Urbitális
Az önkormányzati választások utáni változások jegyében átszervezték a Studió Metropolitana-t. Nem csak a korábbi igazgatót cserélték le Eszter Elemérre, hanem a stábot is alapcsosan karcsúsították. A jelenleg csupán 10 főből álló fővárosi cég profilváltáson megy át – hangsúlyosabb a PR tevékenység, miután a stratégiai tervezést átvette a Kerekes György vezette városépítési főosztály.
Szakmai körökben a változást kétkedéssel fogadták. A magam részéről optimistán nézek a jövőbe, mert a startégiai tervezést szerintem is a fővárosnak házon belül, állandó munkaként kell végeznie, a főosztályok közötti maximális együttműködéssel, ugyanakkor a városnak szüksége van egy olyan cégre, amely folyamatosan kézben tartja az oda-vissza kommunikációt.
Az érdemeket hangsúlyozó reklámtevékenységnél is fontosabb ugyanis a városlakókkal való kontaktus, hogy végre olyan stratégiai terv szülessen, amelyet az ittlakók is magukénak érezhetnek, és nem csupán a fejük fölött eldöntött okosságok.
A StudMed idei tevékenysége az Urbitális majális és különböző nemzetközi fórumokon a város propagandája. Az Urbitális Majális 2008 óta létező program, amely célja alapvetően az identitásfejlesztés, miközben a tavaszi programok akár a túristák számára is jelenthetnek időszaki látványosságot. 2012-ben a „tematikus utcák” lesz a vezérelv. Már most elkezdődött egyfajta közös gondolkodás azokkal a civil szervezetekkel, amelyek a város különösen „felkapott” részeiben működnek. A civilek, a helyi vállalkozók és a városfejlesztésért felelős szakemberek együttműködése azonban nem csak fesztivál-rendezvények előkészítésénél lehet fontos.
A jó városfejlesztési stratégia kialakításához szervezett helyzetfelmérés szükséges – Tel-Avivban ez három éven át, 600 ember bevonásával készült, amelynek eredményéről egy vaskos kötetben számoltak be, 2002-ben. Csak ezek után fogtak hozzá a jövőkép kialakításához, amely újabb három év alatt, a lakossággal való folyamatos párbeszédben született meg. Igaz, ezek után felgyorsultak az események, mert attól kezdve, hogy tudták, és a városlakókkal egyetértésben elfogadták a célirányt, könnyebb volt konkrét projektekről dönteni.
Az izraeli ingatlanbefektetők, akik a kilencvenes évek elején még külföldön, köztük Magyarországon is dolgoztak, ma már rendre visszatértek, és izraeli viszonylatban is – ahol mindig is sokat építettek a népesség rohamos növekedése okán – felgyorsultak az események. Egyszerűen azért, mert mindent, még a szervezeti felépítést is, az alaposan kidolgozott célok elérése érdekében alakítottak át, illetve alakítanak folyamatosan, ott, ahol szükséges. Amikor az év elején betértem a korábban jól ismert városházi, építésügyi részlegbe ( külön épületben van a „handasza”) a főépítész szobáján kívül szinte semmit nem találtam úgy, ahogy korábban volt. Még az alkalmazottak testbeszéde is megváltozott.
Pedig az üzleti szellem, amely ez esetben egyáltalán nem pejoratív értelemben használatos, nem volt idegen a korábbi városvezetéstől sem. Tel-Aviv a helyi adók, szolgáltatás-alapú, áttekinthető rendszerével, jelentős saját bevétellel rendelkezett. Az elmúlt évtizedben azonban tovább növelte gazdasági önállóságát, éppen azzal, hogy közmegegyezéses célokat tűzött ki, és azokhoz rendelte a forrásokat. Magyarul, a város a maga, különleges adottságaival, hatékonyan gazdálkodik – ettől tud iszonyatos erővel fejlődni.
Budapestnek is megvan minden lehetősége arra, hogy nagyszerű várossá váljon, ha a városvezetés szakít az elmúlt húsz év hagyományaival, partneri viszonyt épít ki a városlakókkal, és rendbe teszi a financiális alapokat. Ez az alfája és az omegája a XXI. századi, élhető városnak.
A StudMed szerepe ebben meghatározó lehet.
Vezetője, kinevezése előtt egy olyan ingatlanfejlesztésben vett részt, amely fenntartható módon kombinálta a non-profit és a for-profit tevékenységet.
Az értékek megőrzésével biztos anyagi bázist teremtett az újonnan megnyílt Piarista iskola működésének, és igyekezett optomalizálni az épület városi térhez való kapcsolatát.
Ilyen win-win tipusú megoldások szükségesek a város más részein is. Ez nem mindig könnyű feladat, de cseppet sem lehetetlen.
Jeruzsálem-nap
Jeruzsálem Izrael fővárosa az állam függetlenségének kikiáltása (1948) óta. De még 19 évig ez a város éppen úgy megosztott volt, mint Berlin. Az izraeli véderő a Hatnapos Háborúban (1967) foglalta el a város keleti részét, benne a zsidók legszentebb helyét a Szentély nyugati alapfalát (siratófal).
A ma 746,300 lakosú város 66%-a zsidó, 34%-a arab. 1948-ban csupán 84,000 ember lakta. Politikai felhangok nélkül is nyilvánvaló az elképesztő fejlődés. Van véleményem Jeruzsálem szerepéről az egész közel-keleti konfliktusban, de annak kifejtése az amichay.hu témája. Itt a „földi” értelemben vett városról és nem az „égi” Jeruzsálemről fogok írni.
Annak ellenére, hogy 22 évet éltem Izraelben, Jeruzsálembe viszonylag ritkán „mentem fel”. Az út gyönyörű, ahogy emelkedünk felfelé. Az épületek is sokkal igényesebbek mint a tengerparti sávban. Ebben szerepet játszik az is, hogy az építési előírások meglehetősen szigorúak – minden házat „jeruzsálemi kővel” kell burkolni. Változatos topográfiai adottságai és a tudatos városfejlesztés okán tele van megejtően szép részletekkel. De engem, mégsem igazán vonzott.
Mint ahogy van budai és pesti „lélek”, úgy más a városiasság fogalma egy tel-avivinak, mint egy jeruzsálminak. Ennek a titkát keresem.
Egyelőre, semmi biztosat nem tudok. Ezen a napon, amikor Jeruzsálem 44 évvel ezelőtti egyesítését ünneplik Izraelben, elindulok egy kutató körútra. Kezdetnek itt vannak azok a felvételek, amelyeket egy lelkes amatőr filmes, Perec Chen készített 1967 körül.
Nyitott ajtók hétvégéje
Bár az izraeliek alapjában véve meglehetősen nyitott emberek, ám az első lakás-tárlatokhoz főként építészek és képzőművészek csatlakoztak. Ez azzal is járt, hogy volt miért bekopogtatni.
Ötödik alkalommal rendezték meg a „házak belülről” akciót Tel-Avivban. Úgy is mondhatnánk, hogy ez egy belsőépítészeti túra, amelyet már más izraeli városokban is megrendeztek.
Eredete olyan, mint a népdaloké – valaki elkezdte, már nem tudni hol és mikor, de jól hangzott és így mások is átvették.
Már évek óta vannak olyan képző-, és iparművészek, akik saját lakásukban (kertjükben) állítják ki műveiket, és időről-időre kinyitják minden érdeklődő előtt.
Az utóbbi két évtizedben egyre izgalmasabb lett az izraeli, belsőépítészeti stílus, miután egyre több régi épületet újítottak fel, vagy alakítottak át lakás cáljára.
Ezek között vannak 70-100 éves lakóházak, amelyek megörzése mostanában, majdhogynem divat lett, de olyan, valamikor ipari épületek is, amelyek nagy, egybefüggő tereikkel voltak inspirálóak a képzeletükben gazdag, de pénzben szűkösebb művészlelkeknek.
Ez persze, nem csak izraeli jelenség, de egy olyan országban ahol az új lakásba költözés volt évtizedeken át a jobb életfeltételek megszerzésének megszokott módja, és legfeljebb az új lakás belső átalakítása jelentette az egyéni igények kielégítésének zálogát, örvendetes előrelépés a régi értékek megőrzésével ötvözött felújítás.
A most megnyílt lakások többsége szakít az „egyen-plafon-magasság” technokrata szemléletével. Változó belmagasságú terek – szalon feletti galérián elhelyezett minimalisztikus hálószoba, mellette királyi méretű fürdőszobával. Átlátható terek, megkomponált összhangban lévő használati-, és dísztárgyak, amelyek egyenként más-más stílusukkal, mégis, humánus, sajátságosan helyi összhangot teremtenek.
A szabálytalanság szépsége dúl ezekben a belső terekben – a cél, hogy a lakás tulajdonosának nem csak fizikai, hanem személyiségbeli igényeit is tökéletesen kielégítse.
Izraelben, már jó ideje visszaszorulóban az építészeti izlésterror. Húsz évvel ezelőtt még megtehette egy belsőépítész, hogy a maga akaratát rákényszerítette a megrendelőjére. Láttam elrettentő példáit ennek, amikor a lakás tulajdonosa idegenül mozgott a bemutatóteremként ideális nappaliban. Minden, elvágólag a helyén volt, még a dohányzóasztalra rakott folyóiratok is az aranymetszés szabályai szerint, se több, se kevesebb, a takarítónő pedig miliméterre meg kellett jegyezze mindennek a helyét, mert ha nem, akkor a visszatérő szellemként megjelenő tervező jól lehordta a házigazdát, hogy tönkreteszik az ő alkotását.
A belsőépítészek új generációja viszont megtanulta összhangba hozni a régi értékeket, a legmodernebb techológiával, és az energiatakarékossággal. A bauhauslerek vonalasságát feloldotta a keleti zsidók hozta gazdag szín és formavilág, a praktikusság mellett az otthonosság. Ez az izraeli eklektika a XIX. századi belsőépítészetben.
Romokon viruló élet
A Szimpla Kert a pesti romkocsmák klasszikusa.
Budapest pedig, ha tetszik, ha nem, ma már híresebb a romkocsmáiról, mint a Parlamentről, vagy a dunai panorámájáról.
A romkocsmák még a gazdasági válság közepette is elég jól mennek, adóbevételt jelentenek.
Városélénkítő szerepük vitathatatlan, de éppen ezért, azok számára, akik a környezetükben élnek, számos kellemetlen következménnyel is jár a működésük. Pontosabban, nem annyira a kocsma maga, hanem az onnan kiáramló, randalirozók zaja, mocska.
Látszólag a romkocsmák és a környék lakóinak érdeke ütközik.
Ha jobban megvizsgáljuk a problémát, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó.
A problémák megvitatására és hatékony megoldására a Szimpla Kertben időről-időre rendeznek összejöveteleket, amelyre a környék lakói és az önkormányzati képviselők mellett meghívnak szakembereket, más kerületekben, más városokban dolgozó kocsmárosokat.
Volt ilyen az N6N7 fesztivál keretében, ahol a diskurzus az egész Zsidónegyedet érintette, folytatódott az új önkormányzati vezetés részvételével, egy áprilisi kerekasztal-megbeszéléssel, majd május elején, a romkocsmák évtizedes történetével foglalkozó kiállítás és dumapartival.
A romkocsmák multifunkcionális helyek – merőben különböznek a szóösszetételben szereplő kocsmák, korábban ismert formáitól.
Kívülről, a hajnali utcán, csak az alkoholtól átitatott egyedek viselkedése látszik, de aki veszi a fáradtságot, és bemegy egy ilyen helyre a nap különböző óráiban, akkor nagy valószínűséggel megérinti a hely varázsa.
A romkocsma gyökeres ellentéte az intézményi korlátoltságnak, annak a szürke életnek, amire az átlagban gondolkozó diktatúra szocializálta az embereket Magyarországon.
A Kazinczy és hasonló utcák fakó lepusztultsága nem izgatta a hivatalt, de még az ottlakók többségét sem. Ám amikor ebbe a poshadt légkörbe befészkelte magát az intellektus, a cselekvőképes változtatni akarás, a művészi hajlam, és persze, ami a legbosszantóbb, hogy ezek a kocsmárosok senkitől nem kértek szívességet, nem akarták eltartatni magukat a közösséggel, mert értéket, és bevételt egyaránt termelnek – na ez aztán kiveri a biztosítékot!
Üzleti vállalkozás, amely gazdaságilag és kultúrálisan is sikeres! Maga az ördög – azok szemében, akik csak a közpénznyelő elitkultúrát ismerik.
Nem a romkocsmákat kell kitiltani, korlátozni a nyitvatartásukat, vagy hermetikusan elzárt „vigalmi negyedekbe” tömöríteni a szórakozást, hanem a városvezetésnek kell alapvetően másként kezelnie a felmerülő városi problémákat.
A Kazinczy utcában botrányosan rossz a közvilágítás, gyalogos közlekedésre alkalmatlanok a járdák, az úttest felét parkoló autók foglalják el, a forgalmi sávban nem ritka a főútvonalak dugóitól menekülő átmenő forgalom, koszos, büdös a közterület, rendőrt mutatóban sem lehet látni.
Vagyis ahhoz, hogy a környék belvárosi jellegéhez méltó viselkedési kultúrát elvárhassunk, elfogadható városi közterületet kellene teremteni. Nincs erre pénz – vágja rá a csípőből tüzelő politikus, aki nem tud rendszerben tervezni. Az elmúlt évtizedek politikusai nem tudtak. Úgy akartak javulást elérni, hogy közben semmi ne változzon. Na ez, nem megy.
Berlinben a romkocsmák a városrehabilitáció motorjai lettek, mert a környék fellendülésével a lakások bérlői kicserélődtek, a magasabb lakbérből több jut a felújításokra és így a környék lassan fizikailag és mentálisan is megújul. Az utcák rendjéről pedig az arra hivatottak gondoskodnak. A dolgok a helyükre kerülnek.
