Kortárs építészet Milánóban
Egy újabb tökéletes naphoz nagyon illett a Piazza Gae Aulenti.
Gae Aulenti vezette a párizsi Orsay múzeum átalakítását, ő készítette, többek közt, a Pompidou központ negyedik és ötödik emeletén lévő Modern Művészetek Nemzeti Múzeumának belsőépítészeti terveit , és az idei kiállításon az 1964-es Locus Solus sorozatának bútorait láthattuk.
Az utcaszint felett 6 méterrel található tér 2009 és 2011 között épült.
Itt van a város legmagasabb épülete az Unicredit irodaháza, és a Bosco Verticale.
A két toronyházat Stefano Boeri, Bianandrea Barreca és Giovanni La Varra tervezte.
A két épület 110 illetve 76 méter magas, 400 lakás van benne és 730 fát (480 nagyméretű és 250 kisebb), 5000 tő cserjét, valamint 11 ezer tő évelő és talajtakaró növényt telepítettek. A flóra 50 különböző növényfajhoz tartozik – 8.900 négyzetméteren. 2009-től öt éven át készült, de az átadás évében megnyerte a Nemzetközi Felhőkarcoló díjat.
Előtte még villamosoztunk egy kicsit Mariannal (házigazdám barátnőjével), éppen közel-keleti hangulatú piacozás ment a Via Giambellinon. Aztán leereszkedtünk a zöld metróba, és a Garibaldi megállónál fel a mozgólépcsőn – megérkeztünk a térre.
A milánói közösségi közlekedés rendszere igazán felhasználóbarát. Egyszerű kis térképpel a kezemben bárhová, biztonságosan eljutottam. A feliratok, az elektronikus kijelzők, amelyek a következő metró, busz, villamos, troli érkezését jelzik percre pontosan, sosem tévedtek. A „vonaljegy” helyett egy 75 percig érvényes elektronikus jeggyel lehet utazni, amíg célba nem ér az ember, bármennyi átszállást kíván is a dolog. Lehet napi vagy kétnapos jegyet venni, heti jegyet csak azok a barátaim tudtak szerezni, akik megvették a hatnapos kiállítási belépőt. Valójában csak három napot töltöttek a kiállításon, mint ahogy én is – az is kemény munka volt… Érdemes megtervezni az utat, mert a sétáló turista sokszor nem használja ki a három utazás árában levő napijegyet sem.
A jegyautomaták, ritka kivételtől eltekintve nemzetközi hitelkártyával is működnek – egész ott-tartózkodásom alatt alig költöttem készpénzt, mert szinte mindenütt kártyával fizettem, a sarki kávézóban is, a legapróbb üzletben is. Az éttermekben, bisztrókban, kávézókban vagy előre, vagy utólag, de a pénztárnál fizet az ember, gépi számlát kap, nincs külön borravaló – a kiszolgálás ára benne van az összegben. Nagyon hatékony módszernek találtam ezt a megoldást.
Fél tizenkettőkor kezdődik a brunch a könyvesbolt-kávézóban Feltrinelli RED = Read, eat, dream – éppen helyet foglaltunk az előtető alatt a félárnyékban. A brunch itteni változata valójában egytál étel és kávé, nem pedig a hagyományos, olasz négyfogásos. Mivel egyszer már megjártam az olasz menü értelmezésével Rómában, most kifejezetten örültem a könnyű ebédnek.
Aztán elindultunk legyalogolni amit ettünk…
A nap ezzel még korántsem ért véget, de lassan visszakanyarodtunk a régi Milánóba, hogy egy nagyszerű tárlatlátogatás után az aperitivót már a Triennále kertjében igyuk meg…
Ildikónak hála, hogy ezzel a nagyszerű milánói szokással megismertetett minket. Ettől a naptól kezdve minden délutánt-estét Aperolsodával köszöntöttem ott, rászoktattam izraeli barátaimat is, és megvallom, szívesen folytattam volna Pesten is, de az nem ugyanaz… nem csupán arról van szó, hogy a pesti Aperolsodához nem hoznak ki rágcsát, és az italban nincsenek jégkockák, amitől az egész olyannyira üdítő, hanem hiányzik „belőle” a milánói hangulat is.
Azt nem lehet idecsempészni, de nem is kell. Időnként ki kell menni hozzá Milánóba… ami manapság egyáltalán nem probléma: reggel hatkor felülünk a repülőgépre – és a reggeli kávét fél kilenckor az egyetem melletti bisztóban ihatjuk. Egész nap élvezni a város minden gyönyörűségét, majd egy aperitivo után könnyű vacsora és irány Malpensa, hogy éjfélre visszaérjünk Budapestre.
Design-hét Milánó
Egy hétig voltam Milánóban, a Salone Internazionale del Mobile kiállításon, illetve a város közel négyszáz helyszínén megrendezett Fuorisalone eseményei egy részén.
Rendkívül fárasztó út volt, ám rengeteget tanultam. Nem mellesleg nagyon megszerettem a várost – legalábbis azokat a negyedeket, amelyeket sikerült megismernem.
Jó ösztönnel a kiállítás megnyitója előtt két nappal utaztam egy hajnali géppel Milánóba – az előkészületek persze már tetten érhetők voltak a város legkülönbözőbb részein, de még elcsíptem a turista-áradat előtti pillanatokat.
A repülőtérről (Malpensa) vonattal bejutottam a piros metróig, onnan néhány állomással később busszal folytattam, mígnem megérkeztem a város múlt század hatvanas éveiben épült negyedébe, ahol a barátaim laktak albérletben.
A környéken ( Naviglio, Tortona) szerettem volna lakást bérelni (airbnb), jó előre le is foglaltam, de sorra visszamondták a házigazdák, amikor rájöttek, hogy a Design-hétről van szó, mert ilyenkor az égbe szöknek a lakásárak. Az utolsó lemondás egy hónappal az utazásom előtt érkezett, amitől egyhe pánikrohamot kaptam, mert akkor már szinte semmilyen szállást nem lehetett szerezni. Igy aztán nem maradt más, mint pesti barátaim Milánóban tanuló fiának nappalija, jutányos áron, a Giambellino és a Lorenteggio határán a város VI. kerületében.
Ez viszont azzal az előnnyel járt, hogy minden reggel turistamentes övezetből indultam és oda tértem vissza este, így valamelyest megismerve Milánó hétköznapi világát.
Ez persze azt is jelentette, hogy mindannyiszor, ahogy a lépcsőházba léptem, eszembe jutott a budapesti, dzsentrifikálódó, belső-nyolckerületi házunk bejárata, az a hányadék, ami lassan kilenc éve idegesít, és képtelen vagyok elérni azt, hogy megváltozzon, miközben a milánói munkásnegyed átlagos bejárata ilyen (baloldali kép).
A postaládákról már nem is beszélve, amelyek mély irígységgel töltöttek el, egyszerűségükkel, praktikumukkal és az ettől elválaszthatatlan esztétikumukkal.
Ezeket az épületeket az 1960-as években tervezték a Dél-Olaszországból feljövő nincsteleneknek, akik a milánói ipari üzemekben találtak munkát. A rend és tisztaság oka részben annak is köszönhető, hogy a háznak állandó gondnoka van, aki a vasárnapot kivéve naponta 6 órát tölt azzal, hogy minden rendben legyen. A lépcsősortól jobbra van egy kis helyiség, ami iroda, raktár és amolyan „tudásközpontja” a háznak.
A „signora” mindenkit ismer a házban, én is bemutatkoztam neki hétfőn, és attól kezdve mosolyogva köszönt rám reggelente: Bongiorno Signora!, mint ahogy a sarki kávézóban is, amikor a tejeskávét és a brióst tették elém.
A hatvanas évek várostervezési modelljét nagyszerűen lehet tanulmányozni a Via Giambellinotól északra, ahol 7-8-9 szintes házak épültek, némiképp megtartva az utcarendszert, mégis amolyan kertes tömbökbe csoportosítva, amelyek alatt mélyparkolók az autómániás olaszoknak. Ezzel együtt az utcák is zsúfoltak a parkoló autóktól, dacára annak, hogy a tömegközlekedés igen jó – erről is van mit írni a budapesti, állítólag kiválló közösségi közlekedés fényében…
A házak közötti zöldterületeken kívül az olaszok lakta házak erkélyein, tetőteraszain is túlcsordul a növényzet. Igy a városban járva-kelve minduntalan ezeket a részleteket fényképeztem, hogy példaként mutogathassam a lakótársaimnak a nyóckerben – igen, lehetséges így is élni.
Egyik „pihenőnapon”, amikor nem mentem ki a kiállításra, csak a belvárosban császkáltam, a másik kedvenceimet, a kapualjakat fotóztam – ezekről szól majd egy külön összeállítás, mert engem lenyűgözött az a gondosság, igényesség ami Milánóban nem különleges, hanem a legáltalánosabb jelenség.
Igaz, a Via Giambellino, ahol nagyon sok a bevándorló, ez a környezet iránti figyelem már sokkal kevésbé érezhető, de még itt is a lépcsőházak többsége hozza a milánói átlagot: tiszta, rendezett, lábtörlő, szőnyeg, nemes burkolatok.
Így nem csoda, hogy Milánó híres épületei, a Dóm, a Galleria Vittorio Emanuele II, a Castello Sforzesco kevésbé dobbantották meg a szívemet, mint a Bosco Verticale, amihez többször is visszatértem a hét során.
Ildikó barátnőm ráérzett arra, hogy nekem Leonardo Utolsó Vacsorájánál izgalmasabb helyszín lehet a Piazza Gae Aulenti, az olasz építésznőről elnevezett tér és környéke, úgyhogy, miután lepakoltam ideiglenes, milánói otthonomban, ide beszéltünk meg találkozót – az első utam a kortárs építészet központjába vezetett.
A tökéletes nap!
Ahogy szaporodnak az évek mögöttem és fogynak előttem, úgy becsülöm egyre jobban a szép napokat.
Amikor a dolgok jól mennek, sikerül valamit elérnem, megértenem, tennem, vagy csak egyszerűen sütött a nap, öröm volt felkelni – a tökéletes naphoz olykor ennyi is elég.
Hétfőn Askelonban volt egy tökéletes napom, tegnap a Dél-Dunántúlon.
Reggel hétkor indultunk Danival Tel-Avivból: Kiryat Gatra utazott és „menet közben” (20 perces kitérővel) kitett engem Askelonban, közel a tengerparthoz.
Sütött a nap, enyhe délnyugati szél, friss a levegő – az askeloni tengerpart szinte néptelen.
A sétány déli csücskén indultam el, közel a Marinához, a csónakok, kisebb hajók kikötőjéhez. Ezen a részen már felfedezték a tengerparti magasházak piaci lehetőségeit – vad építkezések folynak.
Lakóépületek és bevásárlóközpont, látótávolságban a gázai határt jelző őrnaszádok sora.
A homokos tengerpart fölötti magaslaton fut a kiépített sétány, ami ezáltal elválik a strandtól, néhol van lépcsősor, vagy a tengerhez levezető ösvény.
Hétköznap délelőtt csak néhány „futkosóval” lehetett találkozni, az egyetlen kávéház-étterem pedig zárva. A nagy csendet imott-amott az építkezések zaja törte meg.
Kitűnő alkalom arra, hogy az ember önmagával tisztázzon néhány alapvető dolgot…
Ahogy egyre északabbra gyalogoltam, úgy fogytak el a házak a jobb oldalon, csak néhány villa-építkezés jelezte, hogy ez a terület még mindig a városhoz tartozik.
Aztán véget ért a sétány, és éppen azon töprengtem, hogy jutok vissza a városba a kiadós séta után, amikor egy parkoló Eged buszt vettem észre, de sehol egy buszmegálló.
Elindultam a busz felé. A sofőr készségesen kinyitotta az ajtót, mondta, hogy csak nyugodtan szálljak fel, néhány perc múlva elindul a város felé.
Addig megbeszéltük, hogy az én akcentusom magyar az övé orosz, hogy én 1985-ben ő 1994-ben alijázott, köszöni jól van, szereti Askelont. Én elmeséltem, hogy 30 évnyi telaviviség után feltérképezem a tengerparti városokat, hogy kitaláljam, hol akarok öregkoromban élni.
Ezek után, az 5-ös számú busz bejárta szinte az egész várost – 1 sekel 90 agoráért buszos városnézésben volt részem, az idegenvezető szerepében az orosz akcentusos sofőrrel.
A villanegyedet elhagyva bejártuk a különböző korokban épült lakótelepeket, az első, 1948 utáni apró házakból álló „régi” várost (Askelon valójában több ezer éves város, csak ennek kevés látható jele van), a városközpontot, majd elérkeztünk a piachoz, ahol megköszöntem a sofőröm segítségét és leszálltam.
Imádom a közel-keleti piacokat, különösen, ha csak nézelődöm, és semmit nem akarok venni.
Végül, mégis vettem fűszereket, teát, aztán leültem az egyik kávézó teraszára, a ragyogó napsütésben, és rendeltem egy izraeli reggelit, déli tizenkettőkor – abszolút normális dolog errefelé…
Legfeljebb az volt egy kicsit furcsa, hogy a kávézóban a pincérlány volt az egyetlen nő rajtam kívül.
Elolvastam az aznapi újságokat, kényelmesen megettem a rántottámat, a salátámat, a házi kenyeret, megittam a kávémat és a grapefruit-levet.
Kártyával nem tudtam fizetni – ez nem Tel-Aviv kérem, mosolygott a tulaj, aztán elmondta, hogy honnan indul a busz a pályaudvarra.
Visszafelé az általam sokra becsült izraeli vasúttal utaztam. Mint „ezráh vátik” (idős állampolgár) jogosult vagyok az 50%-os kedvezményre, amit egy fényképes, névre szóló okos kártyával kapok meg az automatában. Ezzel az elektronikus kártyával és egy bankkártyával Izrael központi részén mindent meg tudok oldani, készpénzre szinte sosincs szükség, még a tengerparti napozóágyakért is kártyával fizethetek – de Askelon nem Tel-Aviv, mint tudjuk…
Askelon a tel-aviviak szemében a világvége, ahová gázai rakéták röpködnek (a gázai határ mindössze 7 kilométerre van a várostól), hiába vezet oda jó minőségű autóút, vasút, hiába van szép tengerpartja és izraeli viszonylatban olcsók a lakások.
De én szeretem a kihívásokat, és a város rám jó hatással volt.
Nem vágyom olyan helyre, ahol csak fehérbőrű askenázik élnek, ahol már minden ki van találva, ahol a divatos helyekre napokkal előbb be kell jelentkezni… szeretem Tel-Avivot, de egyáltalán nem biztos, hogy öregségemre a „szünet nélküli város” (ez TLV szlogenje) a legjobb lakóhely.
Askelonban van lehetőség, amit még nem igazán nyitottak meg, mint ahogy a tengerparti, egyetlen kávézót, de éppen ezért lehet érdekes itt létrehozni valamit. Mert öregség ide vagy oda, tétlenül nem szeretnék élni akkor sem, ha megérem a nyolcvanat.
A vonaton egy kedves nő kérdőívvel a kezében ült le szemben velem és udvariasan megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e válaszolni – a vasúti szolgáltatás minőségellenörzése folyik, ehhez nyújtanék segítséget. Naná, hogy válaszoltam minden kérdésére! Egyébként, nagyon jól összeállított kérdőív volt, objektív és szubjektív szempontok kellő arányban szerepeltek benne. Számomra az izraeli vonat gyors, pontos, tiszta, kényelmes, van wifi – mi kell még? Jövendő lakóhelyem kiválasztásánál a tenger közelsége és a vasúti kapcsolat majdnem azonos súllyal szerepel.
Mint városgazdász amúgy is meggyőződésem, hogy a periféria bekapcsolása a pörgős, izraeli, gazdasági életbe a jó vasúti közlekedéssel oldható meg igazán. Egyetlen kifogásom van, mégpedig az, hogy ez a kítűnő, elektromos vasút nem megy be a városközpontokba, hanem diszkréten megáll a városszélen, és ezzel nem váltja ki az autót. Meggyőződésem, hogy ezeknek a korszerű, elővárosi vasutaknak a végállomása a városközpont kellene legyen, akár úgy is, hogy a város területén belül „alábuknak” a föld alá, vagy ahogy Tel-Avivban tervezik – a városi szakaszt egy tetőkerttel fedik le.
Budapest, ebből a szempontból ideális hely – a XIX. század végén épített fejpályaudvarokhoz csak egy korszerű vasút hiányzik, de az nagyon… Közben visszaérkeztem Magyarországra, de itt nem használom a nagy multú, de annál silányabb szolgáltatást nyújtó MÁV-ot, hanem Oszkárral közlekedem, ha vidékre kell utazzak.
Tegnap Pécsre mentem aláírni a szerződést, onnan Szentborbásra átvenni a házat.
Az első részletet átutaltam, de a szerződéskötésre készpénzt kellett vigyek – a helyi szokások ugye minden szabályt döntenek…
Hátizsákomban párszázerrel elindultam a találkozóra – előző nap foglaltam az utat. Még sosem utaztam a sofőrrel, de jó véleményeket írtak róla. Nem csalódtam, sőt az egyik legkellemesebb oszkáros élményem marad ez az út, mert olyan jót beszélgettünk, hogy szinte sajnáltam, hogy végetért.
Húsz percem volt még a szerződés aláírásáig, ezért a ragyogó napsütésben felmentem a Nick udvarig, de Krisztiánt nem találtam a Galériában.
