítettem egy „előrejelzést„, amely azt szerette volna bemutatni, hogy egy nők által vezetett világ jobb lehetne, mint az, amiben most élünk.
Ezúttal a hétköznapi életünkre vonatkozó stratégiát igyekszem felvázolni, amely segíthet a még mindig, meglehetősen feudális jellegű, társadalmi elvárásokkal szemben felvenni a harcot.
A legfőbb feladat, a mi vállunkat nyomja: feminista anyák és nagymamakét, akik mindenekelőtt feminista gyerekeket, unokákat kell neveljenek! Fiúkat és lányokat, egyaránt. Ha nem tesszük ezt, akkor nem várhatjuk el azt, hogy a gyerekeink, unokáink nemzedékében a nemek szerinti hátrányos megkülönböztetés megváltozzon! A hátrányunkat, a mi elnyomatásunkat, fordítsuk előnnyé – ha a társadalmi elvárás még mindig az, hogy a nők neveljék a gyerekeket, míg az apák dolga a pénzkereset, akkor neveljük a gyerekeinket mássá, mint amit ez a társadalom elvár !
A gyerekeknek adjuk meg a választás szabadságát már a játékokban is – nincsenek fiús és lányos játékok! Ünnepekre vegyünk sokféle, lehetőleg társas-jétékot, cimkézés nélkül. Gyerekeink magunk döntsék el, hogy melyikkel szeretnének játszani. Ha közben vita alakul ki köztük, azt is megtanulják, hogy kompromisszumokat kössenek.
Nyissuk ki a világot előttük, ahelyett, hogy bedobozolnánk a jövőjüket. Az önállóságra nemektől függetlenül fel kell készüljenek. A házimunkában nem „segíteni kell”, hanem meg kell oldani bizonyos feladatokat. Erőnktől, képességünktől függően részt kell vennünk benne, ezért még akkor is, ha szerencsétlenségünkre egy középkori várúrnak képzeli magát a férjünk, a gyerekeinket tanítsuk meg takarítani, mosni, vasalni és főzni.
Kezdetben, a játékok elrakása a feladat, később az ágy rendbe tétele, aztán jöhet a saját szekrény, szoba. A fehérnemű kézzel kimosása mellett már egész korán meg lehet tanítani a gyerekeket arra, hogy a hűtőszekrényből kivegyenek maguknak alap-élelmiszereket és elkészítsenek valamilyen ételt maguknak. Aztán persze azt is, hogy el is mosogassák a tányért, az evőeszközt.
A hét egy napjára meg lehet szervezni a nagy közös, családi takarítást, hogy aztán a pihenés, a szórakozás is zavartalanul legyen mindenkié.
Közben, mindezek az elvek, és a gyakorlat, az évek során, természetes viselkedésük részévé válik, függetlenül attól, hogy a családon kívül milyen hatások érik őket. Persze, ez nem mindig zökkenőmentes fejlődés. Ha máskor nem, a kamaszkorban a „feminista gyerekek” is lázadnak, főleg, ha a környezetükben túl sok az ellentétes példa, de aggodalomra semmi ok – ha következetesen vállaljuk az évek során kialakitott rendszert, gyerekeink fiatal felnőttként azt tartják normálisnak és nem azt, amit a soviniszta környezet sugall.
Az önállósulás mérföldköve a szülői házból való elköltözés és a pénzkereset. A munkára nevelés, annak az érzésnek a kifejlesztése, hogy önálló keresetre tehetek szert a munkámon keresztül – nem az egyetem után kell kezdődjön, hanem már 14-15 éves korban. A nyári munka tapasztalatokkal gazdagítja a kamaszt, főként, ha ő maga keresi meg a munkát, és saját képességeit teszi próbára eközben.
A gazdasági önállóság minden egyéb alapja – a lányokat nem arra kell ösztönözni, hogy mihamarabb menjenek férjhez, hanem arra, hogy minél inkább kivívják anyagi függetlenségüket!
Aztán ismerjék meg a világot és önmagukat, hogy életük párját már a szükséges felelősség tudatában választhassák ki. Bárki mondja is nekik, mi, feminista anyák, beszéljük le lányainkat arról, hogy húszévesen családot alapítsanak. Jobb anyák lesznek, ha élet-tapasztalattal felvértezve kezdik családi életület!
Dolgozzanak, építsenek karriert, járják be a világot, ismerjék meg más népek életét, legyenek szerelmesek, boldogok és csalódottak, hogy amikor „megállapodnak” ne érezzék, hogy bármiből is kimaradtak.
