Eladható ingatlanadó 4.
Egy 2009.01.03-i tanulmány, amely ma is tanulságos… Az előző rész itt olvasható.
5. Azon felül, hogy ez az adórendszer egyfajta automatikus kapcsolatot hoz létre a humánus település kialakítása és a kiegyensúlyozott pénzgazdálkodás közt, a rendszer jellegéből következik a gazdálkodás transzparenciája.
Az adóalany aktivitásának növelésére további lehetőségek vannak, amelyek már többnyire a környezettudatos életmód, a település arculatának javítása témakörébe esnek, de átvállalhatnak olyan feladatokat is, amelyeket az önkormányzatnak lenne kötelessége megoldani, de például likviditási problémák miatt mégsem tudja megtenni. Ha például néhány község lakossága összefog és saját erőből építi ki a csatornahálózatot, egy korszerű biogépes szennyviztisztítóval együtt, akkor ez a lépés adócsökkentési tényezőként szerepel.
Számos nemzetközi példa igazolja, hogy az emberek hajlandók a saját környezetük minőségért tenni, akár pénzt is befektetni. Ha az adórendszer „elvárja”, hogy a tulajdonosok karbantartsák az ingatlanjukat, a helyzet javulásáért „jutalmaznia is illik”. Például, ha a lakók egy budapesti bérház belső, lebetonozott udvarát feltörik, és ott egy, a saját környezetüket is szebbé tevő, ugyanakkor a város klimáját is javító kertet alakítanak ki, akkor az adójuk csökken. Ha valaki a műszaki adottságokat kihasználva napelemekkel borítja a tetőt, akkor nem csak a beruházáshoz kap kedvező feltételekkel hitelt, hanem adókedvezménnyel is számolhat, egyúttal.
Tehát a rendszer kellően nyitott kell legyen mind az önkormányzat, mind pedig a tulajdonosok tettrekészségére, és az ezzel járó gyors változásokra. A szerkezet minden település esetében ugyanaz, csak a helység nagysága, feladatainak száma és különbözősége szerint töltődik meg tartalommal. Mint egy üres méhkaptár, amelyet szükség szerint töltenek fel mézzel, illetve vesznek el belőle.
A rendszer tökéletesen átlátható kell legyen. Grafikusan és a tartalmi változásokat illetően is. Bár, mind az adó megállapítása, mind a változások lehetősége nagyon sok mutatót igényel, olyan számlázási rendszerben kell megjelenjen, hogy minimális iskolázottságú emberek is megértsék, követni tudják. Azon felül, hogy az adóalany pontosan értse és meg is értse, hogy mit miért fizet, az általa befizetett összegek nyomonkövetése legalább ilyen fontos feladat.
Miközben az adó mértéke rendkívül dinamikusan alakul, és illeszkedik a valóság változásaihoz, a bevételek felhasználása minden eddiginél nagyobb önkormányzati „fegyelmet” kíván. Ezen a ponton kell belépjen az egész önkormányzati rendszer felülvizsgálata.
Mivel az önkormányzat szervezi mindazokat a szolgáltatásokat, amelyek a település létfenntartásához szükségesek, a vízellátástól a kéményseprésig, a járdák takarításától a közvilágításig, és ezek ellenértéke az ingatlanadóban lerótt befizetés részeként összegszerűen, minden ingatlanra lebontva szerepel, a számlán egyértelművé válik minden ingatlantulajdonos számára, hogy mennyibe kerül neki az apparátus fenntartása.
Mivel az egész önkormányzati működés tökéletesen átlátható bárki számára, drasztikusan csökkenteni lehet a szinte csak ellenörző-döntéshozó képviselői testületet. A képviseleti demokráciák kialakulásakor a döntésekhez szükséges információt nehéz lett volna eljuttatni mindenkihez. Ma már az interaktiv információáramlásnak sincs technikai akadálya. Ugyanakkor a képviselőtestületek által hozott döntések megfontoltsága és helyessége kétséges, éppen azért, mert a vállalt felelősség túlságosan megoszlik. Tehát, miközben csökkentjük a képviselők számát, növeljük az egyéni felelősség mértékét.
Mivel azt, hogy mivé akarjuk fejleszteni a települést – a legszélesebb koncenzuson alapuló tervekben határozzuk meg, a képviselőtestületek döntése jórészt a Hogyan?-ra szorítkozik. Ennek végrehajtásáért viszont személyes felelősséggel rendelkező emberek kellenek, akik teljes munkakapacitásukat a cél érdekében képesek mozgósítani. Mivel a bevétel forrása már nem a központi elosztás, többé nem kellenek az „államnál kijáró” emberek. Ezzel nemcsak egyes polgármesterek kettős foglalkoztatását (nem egyszer országgyűlési képviselők is) lehet megszüntetni, hanem a „rokoni kapcsolatokon” alapuló pénzszerzést nemkülönben.
Mi lesz azokkal a településekkel, amelyek ma sem képesek fenntartani önmagukat? – kérdezheti, aki még ma is hisz a központi elosztás esélykiegyenlítő szerepében. A bevezetés időszakában a nekik nyújtott segitségnek éppen az kell legyen a célja, hogy eljussanak az önfenntartásig.
6. Az életkörülmények javulása, a kiegyensúlyozott pénzgazdálkodás és a közösség számára tökéletesen átlátható településgazdálkodás egymást feltételező és egymás hatását erősítő folyamatként kell megjelenjenek. Ezért a rendszerbe beépülnek bizonyos automatizmusok.
Mivel minden településgazdálkodási szolgáltatást az önkormányzat kell szervezzen, a kifizetések rajta keresztül történnek, az ilyen tipusú szolgáltatások nagyfogyasztójává válik – kihasználva az „értékes vásárlónak” járó előnyöket. Az önkormányzat a szolgáltatást nyújtó céggel, nem a fogyasztóval szemben kerül monopolhelyzetbe. Minden szolgáltatásra nyilvános pályázatot kell kiírni, és a döntésért egyetlen ember felelős, a nevével. Igy lehet tettenérni, hogy ki és milyen hibás döntést hozott.
Budapesten 200 millió forintos költséget terveztek 200 gyalogos átkelőhely felfestéséért, amiből azért lett csak kisebb botrány, mert egy újságírónak feltünt, hogy 1 millió forint/zebra, mintha kicsit túl lenne fizetve… a képviselőknek és a városházi szakembereknek nem tünt fel.
A szolgáltatások jelentős része karbantartó jellegű: utak, járdák, víz és csatornahálózat, stb. üzemkész állapotban való tartása, rendszeres felújítása. Ezekre olyan szerződést kell kötni, amelyben az állapotfelmérést követően a zavartalan működéshez szükséges munkára szerződik az önkormányzat, egy adott idő-intervallumra. Például nem útfelújításra költ, minden egyes alkalommal, amikor kátyússá válik az adott útszakasz, hanem abban állapodik meg egy útépítő céggel, hogy az az útszakasz zavartalanul, kiváló minőségben használható az év minden napján. A szerződött összeg csökken minden egyes nappal, amikor a helyzet nem ilyen. Ha egy kátyú miatt valamelyik autónak kára származik, azt is az útépítő cég fix összegéből kell levonni. Vagyis a cég érdeke nem az lesz, hogy ugyanazon az útszakaszon minden évben néhány hetet elpiszmogjon a kátyúkkal, hanem az, hogy amikor javításra van szükség, akkor azt olyan jól megcsinálja, hogy nagyon sokáig ne legyen szüksége visszatérni. A munkát pedig olyan gyorsan végezze el, amennyire hamar csak a minőségi technológia megengedi, hiszen minden elvesztegetett napért súlyos árat fizet.
Az ily módon felépített szolgáltatóhálózat végzi majd a dolgát a leghatékonyabban, miközben a kiadásokat precízen meg lehet tervezni jó előre, és a településen élők számára is a lehető legkevesebb kényelmetlenséget, bosszúságot és kárt okozza.
Mivel a településműködtetés, adózás, költségvetés szerkezete az egész országban ugyanaz a rendszer és mindenki számára elérhető adatok szerepelnek benne, online ellenőrizhető. Ha valamelyik önkormányzatnál valaki ésszerűtlenül pazarló megrendelésekre ragadtatja el magát, akkor azt az egész ország ellenőrizheti és minden bizonnyal lesz olyan adófizető az adott településen, aki kiszúrja, hogy valami nincs rendjén.
Az önkormányzatban dolgozó szakemberek, ebben a rendszerben nem az „állásért” kapják a bérüket, hanem azért, hogy úgy szervezik meg a település-szolgáltatást, hogy az a leghatékonyabb legyen. Ha egy településen az utak minőségéért felel a nevével, akkor az elégedetlen emberek nem az elvont fogalommá vált államot szidják, hanem xy-t. Mivel egy adott település úthálózatának fenntartási költsége a maximálisan jó működtetésre tervezett, az önkormányzati felelős is akkor kapja meg a maximális fizetését, ha minden tökéletesen működik. Ám a kevésbé jó működést is érzi a zsebén. Ezért energiája arra fordítódik, hogy miként lehetne még jobban csinálnia a dolgát, minél kedvezőbb anyagi feltételeket szerezni a településnek, mert neki, a megtakarításból származik a jutalma. Ha „csak” rendesen végezte a dolgát, akkor azt a rendes fizetést kapja, ami a munkája ellenértéke, de ha sikerül hatékonyabb megoldást találni a szakterületén belül a település gondjaira, akkor automatikusan kapjon részt az anyagi haszonból, amit a település elkönyvelhet.
Jelenleg az önkormányzatok többségében a szakemberek azok, akik a szabad piacon nem tudnának megélni – ez határozza meg az önkormányzati munka alacsony hatásfokát. Miközben tudásuk alatta marad a piaci szférában dolgozó kollégáknál, velük szemben bizonyos hatalommal rendelkeznek azáltal, hogy ők bírálják el a terveket, készítik elő a programokat , engedélyeznek megrendeléseket. Semmi nem ösztönzi őket a továbbképzésre, a kreativ munkavégzésre, viszont a jobb képességű kollégákkal való kapcsolatuk frusztrált, ami még inkább rontja munkájuk értékét.
Itt is a helyes cselekvést, és nem a tétlenséget jutalmazza a rendszer.
Eladható ingatlanadó 3.
Egy 2009.01.03-i tanulmány, amely ma is tanulságos… Az előző rész itt olvasható.
3. Az adó dinamikusan változik azon körülményektől függően, amelyeket egyfelöl az önkormányzat, másfelöl az ingatlantulajdonos is képes pozitiv, vagy negatív irányban befolyásolni. Éppen ezért az összeg a körülmények változásának megfelelően lehet pozitiv befizetés, vagyis adó, de negativba is fordulhat, amikor az ingatlantulajdonos felé támogatásként jelenik meg.
Egy település elvárható infrastrukturális ellátottságát a kor technológiai szinvonala és a társadalmi környezet igényessége befolyásolja.
A lehetőségek felvonultatása várostervezői, szakmai feladat, a döntés, hogy mindezekből melyek adekvátak az adott településre nézve – a lehető legszélesebb, társadalmi koncenzus mentén hozható meg.
A XXI. század elejének technológiai szinvonalán elvárható, hogy a legkisebb, magyar településen, egy tanyán is legyen jó minőségű ivóvíz, a keletkező szennyvizek környezetkímélő módon való, helyi tisztítása, szelektív szemétgyűjtés, helyi komposztálással, oda vezető portalanított út, a természeti adottságoknak megfelelő optimalizált energiaforrás például: napelemek, szélkerék, talajszivattyú és elektromos hálózati kapcsolat. Egy Budapest méretű, jelentős agglomerációval és többrétegű vonzáskörzettel rendelkező város korszerű infrastrukturális ellátottságához ma már hozzátartozna a helikopterhálózattal való lefedettség, szmogriadóktól mentes felszíni közlekedési rend, a terheléshez rugalmasan igazodó tömegközlekedési rendszer, de a természeti adottságait kiaknázó, hatékony vizi-tömegközlekedési hálózat is, például.
Jelenleg, arra a kérdésre, hogy milyen infrastruktúrális szintű kellene legyen a „mi” településünk, az esetek túlnyomó többségében még a település választott és szakmai vezetői sem tudnak határozott választ adni, nemhogy közösségi egyetértés alapján kitűzött célként szerepelne.
Amikor az ingatlanadó-bevezésének jótékony következményeire utaltam, többek közt azt is ebbe a kategóriába soroltam, hogy bizonyos, a település lakóközössége szempontjából alapvetően fontos, egyetértésen alapuló döntés meghozatalát is kikényszeríti.
Ha az „elvárható” infrastruktúrális ellátottságot egy adott településen 100 egységnek tekintjük, az egyes ingatlanokra vonatkozó állapotot jellemző kód 1-100-ig terjedő intervallumba esik. Az esetek többségében az elvárhatónál szerényebb az infrastruktúrális ellátottság az egyes ingatlanokra nézve. A különbség megszüntetése az önkormányzat feladata. Mivel az adó mértéke az infrastruktúrális ellátottság szintjétől függ, az adott településen akkor szedhető a maximálisan megállapított adó, ha ez a szint az „elvárható” maximum. Vagyis az adó, az önkormányzatot arra ösztönzi, hogy minél inkább közelítse meg az „elvárható” szintet. Például, egy községben a csatornázás és a szennyvíz biogépes tisztítása az ellátott körzet ingatlanjainak adóemelésével bővíti az önkormányzati gazdálkodás bevételeit.
Magukat a településeket is kategorizáljuk az elvárható infrastruktúrális ellátottságot illetően. Ebben a különböző településfajták (tanya, tanyaközpont, falu, kisközség, nagyközség, körzetközponti jellegű település, város, stb.) szükséges infrastruktúrális minimunát és elvárható szintjét jelöljük meg, például egy magányos tanya infrastruktúrális szintje 1 – 20-ig terjedne, Budapesté 50-100 közötti lehetne. A településfajták közt lehetnek átfedések is. A minimumot mindig az jelentené, hogy az adott településen még a minimum szintjén is elfogadható, emberi életet lehet élni, a maximumot pedig az, hogy a kor technológiai színvonalán mi az elvárható infrastrukturális szint. Nyilvánvalóan, egy magányos tanyaépületben akkor is lehet emberi módon élni, ha van egészséges ivóvíz, de nincs talajhővel történő légkondícionálás, és nem éri el óránkénti sűrűséggel tömegközlekedés. Ugyanakkor ez a fajta kategorizálás támpontot adhat arra vonatkozóan, hogy az adott település infrastrukturális szintjét tekintve milyen „mélyen vagy magasan” van a kor adta lehetőségektől.
Az adóemelés bizonyos plusz-szolgáltatást fed le, ezért válik elfogadhatóvá az adóalanyok szemében.
Vannak olyan esetek, amikor a településen belül az infrastruktúrális ellátottság szintje az adott település kategóriáján belül még a minimumot sem képes megütni. Azért, hogy ezek az esetek végképp megszünjenek a kategória-minimum hiánya súlyosan érinti az adott önkormányzatot, mert ilyenkor az infrastruktúra-jellemző szám minuszba fordul, vagyis az ingatlanadó ezen összetevője nem bevételt, hanem kiadást jelent az önkormányzat számára.
De a mínuszba-fordulás nemcsak aféle „büntetésként” jelentkezhet, hanem az önkormányzat részéről tudatos támogatásként is, amikor például egy lepusztult önkormányzati épületet közösségi rehabilitációra ad át, és a feladatátruházást ismeri el ebben a formában.
4. Az egész rendszert az a kérdés motiválja, hogy „Mi a település közösségének érdeke?” Az önkormányzat, mint gazdálkodó szervezet és az egyén, mint a településen ingatlannal rendelkező érdeke is ebből közvetkezik, fokozatosan és hosszú távon.
Az adónak nemcsak az önkormányzatot kell tudnia ösztönözni egy jobb, emberi környezet megteremtése érdekében, hanem magukat az ingatlantulajdonosokat is ugyanebbe az irányba kell elmozdítsa.
Egyetlen település-közösségnek sem lehet érdeke, hogy területén omladozó vakolatú házak, szemétdombok, vagy lebetonozott belső udvarok legyenek fák helyett.
Ahogy az önkormányzat dolga a közterületek rendje, úgy az ingatlantulajdonosok kötelessége a saját tulajdonuk „elvárható” szinten tartása. Amikor a szimplán értékalapú ingatlanadó ellen tiltakoztam, elsősorban azt a veszélyt láttam, hogy az adó az ingatlanok állapotának romlását idézheti elő. Különösen olyan esetekben, amelyeknél ma sincs semmi biztosíték arra nézve, hogy a tulajdonos gondoskodik az ingatlanról.