Ekkor megszólalt a telefon és Faragó Judit jelentkezett be a Rádió Bézs-től élő adásban – nagyon élvezetes beszélgetés volt (29.10-39.10), aztán beültem a Lezserbe egy toszkán paradicsomlevesre. Épp, hogy meghozták a levest, szemben velem felállt egy nő, elindult felém, és akkor ismertem meg egy nagyon kedves, régi ismerősömet. Mi, amolyan LMP-csalódottak vagyunk, ő is, én is szerettük volna jobbá tenni Magyarországot, Budapestet, pár évvel ezelőtt, amikor az LMP még reménysugár volt, nem pedig egy szétesett mikropárt. Ő ügyvédként, franciországi tapasztalatokkal, én városgazdászként időt, fáradtságot nem kímélve próbáltunk értelmes programot összeállítani, aztán egy idő után mindketten felálltunk. Visszament Franciaországba, de ő is ingázik, üzleti kapcsolatai vannak, most éppen Pécsett. Jó volt látni, és fájdalmas volt abba belegondolni, hogy hány értékes embert kergetett el az ország…
De nosztalgiázásra nem volt idő, már rohantam az ügyvédhez, aláírtam, fizettem, és némi pécsi, autós „városnézés” (az eladó nagyon elfoglalt ember) után kidöngettünk Szentborbásra.
A rémes rumli eltűnt a ház helyiségeiből, kivillantva a falak nedvességét, a villanyszerelés amatőrségét – lesz itt munka bőven. Leolvastuk a vízóra és villanyórák állását, az átadás-átvétel megtörtént.
Visszafelé szemerkélt az eső – Lakócsa, Teklafalu, Kétújfalu, Hobol, Szigetvár, Nagypeterd, Kacsóta, Szentlőrinc, Cserkút, Pécs. A Google-térkép szerint 65 kilométer, 1 óra 6 perc – nekünk ez kevesebb volt, de így is épp, hogy odaértem az oszkáros találkozóra a Centrum parkolóba. Nem illik késni – sokszoros elnézés-kérés közepette elindultunk Pestre. Fiatal lányok hátul, én az anyós-ülésen kaptam helyet és megint egy izgalmas beszélgetés kezdődött az ifjú gépészmérnökkel – sokat tanultam belőle a szennyvízkezelés és a házak hőtechnikájával kapcsolatban. Népliget, hármas metró, gyalog haza a Bródyba. A házi, kisboltban vettem még néhány dolgot, könnyű vacsora és forró fürdő… Az iPadon beállítottam az izraeli, közszolgálati adó esti hiradóját – ezt már a kényelmes ágyamban nézem, minden este. Net nélkül nincs élet!
A headline-ban nincs szó késelésről – ehhez képest az, hogy a közszolgálati adó október elsején megszűnik, kisebb fájdalom. Magas rangú katonatiszt nem kapja meg az előléptetését, mert beosztottjai molesztálásával vádolják – a bíróság elé még nem került, de a hadsereg főparancsnoka nem vár tovább, az eddigi nyomozati anyag alapján döntött – az IDF vezetői között nem lehet olyan ember, akire nőkkel szembeni erőszak árnyéka vetődik.
A szerdai késelős, palesztin gyilkos lelövésével kapcsolatban vizsgálat indult – indokolt volt a halálát okozó lövés, vagy a semlegesítéshez elég lett volna megsebesíteni? Az önkéntes rendőr számonkérése azután, hogy Jaffón egy embert megölt és 10-et megsebesített egy palesztin, ámokfutó terrorista, sokakban felháborodást kelt, de az izraeli demokrácia működik…
Így néz ki egy tökéletes nap számomra – tele eseményekkel, élményekkel, tennivalókkal és reménnyel, hogy a következő nap is nagyszerű lesz!
Le is út, fel is út…
A napokban el kell döntenünk, hogy a társasház részt vesz egy kerületi, belső-udvar pályázaton vagy sem. Ha igen, akkor milyen feltételekkel…
A közös képviselőnk felkérte az Újirány csoportot a tervezésre, akik a VIII. kerületi Palotanegyedben már számos, hasonló projektet vittek végig. Az általam ismertek közül a Szentkirályi utca 10 a kevésbé sikerültekhez, a Lőrinc pap tér 3. a nagyon jók közé tartozik.
A tervezők tehetségéhez nem fér kétség, az eredmény viszont attól függ, hogy mennyire tudnak együttműködni a tulajdonosokkal, és mennyi szellemi energiát fektetnek a program kidolgozásába. Nem véletlen, hogy ahol kitűnően megoldották a feladatot, ott nagyon jól ismerték a terepet, hiszen az irodájuk is abban az épületben van.
Múlt hét csütörtökén összejöttek a Bródy 17. lakói és a tervezők az első megbeszélésre. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy a tervezőknek nem volt alkalmuk felmérni a ház megoldásra váró gondjait, és kidolgozni egy olyan javaslatot, amely az érdekellentéteket „kifésüli”. Magam, aki 2009-ben tettem kísérletet arra, hogy elkezdődjön egy párbeszéd a lakók között, és azóta is itt élek, ha Magyarországon vagyok, szeretnék segíteni ebben.
Tehát, nézzük az adottságokat és a gondokat:
1. A háznak három udvara van, 71 lakásban, kb. 150 ember él.
Ezek az emberek egyetlen utcai bejáraton keresztül jutnak el a lakásukhoz.
Az emeleten lévő lakásokba többnyire az első épületszárny, liftes lépcsőházán keresztül, még akkor is, ha nem lifttel mennek, mert ez a lépcsőház elég normálisan néz ki, míg a belső épülettömb lépcsőháza rémesen lepusztult…
2. A földszinten lakók átmennek az első udvaron, a második udvar lakásaiba is, a nyugati szárny ablakai alatt – motorral, biciklivel vagy gyalog.
A második udvar 57 cm-el magasabban van, tehát oda most 3 és fél lépcső vezet… ezzel eljátszva a lehetőséget az akadálymentes megközelítésre.
3. Az első udvarban van a zárt szeméttároló, ahová minden lakó eljut, nap-nap után, a régi cselédlépcső aljában van négy szelektív kuka, ami kevés , különösen a papírszemeteké, mivel a házunkban van egy kis üzlet, aminek a göngyölege is ide kerül – elvégre fizetik ők is a közös költséget.
4. A ház tulajdonosai közül kezdetben egynek, ma már négynek van motorja, amit a lebetonozott placcon parkoltat… ez persze érdekellentétben van azokéval, akiknek ide nyílik az (egyetlen) ablaka.
5. A házban egyre növekvő számban vannak kerékpárok, a meglévő kerékpártárolók már nem elegendők, nem is biztonságosak.
6. Az első udvar hosszúkás tömbje észak-déli irányú, a két végén hatalmas beton placc, középen kert, amibe nem lehet bemenni, csak kívülről nézni.
7. A ház alatt 1200 négyzetméternyi pince kihasználatlanul – lomtár, amely falai ráadásul vizesek a talajnedvesség miatt.
8. A pincefalakban lévő nedvesség nem tud kiszellőzni, mert az erre szolgáló nyílásokat beüvegezték, befedték.
9. Az átjáró előtti betonplacc körül a falak nedvessége másfél-két méter magasra kúszik…
10. Az első udvar 11 méterszer 36 méter alapterületű, és a 4.5 méter magas földszint felett négy 3.4 belmagasságú emelet van, vagyis ez összesen kb. 19.5 méter magas kútszerű képződmény, amelynek piszkosszürke falain koppannak a hangok, ha valaki normálisan beszélget az udvaron, annak minden szavát a negyediken is hallják.
11. A házban elég kevés a gyerek, de azok sem tudnak hol játszani…
12. A kertben csak egy helyen lehet úgy leülni, hogy a kertben legyen az ember, miután egy padot pár éve bevittem az egyik szennyvízcsatorna-fedlap körüli betonra… a többi padról a betonon álló motorokat lehet csak látni, háttal a kertnek…
13. A kertet valójában csak az emeletekről lehet élvezni – felülről szép zöld a látvány, ám azok, akik legközelebb vannak hozzá, azok csak az egymást zavaró funkciókat szenvedik el. A kert nem a földszinti lakóké, bár többnyire ők gondozzák, hanem meg kellene találni az egyensúlyt, hogy mindenki magáénak érezze ezt a teret, és az egyik lakó érdeke se sértse a másikét…
Nem könnyű feladat, de éppen ez benne a kihívás – egy magára adó szakember ettől lendül be igazán!
Mivel 40 éve foglalkozom tervezéssel nem tudtam megállni, hogy le ne rajzoljam azt, ahogy én látom a fenti problémák megoldását. Az alábbi vázlat, mint ahogy a 2009-es vázlat is, csak arra elegendő, hogy gondolkodni kezdjünk…
1. Bármilyen nagy az udvar alapterülete, a sokféle funkció egy szinten azért nem oldható meg jól, mert körben lakások ablakai vannak – a Lőrinc pap téren alkalmazott megoldást, ahol a tűzfalak mentén lehetett a kukákat és a bicikliket is elhelyezni, nem működik.
2. A hatalmas alapterületű, de rossz állapotú pincéknek minél előbb adekvát hasznosítást kell találjunk, amivel elősegítjük a nedvesedésük megfékezését, vagyis, nemcsak „viszik a pénzt”, hanemhosszú távon valamilyen bevételt is biztosítanak a háznak. Ezt a problémát nem lehet a kerttől függetlenül kezelni, mivel két pincelejárat is közvetlenül az udvarból indul. A lépcsők kényelmetlenek és rendkívül zavaróak a körülöttük lévő lakásoknak. Igen, így volt ez több, mint 100 éven át, de ha valamit megváltoztatunk a kerten, akkor ezeket sem hagyhatjuk a 100 évvel ezelőtti állapotukban.
3. Ha hozzányúlunk a kerthez, akkor a másik udvarba átvezető három és fél lépcsőt ki kellene váltani egy hosszan elnyúló 3%-os emelkedőre, amivel lehetővé tesszük, hogy a második udvar is akadálymenetesített legyen.
4. A földszinti lakások ablakai alatt nem lehet rámpát építeni, de nem csak ez az egyetlen ok, amiért érdemes a közlekedést a kert belsejébe vezetni…
Bementem arra a helyre, ahol ez az út vezethetne … mennyivel kellemesebb… és egyetlen fát nem kellene kivágni! Bokrokat át lehet ültetni, ha éppen útban vannak…
5. Most az udvar egyetlen napos (déli fekvésű) oldalán beton és motorparkoló van… Itt lehetne leülni, itt még egy kis füvet is lehetne telepíteni… Öbölszerűen, védetten, ha az egyik pincelejárót ívesen elhúzzuk, hogy kényelmes lépcsőkkel lehessen lejutni a később hasznosítandó pincébe. Továbbra is megmaradna a bejárahoz közeli teresedés, csak funkcionálisan kevesebb betonnal… Sokkal alkalmasabb lehetne a tartalmas közösségi életre…
6. A bejárati szinttől le is út, fel is út… vagyis a motoroknak és bicikliknek a fák között, a kert közepetáján lefelé vezetünk utat egy a jelenlegi padlószinttől 1 méterrel mélyebben kialakított szintre, egy másik gyalogutat pedig a második udvarba való átvezetésnek, 2-3%-os emelkedővel. Ezek minimális lejtések, még nehéz motorral is megtehetők, de van ennek a megoldásnak egy visszaigazoló plusz hozadéka – lemélyítjük a padlószintet ott, ahol a falakat mélyebben kellene kezdeni kiszárítani ahhoz, hogy a lakások szintjén ne legyen nedvesség.
7. Azzal, hogy egyetlen fát sem vágunk ki (bokrokat néhol át kell ültetni, de a nagy átalakítás a betonplaccok helyén történne), mégis a kertben és nem a széleken vezetjük az utakat, az udvar viszonylag naposabb részen zöldterületek szabadulnak fel – el lehet helyezni hintát és szabadtéri edzőgépet is, hogy legyen helye gyereknek, idősebbnek… Ha a gyerekeknek van helye az udvarban, akkor nem fognak üvölteni, mint a fába szorult féreg, nem kell megrettenni, különösen, ha gondoskodunk az akusztikai problémánk megoldásáról is…
8. Azzal, hogy feloldjuk a falak mentét a betontól, ültethetünk borostyánt, vadszőlőt, „kipárnázhatjuk” az udvart akusztikailag. Erre van már példa a lakásom bejárata mellett – és festésre sem kell költeni a háznak… Én ugyan a lakásom falait kívül is rendbe hoztam, amikor felújítottam a lakást, de utána azonnal felfuttattam a vadszőlőt és a borostyánt. Ha tudatlan szomszédok nem tépik le az első években, amikor külfölfön voltam, már befedné a homlokzatot… meg kell szabadulni a hiedelmektől – a zöld fal nemcsak szép, hanem hőszigetelő réteg a lakásoknak, „hangtompító” az udvarnak. A mikroklimatikai előnyeiről már nem is beszélek…
9. Visszatérve a motorparkolásra: nem arról van szó, hogy akkor most mások ablakai alá szeretném tenni a motorokat, hanem arról, hogy ha 1 méterrel lejjebb vannak, akkor az ablakpárkányok és a padlószint között 2.3 méter magasságkülönbség van, és a motorokat olyan kis helyes fa fedéllel is el lehet látni, mint a Lőrinc pap téri háznál a kukákat, vagyis a lakások ablakából egyáltalán nem látják a parkoló motorokat, a fa előtető a párkányszint alatt marad, még be is lehet futtatni illatos bokrokkal azon az 50 cm-es földsávon, ami az előtető és az épület fala között van. A 4%-os lejtő kényelmes, az útvonal egyenes – nem lehet azt mondani, hogy a motorosokat üldözni akarom… Egyébként, ezen az úton a kisgyerekeket is meg lehet tanítani bicajozni, rövidtávú futóversenyet is rendezhetünk szépkorúaknak…
10. A kukák maradnak a helyükön, mégis lehetőség nyílik a szelektiv kukák számának növelésére, anélkül, hogy azok bárkinek útjában lennének. Egy későbbi fázisban a cselédlépcső megszüntetésével még tökéletesebb szelektív tároló alakulhatnak ki, miközben a pincelejárat felszabadulna. A cselédlépcső megszüntetése lehetővé tenné az épület három szintjén a legkisebb lakások felbővítését egy-egy szobával, és nem kellene a lépcsőház karbantartásával foglalkozni, helyette erőt kellene forditani a teljesen lepusztult, hajdan szép második lépcsőház rendbetételére… akkor a második udvar emeleti lakói sem a függőfolyósókon sasszéznának át, hanem a szép kerten és a lépcsőházukon át… igaz, ebben a lépcsőházban is a falnedvességet kell elsősorban megoldani, ám ha a szomszédos falakat felszabadítjuk a beton fogságából, és ki tudnak szellőzni, elképzelhető, hogy a nedvesség itt is csökken.
11. A kukák a mainál egyenesebb úton kihúzhatók lesznek, és a kukatárolóhoz közelebb (ahol ki van alakítva egy kerti csap, külön mérővel) lehet kimosni a kukákat.
12. Azzal, hogy az átjárás a kert belsejébe húzódik, kevésbé zavaró a földszinti lakók számára, a szabaddá váló zöldterületek funkcionálisan elkülönülhetnek, a kerti utak mentén pedig szétszórtan pihenő ülőkéket, padokat lehet letenni.
13. A motoroknak is alkalmas kerti burkolat, illetve a „gyalogutak” anyagban, színben eltérők kellenek lenniük, de mindegyik környezetbarát megoldás kell legyen, nem nyers beton…
14. Meg lehet oldani a csepegtető, automatikus öntözést, amely alapja, hogy mérjük a talajnedvességet, és megoldjuk az esővízelvezést… na igen, ha csináljuk, minden apróságra oda kell figyelni…
Nos, nézetem szerint a felvetett megoldások senki érdekeit nem sértik, mindenki egy kicsit jobb helyzetbe kerülhet az átalakítás után, a közösségi tér pedig éppen azáltal válhat közösségivé, ha képesek leszünk megegyezni egymással…
Nagy kérdés, hogy egy ilyen, komoly átalakításokat kívánó terv miként tud megvalósulni?
Nyilván, nagyon alaposan meg kell tervezni, majd a téli hónapokban, amikor a növényzet visszahúzódik, óvatosan, szakszerűen ki kell emelni azokat a bokrokat, hagymás növényeket, amelyek az útvonalak útjában vannak. A pincében átmenetileg tárolhatók ezek a növények. Ezután ki kell jelölni a lefelé vezető utat, feltörni a betoplaccokat és könnyű földgéppel elkezdődhet a lemélyítendő rész kiemelése. Közben már készülhet az „átívelő gyalogút”, hogy a második udvar lakói ne legyenek rákényszerülve felmenni az első emeletre az első lépcsőházban, hogy a másodikban lemenjenek… a nagy földmunkák során… Amikor elkészültek a „főutak”, akkor sorban készülhetnek a leágazások, és végül föl lehet törni a falak melletti betont és kiültetni a megőrzött növényeket, füvesiteni, padosítani. Koncentrált munkavégzéssel, jó szervezéssel egy hónap alatt kivitelezhető, bármilyen nagy falatnak is tűnik.
A pályázat feltételei aligha kedveznek nekünk, ez az átalakítás nem is fér bele a pénzügyi keretbe, de nagyon jó lenne, ha a pályázat kiírói is megértenék, hogy a nagyobb udvarok alapos felújítása nem könnyű feladat, és nem is olcsó mulatság, ám ha a pályázati összegeket arra is lehetne fordítani, hogy egy udvart igazán alaposan előkészítve tervezzenek meg – hatalmas segítség lenne a közösségépítés és a környezetalakítás szempontjából is.