Budapesten nem az a baj, hogy a lakások magántulajdonban vannak, hanem többek közt az, hogy minimális a mobilitás. Ez nem gazdasági, hanem mentális kérdés első sorban. „Itt születtem, itt halok meg, ha fene fenét eszik is.” Ezen a talajon csak a panaszkultúra virágzik. Ellenben, ha a városvezetés úgy kezelné a rábizott területet, mint a „jó gazda”, akkor számtalan megoldási lehetőség kínálkozna. Ezek sorába a csendrendelet nem tartozik.
A kérdés, amit a városvezetés fel kell tegyen elsőként, hogy mit akar elérni?
A városgazdász válasza: legyen a belváros olyan élő szövet, amelyben a különböző élettevékenységek harmonikusan tudnak egymásba kapcsolódni a nap 24 órájában.
Megőrizni, ami érték és hozzá fejleszteni azt ami ma nem jól működik. Ehhez komplex városrendezési és városgazdálkodási programot kell készíteni a lakosság bevonásával, utóbbit önfenntartó rendszerként értelmezve korrekt üzleti tervként is megjeleníteni. Magyarul: a feladat mellé rendelt forrást a jól elvégzett munka kell finanszírozza. A jó működés mintája a természet körforgása.
A problémamegoldó gondolkodás nem abból indul ki, ami rosszul működik, hanem először felvázolja az optimális működés elemeit, majd azt figyelembe véve határozza meg a „hiányzó részleteket”. Igy olyan megoldásokhoz juthatunk, amelyekhez a jelenlegi rossz működés elemzésével aligha.
Esetünkben, a nap 24 órájának különböző intervallumaiban aktiv népesség harmonikus együttélésének szabályait közmegegyezéssel kell kialakítani. Ezek még nem rendeletek, csupán egyfajta városi etika, illemkódex.
Példának okáért, a mediterrán településekben íratlan, de betartott szabály a szieszta – délután 2-4 között nagyon nagy pofátlanság zajongani. Olyannyira, hogy ha valaki egy társasházban felújítja a lakását, akkor ezekben az órákban csak olyan munkát végeznek, ami nem jár zajjal. Figyelmesség, közösségi elvárás, semmi több. Ugyanez vonatkozik arra, hogy például Izraelben pénteken délután és szombaton egész nap, alacsonyabb fordulaton zajlik az élet. Senki nem követeli meg ezt rendőri erőszakkal – koncenzus. Viszont, azt is tudomásulveszik, hogy csütörtök este a mulatozások, házibulik éjszakája, és szombaton késő estig sem éppen csendes a város.
Van a városnak egy ritmusa, amit mindenki elfogad és ahhoz alkalmazkodik. Ha nincs ilyen, azt pótolni kell, de nem önkormányzati hivatalok íróasztalai mellett, hanem a település közösségével való folyamatos konzultáció keretében. Minél inkább illeszkedik a kor és a hely szelleméhez, annál kreatívabb eszközökkel lehet a közmegegyezésen alapuló városi etikai kódexet megismertetni az idelátogatókkal is. Ebben a romkocsmák „szürkeállománya” tökéletes partner lehet.
A következő lépés, hogy a szabályok közül azok, amelyek betartását a közösség kritikusnak ítéli meg, mondjuk az este 11 utáni zajszint és a köztisztaság, arra a meglévő rendeleteket aktualizálni kell, és a városi etikai kódexhez hasonlóan közzétenni. De ebben az esetben, itt nem állunk meg, mert a kritikus tettek következetes büntetése egyfelöl elrettentéssül szolgál, másfelöl megteremti a rendfenntartás anyagi bázisát.
A korszerű városgazdálkodás mindent költségelemekre bont: ha a belváros rendfenntartása és köztisztasága a fokozott használat következtében külön feladat, akkor ennek a fedezetét is ugyanonnan kell finanszírozni. Ha ehhez, legalábbis kezdetben, fokozott rendőri és köztisztasági kapacitás szükséges, akkor a rendbontókkal kell megfizettetni ezt a költséget. Tehát a kiadás és a bevétel ugyananott jelenik meg. Üres üzlethelyiségekben ki kell alakítani azokat a rend és köztisztasági pontokat, amelyek hálózata ellátja az adott körzetet. A rend helyi őrei ide hozzák be a rendbontókat – utcán üvöltözőket, sarokbavizelőket, stb. – a nap 24 órájában. Innen a megfelelő büntetés kifizetése, és kijózanodott állapotban szabadulhat az illető. Ha sem maga, sem rokonai nem tudják, vagy nem akarják kifizetni a büntetést, akkor köztisztasági szolgálattal megválthatja a pénzbüntetést. Bizonyos esetekben, amikor valaki odarondít az utcára, például, a dolgot nem úszhatja meg pénzbüntetéssel, csakis néhány órányi utca-takarítással. Legyen az illető magyar, vagy külföldi, a szabály mindenkire vonatkozik.
Az első hónapokban bizonyára nagy lesz a forgalom ezeken a helyeken, de ahogy javulnak a közállapotok, annál kevesebb ilyen őrszobára lesz szükség, beáll egyfajta egyensúly. A finansziális átláthatóság pontosan azért nélkülözhetetlen, mert csak így lehet követni az igényeket. A kezdeti dömping után kevesebb kapacitás is elegendő a szintentartáshoz.
Persze, ez csupán a zaj és tiszatás kérdését oldja meg – ami azért nem semmi, de nem is a teljes siker. A negyed fellendüléséhez nélklözhetetlenek a szintén rendszerelvűen felépített helyi adók, de erről már írtam egy korábbi cikkben.
Szomszédünnep
A Szomszédünnep nem magyar találmány. Párizsban, 1999-ben, egy 17-dik kerületi, baráti társaság rendezte az első olyan összejövetelt, amely a nagyon vegyes lakosságú, de egymástól mégis elszigetelten élő szomszédok között akart kapcsolatot teremteni. A következő években, a pozitiv tapasztalatokon felbuzdulva mozgalommá terebélyesedett Franciaországban, Belgiumban, 2005-ben pedig már 450 európai városban rendezték meg.
Tavaly, az Európa Kultúrális Fővárosa rendezvény keretében, Pécsett, félszáz helyszínen szerveződtek a civilek, hogy megtartsák a szomszédünnepet először, Magyarországon. Az ebből szerzett tapasztalatok alapján, idén az egész országra ki szeretnék terjeszteni a „szomszédolást”.
A Hungarofest keretén belül működő koordináló csoport felhívással fordult különböző helyi, civil szervezetekhez, önkormányzatokhoz. Akinek „füle van” az ilyesmire jelentkezett, mint potenciális résztvevő, de azoknak is érdemes megismerni a szomszédünnepet, akik idén, aktivan nem vesznek részt benne. Hiszen valójában, nem az „ünnep” a lényeg, hanem az a folyamat, amelyet az ilyen rendezvények elősegíthetnek.
2009-ben elvállaltam a házunk közös képviseletét. Az első hónapban meghirdettem a „kertész-szombatot”, amelynek lényege a kert közös rendbetétele kapcsán beszélgetni, megismerni egymást.
Az első alkalommal sikeresnek mondható volt az akció, a házban lakók és „külsős” barátok, ismerősök is jöttek. De úgy tűnik, hogy az ilyen összejöveteleket túl sűrűn nem célszerű megrendezni, mert a második és harmadik alkalommal már csak ketten-hárman voltunk a csaknem 100 emberből, aki ebben a házban lakik.
Gangkoncertet is rendeztünk, a nagyszerű Oriolus kamarakórus volt nálunk. Egy órára, mintha béke borult volna az udvarra. Csakhogy, az énekszóval az is elszállt. A jószomszédság kialakítása hosszú, sziszifuszi munka, mert lehet egy házban 95 jó ember, ha 5 megmérgezi a levegőt.
Ebben a félelmekkel és gyűlölködéssel teli országban nagy szerencse, ha akad egy háznyi jószándék. Ám belenyugodni nem szabad, újra és újra meg kell kísérelni kimozdítani a környezetünkben lévő embertársainkat a maguk elzártságából. Lehet, hogy ez, egy nagy közös evés-ivással indul, de lehet, hogy kezdetnek elég a köszönés, egy mosoly, és segítő gesztus is.
A bénázás csúcsa
Lelkes híve vagyok az izraeli kultúra terjesztésének. Aki valamennyire ismeri az írásaimat, az tudja, hogy teszem is, nem csak beszélek róla.
Örültem, amikor megnyílt az Izraeli Kulturális Intézet, őszintén gratuláltam azoknak, akik összegründolták.
Nagyon jó helyen (VI. ker. Paulay Ede u. 1.), szépen felújított épület, egy belső kerttel, ami különleges érték a belvárosban.
A cionizmus „atyjának” Teodor Herzlnek a szülővárosában nyílt meg az első, izraeli kultúra terjesztésére vállalkozó intézet. 2010. szeptember 1-én a Szochnut elnöke, Natan Saranszki avatta fel. Akkori igazgatója Dr Balázs Gábor Magyarországon született, de éveket élt Izraelben – mindkét kultúrát alaposan ismerő ember. A házban megnyilt egy Vince-könyvesbolt, és egy remek kis kávéház, Kishon néven – Kishont Ferenc, magyar származású, izraeli író emlékére. Igéretes kezdet.
Igaz, az Intézet logoja többekben értetlenséget váltott ki – miért a német zászló alapszíneit variálja egy ócskalábas-kékkel, amely színek sem szimbolikusan, sem esztétikailag nem illenek Izraelhez. A honlap is elég gyenge, bárki követte el – de az ember ne kritizáljon egy újszülöttet, gondoltam, és örömmel mentem el minden eseményre.
Nagyszerű előadást tartott Dr Peremiczky Szilvia az újkori zsidó irodalomról, volt egy szerény, de Budapesten mégis újdonságként megjelenő Dosh-karikatúra kiállítás, Hillel Zori koncert, izraeli filmklub és a héber nyelvoktatás is megindult. Meghívták Agi Mishol, neves izraeli költőnőt, megnyílt egy Uri Asaf-kiállítás. Emlékezetes volt Toronyi Zsuzsa, a Magyar Zsidó Levéltár vezetőjének előadása, de a beharangozott Izrael az alapoktól előadássorozat további darabjaira nem emlékszem. Pedig engem nem kellett külön értesíteni arról, hogy mikor milyen program zajlik az IKI-ben, magam mentem utána. Az IKI facebook-oldalának több, mint kétezer „szellemi támogatója” van, ehhez képest azonban a rendezvényeken elég gyér volt a látogatottság. Amikor zsúfolásig megtelt a nagyelőadó, azt a Kidma szervezte. De ekkor már lemondott az igazgató, és az ügyek intézést dr. Vered Glickman vette át.
Ez év első napján megjelent egy hirdetés az Intézet honlapján, hogy pályázatot hirdetnek igazgatói állásra, aminek a beadási határideje január 10-e. Nevetséges – írtam a titkárságnak Izraelből – ha ilyen rövid a határidő, akkor már tudják, hogy ki a nyerő, mert ennyi idő alatt nem lehet megalapozottan jó pályázatot írni, amelyben az Intézet jövőképe kellően kidolgozott. A kiírás szövege még jobban felbosszantott, mert valahogy úgy hangzott, hogy „tudjon az illető angolul, és nem árt, ha magyarul, vagy héberül is tud”. Az, hogy alaposan ismerje a két ország kultúráját, annak érdekében, hogy el tudja látni a két kultúra közötti, hatékony közvetítést – nem volt feltétel! Ennek megfelelően voltak jelentkezők, akik közül a kuratórium senkit nem választott. Az „átmeneti igazgatónő” viszont nem tud magyarul – úgyhogy most az Intézet ott van, ahol a part szakad. Megszaporodtak az angol nyelvű, közel-keleti politikával kapcsolatos előadások, amelyek egyikén, eléggé el nem ítélhető módon megkérdeztem a hallgatóságot, hogy a jelenlevők közül hányan értenek héberül, mert az izraeli kultúrát talán nem angolul kéne terjeszteni… az igazgatónő ezt azzal indokolta, hogy ha héberül van egy előadás, akkor kevesebben jönnek el, tolmácsra pedig nincs pénzük… Izraelből reptetni előadókat igen, de egy tolmácsra már nem tellik.
A bénázás csúcsa mégis a most zajló Izraeli Dokumentumfilm Fesztivál – mert egy kitűnő lehetőséget ilyen rosszul kommunikálni, az már valóban egetrengető!
Nem a filmekkel van a baj, mert ha nem is a legfrissebb, de egy kivételével elég jó a válogatás. A helyszín ugyan nem az Intézet, hanem az ilyen események rendezésében nagy gyakorlatra szert tett Odeon Lloyd Mozi – ám ezzel sincs semmi probléma. A katalógus viszont irdatlanul ronda – ugyanaz az elrémísztő színvilág és gyarta grafika, mint maga a logo és a honlap, ami az elmúlt időben sem javult semmit.
A „csúcs” a megnyitó volt, mert szimbólikusan magán viselte az Intézet jelenlegi helyzetének minden nyavajáját. Zártkörű megnyitónak hirdették. Egy eseményt zártkörűnek akkor nyilvánítanak, ha az érdeklődők száma túlhaladja a terem befogadóképességét, és bizonyos személyek helyét a szervezők mindenképpen biztosítani szeretnék.
Ehhez képest, a „zártkörű” megnyitón, a szervezőkkel együtt volt vagy 35 ember, erősen foghíjas sorokban. Vered Glickman tartott egy ismertetőt, héberül – most volt tolmács – amiben sikerült megsérteni azokat, akik 2007-ig szerveztek sikeres Izraeli filmfesztiválokat, ahol a játékfilmek mellett dokumentumfilmek is szerepeltek. De honnan tudná az, aki nem ismeri a magyar kulturális viszonyokat?
