Fedél nélkül_1
A józsefvárosi szavazás megint felszínre hozta a hajléktalan-helyzet megoldatlanságát.
Azért kértem Virág Tamást, ennek a témának a szakértőjét, hogy beszéljünk erről, mert miközben magam is úgy érzem, hogy ezt a problémát rendeletekkel és büntetéssel nem lehet megoldani, mint városlakó cseppet sem örülök annak, amit nap-nap tapasztalok Budapesten.
Tehát, nem hiszem, hogy azt, ami ma van, el kell viselnünk, viszont szakértelem híján nem ismerem a lehetséges megoldásokat.
Azt hiszem, hogy legtöbben így vagyunk ezzel, és ennek az a veszélye, hogy ha a városvezetés a „rendcsinálás” jelszavával dönt valamiről, azt a többség támogatja, még akkor is, ha az a problémát csak továbbgörgeti, nem pedig megoldja.
A „beszélgetés” (e-mailes levelezés valójában) pár napja folyik közöttünk, és nem fejeztük be. Ezért több részletben közöljük, mert úgy gondoljuk, hogy hasznos „kibeszélni” a dolgokat. Egyben kérjük, hogy akiben felmerülnek újabb kérdések, tegye fel, hiszen ez nem a hajléktalanok, hanem mindannyiunk, közös ügye.
ema
– A 2011. április 27.-i cikkedben átfogó elemzést adtál a Józsefvárosban kialakult helyzetről, aminek a végén azt javasoltad, hogy kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket kellene különösen támogatni és a köztisztasági munkákba való bevonást is említed, amit magam is logikusnak tartottam, mint városgazdász. Most próbáljuk ezt „aprópénzre váltani”, vagyis az általánostól az emberi felé közelítsük, hogy is néz ki egy jó megoldás.
Ahhoz, hogy mi, laikusok megértsük a hajléktalanná válás és az abból való kilábalás útját, arra kérlek, hogy a praxisodból mondj egy-két példát. Természetesen, név nélkül, de olyan konkrét példát, amiben nem „a hajléktalant”, hanem az embert láthatjuk.
Tudod, elég sokat foglalkoztam a Holokauszttal, és azt tapasztaltam, hogy amíg számokról beszélünk, addig a legtöbb ember úgy érzi, hogy nem sok köze van hozzá, de ha egy-egy ember személyes történetén keresztül látjuk a folyamatot, akkor sokkal jobban megértjük az eszünkkel és a szívünkkel is.
vita
– Nehéz egy-egy sorsot kiemelni, ezzel egyúttal negatív mintává tenni, inkább azokat a csomópontokat, döntési helyzeteket sorolnám, melyek közül gyakran elegendő egyszer hibázni, majd végtelenül nehéz korrigálni. Ilyenek a teljesség igénye nélkül a széteső családok vagyonmegosztása, ahol a jövőbeni teher (gyerektartás) elkerülése érdekében az egyik szülő lemond az ingatlanrészéről. Ez gyakori még akkor is, ha jogilag így nehezen kivitelezhető, mert a felek megállapodása gyakran felülírja a jogszabályokat.
Egy másik – erősebben társadalmi – nagy csomag az a lakóhely, ahol nincs legális, reális bért kínáló munkalehetőség, és nincs olyan piacképes vagyon, melynek értékesítésével el lehetne költözni. Akár nagy egybefüggő területek is kialakulhatnak így, ahonnan tömegközlekedéssel igen drága, ráadásul gyakran lehetetlen az esetlegesen távolabb lévő munkahely. A család gyakran szakad, egy része próbál máshol megélni, abból esetleg még haza is küldeni, vagy rosszabb esetben együtt ugranak az ismeretlenbe.
ema
Őszintén megvallva, a kukázást rémes dolognak tartom, úgy gondolom, hogy aki a szemétben kotorászik, az önbecsülése javát már elhagyta valahol. És nem akarok úgy viselkedni, ahogy a legtöbben – elfordítják a fejüket, amikor a ház előtti kukák közt kotorászó embert meglátják. Nem hiszem, hogy ha megbüntetik, akkor nem fog kukázni, mert nyilván olyasmi vitte rá, ami a büntetéssel nem szűnik meg, de mond, mit tehetek én azért, hogy ne kukázzon egy sor szerencsétlen ember?
vita
ema
Mit szólnál a következő dologhoz:
1. az önkormányzat felhívással él, hogy minden olyan ember, aki eddig kukázni kényszerült, mert más megélhetése nincs, jelentkezzen lomtalanítónak, takarítónak.
2. tegyük fel, hogy a hajléktalanok, ha kicsit több jövedelmük lenne a szervezett lomtalanításból, takarításból akkor felvállalnák.
3. az önkormányzat gondoskodna, hogy minden ilyen ember kapjon minimális lakhatást és tisztálkodást, ezen felül pedig meghatározott helyeken reggelit és estebédet, hogy ételért ne legyen szüksége kukáznia.
4. az önkormányzat egyenruhát adna, amit a központi mosodában lehetne leadni – amit szintén, a jelenlegi hajléktalanok üzemeltetnének.
5. minden nap, a reggeli után, a társaság egy része a közterületek takarításával foglalkozna, másik részük járná a kijelölt körzetét, és minden lakásból közvetlenül hozná el a még használható tárgyakat – műszaki cikkeket, bútorokat, ruhákat. Mivel mindenkinek saját körzete lenne, a lakókkal, a közös képviselőkkel kapcsolatba kerülhetnének, ami talán, emberileg is fontos része lenne a társadalom kivetettjeiként élőknek.
6. a használható tárgyakat, az önkormányzat által létesített, szakosodott raktárakba kellene bevinniük, vagy egyedül, vagy nagyobb tárgyak esetén együttműködve. Itt számítógépen rögzítenék, hogy ki milyen szorgalommal dolgozik, és a minimális bérén felül, ennek alapján kapna prémiumot. Ezeket a tárgyakat ugyanis nyilvános árverésen az önkormányzat eladná – ebből lehetne bevételre is szert tenni, hiszen a cél nem az, hogy ezeket az embereket állandóan segélyen tartsuk.
Mit gondolsz, egy ilyen elképzelés használna a hajléktalanoknak?
vita
ema
Másként kérdezem: Te mit tennél, ha lenne hozzá hatalmad és korlátlan pénzed?
BÖSZmeség
A böszmeség 2006-ban nyert teret a köznyelvben, hogy aztán szépen elterjedjen a magyar politikai kultúrában. Most viszont hivatalos rangra jutott a Budapesti Önkormányzatok Szövetsége – BÖSZ megalakulásával. Akár nemzetközi rangra is pályázhatnánk ezzel a szervezettel, minden bizonnyal elérnénk a böszmeség világcsúcsa címet.
De nézzük sorban, hogy miért illik erre a szervezetre a böszme melléknév oly tökéletesen:
1. oktalan – Budapest főváros kerületi önkormányzatainak szövetségét, mióta ez a város létezik (1873), a fővárosi önkormányzat kellene jelentse. Az, hogy az együttműködésre képtelenek a résztvevők, az nem szervezeti kérdés, hanem azoknak a politikusoknak a személyes, emberi problémája, akik történelmi tradicióként a széthúzást, a rivalizálást, az egyéni érdek mindenekfeletti érvényesítését, az ügyeskedést és a másik fél átejtését szívták magukba.
2. ormótlan – A szervezet megalakítását a főváros kormányhivatala segítette. Egy másik értelmetlen szervet. Pontosabban, ha a kormány szándéka a főváros felszámolása, akkor lehet, hogy van „értelme”, csak nem emlékszem, hogy a főváros lakosságát erről megkérdezték volna.
3. pimasz – Miközben valóban szükség lenne egy, a közösség érdekében történő összefogásra, amely korszerű jövőképpel állna elő, mind a főváros, mind pedig a vonzáskörzetében élők igényeire és jogos elvárásaira épülve, újabb politikusi perpatvarral tereli el a figyelmet a lényegről. Ráadásul, feltételezi, hogy a fővárosiak szemét ki lehet szúrni ilyen pótcselekvéssel, vagyis még hülyére is vesz minket.
Persze, egy dologban igazuk van, akik ezt a manővert megszervezték: megtehetik, mert az érdekeltek, vagyis a város és a környező települések lakó nem tesznek semmit ellene. Mint a birkák, akiket nem csak a gyapjújuktól fosztottak meg, hanem szabad akarattal és cselekvési képességgel sem rendelkeznek. Megszokták, hogy a fejük fölött döntenek.
Origó oh!
Az adottság sosem elég a sikerhez. Akár egy emberről, akár egy városról van szó.
Budapest nagyszerű adottságokkal rendelkezik, amelyeket vezetői sorra tesznek tönkre, mint egy tehetséges, jó családból való sosem-nő-fel-kamasz, aki elissza az eszét, agyonfüstöli a tüdejét, kábítja önmagát egy vizionált jövővel, amit saját erőből elérni nem képes. Ha a tehetség tunyasággal párosul, abból semmi jó nem lesz.
Demszky Gábor pocsék főpolgármester volt, és minden bizonnyal nehéz örökséget hagyott maga után. De ezzel együtt is, november óta kicsit több kellett volna történjen, mint néhány köztér átnevezése és díszpolgár-avatás-törlés, hajléktalanok ellen hozott betarthatatlan jogszabályok.
A rendszerelvű változások irányába semmi nem mozdult el.
Tarlós István honlapján lévő: Merre tovább Budapest? című előadásában elég furcsa kifogást hozott fel arra, hogy miért nem működőképes Budapest – mert egymilliósra tervezték, nem akkorára, amekkora ma! (video 5:15)
Vagyis, ha elérjük, hogy Budapesten csak egymillióan éljenek, akkor minden klappolni fog? Alig hiszem. Mert a városok nem így működnek. Teljesen mindegy, hogy a XIX. század végén mire tervezték ezt a várost! A lényeg, hogy mit teszünk vele ma!
Sőt, szerencsénkre, akkor, meglehetősen előrelátóan terveztek, holott sokkal kevesebb példaképük volt, mint nekünk lehetne manapság. Akkor, csak néhány évvel voltunk lemaradva a világ élenjáró nagyvárosaitól, amely lemaradást, a magunk módján, meglehetős gyorsasággal behoztunk – ezért csak elismerés illeti a 140 évvel ezelőtti döntéshozókat.
Ma viszont legalább fél évszázaddal kullogunk a városfejlődés élbolyához képest, és semmi nem mutat arra, hogy a távolság csökkenne. Ellenkezőleg.
Amit a közlekedés elvrendszeréről mondott a főpolgármester, nagyjából igaz. Csakhogy ez is csupán vágyálom mindaddig, amíg a város nem képes gazdálkodni. Ez nem egyenlő az adókivetési joggal. Természetesen, kell önálló forrás, de a bevételek és kiadások átlátható rendszere nélkül semmilyen plusz-forrás nem váltja meg a várost.
Az építész-tanács felállítása tetszetősnek tűnő lépés, de korszerűnek nem mondható. Hűbéresi rendszerben igaz, hogy a város ura megbízza a maga kedvenc építészét. A XXI. század várostervezése kicsit bonyolultabb ennél.