Ha megtalálták az „igazit”, akivel legalább két évizedet kibírnak majd egy fedél alatt, akkor is ki kell alakítani a közös élet rendjét, a közös teherviselés alapján, nem holmi hagyományosan kiosztott szerepek szerint. Legyen a háztartás minél inkább gépesített, mert statisztikai adatok szerint, az ilyenekben a munkamegosztás arányosabban oszlik el a nők és férfiak között.
„De szülni, mégsem tudnak a férfiak!”- mondják a megrögzött soviniszták, végső érvként. Nem is kell! Nyugi, még a szoptatást is megtartjuk magunknak, és mert mi, feminista nők is egészséges gyermekeket szeretnénk felnevelni, támogatjuk a több hónapon át tartó szoptatást. Csakhogy, amikor az ember lánya szoptat, akkor a férje abban az időben játsza el a házitündér minden más feladatát – mosson, főzzön, takarítson, hiszen azt egy férfi is képes elvégezni, ha akarja.
Az a nő, aki okosan építette fel karrierjét, és jól választott magának társat a közös családi vállakozáshoz, zökkenőmentesebben éli meg a szülés-szoptatás korszakot, legyen akár három vagy több gyereke. Ha társadalmi szinten az a cél, hogy több gyerek szülessen, és több gyerek nevelkedjen boldog családi körben, ebben az országban, akkor nem a nők röghözkötésén kellene fáradozni, hanem azon, hogy minél zavartalanabb legyen a munkába való átmenet.
A lányaink és unokáink érdekében ki kell vívnunk a megszületett ember tisztes életéhez való jogot – hamarabb, mint a magzati élet védelmét! A politikusok azzal foglalkozzanak, hogy legyenek megfelelő gyermekintézmények, ahová a társadalmi együttélés érdekében íratja be az ember a gyerekét, és nem csupán azért, hogy amíg dolgozik, valaki vigyázzon rá. Teremtsék meg a XXI. század műszaki szinvonalán elvárható közösségi közlekedést, hogy elősegítsék az emberi életre alkalmas településeken a mobilitást, hogy mindenki képességeinek maximumát hozza ki magából, amikor dolgozik. Alakítsanak ki olyan társadalmi környezetet, hogy az üzleti életben és a politikában egyenlő eséllyel léphessen fel nő és férfi, egyenlő munkáért egyenlő bért kapva. Az elkövetkezendő évekre ennyi elég is lenne – akkor a méhünkre már mi magunk is jobban tudunk vigyázni!
Díjtalan gondoskodás
A nyugdíj korántsem olyan magátólértetődő dolog, hogy időről-időre ne lenne szükség megvizsgálni működésének helyességét.
Mielőtt kialakult a társadalombiztosítás ezen fajtája, a család gondoskodott, több-kevesebb sikerrel az idősek nyugalmáról, illetve, természetesen létezett az öngondoskodásnak az a módja, amikor egy ember élete során vagyont gyűjtött, és az adta megélhetését élete alkonyán.
Amikor a kölcsönös szolidaritás elve alapján megszületett a garantált nyugdíj, még mindig fennállt a választás lehetősége – az előtakarékosság és befektetés-alapon való nyugdíj és aközött, hogy a dolgozó társadalmi réteg befizetéseiből finnaszírozzuk az idősek eltartását. Előrelátóbb országokban a két módszert kombibinálták. Magyarországon erre a magánnyugdíjpénztári befizetésekkel nyílt meg az út, meglehetős késéssel, amikor már egyébként is nagy terhet rótt a munkaképes és adózó korosztályra a többiek eltartása ( lásd az első cikkben lévő korfát)
Szakértők szerint a nyugdíj-korhatár emelése legfeljebb csak elnapolhatja a rendszer összeroppanását. Azon felül, hogy a ma munkaképes korú, de mégsem dolgozó népességet termelő tevékenységre ösztönözzük, szükséges olyan hosszútávú befektetések lehetőségének megteremtése, amely egyfelöl biztosítja a jövő nyugdíjasainak megélhetését, ugyanakkor ma is bővíti a munkalehetőségeket. A szélsőséges ingadozásra hajlamos értékpapírok helyett, az ingatlanberuházások jelenthetnek ilyen, hosszú távú befektetéseket. Konkrétan, azzal, ha a törvényesen megállapított nyugdíjjárulék 20%-át, bérbeadás céljából vásárolt vagy épített ingatlanokba fektethetik az adózók.
Hogy működhetne ez a gyakorlatban?