Ezek után Kornis Mihály tartott beszédet, akinek az írásait imádom, ő maga fantasztikus előadója műveinek, szórakoztató, kedves ember, de az izraeli filmekhez neki speciel, kb. annyi köze van, mint nekem a galliciai haszid énekekhez… vagyis, nem sok. De úgy tűnik, hogy az IKI-ben éppen ez a módi: sokan olyasmivel foglalkoznak, amihez nem értenek. Ehhez viszont elég sokan vannak, a hatékonyságot figyelembe véve túl sokan is. Meg lehet sértődni, csak ettől nem lesz népszerűbb az izraeli kultúra, pedig lehetne. Ahhoz viszont koncepció, lelkes, ám szakszerű, kemény munka kellene.
Ha csak a dokumentumfilmeknél maradunk, amelyek nagyszerű lehetőséget nyújtanak arra, hogy Magyarországon megismerjék az izraeli kultúrát – nem elég egy évben egyszer, 6 napon át, 8 filmet levetíteni, aztán vagy jön néhány érdeklődő zsidó, vagy nem, hanem ismerni kell azt a gazdag dokumentumfilm-termést, amit évről-évre produkálnak Izraelben (januárban elhoztam az alkotói fórum részletes katalógusait, négy évre visszamenőleg) és abból kiválogatni azokat, amelyek a magyar közönség érdeklődésére számot tarthatnak. Ehhez persze ismerni kell a magyar kultúrális közeget is, azt a negyven éve módszeresen félretájékoztatott közvéleményt, amely számára Izrael az agresszor, a palesztínok az áldozatok, és kb. itt vége is a tájékozottságnak.
Egy mozi megveszi a filmek vetítési jogát és műsorra tűzi azokat, amelyekről feltételezi, hogy lesznek olyan emberek, akik fizetnek a jegyért. Egy kulturális intézetnek ennél sokkal több lehetősége van, például megegyezni a filmesekkel, hogy a magyar fordítást egy haladó héber tanfolyam keretében végzik el, így a két „egzotikus” nyelv közvetlenül érintkezve, a legautentikusabb nyelvezettel kerül a magyar nézők elé. Akkor talán, nem lennének olyan durva hibák, mint most, hogy a szamaritánusokat következetesen szektának nevezték, holott az egy népcsoport, közösség ( עדה ) a zsidóságon belül, úgy mint az askenáz, szefárd, vagy a keleti zsidók. Igaz, elég speciális az ő helyzetük, de nem vallási szekta ( כת ). Az izraeli iskolákban elég megszokott, hogy az angol órákon filmeket néznek, és így tanulják az élő nyelvet, tárgyalási készség kérdése, hogy a filmek jogdíját ilyen alapon miként állapítják meg az alkotók, különösen akkor, ha ezzel a módszerrel, a mainál sokkal szélesebb körben ismerhetné meg a magyar közönség ezeket az alkotásokat. Mert nem csupán levetíteni kéne ezeket, hanem előtte-utána megbeszélni a kontextust. Meglepően sok fiatal tud héberül Budapesten, többnyire értelmiségiek, éltek Izraelben több-kevesebb ideig – remek csoportmegbeszéleséket lehetne tartani úgy, hogy ezek az emberek segítik az „izraeliséget” közvetíteni a magyar közönség felé.
Mert az Izraeli Kulturális Intézetnek nagy ívben nyitnia kéne az átlagos ismerethiányban lévő magyar közönséghez! Akkor lenne értelme az egésznek.
&
Az izraeli kultúrával kapcsolatos eddigi cikkek: (akit érdekel) – a fesztivál filmjeiről később írok.
Film: (az általam fordított filmcímek szerint) Útmutató a forradalomhoz, A saksuka módszer, Tökfej,
Zene: Opera a Yarkon parkban, Ivri Lider,
Képző-, és iparművészet: Shenkar, Moshe Gershuni, Palesztin képzőművészet, Aqua, Uri Asaf,
Építészet: Bauhaus Tel-Avivban, Az izraeli pavilon Sanghaiban,
Városműködtetés: Változó főutcák városa 1., …2., …3., …4., …5., Neve Tzedek, Téli TLV, Café Bialik, Szemben a nappal, Költségvetés TLV, Városprofil, Bankmúzeum,
Irodalom: Hazalátogatás,
Hétköznapi kultúra: Kohen, Mechalcim, Korszerű közoktatás, Az igazság napja, Izraeli bor, Lángoló Kármel hegy, Katasztrófa után, Feminizmus és demokrácia, Kávéházi kultúra, Az itélet nőnapon, Maraton Jeruzsálem, 7 év börtön, Elohima,
Innováció: Hidrophonikus saláta, Szinte ingyen, Micpe Ramon,
Helytörténet: Ahmadiyya, Capa-Shaw-Izrael 1949, Cionista nők Budapesten, Dona Garcia 500 éves, Frecha, Jad Hanna emlékére, Mamzerológus professzor,
Parasat Hasavua (minden héten) Ünnepek: A fák ünnepe (Zichron Yaakov), A rejtőzködő feminista, Mondd el gyermekednek!
Politika: Józanul?, Marmara, Összefogás hadművelet, Mítosz és fordítottja, A Tirkel-bizottság jelentése, A béke halvány reménye?, Nem a burka a lényeg!, A cseppet sem liberális Avigdor , A Földközi tenger hullámai, Zenga zenga song, Insallah, Huntington hideglelés, Tábornokok háborúja, A békés forradalmár, A valóság torz tükre, Nem éppen gáláns ügy, Utánam!, Felszakadt félelem, Csak egy ember halt meg?, Facebook forradalmak, Gyáva gyilkosok, Az itélet késik, demokraZy, Véderő, József sírja, Rakétával gyermekekre, Intifáda vagy kultúra?, Lőni vagy nem lőni?,
Hajléktalanítás – nyócker
Ma került a Fővárosi Közgyűlés elé az az előterjesztés, amely 50 ezer forintra büntetné a hajléktalanokat, akik életvitelszerűen használják a közterületet. Úgy gondoljuk, hogy ez az intézkedés nem visz közelebb a probléma megoldásához, mert az összetettebb annál. Egy hajléktalantól pénzbüntetést behajtani pedig nem életszerű.
Lapunk már korábban is foglalkozott a hajléktalanügy egyik szegletével, az aluljárók kapcsán, most viszont egy szakembert, Virág Tamást kértünk meg, hogy írja le véleményét.
Józsefváros polgármestere az utóbbi időkben gyakran emlegette a hajléktalanokat. Akik nem is illetékesek itt, értve ezalatt, hogy nem a környéken váltak fedél nélkülivé. Annyira nem mélyül el a témában, hogy ennek néhány okát is felemlítse, viszont regulázna, csökkentené az intézmények számát, és – hogy az irányt mindenki értse – kezdeményezése eredményeként néhány hónapja helyi rendelet bünteti a kukázást is.
A hajlék nélkül élő embereket segítő szolgáltatások valóban aránytalanul fedik le a fővárosi kerületeket, és tényleg rengeteg működik a nyóckerben. Rengeteg, mind az intézményeket, mind azok férőhelyeit, szolgáltatásait nézve.
Van két helyi „ősintézmény”, a Dobozi utcai Üdvhadsereg által működtetett szálló, valamint egy korábbi munkásőr-laktanya a Vajdahunyad utcában, ami több mint húsz éve a Menhely Alapítvány otthona. Az elmúlt húsz évben gombaszám szaporodtak az új intézmények, amiben volt, amikor tevőleges része volt a kerületi önkormányzatnak is – például a Dankó utcai ingatlan átadásakor -, és volt, amikor nem kérdezték meg a helyi képviselőket, mert mondjuk a Fővárosi Önkormányzat tulajdona az ingatlan (ilyen például az Alföldi utcai vagy a Könyves Kálmán körúti intézmény).
A Palotanegyed és a Tisztviselőtelep „fel van mentve”, a kerület legszegényebb részeiben létesültek szociális ellátó pontok, így ott, ahol vannak, egymástól akár 100-200 méterre működnek. Ezzel persze akarva-akaratlanul a környékben tartják ügyfeleiket, akik élik életüket, és zavarnak sokakat még akkor is, ha nem könnyű eldönteni, ki is hajléktalan. Nem mindig az, akit annak nézünk.
A polgármester jól ráérzett a közhangulatra, ügyesen apellál a lokálpatrióta érzelmekre, miközben sok – a helyzetet előidéző, és megoldhatatlanságát máig segítő – tényezőről mélyen hallgat. Bármit akar tenni, figyelembe kell vennie például, hogy bár jelenleg önkormányzati feladat a hajléktalan emberek ellátása, az elégséges szolgáltatás nincs meghatározva, és akkor sem történik semmi, ha egy kerület inkább máshol látná a fedél nélkülieket. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat az illetékes (nem volt ez mindig így, korábban a kerületeknél volt a kötelezettség), és persze nincs olyan terület, amely ne tartozna valamelyik kerülethez is. Valahogy húsz év alatt az alakult ki, hogy a szabad (piacképtelen helyen lévő és/vagy minőségű) ingatlanokat biztosítják erre a célra, gyakran olyan környéken, ahol a tevékenység nem okoz azonnali tiltakozást, a lakók nem jó érdekérvényesítők. Ezzel viszont a szereplők egyszerűen kikerülték a megegyezési kényszert, így maradt az, hogy mindenki morog, de már „helyzet van”. A feszültség nő, leginkább a szereplők változása jelenthet új kitörési pontokat, ahogy történik most is. Csakhogy legkevésbé az intézményekbe járók a felelősek a helyzetért. A polgármester-társakkal kellene egyeztetni, és a nagy, egész napra a város közepén az embereket „lekötő” szolgáltatások rendszerén változtatni. Például az ételosztás a Blaha Lujza téren már környezetformáló tényezővé vált.
Ha csak a kerületi lakás- és helyiséggazdálkodást nézzük, pontosabban annak a teljes átláthatatlanságát, vagy a közterületekkel való rideg önkormányzati bánásmódot, azt látjuk, hogy nem a „csöves-probléma” rántja le a környéket, hanem nincs koherens üzemeltetés, így szanaszéjjel futnak a dolgok. Ezen a nyilvános illemhelyek telepítése sem segít, mert a lényeg az, hogy sikerül-e tisztán működtetni. Azaz a kerület nem bánik sem jobban, sem rosszabbul a közterületein élőkkel, mint mondjuk az ott felnövő gyerekekkel, idősekkel (játszóterek, parkok).
Már a problémafelvetésben is mélyebbre kellene menni a „zavar, ezért üldözzük el” szintnél, intézményről intézményre végig kéne gondolni, hogy milyen megoldások lehetnek, és azt gondolom, alapvetően az emberibb, kisebb, ezért akár költségesebb ellátási formákat kéne preferálni. Viszonylag jól megsaccolható, hogy egy környék teherbíró-képessége mit visel akár plázákban, akár kocsmákban, akár szociális szolgáltatásokban. Eddig ezzel senki nem foglalkozott, egymástól függetlenül folyt az intézményi fejlesztés és a lakókörnyezet élhetőbbé tétele, melynek előfeltétele lenne az egész újragondolása.
Ki lehet a kerületből üldözni a hajléktalanokat, szegényeket, bár nem könnyen és nem tartósan. Viszont ezt az energiát, figyelmet sokkal jobb lenne arra fordítani, hogy lássuk, mi is van itt, ebből kinek mi okoz problémát, és mik lehetnek a megoldási utak.
Józsefvárosnak hajléktalan-ügyben nagy erőssége a tolerancia, ha ezt vegyítjük az üres helyiségek átmeneti/tartós szociális célú felhasználási lehetőségének versenyével, valamennyi lakás bevonásával, olyan kicsi intézmények, szolgáltatások kialakításával, melyek személyességüket meg tudják őrizni, akár békésebb is lehet az együttélés. Mindezek mellett szükséges lenne a tömegellátás csökkentése, az intézmények szétköltöztetése.
Azt, hogy a kerület milyen segítő, mind a lakosok, mind az ügyfelek felé folyamatosan közvetíteni kellene, hangsúlyt fektetve arra, hogy itt is kényes egyensúlyról beszélhetünk. Folyamatosan működő fórumot kellene kialakítani környékbeliekből, ellátókból, segítettekből, ami előremozdíthatná a tervezést, a koordinálást. Ezekben az önkormányzat különböző (szociális, városüzemeltetési, stb.) műhelyeire is fontos szerep hárulhatna.
Felhasználván a helyi erőforrásokat, érdemes lenne a kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket különösen támogatni. A körúton simán elférne egy olyan kávézó, használtruha-bolt, melyben hajléktalanok dolgoznak, be lehet őket vonni a kerület tisztán tartásába.
Nekünk, de nem velünk
A nyolckeres Mátyás átváltozásai
A Magdolna negyed évek óta tartó – és remek sajtót élvező – rehabilitációjának egyik központi eleme a Mátyás tér felújítása. A negyed szélén lévő apró tér átalakítása a híradások szerint közösségi tervezés eredménye, és az új funkcióknak a „környék zöme erősen örvend”. Erről a helyiek többsége nem tud, sokan aggódva figyelik, mire is megy az uniós támogatás, és attól tartanak, a kerületi patyomkin-beruházás hamarabb megy tönkre, mint amennyi idő alatt épült.
A teret a rendszerváltozás óta egyszer már gatyába rázták, és már azt követően szebb és használhatóbb volt, mint a kerület sok más közterülete. Igaz, ehhez fontos szempont, hogy Józsefváros kíméletlenül elbánt sok térrel, elég megnézni a Horváth Mihály vagy a Kálvária tereket, illetve az évek óta építési terület Köztársasági teret, vagy a részben felújított, mégis használhatatlan Guttenberg teret.