Azért megnézném, hogy miként fog Zobóki Gábor Finta Józseffel és Ráday Mihállyal közösen projekteket megrajzolni, vagy városfejlesztési stratégiát kidolgozni. Tel-Avivban 600 ember szisztematikus, több éves, együttes munkája eredményeként készült el – nem pedig kiválasztott, mégoly neves építészek és médiaszemélyiségek agyából pattant ki.
Budapest ikonja – elavult gondolat. Az ilyen kirakatberuházásoknak akkor van értelme, ha egyébként a város működőképes, csak unalmas, jellegtelen, érdektelen.
Budapesten nem ez a probléma. A turisták tudják miért jönnek ide, megtalálják a maguk érdeklődésének megfelelő helyi specialitásokat. Hogy ezek nem éppen a fennkölt úri izlésnek megfelelőek? Hogy könnyű nőcskékről és a korlátlan, következmények nélküli duhajkodásról híresült el a magyar főváros? Azon semmilyen ikonikus projekt nem változtat!
A kurvák és kocsmák fővárosának kétes dicsősége akkor múlik el, ha az itt élő emberek élete és környezete változik meg gyökeresen! Ehhez pedig több kell, mint közlekedésfejlesztés vagy törvénykezés. Korszerű városrehabilitációs tudás, politikusi bátorság, és empátia, amely lehetővé teszi a lakossággal való együttgondolkodást és közös cselekvést.
Urbitális
Az önkormányzati választások utáni változások jegyében átszervezték a Studió Metropolitana-t. Nem csak a korábbi igazgatót cserélték le Eszter Elemérre, hanem a stábot is alapcsosan karcsúsították. A jelenleg csupán 10 főből álló fővárosi cég profilváltáson megy át – hangsúlyosabb a PR tevékenység, miután a stratégiai tervezést átvette a Kerekes György vezette városépítési főosztály.
Szakmai körökben a változást kétkedéssel fogadták. A magam részéről optimistán nézek a jövőbe, mert a startégiai tervezést szerintem is a fővárosnak házon belül, állandó munkaként kell végeznie, a főosztályok közötti maximális együttműködéssel, ugyanakkor a városnak szüksége van egy olyan cégre, amely folyamatosan kézben tartja az oda-vissza kommunikációt.
Az érdemeket hangsúlyozó reklámtevékenységnél is fontosabb ugyanis a városlakókkal való kontaktus, hogy végre olyan stratégiai terv szülessen, amelyet az ittlakók is magukénak érezhetnek, és nem csupán a fejük fölött eldöntött okosságok.
A StudMed idei tevékenysége az Urbitális majális és különböző nemzetközi fórumokon a város propagandája. Az Urbitális Majális 2008 óta létező program, amely célja alapvetően az identitásfejlesztés, miközben a tavaszi programok akár a túristák számára is jelenthetnek időszaki látványosságot. 2012-ben a „tematikus utcák” lesz a vezérelv. Már most elkezdődött egyfajta közös gondolkodás azokkal a civil szervezetekkel, amelyek a város különösen „felkapott” részeiben működnek. A civilek, a helyi vállalkozók és a városfejlesztésért felelős szakemberek együttműködése azonban nem csak fesztivál-rendezvények előkészítésénél lehet fontos.
A jó városfejlesztési stratégia kialakításához szervezett helyzetfelmérés szükséges – Tel-Avivban ez három éven át, 600 ember bevonásával készült, amelynek eredményéről egy vaskos kötetben számoltak be, 2002-ben. Csak ezek után fogtak hozzá a jövőkép kialakításához, amely újabb három év alatt, a lakossággal való folyamatos párbeszédben született meg. Igaz, ezek után felgyorsultak az események, mert attól kezdve, hogy tudták, és a városlakókkal egyetértésben elfogadták a célirányt, könnyebb volt konkrét projektekről dönteni.
Az izraeli ingatlanbefektetők, akik a kilencvenes évek elején még külföldön, köztük Magyarországon is dolgoztak, ma már rendre visszatértek, és izraeli viszonylatban is – ahol mindig is sokat építettek a népesség rohamos növekedése okán – felgyorsultak az események. Egyszerűen azért, mert mindent, még a szervezeti felépítést is, az alaposan kidolgozott célok elérése érdekében alakítottak át, illetve alakítanak folyamatosan, ott, ahol szükséges. Amikor az év elején betértem a korábban jól ismert városházi, építésügyi részlegbe ( külön épületben van a „handasza”) a főépítész szobáján kívül szinte semmit nem találtam úgy, ahogy korábban volt. Még az alkalmazottak testbeszéde is megváltozott.
Pedig az üzleti szellem, amely ez esetben egyáltalán nem pejoratív értelemben használatos, nem volt idegen a korábbi városvezetéstől sem. Tel-Aviv a helyi adók, szolgáltatás-alapú, áttekinthető rendszerével, jelentős saját bevétellel rendelkezett. Az elmúlt évtizedben azonban tovább növelte gazdasági önállóságát, éppen azzal, hogy közmegegyezéses célokat tűzött ki, és azokhoz rendelte a forrásokat. Magyarul, a város a maga, különleges adottságaival, hatékonyan gazdálkodik – ettől tud iszonyatos erővel fejlődni.
Budapestnek is megvan minden lehetősége arra, hogy nagyszerű várossá váljon, ha a városvezetés szakít az elmúlt húsz év hagyományaival, partneri viszonyt épít ki a városlakókkal, és rendbe teszi a financiális alapokat. Ez az alfája és az omegája a XXI. századi, élhető városnak.
A StudMed szerepe ebben meghatározó lehet.
Vezetője, kinevezése előtt egy olyan ingatlanfejlesztésben vett részt, amely fenntartható módon kombinálta a non-profit és a for-profit tevékenységet.
Az értékek megőrzésével biztos anyagi bázist teremtett az újonnan megnyílt Piarista iskola működésének, és igyekezett optomalizálni az épület városi térhez való kapcsolatát.
Ilyen win-win tipusú megoldások szükségesek a város más részein is. Ez nem mindig könnyű feladat, de cseppet sem lehetetlen.
Romokon viruló élet
A Szimpla Kert a pesti romkocsmák klasszikusa.
Budapest pedig, ha tetszik, ha nem, ma már híresebb a romkocsmáiról, mint a Parlamentről, vagy a dunai panorámájáról.
A romkocsmák még a gazdasági válság közepette is elég jól mennek, adóbevételt jelentenek.
Városélénkítő szerepük vitathatatlan, de éppen ezért, azok számára, akik a környezetükben élnek, számos kellemetlen következménnyel is jár a működésük. Pontosabban, nem annyira a kocsma maga, hanem az onnan kiáramló, randalirozók zaja, mocska.
Látszólag a romkocsmák és a környék lakóinak érdeke ütközik.
Ha jobban megvizsgáljuk a problémát, akkor kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó.
A problémák megvitatására és hatékony megoldására a Szimpla Kertben időről-időre rendeznek összejöveteleket, amelyre a környék lakói és az önkormányzati képviselők mellett meghívnak szakembereket, más kerületekben, más városokban dolgozó kocsmárosokat.
Volt ilyen az N6N7 fesztivál keretében, ahol a diskurzus az egész Zsidónegyedet érintette, folytatódott az új önkormányzati vezetés részvételével, egy áprilisi kerekasztal-megbeszéléssel, majd május elején, a romkocsmák évtizedes történetével foglalkozó kiállítás és dumapartival.
A romkocsmák multifunkcionális helyek – merőben különböznek a szóösszetételben szereplő kocsmák, korábban ismert formáitól.
Kívülről, a hajnali utcán, csak az alkoholtól átitatott egyedek viselkedése látszik, de aki veszi a fáradtságot, és bemegy egy ilyen helyre a nap különböző óráiban, akkor nagy valószínűséggel megérinti a hely varázsa.
A romkocsma gyökeres ellentéte az intézményi korlátoltságnak, annak a szürke életnek, amire az átlagban gondolkozó diktatúra szocializálta az embereket Magyarországon.
A Kazinczy és hasonló utcák fakó lepusztultsága nem izgatta a hivatalt, de még az ottlakók többségét sem. Ám amikor ebbe a poshadt légkörbe befészkelte magát az intellektus, a cselekvőképes változtatni akarás, a művészi hajlam, és persze, ami a legbosszantóbb, hogy ezek a kocsmárosok senkitől nem kértek szívességet, nem akarták eltartatni magukat a közösséggel, mert értéket, és bevételt egyaránt termelnek – na ez aztán kiveri a biztosítékot!
Üzleti vállalkozás, amely gazdaságilag és kultúrálisan is sikeres! Maga az ördög – azok szemében, akik csak a közpénznyelő elitkultúrát ismerik.
Nem a romkocsmákat kell kitiltani, korlátozni a nyitvatartásukat, vagy hermetikusan elzárt „vigalmi negyedekbe” tömöríteni a szórakozást, hanem a városvezetésnek kell alapvetően másként kezelnie a felmerülő városi problémákat.
A Kazinczy utcában botrányosan rossz a közvilágítás, gyalogos közlekedésre alkalmatlanok a járdák, az úttest felét parkoló autók foglalják el, a forgalmi sávban nem ritka a főútvonalak dugóitól menekülő átmenő forgalom, koszos, büdös a közterület, rendőrt mutatóban sem lehet látni.
Vagyis ahhoz, hogy a környék belvárosi jellegéhez méltó viselkedési kultúrát elvárhassunk, elfogadható városi közterületet kellene teremteni. Nincs erre pénz – vágja rá a csípőből tüzelő politikus, aki nem tud rendszerben tervezni. Az elmúlt évtizedek politikusai nem tudtak. Úgy akartak javulást elérni, hogy közben semmi ne változzon. Na ez, nem megy.
Berlinben a romkocsmák a városrehabilitáció motorjai lettek, mert a környék fellendülésével a lakások bérlői kicserélődtek, a magasabb lakbérből több jut a felújításokra és így a környék lassan fizikailag és mentálisan is megújul. Az utcák rendjéről pedig az arra hivatottak gondoskodnak. A dolgok a helyükre kerülnek.
Budapesten nem az a baj, hogy a lakások magántulajdonban vannak, hanem többek közt az, hogy minimális a mobilitás. Ez nem gazdasági, hanem mentális kérdés első sorban. „Itt születtem, itt halok meg, ha fene fenét eszik is.” Ezen a talajon csak a panaszkultúra virágzik. Ellenben, ha a városvezetés úgy kezelné a rábizott területet, mint a „jó gazda”, akkor számtalan megoldási lehetőség kínálkozna. Ezek sorába a csendrendelet nem tartozik.
A kérdés, amit a városvezetés fel kell tegyen elsőként, hogy mit akar elérni?
A városgazdász válasza: legyen a belváros olyan élő szövet, amelyben a különböző élettevékenységek harmonikusan tudnak egymásba kapcsolódni a nap 24 órájában.