A magyar társadalmi fejlődés sajátossága volt a viszonylag rövid polgárosodás, a feudalizmus és a szocializmus között. Ennek tudható be a tulajdonnal kapcsolatos felemás helyzet, a felelősség hiánya és a tulajdonjog aránytalan hangsúlyozása. A szocializmus éveiben az állam ingatlantulajdonosi kötelességeinek elhanyagolása sem volt éppen példamutató. Súlyosbította a helyzetet, hogy a rendszerváltás után sokan váltak könnyedén tulajdonosokká, anélkül, hogy tisztában lettek volna az ezzel járó konzekvenciákkal.
Húsz évvel az „osztogatás” után azonban tisztán látható, hogy a tulajdonosi magatartás felelősségének érvényt kell szerezzünk, ha valamennyire is fontos számunkra az épített környezet minősége.
Két alapvető esetet különböztethetünk meg ezen a téren: az egyik, amikor a tulajdonos nem képes az ingatlan karbantartásáról gondoskodni, a másik pedig az, amikor szánt szándékkal „le akarja rohasztani”, mert teszem azt, csak életveszélyes állapotban bonthatja le és építhet sokkal nagyobbat a telekre. Ez utóbbi kategóriába tartozik az is, amikor valaki az ingatlanát azért „nem tudja kiadni”, mert értékén felüli összeget szeretne kapni érte. Egyetlen településnek sem tesz jót, ha használaton kívüli ingatlanok sorakoznak. Nemcsak esztétikai, hanem sok esetben biztonsági problémákat is felvetnek az üres épületek, üzlethelyiségek, stb.
Mindezen okokból az adó lényeges eleme az ingatlan saját állapotát jellemző kód és annak dinamikája.
Amig az infrastruktúra mértékét jellemző kód alacsony értéke az önkormányzatnak alacsonyabb bevételt hoz, addig az ingatlan saját állapotát értékelő kód fordított arányban működik: minél elhanyagoltabb egy ingatlan, annál magasabb adót kell fizessen a felelőtlen tulajdonos!
Ha valaki használaton kívül tart egy lakást, mert a piaci értékénél magasabb áron akarja kiadni, vagy eladni, akkor az egyébként megállapított adó sokszorosára rúghat a tulajdonos fizetési kötelezettsége. Ezek az ingatlanok ugyanis többletterhet róhatnak az önkormányzatra (takarítás, bűnüldözés, stb.) és alapvetően a közösség érdekei ellen hatnak (például a mesterségesen magasan tartott bérleti, vagy ingatlanértékesitési dijak miatt). Különösen zavaróak az elhanyagolt üzletek, amelyek például Budapesten, többnyire önkormányzati tulajdonban maradtak. Később, a pénzmozgások átláthatóságánál majd szóba kerül, de már itt is fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy az önkormányzat sem kivétel az ilyen büntetőadók megfizetése alól: a bevételi és kiadás-kategóriák nyilvánvaló elkülönítése okán, a felelőtlen tulajdonosi szerep miatt keletkező hiány más forrásból nem pótolható, igy az önkormányzatnak sem lesz más lehetősége, mint vagy kiadni az üzlethelyiséget olcsóbban, vagy eladni. Mert a „büntetőadók” alól nincs felmentés és nincs kivétel. A tulajdonhoz való jog ugyanis nem állampolgári alapon működik, hanem ahhoz olyan kötelezettségek is párosulnak, amelyek hiányában a tulajdont el lehet árverezni.
Meg kell különböztetni üresen álló, de karbantartott, jó állapotú ingatlant és olyat, amely állaga romlik, vagyis elhanyagolt. Utóbbiak elbírálása a legsúlyosabb.
A tudatos „lerohasztás” ellen kirótt extra-magas ingatlanadó „mozgásba hozza” a tulajdonosokat, és a városrendezés hatékony eszköze.
Abban az esetben sincs kivétel, ha valakinek arról a lakásáról van szó, amelyben lakik, és pénzügyi lehetőségei a felújításra nincsenek. Ilyenkor nemcsak az a megoldás kínálkozik, hogy a lakást eladja, idős ember esetében esetleg életjáradék-szerződést köt, hanem az ingatlan tatarozásra kedvezményes, önkormányzati kölcsönt is kaphat ugyanebből az adóalapból.
Eladható ingatlanadó 2.
Egy 2009.01.03-i tanulmány, amely ma is tanulságos… Az első rész itt olvasható.
_ részletek a meglévő állapotok fényében
1. „Eladható” legyen, vagyis széles társadalmi rétegek érdekeivel essen egybe, amit az adó-, és támogatásrendszer kommunikációjában világosan ki is tudunk mutatni.
Ahogy a bevezetőben említettem, egy újabb adókonstrukció sikere áll vagy bukik azon, hogy mennyire sikerül elfogadtatni. Ezért, semmiképp nem jelenhet meg mint egy, a meglévőkön felüli, újabb adófajta, hanem csakis, mint a jelenlegi kaotikus helyzetet felváltó eszköz a rendcsinálásra.
A törvényjavaslat előkészítésével párhuzamosan, folyamatos, interaktiv kommunikációra van szükség.
Tekintettel arra, hogy a jelen javaslat valóban a rendcsinálást tartja a legfontosabb dolognak, a tartalom nemhogy ellentmondásban lenne a kommunikativ céllal, hanem kifejezetten erősitik egymást.
Az adóalanynak az első perctől kezdve azt kell éreznie, hogy ez a rendszer az ő érdekében, és az ő együttműködésével jön létre.
Első lépésben fel kell tárni mindazokat a forrásokat, amelyekből ma egy önkormányzat gazdálkodhat. Ezzel szemben, ugyanilyen aprólékosan elemezni kell, hogy milyen feladatai vannak, illetve kellene, hogy legyenek az egyes önkormányzatoknak.
Az új adórendszer kimondott és valódi célja a bevételek és a kiadások közti egyensúly kialakítása oly módon, hogy közben minden egyes tétel szükségszerűségét is felülbíráljuk.
Mivel az ingatlantulajdonosok túlnyomó többsége a rendszerváltás előtt szocializálódott, meg kell küzdenünk azzal, hogy elvárják az állami gondoskodást, anélkül, hogy tudatosulna bennük – az „állam pénze” az adófizetők zsebe. Ahhoz, hogy sikeresen tudjuk megalkotni és végrehajtani az új adótörvényt, nem ítélkezhetünk „az emberek” tudatlansága felett, hanem éppen úgy figyelembe kell vennünk, mint bármely objektiv tényezőt.
Az új adótörvény úgy akar financiális egyensúlyt létrehozni az önkormányzatok működésében, hogy lerövidíti az utat az adófizető pénze és a felhasználás között. Azt a legegyszerűbb ember is megérti, hogy ha kiiktatunk néhány áttételt, akkor kevesebb pénz forgácsolódik el. Ha meg akarjuk győzni arról, hogy az önkormányzat a bevételeket a városlakók valódi szükségleteinek a kielégitésére fordítja, akkor ezt a folyamatot teljes egészében, világosan be kell mutatnunk.
Az új adótörvény, előreláthatóan nehéz pontja lesz a közteherviselés igazságosságának magyarázata. Az alap nem a jól ismert: ” a gazdagoktól elvesszük és a szegények közt szétosztjuk” -elv, hanem az, hogy az emberi környezet mindannyiunk számára fontos, ezért mindannyiunknak kell fizetnie ezért. A fizettség mértéke pedig nem az, hogy ki mennyit tud, vagy akar, hanem az, hogy ki mennyit „fogyaszt” a település infrastruktúrájából, mint tulajdonos – nincsen „ingyenebéd” és „nem kötelező” tulajdonosnak lenni. Az előzetes társadalmi fogadtatás-felméréseim szerint még értelmiségi körökben is hajlandóság van arra, hogy szociális kérdésként kezeljék a lakásfenntartási támogatást abban az esetben is, ha valaki olyan, nyilvánvalóan túlméretezett ingatlant birtokol, amit eltartani nem tud. Ami egy szerves fejlődés során kialakult társadalmi norma, hogy tudniillik, az egyén az igényeit és a lehetőségeit összhangban igyekszik tartani, és nem várja el a társadalom más résztvevőitől a saját eltartását, Magyarországon még mindig nem honosodott meg életfelfogás, amin határozott fellépéssel változtatni szükséges, hogy tiszta helyzetet teremtsünk.
A törvényalkotás folyamatának pontos bemutatása nemcsak azzal az előnnyel jár, hogy a kész törvényt könnyebb lesz elfogadtatni, hanem azzal is, hogy menet közben kiderülhetnek olyan részletek, amelyek nem eléggé kidolgozottak, vagy problematikus az alkalmazásuk. Arról nem is szólva, hogy az az attitűd, amely szerint a legkiválóbb szakember is tanulhat a legiskolázatlanabb ember élettapasztalatából, egyszerre segít a lehető legjobb törvényt megalkotni, és a lehető legkedvezőbb megítélést kivívni a széles tömegeknél.
2. Az adó mértékét az ingatlantulajdonosnak nyújtott városias infrastruktúra fejlettsége határozza meg elsődlegesen.
Minél nagyobb egy település, annál bonyolultabb infrastruktúrális rendszereket kell kialakítani és üzemeltetni, amelyeket a településen kívül élők is egyre nagyobb arányban használnak.
Költségvetés: 2008 | Népesség: | Arány: |
B U D A P E S T | ||
513 milliárd Ft | 1,7 millió | 301,765 Ft/fő |
P É C S | ||
39 milliárd Ft | 156,664 | 248,940 Ft/fő |
Z A J T A | ||
90 millió Ft | 442 | 203,620 Ft/fő |
Ugyanakkor, az intenziv beépités, a magasabb laksűrűség, hatékonyabb kihasználtságot feltételez.
Optimális esetben az egy főre eső költségek kiegyenlítődnek.
Magyarországon, a települések nagy részében, közel sincs optimális helyzet. Ennek számos, történelmileg kialakult oka van, amelynek következtében a vidéki települések legnagyobb része ma önfenntartásra képtelen. Az állami támogatási rendszer pedig nemcsak bizonytalan kimenetelű anyagi függőséget jelent, hanem további önállótlanságra szocializál.
Másfelöl, a nagyobb települések, körzeti funkciójukra való tekintettel, arányaiban is nagyobb támogatásra tartanak igényt, amely a hatékonyságra való törekvést akadályozza.
Budapest mindezen problémák csúcspontja: magas költségek, rossz gazdálkodás, szervezetlenség és egyre nagyobb állami támogatásra irányuló gazdaságpolitika.
A jelenlegi rendszer nemcsak a világgazdasági válságra való tekintettel fogyó központi források miatt tarthatatlan, hanem mert hiányzik belőle a jobb működésre ösztönző elem, a természetes, emberi aktivitást serkentő momentum. A „rendcsinálás” célja tehát nemcsak a felesleges költségek csökkentésével a hatékonyság fokozása, hanem az emberi aktivitásban rejlő, mindezidáig fel nem tárt tartalékok mozgósítása.
Az önkormányzat feladatainak újrafogalmazása és azok áttekinthető rendszerezése során valójában újra kell szervezni az ország település-hálózatának hierarchikus rendszerét. Azt a kuszaságot, amelyet a szocialista állam központosított döntések és feladatleosztások módszere alakított ki, és amit a rendszerváltás óta sem sikerült felszámolni, egyetlen „nagytakarításban” kell megoldani. Valójában, a kormány minden reformtörekvése beépíthető az önkormányzatok önálló gazdákodását célzó törvénybe. Az elmaradt gazdasági rendszerváltásnak ez a törvény lehet a motorja.
A szocializmusban alkalmazott egalizációs elv helyett a „mit miért fizetünk”-elv lép, amely nem mossa össze a különbözőséget, hanem felszínre hozza, és ezáltal teszi megoldhatóvá a problémákat. Szó nincs a szolidaritás megszünéséről. Éppen azzal, hogy tisztázzuk a problémák gyökerét, az ok-okozati összefüggéseket – felkeltjük az egyéni szolidaritás érzését, amelyet a szocialista rendszer majdhogynem kiirtott az emberekből.
A külföldön alkalmazott differenciált ingatlanadó alapja is az infrastruktúrális ellátottság mértéke. A néhol bizonyos környezeti hatásokat is ötvöző többtényezős egyenlet azonban közel sem képes azokat a különbözőségeket magába foglalni, amelyek az egyik települést megkülönböztetik a másiktól, illetve egy-egy településen belül differenciálni képesek a különböző adottságú ingatlanok között. A számítógép megjelenése viszont lehetővé teszi számunkra, hogy az infrastruktúrális ellátottság minden lehetséges szintjét képesek legyünk megkülönböztetni.
A szolgáltatás-alapú ingatlanadó is, végső soron tükrözi az ingatlanok értékének különbözőségét, de ezt nem egy becsült forintérték alapján teszi, amelyet a kereslet és a kínálat piaci ingadozása befolyásolhat, hanem egyértelműen megfogalmazott műszaki paraméterek alapján.
Tehát, amikor az ingatlan jellemzésére szolgáló kódot kialakitjuk, első lépésként feltárjuk az infrastruktúrális ellátottság mértékét. Nem egyszerűen az állapotot rögzítjük, hanem egymás mellett két értéket határozunk meg: egyik a település adottságainak megfelelő, jelenidejű, elvárható infrastruktúrális ellátottság, a másik pedig a jelenidejű állapot. A kettő közötti rés indikálja a cselekvést, amitől ez az adó dinamikussá válik.
Eladható ingatlanadó 1.
Az alábbi tanulmány 2009. január 13-n készült el, lett átadva Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek.
Később, a Bajnai Gondon vezette kormány is megkapta. Mást csináltak helyette és bele is buktak.
Ez az adórendszer az önkormányzatok gazdasági önállóságának elérését célozta, városgazdász szemlélettel.
Természetesen, a jelenlegi hatalom előtt is nyitva áll a lehetőség, hogy a gyökeres reformot megvalósítsa.
A kérdés mindig az, hogy van-e bátor politikus, aki a közjót fontosabbnak tartja, mint önnön érdekeit?
Egy szolgáltatás-alapú, dinamikus adó-, és támogatásrendszer az önkormányzatok pénzügyi önállóságát célzó, transzparens gazdálkodásának megteremtése érdekében.
Bevezető:
Az ingatlanadó szükségessége időről-időre felmerül, de amíg csak egy újabb adótételként jelenik meg, addig bukásra van ítélve. Nemcsak az Alkotmánybíróság döntése miatt, miszerint a legutóbb megfogalmazott „luxusadó”-tipusú ingatlanadó ellentmond a közteherviselés követelményeinek, hanem mert a szimpla értékalapú ingatlanadó ugyanolyan állampolgári engedetlenségbe torkollik, mint a legtöbb adónem Magyarországon, és tétlenségre, vagy negatív cselekvésre inspirál. Abban a koncepcióban, amelyet az alábbiakban részletezek, onnan indulunk ki, ahová az értékalapú ingatlanadó nem jutott el: hogy az adó-, és kedvezményrendszer milyen pozitiv változásokat hozhat létre egy településen, mind a kiegyensúlyozott gazdálkodásban, mind a közterületek rendjében, és cseppet sem utolsó sorban az ott lakók és településre látogatók közérzetében!
Ugyanis az adófizetés, nézetem szerint, egy szociálpszichológiai folyamat, amelyben a gazdasági alapoknál sokkal nagyobb súllyal esik latba az adófizetők közérzete, hajlandósága. A magyar állampolgárok jelentős része azért nem fizeti a rá kirótt adót teljes egészében, mert nem hajlandó erre, nem azért, mert nem lenne képes rá. Az adó-nem-fizetés a polgári elégedetlenség azon formája, amikor az adóalany nem ért egyet az adója elköltésének módjával. Ha képesek vagyunk meggyőzni arról, hogy a befizetései olyan közösségi érdeket szolgálnak, amely végső soron az ő egyéni érdeke is, akkor és csakis akkor lesz majd hajlandó fizetni. Ez a történet nem arról szól, hogy miképpen lehet feltölteni az üres önkormányzti kasszákat, bár a végeredményt illetően, idővel ez is megvalósul, hanem arról, hogy miként lehet rávenni az embereket, hogy saját közösségük érdekében hajlandók legyenek együttműködni, és bizonyos áldozatokat hozni.