Ekkor Mátyásunk közepére egy kis kockakövekből kirakott kör került, ahonnan mind a négy sarka felé vezetett gyalogút, a Dankó utcai részén egy kisebb kockakör és egy játszótér volt. A tér közepén egy nagy lámpa világított, körben padokkal, a régi fák kissé viharverten – a 2006. augusztus 20. estéjét követően nagyon viharverten – próbáltak árnyat kínálni.
Négy éve nyáron kezdték el a tér újabb felújítását, ez teljes átalakítást jelentett. A tervek szerint különböző használók számára alakították volna ki a terület „sarkait”: a volt játszótér helyére fák kerültek, és maradt néhány paddal bekerítetlenül a kutyások és a hajléktalanok részére, legalábbis ezt mondta a felújítást szervező Rév 8. Zrt. munkatársa. A kerítéssel elzárt, új világítást kapott terület egyik sarkára került a kibővített játszótér, középre egy nagy aszfaltos terület, mögé hely néhány széknek és asztalnak, ahová a főiskolásokat várták, valamint a téren működő szociális otthon lakóinak is két asztalnyi rész. Végül sem a főiskolások, sem a nyugdíjasok beszélgetős részei nem készültek el, pontosabban a fiatalokét a napokban pótolják, de az idősebbeknek a bejáratot sem építették ki. Sajnos a kapukkal kialakítsuk óta gond van, mert hiába van belőlük 6 darab, csak a négy sarkon lévőt nyitják ki, így a többi használhatatlan, így felesleges volt például az egyik elé leülős részt tervezni. A kerítés más nem várt gondot is okozott: azon kívül jelenleg térdig lehet járni a kutyagumiban, sem tábla, sem szemetes, sem zacskó, sem betartott rendelet nincs.
Ősszel elültettük a növényeket, kint volt az akkori polgármester is néhány percig, néhány iskolás, és profi kertészek. Ezt követően a tér tavaszig zárva volt, majd átadták, és gyorsan el is felejtették locsolni, gondozni, a telet túl nem élő növényeket a mai napig nem pótolták. Kiraktak egy házirendet, amit próbáltak betartani, nappal parkőr is volt, rövid ideig úgy tűnt, kialakítható egy rendszer, ami révén a tér működtethető és fenntartható. Igaz, ez elsősorban a jelenlétre és a korlátokra (őr és kerítés) koncentrált, arra nem fektettek energiát, hogy a terület használatának mikéntjét, a szabályok okait elmagyarázzák. Aztán év végével az őrzés is megszűnt.
Néhány éves szünetet követően tavaly novemberben kezdték el, és április végéig fejezik be a következő ütemet. Elkészültek a sokak által ellenzett sétálóutcák, így a tér két oldala, valamint az Erdélyi utca iskola előtti része mára autóforgalom-mentes. Ezt – javarészt a parkolóhelyek csökkenése miatt – sokan ellenezték, tüntetést is szerveztek, de semmilyen változást nem értek el. Végül minden maradt az eredeti tervek szerint, és az önkormányzat sem használaton kívüli telket nem kínált fel (akár fizetős) parkolásra, sem más megoldást nem javasolt (igaz, a környéken mélygarázsokban havi 12 000 Ft-ért lehet bérelni helyet, de az együttműködés megért volna néhány lépést). A tér két sétálósarkán felhúztak két betonépületet, az egyikből nyilvános WC (sokan már előre félnek attól, hogyan fog működni), a másikból „őrszoba” lesz. Az aszfalt helyett lerakott díszburkolatot zöldszigetek tarkítják. Ezeket egy szintben tervezték a járdával, nincsenek elkerítve, így azonnal tökéletes kutyavécé lett mindegyik. Ugyanez a probléma felmerült a nemrég átadott Tavaszmező utcában is, de nem okultak, és nem módosítottak a terveken. A téren ráadásul előfordul, hogy a házkapu és a szemben lévő gyalogút közé tervezték a virágágyást, ezzel is remek lehetőséget teremtve arra, hogy az azon átjárókat barbároknak lehessen tartani, sőt még az is, hogy a kukák csak úgy férnek ki az ágyások közé, hogy a lakóknak kerülniük kell miattuk.
Sokan félnek, hogy mi is lesz a kialakított nagy placcon úgy, hogy mindenki szabadon bármit tehet, nincsenek játékszabályok. A friss ágyásokban fociznak, a jelenleg éjszakára nyitva hagyott téren kutyák grasszálnak, egyszerre épülő és lepusztuló az egész. A karbantartás évek óta nem megy normálisan, csak teremtünk, átadunk, majd odahagyunk. Pedig működtetni lenne jó, fenntartani, hagyni, hogy a növények nőjenek, ehhez gondozni, locsolni őket. Éveken keresztül abban kellett volna együttműködni a környékbeliekkel, hogy itt valami velük együtt szépül, és nem nekik, amihez nem kell viszonyulniuk.
Persze most is el lehet kezdeni, de az önkormányzat még mindig ott tart, hogy szerintük a nagy szemét a használók rendetlensége miatt van. Ez részben igaz, de hozzá járul, hogy hónapok óta építkezési hulladék is van a téren, tavaly nyáron volt, aki kint lakott egy-egy padon, és hétvégén takarítás sincs, pedig ilyenkor van a „nagyüzem”, sokkal többen vannak itt, mint ahányan kényelmesen elférnének.
Még egy nagy feladata lenne az önkormányzatnak – az általa működtetett Kesztyűgyár Közösségi Ház irányítása. Az intézménynek mind a téren, mind a sétálóutcán alapvető feladata lenne a terület okos, ésszerű és folyamatos hasznosítása, az egész segítő felügyelete, ideális esetben a mellette lévő iskolával és a Kapocs Alapítvánnyal közösen. Ha ez éveken keresztül működne, még azt is el lehetne érni, hogy a kapu nem gondatlanságból lenne nyitva, hanem azért, mert a kerítéssel együtt okafogyottá vált.
Két hete úgy döntött a kerületi önkormányzat, hogy hat képviselőjét havi 200 000 Ft-tal honorálja azért, mert a Kesztyűgyár Tanácsadó Testületének tagjaivá választotta. Ebből a pénzből a tér működését tokkal-vonóval finanszírozni lehetne, felvehetnének kertészt, parkőrt, szociális munkást. Minden bizonnyal fontosak a tanácsok is, csak a térre néző ablakunkból elnézve az elmúlt négy évet, kissé szkeptikus vagyok, hogy jó helyre fordultak-e.
Persze majd megtudjuk.
önkori coach
Egy település vezetése három eszközzel érheti el, hogy a közösség érdekében pozitiv irányba változzanak a dolgok:
1. szabályokkal,
2. tervekkel,
3. pénzügyi ösztönzőkkel (adók és támogatások rendszere).
Jó esetben ez a három elem egymást erősíti, és mindhárom ugyanabba az irányba mutató vektor – az egyéni és a közösségi érdekeket harmonikusan, a település fejlődését célozva ötvözi.
Ahhoz, hogy ez a helyzet előálljon, mindenekelőtt ki kell tűzni a célt, hogy hová akar eljutni a település.
Ezt a célt, egy körültekintő helyzetfelmérés kell megalapozza, amelyben a település erősségeit, gyengeségeit, lehetőségeit és veszélyeit számba véve elemezzük a jelen helyzetet, vagyis azt a pontot, ahonnan el kell érjük a kitűzött célt. Majd pedig a két pont közötti folyamatot, mint szükséges cselekvéssort „lebontjuk” hatékony eszközökre.
A folyamatnak, amely a jelen helyzetből a remélhetően, jobb jövőbe vezet, térbeni és időbeni jellemzőin túl van egy szubjektiv eleme: a résztvevők viselkedése. Ez az, amit az elmúlt évtizedekben gyakorlatilag, figyelmen kívül hagytak Budapest és számos más, magyar település vezetői.
Tehát azon felül, hogy nem született teljeskörű, részletes helyzetfelmérés, nincs jól meghatározott jövőkép, a két bizonytalan pont közötti folyamatot időben és térben meglehetősen kusza módon fogalmazzák meg „stratégiai” elképzelésekkel, a résztvevők, vagyis a településen lakók hozzáállásával egyáltalán nem foglalkoznak.
Ez „érthető”, egy diktatúrában, ahol a kormányzatot cseppet sem érdekli, hogy mit akar a „nép”, annál kevésbé a magyar demokratikus kísérlet elmúlt két évzizedében, amikor folytatták elődeik gyakorlatát, és amit ők, ott fennt kitaláltak, lenyomták a városi polgárok torkán, mint az egyetlen üdvözítő megoldást a boldogulásra. Csakhogy ez a boldogulás nemhogy közeledne, hanem egyre nagyobb problémákat felvető válsággá terebélyesedett ez idő alatt.
A hármas eszköztárból, gyakorlatilag, csak az első két elemet használják, vagyis irdatlan mennyiségű szabályt alkotnak, módosítanak és sokszorosítanak, gyártják a bizonytalan alapokra készült terveket, és aztán tartják a markukat az állam, vagy az EU felé. Sőt, a folyamat annyira torzult, hogy sokszor az EU pénzosztási feltételeire szabják a projektet, amit aztán, függetlenül attól, hogy a városnak adott időben a projektre szüksége van, vagy sem, keresztülhajszolják a rendszeren, az elkölthető közpénz reményében. Így aztán nem csoda, hogy iszonyúan drága és értelmetlen projektek születnek, amihez a városlakóknak semmi köze, ennek megfelelően a beruházás rakéta gyorsasággal amortizálódik. A történet nyertesei a beruházás kezdeményezői, többnyire magáncégek, amely képesek „meggyőzni” az adott városvezetést a projekt nélkülözhetetlenségéről, ami persze homályban tartja a „hálacsatornákat”.
Amennyiben a jelenlegi önkormányzatok nem változtatnak ezen a gyakorlaton, rövid időn belül belebuknak, hiszen a város totálisan működésképtelenné válik. Húsz éven át csak azért nem jutottunk el a mélypontra Budapesten (vidéki települések közül sokan), mert az előregondoltság, amellyel ezt a várost az 1873-as alapítók rendezték, kitartott egy darabig. Ezt a tartalékot azonban, ma már feléltük, nincs hova menekülni, csak előre.
A probléma azért nagyon nehezen megoldható, mert a hatalom viselkedésének megváltoztatása az első lépés: el kell fogadja, hogy nem minden bölcsesség birtokosa, és a település lakosságának aktiv támogatása nem csupán a választási fülkében szükséges. Erre ráirányíthatják a figyelmét bizonyos szakemberek, de ennél sokkal hatásosabb, ha az érdekeltek, vagyis a városlakók mutatják meg magukat, hogy bizony ők is léteznek. Magyar viszonyok között azonban itt van a másik nagy gond: egy-egy ünnepi tüntetésre még csak-csak összejön tízezer ember valamelyik utcakereszteződésben, de a hirtelen lelkesültség csakhamar elszáll, és a közismert hungárikum, a búskomor beletörődés jellemzi a köz viselkedését. Ezzel pedig semmire nem megyünk.
A civil összefogás lényege nem a folyamatos ellenkezés, hanem a rávezetés. A hatalom diktatúrában szocializálódott részét rá kell vezetni a helyes viselkedésre, hogy megértse mi az ő szerepe. Az önkormányzat nem játszhatja a cáratyuska, az óvóbácsi, vagy a nadrágszíj praktikumát hívő múlt évezredi szülő szerepeit. Elavultak. Az önkormányzat, ebben a ciklusban, ki kell alakítsa az együttműködés formáit és fel kell mérje a jelen helyzetet, azt a káoszt, amit a folt hátán folt városrendezés okozott az elmúlt évtizedekben. Meg kell tanulnia figyelni arra, hogy mi történik a városban, miként „mozognak benne” az emberek: mit miért tesznek. Nem kell kitalálja helyettük, hogy mitől boldogok. Meg kell kérdezze őket. Mégpedig jól kell kérdezze! Ehhez bizony kell némi szaktudás és empátiás készség is, ami mindeddig nem nagyon volt jellemző az önkormányzati vezetésre, és nagyon félő, hogy utca átkeresztelésekkel most sem tudja bizonyítani alkalmasságát.
Duna-dimenzió
Nemrég fedeztem fel, hogy a Tilos Rádióban minden pénteken, reggel hét és nyolc között építészetről beszélnek, és a műsort dokumentálják is a hetibeton blogban. A 83-ik adás a Finta-féle gyaloghídról szólt, és ennek kapcsán arról, hogy egy új építészeti alkotás mennyire járulhat hozzá, hogy a városnak az a része „élhetőbb”, élvezetesebb legyen. Hiszen, sem a MüPa, sem a Nemzeti Szinház nem tette izgalmassá a városnak azt a részét, amelyet Milleneumi Városközpontnak neveztek ki.
Felvetődött, hogy egy adott lakosú városnak optimálisan hány ilyen kiülős, jópofa, kultúrális akármi hely kell – lehet ezt tervezni? Csupán építészeti eszközökkel, bizonyára nem, ahogy a példák mutatják. Azzal a hozzáállással sem nagyon, hogy okos emberek majd megmondják, hogy mi kell a népnek – az elmúlt hetven év ékesen bizonyítja, hogy ez nem működik.
Jó helyek akkor jönnek létre, ha az egyéni kezdeményezés és a „tömegvonzás” találkozik, és ezt a hatalom nem gáncsolja el, véletlenül. Így született a Liszt Ferenc tér, a romkocsmák, a Gödör, a Tűzraktér és társai, talán, még a Ráday utca is, valamennyire. Sokkal jobb lenne a helyzet, ha a hatalom, esetünkben az önkormányzatok, kicsit odafigyelnének a spontán városrehabilitációs folyamatokra, és azok pozitiv vonulatait támogatnák, egyfajta, közmegegyezéses alapon kidolgozott hosszútávú stratégia mentén.