Megőrizni, ami érték és hozzá fejleszteni azt ami ma nem jól működik. Ehhez komplex városrendezési és városgazdálkodási programot kell készíteni a lakosság bevonásával, utóbbit önfenntartó rendszerként értelmezve korrekt üzleti tervként is megjeleníteni. Magyarul: a feladat mellé rendelt forrást a jól elvégzett munka kell finanszírozza. A jó működés mintája a természet körforgása.
A problémamegoldó gondolkodás nem abból indul ki, ami rosszul működik, hanem először felvázolja az optimális működés elemeit, majd azt figyelembe véve határozza meg a „hiányzó részleteket”. Igy olyan megoldásokhoz juthatunk, amelyekhez a jelenlegi rossz működés elemzésével aligha.
Esetünkben, a nap 24 órájának különböző intervallumaiban aktiv népesség harmonikus együttélésének szabályait közmegegyezéssel kell kialakítani. Ezek még nem rendeletek, csupán egyfajta városi etika, illemkódex.
Példának okáért, a mediterrán településekben íratlan, de betartott szabály a szieszta – délután 2-4 között nagyon nagy pofátlanság zajongani. Olyannyira, hogy ha valaki egy társasházban felújítja a lakását, akkor ezekben az órákban csak olyan munkát végeznek, ami nem jár zajjal. Figyelmesség, közösségi elvárás, semmi több. Ugyanez vonatkozik arra, hogy például Izraelben pénteken délután és szombaton egész nap, alacsonyabb fordulaton zajlik az élet. Senki nem követeli meg ezt rendőri erőszakkal – koncenzus. Viszont, azt is tudomásulveszik, hogy csütörtök este a mulatozások, házibulik éjszakája, és szombaton késő estig sem éppen csendes a város.
Van a városnak egy ritmusa, amit mindenki elfogad és ahhoz alkalmazkodik. Ha nincs ilyen, azt pótolni kell, de nem önkormányzati hivatalok íróasztalai mellett, hanem a település közösségével való folyamatos konzultáció keretében. Minél inkább illeszkedik a kor és a hely szelleméhez, annál kreatívabb eszközökkel lehet a közmegegyezésen alapuló városi etikai kódexet megismertetni az idelátogatókkal is. Ebben a romkocsmák „szürkeállománya” tökéletes partner lehet.
A következő lépés, hogy a szabályok közül azok, amelyek betartását a közösség kritikusnak ítéli meg, mondjuk az este 11 utáni zajszint és a köztisztaság, arra a meglévő rendeleteket aktualizálni kell, és a városi etikai kódexhez hasonlóan közzétenni. De ebben az esetben, itt nem állunk meg, mert a kritikus tettek következetes büntetése egyfelöl elrettentéssül szolgál, másfelöl megteremti a rendfenntartás anyagi bázisát.
A korszerű városgazdálkodás mindent költségelemekre bont: ha a belváros rendfenntartása és köztisztasága a fokozott használat következtében külön feladat, akkor ennek a fedezetét is ugyanonnan kell finanszírozni. Ha ehhez, legalábbis kezdetben, fokozott rendőri és köztisztasági kapacitás szükséges, akkor a rendbontókkal kell megfizettetni ezt a költséget. Tehát a kiadás és a bevétel ugyananott jelenik meg. Üres üzlethelyiségekben ki kell alakítani azokat a rend és köztisztasági pontokat, amelyek hálózata ellátja az adott körzetet. A rend helyi őrei ide hozzák be a rendbontókat – utcán üvöltözőket, sarokbavizelőket, stb. – a nap 24 órájában. Innen a megfelelő büntetés kifizetése, és kijózanodott állapotban szabadulhat az illető. Ha sem maga, sem rokonai nem tudják, vagy nem akarják kifizetni a büntetést, akkor köztisztasági szolgálattal megválthatja a pénzbüntetést. Bizonyos esetekben, amikor valaki odarondít az utcára, például, a dolgot nem úszhatja meg pénzbüntetéssel, csakis néhány órányi utca-takarítással. Legyen az illető magyar, vagy külföldi, a szabály mindenkire vonatkozik.
Az első hónapokban bizonyára nagy lesz a forgalom ezeken a helyeken, de ahogy javulnak a közállapotok, annál kevesebb ilyen őrszobára lesz szükség, beáll egyfajta egyensúly. A finansziális átláthatóság pontosan azért nélkülözhetetlen, mert csak így lehet követni az igényeket. A kezdeti dömping után kevesebb kapacitás is elegendő a szintentartáshoz.
Persze, ez csupán a zaj és tiszatás kérdését oldja meg – ami azért nem semmi, de nem is a teljes siker. A negyed fellendüléséhez nélklözhetetlenek a szintén rendszerelvűen felépített helyi adók, de erről már írtam egy korábbi cikkben.
Hajléktalanítás – nyócker
Ma került a Fővárosi Közgyűlés elé az az előterjesztés, amely 50 ezer forintra büntetné a hajléktalanokat, akik életvitelszerűen használják a közterületet. Úgy gondoljuk, hogy ez az intézkedés nem visz közelebb a probléma megoldásához, mert az összetettebb annál. Egy hajléktalantól pénzbüntetést behajtani pedig nem életszerű.
Lapunk már korábban is foglalkozott a hajléktalanügy egyik szegletével, az aluljárók kapcsán, most viszont egy szakembert, Virág Tamást kértünk meg, hogy írja le véleményét.
Józsefváros polgármestere az utóbbi időkben gyakran emlegette a hajléktalanokat. Akik nem is illetékesek itt, értve ezalatt, hogy nem a környéken váltak fedél nélkülivé. Annyira nem mélyül el a témában, hogy ennek néhány okát is felemlítse, viszont regulázna, csökkentené az intézmények számát, és – hogy az irányt mindenki értse – kezdeményezése eredményeként néhány hónapja helyi rendelet bünteti a kukázást is.
A hajlék nélkül élő embereket segítő szolgáltatások valóban aránytalanul fedik le a fővárosi kerületeket, és tényleg rengeteg működik a nyóckerben. Rengeteg, mind az intézményeket, mind azok férőhelyeit, szolgáltatásait nézve.
Van két helyi „ősintézmény”, a Dobozi utcai Üdvhadsereg által működtetett szálló, valamint egy korábbi munkásőr-laktanya a Vajdahunyad utcában, ami több mint húsz éve a Menhely Alapítvány otthona. Az elmúlt húsz évben gombaszám szaporodtak az új intézmények, amiben volt, amikor tevőleges része volt a kerületi önkormányzatnak is – például a Dankó utcai ingatlan átadásakor -, és volt, amikor nem kérdezték meg a helyi képviselőket, mert mondjuk a Fővárosi Önkormányzat tulajdona az ingatlan (ilyen például az Alföldi utcai vagy a Könyves Kálmán körúti intézmény).
A Palotanegyed és a Tisztviselőtelep „fel van mentve”, a kerület legszegényebb részeiben létesültek szociális ellátó pontok, így ott, ahol vannak, egymástól akár 100-200 méterre működnek. Ezzel persze akarva-akaratlanul a környékben tartják ügyfeleiket, akik élik életüket, és zavarnak sokakat még akkor is, ha nem könnyű eldönteni, ki is hajléktalan. Nem mindig az, akit annak nézünk.
A polgármester jól ráérzett a közhangulatra, ügyesen apellál a lokálpatrióta érzelmekre, miközben sok – a helyzetet előidéző, és megoldhatatlanságát máig segítő – tényezőről mélyen hallgat. Bármit akar tenni, figyelembe kell vennie például, hogy bár jelenleg önkormányzati feladat a hajléktalan emberek ellátása, az elégséges szolgáltatás nincs meghatározva, és akkor sem történik semmi, ha egy kerület inkább máshol látná a fedél nélkülieket. Budapesten a Fővárosi Önkormányzat az illetékes (nem volt ez mindig így, korábban a kerületeknél volt a kötelezettség), és persze nincs olyan terület, amely ne tartozna valamelyik kerülethez is. Valahogy húsz év alatt az alakult ki, hogy a szabad (piacképtelen helyen lévő és/vagy minőségű) ingatlanokat biztosítják erre a célra, gyakran olyan környéken, ahol a tevékenység nem okoz azonnali tiltakozást, a lakók nem jó érdekérvényesítők. Ezzel viszont a szereplők egyszerűen kikerülték a megegyezési kényszert, így maradt az, hogy mindenki morog, de már „helyzet van”. A feszültség nő, leginkább a szereplők változása jelenthet új kitörési pontokat, ahogy történik most is. Csakhogy legkevésbé az intézményekbe járók a felelősek a helyzetért. A polgármester-társakkal kellene egyeztetni, és a nagy, egész napra a város közepén az embereket „lekötő” szolgáltatások rendszerén változtatni. Például az ételosztás a Blaha Lujza téren már környezetformáló tényezővé vált.
Ha csak a kerületi lakás- és helyiséggazdálkodást nézzük, pontosabban annak a teljes átláthatatlanságát, vagy a közterületekkel való rideg önkormányzati bánásmódot, azt látjuk, hogy nem a „csöves-probléma” rántja le a környéket, hanem nincs koherens üzemeltetés, így szanaszéjjel futnak a dolgok. Ezen a nyilvános illemhelyek telepítése sem segít, mert a lényeg az, hogy sikerül-e tisztán működtetni. Azaz a kerület nem bánik sem jobban, sem rosszabbul a közterületein élőkkel, mint mondjuk az ott felnövő gyerekekkel, idősekkel (játszóterek, parkok).
Már a problémafelvetésben is mélyebbre kellene menni a „zavar, ezért üldözzük el” szintnél, intézményről intézményre végig kéne gondolni, hogy milyen megoldások lehetnek, és azt gondolom, alapvetően az emberibb, kisebb, ezért akár költségesebb ellátási formákat kéne preferálni. Viszonylag jól megsaccolható, hogy egy környék teherbíró-képessége mit visel akár plázákban, akár kocsmákban, akár szociális szolgáltatásokban. Eddig ezzel senki nem foglalkozott, egymástól függetlenül folyt az intézményi fejlesztés és a lakókörnyezet élhetőbbé tétele, melynek előfeltétele lenne az egész újragondolása.
Ki lehet a kerületből üldözni a hajléktalanokat, szegényeket, bár nem könnyen és nem tartósan. Viszont ezt az energiát, figyelmet sokkal jobb lenne arra fordítani, hogy lássuk, mi is van itt, ebből kinek mi okoz problémát, és mik lehetnek a megoldási utak.
Józsefvárosnak hajléktalan-ügyben nagy erőssége a tolerancia, ha ezt vegyítjük az üres helyiségek átmeneti/tartós szociális célú felhasználási lehetőségének versenyével, valamennyi lakás bevonásával, olyan kicsi intézmények, szolgáltatások kialakításával, melyek személyességüket meg tudják őrizni, akár békésebb is lehet az együttélés. Mindezek mellett szükséges lenne a tömegellátás csökkentése, az intézmények szétköltöztetése.