A most éppen 10%-ra emelt nyugdíjjárulék ötöde szabad felhasználású lehetne kifejezetten hosszútávú bérlakás-célú befektetésre.
Példaként: A VIII. kerületi Bródy Sándor utca egyik foghíj-telkére bérházat kíván építeni Gipsz Jakab magánvállalkozó. Létrehoz egy céget, amelynek tulajdonában van a telek, amely megfelelő, már építési engedéllyel rendelkező tervek birtokában, bejelentkezik az APEH-nál, bérház-építési szándéknyilatkozattal. Miután az APEH megvizsgálta, hogy a jövendő bérház építési engedélye olyan, hogy 70 négyzetméternél nem kisebb lakások, energetikailag a legkorszerűbb építési móddal ( minimum az energiaellátás 80%-a megújuló energiából fedezve) épülnek majd, az APEH listába veszi, és a projekt kap egy nyugdíjalap-elismerési számot.
Ezek után, a befektető meghirdeti a beruházást, mint hosszútávú befektetést, amelyet a részvényesek a nyugdíjalapjuk 20%-ig, vagyis a jövedelmük 2%-ig nyugdíjalapként elismerhetik. További feltétel, hogy a beruházás és az épületfenntartás ugyanannak a részvénytársaságnak a feladata, és minimum 80 évig az is kell maradjon ahhoz, nyugdíjalapként elismerjék.
Nagy József szorgalmas médiamunkás, akinek a havi nyugdíjáruléka 100000 Ft Ebből 80000-et befizet az APEH-nak, és bejelenti, hogy havi 20000 forintot Gipsz Jakab 2573867 nyugdíjalap-elismerési számú részvénytársaságába fektet. Ez a befektetés minimálisan 20 éves lejáratú, de Nagy József nem adhatja el 70 éves kora előtt, viszont örökölhető.
A Gipsz Jakab szervezte vállalkozás tehát részvényeseket gyűjt ahhoz, hogy a bérházat megépítse, és aztán a bérházat működtesse. A részvényesek nem készpénzzel, hanem a nyugdíjalapjukkal vesznek részt a vállalkozásban, ami mint egy ingatlanszerzési törlesztés nyújt fedezetet a bankhitelhez.
A szuper-korszerű ház elkészül, és az egyes lakásokat, a földszinti üzleteket kiadják bérbe. A részvénytársaság gondoskodik a bérbeadásról, az épület fenntartásáról, a karbantartásról és az idővel szükséges korszerűsítésekről, felújításokról. A nyugdíjalap-befizetésekből és a bérleti díjakból törlesztik a megvalósításhoz szükséges összeg bankhitelét, később pedig a fenntartási költségeket, de idővel a bérleti díjakból származó jövedelemből képződik az a nyugdíj, amit a részvényesek, a szerződésük értelmében kapnak.
Bár ezzel a módszerrel az állami nyugdíjalap elesik bevétele 20%-tól, de az így létrejött befektetés munkahelyeket teremt és ezen keresztül további adóbevételeket. Arról nem is beszélve, hogy a magyar lakásállomány gyenge minőségét fokozatosan emeli, bővíti a bérlakáspiacot. Az ár-érték arányban, ma teljesen irreális bérlakáspiacot lassan a helyére tenné, hiszen megjelenik egy olyan bérlakás-kínálat, amely ma nagyon hiányzik – reális bérleti díjjal (mivel eleve hosszútávú befektetés a részvényesek részéről, tehát elemi érdekük, hogy mindig legyen bérlő, ne álljon üresen) és alacsony fenntartási költségekkel (megújuló energia). Méretüknél fogva alkalmasak arra, hogy egy-két gyerekes fiatalok is kibéreljék.
A modell működési feltétele, hogy az állam lemond a bérleti díjra kivetett 25%-os adóról – azt 10%-osra mérsékli, minden bérlakás tekintetében. Ezzel azt éri el, ahogy ezt már egy korábbi cikkemben kifejtettem, hogy a ma feketén kiadott lakások tényleges bevételt jelentenek az államkasszának, valamint, a most dolgozó társadalmi réteg saját biztonsága érdekében gyűjt bizonyos nyugdíkiegészítésre, ha kész lakásokat vásárol, és azokat bérbeadja.
Később, egy remélhetően elkövetkező jobb gazdasági helyzetben, a nyugdíjalap bruttó összegét nem változtatva, de a szabadon felhasználható arányát 20%-ról fokozatosan emelve, az állami gondoskodásról az öngondoskodás felé tolhatja a súlypontot – ami az egyén felelősségének a hangsúlyozása szempontjából sem mellékes.