Csakhogy se stratégia, se közmegegyezés, viszont az építőipari lobbi a megélhetéséért küzdve nyomja az ötleteket, hogy mi mindennel lehetne boldoggá tenni a városlakókat, néhány milliárt ide vagy oda az üres kasszából már úgysem számit, alapon. A felelőtlen beruházások az egyszeri viccet juttatják eszembe: megfürdessük, vagy csináljunk új gyereket?
Budapest egy koszlott, elhanyagolt város, utastaszító tömegközlekedéssel, idegörlő bürokratizmussal, átgondolatlan beruházásokkal, természeti és épített környezetéhez méltatlan állapotokkal! Nem kell új gyereket csinálni – takarítani kell itt, minden szinten, szinte mindent!
Nemrégiben végigsétáltam a Vigadótól a MüPáig tartó dunaparti szakaszon, ide kellene megérkezzen a Finta-féle híd egyik szára – ma nincs miért idejönni! Plázában kóvályogni pedig nem kell a Duna fölé építeni egy újat, amikor már most is több van belőlük, mint elég! Nem újabb és újabb városközpontokat kell kitalálni, hanem kitakarítani a Dunapartot, mindkét oldalon, és szisztematikusan, egyre nagyobb teret adni a gyalogosoknak, annak, hogy a folyó és az ember kapcsolata megerősödjön. Ehhez nem kellenek milliárdos beruházások, viszont nagy szükség van a szakemberek és a városlakók folyamatos párbeszédére – itt lehetne elkezdeni egy új városfejlesztési módszert, ami persze nem új a világban, csak nálunk tartják még mindig utópisztikusnak.
Ami az eddigi stratégiai tanulmányokból használható rész, az kétségtelen a Duna fontosságának helyreállítása – erre, szerintem, a városlakók is rábólintanak, elvi szinten. A HOGYAN kérdése viszont csak úgy oldható meg közmegegyezéssel, hogy minimális beruházásokkal, tökéletesen átlátható rendszerben, kiegyensúlyozott üzleti terv szerint elindul a dunapart-rehabilitáció, amely éppen a pénzhiány okán hosszabb idő alatt megvalósítható, de a „hátrányból” előny kovácsolható azzal, hogy a tervezés hosszadalmas és fárasztó egyeztetésekkel teli folyamatát kivisszük a „helyszínre”.
Hogy mennyi kell a jó közterekből? Ez egy kicsit bonyolultabb kérdés, mivel az elmúlt fél évszázadban a budapestieket módszeresen leszoktatták a köztérhasználatról – időbe tellik újra kicsábítani őket, és ahhoz, hogy megszeressék, olyan terekre is van szükség, amelyek sokféle igényeket elégítenek ki.
A Dunapart ezért is célszerű fejlesztési irány, hiszen kiszolgálhatja a belvárosias, ücsörgős, a kutyasétáltató, a gördeszkás, a futók, a biciklisek, a kigyerekesek, az idősek, egymástól eltérő igényeit, hosszan elnyúlva, keresztül a városon. Az építész ne találja ki, miként érezzük jól magunkat, csak korrekt és funkcionalitásában is szép műszaki megoldásokkal kövesse az emberi igényeket. Rengeteg, nagyszerű példa van szerte a világban, de nekünk, budapestieknek, meg kell találnunk a speciálisan ide valókat, a mi kedvünkre valókat.
Szakítani kell a szalagátvágós ünnepségekkel közrebocsátott projektekkel, a „beavatás” keserve tartósabb eredményhez vezet. Viszont, egy percig sem szabad ezzel várni – hozzá kell fogni azonnal! Hiszen már tegnapelőtt is késő volt.
Nem mellékesen, ezzel a szolid, városunk lehetőségeit kiaknázó, jobb emberi környezetet létrehozó programmal még az Európa Zöld Fővárosa címre is eséllyel pályázhatnánk, nem úgy mint a magatehetetlen de magát fővárosnak képzelő, megalomán fantáziával.
Aztán, ha már van két, hosszan elnyúló, mozgalmas és nyugalmas, szép és kényelmes Dunapartunk, akkor jöhetnek a gyaloghidak – plázák nélkül.
Európa Zöld Fővárosa
Az EKF (Európa Kultúrális Fővárosa) cím után ideje lenne megtanulni az EZF (European Green Capital avagy Európa Zöld Fővárosa) címet.
Tíz európai közül nyolc városban él – ezért az Európai Bizottság, illetve a versengés célja az, hogy a kontinens városai mind nagyobb mértékben feleljenek meg az árnyalt zöld szempontok szerint meghatározott, élhető város fogalmának. Törekedjenek arra, hogy javítsanak a polgáraik életkörnyezetén – s tapasztalataik, gondolataik, ötleteik terjesztésével – mutassanak fel példákat más európai városoknak is.
Elsőként, 2010-ben Stockholm nyerte el ezt az újonnan alapított címet ( 2011 – Hamburg, 2012 – Victoria-Gasteiz, 2013 – Nantes)
Az alapítók elképzelése szerint, a címet olyan városok kaphatják meg, melyek úttörő és konzekvens tevékenységet folytatnak egy minden szempontból környezetbarát városi élet kialakítása érdekében, s rendszeresen fel is tudják mutatni e törekvéseik eredményét. A pályázókat kompex környezetvédelm kritériumok alapján vizsgálják – ezek a klímaváltozás kihívásaira reagálás, közlekedés, zöldterületek, levegőminőség, zaj, szemét- és hulladékkezelés, vízfelületek, szennyvíztisztítás, területkihasználás, biodiverzitás és a zöld-elvek általános szerepe a város irányításában.
Zöldügyekben illetékes városházi emberünk, Ulla Hamilton (M) a díjátadó ünnepségen hangsúlyozta, külön öröm, hogy Stockholm igen erős nyolcas mezőnyben nyert – melyben valószínü szerepe volt annak, hogy a Stadshuset, s a stockholmiak legalább 20 éve, átfogó környezetbarát módon viselik gondját a városnak, ill. saját környezetüknek. Az EU azt honorálta, hogy Stockholm
- rendelkezik integrált környezettudatos gazdálkodási rendszerrel, a miliő-aspektus figyelembe vételével alakítja költségvetését, üzemgazdálkodását, rendszeresen dokumentálva és kiértékelve mindezt.
- 1990. óta polgáronként 25%-kal csökkentette a széndioxidkibocsátást
- elhatározta, hogy 2050-ig teljesen leépíti a fosszilis energiaforrások felhasználását
A Zöld Főváros címért való verseny ötlete egy tallini konferencián merült fel, 2006-ban, rá két évre meg is hirdették, s ma ca. 40 európai város, köztük 21 főváros, csatlakozott a gondolathoz, s vesz részt a zöld kooperációban és versenyben, pl. Sevilla, Glasgow, Bologna, Ljubljana, Nürnberg, Lodz és Budapest.
Stockholmot, mely alig 750 éve Svédoszág fővárosa, az útikönyvek Észak Velencéjeként is szokták emlegetni, mivel meghatározó eleme a víz. Lakónegyedeinek egyetlen utcája, tere nincs 300 méternél távolabb a víztől. Ez úgy lehetséges, hogy a város egykori alapítói a Balti-tenger partvidékének azt a pontját szemelték ki maguknak, mely érintkezik a Mälaren-tóval, melyből adódóan 14 kisebb-nagyobb szigeten terül el, s területének ca. harmada víz. A város keleti Sziget-kertje (Skärgården) mely mintegy 24.000 elszórt szigetet jelent, a Világörökség része. Az Óváros és a Déli-sziget közötti zsilippel szabályozzák a két különböző magasságú víz szintjét, ill. segítik elő a hajóközlekedést. A víz kristálytiszta – a város politikusai kezükben horgászbottal, s rajta méretes lazaccal szoktak a Stadshuset előtt kampányfényképezkedni. Igazi nyári látvány az élénk hajó-csónak-kenu-vitorlás-forgalom. Strandolni bárhol szabad. Bizonyos hajóvonalak részei a városi közösségi közlekedésnek, bérlettel is igénybe vehetők.
A történelmi városhatárok és kapuk ma is betöltik egykori funkciójukat, abban az értelemben, hogy azokon belülre autózni csak akkor lehet, ha megfizetjük a megegyező távolságra szóló buszjegy árával azonos autóvámot, mely fizetése alól hétvégeken és ünnepnapokon fel vagyunk mentve (a taxik és más közszolgálati járművek mindig). Ezt a rendet féléves próbaidő után, népszavazással megerősítve alakították ki néhány évvel ezelőtt. Láss csodát: a City nem hogy kiürült volna, de az ottani üzletek, éttermek mozik, mintegy 20-25%.kal megnőtt forgalomról számoltak be az első év elteltével! Az emberek egyszerűen tovább maradtak, mert nem volt ok (parkolóóra, stb.) a sietségre. A kerékpárhasználat kiterjedt, s a nyári félévben sokan váltanak négy kerékről kettőre. Gyakori látvány az öltönyös-kosztümös sisakos bicajos, elöl kosárral, hátul gyereküléssel.
Stockholm díjnyertes érvei és ötletei arra vonatkozóan, miként őrízhető meg a zöld és a kék:
A cikk eredetileg delisa svédségek blogján jelent meg.
Haszontalan szépség
Kegyes volt az időjárás ezen a hosszú hétvégén, Pécsett. A megelőlegzett tavasz sétára csábított.
Európa Kultúrális Fővárosa 2010 plakátjai még feltűntek, imitt-amott, de a program-hisztéria elmúlt, a város megszokott ritmusa visszatért. Lassan letisztul, hogy a kövekbe fektetett milliárdok milyen, valódi változást hoztak Pécs életében.
A pécsi „civilek”, akik az EKF lehetőségét elsőként vetették fel 2002-ben, és akiket a politika háttérbe szorított, amikor a pénzfolyam megindult, folytatják a diskurzust, mert nekik, valóban a városuk fejlődése a fontos.
Először a Kodály Központ felé vettem az utam, mivel az elmúlt évben ezt csak építés közben láthattam. A belvárosból haladtam kifelé: a Széchenyi tértől a Király utcán át a Buza térre, majd onnan lecsorogtam a hatos út bevezető szakaszára, hogy a benzinkút háta mögött, az épület hátsójánál kezdjem az ismerkedést. Mert a ház bejárata, ki tudja miért, a városból kivezető út felé van tájolva.
Fülembe csengenek Horváth András építész, a Dél-Dunántúli Építészkamara elnöke és Paks város főépítésze szavai, nyáron, miszerint ez az épület európai léptékkel mérve is jelentős építészeti alkotás.
Nem vitatom, csupán a magam földhözragadt funkcionalista szemléletével keresem a ház és a város kapcsolatát.
Ahogy haladok kifelé a városból, a robosztus főhomlokzat bal oldalán kétféle „bejáratot” látok – az egyik felfelé, a másik lefelé vezet. Avitt ösztöneim felfelé vinnének, de csakhamar felfedezem a vészkijárat feliratot – feltehetően rossz helyen keresgélek. Előttem jár két fotózó fiú – talán ők jobban ismerik ezt a házat, követem őket.
Óvatosan lépdelünk a kővel borított szabálytalan rétegvonalakon – a fény felöl remélve a titok nyitját: hová vezet az út, és mi célt szolgál?
Azonban a forduló után egy zárt üvegajtó állja utunkat, hogy az egyre szűkűlő tetőfelépítmény végső céljához eljussunk. A fények és árnyékok játéka valóban szép, de lefelé baktatva sem értem, mi célt szolgál ez a tér.
Megkerülve az üvegkorlátot, lefelé veszem az utat, és itt végre megtalálom a bejáratot.
Bizonyára bennem van a hiba, hogy ezeket a gödörszerű, középületi bejáratokat rühellem, talán egy szakavatott építész megmagyarázza nekem, hogy mi ebben a poén?
Miután vettem az akadályokat és bejutottam a lobbyba, az infromációs pultnál megtudom, hogy 2011-re 180 rendezvényt terveztek és a jegyeladás minden várakozáson felüli.
Igaz, látogatásom időpontjában (szombat délután) a ház üres, a kávéház és a bár sem működik, a hangversenyterembe pedig be sem kukkanthatunk – három zeneszerető hölgy érkezett Budapestről, városnézőbe, csak úgy, hétvégi kirándulás gyanánt, kiváncsiak az új zenei központra, de „biztonsági okokból” a terem zárva van előttük is.
A belső tér a külsőhöz hasonló orientációs problémákkal teli, dimbes-dombos padlózata értelmét sem igazán fogtam fel, idősödő nő létemre, aki hangversenyre nem terepjáró cipőben szokott járni, és nem kívánatos eseménynek tekinti a körömcipőben várható bokaficamot egy zenei élmény helyett.
A vörös lócák nagyon művésziesek az előtér emelkedő részén, bár ülőalkalmatosságként leginkább óvodai csoportok fegyelmezéseként hasznosak. Rózsaszín kőpadokként visszatér a motívum a bejárathoz vezető lejtőn – a gördeszkások még nem fedezték fel a lehetőséget.
A környék kihalt, nincs miért ide jönni, hacsak nincs éppen koncert. Akkor, bizonyára nagyon izgalmas a ritka fákkal és sűrű fénykarókkal teletűzdelt „park”, amely a városon kívülről érkezőknek jelzi, hogy itt zenei élményben lehet részük, úgy, hogy a belvárost meg sem kell közelítsék. Autóiknak van bőven parkolóhely, ha pedig programjuk végeztével megéheznek, beugorhatnak egy hamburgerre a közeli benzínkút tövébe – a kor elvárásainak megfelelően… Valóban ez az, amit akarunk?
Az épületet Keller Ferenc, Hőnich Richárd, Fialovszky Tamás és Sólyom Benedek tervezte. Az eredeti pályázat bíráló bizottságának értékelése és a tervek: ITT
Tachlesz
Miközben a Studió Metropolitana Dunával és Budapesttel kapcsolatos stratégiai elképzeléseit olvastam, egyre türelmetlenebbül ismételtem magamban, hogy tachlesz – ami jiddisül körülbelül azt jelenti, hogy „hagyd a fölösleges szócséplést, mond már ki, hogy mit kell csinálni?”