Azt, hogy a kerület milyen segítő, mind a lakosok, mind az ügyfelek felé folyamatosan közvetíteni kellene, hangsúlyt fektetve arra, hogy itt is kényes egyensúlyról beszélhetünk. Folyamatosan működő fórumot kellene kialakítani környékbeliekből, ellátókból, segítettekből, ami előremozdíthatná a tervezést, a koordinálást. Ezekben az önkormányzat különböző (szociális, városüzemeltetési, stb.) műhelyeire is fontos szerep hárulhatna.
Felhasználván a helyi erőforrásokat, érdemes lenne a kicsi, meghökkentő, kreatív projekteket különösen támogatni. A körúton simán elférne egy olyan kávézó, használtruha-bolt, melyben hajléktalanok dolgoznak, be lehet őket vonni a kerület tisztán tartásába.
Nekünk, de nem velünk
A nyolckeres Mátyás átváltozásai
A Magdolna negyed évek óta tartó – és remek sajtót élvező – rehabilitációjának egyik központi eleme a Mátyás tér felújítása. A negyed szélén lévő apró tér átalakítása a híradások szerint közösségi tervezés eredménye, és az új funkcióknak a „környék zöme erősen örvend”. Erről a helyiek többsége nem tud, sokan aggódva figyelik, mire is megy az uniós támogatás, és attól tartanak, a kerületi patyomkin-beruházás hamarabb megy tönkre, mint amennyi idő alatt épült.
A teret a rendszerváltozás óta egyszer már gatyába rázták, és már azt követően szebb és használhatóbb volt, mint a kerület sok más közterülete. Igaz, ehhez fontos szempont, hogy Józsefváros kíméletlenül elbánt sok térrel, elég megnézni a Horváth Mihály vagy a Kálvária tereket, illetve az évek óta építési terület Köztársasági teret, vagy a részben felújított, mégis használhatatlan Guttenberg teret.
Ekkor Mátyásunk közepére egy kis kockakövekből kirakott kör került, ahonnan mind a négy sarka felé vezetett gyalogút, a Dankó utcai részén egy kisebb kockakör és egy játszótér volt. A tér közepén egy nagy lámpa világított, körben padokkal, a régi fák kissé viharverten – a 2006. augusztus 20. estéjét követően nagyon viharverten – próbáltak árnyat kínálni.
Négy éve nyáron kezdték el a tér újabb felújítását, ez teljes átalakítást jelentett. A tervek szerint különböző használók számára alakították volna ki a terület „sarkait”: a volt játszótér helyére fák kerültek, és maradt néhány paddal bekerítetlenül a kutyások és a hajléktalanok részére, legalábbis ezt mondta a felújítást szervező Rév 8. Zrt. munkatársa. A kerítéssel elzárt, új világítást kapott terület egyik sarkára került a kibővített játszótér, középre egy nagy aszfaltos terület, mögé hely néhány széknek és asztalnak, ahová a főiskolásokat várták, valamint a téren működő szociális otthon lakóinak is két asztalnyi rész. Végül sem a főiskolások, sem a nyugdíjasok beszélgetős részei nem készültek el, pontosabban a fiatalokét a napokban pótolják, de az idősebbeknek a bejáratot sem építették ki. Sajnos a kapukkal kialakítsuk óta gond van, mert hiába van belőlük 6 darab, csak a négy sarkon lévőt nyitják ki, így a többi használhatatlan, így felesleges volt például az egyik elé leülős részt tervezni. A kerítés más nem várt gondot is okozott: azon kívül jelenleg térdig lehet járni a kutyagumiban, sem tábla, sem szemetes, sem zacskó, sem betartott rendelet nincs.
Ősszel elültettük a növényeket, kint volt az akkori polgármester is néhány percig, néhány iskolás, és profi kertészek. Ezt követően a tér tavaszig zárva volt, majd átadták, és gyorsan el is felejtették locsolni, gondozni, a telet túl nem élő növényeket a mai napig nem pótolták. Kiraktak egy házirendet, amit próbáltak betartani, nappal parkőr is volt, rövid ideig úgy tűnt, kialakítható egy rendszer, ami révén a tér működtethető és fenntartható. Igaz, ez elsősorban a jelenlétre és a korlátokra (őr és kerítés) koncentrált, arra nem fektettek energiát, hogy a terület használatának mikéntjét, a szabályok okait elmagyarázzák. Aztán év végével az őrzés is megszűnt.
Néhány éves szünetet követően tavaly novemberben kezdték el, és április végéig fejezik be a következő ütemet. Elkészültek a sokak által ellenzett sétálóutcák, így a tér két oldala, valamint az Erdélyi utca iskola előtti része mára autóforgalom-mentes. Ezt – javarészt a parkolóhelyek csökkenése miatt – sokan ellenezték, tüntetést is szerveztek, de semmilyen változást nem értek el. Végül minden maradt az eredeti tervek szerint, és az önkormányzat sem használaton kívüli telket nem kínált fel (akár fizetős) parkolásra, sem más megoldást nem javasolt (igaz, a környéken mélygarázsokban havi 12 000 Ft-ért lehet bérelni helyet, de az együttműködés megért volna néhány lépést). A tér két sétálósarkán felhúztak két betonépületet, az egyikből nyilvános WC (sokan már előre félnek attól, hogyan fog működni), a másikból „őrszoba” lesz. Az aszfalt helyett lerakott díszburkolatot zöldszigetek tarkítják. Ezeket egy szintben tervezték a járdával, nincsenek elkerítve, így azonnal tökéletes kutyavécé lett mindegyik. Ugyanez a probléma felmerült a nemrég átadott Tavaszmező utcában is, de nem okultak, és nem módosítottak a terveken. A téren ráadásul előfordul, hogy a házkapu és a szemben lévő gyalogút közé tervezték a virágágyást, ezzel is remek lehetőséget teremtve arra, hogy az azon átjárókat barbároknak lehessen tartani, sőt még az is, hogy a kukák csak úgy férnek ki az ágyások közé, hogy a lakóknak kerülniük kell miattuk.
Sokan félnek, hogy mi is lesz a kialakított nagy placcon úgy, hogy mindenki szabadon bármit tehet, nincsenek játékszabályok. A friss ágyásokban fociznak, a jelenleg éjszakára nyitva hagyott téren kutyák grasszálnak, egyszerre épülő és lepusztuló az egész. A karbantartás évek óta nem megy normálisan, csak teremtünk, átadunk, majd odahagyunk. Pedig működtetni lenne jó, fenntartani, hagyni, hogy a növények nőjenek, ehhez gondozni, locsolni őket. Éveken keresztül abban kellett volna együttműködni a környékbeliekkel, hogy itt valami velük együtt szépül, és nem nekik, amihez nem kell viszonyulniuk.
Persze most is el lehet kezdeni, de az önkormányzat még mindig ott tart, hogy szerintük a nagy szemét a használók rendetlensége miatt van. Ez részben igaz, de hozzá járul, hogy hónapok óta építkezési hulladék is van a téren, tavaly nyáron volt, aki kint lakott egy-egy padon, és hétvégén takarítás sincs, pedig ilyenkor van a „nagyüzem”, sokkal többen vannak itt, mint ahányan kényelmesen elférnének.
Még egy nagy feladata lenne az önkormányzatnak – az általa működtetett Kesztyűgyár Közösségi Ház irányítása. Az intézménynek mind a téren, mind a sétálóutcán alapvető feladata lenne a terület okos, ésszerű és folyamatos hasznosítása, az egész segítő felügyelete, ideális esetben a mellette lévő iskolával és a Kapocs Alapítvánnyal közösen. Ha ez éveken keresztül működne, még azt is el lehetne érni, hogy a kapu nem gondatlanságból lenne nyitva, hanem azért, mert a kerítéssel együtt okafogyottá vált.
Két hete úgy döntött a kerületi önkormányzat, hogy hat képviselőjét havi 200 000 Ft-tal honorálja azért, mert a Kesztyűgyár Tanácsadó Testületének tagjaivá választotta. Ebből a pénzből a tér működését tokkal-vonóval finanszírozni lehetne, felvehetnének kertészt, parkőrt, szociális munkást. Minden bizonnyal fontosak a tanácsok is, csak a térre néző ablakunkból elnézve az elmúlt négy évet, kissé szkeptikus vagyok, hogy jó helyre fordultak-e.
Persze majd megtudjuk.
Duna-dimenzió
Nemrég fedeztem fel, hogy a Tilos Rádióban minden pénteken, reggel hét és nyolc között építészetről beszélnek, és a műsort dokumentálják is a hetibeton blogban. A 83-ik adás a Finta-féle gyaloghídról szólt, és ennek kapcsán arról, hogy egy új építészeti alkotás mennyire járulhat hozzá, hogy a városnak az a része „élhetőbb”, élvezetesebb legyen. Hiszen, sem a MüPa, sem a Nemzeti Szinház nem tette izgalmassá a városnak azt a részét, amelyet Milleneumi Városközpontnak neveztek ki.
Felvetődött, hogy egy adott lakosú városnak optimálisan hány ilyen kiülős, jópofa, kultúrális akármi hely kell – lehet ezt tervezni? Csupán építészeti eszközökkel, bizonyára nem, ahogy a példák mutatják. Azzal a hozzáállással sem nagyon, hogy okos emberek majd megmondják, hogy mi kell a népnek – az elmúlt hetven év ékesen bizonyítja, hogy ez nem működik.
Jó helyek akkor jönnek létre, ha az egyéni kezdeményezés és a „tömegvonzás” találkozik, és ezt a hatalom nem gáncsolja el, véletlenül. Így született a Liszt Ferenc tér, a romkocsmák, a Gödör, a Tűzraktér és társai, talán, még a Ráday utca is, valamennyire. Sokkal jobb lenne a helyzet, ha a hatalom, esetünkben az önkormányzatok, kicsit odafigyelnének a spontán városrehabilitációs folyamatokra, és azok pozitiv vonulatait támogatnák, egyfajta, közmegegyezéses alapon kidolgozott hosszútávú stratégia mentén.
Csakhogy se stratégia, se közmegegyezés, viszont az építőipari lobbi a megélhetéséért küzdve nyomja az ötleteket, hogy mi mindennel lehetne boldoggá tenni a városlakókat, néhány milliárt ide vagy oda az üres kasszából már úgysem számit, alapon. A felelőtlen beruházások az egyszeri viccet juttatják eszembe: megfürdessük, vagy csináljunk új gyereket?
Budapest egy koszlott, elhanyagolt város, utastaszító tömegközlekedéssel, idegörlő bürokratizmussal, átgondolatlan beruházásokkal, természeti és épített környezetéhez méltatlan állapotokkal! Nem kell új gyereket csinálni – takarítani kell itt, minden szinten, szinte mindent!