A házunknak a függőfolyósók rendbetétele mellett az első udvar és a bejárat igényes, alapos megújítása lenne a legsürgősebb dolog, hogy letérjünk a „folt hátán folt” toldozgatás pazarló, sehová sem vezető útjáról, megtapasztaljuk, hogy az igényes, mindent figyelembe vevő terv és megvalósítás valóban mindannyiunk javát szolgálja.
A gyerekek városa – Holon
2010-ben a világ legjobb 10 polgármesterének egyike volt a brit Monocle magazin szerint : Moti Sasson egy város sorsát változtatta meg alig húsz év alatt. Ron Huldai (Tel-Aviv polgármestere) után, ma is őt tartják a legeredményesebb polgármesternek Izraelben.
A Design Múzeum kapcsán már említettem a nevét, ám a kívánatos városvezetés okán érdemes közelebbről megvizsgálni mi történt Holonban 1993 után, amikor Moti Sassont választották meg polgármesternek.
Moti 1947-ben született a városban, nem sokkal azután, hogy szülei a szíriai Aleppóból bevándoroltak. Érettségiig itt is tanult, majd az évek során három diplomát szerzett, különböző egyetemeken: alapdiplomája a Földközi tenger térségének története és arab irodalom, a második üzleti menedzsment, a harmadik pedig politikatudomány. Először a Bituch Leuminál (állami társadalombiztosítás) volt a költségvetésért felelős vezető, aztán a holoni városházán mint a pénzügyekért felelős polgármesterhelyettes.
1993-ig egy jelentéktelen, poros kisváros volt Holon, tele adósságokkal, lepusztult lakótelepi városképpel, alacsony presztizzsel, amolyan világ-vége hangulattal Tel-Aviv közvetlen közelében. „Holonba temetkezni mennek a tel-aviviak” – járta a mondás, mivel 1991-ig (amikor megnyitották a Jarkon-temetőt) Holon városhoz tartozott a nagy köztemető, ahová akkoriban temették a tel-aviviakat, de természetesen, ezt átvitt értelemben volt szokás emlegetni, jelezve a város kihalt voltát.
Moti, azon túl, hogy fokozatosan, de módszeresen rendbe tette a város gazdálkodását, alapvetően két fő célt tűzött ki:
– legyen miért a városba jönni más, izraeli településekről, később külföldről, hogy a holoniak büszkék lehessenek a városukra,
– a gyerekeknek adni a legtöbbet – kiemelkedő oktatást, művelődést, köztereket, mert akkor a jól szituált szülők is a városba költöznek (az izraeli városok anyagi önállóságát a helyi adó-bevételek adják)
Mivel kezdetben nagyon kevés pénzből kellett „beindítani a pörgést” – fesztiválokat rendeztek: A történet-mesélő fesztiválhoz nem kellett nagy pénz, csak következetes munka – 21 éve működik, minden ősszel. A keleti zene fesztiválja a tavaszi ünnepek idején ad szórakozást az egész családnak. Nő-fesztivál – a pozitív diszkrimináció jegyében, szintén tavasszal. Bábszínházi fesztivál – ma már központ, az időközben megépült színházban.
A köztereket, fokozatosan úgy építették át, hogy azok a gyerekeknek a legjobbak legyenek ” a gyerekek szemmagasságában”, közben tolták a pénzt az oktatás színvonalának emelésébe. Ez ugyan részben állami feladat, de ha egy város a gyerekeket tartja jövője kulcsának, akkor abba kell a pénzt befektetni.
Moti eközben nem gazdagodott meg és nem változtatott életformáján: a hajnali ima után „munka-gyaloglás” a városban, és a problémákat, amelyeket a saját szemével lát, azonnal, telefonon már intézi is.
Kiváló csapatot épített a városházán – a pénzügyekért egy nő felelős: Hana Herzman, aki blogol is… közvetlenül kommunikál a városlakókkal, az érdeklődőkkel. Az ő „mániája” volt a múzeumok létesítése is. Nem a tel-avivi múzeum volt a minta számára, hanem a világ legjobbjai jelentették a mércét, azokhoz képest akart nagyon jó, nagyon egyedi lenni, megtalálni azt, ami Tel-Avivban nincs. Sikerült neki!
Nem egész két évtized alatt 5 múzeumot építettek Holonban, olyanokat, amelyek nincsenek másutt Izraelben, de a világon is kevés:
– a Gyerekmúzeum tematikájában különleges,
– A Karikatúra múzeum nem csak a gyerekeket szolgálja, de kétségtelenül, gyerekcentrikus.
– Ugyanígy, a Régi kocsik múzeuma is nagyszerű nevelési fórum és nem arról szól, hogy régi idők luxusautóit bámulják tétlenül, itt a tömegközlekedés történetéről tudunk meg sokat.
– Az elhíresült Design Múzeum szerény, földszinti folyosóján nagy élvezettel figyeltük, mi felnőttek is, ahogy a porcelán tárgyak készülnek. A vitrinben ott van a kész alkotás, de annál sokkal izgalmasabb az a kisfilm, ami a munkafolyamatot kíséri végig.
– Ki gondolná, hogy a Digitális művészeteknek is lehet már múzeumot építeni? Bár ez inkább közösségi tér, sok-sok foglalkozással, a város legzűrösebb negyedében. A már működő közösségi múzeumot azért telepítették oda, hogy a leghátrányosabb helyzetű gyerekeknek jelentsen izgalmas foglalkozást, előrelépést a XXI. századi tudáshoz.
Építészeti értékei még nem nagyon vannak a városnak, de egy 1934-ben épült Bauhaus házat felújítottak, és a felszabadítási háborúban itt lévő, fontos szerepet játszó Hagana csoportnak állítanak emléket benne – Hosmosa.
Végül, meg kell említeni, hogy van egy kis helytörténeti múzeum is, amely a bibliai korig vezet vissza, és bemutatja azt a különleges kisebbséget, akik magukat Somroniaknak nevezik, és szokásaikban a Mózes 5 könyve szerint leírtakat követik, vagyis „zsidóbbak a zsidóknál”. Sosem hagyták el Erec Izraelt, az időszámítás utáni negyedik századik még több, mint egymillióan éltek itt, de aztán ez a „szent föld” felemésztette őket, ma már csupán 800 lelket számlálnak, nagy részük Holonban él egy zárt közösségben, kisebb részük a Grizim-hegyen.
A fejlesztések alapja azonban az önálló gazdálkodás. Motinak senki nem adott állami, vagy magánadományokat, hogy fejlessze a várost. A pénzt ki kellett gazdálkodniuk. Az igazi elismerés tehát az a polgármester csapata számára, hogy a 2002-ben alakult Fórum 15 tagjai között szerepel Holon.
A Fórum 15 tagjai olyan városok, amelyek nem kapnak állami támogatást a működésükhöz, józan és szakszerű gazdálkodásuk eredményeképpen fejlődnek, nem függenek az állami köldökzsinórón, ami természetesen nem csak anyagi függetlenséget jelent. A városi polgár öntudatos, célja és akarata van. Cselekvőképes, megzsarolhatatlan…
Tel-Avivon és Holonon kívül tagjai: Beer Sheva, Ashdod, Rehovot, Rishon Letzion, Ramat Gan, Givataim, Petach Tikva, Ránáná, Kfár Saba, Herzlia, Natania, Hedera, Haifa.
Ezekben a városokban lakik az izraeli népesség kb. 40%-a, de körzeti központként a lakosság közel 80%-nak nyújtanak különböző városi szolgáltatásokat. A Fórum 15 munkája azt bizonyítja, hogy gazdaságilag önálló, szervezetileg hatékony városok képesek a közös érdekek mentén együttműködni. A Fórum 15 jelenleg legfontosabb, közös célja a környezeti ártalmak elleni közös védelem, a levegőszennyezés, és egyéb ártalmak hatékony csökkentése.
Melyek tehát a jó polgármesterré válás „sassoni” ismérvei:
– a városban született, itt töltötte a gyermekkorát,
– célzott, egyetemi tanulmányokkal bővítette ismereteit,
– munka közben megismerte nagy szervezetek gazdálkodási módszereit,
– volt alkalma megtapasztalni a város gazdálkodásának hiányosságait, és ideje kialakítani egy sajátosan jellemző fejlődési irányt,
– ehhez mindenek előtt jó csapatot alakított ki, és hallgatott arra, amit azok tanácsoltak,
– nem szerzett állást a rokonságnak a városházán, még akkor sem, ha az illető rokon alkalmas lett volna a munka elvégzésére – a korrupció árnyékát is el kell kerülje a városvezető,
– közös erővel kitalálták, hogy miben lehet különleges a legszürkébb porfészek, és következetesen megvalósították,
– nem a szomszéd várost akarták lepipálni látványos akciókkal, hanem nemzetközi mércét állítottak fel maguknak, ezért tudtak akkorát előre lépni,
– mindazonáltal, nem szórták a közpénzt, hanem szisztematikus, sziszifuszi munkával haladtak előre,
– Moti az idők során nem veszítette el a kapcsolatát a környezettel (napi, gyalogos városjárás),
– ő maga és a helyettese is közvetlenül kommunikálnak a városlakókkal – a személyes, utcai találkozás és a bloggolás is nagyon jó módszer erre,
– Moti nem arra koncentrált, hogy ő maga, miként tud meggazdagodni amíg pozícióban van, hanem mindig a város érdeke motiválta döntéseit.
Montreal – Mile End
Hosszas készülődés, tavaly októberi repülőjegy-vásárlás után, végre Montrealba utaztam a lányomhoz, a két unokámhoz, és persze a vejemhez. A családi fényképekből már sejtettem, hogy maga a lakás, a környék is nagyon izgalmas hely – szakmai szempontból.
A következőkben tehát erről fogok írni.
Mindig szerencsés dolog úgy megismerni egy várost, hogy egy ott élő gardírozza az embert. Bár voltak napok, amikor egyedül mászkáltam, és nagyon izgalmas felfedezéseket tettem, az alaphangulatot mégis az adta, ahogy a családom tagjai viszonyulnak az otthonukhoz – szeretik.
A Mile End azonban nem csak ezért lopta be magát az én szívembe is… Itt is, mint ahogy számomra Tel-Avivban, és Budapest egyes részein, na, meg persze Rómában is, ott van az a városias otthonosság, amitől az ember lánya szívesen lép ki az utcára. Nem tudom konkrét fogalmakkal körülírni, mi az, de érzem a bőrömön.
Nem mondom, hogy Montreal egészére igaz ez, de a Mile End az a hely, ahol én is szívesen élnék – nyáron! A tél rémségeire, a fél évig tartó mínuszokra gondolni sem merek, nemhogy kipróbáljam… ám nyáron nagyon kellemes!
A Mile End-et távolról, hamarabb ismertem, mint ahogy a lányom megszületett.
Főiskolás koromban, amikor a belvárosok rehabilitációját kezdtem kutatni a hetvenes évek elején, találtam olyan cikket, amely megemlítette a Montreal belső területeire való visszatelepülés kezdeteit. Nem nevezték ezt még dzsentrifikációnak, mint ma, de az előző évtizedek szuburbanizációjával szemben megindult a belváros újrahangolása. Itt is, mint Tel-Avivban, vagy másutt, a szellemi szabadfoglalkozásúak, azok közül is az anyagiakban nem dúskáló művészek nyitottak.
A Mile End házai többnyire a XIX.-XX. század fordulóján épültek, sorházas rendszerben, úgy, hogy rendszerint két-két ház szimmetrikusan helyezkedik el a sorban. Hosszú, keskeny telkeken, három lakószint van, külön bejárattal. A földszintre nem probléma bemenni egyenesen, de ami ennek a beépítésnek a jellegzetessége, az emeletre vezető külső lépcső, és csak a második emeletre vezet egy belső lépcsőház. Néha pár lépcsővel az első emelet alatt indul, máskor az első emeleti lakás bejárata mellett.
Ez a beépítés hozza magával a teraszokat, amelyek az idő során a hátsó homlokzatokon egyre nagyobbakra nőttek. Hiába a hosszú tél, vagy éppen amiatt, a Mile End-iek imádnak a teraszokon élni.
Montreal büszke a multi-kultira.
A város helytörténeti múzeumában külön-külön is emléket állítanak a különböző bevándorlási trendeknek. Az alapot a franciák adják, de ma már csak a népesség mintegy 23%-a vallja, hogy anyanyelve a francia.
Vannak itt angolok, írek, skótok, olaszok (10%), spanyolok, jiddisül beszélő haszid zsidók, arabok, dél-kelet-ázsiakiak, kinaiak, afrikaiak, amerikai, fekete rabszolgák utódai, latin-amerikaiak, 56-os magyarok és 2000 utáni magyar cigányok, és persze az indiánok leszármazottai – szóval, igazi nagy „világ bohémjei egyesüljetek” város.
A Mile End szociológia térképe is hasonlóan színes, ámbár a haszid zsidók masszív jelenlétét nem lehet figyelmen kívül hagyni. A művészeken kívül, ők azok, akik a belvárost többre becsülik mint a kertes családi házakat.
A hajdani oroszországi határvidékekről jöttek, a pogromoktól menekülve. Közülük került ki az, aki az első nyilvános fürdőt építtette a Mile Enden : Le bain Schubert. Ma is működik.
A haszidoknak fontos, hogy gyalog megközelíthetők legyenek az életvitelükhöz nélkülözhetetlen szolgáltatások: a boltok, a mikve(a rituális fürdő), a zsinagóga.
Utóbbiból van bőven: nagy, a keresztény templomokkal „vetélkedő” külsejű, kisebbek, és egészen apró imaszobák is. Nem egyszer üzlethelyiségeket alakítanak át meglehetős esetlegességgel, és a helyi, nem zsidó lakosság elégedetlensége közepette…
De alapvetően békés egymás mellett élés jellemzi a Mile End dzsentrifikálódó népességét.
.
.
.
.
.
.
.
A kávézók, a design-boltok, a bagel-pékségek, a vegan-éttermek, a kelet-ázsiai fagyizó, a szeretett virágos – jó szomszédságban a különböző felekezetű templomokkal, hiszen Montreal jelszava a harmónián alapuló jólét!
Úgy tűnik, nekik sikerül ezt megvalósítani…
Pávakék promenád
Pécsnek promenád kell ! – írtam nemrégiben… a Széchenyi teret össze kellene kötni a Zsolnay Negyeddel, mégpedig a Király utca – Felsővámház utca útvonalon.
Tíz pontban megfogalmaztam a tennivalókat. Mostantól, kezdem „aprópénzre váltani”, amit ott leírtam.
1. Azzal kezdeném, hogy valami botrányosan harsány színnel (pávakék, mondjuk) lefesteném a Széchenyi tértől a Zsolnay Mauzóleum bejáratáig az utca két méter széles szakaszát. Ez bizonyos értelemben figyelemfelkeltés, útmutató az idegenek számára, ugyanakkor megmutatja azokat a pontokat, ahol nem kellemes egy gyalogos számára.
felhívás:
Lenne, aki elkészítene egy térképet erre az útvonalra?
Nem vagyok grafikus, és a slampos kivitelezés tönkreteheti a legjobb ötletet is. Ezért szükség lenne egy olyan térkép-szelvényre, amely egyik végpontja a Széchenyi tér, a másik pedig a Felsővámház utca és a Zsolnay Vilmos u. torkolata. A térképen jól kell látszania minden, az utat kétoldalt szegélyező teleknek, mert ezek lesznek azok, amelyeket a használók értékelnek, és persze, ha a városháza is csatlakozna a projekthez, akkor itt kellene az iparűzési és egyéb adókat megszüntetni, helyette bevezetni a négyzetméter-arányos, dinamikus podo-adót. Egyelőre azonban, csak olyan célokat és teendőket tűzhetünk ki, amelyeket civil energiával meg lehet valósítani.
Egy promenádnak elengedhetetlen kellékei az izgalmas üzletek, amelyeknek a kirakatai alkalmasak arra, hogy nézegessék őket.
Természetesen, nem találtam ki semmit, csak azt mondom, ami már másutt jól működik.
Ma ki kellett menjek az IKEA-ba. Embertelen tömeg volt – komplett családok, gyerekekkel sétafikáltak, nézelődtek, időnként leültek egy-egy fotelba, kanapéra, az étteremben pedig hosszú sor állt, bár még nem volt ebédidő. Partneremnek azt meséltem éppen, hogy mennyire hiányzik nekem Pesten az, hogy nincs egy utca, egy jól körülhatárolható környék, ahol egymás mellett vannak helyi készítésű lámpák, bútorok, szőnyegek, kárpitok. Sokszor nem azért vásárolok az IKEA-ban, mert annyira tetszik, hanem mert egy helyen megtalálom mindazt, ami egy lakás berendezéséhez kell. Pedig szívesen vennék egyedi, magyar terméket, ha azért nem kellene keresztül-kasul átszelnem a várost.
Tel-Avivban, a Herzl tele van bútorüzletekkel – jobbak és rosszabbak, izlésesek és giccsesek, a lényeg, hogy sok van, szinte mindenki megtalálhatja a neki valót. A Wolfson a lámpáiról híres, a Nachalat Benjamin a méteráruiról, a Dizengoff északi része az esküvői ruhákról, cipőkről. Persze, másutt is vannak bútorüzletek, lámpák, és ruhák, de ha valaki nem nagyon tudja, hogy mi kellene neki pontosan, és nagy választékot akar látni rövid idő alatt, akkor elmegy ezekre a helyekre.