Csakhogy ezekben a tanulmányokban ilyen nincs.
Mindkettő hosszan sorolja, hogy mi lenne jó a városnak, de arról egy hang sem, hogy a mai állapotunkból milyen úton jutunk el a vágyott jövőbe. Igaz, a kitűzött jövőkép sem biztos, hogy annyira vonzó, mint ahogy a jelszavak azt hangoztatják.
Miután az ezredfordulón azt tapasztaltam, hogy a korábbiakhoz képest egyre kevésbé elviselhető ez a város, magam is azt gondoltam, hogy mindenek előtt „élhetővé kell tenni”. Erre számos nemzetközi példa van, tudjuk, hogy drasztikusan csökkenteni kell a magángépjármű-forgalmat, az átmenő szállítási útvonalakat, ezzel, többnyire csökken a légszennyezés és növelni lehet a közösségi, valamint a kisebb sebességű közlekedés (gyalogos, kerékpáros) részarányát, növelni kell a zöldfelületeket. Tiszta sor, bár a megvalósítás meglehetősen rögös út, komoly politikai elhatározás és következetes, sokszor nem éppen népszerű döntések sorozata szükséges a kívánt cél eléréséhez. Az évtized elmúltával azt is tudjuk, hogy ebből szinte semmi nem valósult meg Budapesten a gyakorlatban, bár a jelszavak szintjén, a politikusok rendre felmondták a leckét.
Néhány éve, mióta itt lakom, rájöttem, hogy a város életképtelenségénél is sokkal nagyobb probéma a működésképtelensége! Bármilyen kérdést is kezdtem boncolgatni, előbb-utóbb kiderült, hogy fordítva ülnek a lovon: rengeteg pénzt pazarolnak, rettenetesen kicsi hatékonysággal, kétes eredményeket elérve. A források alapvetően állami, vagy EU-s pénzek, illetve a helyi adók passzivitásra ösztönző szövevénye. A város nem gazdálkodik az adottságaival, csupán az így-úgy megszerzett pénzt valahogy elkölti. Ha valami nem megy, akkor arra a legegyszerűbb válasz az, hogy nincs elég pénz. Valójában, egy rosszul működő szisztémában nincs az a pénz, ami elég lenne, és az is nyilvánvaló volt, hogy az ország gazdasági-pénzügyi nehézségei csökkentik majd az elverhető milliárdokat, vagyis a város egyre nehezebb helyzetbe kerül, ha működését alapvetően meg nem változtatja. Erre a BKV esete jellemző példa, de nem az egyetlen.
Csakhogy ez a zavaros rendszer igen alkalmas volt arra, hogy egyesek, akik hatalmuknál fogva közpénzek vagy közjavak (ingatlanok) felett diszponáltak, a maguk meggazdagodására használják. A korrupció lehetősége tehát benne van a még mai napig létező rendszerben, ezért is kéne gyökeresen megváltoztatni – persze ehhez, még nagyobb politikai elszántság szükséges. A jelenlegi városvezetés vízválasztó lehet, ha meri felvállalni és a központi kormányzattól is megkapja ehhez a kellő támogatást. Ha valamikor, éppen a hétharmados parlamenti többség idején lehetne végre tisztességes rendet alkotni, amelyben a települések gazdasági önállósága az elérendő cél.
Mielőtt még bárki is felhorkanna, hogy a 3200 magyarországi település nagy része képtelen az önellátásra, ezért ilyen célt legfeljebb Budapest tűzhetne ki, el kell mondjam, hogy annak a tisztázása, hogy melyik település miért nem képes magát eltartani – szintén a rendcsinálás része kell legyen. Egy átlátható rendszerben könnyebb megtalálni azokat a lyukakat, ahol elfolyik a pénz, és remélhetőleg azokat a pontokat is, amelyek a fejlődés lehetőségét rejtik.
A harmadik évezred kezdetén már tudjuk, hogy a speciális adottságok rejtik a mélyreható megoldásokat minden város életében. Tanulhatunk egymástól, de nem spórolhatjuk meg az alapos önvizsgálatot.
Anélkül, hogy túl-, vagy alulértékelnénk azokat, tisztában kell lennünk a városunk előnyeivel, hátrányaival, lehetőségeivel és a veszélyes folyamatok kialakulásának esélyével.
Nincs az az ember, aki ne bódulna el Budapest természeti adottságai láttán. Ezért semmit nem kellett tennünk, csupán meg kéne óvnunk attól, hogy tönkre menjen.
Az épített környezetünk jelentős része is az előnyök kategóriába sorolható, még akkor is, ha az elhanyagoltság évtizedeiben túlságosan sokat tettek azért, hogy ez megszünjön előnyként szerepelni.
A kettő egymást erősíti, illetve még inkább erősíthetné a Dunaparton. Abban tehát alighanem konszenzus van, hogy Budapest esetében a Dunapart olyan érték, amely egyfelöl lehetőség, másfelöl rosszul, legfeljebb gyengén kihasznált adottság. Magyarul: a Dunapart mai formájában méltatlan ahhoz amit ez a város kaphatna azáltal, hogy a folyó két partján terül el.
Ha a régi fényképeket nézzük, akkor nyilvánvaló a különbség – a folyón hajók, a rakpartokon emberek és fák voltak, ma pedig két autófolyam. Nincs szó arról, hogy vissza akarunk térni a XIX. századba, de az előrelépéshez el kell dönteni, hogy mi a fontosabb a város szempontjából – autó vagy az ember. Mivel a válasszal mindenki tisztában van, már csak azok a döntések szükségesek, amelyek a változást garantálják.
Az öt évvel ezelőtti javaslatom alapja az volt, hogy ha a Csepel sziget északi részén jelöljük ki a város XXI. századi fejlődésének irányát, akkor az ott létrejövő kritikus tömeg elegendő lesz ahhoz, hogy a dunai, személyszállító hajózás meginduljon, amely átrendezi a városon belül mozgás súlypontjait. Ez a „hajó” elment, mivel az akkori városvezetés oda telepítette a központi szennyvíztisztítót, és ezzel legalább 50 évre bebetonozta a szigetcsúcs sorsát. Holott ez volt az egyetlen olyan összefüggő, szabad terület, ahol az építéstechnológiailag legkorszerűbb városrész megépülhetett volna anélkül, hogy a már meglévő építészeti értékeket károsítaná. Sőt, városszervezési szempontból is ez a hely az, amely lehetővé tette volna, hogy az új városrész ne terhelje a ma már elviselhetetlenül zsúfolt belső területek közlekedését.
Az idő,
amivel a különböző stratégiák oly könnyedén bánnak, talán a legkegyetlenebb tényező, még a pénznél is sokkal fontosabb, hiszen az elvesztegetett idő iszonyúan sokba kerül később.
A Demszky-vezetés két katasztrófális döntése, a szennyvíztisztító telepítése és a 4-es metró, egy nemzedékre nézve végzetes következményekkel jár, ezért a jelenlegi városvezetés csak úgy érhet el egyensúlyi helyzetet, ha átgondolt, de radikális lépéseket tesz. Ez pedig az alsó rakpartok forgalmának drasztikus csökkentése. Bárminemű „humanizilás” azzal kell kezdődjön, hogy a város természetes tengelyétől eltávolítjuk a gépjárműdömpinget. Ehhez nem kell eurómilliárdokkal számolni, legalábbis nem az első fázisban, hanem kell egy „tökös” főpolgármester, és egy nem kevésbé bátor közgyűlés!
vízvonal (waterline) – program:
1. Vasár-, és ünnepnapokon nincs forgalom a rakpartokon! (mellesleg árvizek alkalmával sincs) – kiadás: 0 forint . Megvalósítható: azonnal!
Ezzel együtt, ezekre a napokra gyalogos, kerékpáros, kultúrális programokat lehet szervezni, és azok a szolgáltatások, amelyek bevételt jelentenek a szolgáltatónak, méltányos helypénzt fizetnek. Íly módon nem csak a tiltás okán nem lehet a rakpartokon száguldozni, hanem annak fizikai akadálya is lenne. A bevétel egy része a rendfenntartásra, más része a rakpartok takarítására lenne fordítható – teljesen átlátható rendszerben, ahol egyetlen forint sem kerülhetne más célra.
Első időben a lehajtás magakadályozására rendőröket lehet alkalmazni, később (2. fázis) az elektronikus rendszer és az ezzel járó 15000 forintos büntetés fékezheti a betolakodókat.
2. Szombatonkén a rakpartra lehajtást elektronikus rendszerrel megfizettetni, amelynek ára 24 órás parkolás díjával egyenlő (jelenlegi áron: 7200 Ft) Ezt azok is megfizetnék, akik szombaton parkolnak a rakparton. Kiadás (a városnak) 0 forint, bevétel a rendszer működésének első napjától a befolyt összeg 50%-a, a koncessziós idő megállapítása pályázat kérdése. Megvalósítható: fél éven belül.
Ez a bevétel, alapjául szolgálna a rakpart-átalakításnak. Mindkét intézkedés elhatározás kérdése, hiszen az elektronikus rendszer kiépítését koncessziós eljárással meg lehet oldani anélkül, hogy a városnak egyetlen forintjába is kerülne. A rendszert, a későbbiekből kiderül, az év minden napján haszonnal lehet működtetni. Még mindig, szinte semmit nem változtattunk a rakpart jelenlegi, fizikai állapotán, habár a tisztaság egy lényeges elem, de a hét két napján megváltozik a használat – és ez a legfontosabb cél. Nem titkolom, ez csak a kezdet – a rakparton fokozatosan, de módszeresen csökkenteni kell a forgalmat, és ehhez társadalmi támogatást úgy tudunk szerezni, ha az emberek megismerik a Dunapart előnyeit.
3. A Dunapart-kasszában felgyülemlő pénzből – ami online nyilvános összeg – elindulhatna a tervezés és a fásítás. Mivel a tervekben nem cél a rakpart-szelvény durva módosítása, hanem „csupán” a gyalogos térnyerés, nem probléma már a tervezés kezdetén kijelölni a duparti fasor helyét, annál is inkább, mert volt már ilyen, nem kell feltalálni a melegvizet. A tervezés a közösség előtt, nyilvánosan folyna – hiszen minden vasárnap meg lehetne nézni az előrehaladást és hozzá lehetne szólni – a fák addig is nőnének… az ültetéshez külön programot kellene szervezni, amely szerint minden fának lenne „neve”, vagyis egy személy, aki felelősséget vállalna érte – identitásnövelő projekt – ebbe gyerekeket is be lehetne vonni.
4. Amikor már kialakult a közmegegyezéses terv – ehhez kell egy-másfél éves folyamatos egyeztetés, de megtérül az idő, hiszen az a cél, hogy minél nagyobb legyen a támogatottsága – akkor a Dunapart-kasszából és nemzetközileg meghirdetett adományokból szépen, fokozatosan neki lehet látni a megvalósításhoz. Mindig csak annyit, ami a befolyt pénzből kifizethető, és minden munkafázishoz minél több önkéntes munkát szervezve. A siker nem pénz, hanem odafigyelés kérdése. Az első megvalósítható cél kell legyen az, hogy csökkentett forgalom mellett is, vagyis hétköznapokon is teljes hosszában bejárhatók legyenek a rakpartok.
5. A két rakpart forgalmát néhány év alatt olyan minimálisra kell csökkenteni, hogy az tulajdonképpen csak az odajutást szolgálja. Nem kell felszántani, de technikai (sávcsökkentés, elektronikus beléptető-rendszer), és pénzügyi eszközökkel (parkolási díj, beléptetési díj, büntetés) elérni azt, hogy a városon való áthajtásra senki ne használja. Ezt a célt becsületesen ki kell mondani, ám a megvalósítás fokozatossága nem csak a cél elérésének pénzügyi realitását szolgálja csupán, hanem erősíti a társadalmi támogatottságot is. A járművektől felszabadult területekkel növelhető a zöldfelület a város teljes hosszában.
6. Néhány év alatt, egyre növekvő lakossági egyetértésben kialakulhat a gyalogos-centrikus Dunapart, és ezzel párhuzamosan, szerintem ugyancsak koncessziós formában, magántőkéből finanszírozva, de erős városi kontroll alatt, a vizi, közösségi közlekedés , a dunetto. Eleinte a mostani kikötőket használva, majd a rakpartok kiépülésével egyre jobb feltételeket biztosítva az utazóknak. Meggyőződésem, hogy ezt Budapesten kell elkezdeni, és ha üzleti alapon, jól gazdálkodva sikeres lesz a városon és az agglomeráción belül, akkor egyre nagyobb Duna-szakaszokat tárhat fel.
7. A két rakparton, a villamos és a HÉV helyett, gyors járású, panoráma-villamosokat kell minél nagyobb, összefüggő vonalban üzemeltetni, esetleg össze is kötni őket bizonyos hidakon (erre is volt már példa a múltban). Vagyis a tanulmányokban emlegetett „főutca” oly módon valósulhatna meg, hogy szisztematikus funkcióváltáson hajtjuk keresztül a város és környéke közlekedési rendszerét, és lehetőséget adunk arra, hogy a dunapartok emberi tartózkodásra alkalmasak legyenek. Szükségtelen túlfunkcionálni (előre kitalálni, hogy mit csináljanak ott az emberek), hagyni kell természetes módon belakni, és csupán arra figyelni, hogy kedvezőtlen hatások ne rongálják. A rendfenntartás, a közvilágítás, a takarítás pénzbe kerül, és ha kezdettől nem teremtjük meg a fenntartáshoz szükséges forrásokat, akkor bármennyit is fektetünk a felújításba, annak nagy része kidobott pénz.