Nemrégiben végigsétáltam a Vigadótól a MüPáig tartó dunaparti szakaszon, ide kellene megérkezzen a Finta-féle híd egyik szára – ma nincs miért idejönni! Plázában kóvályogni pedig nem kell a Duna fölé építeni egy újat, amikor már most is több van belőlük, mint elég! Nem újabb és újabb városközpontokat kell kitalálni, hanem kitakarítani a Dunapartot, mindkét oldalon, és szisztematikusan, egyre nagyobb teret adni a gyalogosoknak, annak, hogy a folyó és az ember kapcsolata megerősödjön. Ehhez nem kellenek milliárdos beruházások, viszont nagy szükség van a szakemberek és a városlakók folyamatos párbeszédére – itt lehetne elkezdeni egy új városfejlesztési módszert, ami persze nem új a világban, csak nálunk tartják még mindig utópisztikusnak.
Ami az eddigi stratégiai tanulmányokból használható rész, az kétségtelen a Duna fontosságának helyreállítása – erre, szerintem, a városlakók is rábólintanak, elvi szinten. A HOGYAN kérdése viszont csak úgy oldható meg közmegegyezéssel, hogy minimális beruházásokkal, tökéletesen átlátható rendszerben, kiegyensúlyozott üzleti terv szerint elindul a dunapart-rehabilitáció, amely éppen a pénzhiány okán hosszabb idő alatt megvalósítható, de a „hátrányból” előny kovácsolható azzal, hogy a tervezés hosszadalmas és fárasztó egyeztetésekkel teli folyamatát kivisszük a „helyszínre”.
Hogy mennyi kell a jó közterekből? Ez egy kicsit bonyolultabb kérdés, mivel az elmúlt fél évszázadban a budapestieket módszeresen leszoktatták a köztérhasználatról – időbe tellik újra kicsábítani őket, és ahhoz, hogy megszeressék, olyan terekre is van szükség, amelyek sokféle igényeket elégítenek ki.
A Dunapart ezért is célszerű fejlesztési irány, hiszen kiszolgálhatja a belvárosias, ücsörgős, a kutyasétáltató, a gördeszkás, a futók, a biciklisek, a kigyerekesek, az idősek, egymástól eltérő igényeit, hosszan elnyúlva, keresztül a városon. Az építész ne találja ki, miként érezzük jól magunkat, csak korrekt és funkcionalitásában is szép műszaki megoldásokkal kövesse az emberi igényeket. Rengeteg, nagyszerű példa van szerte a világban, de nekünk, budapestieknek, meg kell találnunk a speciálisan ide valókat, a mi kedvünkre valókat.
Szakítani kell a szalagátvágós ünnepségekkel közrebocsátott projektekkel, a „beavatás” keserve tartósabb eredményhez vezet. Viszont, egy percig sem szabad ezzel várni – hozzá kell fogni azonnal! Hiszen már tegnapelőtt is késő volt.
Nem mellékesen, ezzel a szolid, városunk lehetőségeit kiaknázó, jobb emberi környezetet létrehozó programmal még az Európa Zöld Fővárosa címre is eséllyel pályázhatnánk, nem úgy mint a magatehetetlen de magát fővárosnak képzelő, megalomán fantáziával.
Aztán, ha már van két, hosszan elnyúló, mozgalmas és nyugalmas, szép és kényelmes Dunapartunk, akkor jöhetnek a gyaloghidak – plázák nélkül.
Tachlesz
Miközben a Studió Metropolitana Dunával és Budapesttel kapcsolatos stratégiai elképzeléseit olvastam, egyre türelmetlenebbül ismételtem magamban, hogy tachlesz – ami jiddisül körülbelül azt jelenti, hogy „hagyd a fölösleges szócséplést, mond már ki, hogy mit kell csinálni?”
Csakhogy ezekben a tanulmányokban ilyen nincs.
Mindkettő hosszan sorolja, hogy mi lenne jó a városnak, de arról egy hang sem, hogy a mai állapotunkból milyen úton jutunk el a vágyott jövőbe. Igaz, a kitűzött jövőkép sem biztos, hogy annyira vonzó, mint ahogy a jelszavak azt hangoztatják.
Miután az ezredfordulón azt tapasztaltam, hogy a korábbiakhoz képest egyre kevésbé elviselhető ez a város, magam is azt gondoltam, hogy mindenek előtt „élhetővé kell tenni”. Erre számos nemzetközi példa van, tudjuk, hogy drasztikusan csökkenteni kell a magángépjármű-forgalmat, az átmenő szállítási útvonalakat, ezzel, többnyire csökken a légszennyezés és növelni lehet a közösségi, valamint a kisebb sebességű közlekedés (gyalogos, kerékpáros) részarányát, növelni kell a zöldfelületeket. Tiszta sor, bár a megvalósítás meglehetősen rögös út, komoly politikai elhatározás és következetes, sokszor nem éppen népszerű döntések sorozata szükséges a kívánt cél eléréséhez. Az évtized elmúltával azt is tudjuk, hogy ebből szinte semmi nem valósult meg Budapesten a gyakorlatban, bár a jelszavak szintjén, a politikusok rendre felmondták a leckét.
Néhány éve, mióta itt lakom, rájöttem, hogy a város életképtelenségénél is sokkal nagyobb probéma a működésképtelensége! Bármilyen kérdést is kezdtem boncolgatni, előbb-utóbb kiderült, hogy fordítva ülnek a lovon: rengeteg pénzt pazarolnak, rettenetesen kicsi hatékonysággal, kétes eredményeket elérve. A források alapvetően állami, vagy EU-s pénzek, illetve a helyi adók passzivitásra ösztönző szövevénye. A város nem gazdálkodik az adottságaival, csupán az így-úgy megszerzett pénzt valahogy elkölti. Ha valami nem megy, akkor arra a legegyszerűbb válasz az, hogy nincs elég pénz. Valójában, egy rosszul működő szisztémában nincs az a pénz, ami elég lenne, és az is nyilvánvaló volt, hogy az ország gazdasági-pénzügyi nehézségei csökkentik majd az elverhető milliárdokat, vagyis a város egyre nehezebb helyzetbe kerül, ha működését alapvetően meg nem változtatja. Erre a BKV esete jellemző példa, de nem az egyetlen.
Csakhogy ez a zavaros rendszer igen alkalmas volt arra, hogy egyesek, akik hatalmuknál fogva közpénzek vagy közjavak (ingatlanok) felett diszponáltak, a maguk meggazdagodására használják. A korrupció lehetősége tehát benne van a még mai napig létező rendszerben, ezért is kéne gyökeresen megváltoztatni – persze ehhez, még nagyobb politikai elszántság szükséges. A jelenlegi városvezetés vízválasztó lehet, ha meri felvállalni és a központi kormányzattól is megkapja ehhez a kellő támogatást. Ha valamikor, éppen a hétharmados parlamenti többség idején lehetne végre tisztességes rendet alkotni, amelyben a települések gazdasági önállósága az elérendő cél.
Mielőtt még bárki is felhorkanna, hogy a 3200 magyarországi település nagy része képtelen az önellátásra, ezért ilyen célt legfeljebb Budapest tűzhetne ki, el kell mondjam, hogy annak a tisztázása, hogy melyik település miért nem képes magát eltartani – szintén a rendcsinálás része kell legyen. Egy átlátható rendszerben könnyebb megtalálni azokat a lyukakat, ahol elfolyik a pénz, és remélhetőleg azokat a pontokat is, amelyek a fejlődés lehetőségét rejtik.
A harmadik évezred kezdetén már tudjuk, hogy a speciális adottságok rejtik a mélyreható megoldásokat minden város életében. Tanulhatunk egymástól, de nem spórolhatjuk meg az alapos önvizsgálatot.
Anélkül, hogy túl-, vagy alulértékelnénk azokat, tisztában kell lennünk a városunk előnyeivel, hátrányaival, lehetőségeivel és a veszélyes folyamatok kialakulásának esélyével.
Nincs az az ember, aki ne bódulna el Budapest természeti adottságai láttán. Ezért semmit nem kellett tennünk, csupán meg kéne óvnunk attól, hogy tönkre menjen.
Az épített környezetünk jelentős része is az előnyök kategóriába sorolható, még akkor is, ha az elhanyagoltság évtizedeiben túlságosan sokat tettek azért, hogy ez megszünjön előnyként szerepelni.
A kettő egymást erősíti, illetve még inkább erősíthetné a Dunaparton. Abban tehát alighanem konszenzus van, hogy Budapest esetében a Dunapart olyan érték, amely egyfelöl lehetőség, másfelöl rosszul, legfeljebb gyengén kihasznált adottság. Magyarul: a Dunapart mai formájában méltatlan ahhoz amit ez a város kaphatna azáltal, hogy a folyó két partján terül el.
Ha a régi fényképeket nézzük, akkor nyilvánvaló a különbség – a folyón hajók, a rakpartokon emberek és fák voltak, ma pedig két autófolyam. Nincs szó arról, hogy vissza akarunk térni a XIX. századba, de az előrelépéshez el kell dönteni, hogy mi a fontosabb a város szempontjából – autó vagy az ember. Mivel a válasszal mindenki tisztában van, már csak azok a döntések szükségesek, amelyek a változást garantálják.
Az öt évvel ezelőtti javaslatom alapja az volt, hogy ha a Csepel sziget északi részén jelöljük ki a város XXI. századi fejlődésének irányát, akkor az ott létrejövő kritikus tömeg elegendő lesz ahhoz, hogy a dunai, személyszállító hajózás meginduljon, amely átrendezi a városon belül mozgás súlypontjait. Ez a „hajó” elment, mivel az akkori városvezetés oda telepítette a központi szennyvíztisztítót, és ezzel legalább 50 évre bebetonozta a szigetcsúcs sorsát. Holott ez volt az egyetlen olyan összefüggő, szabad terület, ahol az építéstechnológiailag legkorszerűbb városrész megépülhetett volna anélkül, hogy a már meglévő építészeti értékeket károsítaná. Sőt, városszervezési szempontból is ez a hely az, amely lehetővé tette volna, hogy az új városrész ne terhelje a ma már elviselhetetlenül zsúfolt belső területek közlekedését.
Az idő,
amivel a különböző stratégiák oly könnyedén bánnak, talán a legkegyetlenebb tényező, még a pénznél is sokkal fontosabb, hiszen az elvesztegetett idő iszonyúan sokba kerül később.
A Demszky-vezetés két katasztrófális döntése, a szennyvíztisztító telepítése és a 4-es metró, egy nemzedékre nézve végzetes következményekkel jár, ezért a jelenlegi városvezetés csak úgy érhet el egyensúlyi helyzetet, ha átgondolt, de radikális lépéseket tesz. Ez pedig az alsó rakpartok forgalmának drasztikus csökkentése. Bárminemű „humanizilás” azzal kell kezdődjön, hogy a város természetes tengelyétől eltávolítjuk a gépjárműdömpinget. Ehhez nem kell eurómilliárdokkal számolni, legalábbis nem az első fázisban, hanem kell egy „tökös” főpolgármester, és egy nem kevésbé bátor közgyűlés!
vízvonal (waterline) – program:
1. Vasár-, és ünnepnapokon nincs forgalom a rakpartokon! (mellesleg árvizek alkalmával sincs) – kiadás: 0 forint . Megvalósítható: azonnal!