Egy olyan országban, mint Magyarország, ahol több nemzedéken keresztül a hatalom őszintétlensége aláásta az emberek bizalmát, mindenekelőtt ezt az elveszett bizalmat kell a törvény-tervezetnek visszaszereznie, mégpedig azzal, hogy tökéletesen átlátható és érthető a legkevésbé iskolázott emberek számára is. Az adó célját kell tisztázni, vagyis azt, hogy mire fordítják az önkormányzatok a pénzt, és csak azután jöhet a közösség kiadásának fedezeteként szükséges adó beszedésének minden részlete.
Ez az adófajta nem csupán a Pénzügyminisztérium hatáskörét érinti, bár kétségtelen, szerves része kell legyen az átfogó adóreformnak. Ugyanakkor a szolgáltatásalapú ingatlanadó alapvető célja, hogy az önkormányzatok gazdálkodását teljesen új alapokra helyezze.
Szempontrendszere pedig úgy van kialakítva, hogy az a települések meglévő értékeinek védelmét éppannyira szolgálja, mint a korszerű energiagazdálkodást, környezetvédédelmet, szociális és közegészségügyi problémák megoldását.
A javaslat hangsúlyos része a hivatali korrupció megelőzése, mégpedig a jól működő demokráciák bevált módszerével, a pénzügyi folyamatok teljes nyilvánosságával.
Az önkormányzatok működésének teljes pénzügyi keresztmetszetét érinti a bevételek és kiadások online ellenőrizhetősége, valamint a döntésekért felelős személyek megjelölése.
A javaslat nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a jelenlegi önkormányzati rendszer túlbürokratizált, rosszul szervezett és túlméretezett mind a választott képviselők, (megjegyzés: ez azóta némileg javult – ema2011) mind a foglalkoztatottak számát illetően. Az adótörvény sikerének alapfeltétele az önkormányzati kiadások racionalizálása, a működés hatékonyságának nagyfokú javítása.
_ elérendő célok – az adó jellemzői
1. „Eladható” legyen, vagyis széles társadalmi rétegek érdekeivel essen egybe, amit az adó-, és támogatásrendszer kommunikációjában világosan ki is tudunk mutatni.
2. Az adó mértékét az ingatlantulajdonosnak nyújtott városias infrastruktúra fejlettsége határozza meg elsődlegesen.
3. Az adó dinamikusan változik azon körülményektől függően, amelyeket egyfelöl az önkormányzat, másfelöl az ingatlantulajdonos is képes pozitiv, vagy negatív irányban befolyásolni. Éppen ezért az összeg a körülmények változásának megfelelően lehet pozitiv befizetés, vagyis adó, de negativba is fordulhat, amikor az ingatlantulajdonos felé támogatásként jelenik meg.
4. Az egész rendszert az a kérdés motiválja, hogy „Mi a település közösségének érdeke?” Az önkormányzat, mint gazdálkodó szervezet és az egyén, mint a településen ingatlannal rendelkező érdeke is ebből közvetkezik, fokozatosan és hosszú távon.
5. Azon felül, hogy ez az adórendszer egyfajta automatikus kapcsolatot hoz létre a humánus település kialakítása és a kiegyensúlyozott pénzgazdálkodás közt, a rendszer jellegéből következik a gazdálkodás transzparenciája.
6. Az életkörülmények javulása, a kiegyensúlyozott pénzgazdálkodás és a közösség számára tökéletesen átlátható településgazdálkodás egymást feltételező és egymás hatását erősítő folyamatként kell megjelenjenek. Ezért a rendszerbe beépülnek bizonyos automatizmusok.
7. Éppen az átláthatóság szolgálja majd az önkormányzati korrupció ellehetetlenülését, a hatékonyabb gazdálkodást és a technikai fejlesztés folyamatos igényét.
8. A rendszer folyamatosan alakítja át a településgazdálkodást, amelyben a cél, hogy az adott önkormányzati egység minél önállóbban gazdálkodhasson, vagyis csökkenjen a kormányzati támogatástól való függőség, ugyanakkor eszköze legyen a hosszútávú, komplex és felelősségteljes tervezésnek.
9. A rendszerbe a fenntartható fejlődés környezetvédelmi követelményeinek megfelelő mutatókat is beleépítünk, illetve az erre kidolgozandó számítógépes program mindig alkalmas kell legyen olyan új tényezők befogadására, amelyet ma nem tudunk számításba venni.
svédségek
Delisa – vagy Elizabet Dragos, aki a jövőben a podo-pro.hu számára is tálalja a „svédségeket„. Valamikor, 2004 táján fedeztem fel a Tűsarok fórumain, élveztem írásait, legfőképpen azt az életteliségiséget, amit világszemlélete tükröz : „Honnan tudnám, hogy mi a rossz ma? Műanyagot nem rág a rozsda.” Írásain keresztül, kitárult előttem a svéd világ, amelyet korábban nem ismertem, és egyre vonzóbbá vált.
A következő sorokat ő írta, és ezek tökéletes magyarázatot adnak arra is, hogy miért volt fontos, hogy a podo-pro.hu „világjobbító” szándékaihoz megnyerjük Delisát:
„A svédek egyik kedvenc szava az enkel/egyszerű. Legyen mindenkinek érthető. A tervezés (planering) fontos, de ha döntöttek, kitartanak mellette, s kiadják a jelszót: Gå för det! – kövesd az álmodat! Ha van egy jó ötletük, társakat keresnek – mert úgy tartják: egyedül nem mész semmire!- ensam ingen stark! Majd igyekeznek gyorsan körbefuttatni az elképzelést, hogy hamar kiderüljön áll-vagy bukik. Aztán teljes bedobással nekifutnak a megvalósításnak, s képesek mindent-vagy-semmit játszani önmagukkal. Honnan a magabiztosságuk? Talán, mert kiskortól hagyják őket, fejlődjenek saját tempójukban. Több a dícséret, mint a bírálat, nagyobb a bizalom, mint az kényszer. Szabad tévedni, s nem jár sötétszoba, akkor sem, ha sokadszorra is hibázik.
Frihet under ansvar – szabadság, felelősséggel. Ez egy fontos alapelv az oktatásban – is. Miután kezdettől ‘szabad a vásár’ ha tanulásról van szó, az iskola, a tanárok azért vannak, hogy megmutassák a tudáskészletet – de megszerzését nem erőltetik, inkább inspirálják. A lehetőségeket teszik a gyerekek elé, s szabadon hagyják a ‘vegyértékeiket’. Nem a tanár presztízse, tekintélye az első, hanem a diákok tudásvágya. Nem kizárólagos és vitathatatlan ismeretekkel tömik meg s el a gyerekek fejét; igyekeznek érdeklődésüket kelteni, s hagyják, hogy kikaparják maguknak a gesztenyét. Az se baj, ha diót vagy mogyorót találnak. Majd csak rájönnek, mire s miért jó nekik… vagy keresnek tovább.
Már az iskolában tanítanak ‘háztartási gazdálkodást’, gimnáziumban mindenki elsajátítja az állampolgári alapismereteket, s ott választható a ‘kisvállakozás’ tantárgy is. Mindez nagyban befolyásolja, nem csak azt, hogy ki mit tud… hanem azt is, hogy ki mit mer.
Våga mera! – hallják a kölykök itt ezerszer – Sikta mot sjärnorna! Légy bátrabb, s célozd meg a csillagokat! De az se baj, ha mások lábát!”
Ez a részlet az egyik remek cikkéből való, amely a zseniális színes zoknikról szól.
Bár nagyon különböző „hőmérsékletű” világban éltük le felnőtt létünk javát, vannak dolgok, amelyekről másként gondolkodunk, de a kölcsönös megbecsülés alapján szeretnénk együttműködni. Delisa Svédasztaláról mindig szívesen látunk a podo-pro.hu-ba illő jó ízeket, és az általa szerkesztett TÜKÖR – nemzetközi, feminista összefogásban is igyekszünk aktivan részt venni. Annál is inkább, mert régóta gondolkodunk azon, külön-külön, és mostanában már egyre többen, együtt is, hogy a világ női szemmel kicsit más fénytörésű, és talán, nem érdektelen ennek a „kissebbségnek” a szempontja az élet nagy kérdéseinek megbeszélésekor.
N6N7 – jövőre jobb lesz!
Kezdeti lelkesedésemben túl magasra tettem a mércét, így majdhogynem szükségszerű volt, hogy az N6N7 fesztivál némi csalódást is okoz. Alapvetően szervezési problémák, amelyekről most írok – adott esetben roppant bosszantóak persze, de utólag csak a tanulság végett fontos, hiszen merem remélni, hogy a fesztivál jövőre is megrendezésre kerül.
Arról nem tehetnek a szervezők, hogy a nyitó gyertyagyújtást, a Dob és a Holló utca sarkán, elmosta a havaseső, de annyit mindenesetre érdemes feljegyezni a jövőre vonatkozóan, hogy az időjárást ne hagyják figyelmen kívül – például, a Dublo Bor Bárral egyeztetni lehetett volna, hogy rossz idő esetén a gyülekező, esetleg maga a gyertyagyújtás is ott van. A lényeget érintő gondolat akkor is megmarad, és az egész városvédő szellemiség még egy közös élménnyel is gazdagodhatott volna.
Sajnálatos, hogy a VIII. kerület zsidó emlékeit bemutató túra, amelyet a Beyond Budapest tartott ingyenesen, a Bálint Ház programjai között szerepelt a programfüzetben, holott, logikusan, a Guttenberg-térről indult. Nem én voltam az egyetlen, akik vasárnap 11:00-re a Bálint Házba ment (a portás szerint voltak vagy nyolcan), mellesleg a Bródy Sándor utcából (gyalog két percre a gyülekezés helyszínétől). Nyilván, a Beyond rendez még ilyen túrákat, és a napsütéses vasárnapot is el lehetett tölteni mással, de azért bosszantó, hogy egy sikeresnek ígérkező program így csússzon el a pontatlan információ miatt.
Az már súlyosabb szervezési hiba volt, hogy az épített környezet iránt érdeklődők, december 2-án nem tudták, hogy most melyik ujjukat harapják, vagyis a szinte egy időben megrendezett programok közül, melyikre menjenek el.
Ilyenkor nem érti az ember, hogy ennyi energia, befektetett pénz és fáradtság után, hogy történhet ilyesmi. Az érdeklődők tábora megoszlott a 18:00 órakor, Szimplában megrendezett „Mi lesz veled zsidónegyed?” civil konferencia, a szintén 18:00-kor Tűzraktér-beli „Női város” kiállítás és diskurzus, valamint a Klauzál13-ban 19:00-kor kezdődött Élő Tűzfalak Projekt között.
Mindhárom téma önmagában is izgalmas, ráadásul, az új önkormányzati vezetés szempontjából mindhárom eseményen való részvétel fontos lett volna, hogy saját szemükkel lássák azt az erősödő civil szférát, amely segítheti az ő munkájukat is. Mert akik szeretik ezt a várost, ezt a negyedet, szeretnének végre partnerként részt vállalni a környezet rehabilitációjában, és nem csupán ellenzéki akciókban kifejezni elégedetlenségüket.
A fesztivál felcsillantotta a lehetőséget, hogy elképzelhető az összefogás még a konkurens vállalkozók között is, a közös érdek mentén – a negyed jobbátétele ugyanis mindenkinek a javát szolgálja. Az elmúlt évtized okozta kárt, ha meg nem történté nem is lehet tenni, de a tanulságokat levonva lehet továbblépni – civil összefogás és a hatalom bátor lépése kell ehhez, nem több! A Szimpla-beli estén, a korábbi, ma börtönben ülő vezetés kiszolgálója továbbra is szembeszállt a civilekkel, védte a mundér becsületét, de minél inkább igyekezett meggyőző lenni, annál inkább árulkodtak mondatai arról, hogy fogalma sincs, merre tart a XXI. századi városfejlődés, és miként lehetne a negyed hátrányából előnyt kovácsolni.
A civilek, ebben az esetben sokkal jobban tudják, hogy milyen lehetőségeket kellene megragadni, a régi városvezetéssel szembeni küzdelemben komoly tapasztalatokat szereztek. Az új városvezetés a maga munkáját is megkönnyíti, az eredményességet pedig megsokszorozhatja, ha odafigyel rájuk, és képes lesz integrálni őket.
Díjtalan gondoskodás
A nyugdíj korántsem olyan magátólértetődő dolog, hogy időről-időre ne lenne szükség megvizsgálni működésének helyességét.
Mielőtt kialakult a társadalombiztosítás ezen fajtája, a család gondoskodott, több-kevesebb sikerrel az idősek nyugalmáról, illetve, természetesen létezett az öngondoskodásnak az a módja, amikor egy ember élete során vagyont gyűjtött, és az adta megélhetését élete alkonyán.
Amikor a kölcsönös szolidaritás elve alapján megszületett a garantált nyugdíj, még mindig fennállt a választás lehetősége – az előtakarékosság és befektetés-alapon való nyugdíj és aközött, hogy a dolgozó társadalmi réteg befizetéseiből finnaszírozzuk az idősek eltartását. Előrelátóbb országokban a két módszert kombibinálták. Magyarországon erre a magánnyugdíjpénztári befizetésekkel nyílt meg az út, meglehetős késéssel, amikor már egyébként is nagy terhet rótt a munkaképes és adózó korosztályra a többiek eltartása ( lásd az első cikkben lévő korfát)
Szakértők szerint a nyugdíj-korhatár emelése legfeljebb csak elnapolhatja a rendszer összeroppanását. Azon felül, hogy a ma munkaképes korú, de mégsem dolgozó népességet termelő tevékenységre ösztönözzük, szükséges olyan hosszútávú befektetések lehetőségének megteremtése, amely egyfelöl biztosítja a jövő nyugdíjasainak megélhetését, ugyanakkor ma is bővíti a munkalehetőségeket. A szélsőséges ingadozásra hajlamos értékpapírok helyett, az ingatlanberuházások jelenthetnek ilyen, hosszú távú befektetéseket. Konkrétan, azzal, ha a törvényesen megállapított nyugdíjjárulék 20%-át, bérbeadás céljából vásárolt vagy épített ingatlanokba fektethetik az adózók.
Hogy működhetne ez a gyakorlatban?
A most éppen 10%-ra emelt nyugdíjjárulék ötöde szabad felhasználású lehetne kifejezetten hosszútávú bérlakás-célú befektetésre.
Példaként: A VIII. kerületi Bródy Sándor utca egyik foghíj-telkére bérházat kíván építeni Gipsz Jakab magánvállalkozó. Létrehoz egy céget, amelynek tulajdonában van a telek, amely megfelelő, már építési engedéllyel rendelkező tervek birtokában, bejelentkezik az APEH-nál, bérház-építési szándéknyilatkozattal. Miután az APEH megvizsgálta, hogy a jövendő bérház építési engedélye olyan, hogy 70 négyzetméternél nem kisebb lakások, energetikailag a legkorszerűbb építési móddal ( minimum az energiaellátás 80%-a megújuló energiából fedezve) épülnek majd, az APEH listába veszi, és a projekt kap egy nyugdíjalap-elismerési számot.
Ezek után, a befektető meghirdeti a beruházást, mint hosszútávú befektetést, amelyet a részvényesek a nyugdíjalapjuk 20%-ig, vagyis a jövedelmük 2%-ig nyugdíjalapként elismerhetik. További feltétel, hogy a beruházás és az épületfenntartás ugyanannak a részvénytársaságnak a feladata, és minimum 80 évig az is kell maradjon ahhoz, nyugdíjalapként elismerjék.
Nagy József szorgalmas médiamunkás, akinek a havi nyugdíjáruléka 100000 Ft Ebből 80000-et befizet az APEH-nak, és bejelenti, hogy havi 20000 forintot Gipsz Jakab 2573867 nyugdíjalap-elismerési számú részvénytársaságába fektet. Ez a befektetés minimálisan 20 éves lejáratú, de Nagy József nem adhatja el 70 éves kora előtt, viszont örökölhető.
A Gipsz Jakab szervezte vállalkozás tehát részvényeseket gyűjt ahhoz, hogy a bérházat megépítse, és aztán a bérházat működtesse. A részvényesek nem készpénzzel, hanem a nyugdíjalapjukkal vesznek részt a vállalkozásban, ami mint egy ingatlanszerzési törlesztés nyújt fedezetet a bankhitelhez.