A kezdő bútordesignerek is ilyen helyeken vesznek ki egy kis műhelyt, hogy megmutassák magukat. Nagy a verseny, de aki ezekre a helyekre megy bóklászni, az venni akar, és előbb-utóbb meg is veszi a neki tetszőt.
Pesten a Király utca, a VI.-VII. kerület határán, elindult ebbe az irányba, de még messze van attól, hogy elérje a kritikus tömeget az üzletek száma, választéka. Ami van, az is egyfajta nemzetközi jóízlés mentén rendeződött, így csak rétegigényeket elégít ki, ha egyáltalán.
Azt mondta nekem egy pécsi építész, hogy a Zsolnay Negyed környékén túl sok a lepusztult ház. Igaz. De a fiatal, pénztelen iparosok-művészek éppen ilyen helyekre telepednek a kapitalista városokban, miért ne tennék itt is, egy kis szervezettséggel? Ki akarjuk húzni a sétáló utcát a Zsolnay-ig? Kezdjük a csóró végén!
felhívás:
Fel kellene térképezni az üres ingatlanokat a promenád mentén…
Ehhez össze kellene írni azokat az ingatlanokat, amelyek üresek, reménytelenül lepusztultak. Itt, a podo-pro felületén összegyűjtenénk a címeket, és egyenként megvizsgálnánk, hogy mire lehetne őket használni – valamit, ami hasznos, ami vevőért kiált, itt kellene kezdeni eladni – például régi bútorokat, használati tárgyakat (tudom, egy ilyen üzlet már van a Király utca külső részén, de ne egy legyen, hanem annyi, amennyi csak elfér… Miért kell kimenni egy kis régiségért a vasárnapi vásárba?
Hogy egy kis lendületet kapjon a dolog, a pécsi művészeti és az építészeti kar hallgatóinak is lehetne életszerű féléves tervet készíteni abból, hogy lehet egy reménytelen helyből izgalmas teret létrehozni.
Nos, vannak érdeklődők? Van akinek fontos a város, hogy valamivel hozzájáruljon a civil fellendítéshez? Egy cím, egy leírás egy fénykép… pár perc az életedből, amit a városért ajánlasz fel… egy kis odafigyelést…
Ma megjelent a bama.hu-n egy interjú velem. Az első hozzászólás: „öntudatos izraeliként” foglalkozzon hazájának dolgaival, adjon ott tanácsot. Magyarországhoz semmi köze.” – ameddig én úgy érzem, addig van közöm Pécshez, és még lesz egy darabig.
Mit jelent a siker Pécsett?
Újra Pécsett. Családlátogatás és csendes munka. Erre kalibráltam a december végi, vidéki várost, de a hirtelen tavaszias meleg és napsütés arra késztetett, hogy mozduljak ki, nézzem meg, mit lehet csinálni a városban. Nem sokat. 25-26-án szinte minden zárva volt.
Ebédelni a Szinbádba mentünk – apám halála előtti utolsó születésnapját itt ünnepelték, azóta kultikus hellyé vált anyám számára, de valamennyire abban is igaza van, hogy kevés a városban az ünnepek alatt is nyitva tartó étterem.
Az emberek lődörögtek a Széchenyi tér környéken, az üzletek nagy része üres (kiadó), nehezen találtam egy valamire való helyet a délutáni kávéra. Igaz, én McDonald’s-ba akkor sem teszem be a lábam, ha nagyon éhes vagyok…
Huszonhatodikán beültettem a mamámat egy taxiba és kimentünk a kihalt Zsolnay negyedbe. Az információs központban két fiatal hölgy próbálta terelgetni az érdeklődőket. Néhány kiállítás nyitva volt, de leülni, legfeljebb a fogatótér foteljaiba lehetett. Megnéztük a Gyugyi gyűjteményt, és az ebéd utáni kávét már otthon ittuk.
Harmadszorra egy tervezési probléma késztetett a gyaloglásra – gondolataimba merülve átszeltem a várost, miközben szépen sütött a nap. Most nyitva volt a Bóbita-házban a büfé, ahol a visszaút előtt megpihentem egy kis időre. Nyáron voltam a teraszon, akkor nem tűnt fel, hogy milyen bugyután szervezték a belső teret: az előtérben van három asztal, de az ajtó melletti üres, mert a hideg elriasztja, aki véletlenül oda ül le. Az előtéri asztalokat a pultból nem lehet látni, mert a pult a másik helyiségben van, igaz, az ott lévő három asztaltól sem lehet látni, hogy van-e valaki egyáltalán a pultban, mert az fejmagasságban el van torlaszolva egy tárolóval. Az előadások alatt sem kellemes hely, de az előadások szünetében, amikor a ki-bejövő emberek esetleg inni vagy enni szeretnének valamit, akkor kész katasztrófa! Az már csak ráadás, hogy a kiözönlő emberek láttán a pincérnő odajött az asztalomhoz, hogy fáradjak át valahová máshová… én csak egy szörpöt ittam, a tömegtől meg iszonyodom, tehát amúgy is eljöttem volna, de ez a gesztus felháborító volt.
Egyébként, meg lehetne oldani a térszervezést, ha abból a „hátrányból”, hogy ez egy családi villa szoba-láncolata, előnyt kovácsolnának – a bábszínház információs pultja a bejárat mellé, mert ott lenne az ésszerű helye, a központi térbe elhelyezett „könnyed” bárpult, ahol a szünet-rohamokat jó előkészülettel, több személyzettel lehetne fogadni, és a sarokszoba lehetne egy intim, kávéházi miliő, rálátással a Zsolnay belső udvarára…
Van annak már húsz éve is, hogy Beer Shevára terveztem egy mozi-átalakítást. Az akkor fénykorát élő Golán-Globus csoport vette meg a régi mozit, ők bíztak meg a tervezéssel. Yoram bátyja volt a moziüzemeltetésekért felelős vezető. Sosem felejtem el az első programmegbeszélésünket: – A legfontosabb dolog egy moziban a büfé… Mert az a tiszta haszon. A jegybevétel elmegy a fenntartásra, a jogdíjakra. A mi hasznunk a popcorn! Tervezd meg szépen a termet, a központi vetítőt, elegendő wc-t, mosdót, miegyebet, de a legfontosabb, hogy a „büfét ne tudják kikerülni” – egyenek, igyanak, érezzék jól magukat, költsék a pénzüket!
Ahányszor Pécsett vagyok igyekszem eljutni a Zsolnay negyedbe, mert aggódva figyelem, hogy mi történik ott. Hiába öltek ugyanis a fizikai környezetbe akárhány milliárdot, ha nem elég jól működik, akkor a pusztulás elkerülhetetlen. A Zsolnay negyed még ma is, három évvel az EKF után, csak egy mérsékelten kihasznált lehetőség. Nem azért mert nem elég szép, hanem mert az intenzív használathoz kevés a szépség. A működőképességhez pedig nagyon hiányzik az egészséges üzleti szellem.
A december 27-i Dunántúli Naplóban Márta István egy kolumnás új évi köszöntője arról, hogy milyen sikeres a Zsolnay negyed: 70 ezer négyzetméternyi területen (Pécsett, lassan szinte minden, államilag támogatott kulturális intézmény a ZSÖK-höz tartozik), 120 fős csapat szervezi a dolgokat, 2013-ban 368 ezer látogatóból 310 ezer váltott jegyet, de a bevételek mértékéről diszkréten nem szólnak, csupán arról a 40,8 millió pályázati pénzről, amit a projektkoordinációs csoport gründolt.
Az események kétharmadát a ZSÖK bérlői szervezték, vagyis a 120 fős csapat nevéhez csupán 600 esemény fűződik, ami önmagában nem jelent semmit, ha nincsenek mellette a bevétel és a kiadás adatai. Viszont az igazgató eldicsekszik, hogy 17800 hivatalos papírt írt alá… A beszámoló hangvétele alapján – ” maximálisan megoldották… minden tulajdonosi, hatósági, szakmai és nézői igénynek meg tudtunk felelni” – más kulturális intézmények vezetői tanulni mehetnének Pécsre. Az igazgató viszont Kínáig is elment a partneri kapcsolatok fejlesztése érdekében.
Kíváncsi lennék a pécsiek véleményére, hiszen én csak látogató vagyok szülővárosomban, de azok a ritka alkalmak során nem éreztem, hogy ennél jobban már nem is lehetne csinálni.
Szerintem, Zsolnay Vilmos nem lenne büszke arra, amit a gyárával csináltak. Bármennyire igyekeznek manapság a művész Zsolnay érdemeit ecsetelni, a gyár sosem lett volna az, ami, ha Vilmos nem lett volna jó kereskedő is.
Ő olyasmit tudott, amit ma nem, hogy a kultúrához való pénzt meg is kell termelni. Ő nem kapott ajándék milliárdokat más adófizetők zsebéből, ő úgy hozott létre magas kultúrát, hogy tisztelte a hétköznapit is. A Sikorski ház megmaradt épület kerámiái mellé oda kellene tenni a magyarázatot, hogy ezek nélkül, nem lettek volna díszes vázák és tálak, kiállítási díjak sem, mert a kettő együtt fejlesztette a gyárat. Az épületkerámia hozta a pénzt a művészeti-, és a technológiai fejlesztéshez, azok eredményei pedig a reklámot az új megrendelésekhez. A Zsolnay örökség iránti tiszteletet éppen az lehetne, hogy a negyed felelős vezetői továbbviszik az önfenntartó-fejlesztő módszert.
Lehet, hogy egy művészeti vezetőnek rangon aluli azzal foglalkozni, hogy mitől érzi jól magát egy látogató, de talán nem kéne elfeledni, hogy ez nem az ő magánbiznisze, az adófizetők pénzét költi, és éppen ezért kötelessége lenne azzal a pénzzel a lehető legjobban gazdálkodni.
Nem mellékesen persze, a holt tereket életszerű tevékenységgel kellene megtölteni, és itt nem a fesztivál-cirkuszokra gondolok, hanem olyasmire, amiért érdemes elballagni a pécsi viszonylatban „világ végén” lévő helyre. A Gyugyi gyűjteményt másodszor néztem meg a mamám miatt, így alkalmam volt arra is odafigyelni, hogy mennyire akar ez a kiállítás „megfogni”. Jegyszedő-ruhatáros volt az épületben, de nem láttam olyan embert, aki a látogatókkal foglalkozott volna. Persze, el lehet olvasni a feliratokat, és meg lehet nézni a rémesen monoton-hangú szakmai előadást a kiállítási térbe állított képernyőn (ami persze zavaró annak, aki éppen a feliratokat olvassa), de a tárlókba rakott tárgyaknál már sokkal több egy jó kiállítás.
Nemrégiben Rehovoton voltam az izraeli citrus-ültetvények múzeumában. A „kiállítási tárgyak” a Gyugyi gyűjtemény legapróbb tárgyának a közelébe se érnek, mégis az ott eltöltött óra hatalmas élmény volt! Azért, mert egy csillogó szemű agrármérnök-hallgató a közeli egyetemről élménnyé tette a látogatást az információhalmazzal, amit átadott nekünk, a humorral átszőtt kitűnő előadásmóddal, kedvességgel, figyelemmel, amitől az ember úgy érzi, hogy érdemes volt oda elmenni.
Az „idegenvezetés” csoportoknak 3000 forint, idegen nyelven 5000 forint a Zsolnay negyedben… elment az eszük?
A látogatók fogadása az a művészet, amivel újabb és újabb látogatókat lehet becsábítani egy helyre… A Zsolnay negyed területén van egy egyetem, aminek a hallgatóit be kellene „sorozni”, hogy aki egy kiállításra bemegy, az úgy jöjjön ki, hogy minden ismerősének azt mesélje, mennyire érdemes volt. Persze, az egyetemistákat meg kell fizetni, de ha az üres információs pult helyén, vagy egy kicsit rafináltabban a térben, lehetne egy kávét, üdítőt vagy egy pohár bort inni, abból lenne bőven annyi bevétel, hogy megfizessék a kulturált fogadás költségeit. Nem mellesleg, oldottabban lehetne csodálni a tárgyakat is.
A bávatag körséta egy múzeumban már kiment a divatból! Különösen egy olyan városban kellene aktivizálni a potenciális látogatókat, ahol a lakosság mindössze 2%-a „kultúra-fogyasztó”. Megvallom, amikor azt hallottam, hogy egy színházi ember kerül az igazgatói székbe, arra gondoltam, hogy folyamatos „előadás” lesz a külső-belső terekben – az emberek azért mennek majd oda, mert úgy érzik, hogy prospektusok böngészése nélkül is, számíthatnak arra, hogy ott mindig történik valami.
De mit várok egy olyan kulturális központtól, ahol a nemzetközi újságíró-igazolványt nem fogadják el belépőnek? Azt mondták, hogy „mindenféle lapoktól” jöttek újságírók… és az miért baj? Az újságírók a reklám részei. Mi, akik az IFJ igazolvánnyal bemegyünk egy helyre, nem „potyázunk”, egyrészt, mert az igazolványért minden évben fizetünk jónéhány ezer forintot, másrészt, mert sosem lehet tudni, hogy miből lesz cikk. Pitiáner dolog „előzetes regisztrációt” kérni, de ha már regisztrálni akarják, hogy melyik újságíró milyen hasznot hozott a negyednek, akkor legalább tartsák számon az újságíró-igazolvány számát – csak ez nem volt a regisztrációs lapon.
A visszafelé vezető utamon a Király utcában láttam az új Zsolnay termékeket – tömény giccs, amit eufemisztikusan keleti stílusnak mondanak, a kelet értékeinek ismerete nélkül. Az örökösök helyében én letiltanám, hogy ezeket Zsolnayként adják el, bárhol a világon!
Pénznyelő Bálna
A „kultúrpláza” mint funkció, elvileg, nem elvetemült dolog. A jól menő múzeumokban is vannak sikkes kávézók, éttermek, művészeti tárgyakat, könyveket árusító boltok. A szabadidő eltöltésének az a formája, hogy „kultúrát is fogyasztunk” és mellette eszünk-iszunk, valamit vásárolunk – sokak számára lehet vonzó, de mielőtt egy forintot is a házra költenének, ezt az igényt meglehetős precízséggel fel kell mérni: kik és miért mennének éppen oda?
Ellenben, ha egy értékes épületet, vagy várostörténetileg fontos épületegyüttest meg akar őrizni a város, akkor nem mindig, és nem feltétlenül a legegyszerűbb hasznosítási forma, „a kultúra” az, ami ráhúzható a programra. Bármennyire értékes a műemlék, vagy maga a terület, az első kérdés az kell legyen, hogy mire van szüksége a városnak? Az adott városrésznek?
Budapest történetének utolsó 70 évében alig találni példát erre az egyszerű kérdésre adott körültekintő válaszra, és a helyzet nemhogy javulna, egyre romlik: a döntéshozók egyéni ambíciói találkoznak a könnyen megszerezhető EU-s, vagy közpénzekkel, a beruházást pedig egy sor hozzá nem értő, vagy a politikusokat elvtelenül kiszolgáló „szakember-gárda” hozza tető alá. A jelen politikusai nem szobrokat állítanak saját dicsőségükre, mert azt a népharag egy idő után ledöntheti, hanem olyan építményekkel fényezik magukat, amelyeket még akkor is el kell viseljen a város, ha a politikus már régen megbukott. Közmegegyezéses stratégiai terv hiányában aztán ötletel itt mindenki – ha van rá szükség, ha nincs.
Az urbanisztikai beágyazottság
Az urbanisztikai beágyazottság kényes téma egy olyan városban, ahol politikusok kedvtelései alapján határoznak meg „új városközpontot„, ahol azt hiszik, hogy a város úgy működik, ahogy „fent” eldöntik. A valamikori közraktárak építését gazdasági szükség határozta meg, ezek után csak az maradt a kérdés, hogy miként, illetve egyszerre mennyit érdemes megépíteni.
A pesti Duna-partnak ez a szakasza, kétségtelenül, potenciálisan értékes városi terület (volt). Az, hogy a XX. század végére is kihasználatlanul maradt egy ekkora, összefüggő partszakasz, hatalmas felelősséget rótt a döntéshozókra, amivel a lehető legrosszabbul éltek: rövidtávú, egyéni érdekek mentén, megalapozott program nélkül kijelöltek bizonyos funkciókat, amelyeket odahánytak, anélkül, hogy elemezték volna, milyen fontossági sorrendben gerjesztik a környék komplex rehabilitációját.
Ahogy „megszabadultak” a területtől, pontosan jelzi, hogy ebben az országban azt hiszik, hogy kemény munka nélkül is el lehet érni tartós sikert. Pedig a városfejlesztés éppen az a terület, ahol alapos előkészítés nélkül tuti a bukás, a „helyreigazítás” pedig hosszú, keserves és költséges folyamat.
Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a Trigránit Rt. ebből (is) megszedte magát – egy vállalkozónak az a dolga, hogy a saját hasznát tartsa a legfontosabb szempontnak, ellenben az a slendriánság, ahogy a város választott és kinevezett vezetői kezelték ennek a területnek a sorsát, az megbocsáthatatlan, hiszen nekik kellett volna, olykor a befektetővel is felvállalt konfliktusban a közösség érdekét képviselni. Igen ám, de, hogy lehet képviselni egy olyan közösség érdekeit, aminek a tagjait meg sem kérdezték arról, hogy nekik mi a problémájuk, mit tartanának jónak, mire van szükségük, mitől borsózik a hátuk?