Ezzel együtt, ezekre a napokra gyalogos, kerékpáros, kultúrális programokat lehet szervezni, és azok a szolgáltatások, amelyek bevételt jelentenek a szolgáltatónak, méltányos helypénzt fizetnek. Íly módon nem csak a tiltás okán nem lehet a rakpartokon száguldozni, hanem annak fizikai akadálya is lenne. A bevétel egy része a rendfenntartásra, más része a rakpartok takarítására lenne fordítható – teljesen átlátható rendszerben, ahol egyetlen forint sem kerülhetne más célra.
Első időben a lehajtás magakadályozására rendőröket lehet alkalmazni, később (2. fázis) az elektronikus rendszer és az ezzel járó 15000 forintos büntetés fékezheti a betolakodókat.
2. Szombatonkén a rakpartra lehajtást elektronikus rendszerrel megfizettetni, amelynek ára 24 órás parkolás díjával egyenlő (jelenlegi áron: 7200 Ft) Ezt azok is megfizetnék, akik szombaton parkolnak a rakparton. Kiadás (a városnak) 0 forint, bevétel a rendszer működésének első napjától a befolyt összeg 50%-a, a koncessziós idő megállapítása pályázat kérdése. Megvalósítható: fél éven belül.
Ez a bevétel, alapjául szolgálna a rakpart-átalakításnak. Mindkét intézkedés elhatározás kérdése, hiszen az elektronikus rendszer kiépítését koncessziós eljárással meg lehet oldani anélkül, hogy a városnak egyetlen forintjába is kerülne. A rendszert, a későbbiekből kiderül, az év minden napján haszonnal lehet működtetni. Még mindig, szinte semmit nem változtattunk a rakpart jelenlegi, fizikai állapotán, habár a tisztaság egy lényeges elem, de a hét két napján megváltozik a használat – és ez a legfontosabb cél. Nem titkolom, ez csak a kezdet – a rakparton fokozatosan, de módszeresen csökkenteni kell a forgalmat, és ehhez társadalmi támogatást úgy tudunk szerezni, ha az emberek megismerik a Dunapart előnyeit.
3. A Dunapart-kasszában felgyülemlő pénzből – ami online nyilvános összeg – elindulhatna a tervezés és a fásítás. Mivel a tervekben nem cél a rakpart-szelvény durva módosítása, hanem „csupán” a gyalogos térnyerés, nem probléma már a tervezés kezdetén kijelölni a duparti fasor helyét, annál is inkább, mert volt már ilyen, nem kell feltalálni a melegvizet. A tervezés a közösség előtt, nyilvánosan folyna – hiszen minden vasárnap meg lehetne nézni az előrehaladást és hozzá lehetne szólni – a fák addig is nőnének… az ültetéshez külön programot kellene szervezni, amely szerint minden fának lenne „neve”, vagyis egy személy, aki felelősséget vállalna érte – identitásnövelő projekt – ebbe gyerekeket is be lehetne vonni.
4. Amikor már kialakult a közmegegyezéses terv – ehhez kell egy-másfél éves folyamatos egyeztetés, de megtérül az idő, hiszen az a cél, hogy minél nagyobb legyen a támogatottsága – akkor a Dunapart-kasszából és nemzetközileg meghirdetett adományokból szépen, fokozatosan neki lehet látni a megvalósításhoz. Mindig csak annyit, ami a befolyt pénzből kifizethető, és minden munkafázishoz minél több önkéntes munkát szervezve. A siker nem pénz, hanem odafigyelés kérdése. Az első megvalósítható cél kell legyen az, hogy csökkentett forgalom mellett is, vagyis hétköznapokon is teljes hosszában bejárhatók legyenek a rakpartok.
5. A két rakpart forgalmát néhány év alatt olyan minimálisra kell csökkenteni, hogy az tulajdonképpen csak az odajutást szolgálja. Nem kell felszántani, de technikai (sávcsökkentés, elektronikus beléptető-rendszer), és pénzügyi eszközökkel (parkolási díj, beléptetési díj, büntetés) elérni azt, hogy a városon való áthajtásra senki ne használja. Ezt a célt becsületesen ki kell mondani, ám a megvalósítás fokozatossága nem csak a cél elérésének pénzügyi realitását szolgálja csupán, hanem erősíti a társadalmi támogatottságot is. A járművektől felszabadult területekkel növelhető a zöldfelület a város teljes hosszában.
6. Néhány év alatt, egyre növekvő lakossági egyetértésben kialakulhat a gyalogos-centrikus Dunapart, és ezzel párhuzamosan, szerintem ugyancsak koncessziós formában, magántőkéből finanszírozva, de erős városi kontroll alatt, a vizi, közösségi közlekedés , a dunetto. Eleinte a mostani kikötőket használva, majd a rakpartok kiépülésével egyre jobb feltételeket biztosítva az utazóknak. Meggyőződésem, hogy ezt Budapesten kell elkezdeni, és ha üzleti alapon, jól gazdálkodva sikeres lesz a városon és az agglomeráción belül, akkor egyre nagyobb Duna-szakaszokat tárhat fel.
7. A két rakparton, a villamos és a HÉV helyett, gyors járású, panoráma-villamosokat kell minél nagyobb, összefüggő vonalban üzemeltetni, esetleg össze is kötni őket bizonyos hidakon (erre is volt már példa a múltban). Vagyis a tanulmányokban emlegetett „főutca” oly módon valósulhatna meg, hogy szisztematikus funkcióváltáson hajtjuk keresztül a város és környéke közlekedési rendszerét, és lehetőséget adunk arra, hogy a dunapartok emberi tartózkodásra alkalmasak legyenek. Szükségtelen túlfunkcionálni (előre kitalálni, hogy mit csináljanak ott az emberek), hagyni kell természetes módon belakni, és csupán arra figyelni, hogy kedvezőtlen hatások ne rongálják. A rendfenntartás, a közvilágítás, a takarítás pénzbe kerül, és ha kezdettől nem teremtjük meg a fenntartáshoz szükséges forrásokat, akkor bármennyit is fektetünk a felújításba, annak nagy része kidobott pénz.
Az ilyenformán alakuló dunapartok nem egy projektlistán szereplő kipipálandó tételek, hanem a városrehabilitáció motorjává váló közösségi terek.
A remény rabja
Az egyik „kultikus filmem” a The Shawshank Redemption (A remény rabjai), és mindig szívesen megnézem feltöltődésképpen, amikor egyébként, elég reménytelennek tartom a körülöttem lévő valóságot.
Legutóbb, az éjszakai vetítést egy hosszú dunaparti séta követett, és ezért a film hatása rávetült aktuális „mániámra” – Budapest áldatlan állapotára.
A Studió Metropilitana korábbi cikkemben tárgyalt stratégiája mellett készített egy Duna Főutca Projektet is (FŐ – nélkül, úgy látszik, hogy semmi nem megy nálunk), amelyen dátum ugyan nincs, de a körülötte csoportosuló eseményekből következtetni lehet keletkezésének idejére.
Mindenesetre, később született, mint az én podo-program-beli Duna-dimenzióm (ami 2005-2006 között készült).
Ezt csupán azért tartom fontosnak megjegyezni, mert a felvezetőben, maguknak tulajdonítják az elsőséget. Egyébként, nincs jelentősége, sokkal inkább annak, amit javasolnak.
Az előző tanulmánytól nem tér el az a cél, hogy Budapest a Duna Fővárosa legyen 2020-ig , mert ennek alapja, szerintük, a versenyképesség javulása, és innen már egyenes út vezet oda, hogy a Kárpát-medence a Balkán központja legyen!
Lehet, hogy azért maradnak olyanok is, mint én, akik nem a Balkán, hanem Európa közepére vágynak, ha már földrajzilag ott vagyunk, talán, érjük el, hogy geopolitikailag és gazdaságilag is oda kerüljünk, ne pedig a zűrzavaros Balkánra…
A következő cél a Duna menti ÉLETTÉR humanizált kialakítása… Mint gondolat talán nem rossz, de az „élettér” kifejezés Hitler óta elvesztette szalonképességét. Abból, amit a 2. oldalon leírnak, semmi nem új, hiszen a folyó megközelíthetősége, és emberi tartózkodásra alkalmassá tétele, amely valamikor létezett (lásd a nyitóképet) ésszerű elvárás, minden hangzatos szakmai lózunk nélkül is. A következő két oldalon ezt az ötletet tupírozzák azzal, hogy a Dunapart rekreációs, szabadidő eltöltésére alkalmas terület kell legyen – micsoda óriási felismerés! Az ötödik oldalon a korábbiakat kiegészíti a gazdasági tér fogalom, amelyben üdvözli azt az európai kapcsolatot, hogy Budapest környéke egy európai átjáró szerepét töltheti be, és ennek a Duna „sűrűsödési helye” lehet. Ezzel kapcsolatban minden érdeklődőnek ajánlom Bardóczi Sándor sorozatát a Dunával kapcsolatos európai tervekről, ha azt akarja, hogy minden korridortól elmenjen a kedve, mellesleg, hogy tudja, mit is jelentene ez nekünk.
A tanulmány hatodik oldala már a gigantomániás hatásra a Duna Esztergomtól Dunaújvárosig tartó 70 kilométeres szakaszával foglalkozik, amitől ugyan nem tudom, miért lesz humánusabb a budapesti Dunapart, de ne legyünk kishitűek, hátha kiderül… ezek szerint ugyanis a Duna a vonzásterületek karakterétől és látványelemektől lesz jó.
A karakterterv aztán már egy valóságos katyvasz. Négy „térre” oszlik az „identitás”- szabadidő és rekreáció, kultúra és turizmus, logisztika és reindusztrializáció. Vagyis, minden, ami csak elképzelhető – együtt. Ez aztán a karakter!
Az ezt követő néhány lap már a vicc szintjére süllyed, és ha nem lenne ez a jelenlegi budapesti Duna-stratégia alapja, akkor még nevetni is lehetne rajta.
A budapesti Dunapart rögvalósága hasonlóan elkeserítő – az alsórakpart gyalogosan csak öngyilkosjelölteknek ajánlott. A víz közelébe nem lehet jutni, ordenáré mocsok és szeméttömeg szegélyezi a folyót és még vasárnap is autópálya-szerű forgalom.
Tucatnyi konferencia, amiket az elmúlt két évben DunaLog címszó alatt rendeztek, szemernyit nem javította a város természeti tengelyének helyzetét. Pedig a Duna valóban kritikus vonala ennek a városnak, de elkeserítő helyzetének javulását nem lehet ráolvasással elérni, és „látványelemekkel” sem. Meg kell találni azokat a pontokat, amelyek mozgásba hozzák a pozitiv változást – gazdaságilag és a városi élet rehabilitációja szempontjából egyaránt.
2006-ban volt egy ilyen lépés-sor, de az, a Demszky-vezetés áldatlan működése következtében egyik legfőbb elemében, a Csepel-csúcs korszerű felhasználásában, sérült : „A rakpartok átalakítása, a folyami hajózás bevonása a tömegközlekedésbe, és ennek kapcsán a hidak forgalmi átszervezése mielőbb szükséges.