A szuper-korszerű ház elkészül, és az egyes lakásokat, a földszinti üzleteket kiadják bérbe. A részvénytársaság gondoskodik a bérbeadásról, az épület fenntartásáról, a karbantartásról és az idővel szükséges korszerűsítésekről, felújításokról. A nyugdíjalap-befizetésekből és a bérleti díjakból törlesztik a megvalósításhoz szükséges összeg bankhitelét, később pedig a fenntartási költségeket, de idővel a bérleti díjakból származó jövedelemből képződik az a nyugdíj, amit a részvényesek, a szerződésük értelmében kapnak.
Bár ezzel a módszerrel az állami nyugdíjalap elesik bevétele 20%-tól, de az így létrejött befektetés munkahelyeket teremt és ezen keresztül további adóbevételeket. Arról nem is beszélve, hogy a magyar lakásállomány gyenge minőségét fokozatosan emeli, bővíti a bérlakáspiacot. Az ár-érték arányban, ma teljesen irreális bérlakáspiacot lassan a helyére tenné, hiszen megjelenik egy olyan bérlakás-kínálat, amely ma nagyon hiányzik – reális bérleti díjjal (mivel eleve hosszútávú befektetés a részvényesek részéről, tehát elemi érdekük, hogy mindig legyen bérlő, ne álljon üresen) és alacsony fenntartási költségekkel (megújuló energia). Méretüknél fogva alkalmasak arra, hogy egy-két gyerekes fiatalok is kibéreljék.
A modell működési feltétele, hogy az állam lemond a bérleti díjra kivetett 25%-os adóról – azt 10%-osra mérsékli, minden bérlakás tekintetében. Ezzel azt éri el, ahogy ezt már egy korábbi cikkemben kifejtettem, hogy a ma feketén kiadott lakások tényleges bevételt jelentenek az államkasszának, valamint, a most dolgozó társadalmi réteg saját biztonsága érdekében gyűjt bizonyos nyugdíkiegészítésre, ha kész lakásokat vásárol, és azokat bérbeadja.
Később, egy remélhetően elkövetkező jobb gazdasági helyzetben, a nyugdíjalap bruttó összegét nem változtatva, de a szabadon felhasználható arányát 20%-ról fokozatosan emelve, az állami gondoskodásról az öngondoskodás felé tolhatja a súlypontot – ami az egyén felelősségének a hangsúlyozása szempontjából sem mellékes.
Munka – mindennekelőtt
Hat évvel ezelőtt még csak 430 orvos dolgozott külföldön, de több ezren kértek már akkor is diplomahonosítást az EU országokba. A helyzet azóta csak fokozódik, és nem csak az orvosokról van szó. Vasfüggöny nélkül nem lehet erőszakkal megtartani az embereket egy olyan országban, ahol a teljesítményt nem értékelik.
Szembe kellene nézni azzal, hogy kiemelkedő képességű emberek tömegei miért hagyták el Magyarországot, és másutt értek el jelentős sikereket az elmúlt majd száz esztendőben. Túl könnyű lenne a nácikra, a kommunistákra, a karvalytőkére, más kontextusban a magyarokat leigázó birodalmakra, törökre, osztrákra, oroszra hivatkozni, vagy elővenni az időtlen bűnbakokat, a zsidókat. Aki hajlandó a tükörbe nézni, annak ajánlom Paul Lendvai könyvét, mint a tréninget megalapozó olvasmányt, de végső soron az önvizsgálatot mindenki maga kell elvégezze. A kormánynak pedig mielőbb ki kell alakítania az értelmes munkára való ösztönzés hatékony rendszerét. Ez nem lehetetlen, másutt is megtették már.
Ha visszatérünk a korfához, amely e sorozat első részében volt látható, nyilvánvaló, hogy az ország végzete nem a születendő gyerekek alacsony száma, hanem az, hogy a munkaképes korú népesség nagy része nem dolgozik! Nem csupán a munkanélküliekről van szó, hanem az idő előtt nyugdíjba vonultakról, a trükkös rokkantnyugdíjasokról, a minimálbérre bejelentettekről, a közszférában ténfergőkről.
Tudom, hogy nem minden rokkantnyugdíjas szélhámos, hogy vannak, akik valóban minimálbérért dolgoznak, és a közszférában is vannak szorgalmasan dolgozók, de esetünkben a számok nem hazudnak – képtelen helyzet, hogy egy népesség 18%-a tarsa el a 100%-ot! Ilyen abszurd helyzet egyenes következménye, hogy lesznek, akik adóelkerüléssel játszanak a túlélésre, mások pedig veszik a kalapjukat. Ez egyre negatívabb sprilába zuhanó folyamat, ha sűrgősen meg nem állítja a jelenlegi kormányzat. Természetesen nem azzal, hogy lezárja a határokat – hiszen ezt már korábban párszor eredménytelenül, eljátszották.
A GYES meghosszabbítása vagy a nők korai nyugdíjazása ezt a helyzetet még tovább rontja – a munka és a teljesítmény átlátható, logikus rendszerét kell újra felállítani, még azon az áron is, ha az alapokig kell visszabontanunk a jelenlegi agyontoldozottat. Egy társadalomnak az adhat jelentős húzóerőt, ha az értelmesen végzett munka teljesítményarányos elismerésben részesül. Mivel ez ma sok esetben nagyon messze van a valóságtól, a helyretételt haladéktalanul el kell végezni. Hogy ezt „boszorkányüldözésnek” tartják az érdekeltek – érdektelen. Az üzenet és az eljárás egyértelmű és nyilvános kell legyen – nincs több mutyi!
A legegyszerűbb ember is jól tudja, hogy állami hivatalok sokasága feleslegesen pazarolja az adófizetők pénzét – a versenyszférába való átirányítás nem egyszerű, és nem is fájdalommentes, de következetesen végig kell vinni. Az átstrukturálást segítheti a mainál sokkal jelentősebb közmunka.
A programok kidolgozása jelentős szellemi és szervező-munkát is igényelne, amely lehetővé tenné az államigazgatásban lévő rejtett munkanélküliség drasztikus csökkentését. A programok mindegyike egy-egy probléma komplex megoldását kell kitűzze – erre példa az aluljárókba telepített policity , amely érinti a köztisztaság, a közmunka, a biztonság és a városi közlekedés jelenlegi helyzetének javítását, de ezeket nem külön-külön, hanem egy összerendezett formában. Hasonló program lehet a podo-kibuc vidéken, amely a munkanélküliséget és az oktatást a korszerűbb otthonteremtéssel hozza összefüggésbe. Rengeteg értelmes munkalehetőség van a környezetbarát építés, az intenzív, rétegigényeket kielégítő, helyi mezőgazdaság, a szintén helyi kézművesség fejlesztésében. Ehhez azonban sok-sok jó minta felmutatására van szükség – a podo-pro.hu ebben is igyekszik kivenni a részét – rajongunk az apró sikertörténetekért!
Egy sikeres közmunka-program-háló sokat javíthat az általános munkamorálon, eszközöket adhat arra is, hogy a ma még biztos „állásra” váró embereket rávegye a vállalkozásra. A kisvállalkozások indítását segítő program a közmunkaprogrammal párhuzamosan történhet, és ezen a téren az állami támogatás legfőbb eleme a bürokratikus akadályok elhárítása, vagyis, az odafigyelés, a nehézségek elemzése és a gyors változtatás képessége.
Magyarországon, ha valami nem megy, akkor azt szeretik a pénzhiánnyal magyarázni, holott a legtöbb esetben a szabályozók életszerűtlensége, a sok értelmetlen papírmunka az, ami lehetetlenné, vagy gazdaságtalanná teszi a vállalkozásokat. Tisztában vagyok azzal, hogy egy évtizedeken át megfélemlített népesség lassan tanulja meg, hogy ha valami nem jó, akkor azt kifogásolja az adott helyen. Pedig ezek nélkül nagyon nehéz jobbá tenni a rendszert. Az állampolgárnak meg kell tanulnia, hogy ha egy hivatal nem működik az elvárható módon, akkor azt bejelentse, és ha látja, hogy hol a hiba, akkor hívja fel arra a figyelmet. Nincsenek kisemberek és az arctalan hatalom – ez az „üzlet” mindannyiunk zsebére megy, mindannyian részvényesek vagyunk, és ha nem tesszük a dolgunkat, akkor a gyerekeink és unokáink jövőjét romboljuk.
Az Önemésztő nemzet cikkel kezdett sorozat a következőkben a nyugdíj-rendszer fokozatos módosításáról szól.
Nekem a várost!
Egy héten belül a második konferencia- Workshop a városi köztérrel kapcsolatban. Néhányan a résztvevők közül másodszor is találkoztunk. Az első a városhasználatot firtatta különböző civil szervezetekkel, a második Budapest legfontosabb tereinek fejlesztési lehetőségeit vizsgálta. Kitűnő szervezés – sok, áldozatos munka, okos, érdeklődő és cselekvésre hajlamos ember – így, egymásközt.
Ezektől jobb lesz a város? – Sajnos, alig hiszem. Mert azok, akik a város dolgában – kicsiben és nagyban – döntenek, ilyen helyekre nem szoktak eljárni. Ők befektetőkkel szoktak tárgyalni. Legfeljebb a választások előtt megszondázzák az „utca emberét”, hogy aztán négy éven át megint csak az ő köreikben döntsék el, hogy mi jó a pórnépnek.
Bár egyre kevesebb illúzióm maradt az ilyen összejövetelek hatékonyságát illetően, rendszerint elmegyek, mert mindig találok érdekes, figyelemre méltó embereket. Most is, mind a két alkalommal. Úgyhogy ma meg is fogalmazódott bennem, hogy ha már a városért magam sokat nem tehetek, gyűjteni kezdem a jó embereket!
Mert vannak, csak a nagy tömegben, az értelmetlen locsogás zajában, amit a hivatalos média ránk ont, nem látszanak és nem hallatszanak. Ezen viszont, igenis tudunk változtatni! Össze kell fognunk! Ahelyett, hogy mindenki vívja a maga kis, reménytelen harcát, egymásba tudunk kapaszakodni – együtt jobban bírjuk a pofonokat is, de talán, jobban tudunk haladni is – előre!
Nemrég egy pécsi párról írtam, akik éveken át nagyon keményen dolgoztak azon, hogy azt tehessék, amit a legjobban tudnak. Amikor már a totál reménytelenség vette körül őket, mégis kinyúlt egy kéz – a segítség, az elismerés. A tőlük kapott minikönyvbe a boldog napok dátumát írom. Mostanában nem sok dátumot tudtam beleírni. Nem panaszkodom – mindig voltak völgyek és magaslatok az életemben. Mostanának kicsit több völgy jutott… de ma igazán jó napom volt!
Egy régi, öreg barátom, aki a válság miatt minden munkáját elveszítette, megkapta az életmentő megbízást – a legnehezebb órákban azzal tartottam benne a lelket, hogy „túléljük – mi nem adjuk fel, tudod, egy izraeli nem adja fel!”, közben aggódtam, hogy valaki, aki gyerekként átélte a Soát, aztán végigharcolt néhány izraeli háborút, dolgozott, mint egy megszállott, felnevelt három gyereket, aztán idejött Magyarországra, öregségére, tisztességgel, szorgalommal, és ő az (nem az egyetlen), aki nem korrupcióval érte el, amit megépített az elmúlt 10 évben, hogy Jom Kipurkor abban a debreceni zsinagógában legyen, ahol az apja vett helyet, hogy háborúkban tönkretett hallása maradékával a pesti Operában hallgassa a Nabuccot…, hogy 75 évesen, egy szívműtét után, cukorbetegen, lesz annyi energiája, hogy kibekkelje a nehéz időket… sikerült. Igaz, nem itt, Magyarországon, hanem a Negevben fog most megint építeni, de a lételeme visszatért.
Ma kiderült, hogy kaptam egy ingyen repülőjegyet – Rómába megyek, az örök városba! Sosem voltam még ott… közben felhívott Zvi Hecker, az a zseniális építész, akinél 1985-ben, új bevándorlóként dolgoztam, és akit oly régen nem láttam – jövőre lesz 80 éves, el sem hiszem, de szeretnék vele találkozni, hiszen ő már egy ideje Berlinben dolgozik…
Este láttam egy filmet, az Izraeli Kultúrális Intézetben – Ó, Jeruzsálem… nem volt igazán jó film – egy felemelően hősies korról, Izrael függetlenségéről, az 1948-as nehéz évről, egy kissé giccses, amerikai film, ahol a hősök vagy meghalnak, vagy győznek, mindegy, hogy a harctér melyik oldalán állnak, de amiben az ilyen amerikai filmek is még nagyszerűen hozzák a formájukat – a katarzis – jól kibőgtem magam.
Aztán, hazajöttem, főztem egy kis zöldpestós tésztát, kitöltöttem egy pohár vörösbort, megnéztem az e-mailjeim: a lányom írta Montrealból, hogy a második unokám, mióta legutóbb Skype-oltunk, ha ránéz a számítógépre azt mondja, hogy „nagymama”.
Nekem ilyen egy remek nap – és Önöknek?
Önemésztő nemzet
Fogy a magyar! Idén már 10 millió alatti a népesség. Kétségbeesett intézkedések a családtámogatás növelésére, a nők mielőbbi nyugdíjbaküldésére, hogy családsegítő nagymamaként funkcionáljanak, növekedjen a gyermekgondozási segély ideje, hátha akkor több gyerek születik… mind-mind a múlt egy szeletének visszaidézése, anélkül, hogy megértenénk a jelen kihívásait.
Alaposabb elemzések is születtek, amelyek a több évtizedes szocializációban találják a bajok gyökerét, de izlésem szerint még mindig túlságosan a nőkre koncentrálnak, holott a kérdés össztársadalmi problémákat érint.
Egy olyan országgal való összevetésen keresztül szeretném a problémát megvilágítani, és a lehetséges megoldásokat felvázolni, ahol a népesség hatvan év alatt megtízszereződött : Izraelben, 1948-ban csupán 600 ezren éltek, 2008-ra ez a szám 6 millió fölé ért – a növekedési tendencia folytatódik. Ezen közben Magyarország nagyjából tartotta a 10 milliós népességszámot, de a csökkenés egyre fenyegetőbb. Látszólag nagyon különböző két országról van szó, de nézetem szerint éppen ez adhat hatékony cselekvési programot.
Magyarországon nem az a probléma, hogy túl kevesen vagyunk, hanem sokkal inkább a népesség korösszetételében és a foglalkoztatási arányokban van a bajok gyökere. Éppen ezért cseppet sem mindegy, hogy milyen eszközökkel igyekszik a kormányzat növelni a születések számát, ezzel szoros összefüggésben van az is, hogy miként alakul az idős-ellátás, és a foglalkoztatás.
Egész egyszerűen arról van szó, hogy ma 1millió 800 ezer ember tartja el a 10 milliós népességet! Éppen ezért az a módszer, ahogy az állam a beszedhető adókat és járulékokat másként csoportosítja – nem hozhat érdemi változást! Az egész szisztémát kell átalakítani, méghozzá sűrgősen, mert a magyar demográfiai adatokat egy szabad világban a népességmozgás is jelentősen befolyásolja, és a jelenlegi rendszer a Magyarországról való elvándorlást ösztönzi.
A tavasszal megválasztott kormány vélhetőleg tisztában van a probléma súlyosságával – erre mutatnak a különböző lépések, amelyek közül a családosok adókedvezménye talán még a legcélravezetőbb, de hiányzik az összhang, a koordinált intézkedésrendszer.
Egy történelmi példával kezdem, természetesen nem azért, hogy minta legyen a mai intézkedések megtételéhez, csupán azért, hogy megértsük, hogy a legnehezebb helyzetekben is van megoldás, főként, ha közben nem csupán a számokat, hanem az azok mögötti embert nézzük.