Elvileg abban is van igazság, hogy egy annyira centrális városszerkezet mellett, amilyen Budapesté, jó lenne kitolni a központ-képző funkciókat, ezáltal alternatív központokat kialakítani, a klasszikus belváros terhelését csökkenteni. De az elvek és a programtervezés között még fényévnyi távolság, és rengeteg munka kell ahhoz, hogy a gyakorlatban is jó döntések szülessenek. Tel-Aviv is csetlett-botlott húsz évig, mert vezetői túl okosnak képzelték magukat. És az a húsz év sem volt egyértelműen, csak rossz, mint ahogy a rendszerváltás utáni Budapesten is vannak „vak tyúk is talál szemet – típusú” fejlesztések. Csak túl kevés, a közben okozott károk mellett.
A Szabadság híd és a most Rákócziról elnevezett híd közötti területből mindez idáig nem tudták kibontani a benne rejlő lehetőséget, hiába a tájépítészeti igyekezet. Szinte minden írásban felbukkan a HÉV-probléma, mint valami Istencsapás, amit emberi erővel nem lehet megoldani, holott minél tovább építkeznek a Petőfi híd alatti területen, annál nyilvánvalóbb, hogy ez egy kritikus pont, amivel menteni lehetne még a helyzetet. Az, hogy a Soroksári út túlsó oldalával nincs kapcsolata ennek az „új városközpontnak”, már egy sokkal összetettebb halmaz.
Elméletileg a Bálna helye a Petőfi híd alatti területhez képest ideális, a Vásárcsarnok, a Corvinus közelsége és a Dunapart a 2-es villamossal nyerő befektetés. Kellő hozzáértéssel, alázattal és türelemmel, nagy valószínűséggel létrehozható lett volna egy igazi alternatív kulturális központ, amely lassan, életet lehelt volna a Nehru parkba is. De az az attitűd, hogy Nehogy már a romkocsmáiról legyen híres Budapest! nem csak az újságíróké, hanem a nagyravágyó politikusoké is. Majd ők megmondják, hogy miről lesz híres ez a város – kerül amibe kerül! Pedig az EXPO és az EKF elszállt álmai után fel lehetett volna ébredni – ami nem megy, nem kell erőltetni. Helyette oda kellene figyelni az egyéni kezdeményezésekre, a fiatalok kreativitására, és ha ők, a saját energiájukat és pénzüket kockáztatva beindítanak egy kedvező folyamatot, akkor arra rá lehet segíteni – az igazán okos városvezetők így dolgoznak.
Már a MüPa átadása során is felmerült, hogy korunkban mennyire szükséges ilyen kulturális elefántokat létrehozni? Lehet, hogy a kultúra másként szerveződik a XXI. szátadban, mint az előzőben? Természetesen, meg kell őrizni a meglévő Operát, hangversenytermeket, múzeumokat, de milyeneket célszerű építeni korunkban? Volt erről társadalmi vita? A Bálna kötelező kulturális százaléka milyen, tényleges igényekre épült? És miért baj az, ha a mai fiatalok romkocsma-szerű képződményekben szívják magukba, nem csak az alkoholt, hanem a nekik fontos kultúrát is? Micsoda avitt sznobéria dönti el a fejük felett, hogy mit kell szeressenek, minek örüljenek, mi tessen, mit élvezzenek? Én, a magam hatvan évével is kikérem magamnak, hogy ezt valaki eldöntse helyettem, hát még egy 20 éves!
Kivagyiság és hatalmas közpénzek elherdálása helyett, következetes, sok-sok aprómunka, ami a városfejlesztésben eredményt hoz, amikor minden lépést előzetes vizsgálat, társadalmi egyeztetés kísér és az eredményeket, akár pozitívak, akár negatívak, utólag őszintén értékelik, és azt felhasználják a következő lépés megtervezéséhez.
„Be fog ez indulni” – mondta az egyik szakember a látogatás végén. Optimizmusát arra a két kenyérboltra, egy sörözőre, néhány üres régiség-, és biobigyó-boltra alapozva, ami már megnyílt. A Dunára néző emeleti üzletsor üres, a kortárs művészeti galériában egy lélek sem volt, a Bálna fejében lévő előadóterem idővel talán, választási kampány-eseményekre lesz jó, a tető-kilátó semmire, mert az olyan ocsmány.
Egyelőre azonban ez a Bálna zabálja a közpénzt – a jó városi befektetések jellemzője pedig, hogy termelik a pénzt – a köz javára.
Bálnabú
A BME Urbanisztika Tanszéke által szervezett ingatlanfejlesztési konferencia záró-eseménye volt a Bálna meglátogatása. A szervezők dicséretére mondva, a Bálna-beruházás előadása elé a 180 évvel korábbi, Lánchíd-beruházás történetét tették, érzékeltetve, hogy azért jól is lehet csinálni egy közösségi beruházást – ha az valós igényeket elégít ki.
A Bálna financiális, kivitelezési, építészeti problémáiról eleget írtak már mások, a magam részéről úgy gondolom, hogy az urbanisztikai és a program-tervezés hiányossága volt az eredendő bűn, ami miatt az összes többi is, szükségképpen megjelent. Tekintve, hogy az a beruházási szemlélet, amely létrehozta a Bálnát, sokkal általánosabb, minthogy egy bukást produkáljon, a soron következők megakadályozására érdemes ezt elemezni.
Ahogy a konferencián, most is vegyük példaként a Lánchíd építését, kiemelve azokat a momentumokat, amelyek a mindmáig tartó sikernek az alapját jelentették:
1. Valós társadalmi igény kielégítésére jött létre a program – a XIX. század harmincas éveiben már nyilvánvaló volt, hogy a Dunán hida(ka)t kell építeni, a híd hiánya akadályozza a gazdasági és a városfejlődést is.
2. A program „motorja” (Széchenyi István) mindenekelőtt alaposan elmélyedt a hídépítés korabeli vívmányaiban, a legkorszerűbbet szerette volna Budapestre hozni, de tisztában volt azzal, hogy a beruházáshoz nem elég a jó szándék, hanem pénz, és társadalmi támogatás is kell, ezért 1932-ben megalakította a Hídegyletet.
3. Az építés megkezdése előtt precízen megfogalmazták az 1839-es szerződésben, hogy a befektetőknek milyen módon térül meg a befektetésük, kitől mennyi hídpénzt kérhetnek, és még arra is figyelmük volt, hogy megakadályozzák az esetleges visszaéléseket.
4. Mivel a befektetők 87 évig akarták élvezni befektetésük eredményét, az előre meghatározott pénzügyi kereteken belül, igyekeztek a legjobb minőségű anyagokat beépíteni. Bár az építés tovább tartott a tervezettnél, a költségkeretet nagyjából tartani tudták.
5. A jól felépített üzleti terv és a valós igényre adott válaszból következően a híd-befektetés hamarabb megtérült, mint gondolták, azonban a hídpénzt 1918-ig fenntartották, akkor is, amikor a Lánchíd már a főváros tulajdonában volt, és ebből fedezték a következő hidak építését (Margit-híd, Ferenc József híd, Erzsébet híd)
6. A Lánchíd ma már Budapest szimbólumaként is ismert, de az építtetők nem „emblematikus építményben”, hanem magas használati értékben gondolkodtak, ami persze nem zárta ki, hogy az elkészült mű magas esztétikai értéket is képviseljen.
Ezzel szemben a Bálna presztizs-beruházásként indult, a használaton kívüli Közraktár épületeinek hasznosítására, anélkül, hogy a tervezést, az építést komoly társadalmi egyeztetés előzte volna meg, hogy legalább arra az alapvető kérdésre, hogy kinek és minek épül, adekvát választ adhattak volna. A kultúrpláza-programot az íróasztalnál ülve találták ki olyan emberek, akik a döntésük anyagi következményeit maguk nem vállalták, fel sem mérték.
Tehát a legfőbb tanulsága az lehetne ennek a félresikerült projektnek, hogy aki dönt ebben, az a saját vagyonával szálljon be, mint Széchényi, és ne csak a közpénzt tegye kockára. Ha így történik, akkor lehet beszélni Kormányzati vagy Múzeum-negyedről, és kikérni a közösség véleményét a beruházásról, hiszen még így is, a beruházó részvényesek a magyar adófizetők, akiknek minimum, hogy beleszólása kell legyen azzal kapcsolatban, hogy mire szórják az ő nehezen megkeresett pénzüket!
A következő részben : Pénznyelő Bálna
A város, mint megannyi lakás
Magyarországon a meglévő lakásállomány korszerűsítése lehet a gazdasági pangásból való kilábalás motorja. Csakhogy egyelőre sem az építésztársadalom, sem a kormányzat nem ismerte fel ezt a lehetőséget – még mindig az új lakás építést támogatják.
Idestova negyven éve foglalkozom a belvárosok rehabilitációjának problematikájával. Azóta mondogatom, írom, hogy fel kellene hagyni a városok ész nélküli terjeszkedésével, helyette azzal az urbánus területtel kellene behatóbban foglalkozni, amely a szemünk láttára pusztul, holott valamikor nagyon jól építették meg. Miután belefáradtam a hiábavaló győzködésbe, megcsináltam egy lakást, mintaként. Az építészfórumon másfél éve megjelent cikk hozzászólásai közül érdemes megfigyelni, hogy egy „magára adó építész” miként reagált – neki csak a 30 ezer négyzetméteren felüli épület feladat… Nos, éppen itt a gond: miközben rengeteg a munkanélküli építész, hatalmas mennyiségű munka hever parlagon – meglátni a régi lakásokban a bennük rejlő potenciált, és megtervezni a XXI. századi igényekre az átalakítást.
A következőkben egy olyan lakásról lesz szó, amelyet jó ideje próbáltak eladni, de mindaddig nem ment el, amíg nem sikerült meggyőznöm valakit, hogy érdemes megvenni – ebben a lakásban is ott van a lehetőség jóvá lenni. Nem átlag-lakássá, mert olyan, az én fogalmaim szerint nincs is, hanem olyanná, amelyben bizonyos emberek jól érezhetik magukat, mert kényelmes, pont az ő igényeikre szabott. Vagyis a lakás középpontjában is, mint a városéban, a használó ember áll. Nem a színek és formák, bár ezek is nagyon fontosak, de alapvetően a komplexen értelmezett funkció az, ami mindent meghatároz.
Amikor látok egy borzalmas lakást – sok ilyet látok -, az első kérdés, amit felteszek, hogy mit lehetne ebből kihozni, azt keresem, hogy kinek lehetne az adott lakás a legmegfelelőbb. Esetünkben adott volt egy 54 négyzetméteres, földszinti, udvari lakás a VIII. kerületi Bródy Sándor utcában. Négy és fél méteres belmagassággal, két szoba, konyha, kamra, fürdőszoba és egy labirintusszerű közlekedő. A kétgenerációs lakás ötlete mindezekből a tényezőkből adódott és alapvetően az aránytalan tér kijavításának igényéből fakadt. Ezzel párhuzamosan azt kellett megvizsgálni, hogy kik lehetnek azok, akik egy későbbi időpontban fizetőképes keresletet jelenthetnek az alapjaiban felújított lakásra.
Minden lakás értékét a városon belül elfoglalt helye határozza meg alapvetően. A „nyóckernek” még az elit-részén (Palotanegyed) sem lehet luxus-nagylakást tervezni egy gangos ház földszintjére. 54 négyzetméter nem sok, de nem is kevés, ha pedig 4,5 méter a belmagasság, akkor a szobák amolyan élükre állított hasábok, amelyekben az ember kellemetlenül kicsinek érzi magát. Miután megvizsgáltattam az épületszerkezetet egy statikussal, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem bonthatok le minden válaszfalat, nem hozhatok létre átjárható tereket. Marad a háromosztatú struktúra, két szélén két szobával, a bejárattal szembeni traktusban a vizes-helyiségek. Mindenképpen szükséges a nagy belmagasság megbontása egy galériával, amely azonban nem nagyobb területű, mint a szoba 50%-a.
A kétgenerációs lakás nem két különálló lakás – nem az volt a cél, hogy “üzleti alapon” megosszuk, hanem az, hogy optimálisan használjuk ki a területet. Ezért a kertből egy előtérbe lépünk, ahol ott a mosógép-szárítógép helyének alkalmas beépített szekrény, mellette a biztosítéktábla, és a takarításhoz szükséges holmik helye. Innen jobbra és balra nyílik egy-egy szeparált lakórész, amely alapegysége nagyjából a korábbi szoba, ahol a tér felső szintjén a hálók, és egy-egy kisebb zuhanyzó-egység, az alsó szinten a nappali-étkező-konyha, és a lépcsők alatti raktár.
A két lakóegység nem azonos méretű, hanem igazodik a már meglévő épületszerkezethez. Szülők az egyik oldalon, egyetemista gyerekük a másik oldalon, vagy fiatal, kisgyerekes pár, az egyik nagymamával, ne adj Isten elvált pár, amikor mondjuk a papa költözik a kisebb egységbe, a mama a gyerekekkel a nagyobba, vagy fordítva, hogy ha a szülők el is váltak, a gyerekek ne legyenek távol egyikőjüktől sem… Az idő eldönti, hogy ki fogja használni, kinek lesz ez egy újszerű együttélési forma. Nekem csupán az a meggyőződésem, hogy ilyen lakásokra szükség van. Korszerű kínálat viszont, amely tiszteletben tartja mindkét fél magánéletéhez való jogát, ugyanakkor gazdaságosan hasznosítja a területet – nincs. Ezért terveztem éppen egy ilyet.
Az egyik lakásegység (a kék) bruttó 30 négyzetméter, ebből 10 négyzetméter a galérián lévő háló és a zuhanyozó-mosdó-wc egység. A konyha 2,4 méteres pultjával szemben egy „dobozban” van a hűtőszekrény és a mikro, hozzá illeszkedik az étkezőasztal. A lépcső az „árnyékos falra” simul, a korábban már kikísérletezett 18/30-as arányokkal, 2+8+2 fellépéssel, vagyis két pihenő közbeiktatásával. Kapaszkodó a falon, ami a fordulónál egy plafonig fixált 20/20 profillal adja a biztonságos lépcsőzés lehetőségét. Korlátok itt is, mint az „én váramnál” nem nagyon vannak. Kétségtelen, alkoholistáknak nem való ez a lakás, de egy kisgyereket például remekül meg lehet tanítani itt a körültekintő közlekedésre…
Az új ablakok merőben különböznek a korábbiak nyitási rendszerétől. Magasságban három részre oszlanak: lent egy fix üveg, felette egy bukó-nyíló szárny, fent pedig egy bukóablak a külső síkon szúnyoghálóval. Ennek több oka is van – egyfelől a földszinti lakások réme, hogy az udvarban járókelők nem csak belátnak, hanem akár be is ugorhatnak, a másik ok viszont az, hogy a háznak ezen a részén 66 cm vastag a fal (az épület 1908-ban épült). Hagyományosan is a külső falsíkon volt, dupla gerébtokos ablak, ami kb. 15 cm helyet vett el, de így is maradt kb. 50 cm, amit a szokásos függönyökkel kizártak a térből. Az átalakítás után a külső síkra szerelt hőszigetelt, biztonsági üvegű és áttetsző (a három réteg üveg közül az egyik savmart) ablak szükségtelenné teszi a függönyt, és ezzel megnyerjük a 60 cm mélységű ablaknyílást, kitágítjuk a nappali terét.
A másik lakásegység (a zöld) bruttó 57 négyzetméter. A korábbi nagyszoba a konyhával összenyitva adja a nappali-étkező-konyha terét úgy, hogy a galériára vezető lépcsősor kettészeli az étkezőt és a kanapés ücsörgő-részt a tv-vel. Amikor felfedeztem magamnak a bejárat feletti külön szoba lehetőségét, akkor igyekeztem a galériára való megérkezést ennek a szobának a bejáratához közelíteni. Ily módon létrejöhetett egy külön egységet képző galéria, ami most a kamasz-gyerek hálóhelye, de lehet egy kényelmes dolgozó is a későbbiekben. A zuhanyzó-mosdó-wc blokk mellett szekrénybe zárva kaptak helyet a villanyboylerek, amely egyben másfajta raktározásra (létra, ruhaszárító, stb.) is alkalmas. Természetesen, itt is kihasználtam a lépcső alatti teret, három részre osztva: a magasabb részen a kabátoknak, beljebb a bőröndöknek alkalmas hely. A pihenő alatti rész jó a festékeknek, szerszámoknak, és az első három lépcső alatt cipősfiókok vannak itt is (mint a kék lakásban és az én saját lakásomban is). A földszinten, a korábbi fürdőszoba-közlekedő területet úgy osztottam meg, hogy a közös bejárat felől vannak a háztartási helyiségek, és a zöld lakásból nyílik egy kádas, kényelmes fürdőszoba, vagyis ez a lakás dupla-komfortos, ami talán furcsa a mai, magyar viszonyok közepette, de mi (a befektető-tulajdonossal egyetértésben) az előttünk álló húsz évre tervezünk.
A padló: beton – a nappali-étkező-konyha szinten. Elektromos padlófűtés van alatta. A galérián majdnem fehér laminált parkett. A lépcsőfokokat bükk IKEA munkapultból szabtuk. Kilenc db. 60.6/246 cm-es lapból kettőt használtunk a konyhák pultjaként, a többiből a lépcsőfokokat készítettük, a „leeső” részekből pedig az étkezőasztalok lapjait állítottuk össze, és még maradt az egyik fürdőszoba mosdó alatti 180/30-as rakodófelületéhez és egy kis „bárpulthoz” is anyag. Az étkezőasztalok alapja két, régi, IKEA asztal, amelyeket a látható részeken lefestettem kékre, illetve zöldre, majd erre szereltük fel a maradék bükkfa-darabokat. Mindkét lakásegységben van légkondicionáló, ami az idei, szélsőséges időjárási viszonyok figyelembevételével megalapozott befektetésnek tűnik.