Az ilyenformán alakuló dunapartok nem egy projektlistán szereplő kipipálandó tételek, hanem a városrehabilitáció motorjává váló közösségi terek.
A remény rabja
Az egyik „kultikus filmem” a The Shawshank Redemption (A remény rabjai), és mindig szívesen megnézem feltöltődésképpen, amikor egyébként, elég reménytelennek tartom a körülöttem lévő valóságot.
Legutóbb, az éjszakai vetítést egy hosszú dunaparti séta követett, és ezért a film hatása rávetült aktuális „mániámra” – Budapest áldatlan állapotára.
A Studió Metropilitana korábbi cikkemben tárgyalt stratégiája mellett készített egy Duna Főutca Projektet is (FŐ – nélkül, úgy látszik, hogy semmi nem megy nálunk), amelyen dátum ugyan nincs, de a körülötte csoportosuló eseményekből következtetni lehet keletkezésének idejére.
Mindenesetre, később született, mint az én podo-program-beli Duna-dimenzióm (ami 2005-2006 között készült).
Ezt csupán azért tartom fontosnak megjegyezni, mert a felvezetőben, maguknak tulajdonítják az elsőséget. Egyébként, nincs jelentősége, sokkal inkább annak, amit javasolnak.
Az előző tanulmánytól nem tér el az a cél, hogy Budapest a Duna Fővárosa legyen 2020-ig , mert ennek alapja, szerintük, a versenyképesség javulása, és innen már egyenes út vezet oda, hogy a Kárpát-medence a Balkán központja legyen!
Lehet, hogy azért maradnak olyanok is, mint én, akik nem a Balkán, hanem Európa közepére vágynak, ha már földrajzilag ott vagyunk, talán, érjük el, hogy geopolitikailag és gazdaságilag is oda kerüljünk, ne pedig a zűrzavaros Balkánra…
A következő cél a Duna menti ÉLETTÉR humanizált kialakítása… Mint gondolat talán nem rossz, de az „élettér” kifejezés Hitler óta elvesztette szalonképességét. Abból, amit a 2. oldalon leírnak, semmi nem új, hiszen a folyó megközelíthetősége, és emberi tartózkodásra alkalmassá tétele, amely valamikor létezett (lásd a nyitóképet) ésszerű elvárás, minden hangzatos szakmai lózunk nélkül is. A következő két oldalon ezt az ötletet tupírozzák azzal, hogy a Dunapart rekreációs, szabadidő eltöltésére alkalmas terület kell legyen – micsoda óriási felismerés! Az ötödik oldalon a korábbiakat kiegészíti a gazdasági tér fogalom, amelyben üdvözli azt az európai kapcsolatot, hogy Budapest környéke egy európai átjáró szerepét töltheti be, és ennek a Duna „sűrűsödési helye” lehet. Ezzel kapcsolatban minden érdeklődőnek ajánlom Bardóczi Sándor sorozatát a Dunával kapcsolatos európai tervekről, ha azt akarja, hogy minden korridortól elmenjen a kedve, mellesleg, hogy tudja, mit is jelentene ez nekünk.
A tanulmány hatodik oldala már a gigantomániás hatásra a Duna Esztergomtól Dunaújvárosig tartó 70 kilométeres szakaszával foglalkozik, amitől ugyan nem tudom, miért lesz humánusabb a budapesti Dunapart, de ne legyünk kishitűek, hátha kiderül… ezek szerint ugyanis a Duna a vonzásterületek karakterétől és látványelemektől lesz jó.
A karakterterv aztán már egy valóságos katyvasz. Négy „térre” oszlik az „identitás”- szabadidő és rekreáció, kultúra és turizmus, logisztika és reindusztrializáció. Vagyis, minden, ami csak elképzelhető – együtt. Ez aztán a karakter!
Az ezt követő néhány lap már a vicc szintjére süllyed, és ha nem lenne ez a jelenlegi budapesti Duna-stratégia alapja, akkor még nevetni is lehetne rajta.
A budapesti Dunapart rögvalósága hasonlóan elkeserítő – az alsórakpart gyalogosan csak öngyilkosjelölteknek ajánlott. A víz közelébe nem lehet jutni, ordenáré mocsok és szeméttömeg szegélyezi a folyót és még vasárnap is autópálya-szerű forgalom.
Tucatnyi konferencia, amiket az elmúlt két évben DunaLog címszó alatt rendeztek, szemernyit nem javította a város természeti tengelyének helyzetét. Pedig a Duna valóban kritikus vonala ennek a városnak, de elkeserítő helyzetének javulását nem lehet ráolvasással elérni, és „látványelemekkel” sem. Meg kell találni azokat a pontokat, amelyek mozgásba hozzák a pozitiv változást – gazdaságilag és a városi élet rehabilitációja szempontjából egyaránt.
2006-ban volt egy ilyen lépés-sor, de az, a Demszky-vezetés áldatlan működése következtében egyik legfőbb elemében, a Csepel-csúcs korszerű felhasználásában, sérült : „A rakpartok átalakítása, a folyami hajózás bevonása a tömegközlekedésbe, és ennek kapcsán a hidak forgalmi átszervezése mielőbb szükséges.
Ám ahhoz, hogy ez gazdaságosan megvalósitható legyen, elengedhetetlen a topCsepel projekt, amely megteremti azt a kritikus-minimális tömegközlekedési igényt, ami a vállalkozást reálissá teheti…”
Gazdasági alapok nélkül nincs megvalósítható terv! Tehát ahhoz, hogy a város oly fontos része, mint a Dunapart megváltozhasson, újra kell szervezni a cselekvési sort. Erre teszek kísérletet a következő cikkben, mert még mindig reménykedem, hogy lesz olyan felelős városi vezetés, amely felvállalja a változtatás kötelességét.
A jelszó: stratégia!
Erről beszélt Kerekes György Budapest új városfejlesztési főosztályvezetője, ezt hangsúlyozta szinte minden előadó a nemrégiben megtartott Duna Stratégia konferencián.
A főváros városfejlesztési és környezetvédelmi bizottsága elé beterjesztett tanulmányban is ezt olvashatjuk – hangzatos címe:
Budapest Térgazdasági Stratégiája – Budapest Metropolisz Régió.
48 oldal, amelyet figyelmesen, bár egyre nagyobb bosszúság közepette olvastam.
A Főváros Közgyűlése 2009-ben adott megbízást a Studió Metropolitana-nak, hogy dolgozzon ki egy gazdaságfejlesztési stratégiát.
A tanulmány tudálékos, elméleti lózungokkal teli nyelvezetét érzékelteti a következő néhány sor:
Azért választottam éppen ezeket a sorokat, mert a nyelvezeten túl az is kiderül, hogy a vizsgálat nézőpontja valahol, a városon kivül és felül helyezkedik el, ahelyett, hogy a belső folyamatokat akarná megérteni, az ittlakók életkörülményeinek javítását tekintené fő feladatának. Természetesen, minden helyzetfelmérést úgy lehet jól elvégezni, ha a kontextust, esetünkben az országos és a nemzetközi összefüggéseket is figyelembe vesszük, ám ezek jelentősége semmiképp nem előzheti meg azt, hogy az adottságainkat a helyi körülményeket és problémákat alaposan ne vegyük figyelembe.
Mivel ez a szemlélet nem egyedi Magyarországon, sokszor jelenik meg érvként valamilyen extrém beruházás (Zeppelin , Olimpiát Budapesten) indoklásaként, minden eddiginél komolyabban kellene vennünk a jelenség okait, még akkor is, ha azok jórészt nem gazdasági és kultúrális, hanem szociálpszichológiai problémák – a magunk szerepének alul, vagy túlértékeléséből fakadnak. Ebben a tanulmányban két jellemző következménye van ennek a jelenségnek – az egyik, hogy a versenyképességet tekinti mindenekfelett álló, elérendő célként (miközben Budapest versenyképtelenségének okait boncolgatja), a másik, hogy Budapestet egyenesen a Duna Fővárosának titulálja! A farkasvakság tipikus esete!
Mivel néhány héttel ezelőtt alkalmam volt a tel-avivi stratégiai terveket alaposan áttanulmányozni, tudom, hogy egy ilyen programot lehet közérthető nyelven is előadni, és olyan célokat kitűzni, amivel az emberek azonosulni tudnak. Hiszen éppen az a cél, hogy minden érdekelt megértse, elfogadja és támogassa.
Bár a Studió Metropolitana pénzt és energiát nem kímélve két év alatt összesen 9 konferenciát és workshopot rendezett, ezek bizonyos szakmai köröket és legfeljebb, néhány civil szervezetet érintettek (a közterek kiválasztásában), mintha nem is lett volna cél annak megismerése, hogy a város lakosságának mi a véleménye.
Rosszul feltett kérdések, rosszul kiválasztott konzultációs csoportok, és egy erős prekoncepció – versenyképesség, piaci pozicionálás, Magyrország átmenőforgalom-szerepének hangsúlyozása – egyenes következménye a helyi sajátosságoktól elrugaszkodott minták követésének javaslata – kreativ ágazatok szerepe egy olyan társadalmi miliőben, ahol minden kreativitást igyekeznek megfojtani. Nem arról van szó, hogy a külföldi példák felemlegetése helytelen, hanem az, hogy a társadalmi háttér különbözőségéből fakadó, változtatási stratégiák teljességgel hiányoznak – elsősorban a helyi adózás rendszerének reformjára utalok, ami nélkül az egész kreativ fejlesztés a kielégítetlen vágy szintjén marad. Ugyanígy a városrégiók szerinti tervezés gondolata, amely alapjaiban helyes, csak a magyar feltételrendszert kellene hozzáigazítani – magyarul a megyéket megszüntetni, amihez komoly politikai elhatározás és bátorság kell. Mint „ajánlás”, hogy kit kell „megszólítani” – enyhén szólva is nevetséges.
Végképp érthetetlen, ahogy az ország és Budapest átmenőforgalmi szerepének eröltetése után, a javaslat a Duna Főutca és köztér-programra vált. Mintha az egész tanulmány igyekezne „befeküdni” a nyugat-európai országok érdekeit képviselő Európai Duna Stratégia alá, és közben egy kis köztérátalakítással (Moszkva tér, Bosnyák tér, Örs vezér tér, stb.) cukorkákat dobni a magyar főváros szerencsétlen lakosságának.
Bátor, kreativ és reális
Településtervezőként van módom belelátni azokba a folyamatokba, amelyek a legtöbb nagyobb város- és ingatlanfejlesztési ügyet botrányba sodorhatja. Előre leszögezem, hogy ezekből, a történetekből, nem az egyes szereplők személyes döntéseinek a helyessége vagy helytelensége érdekel, és nem is a korrupciógyanús ügyletek léte vagy nem léte, hanem az, hogy hogyan válnak ezek az ügyek általában a település- és térségfejlesztési politika alulműködésének tüneteivé, és mi a kiút.
Előre kijelentem, hogy a Grupo Milton Zrt., Páty és Sávoly Önkormányzata is tervezőként ügyfeleink (voltak), és velük korrekt üzleti kapcsolatban áll(t)unk, de hangsúlyozom, hogy nem ez a tény befolyásol ennek a cikknek a megírásában, hanem az, hogy megvizsgáljuk, miként szólnak ezek a magyar településfejlesztés gyakorlatáról.
Általános hozzáállás, hogy ilyen esetekben, a tünet-együttes mélyebb okainak vizsgálata helyett megelégszünk a szereplők hibáztatásával, pedig minden jelenség mögött összetett működési zavarok vannak. Azt állítom, hogy nem egy vagy két emberen kell elverni a port a változásért, hanem ezt az összes körülményt, rendszerében kell felülvizsgálni.
Minden térségnek van egy fejlesztési potenciálja, amely előbb-utóbb teret nyer magának, csak nem mindegy, hogyan: itt-ott foltokban, vagy koncepcióra építve engedik be a fejlesztőket.
Általában a helyi lakosság ellenállásába ütköznek ma azok a nagyobb városfejlesztési akciók, pl. pátyi golfprojekt, amelyek természetes velejárója a globális városi terek átalakulásának, fejlődésének. A 90-es évek elején, a privatizáció és a gazdaság átalakulása felgyorsította az addig lassú urbanizációs és szuburbanizációs folyamatokat, amely felkészületlenül érte az új önkormányzatokat.
A településfejlesztés és rendezés ügye az állami direkt irányításból, és a nagy központosított tervezőintézetekből a szétaprózódott és felkészületlen önkormányzati irányítás alá került, amelyeknek egyszerre kellett volna a demokratikus döntéshozatali rendszert kialakítania, hatékony és versenyképes település- és térségfejlesztési víziót megalkotni és működőképes településmenedzsmentet felállítani. Ez valódi minták és állami segítség nélkül esélytelen volt, de ami a szomorú, hogy a mai napig sem sikerült ezt kialakítani. Az átalakulás tehát, spontán módon zajlott le és zajlik még ma is.
Minden városi térnek, térségnek, sőt egy országnak is van egy fejlesztési potenciálja, amely adottságaiból fakad, és amelyet tudatosan, egy közös vízió mentén lehetne és kellene fejleszteni. A magánfejlesztők ezt a potenciált akarják kihasználni, az ő dolguk, hogy a piaci igényeket mérlegeljék, kielégítsék, és a kockázathoz mért profitot a végén elkönyveljék. Tehát ők olyan ingatlanpiaci „termék” létrehozásában motiváltak, ami eladható, amire igény van, és amire igény generálható, pl. kaszinó, lakópark, ipari park, MotoGP pálya, stb. Általuk az urbanizációs folyamatok kérlelhetetlenül teret nyernek maguknak, csak nem mindegy, hogy hogyan, tudatosan, egy közös vízió mentén, a nagy struktúrák átalakítását is befolyásolva, vagy koncepciótlanul, kisebb foltokban.