Ám ahhoz, hogy ez gazdaságosan megvalósitható legyen, elengedhetetlen a topCsepel projekt, amely megteremti azt a kritikus-minimális tömegközlekedési igényt, ami a vállalkozást reálissá teheti…”
Gazdasági alapok nélkül nincs megvalósítható terv! Tehát ahhoz, hogy a város oly fontos része, mint a Dunapart megváltozhasson, újra kell szervezni a cselekvési sort. Erre teszek kísérletet a következő cikkben, mert még mindig reménykedem, hogy lesz olyan felelős városi vezetés, amely felvállalja a változtatás kötelességét.
A jelszó: stratégia!
Erről beszélt Kerekes György Budapest új városfejlesztési főosztályvezetője, ezt hangsúlyozta szinte minden előadó a nemrégiben megtartott Duna Stratégia konferencián.
A főváros városfejlesztési és környezetvédelmi bizottsága elé beterjesztett tanulmányban is ezt olvashatjuk – hangzatos címe:
Budapest Térgazdasági Stratégiája – Budapest Metropolisz Régió.
48 oldal, amelyet figyelmesen, bár egyre nagyobb bosszúság közepette olvastam.
A Főváros Közgyűlése 2009-ben adott megbízást a Studió Metropolitana-nak, hogy dolgozzon ki egy gazdaságfejlesztési stratégiát.
A tanulmány tudálékos, elméleti lózungokkal teli nyelvezetét érzékelteti a következő néhány sor:
Azért választottam éppen ezeket a sorokat, mert a nyelvezeten túl az is kiderül, hogy a vizsgálat nézőpontja valahol, a városon kivül és felül helyezkedik el, ahelyett, hogy a belső folyamatokat akarná megérteni, az ittlakók életkörülményeinek javítását tekintené fő feladatának. Természetesen, minden helyzetfelmérést úgy lehet jól elvégezni, ha a kontextust, esetünkben az országos és a nemzetközi összefüggéseket is figyelembe vesszük, ám ezek jelentősége semmiképp nem előzheti meg azt, hogy az adottságainkat a helyi körülményeket és problémákat alaposan ne vegyük figyelembe.
Mivel ez a szemlélet nem egyedi Magyarországon, sokszor jelenik meg érvként valamilyen extrém beruházás (Zeppelin , Olimpiát Budapesten) indoklásaként, minden eddiginél komolyabban kellene vennünk a jelenség okait, még akkor is, ha azok jórészt nem gazdasági és kultúrális, hanem szociálpszichológiai problémák – a magunk szerepének alul, vagy túlértékeléséből fakadnak. Ebben a tanulmányban két jellemző következménye van ennek a jelenségnek – az egyik, hogy a versenyképességet tekinti mindenekfelett álló, elérendő célként (miközben Budapest versenyképtelenségének okait boncolgatja), a másik, hogy Budapestet egyenesen a Duna Fővárosának titulálja! A farkasvakság tipikus esete!
Mivel néhány héttel ezelőtt alkalmam volt a tel-avivi stratégiai terveket alaposan áttanulmányozni, tudom, hogy egy ilyen programot lehet közérthető nyelven is előadni, és olyan célokat kitűzni, amivel az emberek azonosulni tudnak. Hiszen éppen az a cél, hogy minden érdekelt megértse, elfogadja és támogassa.
Bár a Studió Metropolitana pénzt és energiát nem kímélve két év alatt összesen 9 konferenciát és workshopot rendezett, ezek bizonyos szakmai köröket és legfeljebb, néhány civil szervezetet érintettek (a közterek kiválasztásában), mintha nem is lett volna cél annak megismerése, hogy a város lakosságának mi a véleménye.
Rosszul feltett kérdések, rosszul kiválasztott konzultációs csoportok, és egy erős prekoncepció – versenyképesség, piaci pozicionálás, Magyrország átmenőforgalom-szerepének hangsúlyozása – egyenes következménye a helyi sajátosságoktól elrugaszkodott minták követésének javaslata – kreativ ágazatok szerepe egy olyan társadalmi miliőben, ahol minden kreativitást igyekeznek megfojtani. Nem arról van szó, hogy a külföldi példák felemlegetése helytelen, hanem az, hogy a társadalmi háttér különbözőségéből fakadó, változtatási stratégiák teljességgel hiányoznak – elsősorban a helyi adózás rendszerének reformjára utalok, ami nélkül az egész kreativ fejlesztés a kielégítetlen vágy szintjén marad. Ugyanígy a városrégiók szerinti tervezés gondolata, amely alapjaiban helyes, csak a magyar feltételrendszert kellene hozzáigazítani – magyarul a megyéket megszüntetni, amihez komoly politikai elhatározás és bátorság kell. Mint „ajánlás”, hogy kit kell „megszólítani” – enyhén szólva is nevetséges.
Végképp érthetetlen, ahogy az ország és Budapest átmenőforgalmi szerepének eröltetése után, a javaslat a Duna Főutca és köztér-programra vált. Mintha az egész tanulmány igyekezne „befeküdni” a nyugat-európai országok érdekeit képviselő Európai Duna Stratégia alá, és közben egy kis köztérátalakítással (Moszkva tér, Bosnyák tér, Örs vezér tér, stb.) cukorkákat dobni a magyar főváros szerencsétlen lakosságának.
Ponte Pláza Budapest
Olvasom, hogy Budapesten a legfontosabb dolog most, hogy egy új gyalogos hídnak becézett pláza épüljön a Duna fölé. Van aki ezt is új városközpontnak nevezte. Lesz abból, mostanában dögivel – van aki a Bécsi utcában, van aki a Műegyetemmel szemben látja, de ha egy kis szerencséje van ennek a városnak, akkor lesz még jelentkező – a lényeg: hogy minél inkább legyen a már meglévő és zsúfolt városközpontban! Igaz, minden várostervező, tőlünk nyugatra a decentralizált városias központok mellett száll síkra, de mi jobban tudjuk, hogy mi kell itt a népnek, úgyhogy lesz egy tucat vadi új városközpont hegyén-hátán, ahová zúdulni fog a turista-had, az ország többi része meg úgy sem érdekel senkit.
Persze, titkon azért remélem, hogy nem így lesz, hogy a józan ész győzedelmeskedik, és a város szempontjából valóban fontos dolgok épülnek, újulnak meg. Ehhez viszont az kell, hogy ennek a városnak a lakói kinyilvánítsák véleményüket, mégpedig olyan hangosan és határozottan, hogy minden illetékes fülbe eljusson.
Olvasom a Kerekes Györggyel, Budapest új városfejlesztési főosztályvezetővel készült részletes interjút és már majdnem örülök, hiszen amiről szó van abban, nagyjából fedi mindazt az elvi alapot, amit a politikától független szakemberek évek óta ismételnek. Csak azt a fránya gyaloghidat feledhetném:
„Ha a gyalogoshíd 5 milliárdját beteszik a BKV-ba, akkor nem 16 milliárd tartozása lesz a BKV-nak, hanem csak 11. És? Kellenek egy városban az érdekességek, még akkor is, ha azt a pénzt át lehetne tenni valami másra. Én örülök neki, ha valami jó dolog történik a fővárosban. Egy gyalogoshíd nem rossz. S ha ezen van kereskedem? Firenzében ott van a Ponte Vecchio, azon is van kereskedelem. Az más kérdés, hogy ne egy karakter nélküli beváráslóközpont legyen benne.”
Kerekes György őszinte ember, elmeséli, hogy miként jutott a hivatalba „Tarlós úr egy beszélgetés során megkérte Zoboki Gábort és Finta Józsefet, hogy ajánljanak valakit, aki a szakma számára elfogadható személy.” – ezzel sincs semmi baj, de hálából nem kell egy gyalogos hidat terveztetni Fintával az adófizetők pénzén… nem illik, egy demokráciában. Lehet ez nagyon jó üzlet a beruházónak, a tervezőnek szép munka, de úgy a hatszázhuszonhatodik helyen a fontossági sorrendben, amit előtte meg kéne oldani ebben a városban. Öt milliárd forint nagyon sok pénz, ahol nincs! És éppen elegünk van a Demszky-féle költekezési mániából, amely csak az új beruházásokra koncentrált, és közben elkoszlott, lezüllött a város! Nem kell új városközpontnak nevezett agyrém sem magánberuházásból, sem közpénzből – felelősségteljes és szolid vezetésre van szüksége ennek a városnak, amely nem akar többé jópofizni, hanem alapos, sziszikuszi munkával szolgálni a város érdekét.
Köztér és kommunikáció
Zöldi Anna cikke , a Bécsi utcai projekttel kapcsolatban, utal a kommunikáció szerepére, de a téma önmagában is figyelemre méltó. A projekt sorsának alakulása tükrében, és a városi köztérrel kapcsolatos döntések változását kísérve is.
Ez a projekt ugyanis, hiába épülne magántulajdonban lévő telkeken, a köztérre gyakorolt hatása okán közügy.
A történet röviden, annak, aki nem ismerné:
– Csipak Péter ingatlancége, miután a Deák Ferenc utcát átkeresztelte Fashion Street-re, a Bécsi utca 5 épületét kívánta lebontani egy laza mozdulattal, hogy ott egy „Új Városközpont” elnevezésű gigaplázát építsen. Üzlettársa az izraeli Yuli Ofer cége, aki jelentős szerepet vállalt a magyar plázaépítésekben.
– Bár a budapestiek eddig igen béketűrők voltak az ingatlan-„fejlesztés” hasonló attrakcióival kapcsolatban, ez olyan durva lépés volt sokak szemében, hogy elindult egy, főként szakmai indíttatású ellenzéki mozgolódás.
– Az V.kerület, főépítésztől (Cselovszki Zoltán) a polgármesterig (Rogán Antal) a projektet támogatta. Cselovszki egyébként laza „rokoni” kapcsolatban van Csipak Péterrel – gyerekeik féltestvérek.
– A projekt mellé állt a Szeretem Budapestet mozgalom elindítója, Bojár Iván András is, aki építészeti magazinját PR-felületként is bevetette az ügy érdekében. Az elvi engedélyezést megelőző tervzsüriben még olyan városvédő figurák is támogatták a projektet, mint Ráday Mihály – utóbb, vélhetőleg maga is rájött, hogy mekkora hiba volt egész munkásságának monitinjét elherdálni egy „Zeppelinért”.
– Az ellenzék soraiban a Magyar Urbanisztikai Társaság részéről vezető szerepet vállalt Dr Schneller István, volt főépítész. Civil szervezetek, építészek, városvédő honpolgárok, bloggerek és fórumozók mellett egyes szakújságírók is egyértelműen állást foglaltak a látványplakátokon reprezentált tervek ellen, igy az építészfórum alapító főszerkesztője Pásztor Erika Katalina, valamint Osskó Judit építész-újságíró, neves tv-s személyiség.
– A 75 éves Norman Foster mester nevével eladott épület ugyanis egy urbanisztikai-építészeti erőszak a városon.