Nem titok, hogy ez a felújítás többe került, mint amennyiért a lakást megvették – de kezdettől nyilvánvaló volt, hogy ez egy hosszútávú befektetés. Az aljzatbetonig visszabontottunk mindent, a teljes, vezetékes infrastruktúra új, a korábbinál jóval nagyobb elektromos kapacitást vásároltunk a szolgáltatótól – a vezetékes gázt kiirtottuk a lakásból. A ház, amelyben ez a lakás is van, alkalmas lenne egy napelemes erőmű létrehozására a tetőn, csupán a helyiek szellemi nyitottsága kellene hozzá – talán, egyszer az is meglesz. A magam részéről mindent megteszek ennek érdekében.
A cikk az építészfórum.hu felkérésére készült, az itt, korábban megjelent sorozat felhasználásával.
Üres üzletek a belvárosban
Az üres belvárosi üzletek problémáját sokan szeretik „rákenni” a plázákra, amiben van ugyan egy szemernyi igazság, de azért ez nem ilyen egyszerű dolog…
Az üres üzletportálok mélyebb problémákat jeleznek, mint az emberi testen a kiütések, amelyek, köztudott, hogy többnyire szimptomatikus jelenségek – a szervezet egyensúlyának belső problémái jelennek meg a bőrön.
Budapesten és Pécsett is, különböző szépségtapaszokkal próbálják a dolgot kezelni: esztétikai pályázatot hirdettek a pesti kirakatokra, vevőcsalogató programokat szerveznek Pécsett. A nehéz helyzetben lévő kereskedők megpróbálnak mindent, de a felelős szakemberektől elvárható lenne, hogy ne púdert hintsenek a sebekre, hanem megvizsgálják, hogy miként orvosolható a betegség.
A közös probléma gazdasági jellegű – az utcai üzletek bérleti díjai mind a pesti, mind a pécsi Király utcán túl magasak. Ha pedig nem képződik elég nyereség, akkor nincs miből a szolgáltatást fejleszteni, ezért az üzlet egyre kevésbé felel meg a vevők elvárásainak, ezért egyre kevesebb vevő tér be, csökken a forgalom, és így tovább, vagyis az egész egy negatív spirálba csúszik bele, egyre mélyebbre. A tulajdonos, mindkét esetben az önkormányzat vagyonkezelője, amely szervezetek, úgy tűnik, hogy nem tudnak jól gazdálkodni. Mert egy hosszú távra gondolkodó ingatlantulajdonos tisztában van azzal, hogy akkor tudja optimalizálni a bevételét a bérleti díjból, ha segíti az üzlet sikerességét. Nem holmi fesztiválozós cirkuszokkal, hanem azzal, hogy igyekszik együtt gondolkodni az üzemeltetővel, és kisegíteni azokban az időszakokban, amikor nehéz kiköhögni a magas bérleti díjat.
Az egyik ilyen szakasz a kezdet, amikor az üzlet a befektetési szakaszban van, még csak a költségek halmozódnak, kevés a bevétel. Ilyenkor, normális helyen az ingatlantulajdonos eleve alacsonyabb bért állapít meg a kezdeti időkre, és a hosszútávú szerződésben fokozatosan emeli az összeget. Így adva lehetőséget arra, hogy az üzemeltető kezdetben az üzlet beindítására fordítsa minden anyagi lehetőségét.
Persze lehet, hogy az üzemeltető nem igazán jó kereskedő, kocsmáros, vagy bármi más, és saját tehetségtelensége okán nem képes elrugaszkodni a startvonalról. Ezt elég jól előre lehet jelezni az üzleti tervvel, amit egy bérbeadó meg kell vizsgáljon, amikor az ingatlanát átadja valakinek. Tehát, nem az lenne a mérvadó, hogy ki ad többet a helyiségért, hanem az, hogy kinek az üzleti terve életképesebb. Ehhez persze értenie kell annak, aki a döntést meghozza…
Tegyük fel, hogy az üzleti terv nagyon jó volt, alapos mérlegelés után, kedvező, növekvő összegű konstrukcióban adja bérbe a vagyonkezelő az üzletet, ám pár hónap múlva kiderül, hogy a bérlő mégsem képes kifizetni a bérleti díjat, mert nincs elég bevétele. Ilyenkor a vagyonkezelő, amely, természetesen rendelkezik az üzleti tevékenységet elemezni tudó szakemberrel, segítséget nyújt az üzemeltetőnek – a szakértőjük az adott üzlet tevékenységét világítja át, és célzott tanácsokkal igyekszik elősegíteni a bevételnövekedést. Nagyon hasznos tanácsokat adhat a vendég szemszögéből vizsgált részletekkel, mert mint külső szemlélő, ugyanakkor üzleti szakember rátapinthat a gyenge pontokra. Az eladás bonyolult dolog, bármiről is legyen szó, és egy működő, de a jó teljesítménytől távol álló üzlet esetén csakis célzott változtatások segíthetnek, nem pedig holmi árcsökkentéses vevővonzás… A cél ilyenkor, hogy az üzleti tevékenység felpörögjön, több legyen a bevétel, mert akkor van remény arra, hogy folyamatosan tudja fejleszteni a szolgáltatás színvonalát, és persze, ki tudja fizetni a növekvő lakbért.
Lehet olyan helyzet, amiben éppen most van az egész ország, hogy a gazdasági környezet gyengesége miatt csökken a fizetőképes kereslet, és a korábbiaknál kevesebbet vásárolnak a vevők, akárhogy is kapacitálják őket. Ilyenkor az ingatlantulajdonosnak nagyon érzékenyen kell tudni reagálni a helyzetre, és nem csak azokkal a bérlőivel kapcsolatban, akik elég erősek a piacon. Pécsett, a Széchenyi téren, a Városháza épületében 2005 óta bérel 361 négyzetméternyi üzletet az Alexandra – havi 873 ezer forintért! Elképesztő összeg! Matyi Dezső nemrégiben fellázadt, hogy a mai piaci viszonyok mellett ennyit nem tud fizetni, végül megállapodtak abban, hogy 550 ezret fizet ezentúl. Mellesleg, a térnek ez a legnaposabb, nyugati oldala, egyáltalán nem biztos, hogy ott egy zárt könyvesbolt az adekvát üzlet-használat, de nyilvánvaló, hogy egy ilyen biztos bérlőt elveszíteni mégis nagyobb veszteség, így a vagyonkezelő kompromisszumot kötött. Vajon a kevésbé fajsúlyos bérlőivel is ilyen engedékeny?
A pesti pályázat esztétikai oldalról közelít: „a fővárosi városképben megjelenő üres üzletek és kirakatok egységes elvek alapján történő kezelésének újragondolását„- a kiemelés tőlem, mert ezek azok a szavak, amelyekre egy a gazdasági folyamatokra kicsit is érzékeny ember robban! A kereskedelemben nincsenek EGYSÉGES ELVEK! A kereskedelem éppen akkor virágzik, ha sokféle! Ez a szocializmusból itt ragadt marhaság még mindig mételyezi az építészek és a szakpolitikusok lelkét, és nem veszik észre, hogy eddig ezzel még sehol, semmit nem oldottak meg! Néhány belsőépítész kapott egy kis pénzt – rendben. Nem sajnálom tőlük, de ez a gomb a kabáton, ami nincs!
Az üres üzletek megléte egy városban a működési zavarok egyik jele. Azzal, hogy bevásárlóközpontok épültek Pesten és Pécsett is, a belső területeken, a problémákat csak felszínre hozták, az okok összetettebbek. A város dinamikus jelenség, és ebben azok az üzletek tudnak hosszú távon sikeresen működni, amelyek hajlandók a saját szolgáltatásaikat folyamatosan a kor és a hely igényeinek megfelelően aktualizálni. Persze, jó dolog elnosztalgiázni azon, hogy milyen volt a hajdani Nádor kávéház, de ha ma nem lenne szétrobbantva, akkor sem biztos, hogy ugyanazzal a szolgáltatással ma jól működne!
A jó kereskedő, mindegy, hogy mit ad el, árut, vagy szolgáltatást, tudja, hogy mi történik a világban, és úgy ismeri a városnak azt a helyét, ahol üzletet akar nyitni, mint a tenyerét! Ismeri a célközönségét, tisztában van azzal, hogy nem minden ember az ő kuncsaftja, de felméri, hogy kik lehetnek az ő vásárlói, és azok igényeire szabja a szolgáltatását. Ez egy szakma, olyan tudás, amit sokan generációkon keresztül halmoztak fel, és azért voltak sikeresek, mert minden körülményhez, hamar tudtak alkalmazkodni. Ezt a tudást, az emberekkel együtt, módszeresen kiirtották ebben az országban a negyvenes évektől kezdődően, és tagadták szükségességét a szocializmus évtizedeiben. Néhányan túlélték ezt a kettős inváziót, még a rendszerváltás előtt is voltak igazán remek „maszekok”, akik következetesen dolgoztak a maguk sikerességén.
A rendszerváltás után a hirtelen meggazdagodás eszméje olyannyira áthatotta az itt élőket, hogy a hosszú távra gondolkodás nyomai is elvesztek. Napjainkra a bizonytalan törvényességi és gazdasági környezet nem kedvez még azoknak sem, akik szeretnék feleleveníteni a tudást. Az aktivitást büntető adórendszer katasztrofális. Csak nagyon kevés olyan üzletvezető van, aki biztos anyagi háttérrel rendelkezik, mert mondjuk a portékáját jó áron, külföldre is el tudja adni – a helyi piacon való megjelenés majdhogynem hobbi-szinten létezik számukra. Egy ilyen üzletet ismerek Pécsett, ami kirí a nagy tömegből, amely megjelenésében is világszínvonalú, és ez nem az Alexandra…
Egy város felelős vezetése sokat tehet azért, hogy a vállalkozó-barát környezet alakuljon ki. Ha az vezérli őket, hogy minél kevesebb üres üzlet legyen a városban, és ezért sziszifuszi munkára is hajlandók, akkor lassan kialakulhat megint egy komoly kereskedő-réteg a városban. Magától ez nem megy. A plázák nemzetközi márkái nem feltétlenül zavarják a helyi kereskedők érdekszféráját, bár kétségtelen, hogy versenyt jelentenek számukra. De ugyanazt és ugyanúgy nem is érdemes eladni a belváros utcai üzleteiben. Tanulni lehet tőlük, a rugalmasabb nyitva tartással, a vásárlói igényekre való nagyobb odafigyeléssel, de alapjában véve az dönti el a dolgot, hogy a belvárosi környezetben a vállalkozó szelleműek találnak-e olyan adekvát szolgáltatást, ami egyedivé teszi őket. A volt Nádor-sörözőben lévő üzlet ezt a lécet ugorta át, és mindig aggódva fordulok arra, ha Pécsett vagyok, hogy még megvan-e, mert ez az üzlet lehet az etalon.
A Nick udvar kritikus pont Pécs belvárosában, de senki ne gondolja, hogy szimplán kultúrával el lehet adni egy várost! A Nádor-galéria is attól döglődik, hogy azt hiszik elég a művészet, és a kiegészítő szolgáltatásokat elhanyagolják. Pedig nagy, tőkeerős múzeumok sem hiszik ma már, hogy a kiállításaikból megélnek!
„A vendégnek akkor is igaza van, ha nincs!” – mondta annak idején Sosana, akinek a vendéglátás a kisujjában volt, ennek megfelelően a vendégek imádták a helyet, amit ő vezetett, és ő jól keresett vele. Zsolnay Vilmos, mielőtt kerámiagyáros lett, remek kereskedő volt – új módszereket talált ki, kísérletezett, kockáztatott és nem mindig nyert, de hosszú távon vitathatatlan győztes volt. Ám a nevéhez fűződő magas kultúrának széles gazdasági alapjai voltak, és ezt sosem felejtette el.
Azon a napon, amikor a Nick udvar ünnepélyes megnyitója volt, este Bokros Lajos tartott kampány-összejövetelt Pécsett. Nem voltak sokan. Bokros nem árul populista lózungokat, ő kimondja azt, ami szakmai meggyőződése, akkor is, ha az nem népszerű. Többek között kiemelte azt a magyar tévhitet, amely az érdekeltségi rendszereket nulla végűnek képzeli, vagyis, ha valaki nyer, akkor egy valaki más veszít. Holott a piaci kapitalizmus fejlődőképességének éppen az a kulcsa, hogy vannak győztes-győztes képletek, csak elég állhatatosan kell keresni őket.
Az üres üzletek a belvárosokban senkinek nincsenek érdekében, sem a városlakóknak, sem a tulajdonosoknak, sem az üzemeltetőknek, pláne nem a turistáknak, akik elég kíváncsiak, hogy erre kóboroljanak. Mégis, túl hosszú ideje vannak, és úgy tűnik, hogy egyre csak szaporodnak. A megoldás egy folyamat, amely során ezeket az érdekeket szépen sorban egy irányba kell tudni terelni – mindenki a maga területén téve meg a szükséges lépéseket: a vagyonkezelő-tulajdonos a maga megértő szakmaiságával, az üzemeltető azzal, hogy megtanulja a szakmát, és kitalálja, hogy mi az a rés, amely valós igény, és éppen ő képes hatékony választ adni rá, a városvezetés azzal, hogy az aktivitást támogató, a passzivitást büntető adó és támogatási rendszert biztosít a gazdasági élénkülésnek, a városlakó azzal, hogy megfogalmazza a maga igényeit, és a pénztárcájával szavaz a jobb szolgáltatásokért, és akkor a turista is jó emlékekkel tér haza és viszi a város jó hírét.
Nick udvar
Szeretnénk ezt valami jó dolog kezdetének látni – a Nick udvar földszintjén helyi képzőművészek egy csoportja talált alkotó-bemutató teret. Pontosabban szólva kiharcolta, hogy legyen.
Megvallom, én meglehetősen szkeptikus voltam, amikor az első hírek érkeztek arról, hogy a Gerillart Kulturális Közhasznú Egyesület és a Pécs Holding Zrt. együttműködéseképpen részben felújítják a Nick udvart. „Állagmegóvó felújítási munkák, a lehető legkisebb költségszinten” – hát, ettől nem sok jóra számítottam… ehhez képest igazán kellemes meglepetés volt az elmúlt szombaton „beleselkedni” a megnyitás előtt álló udvarba.
A Pécs Holding jó ideje nem jeleskedik a vagyongazdálkodásban – ennek az okát is érdemes lenne már megvizsgálni -, azonban most, kivételesen, jó lóra tettek, amikor Timár Krisztiánékkal kötöttek megállapodást.
Nem tudom, hogy mi a helyzet a beígért „fejlesztési koncepcióval”, ami 30 millióba kerül, és mindenki bele is szólhat – hallott valaki erről, esetleg éppen beleszólogatnak a pécsi polgárok?
Nos, én nem kérek 30 milliót azért, hogy most leírom – szerintem, mit kellene tenni:
1. Az önkormányzat ne vállalkozzon felújításra, ne költse a közösség pénzét, hanem csak képviselje a közösségét érdekét!
2. A város érdeke, hogy a Széchenyi téren ne csak intézmények és szálloda legyen, hanem lakóépület is!
3. A Nick udvart építése óta igencsak megváltoztak a lakásokkal kapcsolatos elvárások, de ezek a régi házak valami csodálatos módon képesek befogadni az új funkciókat is, ha az ember elég türelmesen, és kellő alázattal nyúl hozzájuk!
4. Kellő szakértelemmel, a jövőbeni, fizetőképes kereslet igényeit szem előtt tartva, készíteni kell egy olyan programot, amely az épületben lévő potenciált kihasználja, anélkül, hogy emeleteket építene rá, vagy bármilyen formában meggyalázná az elődök által létrehozott értéket. Ezt a programot ne készítse építész, mert ez nem az ő dolga, de ne is önkormányzati hivatalnokok, mert nem értenek hozzá!
5. Legutóbb 800 millióért majdnem eladták egy noname befektetőnek – jó, hogy közbejött a válság. Ugyanis a helyes menetrend nem az, hogy elpasszolja az önkormányzat, majd reménykedik, hogy az új tulajdonos felújítja az ingatlant – felelős önkormányzat, annak vagyonkezelője nem ezt teszi, hanem a következőképpen állapodik meg a befektetővel:
– tegyük fel, hogy az ingatlan mai formájában 1 milliárd forintot ér, ez a vételár,
– az alaposan elkészített program és költségvetés szerint 2 millárd a felújítási költség, amely költséget azonban egy hosszabb távú befektetéssel ki lehet gazdálkodni, ha jó a befektető, tehát a város feltétele, hogy a befektető letétbe helyezi a felújítási költséget, majd a letéti bankszámláról szoros, átlátható módon vezetett elszámolással fedezi a felújítást, majd pedig a vételárat a lakások kiadásából származó haszonból törleszti néhány év alatt a város felé. Ennek az összegnek a felhasználásáról a város közmegegyezéses módon dönt – nem zuhan bele az adósságtörlesztésbe, hanem csakis olyasmit fedezhet, amit a pécsi polgárok fontosnak tartanak.