A csak éppen, hogy megalakult Izrael 600 ezres lakossága nem csupán az életéért küzdött a rájuk támadókkal szemben, amelyben eltemette lakossága 1 százalékát, méghozzá a harcképes(és munkaképes), fiataljaiból, hanem a függetlensége kivívása után szembe kellett néznie az arab országokból és Európából jövő menekültekkel is. Ez a tömeg meghaladta a helyi népesség számát, többnyire nincstelek voltak, köztük az Európából jövő, magasabban kvalifikált népesség idősebb, az arab országokból érkezők között pedig sokgyerekes, de képzetlen felnőttekből álló családok. Az „elosztható nemzeti össztermék” igen alacsony volt, tehát a nyomorból való kilépés két alapvető bázisát kellett megerősíteni – minél több embert munkához juttatni, és a gyerekek oktatását magas szinten megszervezni. Ebből az következett, hogy a Németországból jött professzor is utat épített, ha más munka nem volt rögtön, és a kibucok megsokszorozták a bentlakásos iskoláik nagyságát, hogy minél több gyerek, olyan is, aki egy szót sem tudott héberül, tanulni kezdjen. A kibuci nevelés eredményessége azon is múlt, hogy a szaktanárok mellett úgynevezett gondozók is segítették a munkát – utóbbiak, főleg kezdetben, nem voltak iskolázottak, de nem is az volt a dolguk, hogy a differenciálszámítást magyarázzák el, hanem az, hogy a gyerekek minden problémájukkal hozzájuk fordulhassanak, mint a legjobb szülőkhöz. Igy a nevelés és az oktatás ugyanolyan hangsúlyt kapott – ami roppant fontos volt a legkülönbözőbb helyről, szokásokkal rendelkező gyerekek közösséggé szervezésében. Ehhez járult a korukhoz illő munka, vagyis az, hogy a gyerekek minden nap egy órát dolgoztak is a tanulás mellett. A szülők néhány év alatt, tehetségük szerint, megtalálták a helyüket a munkában, a felnövekvő nemzedék pedig már rendelkezett mindazzal a készséggel, amellyel az új kihívásokra felelni tudott.
Kétségtelen, a hazára lelt zsidók motivációja és a mai, magyar apátia között ég és föld a különbség, de ha tudjuk, akkor ezen is igyekezni kell változtatni – olyan ösztönzőket beépíteni a rendszerbe, amelyek jutalmazzák az aktivitást, és bizony büntetik a nemtörődömséget. Ezért állítom, hogy az adórendszerbe épített kedvezmények jó irányba való elmozdulást jelentenek, még akkor is, ha önmagában ez nem elegendő.
A születésszám emelése önmagában nem lehet cél. Tapasztalat szerint a gyerekszámmal növekvő családi pótlék az alacsonyan kvalifikált, többnyire felnőttként is segélyekre szorulók számát gyarapítja. A mai, magyar helyzetben, a családi pótlék teljes eltörlése lenne célszerű! Viszont mindezt a pénzt, sőt jóval többet is, a gyereknevelésre kellene fordítani – a csecsemőellátástól a középiskoláig. Ez persze sokkal nehezebb, mint kiosztani a pénzt, de az ilyen forrásfelhasználás hatékonyabb és még munkahelyeket is hoz létre.
1. Csecsemőellátó hálózat
– tanácsadás, a megfogantatástól (terhesgondozás, személyi lap, amely nem csupán a várandós egészségi állapotát, hanem szociális helyzetét is felméri, a várható, személyre szóló támogatás megszervezése miatt), Családgondozás – hangsúly a „várandós papán”: a gyerekvállalásba való teljeskörű bevonás. Itt szükséges ugyan szakképzett személyzet, de különös gondot kell fordítani a szakképzettek tehermentesítésére, tehát minden olyan munkát, még a jegyzőkönyvírást is, kevésbé képzettek végezzenek. Éppen ezért ezeknek a tanácsadó központoknak a munkaerőigénye meglehetősen nagy, és azáltal, hogy a szakképzettekkel kevésbé képzettek dolgoznak együtt, erősítik a felnőttképzés motivációját is, azon felül, hogy hatékonyabb maga a munkavégzés is.
– ellátás, szintén a megfogantatástól – az előzőekben elkészült személyi karton alapján az illető szükségleteinek megfelelő vitaminok, egyéb táplálkozáskiegészítők, sőt ruha, élelmiszer, bútor – mindent lehet kapni (de itt le is lehet adni a már szükségtelenné vált tárgyakat), amelyre a gyerekváráshoz, ellátáshoz szüksége lehet az illető családnak. Nem kell hatféle igazolás, huszonötféle helyre rohangálni, egy helyen, kényelmesen, minden megalázó cirkusz nélkül lehet adni és kapni – a cél, hogy minél egészségesebb és boldogabb családokba szülessenek gyerekek.
– helyzetfelmérés, stratégia és a feltételrendszer dinamizmusa – a hálózat működéséséről online-dokumentumok készülnek, azok személyiséget nem sértő adatait, a családokkal közvetlen kapcsolatban lévő személyzet a megfelelő program szerint azonnal átadja statisztikai célra, így online tudjuk, hogy mi a helyzet az országban, és egyes körzetekre lebontva, mit kell tenni. Nem kampányszerűen, hanem minden egyes születendő gyermek esetében valós adatok maradnak a rendszerben, anélkül, hogy fölöslegesen zaklatnánk a családokat. Ezeket az adatokat egy stáb folyamatosan értékeli, és ha devianciát tapasztal, akkor kidolgozza a jobbítás metódusát.
– rugalmas szülési szabadság: a szülő nő és a gyermek apja rugalmasan veheti ki a szülési szabadságot. Nemcsak úgy, hogy egyik vagy a másik, hanem úgy is, hogy a szülést követően egy hónapot mindketten otthon lehetnek! Rendkívül fontos az apa részvétele a családi programban! Tehát összesen hat hónap, amit megoszthat a mama és a papa, de az első hónapban mindketten szülési szabadságon vannak!
– rugalmas bölcsődei rendszer: a GYES nem szolgálja a XXI. századi kiegyensúlyozott családi modelt! Választási lehetőséget kell adni az embereknek, nem pedig azon ügyködni, hogy lehetne minél tovább otthon tartani a nőket! A GYES, mint általában a segély-rendszer azoknak lehet kedvező, akiknek alacsony az iskolai végzettsége és a munkából szerezhető jövedelme. Tudomásul kéne venni, hogy a nők életcéljai között éppen úgy szerepel az értelmes munka, az önmegvalósítás, mint ahogy ez férfiaknál elfogadott . Ezen felül a gyerekvállalás családi program, ha azt szeretnénk, hogy a jövendő generációk testileg és lelkileg is egyészségesebbek legyenek az elődöknél. Ehhez tartozik a rugalmas bölcsődei rendszer, mint a csecsemőellátó hálózat szerves része. A bölcsöde lehet állami, önkormányzati, munkahelyi, kisközösségi szervezésű, vagy magánintézmény. Mindegyiknek ki kell elégíteni bizonyos alapkövetelményeket, de azon túl a szolgáltatás minőségét a rendszeres ellenörzések alkalmával osztályokba sorolják. Ennek alapján kapja az intézmény az állami támogatást (családi pótlék helyett) Ez lehetővé teszi, hogy olyan munkahelyek, amelyeknek fontos, hogy a dolgozóik nyugodtan végezzék a munkájukat, kialakíthatnak bölcsödét, később óvodát is, és azt a munkahely speciális viszonyaihoz igazíthatják. Ehhez megkapják a minőségi, állami normatívát, sőt, az alapítást speciális pályázati rendszerrel is támogathatjuk. Magánkezdeményezésként is létrejöhet családi bölcsöde, óvoda – ehhez a tanácsadó-rendszer ad segítséget, hogy az a család, amely erre vállalkozik, ne fulladjon bele a bürokrácia tengerébe.
– A bölcsödei ellátás ára a jövedelmi viszonyoktól függ – akinek kisebb a jövedelme, annak kevesebb, akinek magasabb, annak többe kerül. Az éves adóbevallás alapján állapítják meg az ellátás díját, ami persze attól is függ, hogy az adott intézmény milyen minőségi kategórába esik. Az államnak természetesen megmarad a kiegyensúlyozó szerepe, de maga a csecsemőellátás hálózata biztos anyagi bázison kell kifejlődjön. Költségvetési meglepetések nélkül, hiszen a gyerekvállalás nem fér bele politikai ciklusokba – jó előre, kiszámítható feltételeket kell teremteni.
– A bölcsőde bizonyos koron túl – kötelező! Egy éves korától, ha egyébként a család saját költségére otthon akarja nevelni a gyermekét és nem kér semmilyen állami támogatást ehhez, amelyet a bölcsödéken keresztül kaphatna, akkor is, egy éves kortól legalább fél napos bölcsödébe kell vigye a gyereket, a hét legalább 4 napján. Ha belátható időn belül le akarjuk küzdeni a társadalmi széttagozódást, akkor erre rendkívül nagy szükség van – nem elég az iskolás kortól odafigyelni arra, hogy egy gyerek miért nem jár iskolába, miért éhes, miért nem tud semmit az alapvető higiéniáról.
Miért jobb a bölcsöde, mint az anyuci otthon? – kérdi az egyszeri férfi… Hiszen ha otthon az asszony, akkor nem csak a gyereket látja el, hanem megfőz, kitakarít, kivasalja az én ingem…
Na, ezért drága Uraim! Mert a XXI. században nem a cselédséget kívánja támogatni az okos állam, hanem azt, hogy minden a leghatékonyabban működjön a társadalomban! Legyen munkája annak, aki munkaképes, és lehetőség szerint a képességei szerinti munka, nem pedig egy soviniszta társadalom archaikus nőképe alapján!
A nők keresete nem csak azért fontos, hogy több jusson a családnak, hanem főként azért, hogy egyetlen nő ne legyen kiszolgáltatott, és ehhez az első lépés az anyagi függetlenség!
Ez a cikk csak egy gondolatsor kezedete – a további lépéseket a következő cikkben olvashatják – Önrehabilitáció címmel.
Civilek a Palotanegyedért
1972-ben költöztem Pécsről Budapestre. Kalandos körülmények között jutott az akkori barátom, későbbi, első férjem egy hatalmas, üres lakáshoz, ideiglenesen persze, a Horánszky utca 1.-ben (akkor Makarenko utca volt még). Ott éltünk majd egy évig, idővel egy baráti házaspárt is befogadtunk, mígnem kiebrudaltak minket a VII. kerület külsőbe… de ez már egy másik történet.
2006-ban, amikor eldöntöttem, hogy két évtizedes távollét után Magyarországon maradok, intenzív lakáskeresésem eredményeként, a 34 évvel korábbi helytől két háznyira találtam egy viszonylag elfogadhatót. Később a lakást átalakítottam és a környéket újra megszerettem. Ma Palotanegyednek mondják.
2008-ban megalakult a Civilek a Palotanegyedért Egyesület. A Mikszáth tér virágosításánál már ott voltam, de rendszeresen akkor kezdtem eljárni a CaPE rendezvényeire, amikor a környék köztér-rehabilitációs programjáról volt szó, amolyan lakossági fórumokként.
Az egyesület az elmúlt két és fél évben rengeteg program szervezője vagy résztvevője volt, meglehetős hírnévre tett szert. De annak ellenére, hogy hivatalosan 127 tagja van, a munka oroszlán-részét egy-két elnökségi tag végezte. Ezen a helyzeten szeretne változtatni a nemrégiben megválasztott új elnökség – szélesíteni és a közös munkába is jobban bevonni a tagságot.
A továbblépéshez azonban nem érdektelen az elmúlt két év tapasztalatát összegezni – mások számára is hasznos lehet.
A Palotanegyed, szerencsésen, viszonylag homogén, a budapesti átlagnál jobb minőségű épületekből álló városszerkezeti egység. Persze itt is vannak lepukkadt házak, és a kortárs építészet nem mindig nívós darabjai, de a VIII. kerületen belül, határozottan elkülönül, minőségileg is. Felmérések szerint a Palotanegyedben lakók identitása sokkal inkább „belvárosi”, mintsem „nyóckeri”. Városszerkezetileg, kétségtelenül, több köze van a többi, szomszédos kerület nagykörúton belüli részeihez, mint a VIII. kerület külső területeihez.
Ha egyszer a városvezetés levetkőzi a szocialista egalizmus gondolkodási mechanizmusait, akkor az itt megalakult részönkörmányzat fontos eleme lehetne a kerületek területi újraszervezésének. Ha ugyanis a városfejlesztés módszere nem az átlagolás, hanem a pozitiv folyamatok erősítése, akkor a Palotanegyed rehabilitációja közvetetten jó hatással lehet mind a VII. kerületi Zsidónegyedre mind a VIII. kerület más részei.
Az Egyesület alapítói nagyszerűen felismerték a közös érdeken alapuló együttműködés lehetőségét. A helyi vállalkozók aktiv szerepe lényeges momentum volt abban, hogy az Egyesület azonnal cselekvőképessé vált, nem ragadt le az elvi deklarációk szintjén. Persze, a jó magyaros irígység tudni vélte, hogy az egyesület csupán a vendéglősök érdekét szolgálja – két év után, nyilvánvaló, hogy ez mennyire nem igaz. A helyi lakók számára legfeljebb követendő példával szolgálhat a vállalkozók erős lokálpatrióta identitása – ez az, amit tovább kellene vinni, és egyre többeket ráébreszteni ennek a fontosságára.
Van mire büszkének lenni: az első városrehabilitációs kisérleteknek is vannak jó példái, még abból az időből, amikor az állam felülről akart mindent megújítani, itt van az egyik legszebb belvárosi utca – mintaként szolgálhat másutt is, a növényzet a parkoló autók és az emberi arányú utca-keresztmetszet tekintetében, vannak szépséges belső udvarok, amelyek szintén követendő példát szolgáltathatnak, vannak speciális üzletek, kellemes teresedések, megújuló funkciójú pompás építészeti környezet… na, persze, feladat is van bőven.
Az együttműködés szempontjából még kihasználatlan potenciál a negyedben lévő sokféle oktatási intézmény. Mivel az Egyesület kezdettől felvállalta a kultúrális és érdekvédelmi arculatát – szerintem, sikerének ez is lényeges eleme – a negyedben éveket eltöltő diákok, az itt dolgozó tanárok helyi kapcsolatának elmélyítésével újabb közösségi hálózatokat építhetünk.
A „közöm van hozzá„-szemlélet lassan terjed. Tudatosítása, a példamutatás, a közösségi élményre alapuló kapcsolatépítés nem könnyű, de a Civilek a Palotanegyedért Egyesület elmúlt két éve, az elért eredmények (lásd: a honlapjukat és a blogot) világosan mutatják, hogy ez a helyes irány – nem azt várni, hogy majd valaki más, az önkormányzat vagy az állam megoldja a problémáinkat, hanem mindenki, közülünk egyenként és együttesen tehet valamit azért, hogy mindannyiunknak jobb legyen a környezete és ezzel a közérzete is.
Sikktelen Pláza
Ne sirasd a sarki fűszerest – vásárolj nála! Ezzel a címmel jelent meg 2006-ban egy bejegyzésem az EMA nézőponton. Azóta a helyzet itt is változott – szerencsére.