A közszféra által irányított, kezdeményező típusú, térségi és településfejlesztési stratégia, valamint ezek aktív menedzsmentjének hiányában a fejlesztések kezdeményezői szinte kizárólag a magánfejlesztők lettek, akik természetesen egy adott tér fejlesztési potenciálját kívánják kihasználni. Megjelenésüket legtöbbször ellenszenv kíséri, amely persze magyarázható az üzleti előnyök nem mindig etikus megszerzésével is, de valójában a fő probléma, hogy az ott élőket felkészületlenül, és váratlanul éri, életmódjukat, ingatlanuk értékét befolyásolja, pl. pátyi golf-projekt. Ezeket, a magas labdákat persze, a politikai közélet minden szereplője fel is használ, és le is üt. Így vagy úgy, tehát az egyre szaporodó botrányok, már az országos jelentőségű projekteket (lásd: Sávoly Balatonring és kapcsolódó beruházásai) is eléri, és sajnos be is dönti.
Hogy látják Magyarországot a külföldi fejlesztők?
A sávolyi MotoGP rendezési tervének majdnem egyéves készítése során, folyamatosan érzékeltem azt a rossz megítélést a külföldi partnerek részéről, amely az állandó döntési bizonytalanságból, a váratlanul felbukkanó rosszakarók tömegéből, az áthatolhatatlan jogszabályok és hivatali struktúrák ellenállásából adódó óriási kockázatból ered.
A nyugat-európai országokban, egy nemzetközi és egy országos jelentőségű projekt esetén, amikor annak közös létrehozásáról az érintett felek (állam, régió, település, fejlesztő) megegyeznek, már lényegesen csökken a megvalósulás, és így a befektetett tőke kockázata is, az egyes szereplők között konszenzus van. Természetesen ezek jól előkészített projektek, a térség és a település fejlesztési politikája kidolgozott, jól kommunikált, minden szempontból megalapozott. Nálunk ezek hiányában a kockázat, a használatbavételi engedély kiadásáig folyamatosan magas szinten van, és még az utolsó pillanatban is elbukhat egy projekt. Ez természetesen futótűzként terjed a nemzetközi pénzügyi világban, porig rombolva Magyarország megítélését és tekintélyét.
Ki a hibás?
Hibáztathatjuk, persze az egyes szereplőket, biztosan található rá elegendő indok, mégis azt állítom, hogy a probléma megoldása az állam, a régió és a települési önkormányzat, tehát a közszféra kezében van, amelynek egy tér valós potenciáljára épülő, komplex problémákat kezelő térségfejlesztési projektek megvalósítását kellene kezdeményezni, menedzselni, és hozzá az eszközrendszert, így a finanszírozást is és a fejlesztői oldalt is megszervezni. Egy, a többség, és a fejlesztők által is vonzó és reális jövőkép mentén létrejövő fejlesztési elképzelés növelné az együttműködési készséget, amely kivetülne az egész települési környezetre, és a fejlesztési projektek sikerére.
A fejlesztési szándékok menedzselése helyett tiltjuk, korlátozzuk vagy lefekszünk nekik.
Ma a települések, vagy térségek valós fejlesztési potenciálját és valódi lehetőségeit a helyi politika jellemzően nem kívánja tudomásul venni, ezért nem is kezeli (Ez a fejlődő térségekre, így pl. a Budapesti Agglomerációra, a Balaton és az ország nyugati térségére igaz, a hátrányos térségeknél más a probléma gyökere). Hamis állítások mentén (pl. illeszkedés, tájba illesztés) mentén rutinszerűen alkalmazott eszközrendszerrel, nem tudja ezeket hatékonyan indukálni, irányítani, motiválni, kommunikálni, támogatni, stb.
Mivel kimondva, vagy kimondatlanul, de ezen hiányosságai tudatában van, fél a fejlesztések, fejlesztők megjelenésétől, ösztönösen ellenáll nekik, és velük szemben irreális követelései vannak: tilt és szabályoz. A másik véglet, elnézést a kifejezésért: de „lefekszik” neki. Mindegyik a fent elemzett nem jó működés(tetés) eredménye.
Így vagy nem történik semmi hosszú évekig egy településen, és elindul a lassú leépülés, a problémák elmélyülése, vagy váratlanul zúdul rá az adott térre, térségre egy nagyobb, nem biztos, hogy pontosan oda illő projekt. Ezzel viszont azt érik el, hogy az ott élők a fejlesztési szándékot sokszor indokolatlannak és erőszakosnak élik meg.
A harmadik, nevezzük kompromisszumos megoldásnak, hogy óvatosan, csak kisebb ütemekben engedik a fejlesztéseket megvalósulni, amelynek a településfejlesztésre nézve más negatív következményei lehetnek. Minden döntésünk vagy nem döntésünk, jó- és rosszdöntésünk leképeződik a települési térben.
A patchwork technika átka
Érd kiváló példája a városi léptékben megvalósuló araszoló, tömbönkénti fejlődésnek, az óriás falu ellentmondásainak, amely már egyre inkább ismert, és általánossá váló urbanisztikai jelenség a növekvő városiasodó térben. Térbeli leképeződése annak a gondolkodásmódnak: „Mi egy kertváros vagyunk, ide ne jöjjön jellemzően más beépítés, csak családiházas, mert az, zavaró lesz, túl sokan, és túl sűrűen leszünk!”. Persze ez is csak egy fejlődési folyamat, amely nem következmény nélküli.
Megjegyzem, persze, hogy ez a lassú, lopakodó fejlődés sem jöhetett volna létre, a tér megfelelő fejlesztési potenciálja nélkül, de a tudatos irányítás hiányában mára már sokkal nagyobb és költségesebb beavatkozásokra lenne szükség, ha a strukturálatlanság következményeit fel szeretnénk számolni, például:
_ Monofunkciós, családiházas beépítésű területek, amelyben a városközponti funkciók, azok tudatosan komponált és koncentrált területi kialakítása nélkül, a főutcák menti családiházak átminősülésével, spontán módon alakulnak, azok kaotikus utcaképével és térhasználatával.
_ A szolgáltatásokat nagyobb tömegben igénybe vevő, városias léptékű, koncentráltan megjelenő népesség hiányában, az alacsony színvonalú, szűkös választékú üzletek tudnak megélni, (mini ABC, kínai üzletek, használtruha-kereskedés, stb.), amelyek csak szerény szolgáltatási hátteret tudnak nyújtani, nívótlan környezetben. Tehát a szétfolyó, alulurbanizált térben hiányzik az a kritikus tömeg, amiért egy igényesebb szolgáltatásnak vagy kereskedőnek érdemes letelepülnie.
_ A főutca mentén, a telekről telekre való spontán központosodási folyamat kedvezőtlen településképet teremt. A kisvállalkozók, az egyéni fejlesztők saját ízlése (vagy ízléstelensége) fogja meghatározni a városközpont építészeti arculatát, amely egyedileg nem befolyásolható, nem lehet megoldani a felszín alatti nagytömegű parkolást, és így a káosz egyre teljesebb lesz, bár mily erős tervtanácsot is működtet egy adott település, ezt nem fogja tudni hathatósan befolyásolni.
_ A kisléptékű, irányítatlan fejlesztés (fejlődés) nem teszi lehetővé a tér közlekedési hálózatának átstrukturálódását sem, pedig a mennyiségi fejlődésből kifolyólag csak szükség van a nagyobb gyűjtő és elkerülő utakra, egyéb műtárgyakra, nagyobb közműfejlesztésekre, végülis azokat egyre inkább közpénzből (adóbevételekből), utólag valósítják meg, tele megoldhatatlan problémával és kisstílű kompromisszummal.
_ A valós térségfejlesztési potenciálra épülő, egy város- vagy városrész megújulását szolgáló, irányított fejlesztés során, az építészeti arculat jobban befolyásolható, a felszín alatti parkolás nagyobb terület egységes kezelésével megoldhatóak, új és vonzó közterek hozhatóak létre.
Ki finanszírozza a városi terek átstrukturálódását?
A komplex problémákat kezelő strukturális átalakulást csak a közszféra kezdeményezheti, és hatékonyan csak ő is menedzselheti. Ehhez viszont kellenek olyan, nagyobb léptékű városfejlesztési projektek, amelyeknek a profitja akkora, hogy belefér a nagyobb, másképp nem finanszírozható átalakulás, és a szükséges infrák kiépítése. Ez leginkább akkor jöhet csak létre, ha egyszerre több projekt fejlesztése valósul meg (projekt-portfólió), vagy egy nagyobb, aminek fejlesztése során teremtődik akkora profit, hogy lehetővé válik a települési léptékű átalakulás. Lásd, pl. a biatorbágyi Tó-park, a budapesti Corvin-sétány, illetve a pátyi golfpálya, a sávolyi Balatonring és kapcsolt projektjeik.
Természetesen, ezen gondolatmenet mentén, eljutunk oda, hogy ez visszahat a beépítés intenzitására is, hiszen ha komplexen gondolkodunk, akkor a megvalósítandó cél, és az ehhez szükséges eszközök, így az anyagiak is a tervezés részét kell hogy képezze a közös gondolkodásnak, tehát nemcsak a dogmává vált építészeti illeszkedési szempontokat kell preferálni egy átalakuló térben, mert adott esetben az visszafelé is elsülhet.
Szükséges tehát a pénzügyi tervezés is a városfejlesztés programok megvalósítása során. Ebben is a köz- és magánszféra közötti jobb kooperációra lenne szükség, ami pl. a nyugat-európai városfejlesztési projektek megvalósításakor természetes. Tehát olyan szituációt kellene teremteni, amely mindkét fél számára elfogadható és természetes ebben a vonatkozásban is. Ez persze még szintén egy közös tanulni való ma Magyarországon. Meggyőződésem, hogy a zárt ajtók mögötti megegyezés nagyobb politikai kockázatokat rejt magában, mint egy nyíltan vállalt fejlesztési cél megoldásának nyílt kezelése, hatékony kommunikációval, átláthatóbb döntési mechanizmussal, annak bevitelével a közös gondolkodási térbe. Ezt hívják tőlünk nyugatabbra közösségi tervezésnek.
A városépítési szakma és a jogszabályalkotók felelőssége
A magyar településfejlesztési politika, beleértve a szakmai irányító testületeket, így a minisztériumot is, nem tudott megbirkózni azzal a feladattal, hogy az országot átvezesse a városfejlesztés demokratikus, az önkormányzati oldalról vezényelt, komplex szemléletű, valódi problémákat megoldó tervezési módszerek felé. E helyet abba a hibába esett, hogy komplikált, mindenki által értelmezhetetlen jogszabályi struktúrákkal akarták megvédeni az országot a „fejlesztői önös érdekektől”, és így lassan a fejlesztésektől is. A településfejlesztés és –rendezés, gyakorlatilag a túlszabályozottsága miatt ellehetlenült. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a szakma csak jogszabályértelmezési problémákkal vannak elfoglalva, valós problémamegoldás helyett.
A városfejlesztési szakma válasza, a negatív hatásokra, a fejlesztőellenes építésügyi jogszabályok további szigorítása, amelynek következménye az elbürokratizálódott építészszabályozás, és a jogértelmezési bizonytalanságok miatti jogbizonytalanság, amely tovább növeli a fejlesztések körüli káoszt, és azok anyagi kockázatát. Ez pedig oda vezet, hogy a korrekt partneri viszonyt és a kiszámítható ingatlanpiaci befektetéseket kereső fejlesztők egyre inkább nagyívben elkerülik Magyarországot.
Stratégiára épülő fejlesztésekre van szükség!
Fel kell azonban ismerni, hogy nem tiltással vagy korlátozással kell „kordában tartani” a fejlesztéseket, mert azok előbb-utóbb úgyis teret nyernek maguknak. A tudatos városfejlesztési politika a tér valós potenciáljára épít, a várható folyamatokat előre látja, és azokat jó irányba tereli. A fejlesztési projekteket és az átalakítást egyszerre menedzseli, mert csak így van esély a finaszírozási modell kialakítására is.
A regionális szint a leghatékonyabb.
A nyugati országokban a fejlesztéspolitika nem a helyi önkormányzatokhoz van rendelve. Érthető, hiszen térségi szintű komplex intézményi és infrastruktúra-fejlesztésre van szükség, amit a kis elszigetelt önkormányzatok nem tudnak egyedül finanszírozni, bár megpróbálják. Minden településen nincs szükség egyszerre ipari park, fürdő és tudásközpont fejlesztésére, ezek meghatározására is a regionális vagy térségi szint alkalmas.
A regionális szintről nagyobb a rálátás egy térség problémáira, itt koncentrálódhat elegendő forrás a reális fejlesztési stratégia kialakításának profi szakmai támogatására, a menedzsment szervezet létrehozására, és projektek megvalósítására.
Bátor és kreatív, mégis reális fejlesztési stratégiákra lenne tehát szükség, amely kialakításába be kellene vonni a tér szereplőit, így a fejlesztőket is. Velük, egy ilyen rendszerben partnerként kellene és lehetne együttműködni. A komplex megoldások kiérlelése persze összetett folyamat, más készségeket kell hozzá elsajátítani, és a szereplőknek maximálisan együtt kell működni, felelősséget vállalva egymás sikeréért (tudom, ne is mondja!). Egy ilyen fejlesztési környezet létrehozása persze, nem csak a szemléletünk, eszközrendszerünk, hanem az egész jogszabályi rendszerünk felülvizsgálatát igényli. Tudom, utópisztikus, de egyszer csak eljön az, az idő, hogy rádöbbenjünk, hogy ezt így nem lehet folytatni. Rá fogunk kényszerülni, hogy egyszer elhagyjuk a rutinszerű megoldásokat, és új utakat keressünk minden szinten: országos, régiós, települési, (érdek)közösségi és egyéni szinten.
A cikk eredetileg Marthi Zsuzsa Halhatatlan Polgármesterek Titkos Társasága blogjában jelent meg.