A befektető tulajdonába mindaddig nem juthat 100%-osan az ingatlan, amíg a felújítást nem fejezi be, illetve, a vételárat nem törleszti. Ezzel a módszerrel elkerülhető, hogy a Magasház, a Tüdőszanatórium és hasonlók sorsára jusson az épület. Célszerű, ha a befektető mindaddig, amíg minden tartozását nem törleszti, nem adhat el lakást, csak bérbe adhatja, ám a bérbeadás lehet lizing-tipusú is, igy a folyamat végén a lakók tulajdonába kerülhetnek az egyes lakások. Ilyen módon hosszú évek során kontroll alatt tarthatja a városvezetés a befektetőt, de ami még fontosabb, hogy a befektető tudja, hogy a felújítás befejezésével nem szabadulhat meg a háztól, tehát érdemes neki minőségi munkát végezni.
Persze, van ennek a módszernek néhány hibája:
1. Mutyi-országban nem lehet sunnyogni a pénzzel – a döntésben résztvevők nem is számíthatnak arra, hogy nekik, személy szerint bármilyen anyagi hasznuk származik ebből az üzletből…
2. A mai döntéshozók nem tudhatják, hogy pár év múlva is ők lesznek azok, akik az erkölcsi győzelmet learatják…
Viszont van néhány nem elhanyagolható előnye a város számára:
1. A befektető, legyen az bárki, kénytelen jó minőségben felújítani a házat.
2. Végre élő emberek néznek ki a Széchenyi téri ablakokból.
3. Mivel ez egy minőségi felújítás, a lakások minden bizonnyal nem lesznek olcsók, de ez azt is jelenti, hogy fizetőképes, a városi környezetet értékelő népességgel gyarapodik a belváros, akik a környező üzletekben, kávéházakban fellendíthetik a forgalmat, és a belvárosba visszatérő élet beindíthat egy pozítiv spirált a helyi gazdaságban. Ezzel a belvárosi területek tágabb körben is felértékelődnek, amely újabb bevándorlást eredményezhet, és a gazdasági élet további fellendülését… A belvárosban iszonyúan sok az üres, pusztuló épület – gazdálkodni kellene velük, mégpedig olyan városra kiterjedő komplex szemlélettel, amely ma nem létezik Pécsett.
A téma itt folytatódik…
Magasház – mint jelkép
Valahol azt írták, hogy a Magasház Pécs negatív jelképe – ha ez igaz, akkor nem elásni kell, hanem megfordítani: pozitív jelképpé avatni azzal, hogy nincs az a rossz, amit nem lehetne jobbra változtatni az emberi akarattal! Lehet a problémákkal való szembenézés jelképe, az új generációk új szemléletének jelképe, a nyavalygás helyett a tetteké, a tespedtség és a korrupció helyett a kreativitásé és a jövőbe vetetett hité… a pécsieken múlik!
Azért nem szabad lebontani, mert túl régóta van ott ahhoz, hogy csak úgy eltüntessék, mint a kellemetlen utcanévtáblákat, szobrokat, miegymást, amivel szembenézni nem hajlandó a magyar. Mert egyszer már fel kell vállalni a múlt hibáit, tévedéseit, és megoldani azokat a gondokat, amelyeket az elődök hagytak hátra! Sose lesz szabad ember az, aki mindig elfordítja a fejét, amikor tükörbe kéne már néznie!
A pécsi Magasház most a kudarc jelképe, és az is marad, ha a földdel teszik egyenlővé – a gyógymód éppen az, hogy közös erővel kitalálják, hogy ha már ott van, akkor mire is lehetne használni. Nem azt, hogy a kormányzat mire tudná használni, hanem azt, hogy mi lenne jó a városnak!
Korábban tettem egy kísérletet arra, hogy a magam szakmai elképzeléseinek alapján tegyek javaslatot, ám nem a végeredmény, hanem a folyamat a lényeg – a pécsieknek maguknak kell megoldaniuk ezt a leckét. Itt is a programalkotás a központi probléma, ha közmegegyezés születik, már sokkal kisebb gond befektetőt találni.
Bár Pécsett nem a Magasház az egyetlen balul sikerült projekt, hemzseg a város az ilyen elfuserált építményektől, mégis ezt kell elsőként megoldani – azért, hogy láthatóvá váljon a kudarcból sikerré alakulás új jelképe. Aztán jöhet a Tödőszanatórium, a Fema és a többiek – ha a legproblematikusabb darab ott lesz a pécsiek szeme előtt, már mint a tehetetlenség leküzdésének sikeres jelképe, akkor minden könnyebben megy majd.
Az épület állapota napról napra romlik, de erre nem az a válasz, hogy akkor gyorsan bontsuk, hanem az, hogy a hanyagságot fel kell számolni, az épületet meg kell tisztítani az oda nem való dolgoktól, és mielőbb el kell kezdeni a társadalmi párbeszédet a jövőjéről. Ronda nagy betontuskó, de vannak olyan tervezők, akik az ilyenektől kapnak ihletet – ha van egy oda illő program, akkor jó ház is válhat belőle. Persze, sokba kerül, de egy új, korszerű házat építeni is sokba kerül. Egy épület értékének alig 30%-a a szerkezet, a többi mindaz, amitől lakható, használható lesz a mai igényeknek megfelelően. Ha jó a program, akkor megtérül a befektetés. A jól végzett, alapos munka sikere fordulópontot jelenthet a város számára – igen, képesek vagyunk nagy dolgokra! Ettől a közös élménytől válik egy tömeg erős közösséggé. Pécsnek pedig éppen erre lenne szüksége, mindenekelőtt.
A Dreschler-palota jövője
Ha az ok-okozati összefüggéseket vizsgáljuk, akkor számomra egyértelmű, hogy a mai kilátástalan káosz mélyén a magyar honpolgárok öntudat-nélkülisége az ok – hogy eltűrik mindazt, amit a mindenkori hatalom sakkozik a fejük felett. Nem vagyok, és nem is akarok politikus lenni, nem buzdítok semmilyen forradalomra, amúgy sem hiszek a forradalmakban, hanem csak a megfontolt lépésekkel előre haladó, következetes reformokban. Mivel egy olyan társadalmi reform, amire Magyarországon szükség lenne, minimum két generáció alatt, ha végbemegy, nekem már erre időm nincs, inkább kivonom magam az országból, amennyire csak lehet, ám éppen ez a helyzet ad összehasonlítási alapot, lehetőséget arra, hogy elmondjam, miként kellene működnie egy városi vezetésnek ahhoz, hogy az itt élők jobban érezzék magukat…
Nos, a Balettintézet és a Magasház is egy-egy mintapélda lehet a döntéshozatal folyamatára egy valódi demokráciában, ahol a hatalom és a népfenség is ugyanabba az irányba halad. Látszólag a két épület esete nagyon különböző – az egyik elismert szépség az elegáns Andrássy úton, a másik a panel-gigantománia vidéki példája. A közös, hogy üresek, és a tulajdonosuk nem tesz semmit azért, hogy ez ne így legyen. De a történet nem itt kezdődött…
A Dreschler-palota eredetileg elegáns lakóház volt, az ország gazdasági fellendülésének idején, amikor sikk volt az akkori Sugár úton lakni, és a befektetők ismerték a várost, azt a társadalmat, amely igényeire kitalálták a maguk befektetéseit… és volt egy Közmunkatanács, amely ésszerű keretek közé szorította a profitéhséget… az akkori rendszer működött.
Aztán a szocialista állam rátette a mancsát mindenre, és addig rohasztotta a belváros épületállományát, amíg maga is elhitte – értéktelen. A város szélén épített…
A hatalomváltást a problémáktól való menekülés és a harács motiválta, ennek pedig kiválóan megfelelt az, hogy potom pénzért elkótyavetyéljék mindazt, ami valóban érték, ám a pusztulás azon állapotában rá lehet fogni, hogy értéke annyi, amennyi. Ebből remekül meggazdagodott néhány ember, és a játékba beszálltak külföldiek is, akik különösebb kulturális kötődés nélkül, a szimpla üzletet látták. Nem rájuk kell haragudni, vagy a bűnbakot keresni, hanem azokban, akik verik a mellüket a nagy népnemzeti hazaszeretettől, ám készséggel együttműködtek a fosztogatásban.
Megkérdezte valaki, hogy mit érdemes kezdeni egy bérpalotával a XXI. századi Budapesten? Mi az adekvát funkció, amely biztosítja hosszú távon a szükséges befektetés megtérülését, miközben a város is maximálisan profitál belőle? Mert ha ez a kérdés felmerült volna, akkor szembe kellett volna nézni az ennél is alapvetőbb kérdéssel, miszerint Budapesten, egyáltalán Magyarországon, a befektetők és a település lakosságának érdeke össze van hangolva úgy, mint amikor Budapest a fénykorát élte, a XIX-XX század fordulóján? A válasz egyértelműen – nem! Nincs itt semmi összehangolva, a mutyi attól működik, hogy mindenki mindenkivel ellenérdekelt, és erre a jogszabályok még ráerősítenek.
A helyi adók kuszasága, az iparűzési adó maga azt üzeni, hogy ne légy sikeres! Bizonyítsd be, hogy nagyon szerencsétlen vagy, mert akkor egy csomó támogatást kaphatsz, ellenben, ha sikeres vagy, akkor újabb és újabb terhekkel pakolnak meg… Nem lehet sikeressé tenni egy várost, ahol mindenki azt kell bizonygassa, hogy szerencsétlen!
Sikeres üzleti tevékenységet, befektetést, jól meg kell tudni tervezni. A jó terv elkészítéséhez átlátható és minél kevésbé változó feltételrendszer szükséges. Éppen azért, hogy a vállalkozás nyereséges legyen, de ne kényszerüljön szabad rablásra ahhoz, hogy a sűrűn változó feltételek mellett is fennmaradjon. Magyarországon épeszű ember nem kezd semmilyen szolid nyereséggel kecsegtető vállalkozásba, hiszen a szolid nyereségét bármikor elhappolja egy újabb adó. A bizonytalan feltételrendszer taszítja a normális embereket is a szabad rablás vagy az adócsalás felé, sokszor akaratuk és habitusuk ellenére, a félelem okán.
Attól, hogy az iparűzési adó a vállalkozás sikerességétől függően változó érték, tulajdonképpen az önkormányzat is a lábába lő, hiszen nem tudja pontosan tervezni a bevételeit – az mások munkaképességén áll vagy bukik. Ha az ingatlan műszaki paramétereihez kötné a helyi adó mértékét, akkor nemcsak az önkormányzat, hanem a vállalkozás is pontosan tudná tervezni a jövőjét – a helyi, bázisadó a költségek egyik eleme.
A Dreschler-palotát hosszú távra tervezték – abban az időben (1886) lehetett… a MÁV Nyugdíjalapjának volt az elegáns bérháza – előtakarékosság, jó befektetés, amiből később tisztes nyugdíjat fizethettek (volna), ha a politikai széljárás nem dönti romba a terveket. Eltelt fél évszázad, és ma újra lehetne előrelátó üzleti terveket készíteni, valós igények alapján, ha volna, aki ezt képes lenne körültekintően megfogalmazni. A korrupt hivatalnokok és a várost nem ismerő külföldiek fantáziája a szállodáig terjedt, de azt sikeresen megmattolta az építésügyi előírás, amely még mindig zöld mezőben gondolkodik, és képtelen a meglévő városszövetet adottságnak elfogadni – a grandiózus projekt megbukott a garázson… hová teszik az előirás szerinti parkolókat? Azzal pedig nem törődtek, hogy éppen az ezredfordulón kezdtek rájönni világszerte, hogy az autóforgalmat talán mégsem kellene minden szempont elé helyezni. Az izraeli befektetőnek elege lett a magyar hivatalok töketlenkedéséből és eladta a házat egy másik befektetőnek, aki belebukott.
A rossz üzleti terv, az ostoba előírások olyan elemek ebben a történetben, amelyek egy felelősségteljes városvezetés esetén, megfelelő anyagi ösztönzők és büntetések rendszerében nem hagyták volna évekig húzódni az ügyet, hanem abba az irányba terelték volna, hogy a tulajdonjogot olyan befektető szerezze meg, akinek elég kreatív, ugyanakkor megalapozott a programja. Ehhez az önkormányzatoknál olyan szakembergárda kellene legyen, akik egyesítik magukban a szakmai tudást, a döntésképességet, és döntéseikért személyes felelősséget hajlandók vállalni – nem a politikusok jobbágyai, hanem önállóan gondolkodó és cselekvő emberek, akiket kellően megbecsülnek, hiszen nem csak a ma, hanem a jövő városának arculatát is befolyásolják a döntéseik. De ilyen emberek, ha vannak is, felőrlődnek a rosszul működő rendszer fogaskerekei közt. Ezért kell mindenekelőtt tiszta és átlátható rendszert alkotni.
Tel-Avivban már évtizedek óta létezett a helyi adó meglehetősen hatékony rendszere, amikor a város, amely gazdaságilag biztos lábakon állt, kidolgozta a stratégiai tervét és megreformálta a szervezeti rendszerét. Ezt a hatalmas munkát nem lehetett volna jól megcsinálni, ha nem támaszkodnak a civil lakosság legszélesebb rétegeinek tudására, véleményére, támogató együttműködésére. A polgármester nem akarta maga kitalálni, hogy mi jó a városlakóknak – megkérdezte. Szisztematikusan feltárták a lakosság véleményét, szándékait a jövőt illetően.
Talán, egy elég széles bázisú felmérés, persze sok-sok szakember bevonásával, kialakíthatna egy olyan programot a Dreschler-palota felújítására, amely a helyi igényekre alapul megint, hosszú távra előre gondolva, összeegyeztetve azzal a városszerkezettel, amely olyannyira értékes, hogy a Világörökség része. Amikor pedig megvan a konszenzusos program, ahhoz már meg lehet majd találni a megfelelő befektetőt, aki jó gazda módján kezeli ezt az épületet. Ez nem az állam dolga! Az állam, a helyi vezetés dolga olyan feltételeket teremteni, amelyben az érdekellentétek kiküszöbölhetők, az együttműködés megteremthető. Ma nem ilyen a rendszer, és ez bizony a kormányzat felelőssége. A podo-rendszerben a helyi adó bünteti a lustaságot, támogatja az aktivitást – ezzel teremti meg a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyát.
A következő részben arról lesz szó, hogy miért nem szabad lebontani a Magasházat Pécsett…
Szabadegyetem Pécs
Város az egyetemen, egyetem a városban – szekcióülés elé:
„Ha nincs kenyér – nincs Tóra, de ha nincs Tóra, akkor kenyér sincs!” – mondja az ősi zsidó bölcselet, arra utalva, hogy az ember szellemi és fizikai „táplálékának” egyensúlya teremtheti meg a jólétet.
Pécsett jó ideje megbomlott az egyensúly.
Amikor a másik tulajdonát következmények nélkül el lehetett rabolni, amikor kormányzati szintre emelkedett a fosztogatás, amikor az egyenlőknél is voltak egyenlőbbek, amikor a rendszerváltás szlogenjével a közjavakat kisajátíthatták a legegyenlőbbek.
Azóta, hogy a tisztességes munka, a tehetség és a szorgalom helyett a becstelenség, a pártkapcsolatok és a mutyi a sikeresség alapja – ez a város, ez az ország nem találja önmagát – idestova 70 éve. Akkor szakadt meg az a szerves fejlődés, amely Pécs (és az ország) fénykorában, a XIX. században oly biztatóan elindult.
A XX. század közepétől rossz döntések sorába csak ritkán keveredtek jók, az átgondolatlanság és a pazarlás mára lehetetlen helyzetbe hozta a város lakosságát. Ezen a 2010-es pénzpumpa sem segített – az ész nélkül elköltött milliárdok csak még nagyobb gondokkal tetézték a korábbiakat.
Pécsnek nincs megvalósítható jövőképe, mert vezetői már jó ideje képtelenek hosszú távra gondolkodni, cím-, és rangkórságban szenvednek, süketek a lakosság tényleges problémáira, mert azok megoldása olyan következetes munkát kívánó, kemény feladat, amely meghaladja képességeiket. Ma „nincs Tóra és nincs kenyér” ebben a városban, mert sem a szellemi, sem a fizikai potenciálját nem képes kihasználni.
Egy évvel ezelőtt írtam azt, hogy a város vitathatatlan értéke a klímája és a felsőoktatás, vagyis az a természeti környezet, amely szépségében itt-ott már eléggé megroggyant, de alapja a klíma, még megvan, és az a felsőoktatás, amely 30 ezer hallgatójával masszív városalakító tényező lehetne – ma mégsem az. Ezt a két alapadottságot, ami megkülönböztetné sok más magyar, illetve európai várostól, még mindig nem tudja kihasználni.
A siker záloga mindig ott rejlik az adottságokban, és abban a felismerésben, hogy mire nem vagyunk képesek. Sajnos, az öntudatos szerénység nem a magyar erényeket gazdagítja – az a megalománia és az önbecsüléshiány között ingadozik, amiből sok baj származott a történelem során, és ennek is eljött már az ideje helyére tenni.
Pécs nem igazán központja semminek, de ettől még remek város lehet, ha a döntések az egyéni aktivitást és a közösségi érdeket képesek egy irányba terelni.
A XXI. századi várostervezés merőben különbözik az előző évszázadétól.
Amíg a XX. században az autó bűvöletében az évszázados tradícióktól elrugaszkodott, utópisztikus architektúrájú, gyorsuló és növekvő város ideáljában elveszett az ember, az évezred végére mindez átértékelődött: az élhető város eszménye a városlakót tette a gondolkodás középpontjába.