” A tv2 hiradójában a kis élelmiszerüzleteket siratták, mondván, a multik mindent felzabálnak… Nem kételkedem a statisztika hitelességében, csupán szeretném felhivni a figyelmet arra az apróságra, hogy ez rajtunk, vásárlókon múlik…
A városokból való kivonulás a hetvenes években nagyon markáns trend volt, számos, nyugat-európai, észak-amerikai városban… Meg is jelentek a katasztrófa-jósok, de mielőtt bekövetkeztek volna a jóslatok, megváltozott az emberek viselkedése… eleinte azoké, akik mindig halamosak ár ellen úszni: a viszonylag fiatal és pénztelen értelmiség – közülük kerülnek ki a „jövőbelátók”, akik felfedeznek olyan lehetőségeket, amelyeket a trendi tömeg még nem lát… az ő kreativitásuk divattá válhat, majd a divat trenddé szélesiti a folyamatot…
Tel-Avivban húsz évvel ezelőtt három-négy nagy szupermárket-lánc volt… módszeres teritésben (magyarul: szépen felosztották a piacot) Agyba-főbe hirdettek a tv-ben, az újságokban, és az üzletekben tényleg nagy volt a választék… Ámde, a „multik” gyalázatos módon becsapták a vásárlóikat:
– azzal, hogy a beszállitóikat szelektálták. akik nem fogadták el a botrányosan nyomott árakat, azokat ejtették (sok esetben majdnem padlóra küldtek kiváló, hazai terméket előállitó cégeket, azzal, hogy az országos áruházlánc felmondta a megrendelést)
– azzal, hogy eszméletlenül megszaporodtak az úgynevezett akciós kapcsolt áruk (végy sampont, kapsz kézkrémet), amiről később kiderült, hogy csak látszólag olcsó…
– azzal, hogy állandó műsor volt az üzlet átrendezése, vagyis, hiába jártál egy üzletbe éveken át, állandóan keresgélned kellett a cikkeket, amelyeket megvásárolandó mentél be az üzletbe – igy egy sor fölösleges cuccal megpakolva jöttél ki, pedig csak egy apróságot akartál venni…
– azzal, hogy a kiépitett 10 pénztár közül mindig annyi működik, hogy legalább még tiz percet várakozz, és persze vásárolj a pénztár köré zsúfolt mütyürökből…
– azzal, hogy a szerencsétlen pénztárosnő még sorsjegyet és egyéb fölöslegességeket kellett áruljon, vagyis, amikor végre megvan a számla, kedvesen megkérdi, hogy nem szeretnél-e csak 2 sekelért egy csokit, vagy 10-ért egy lábdezodort… ezek az úgynevezett „jutalmazott cikkek”, amelyeket akkor kaphatsz, ha bizonyos összeg felett vásárolsz…
– végülis, egy szuperben nem vesz az ember egy kiflit, hanem szatyrokkal megrakodva és alaposan kizsebelve hagyja el a terepet…
Csak hab volt a keserű tortán, hogy a szuper akkor nyitott, és akkor zárt, amikor akart, nem pedig akkor, amikor az embereknek vásárolhatnékjuk volt… emlékszem, éveken át rohantam pénteken, hogy még három előtt bejussak a szuperba, mert később nem volt nyitva… A közhangulatot az is szította a szupermarketek ellen, hogy a dolgozóinak rémesen alacsony fizetést adott, hogy sokszor embertelen, megalázó körülmények közt dolgoztatta őket…
és akkor, az olyan városrészekben, ahol elég sok, kispénzű, fiatal értelmiségi volt, lassan újranyitottak a sarki fűszeresek, megjelentek a sajt, bor, kenyér, zöldségboltok, amelyeket egy-két ember inditott, és az egész üzletvezetés a személyes kapcsolaton alapult …
Évek óta nem tettem be a lábam a szupermarketba… a sarki „fűszeresem” nevemen szólitva köszön, ha belépek, ismeri az izlésemet, tudja mit szeretek venni, és ezek a dolgok mindig ugyanazokon a helyeken vannak… Időről időre érdeklődik, hogy nincs valamilyen áruféle, amit szeretek, és nem találom nála, mert ha van ilyen, akkor szóljak, megrendeli. Időnként kinál újfajta árucikkeket, de nem úgy, mint egy robot, hanem azért, mert ismeri az életvitelemet, az árufajták körét, amit vásárolok nála… Amit akarok, gyorsan lekapkodom a polcokról, egyenesen a pultra, ahol a legkorszerűbb pénztárgép van, és „csik-csak” jön az eredmény…
Itt nincsenek akciók és fikciók : jó áru van és normális árak. Mig a szuperből sosem tudtam 400 sekel alatti számlával kijönni, addig a fűszeresemnél nem költök többet, mint 100-150 sekelt, átlagban… A fűszeresnél lehet kávét, kakaót vagy szachlebet inni, egy fürge automatából, szól a tv (hogy a két tulaj, akik felváltva vezetik a boltot reggel hét és este 10 között, meg ne haljanak az unalomtól az üres órákban), a vásárlók a környéken laknak, vagy ismerik egymást, mint szomszédok, vagy a fűszeresnél ismerik meg egymást… vagyis, remek hely a mi kis sarki fűszerüzletünk…
A beszállitói jelentős része is kisebb cég, speciálisan jó minőségű árut kinálnak. De ha nem elég az a sajtválaszték, amit Ilánnál (igy hivják a fűszeresünket) lehet kapni, akkor ott van a remek galili sajtokat áruló spec.üzlet – apró, tiszta, és mindig kiváló áruja van. De ugyanigy, van remek kenyérüzlet, huszonvalahány fajta kenyérrel, pesztóval, olajbogyóval, és nagyanyó-lekvárja-sorozattal… Magyarul: a szuperek addig élnek, amig a vásárlók azt nem mondják, hogy elég! Mást akarunk!”
A napokban részt vettem a Magyar Üzletasszonyok Egyesületének rendezvényén, amely a textilipar, a ruházati ipar és a kiskereskedelem szomorú sorsával foglalkozott. Valamikor ( fiatalságom 70-80-as éveiben) butikosnak lenni a világ teteje volt! Nem is beszélve azokról a kiskereskedőkről, akik túlélték az államosítást és „maszekként” a minőség szinonimáját jelentették a létező szocializmusban. Szegény anyám, minden szezonban egyszer, rituális vásárlásra Budapestre utazott első osztályon, mert ő megadta a módját, ugyanazon szabóhoz, ugyanazon cipészhez, aki mellett megvette a hozzáillő táskát is. Kesztyűt csak Pécsett vásárolt, gombot a Varjasnál, szóval, mindennek megvolt a maga rendje. Kislakás, kevés szekrény, kevés ruha – de az a lehető legjobb minőségű. Ebben nőttem fel.
Ma mindent elönt a plázacucc és az angol használt ruha – panaszkodtak a kis cégek tulajdonosai.
A híres, régi gyárak eltüntek – mesélte Hannauerné, Szabó Anna, az Innowear-Tex Kft. ügyvezető igazgatója. Cége elődje a HÓDIKÖT szocialista nagyvállalat, azelőtt a híres Non-Coc svájcisapkát is gyártó Kokron József és Fiai Kötszövöttárugyár. Az Innowear nemcsak nevében igyekszik innovativ maradni, és ezzel a Kokron gyár legjobb hagyományait követni.
Nincs mese, éppen úgy mint száz évvel ezelőtt, mindenkinek „ki kell találnia saját magát”, hogy miben tud elsőrangút produkálni.
A válság, ebben az esetben talán még segítségül is szolgál – legalábbis erről írt a hvg néhány napja.
A jelenséget, hogy „értelmesebb ember nem vásárol plázában” – a 2006-os cikkemben már leírtam. Csak remélni tudom, hogy itt is egyre több ember csatlakozik a tudatos vásárlókhoz – a saját érdekében, és ezzel a hazai ipar és kereskedelem támogatójaként is.
Szimpla eset
Ha a nap nem úgy alakul, ahogy elterveztem és elegem van mindenből, akkor a legjobb dolog belefeküdni egy levendula-illatú fűrdőbe, aztán valami laza göncben beülni a Szimpla-kertbe. Nyáron korsó sör, télen egy jó tea, vagy vörösbor – máris vidámabb az élet.
Ez a hely, szerintem, az ezredforduló utáni Budapest hiteles lenyomata – nem akar mást mutatni, mint ami, és talán meglepő, de mindezzel együtt nagyon is szerethető.
A városi kultúra sorozatunkba mégsem a privát szimpátiám alapján került, hanem mert az a jelenség, amit a Szimpla ma szimbolikusan és roppant gyakorlatiasan is képvisel, modell-értékű Budapest fejlődési esélyeit tekintve.
A romkocsmák kialakulása maga, egyfajta helyzetelemzésből született – az adottság és igény kreativ kapcsolatából.
A város belső területein elszabadult ingatlangarázdálkodás termelte a lebontásra váró, kiürített, fél-rom épületeket. Ezzel szemben hiányzott a vendéglátásból az a szegmens, ami sem nem a hagyományos étterem, söröző-borozó, kocsma, vagy kávéház, hanem ami közelebb van az angol Pub-hoz. Valójában közösségi találkahely, ahol mellesleg lehet valamit inni, netán enni is, ha éppen úgy adódik, de lényeg nem a „fogyasztáson”, hanem „ottléten”, az „együttléten” van.
A jó vendéglátóhelyek, bármilyen tipusúak is, azok, ahol a tulaj a saját képére formálja a helyet. A sikertörténetek nagy része úgy kezdődik, hogy „akartam egy olyan helyet, ahol jól érzem magam, és mivel nem találtam, hát csináltam egyet”.
Nem véletlen tehát, hogy a kötelezően elvárt viselkedéstől mentes találkahelyek életrehivói Budapesten és majd látni fogjuk, hogy vidéken is, többnyire fáradhatatlanul dolgozni képes fiatal emberek. Menet közben tanulták meg a „szakmát” – egyik helyről a másikra vándorló romkocsmákban.
A Kazinczy utcai Szimpla-kert nyitása (2004) idején kezdődött a korrupció-gyanus ingatlanügyletek elleni civil ellenállás, ami némiképp lassította a városszövet elrákosodásást, később letartóztatásokhoz vezetett, majd a gazdasági válság befagyasztotta a bontásokat. Igy, az idényrom fixrommá lényegült, a háztulajdonos pedig áldja jósorsát, hogy a félpénzen megvett ház bérleti díja termeli a pénzt, anélkül, hogy neki bármit is kéne tennie ezért.
Miközben a felszámolás és költözés egy darabig nem veszélyezteti, újabban a bezárás, működésének korlátozása fenyegeti a helyet. Nem azért mert rossz itt, hanem nagyrészt, mert túl jól megy – sokan jönnek ide esténként, hírneve messze szállt, budapesti specialitás a külföldiek számára, és ezt bizonyos „jószomszédok” nehezen viselik el. Az utcazaj, amit mint ürügyet előráncigáltak, valójában elfedni igyekszik az irígységet.
A Kazinczy utca nem a csili-vili Fashion-street – erre az önkormányzat még annyira sem figyel, hogy a közbiztonságról gondoskodjon, a hangoskodókat a karhatalom határozottságával jobb belátásra bírja. Igaz, ez nem különleges eset Budapesten – a város hivatalnokai éveken át a saját zsebükre koncentráltak, nem pedig arra, hogy mitől lehet jobb a rájuk bízott település. A zsidónegyed forgalmi káosza a gyalogosforgalom libasorba kényszerítésével, zavaros parkolóhelyeivel, átmenő gépjárműforgalmával, vagyis minden hibájával tettenérhető ezen a helyen. Gyatra közvilágítás, dimbes-dombos burkolat, hajléktalanok és kukaguberálók – nem a Szimpla hatására jelentek meg.
A Szimpla viszont elindított egy spontán rehabilitációs folyamatot, amely lendületesen működne, ha a magyar jogszabályok nem a röghözkötöttséget preferálnák adóikkal, illetékeikkel, hanem a városi mobilitást segítenék.
Normális esetben az ilyen lepusztult, belvárosi terület azzal kezd megújulni, minden állami pénzpumpa nélkül, hogy a rissz-rossz lakások értéke felfelé kúszik, csak azért, mert egy „szimpla” életjel felzavarta a mocsárt. Kevéspénzű fiatalok keresnek lepusztult kislakásokat, amelyek árát még meg tudják fizetni, és saját kreativitásukkal megtoldva lakhatóvá teszik. Ahogy növekszik az igény a környék lakásaira, egyre több idős ember tudja eladni az alacsony komfortú lakását annyi pénzért, hogy másutt kényelmesebbet tud venni. Minél több lakást újítanak fel, annál inkább nő az összes lakás értéke, lassan megjelennek a pénzesebb vevők is, a kreativ fiatalok értékesíteni tudják azt, amit korábban produkáltak, és ha továbbra is szeretik a helyet, újabb lepusztult lakások, épületek felújításába fognak.
Ezt persze a normális városvezetők is tudják, és ahol a város működését a helyi adó finanszírozza, meg is becsülik az élesztő szerepét betöltő magánvállalkozásokat, hiszen pár év alatt az ilyen területeken már emelhetik a helyi adó mértékét, és abból meg tudják újítani a közterületeket, ami viszont tovább emeli az egyes ingatlanok értékét és az egész környéket szebbé-jobbá teszi.
Budapesten ez azért nem működik normálisan, mert egyfelöl rossz a szabályozás – lakásvásárlási illeték, bárbeadást sarcoló 25%-os adó, a helyi adó és a srófadó hiánya – de nem is érdeke a politikai-hivatali vezetésnek ezt a helyére tenni, mert egy normális rendszerben nincs korrupciós extraprofit az ingatlanbizniszben, magyarul senki nem tömi a hivatalnok zsebét. A magyar rendszerbe bele van építve a rosszul működés minden biztosítéka, mert az senkit nem érdekel, hogy mi lesz a várossal, annál fontosabb, hogy mennyit lehet „kaszálni” a hivatali idő alatt. Ezért kell rengeteg pénz a választásokhoz, hiszen akkor dől el, hogy ki milyen tejelő állást tud megcsípni, és azt a pénzt meg kell keresni a zavarosban való halászat fenntartásával.
Mikszáth óta, vagy régebben ez így van, de korántsem jelenti azt, hogy ennek így is kell maradnia.
Kézművészet
Két évvel ezelőtt, a Gödörben volt egy kézműves-vásár, amely semmiben nem hasonlított a szabadtéri bódévásárokhoz – itt valóban kortárs iparművészek alkotásait láthattuk és vásárolhattuk. Akkor ismertem meg Erdős Tibor munkáit: naplók, naptárak, emlékkönyvek, albumok gyönyörűen, kézzel kötve. Megvettem a 2008-as naptárat – kézbesímulót, bőrkötésest. Nem volt olcsó, de egyetlen forintot sem sajnáltam, amit erre kiadtam, hiszen egész évben öröm volt kézbe venni. Amikor egy belső cimkéről megtudtam, hogy pécsiek, külön örültem a felfedezésnek – tüke vagyok magam is -, és tavaly már a műhelyükben kerestem fel őket az aktuális naptáramért. Tibor felesége Rétfalvy Orsolya könyvrestaurátor, társa a közös vállalkozásban. Már akkor nehéz helyzetben voltak, de még konok kitartással néztek a jövő elébe, tele voltak tervekkel. Később, az a lelkesedés, a tisztességes, közösségért végzett munka sem volt elég – az idei Kézművész-naptáramat már Budapesten vettem az Alexandra Dob utcai üzletében. Erről így írnak az ElAway projekt honlapján, amelyet az Európa Kultúrális Fővárosa kapcsán Patartics Zorán indított el, és a Pécsről elszármazókkal igyekszik egy közösségi diskurzust létrehozni az okokról:
„Megyek. Tíz évig próbálkoztam. Antik gépekkel felszerelt műhelyünk van, amiben dolgozunk. Bárki bejöhet, megnézheti, kipróbálhatja, hogyan kell könyvet kötni. Dolgoztunk megyének, városnak, egyháznak, egyetemnek. Felajánlásból, jutányosan, azonnal, tegnapra. Megélni ebből nem lehet. Egy kedvezményes bérletű műhelyt szerettünk volna csak, amit aztán munkánkkal kompenzáltunk volna. Válasz: PIACGAZDASÁG van. Ami nem megy, azt nem kell csinálni. Egy ember látott bennünk üzleti lehetőséget: Matyi Dezső. Felajánlotta: egy budapesti könyvesházában helyet csinál nekünk. Vigyünk mindent, amink van, csináljunk mindent úgy, mint eddig. Mi megyünk. Aki akar elér…”
A pesti műhely őszi megnyitó ünnepségét Vijuty Tvrtko vezényelte le – bepillanthattunk egy roppant izgalmas világba. Ennek a reményteli napnak az emlékéül, mindenki egy apró „marokkönyvet” készíthetett magának, megízlelve az egyedi darab alkotásának gyönyörűségét. Itt tartom a laptop mellett az asztalon, és beírom a boldog napjaim dátumát.
A tradíció és a modern könyváruház nagyszerűen megfér egymással – egy olyan világban, amelyben az igényességnek és a tiszta funkcionalitásnak is meg van a maga helye.
Annak idején az édesapám sosem unszolt, hogy olvassak könyveket – ha látott olyan könyvet, amelyet jónak talált arra, hogy elolvassam, azt megvette, és minden szószátyárságot mellőzve feltette a polcra, a szobámban. Észrevétlen gyűltek, mig egy nap magamtól le nem vettem egyet, és bele nem kukkantottam. Azóta nekem ugyanolyan szenvedélyem a könyvolvasás-vásárlás, a könyvek közelsége, mint amilyen neki volt, míg élt.
Egyetlen szülőnek sem kell aggodalmaskodnia, hogy a gyerekek nem olvasnak könyveket, csak a számítógépet bújják – egyszer, csak úgy, véletlenül be kell sétálni az Alexandra Dob utcai áruházába, lemenni a lépcsőn, ahol a könyv különleges világa tárul minden érdeklődő elé – nincs olyan gyerek, akit ez ne ejtene rabul.
Orsolya és Tibor nagyon fontosnak tartják a városhoz való kötődés – ezért is élték meg oly nehezen azt, hogy Pécs nem tudta megtartani őket – az identitásuk most is pécsi, ezért a könyvesház emeleti kávéházában szeretnének egy pécsi klubot létrehozni – tudni egymásról, esetleg közös projekteket létrehozni, de legfőképpen nem elszakadni a gyökerektől. Büszke pécsiek, még akkor is, ha a szeretett város nem tartott rájuk igényt.
A nagyvárosok rehumanizálásának folyamatában az identitás kialakítás, a helyhez való érzelmi kötődés erősítése roppant fontos momentum. Azok a városok, amelyek nem értékelik kellőképpen azt a szellemi energiát, amely belengi a teret, vagyis képtelenek megkötni az ott élő emberek alkotó erejét, azokra a szellemi elsivárosodás vár. Pécs még mindig fantasztikus város, de az elszármazott bauhauslerek kapcsán döbbent rá Patartics Zorán, hogy micsoda veszteség érte a várost azzal, hogy nem tudta megtartani a tehetséges embereket.
„Egyedülálló jelenség, hogy egy német főiskolához több mint 20 magyar csatlakozzon. A tanárként híressé lett Moholy-Nagy Lászlón és Breuer Marcellen kívül ott indult Pap Gyula pályája a fémműhelyben, s tanított később Berger Otti a szövőműhelyben. Az is ritkaság, hogy Pécsről heten indultak el Weimarba: építészként szerzett később hírnevet az USA-ban Breuer Marcell, Svédországban Forbát Alfréd, Weininger Andor a festő-grafikus, tervező és színházi szakember New-Yorkban telepedett le, míg a hazatértek alig ismertek, mint Molnár Farkas budapesti villái, Stefán Henrik és Johan Hugó festményei és üvegablakai. Felfedezésre vár Sebők István színháztervezői tevékenysége, Neugeboren Henrik képei és Bach emlékműve, Schwarz István és Téry Margit grafikái, valamint a kint tanult fotóművésznők: Fodor Etel, Blüh Irén, Kárász Judit kísérleti ill. szociografikus fényképei. Kállai Ernő a „bauhaus” folyóirat szerkesztője volt, a festő Bortnyik Sándor kívülállóként aktív résztvevője a főiskola rendezvényeinek.”
A fenti, 80-90 évvel ezelőtti példákból sajnálatosan látszik, hogy egy város nem földrajzi elhelyezkedése, hanem szellemi aktivitása kapcsán lehet központ, vagy periféria, és ha „elüldözi” az alkotó erőt, kaphat bármilyen hangzatos címet, menthetetlenül perifériásodik.
A XXI.század feminizmusának nőies bája
Ez a írás, több, mint öt évvel ezelőtt született, 2005 március 8-án, a nőnapon. Az akkori „jövendölésből”, sajnos, kevés valósult meg, de mint támpontot, most is igaznak tartom: nőkről, a békéről, Izraelről, Magyarországról. Mert meggyőződésem, hogy ha nem csak mutatóban lennének, kivételesen odajutott nők a politikában, szerte a világon, jobb lenne az életünk. Mindannyiunknak, nem csak a nőknek.
Talán, kellene egy remaket csinálni, hiszen a cikk első változata óta eltelt 10 évben történt egy és más… Sajnos, kevéssé abban az irányban, ahogy reméltem 10 éve, de azért vannak biztató jelenségek… (2015. április 25)
„A XXI. század kezdetétől a nők átveszik a politika irányitását. Először a fejlett, gazdag, nyugati demokráciákban, de hatásuk szélvész gyorsasággal terjed a világ többi részére. A század második felében kiterjed a fundamentalista iszlám országokra, és ezzel a század fő konfliktusa is megoldódik. A nők irányitotta Föld globális felvirágoztatása veszi kezdetét…
A nők több évezredes elnyomása során háborúk pusztitottak, világméretű járványok terjedtek. A harmadik évezred kezdetén a globális problémák már az emberiség létét veszélyeztették. Időközben tarthatatlanná vált a nők bezártsága, a ház körüli tevékenységekre korlátozni őket.
Az ezredfordulóra, a világ technikailag fejlettebb, demokratikus társadalmi berendezkedésű részén már nagy tömegben voltak szakképzett, magasan kvalifikált nők. Évről-évre gyarapodott a nők által vezetett szervezetek száma, a kisebb vállalkozásokban elért sikerek után mind nagyobb vállalatoknál, konszerneknél bizonyitották képességeiket. Közben az akadémiákon is egyre nagyobb számban voltak az oktatók között, a hallgatók soraiban pedig már hatvan százalék fölé került a nők aránya.
A széles tömegbázis azonban még mindig nem kedvezett eléggé a nők vezetőkké válásának, mert gondolkodásukban is el kellett jutniuk arra a felismerésre, hogy vezető szerepük nem csak maguknak, hanem az egész társadalomnak hasznára válik.
Az évezred első évtizedében már kiderült, hogy az államfők feleségei nem egyszer alkalmasabbak a posztra, mint férjeik.
A sarkalatos változás kezdete az USA 2008 évi elnökválasztása volt, ahol két kiválló képességű nő mérközött meg.
Hillary Clinton ellenfele a republikánus Condoleezza Rice volt.
(Sajnos, nem ez történt, és Obama elnök eddigi működése elég semmitmondó és ellentmondásos…)
Minimális előnnyel a demokrata Hillary győzött, de meglepően szoros együttműködés alakult ki a két vezető politikusnő között. Rice nem indult a 2012-es választáson, Clinton sétagaloppban győzött, és továbbra is szoros kapcsolatban maradt Rice-al, annyira, hogy a 2016-os választásokon leplezetlenül támogatta. Rice lett az elnök, úgyszintén két kadenciát töltött a Fehér Házban.
Ez a 16 év viharos változást hozott a világ más részein is.
Az Arafat halála utáni palesztin vezetés képtelen volt gyökeres változást elérni.
Izrael 2005-ben elkezdett egyoldalú elszakadása, a biztositott határ megépitése végre nyugodtabb időt hozott az addig, állandó terrortámadással sújtott országra, a gazdasági élet fellendült, jelentős energiát és pénzt fektettek olyan kutatásokba, amelyekre eddig nem volt mód.
Bárcsak ez történt volna…
Ez a folyamat akkor vált igazán meghatározóvá, amikor Izrael teljesen elszakadt a palesztin területektől, Saron, aki végigvitte az egész keserves folyamatot az utolsó határsorompó átadása után két nappal meghalt szivinfarktusban.
(Majdnem igaz lett, de Saron nem halt meg, hanem kómába esett, ami bizonyos értelemben rosszabb mint a halál – azóta meghalt…)
A 2007-es választásokon jelöltette magát Cipi Livni, aki Saron kormányában igazságügyi miniszterként már bizonyitotta nagyszerű képességeit. A szélsőjobbról indult politikusnő, ahogy a feladatai egyre inkább az egész ország iránti felelősséggel telitődtek, egyre inkább bizonyitotta kiegyensúlyozottságát, okos megfontoltságát. Miközben Ehud Barak és Bibi Natanjahu egymás marták, Cipi Livni, akit pártja nem jelölt, megalakitotta az Okos Béke pártot, ahová mindkét oldal mérsékelt szárnyáról érkeztek, és főként nők, mivel a lista első ötven helyét női nevek fémjelezték.
(A történet majdnem így alakult, de a magas női részvétel helyett régivágású politikusok töltötték meg a Kadima nevezetű pártot, és bár győztek, Cipi Livni nem tudott kormányt alakítani) Igy a győzelem nemcsak Cipi miniszterelnökségét, hanem 50 parlamenti képviselő nőt is hozott, csak az ő pártjából. Mivel, mind a baloldalon, mind a jobboldalon voltak imitt-amott nők, ebben az évben Izraelben, végre a parlament több mint fele, összesen 62 nő lett. Mivel a nők most aztán igazán összefogtak, a kormányban már 90%-os volt a nők aránya. Az ország rakéta sebességű fejlődése előtt immár nem volt akadály.
Ez a forgatókönyv mai szemmel is a lehető legjobb lett volna, de azóta Cipiben is csalódniunk kellett…
A női kormány négy éve alatt a munkanélküliek aránya ezrelékekre csökkent, gyakorlatilag nem létezett, mivel aki bejelentette, hogy nincs munkája, az erre felállitott szuperkomjuterizált 12 fős csoport, az ország különböző pontjain tevékenykedve, napokon belül talált munkát, de addig is, az illetőt beosztották kórházak takaritására,
szemétgyűjtésre, vagy utcaseprésre – senki nem kapott munka nélkül egy vasat sem. (Ezt nem úgy gondoltam, ahogy Magyarországon a fidesz megvalósította a közmunkával…)
A katonai szolgálat kiterjedt az ország minden polgárára, még a mozgássérülteknek is találtak tennivalót. Viszont a bevonulók kétharmada a polgári életben szolgált, ezzel megoldható volt az arabok és a jesivanövendékek alkalmazása is. A legjelentősebb erőket az oktatásra szervezték, igy az általános iskolai tanulók mindegyike kapott napi két óra korrepeticiót, ami már az első év végén érezhető volt a tanulmányi eredményekben. A jesivanövendékek az első évben tanultak az érettségire, vagyis pótolták az addig elmulasztott világi tantárgyakat. A második évben már mint korrepetitorok dolgoztak. A helyi választásokon is viharos győzelmet aratott Cipi Livni Okos párja, igy az addigi két polgármester helyett, a választások után 46 település vezetése került női kézbe. A ciklus végére a városfejlődési mutatók is előjelt változtattak. Az addigi negativ mutatók eltüntek a női vezetés alatt. A következő választásokon már a polgármesterek 82%-a volt nő, mert kiderült, ahol nő vezeti a települést, ott jó lakni.
Palesztinben, az elválasztás után még évekig tombolt a belső harc, a segélyek pedig egyre apadtak. Állam volt, de a munkanélküliség 92%-os, és a gazdasági élet romokban. (Eddig a történet majdnem igaz, különösen a Gázai övezetre vonatkozóan, csak sajnos, a folytatás nem az, amire én számítottam…)
Három iszonyú év elteltével a nők egyszerűen fellázadtak. Titokban összeszedték az összes fegyvert. Az akciót női alapossággal szervezték, és ki más, mint az izraeli miniszterelnöknő és társnői segítettek. Ugyanakkor élelmiszert, vetőmagokat, háztartási eszközöket, gépeket küldtek a palesztin nőknek, és országos gyűjtést rendeztek minden, az élethez szükséges feltétel megteremtésére. Kiderült, nemcsak a meglévő fegyvereket tüntették el a nők, a környező arab országokból becsempészni szándékozott szállitmányok is rendre eltünnek. Ugyanis női mliciák alakultak, akiknek a vezetője a karizmatikus erejű, de korábban félreállitott Hanan Asrawi volt, aki megegyezett az európaiakkal, hogy minden egyes leadott fegyver helyett iskolák épitéséhez szükséges eszközöket kapnak. A helyzet politikai válsággá éleződött, Machmud Abbaz lemondott Hanan Asrawi javára a miniszterelnökségről, és a teljes kormány követte. Palesztin ezen a napon nyerte el valóban a függyetlenséget. Hanan Asrawi, aki szenvedélyes ellenfele volt az izraeli kormányoknak, Cipi Livnivel remek kapcsolatot teremtett. Európai, amerikai, sőt izraeli hitellel egymás után indultak a nők vezette kisebb vállalkozások, amely iskolákat épitettek , egyiket a másik után. Férfiak voltak a munkások, de a teljes vállaltirányitást nők látták el. Az évszázad közepére Palesztin lett az arab mintaállam, amely olaj nélkül, csak az emberi tudásra és akaratra épitette a gazdaságát. Az egy főre eső nemzeti össztermék ebben a két összegubancolt határú országban meghaladta Japánét, a technikai haladás koncentrált magjává vált a körzet. A század közepén már nem volt szükség megerősitett határokra, a falakat lebontották, és a határt két sor olajfa jelezte.
Irakból Hillary kivonta a csapatokat, mire két kegyetlen év következett. Még az évezred elején elterjedt az internet Iránban, mint a szabad információáramlás eszköze. Bush elnöksége alatt Irakban megindult egy gazdasági fejlődés, amit az ezt követő polgárháború megsemmisített, de a felszin alatt megindult a szervezés. Az iráni siita, női mozgalmak az interneten keresztül támogatták az iraki társnőiket, miközben maguk is szervezkedtek a saját fundamentalista rendszerük ellen.
2010-ben robbant a siita nők lázadása, ami akkora meglepetésként hatott mind Irakban, mind Iránban, hogy fellépni ellene nem próbáltak. Fél év alatt megköttetett a béke, miszerint a térségben továbbra is létezik Irán, Irak és megalakul a független Kurdisztán. (Ez gyakorlatilag megvalósul, csakhogy az ISIS rémségei következtében, az ellenük folytatott hősies harc eredményeként a kurdoknak, végre hazájuk lesz, remélhetőleg)
Az egyezményben az európaiak is részt vállaltak, mert csak azzal vették fel Törökországot az EU-ba, ha területéről leválik a kurdok lakta terület, az új állam Kurdisztán javára. A sivatagban felkelt a vihar és végigsöprött az egész arab, aztán az egész muszlim világon. A szegény muszlim országokban, mint Sziria, Afganisztán, Pakisztán még a 2030-as években gyökeres változás állt be, államirányitási szinten, de a gazdasági fellendülés még váratott, mert Szaud-Arábia minden gazdagságával szabotálni akarta a fundamentalizmustól való elszakadásukat. A század közepén azonban hirtelen elfogyott az olaj, minden különösebb előrejelzés nélkül, eltünt! A dolog annyira hirtelen történt, hogy az országot ellepte a vallásos rettegés – az évtizedekig folytatott terrort bosszulta meg Allah. Ekkora ugyanis elterjedt a Korán békés olvasata, amely tiltja a gyilkolást. A gazdasági csőd csúcspontján palesztin mérnökök felajánlották, hogy napelemekkel teritenek be hatalmas területeket a sivatagban, ez munkalehetőséget adott a szaudiaknak, illetve az energiaexportból némi bevételt is nyertek. A naplemekkel „árnyékolt” sivatagot pedig izraeli módszerrel tették termékennyé, az elektromos árammal tengervizet édesitettek, jelentős területeket tudtak öntözni.
Az egész világon elterjedt a fenntartó fejlesztés elve. Afrika az utolsó pillanatban menekült meg a teljes pusztulástól. A törzsi harcok, az éhség és a járványok, főként az AIDS a század harmincas éveire harmadára csökkentette a lakosságot, hiába pumpáltak ide mindenhonnan segélyeket. A vertigóba esett kontinenset végül a napenergia mentette meg. A technológiailag hallatlanul fejlett közel-keletről indult el a napenergia ipari méretű hasznositása. A fotovoltáris elemek gyátrása itt volt a negyjelentősebb az egész világon, a közös palesztin-izraeli cégek komplex mezőgazdasági termelés-viz-energia- hulladákhasznositási egységeket gyártottak, amelyeket szinte bárhová lehetett telepiteni. Családi gazdaságokat lehetett ezzel létrehozni az elvadult, lepusztult, elnéptelenedett afrikai területeken. A komplex egycsapásra adott korszerű lakhelyet, energiát, mezőgazdasági termelést, a körzetnek leginkább alakalmas ágazatban. Nyomorgó családok 6 és 12 év közötti gyerekeinek a legkorszerűbb számitástechnikával felszerelt bentlakásos iskolát telepitettek először. Közben felmérték, milyen mezőgazdasági termelést célszerű az adott területen kialakitani, milyen ipari tevékenységgel lehet kiegésziteni, illetve a természeti környezetet hogyan lehet rehabilitálni. Az iskolában intenziv képzést kapott kamaszgyerekek lettek a családi gazdaság első vezetői, majd a felnőttképzés is elindult. Egy-egy terület teljes nyomorát hat év alatt tudták felszámolni, úgy, hogy az odatelepitett iskolákat, családi gazdaságokat már a helyiek önállóan el tudták látni, csak a termékértékesités szervezése maradt a telepitő szervezetekre. Keservesen, de a század második felében elindult a kilábalás Afrikában is. Az iskoláztatással, a környezetmegtartó termeléssel és a fogamzásszabályozással, ahol a folyamatot visszaforditották, a lakosság számban nem sokkal nőtt, de életszinvonaluk a század végére elérte az európai országokét, amiről korábban álmodni sem mertek.