Új városok, lakótelepek építése helyett a városrehabilitáció került előtérbe. Nagyra becsült professzorom, Láng Tivadar, már a hetvenes évek elején azt mondta nekünk, hogy „a Maguk életében a meglévő városok működőképességével kell majd sokat foglalkozniuk”, de Magyarországon, így Pécsett sem lett elfogadottá a komplex városgazdálkodás, mind a mai napig.
A „lassú város”-mozgalom szemlélete lehetővé teszi az olyan vidéki városoknak, mint Pécs megtalálni a saját, valódi arcát, anélkül, hogy bármiféle központtá vagy „fővárossá” akarna válni. A mozgalom kritériumrendszerével vitatkozva, meggyőződésem, hogy az 50 ezer lakosúnál nagyobb városok számára is lehet cél a minőségi életkörülmények megteremtése, nem kell házi lekvárt főzni, vagy a kézművesipart mindenek elé helyezni ahhoz, hogy a pozitív értelmű lassulás elveit magunkévá tegyük.
működőképes város = 1+1 több mint 2
Pécs esetében a „lassulás” legfőbb eleme kellene legyen a projekt-orientált építkezési mánia, és pénzszerzési láz helyett kielemezni a problémák gyökerét és elindítani az együttgondolkodás folyamatát – működőképessé tenni a várost! A város jövője nem a vezetői és a helyi értelmiség magánügye, hanem azoké is, akik pár évig élnek itt, amíg egyetemre járnak, és nem kevésbé azon szerencsétlen embereké akiket tudás híján az orruknál fogva vezetnek választástól választásig.
Pécs egyik legfőbb értéke az egyetem, de az egyik legaggasztóbb hátránya a leszakadó népessége, a folyamatos munkanélküliségből fakadó reménytelenség, a nyomor, a tudatlanság, amely „öröklődik”, ha a város tudatosan nem tesz ellene. Nem a főtér márványburkolata változtatja élhetővé a várost, vagy a város főépítészének jelmondata szerint „ahol jó élni”, hanem a városlakók elégedettsége. Miután sosem lehet egy város összes problémáját egyszerre megoldani, sehol a világon, a városgazdász igyekszik megtalálni „a fonal végét”, amelyet megragadva, a kaotikus állapotokat rendszerbe szervezi, vagyis a fonalgubancot szépen, lassan felgombolyítja. A városgazdász meglátja az egymástól távol lévő dolgok közti kapcsolat lehetőségét, azt, amely többletértéket teremt = 1+1 több, mint 2. Ami egy párkapcsolatban a kibontakozás feltétele, az egy városban is a fejlődés záloga! Nem a pénz, hanem a kapcsolati rendszer!
A városgazdász koordinál a különböző szakmák, az egymástól elszakadt tudáshalmazok között és jó (város)gazda attitűddel az igényeket és a lehetőségeket a pénz és az idő koordináta-rendszerébe helyezi. A városgazdász nem álmokat kerget, hanem stratégiai együttműködést szervez, miközben szakadatlanul dolgozik a megvalósítási programokon, amelyeket folyamatosan „visszacsatol”- ellenőrzi az eredményeket, amivel korrigálhatja a következő lépéseket. Ez a bonyolultnak látszó folyamat cseppet sem különbözik attól, ami egy jól működő családban, vagy egy termelő-szolgáltató vállalatnál történik – nem kell fetisizálni, csak következetesen dolgozni érte.
a válság, mint lehetőség
A válság, a pénzhiány nagyszerű alkalom arra, hogy az egész rendszert átszervezze a város. Költekezés helyett gondolkodni kell, a kevés pénzt oda befektetni, ahol a legmagasabb a megtérülés: az oktatásba, a képességfejlesztésbe. Ez lehet a város és az egyetem szoros kapcsolatának alapja.
Mivel évtizedek óta csak látogatóba jövök a szülővárosomba, alaposan áttanulmányoztam a Pécs Városfejlesztési Koncepciójához készült részletes helyzetfelmérési anyagot. Különös tekintettel a társadalmi és a gazdasági fejezetekre, és azt, ami az egyetemistákról szól. Mert a „kulturális városfejlesztés”-hívőkkel ellentétben, meggyőződésem, hogy Pécsett először a „kenyeret” kell biztosítani ahhoz, hogy „Tóra” legyen – a gombolyag kezdete a megélhetés, ám a megélhetés biztosításához olyan formákat kell választani, amelyek hosszú távra oldják meg a problémákat, és nem csupán egyetlen szektor számára.
Elméleti fejtegetés helyett a következőkben azt az „üzleti szellemű városgazdálkodási” gondolkodást igyekszem megmutatni, amely a konkrét problémák megoldásán keresztül folyamatosan fejleszti a várost. (Tachlesz – jiddis kifejezés, a zsidók akkor vágják el a filozofikus gondolatmenetet ezzel a szóval, amikor a lényeggel egyetértve, azt akarják megtudni, hogy mit kell tenni) Az alábbiakat tekintsék vitaindító javaslatnak, mert természetesen nem gondolom, hogy nálam a bölcsek köve, és mindenre tudom a választ – a cél az, hogy meginduljon az együttgondolkodás folyamata.
tachlesz,
avagy mit kellene csinálni már holnap reggel – mentori hálózat
Egyfelől van egy leszakadó népesség, amely helyzetéről nincs pontos „emberközeli kép”. Bizonyára vannak szétszórt ismeretek, statisztikák, de ezek nem oldják meg az érintettek problémáit. Létre kell hozni egy olyan adatbázist, amely megoldás-centrikus: erre a munkára vállalkozó egyetemisták egy-egy tablettel felszerelkezve, pontosan leírják, dokumentálják egy-egy család szociális helyzetét. Éppen úgy, ahogy azokban az országokban, ahol komolyan foglalkoznak a bevándorlókkal – az első lépés a problémák empatikus feltérképezése. Jobb helyeken erre nem fásult hivatalnokokat, hanem „feladatra éhes” fiatalokat alkalmaznak. Tipikusan egyetemistáknak való munka – ezért tisztességes, teljesítményarányos fizetés jár, és egyetemi tanulmányok mellett is kitűnően végezhető. A fizetség nem a felmérés elkészítéséért jár csupán, hanem a „kapcsolattartó” további munkájáért is, hiszen a lényeg az, hogy az ő segítségével a gondokat milyen hatásfokkal tudják megoldani.
Vagyis, mondjuk Kis Kata egyetemista felkeresi a hattagú Kolompár családot, és a lakhatáson, a foglalkoztatáson, az iskolázottságon keresztül minden problémáját felméri. Megadja az elérhetőségét, és ő maga is hetente egyszer felhívja a család valamelyik tagját, hogy az esetleges változásokról tudomást szerezzen. Ezek után a Katához hasonló egyetemisták egy közös megbeszélésen vesznek részt, amelyben a személyes adatok említése nélkül tájékoztatják egymást, hogy milyen problémákkal találkoztak, és azokat miként lehet megoldani. A megoldásokhoz szakmai segítséget kapnak egyfelől a városvezetéstől, másfelől az egyetemi szakember-gárdától.
Tegyük fel, hogy a Kolompár családnak és még több tucat hasonló családnak kritikus a lakáshelyzete: iszonyúan lepukkant az egyébként is önkormányzati tulajdonú lakásuk. Ezek a családok ráadásul egy azonos területen élnek… erre az egyetem építész – urbanista növendékei féléves tervként kidolgoznak egy megvalósítható felújítást, amit a város engedélyez, és az érdekeltek nagy arányú társadalmi munkájával, amit hozzáértő egyetemisták szerveznek meg, finanszírozza. Vagyis, magas hozzáadott szellemi energiával és szervezéssel pótoljuk az amúgy szűkös pénzforrásokat, csak olyan dolgokra költve, amely befektetés „megtérülése” azonnal tetten érhető. Óriási különbség van aközött, hogy valamit „kapnak”, vagy valamiért közösen dolgoznak!
Tegyük fel, hogy a Kolompár család négy gyermeke kissé elhanyagolja az iskolába járást. Egyrészt, mert nincs megfelelő ruhájuk, tanszereik, másrészt, mert senki nem toszojgatja őket, hogy menjenek. Kis Kata tehát megszervezi, hogy a város által szervezett használtruha-piacon a gyerekek kiválasszanak maguknak olyan ruhákat, amelyekben szívesen mennek iskolába, a város szociális alapjából beszerzik a szükséges iskolaszereket, majd pedig további négy egyetemista, személyes mentorként szegődik minden egyes gyerekhez, és addig segítik a tanulásban, amíg a gyerekek rá nem találnak a tudás izére. (Igen, ez is egy izraeli példa alapján született javaslat – ezt csinálják minden bevándorló gyerekével az első időben).
Tegyük fel, hogy Kolompár mama ugyan járt általános iskolába, de még az olvasással is vannak problémái, szakmája nincs, az immáron felújított lakásuk rendben tartása is nehézséget okoz neki, ezért Kata most egy nyugdíjas tanárnénit szerez mellé mentornak, aki szelíd türelemmel megtanítja mindarra, amit korábban, a körülményei folytán elmulasztott, így nem érzi majd, hogy a gyerekei többet tudnak nála, megerősödik az önbizalma, és idővel arra a kérdésre is határozott választ tud adni, hogy mit szeretne csinálni a házimunkán kívül.
Tegyük fel, hogy Kolompár papa már a lakásfelújítás során is nagyon szívesen dolgozott az építkezésen, emlékszik, hogy apja, annak idején kőművesként kereste a kenyerét, és miután családja minden tagja kezd aktivizálódni, ő is szeretne előrébb jutni – szakmát tanulni. Ebben az esetben Katának összetettebb feladatot kell megoldania, mert az egyetemen meg kell tudnia, hogy Kolompár papa képességei alapján a piaci igényeknek milyen szakma tanulása lenne a legmegfelelőbb. Esetleg, az egyetem kisvállalkozásokat segítő tanfolyamán résztvevőkkel kell kooperálnia, hogy egy kezdő üzleti vállalkozáshoz jó alkalmazott váljék Kolompár papából, idővel talán maga is vállalkozó lehet. Olyan munkát kell találni neki, ami perspektívát ad, amely felemeli őt a kilátástalanságból.
Tegyük fel, hogy Kis Kata egyetemi évei alatt szoros kapcsolatban van a Kolompár családdal, elméleti tudása mellé életét, személyiségét meghatározó gyakorlati tapasztalatokat szerez. Értelmiségi családi háttérrel, fiatal sebészként is képes a legegyszerűbb emberekkel szót érteni. Bár Győrből jött, az évek alatt megszerette Pécset, mert itt nem csak tanult, hanem hasznos munkát is végzett, amiért tisztességes pénzt kapott, ezért az egyetemi éveire úgy tekint, mint élete legjobb időszakára. Annál is inkább, mert a párját is itt találta meg, és a Magasház, amely éppen ebben az időben vált komplex lakóközponttá, amelyen belül előbb egyedül élt egy minigarzonban, majd a párjával összeköltözve egy kis, kétszobás lakásban, kialakítottak olyan lakásokat is, amelyek kisgyerekes családoknak is megfelel az első években, mert a házban bölcsőde, óvoda és gyermekfoglalkoztató is működik, nem csak éttermek, bárok, kávéházak és sport-központ.
Tegyük fel, hogy a Magasház az új pécsi „keltető” – a TV-torony mellett egy új, pozitív szimbólum, amire a városban úgy tekintenek, mint a reményteli jövő első fix pontjára. Mert a városháza felelős emberei elérték, hogy a tulajdonos eladja olyan befektetőnek (nem a városnak), akinek szívügye a win-win tipusú üzlet – helyi és külföldi szakemberekkel kidolgoztatta azt a modellt, amely hosszú távon jó befektetés mind a saját üzleti érdekei szempontjából, mind a városlakók számára. Miután rengeteg pénzt fektettek abba, hogy a lehető legkorszerűbb lakásokat és szolgáltatási rendszert kiépítsék, az egyetemre jelentkező külföldi, és hazai fiatalok számára a pécsi egyetem már nem csak a tanítás minősége, hanem a lakhatás és a szolgáltatások magas színvonala miatt is vonzóvá vált. Az egyetemistáknak nem kellett a legolcsóbb albérleteket felhajtaniuk a Kertvárosban, távol mindentől, ami számukra az élet, hanem kialakult egy olyan központ amely a gólyáknak a bekapcsolódást, a végzett diákoknak az önálló életbe való átmenetet jelenti, és ezzel elősegíti a városban maradásukat.
A Magasház nem egy kollégium, hanem „város a városban”, az egyetemi élet központja. Itt van az a „munkaközvetítő”, ami a mentori rendszert fenntartja, így az egyetemre beiratkozó diáknak nem kell garasoskodnia akkor sem, ha a szülők nem tudják anyagilag segíteni. A mentori rendszerben annál többet keres, minél jobb eredményeket ér el a mentoráltak önállósításában. Kis Kata két év alatt „lábra állította” a Kolompár családot, a gyerekek megszerettek tanulni, már nem kell senkinek noszogatni őket, a legnagyobb már gimnáziumba jár, és eltökélt szándéka maga is mentorrá válni. A papa és a mama is dolgoznak, gyarapodnak, büszkék saját erőfeszítésük eredményére, a szomszédság követendő példa mások számára is, egyre többen jelentkeznek, hogy szeretnék, ha ők is kapnának mentorokat. A város befektetése, az a pénz, amivel az egyetemista mentorokat fizette, a lehető legjobb helyre került, mert csökkent a munkanélküliség, nőtt az iskolázottság, és helyben maradt az itt tanuló egyetemista is. Igaz, egyetlen teret sem köveztek le kínai márvánnyal, és a párt-közeli vállalkozók is dühösek az elmaradt megbízások miatt, de a polgármester mégis megnyert magának rengeteg választót, akik elégedettek az életük alakulásával.
Tegyük fel, hogy Kis Kata diplomázása után a lakással nem volt probléma, de kérdéses volt, hogy a szakmájában sikerül-e megfelelő munkahelyet szereznie, ahol tovább fejlesztheti magát, és méltányos fizetést kap a munkájáért. De az eltelt évek során a pécsi egyetem és a város szoros együttműködésének híre elterjedt a világban, és nem csak szaudi diákok érkeztek nagy számban. Kelet Oxfordjaként kezdték emlegetni, olyan fejlődő oktatási és kutatási központként, amely egyre kevésbé függ az állami gondoskodástól.
Időközben a város vezetése átlátható, követhető és fejlődés-orientálttá tette a helyi adók rendszerét, eltörölték a bárcaadót (iparűzési adó), és bevezették a szolgáltatásalapú ingatlanadót, ami kiszámíthatóvá, tervezhetővé tette a beruházásokat. A Magasház sikere egyre több külföldi befektetőt is meggyőzött arról, hogy Pécsett értelmes partnerekre találnak a városvezetésben. A valamikori tüdőszanatóriumból világszínvonalú idősek otthonát alakítottak ki, ahol a vagyonos német és orosz nyugdíjasok mellett az előre kikötött kvóta szerint pécsiek is kapnak ellátást, a nyugdíjuk arányában meghatározott összegért.
A közösségi vagyongazdálkodás korrekt rendszere is kialakult, egyre többen mertek önálló vállalkozást nyitni, megszűntek a belvárosban a vak kirakatok, a város bevétele pedig szépen nőtt, amiből a Mecsek parkerdőt tették fokozatosan egyre szebbé, gigaprojektek nélkül, sziszifuszi, következetes munkával.
A közösségi közlekedés speciális, pécsi ága alakult ki – az elektromos maxi-taxi, amellyel bárhová eljuthat mindenki, a Zsolnay negyedtől a kilátóig. Mivel a környezetszennyező, benzinalapú közlekedést egyre több helyről szorították ki, szervezett magánvállalkozásként indult be a maxitaxi. A sofőrök önálló vállalkozók, de a szervezés központi, a legfejlettebb technológiával biztosítja a magas szintű szolgáltatást és a kihasználtságot, egyszerre.
A maxitaxi-rendszer benzinalapú járművei hatékony kapcsolatot teremtenek mind a Pécs-környéki településekkel, mind a fővárossal, ennek eredményeképpen a turistaforgalom évről évre nő, a vendégéjszakák száma megsokszorozódott.
Az egyetem külföldi diákjai családtagjainak kedvenc célpontja lett a város, a miniatűr multikulti, ahol a muszlimok, zsidók, ortodox keresztények is megtalálják a maguk otthonos sarkát. Igen, itt bizony jó élni, ezért idelátogatni is kellemes. Pécs, nyugodtan lehet végállomás, bárhonnan is jön valaki – ha van miért ideérkeznie. Az üzlet beindult…
Ám ahhoz, hogy ez a biztató jövő kialakuljon, már holnap reggel tenni kell – mindenkinek.
munkára fel, gyerekek…
Tisztában vagyok azzal, hogy a Hallgatói Hálózat, amely ezt a Szabadegyetemet szervezte a kormányzati intézkedések elleni tiltakozásul „indult be”. Megértem az egyetemistákat, hiszen amit a központi kormányzat művel az elképesztő ostobaság. Mégis azt mondom – nem várjatok tőlük semmit! Ők már nem változnak. Bizonyos dolgokat talán kikényszeríthettek belőlük, de alapvetően a Ti feladatotok lesz megváltoztatni ezt a világot, ahol a kiváltságok és a kényszerek káosza helyett kialakulhat az esélyegyenlőség. Nem a szocialista egalizmusé, hanem az, ami itt még sosem volt.