Érdekes dolgok történt a közép-kelet európai térségben. A XX. század végén felbomlott szocialista rendszer után megindult a kapitalista gazdasági feljődés, de társadalmi szinten még több, mint 15 évig sarat dagasztottak. Botrányok követték egymást, a régi politikai rendszer, mint valami régi rágógumi, amibe belültek, a fenekére tapadt a politikusoknak, állandóan azzal voltak elfoglalva, hogyan tudnák levakarni a gusztustalan nyomokat. 2004-ben berobbant a magyar politikába egy energiadús, viszonylag fiatal újgazdag. Neki nem volt régi rágógumi odaragadva a gatyájához, be is indult rendesen. Környezete java viszont beletaposott a fékbe, igy aztán nehéz repülni. Kemény srácnak nézett ki, de a kollegalitás megette. Nem kellett volna annyira dédelgetnie egy-két megfáradt, vagy éppen hamar korrumpálódott politikus-társat. Végülis Budapestbe bukott bele. A választásokig sokat tett, de nem eleget, és semmiben nem tudott felmutatni valami konkrét-pozitiv eredményt, amely jellemezheti az irányt.
Mint üzletember tudott kockáztatni és nyerni, de mint miniszterelnök ellágyitotta a szive. Meg nem bizott meg eléggé a nőkben, hiszen amint landolt a miniszterelnöki székbe, kapott egy varázslatos ajánlatot. Budapest szivében be kellett volna vezetni egy forgalomkorlátozási, elektronikus rendszert, amely az első lépés lehetett volna a negyed rehabilitációjában. Egy kicsit fura, megszállott izraeli nő küldte a javaslatot, aki akkor már egy éve rágta a témát, és tankhadosztálynyi energiával tolta előre annak a negyednek az ügyét. Egyrészt, mert az volt a történeti zsidónegyed, másrész, mert a nő harminc évvel azelőtt Pesten tanulta a városgazdálkodást, és az volt a mániája, hogy ott, abban a negyedben meg lehet valósitani a városrehabilitáció legkorszerűbb, öngerjesztő módszerét. Nem akart pénzt, nem akart diszes státuszt, csak egy fejbólitást, egy döntést. De a döntés a nő mellett, egy csomó pártszimpatizánsnak jelentette volna a végét, igy meghátrált. Igazság szerint, nem mérte fel a nő erejét, keménységét. Meg kellett volna beszélnie ezt a feleségével, aki meglehetősen okos és jól értékelni tudó nő volt már akkor is. Az ellenfele a választások előtt rájött, hogy nem lehet a meglévő bábúkkal győzni, be kell vetni a királynőt… A politikában addig járatlan feleségét jelöltette maga helyett… erre, a baloldal teljesen összekeveredett. Minden addigra szépen kidogozott taktikájuk csődöt mondott. A királynő győzőtt. Az csak négy évvel később jutott eszébe emberünknek, hogy a saját feleségét jelöltesse. Négy évvel később az ő, okos felesége győzedelmeskedett…
Közben, még elvesztette a baloldal Budapestet. Fáradt lovat le kell cserélni, de nem öszvérekre, akik nem tudnak száguldani, csak cipekedni. Emberünket majd megütötte a guta, amikor az a fura, mánikus, izraeli nő, magyar állampolgárságát lobogtatva besétált a polgármesteri hivatalba. Árulás! Mit képzel? Ráadásul a független pártja olyan számban delegálhatott, hogy a testületi döntések automata bélyegzőként működtek minden elhatározásán. A nő csak mosolygott – nem kell aggódni, ez nem izraeli megszállás, csak egy kadenciás kiruccanás, gatyába rázni a várost, amit igazán szeret. Amilyen megveszekedett volt az a nő, négy év alatt mindent sinre tett, és tényleg leköszönt. Viszont ottmaradt a nagyon profi stáb, csupa vagány, szakszerűen, jól dolgozó nő, akiket már nem lehet többet kijátszani. Helyettesét tudatosan készitette fel a vezetésre, később ez még egy sor előnnyel járt a városra nézve.
Amikor az izraeli nőt megválasztották polgármesternek, a honfitárs befektetők nagy reményeket fűztek hozzá… annál nagyobb volt a pofáraesés, amikor mindegyikőjüket hazaküldte, hogy inkább Izraelben fektessenek be. Budapest, az ő sivatagi stílusukhoz túl finom porcelán. A mandátum lejártával hazament, de sok ideje nem volt pihenni, mert két hónap múlva megválasztották Tel-Aviv polgármesterének. Onnan már nem tudott csak úgy elmenni. Izraelben akkor már tudták, mire képesek a nők, Tel-Aviv is olyan lett, ahol az emberek szivesen élnek, szivesen utaznak oda nyaralni. (Ezt egy férfi is majdnem tökéletesen megtette – TLV valóban nagyszerű város lett az elmúlt 10 évben, és csak egyre jobb lesz…)
Mintaváros a Földközi-tenger világában. A budapesti és a tel-avivi polgármesternő alapitotta 2012-ben a Fallaci városi szövetséget. Az olasz újságiró-irónőről elnevezett szövetség célja az volt, hogy a városrehabilitáció, a városok humanizált vezetésének tapasztalatát átadják más városok polgármester-jelöltnőinek. Ettől kezdve rohamosan növekedtek a női irányitás alatt megújhodó városok Európában, és a világ más részein is. Az első nagy konferenciát Budapesten, a másodikat Tel-Avivban rendezték. 2020-ban Firenzében, Fallaci imádott városában került sor a konferenciára, Oriana, Firenze ragyog, mint régen! cimmel.
A világ okosabb, mértékletesebb, megfontoltabb és sokkal emberibb lett a feminizmus második évszázadában. Amikor a különböző államokban a politikai vezetés elnőiesedett a már régóta impotens ENSZ helyett megalakitották a BUROK nevezetű nemzetközi szervezetet, amelynek egy női nemi szerv lett a szimbóluma.
Attól kezdve, kiki maga céljai szerinti csoportositásban, szeretne nagyon bejutni oda…
(az irás a podo-blogban jelent meg elsőként 2005. március 8-án)
Beillesztések: 2015.04.25
Dugódíj, vagy valami más?
Divat beszélni a dugódíjról, de az óvatos politikusok inkább csak elkenik a dolgot – „kell, de nem most, majd ha lesz sok P+R parkoló, valahol, a város szélén, négyes-ötös-hatos metró, M0-ás, meg sok pénz…” – a lényeg, hogy nem most, mert akkor megharagszanak az autósok, a politikus pedig népszerű akar lenni, hogy megválasszák.
Szeretnek azzal is évődni, hogy ha lenne, mekkora területen kéne bevezetni, és mennyit kellene fizetni érte. Nagy területen, a Hungária körútig legalább, és ne fizessenek sokat az autósok, ugye, hogy ne nagyon legyenek dühösek…
Tanulmányok születtek, százoldalas okfejtés, amelyekkel szemben azt mondom, hogy nem 2013-ban, vagy később, hanem MOST, de fokozatosan kell bevezetni, első ütemben csak az V. kerületben, aztán városszerkezeti egységenként bővítve, méghozzá olyan rendszert kiépítve, hogy az nemcsak az autó belépését regisztrálja, hanem információt szolgáltat az autós és a város forgalomszervezése számára is, miközben optimálisan kihasználja az adott területen lévő parkolókat. Tehát nem a londoni, stockholmi, milánó dugódíjról, hanem egy olyan komplex rendszerről beszélek, ami a forgalomszervezés és területkihasználás egy magasabb szervezettségű formáját nyújtja a mi városunkban…
Hogy Budapest lemaradásást előnnyé kovácsoljuk, a ma ismert legkorszerűbb technológiát kell bevezetnünk a közlekedésszervezés terén, hiszen a közlekedés Budapest már MA krónikus problémája.
Itt, nem egy újabb adóra van szükség, hanem olyan városi szolgáltatásra, amely racionálisabbá teszi az egyéni döntéseket! Persze, jó városi szolgáltatásért fizetni kell, de ezt senki nem kérdőjelezi meg.
A rendszer lényege tehát, egy olyan, eddig itt nem ismert szolgáltatási rendszer, amely mindenkinek ad valamit.
1. Az autósok szívesen fizetnek azért, ha uticéljuk SMS-szerű egyszerűségű bepötyögtetésével a mobiljukra, információt kapnak arról, hogy ahová mennek, ott van parkoló, vagy nincs, és a körzeten belül nem kell keresgélni, hanem a lefoglalt hely várja őket. Azt már tudják, hogy a parkolásért fizetni kell, tehát az a fajta biztonság, hogy benzinzabáló totyorgás nélkül, tuti parkolóba hajtanak, a megtakarított időt is figyelembe véve, bizony olyan szolgáltatás, amiért értelmét látják, hogy fizessenek. Valójában tehát, nem a belépésért fizetnek, hanem ezért a szolgáltatásért.
2. Ha az autós el sem indul az autójával, mert látja, hogy reménytelen a helyzet, akkor bizony otthonhagyja – nem kell P+R paroló, fölösleges autózgatás – de az ő egyéni igénye a rendszerben egy információ, amire nélkülözhetetlen szükségünk van ahhoz, hogy tudjuk, milyen irányú, nagyságú, és mennyire megalapozott a közlekedési igény – mert ha egy villanyszerelőről van szó, és neki akkor is mennie kell, ha nincs biztos parkoló, a dugó totális, és talán megbüntetik ott ahol megáll majd, ám a beléptetési ponton ő is megjelenik rendszerben , tehát a forgalom-átszervezés valós információt kap, és ennek megfelelően javíthatja a rendszert.
A város nyeresége az első menetben nem sok, de már az is valami, ha az adott területen lévő teljes parkolási mennyiségről van pontos adatunk, hiszen akkor meg lehet tervezni a valóban szükséges mélyparkolók helyét, illetve, ha van bőven mélyparkoló már, miként lehet csökkenteni a felszíni parkolást a ma elviselhetetlen utcákban.
3. Azokban a házakban, ahol van kihasználatlan parkolási lehetőség, mert például az előírás szerint megépített parkolókat a lakástulajdonosok nem tudták, vagy nem akarták megvenni, belépve az elektronikus rendszerbe, bevételre tehetnek szert – a parkolási díj egy része persze a rendszer-működtetőé, de a kihasználtság növekedése okán mégis nő a a bevétel. Felvetődik a kérdés, hogy azok a lakástulajdonosok, akik kifogyva a pénzükből nem vettek helyet a mélygarázsban, de van egy rozoga autójuk, amire feltétlenül szükségük van, mondjuk azért, hogy beteg gyereküket orvoshoz vigyék… (Itt felhívnám a figyelmedet arra, hogy a városgazdász-szemlélet nem az emberi szituációkat igyekszik szelektálni, hanem olyan rendszert épít, amibe a legspeciálisabb emberi igények is bele tudnak illeszkedni), akkor jön a város, amelynek vezetői nem bagatelizálnak el egyetlen emberi problémát sem, de mindig a közösségi érdek figyelembevételével nyújtanak megoldást, szóval a város azt mondja ennek a családnak: Adunk Nektek kedvezményes kölcsönt arra, hogy vegyetek egy éppen alkalmas, de nem környezetszennyező autót és a házatokban egy garázst – 20-25 éves kölcsönt, a lényeg, hogy az egyén problémáját úgy oldjuk meg, hogy közben a közösségi érdek, vagyis az utcai parkolás csökkentése és a környezetszennyezés mértékének csökkentése továbbra is teljesüljön.
De továbbmegyek: ha a lakástulajdonos azt mondja, hogy most nem tudott se autót, se garázst venni, de szivesen venne garázst, egy későbbi autóvásárláshoz, viszont addig kiadná bérbe a városi rendszerbe, akkor a város ennek az embernek is adna hosszúlejáratú kölcsönt, amit a bérleti díjból törlesztene. Mert ezzel, megoldunk egy mostani és egy jövőbeli problémát is egyszerre, az új lakóépületben maradt parkolók nem koncentrálódnak egy kézben (az építtetőében) vagy nem mennek olyan tulajdonosok kezébe, akik nem az adott épületben laknak… vagyis egy normális rend felé teszünk lépéseket.
4. A gyalogos és a kerékpáros, az első, kisérleti stádiumban, a szűk belvárosban kiépített szolgáltatásból, vélhetőleg nem sokat észlel a rendszer előnyeiből – számukra lassan javul a helyzet a parkolókat kereső autók csökkenésével, ahogy a parkolás minél nagyobb mértékben a föld alá kerül, és az utcák felszabadulnak.
Mondják erre, hogy Netes Elemér, aki számítógépes egérrel a kezében született, ki fogja tudni használni a rendszert, míg Gipsz Jakab, aki azt sem tudja, hogy mi a net, megint a „vesztes” Szerintem, ez így van jól, akkor, ha Gipsz Jakabnak csak azon múlik a vesztes vagy nyertes szituációja, hogy maga is hajlandó megtanulni néhány gombot lenyomkodni, és az életét pár percre előre megtervezni. Az élet már csak olyan, hogy az jut előbbre, aki az eszét is használja – de ezen csak a kommunisták akartak eddig változtatni, akik az emberek fejét is szívesen levágták azért, hogy egyformák legyünk… Ennek semmi köze az egyenlő esélyhez. Ha a városvezető annyira rajong az egyenlő esély megteremtéséért, akkor tehet is érte, de nem úgy, hogy a rendszert butitja le, hanem úgy, hogy például, egyezséget köt egy mobil-gyártóval, aki a telefonba a legfelhasználóbarátabb megoldást találja ki, hogy egy autista is megértse, és ezt kedvezményes áron adja mindazoknak, akik a rendszer használni szeretnék…
És akkor beszéljünk a pénzről.
A rendszer kiépítése, üzemeltetése, a pénzbehajtás nem egy informatikai bravúr, hanem egy nagyon jól szervezett rendszer-munka. Nem az a kérdés, hogy az illető(ke)t magyar anya szülte, vagy pirézi, hanem az, hogy van-e olyan cég, amely ezt a munkát tökéletesen el tudja látni, és még pénzt sem kér a fővárostól, mert, hogy a városnak most nincs egy fityingje sem (nem Hagy(ó)tak). Mivel a világon van néhány cég, amely hajlandó – mert ebből él – arra, hogy megfinanszírozza a kiépítést, működteti, abba is belemegy, hogy a munkaerő 90%-át mondjuk helyi lakosokból kell verbuválni, és a működés első bevételétől mondjuk 50%-a az összegnek a város elkülönített, közlekedésfejlesztési számlájára megy, tökéletesen átlátható módon, majd onnan csak közmegegyezéses fejlesztésekre lehet költeni, ami persze idővel a személyeautó-és a tömegközlekedés arányát a tömegközlekedés oldalára billenti, vagyis a rendszer kiépítőjének idővel csökkenni fog a bevétele, amiből meg kell térüljön a befektetés és az üzemeltetés. De azt ő be is veszi a pakliba, és nekünk sem kell irigyelni a hasznát, mert mellette az egész városnak megvan a maga haszna. (szokjunk le a szomszéd tehene is dögöljön meg tipusú irigységről, elégedjünk meg, hogy nekünk is tejel az a tehén)
A fentek alapján tehát a rendszer modellszerű, de komplex módon való kiépítésének semmi más akadálya nincs, mint a bátor politikusi döntés. Se pénz nem kell hozzá, se akárhol épülő P+R parkolók, mélygarázsok és egyebek. Csak egy nagyon alapos felmérés az adott területről, minden parkolótulajdonost bevenni az érdekeltségi körbe. Az előny, hogy a kisebb területen kapott modell tanulságokkal, valódi tapasztalatokkal szolgál, és közben folyamatosan mehet a munka a további területek előkészítésével. Az V.kerületnek az az előnye éppen, hogy viszonylag kicsi szervező-előkészítő munkával beindulhat a rendszer, és a mindenkinél tapasztalható apró előny tudatosulhat az emberek fejében. Nem kell elhiggyék, tapasztalhatják. A levegőszennyezés mértéke, kezdetben, nem fog radikálisan csökkenni, de ha nem teszünk semmit évikig, akkor sem! Vagyis, a nem-cselekvésnek még mindig rosszabbak a következményei. Semmilyen megoldás nem hoz azonnali, radikális javulást, de már MA meg kell tenni az első lépést, hogy fokozatosan javuljon a helyzet!
A kommunikációban egyértelműen el kell vetni a dugódij kifejezést, ezzel szemben azt hangsúlyozni, hogy kisebb, szervezettebb forgalmi rendszert alakítunk ki – komplex forgalmi rendszer – akár B+P rendszernek is hívhatjuk.
Nem olyan mint Londonban, Stockholmban, nem olyan mint Milánóban, ez a mi rendszerünk, de nem a magyar narancs-fajtájából, ami ehetetlen, ez egyedi és tökéletes kell legyen, mint a szegedi paprika, vagy a tokaji bor, mert kevesebbel nem érhetjük be, ha valóban az élre akarunk kerülni.