– Miután a projekt megkapta az elvi engedélyt a kerülettől, a figyelem a főváros és a műemlékvédelmi hatóság állásfoglalására terelődött. Tarlós István főpolgármester építészeti tanácsadói és a KÖH új elnöknője Dr. Tamási Judit véleménye sorsfordító lehet. Eleddig az elnöknő karakán elutasítása megakadályozta a bontási engedély kiadását, és úgy tűnik, hogy a főpolgármester csapata sem támogatja a projektet ebben a formában. A tanácsadó testületet azonban, vélhetőleg már befolyásolta valamennyire a civil ellenszegülés mértéke.
A történet kommunikációs szempontból azzal indult, hogy egy olyan ingatlanbefektető állt elő a durva ötlettel, aki bizonyos elismerést vívott ki egy korábbi belvárosi akciójával. Bár a Deák Ferenc utcai rehabilitáció üzletileg-építészetileg sikeresnek mondható, az utca „átnevezése” olyan koloniális szemléletet tükröz, amely a Bécsi utcai projektben teljesedik ki igazán. Az „Új Városközpont” elnevezés nem csak ötlettelen, hanem egyben megalázó is egy olyan városban, ahol a történelmi fejlődés már produkált egy elég nívós városközpontot, méghozzá ott, ahol az „új” akar teret nyerni. Ha ugyanezzel az elnevezéssel mondjuk a Csepel szigeten, a puszta mezőn akarna valaki építeni – senki nem ütközne meg rajta, de a Bécsi utcában az egyszeri pestiből is kiváltja az ellenszenvet.
Bár a programban igyekeztek elterelni a figyelmet a plázáról, sokkal inkább esett szó a tetőkertről, a szállodáról, az irodákról azért nem kellett nagy képzelőerő, hogy mi adja a projekt magját. Valószínűleg az elterelést szolgálta az is, hogy az izraeli befektetőtársról sokáig nem esett szó.
Nyerő ötletnek tűnhetett a beruházók szemében Norman Foster irodájának felkérése, csak azzal nem számoltak, hogy a Belvárosba nyomuló sztárépítészekből már eddig is éppen elege volt a magyar szakmának és a közvéleménynek – senki nem ájult el a nagy névtől, különösen a produkciót látva. A lekezelő építészi nyilatkozat, a maga birodalmi felsőbbségével csak hab volt a tortán.
Bármilyen jószándék vezette is a kerületi polgármestert és a főépítészt, személyes pártfogásuk csak ártott – tudniuk kellett volna, hogy ebben az országban semmit nem szeretnek, amit felülről tuszkolnak… A Hunvald-, és a Hagyó-történet után pedig a saját érdekükben is távol kellett volna tartaniuk magukat. Az elmúlt húsz évben gyanúsan gazdagodó politikusi elit miatt, aki ma hosszú távra tervezi karrierjét, ajánlatos a közérdek védelmezőjeként fellépnie, nem pedig a tőkések pártfogójaként ringbe szállnia.
Ráday Mihály története még furcsább – lehet, hogy a beruházók részéről fegyvertényként kezelték a városvédők atyjának szavazatát a zsűriben, ez a közvéleményben azonnal úgy fogalmazódott meg, hogy itt valami nagy disznóság készül…
Bojár Iván András kortárs építészet iránti rajongásával semmi baj nem lett volna, ha ő maga nem viselne túl sok kalapot ehhez…
A projekt támogatóinak kommunikációja a felsőbbrendűség tudatával telített mind a mai napig, és ez még akkor is rossz módszer, ha az ügy maga a közérdekkel egybe esik – ráadásul erről még szó sincs a projekt mai formájában. Csipak Péter magabiztossága, a bontási engedély elutasítása után, azt jelzi, hogy még mindig nem érti: a pénz hatalma is megtörhet azon, ha az öntudatos választópolgárok összefognak és gyakorolják a törvény és a társadalmi igazságosság adta jogaikat.
A beruházóknak meg kell érteniük, hogy ha csak a maguk feje és érdekei szerint mennek tovább, számíthatnak arra, hogy a lassan erősödő civil ellenállás pénzben is mérhető károkat fog okozni nekik. Egy beruházásban a hasznot a megvalósítás ideje is befolyásolja – ha az elhúzódik, a tüntetések és a várható tervmódosítások miatt, akkor a nyereségük is csökkenni fog. Sokkal jobban járnak, ha meghallják azokat a kifogásokat, amelyekkel a „civilek” támadják őket és olyan tervezőkkel dolgoznak, akik kellő alázattal nyúlnak a város szivéhez.
Léghajóból légvár?
Bécsi utcai borzalom, folytatásokban…
Miután a beruházó megkérte a bontási engedélyt, karácsony előtt két nappal a MUT sajtóértekezletet tartott. Állásfoglalása egyértelmű – nem lehet addig bontani, amíg nem tudjuk, hogy mi épül a lebontott épületek helyén!
A sajtóértekezleten most nem volt nagy tolongás… a sajtó kicsit el van foglalva saját bajával, esetleg a jövőtől való félelem máris öncenzúrát okoz – ki tudja. Azok az újságírók, akik elkötelezett hívei a tudatos, a közösség érdekét figyelembe vevő városfejlesztésnek, most is szakítottak időt erre, de akik rendszeresen a beruházói érdeket képviselik a médiában, azok persze távol maradtak.
A figyelem most a Kultúrális Örökségvédelmi Hivatal vezetőjének döntésére terelődött, hiszen neki kell a maga, szakmai lelkiismeretével tisztáznia, hogy bonthatók a házak vagy sem. A kerületi szakmai vezetés már eldöntötte a maga részéről, hogy Budapest Belvárosában a közérdek védelme helyett a beruházó vágyainak kiszolgálását tekinti feladatának.
Ehhez csatlakozott a becsvágyó, fiatal polgármester is – kockáztatva politikai jövőjét. Azt még nem tudjuk, hogy a város főpolgármestere miként szándékozik beleavatkozni ebbe az ügybe, de építészeti tanácsadói többségének a véleménye közismert: támogatják a Légvárat! A „Zeppelint” megkurtította az a tény, hogy az OTP mindezidáig nem adta el a „Chemolt” – vagyis a léghajóból csak légvárnyi maradt, három telek összevonásával.
A jelenlevők jól ismerik a terepet, és attól is félnek, hogy a „lefüggönyözött” tömbben az épületeken belül már javában bontanak! Sőt, nem esélytelen az a lehetőség sem, hogy az érdekcsoport rátette a kezét a tömb Vörösmaty tér felöli épületeire is, mert azok egy része átépítés alatt van, mások gyanusan üresek…
A városvédők nem a projekt ellehetetlenítéséért küzdenek, hanem azért, hogy a beruházói érdek közös nevezőre jusson a közérdekkel.
Ez nem lehetetlen dolog. Egy nappal korábban, a Nemzeti Múzeum vezetése, a fejlesztés tervezői és a civilek közt lezajlott egyeztetés, igaz, harmadik nekifutásra, de ékesen bizonyította, hogy meg lehet találni azt a formát, amikor minden érdekelt megelégedéssel áll fel az asztaltól. Sok munkával, kompromisszumkészéggel és egymás iránt érzett megbecsüléssel túl lehet lépni a nehézségeken! Persze ehhez az is szükséges, hogy a tervező és a beruházó ne érezze magát az egyetlen igazság letéteményesének, a média tekinse feladatának a hiteles tájékoztatást, az érdekelt politikusok pedig valóságos veszélyként éljék meg, hogy népszerűségvesztésük a politikai karrierjükbe kerülhet. Ahhoz viszont, hogy ez a három feltétel teljesüljön, és végre a város jobb jövőjét szolgálja, az eddigieknél is sokkal erősebb civil összefogásra van szükség! Nem elég tiltakozó leveleket írni, aláírásokat gyűjteni, hanem pozitiv programmal kell előállni!
A „nem” már nem elég, ha jót akarunk a városnak, akkor nekünk kell tálcán kínálni a jó megoldásokat! Ezt tette a Civilek a Palotanegyedért Egyesület, és a jó példa másolható – igaz, a Múzeummal kapcsolatban a kerület és a civilek már korábban egyeztették az álláspontjaikat, ezért könnyebb volt a beruházóval és a tervezővel is egyezségre jutni. Az V. kerület vezetőinek még el kell dönteniük, hogy a Hunvald-példában érdekeltek, vagy hajlandók a civileket végre komolyan venni! Ehhez nekünk kell szorosra zárnunk a sorokat, építészek, urbanisták, a főváros felelős vezetői, és a magukat csak egyszerű városlakónak tartó polgár mind, hogy kimondjuk: minőségi városfejlesztést igen, de légvárakat, köszönjük nem kérünk többet!
Kié a kert?
„Remek kis kávézó, egész szinvonalas múzeummal kiegészítve” – Elizabeth Esteve-Coll, a Victoria & Albert Múzeum igazgatójának érdeme, hogy a Londonban megújított múzeumnak ezt a szlogent választotta, annak ellenére, hogy a konzervatív múzeumlátogatók körében ez mély megvetést váltott ki.
A múzeumok, szerte a világon, megváltoznak az ezredfordulón. Két alapvető oka van ennek, amelyek szorosan egymásba is kapcsolódnak: egyrészt, a múzeumlátogatók igényei módosultak, másrészt a fenntartás korábbi finanszírozása tarthatatlanná vált. Valójában, mindkét dolog pozitiv jelenség, hiszen több múzeum van mint 100-150 éve, és többen is látogatják őket. A múzeumoknak ki kell elégíteni ezt a megnövekedett igényt, miközben meg kell tanulniuk gazdálkodni azzal az értékkel, amellyel rendelkeznek. Ha jól gazdálkodnak, akkor egyre kevésbé függenek az állami költségvetéstől, egyre önállóbbak lehetnek, és nem mellékesen, egyre közelebb kerülnek azokhoz a látogatókhoz, akik a szellemi élvezet palotáit gyakran látogatják. Ebben a folyamatban a múzeum, mint az értékek tárháza közösségi-kultúrális központtá alakul, amelynek a nagyközönségén belül megformálódik a törzsközönsége. Igy, bizonyos értelemben a környezetével való kapcsolata is erősödik.
Éppen ezért, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum működésének korszerűsítésére kiírt pályázat eredménye megszületett, a Civilek a Palotanegyedért Egyesület különös figyelmet szentelt annak, hogy mivé alakul a múzeum, és főként az épületet körülvevő kert. Annál is inkább, mert a Palotanegyednek ez az egyetlen parkja, ami mai formájában alkalmatlan e szerep betöltésére, és persze nem méltó a Nemzet Múzeumához sem.
Az első díjas pályamű szerzői Mányi István (Mányi István Építész Stúdió), Gergely László (Stúdió G Bt.), Szabó Lajos (DU-PLAN Kft.), Bogár Péterné (TERTAK Kft.), Gergely Tünde, Martosi József (GEMA-Terv Kft.), Szigyártó Gábor (SMG-SISU Kft.), Balogh Andrea és Majoros Csaba (4D Tájépítész Iroda) voltak, és ők kapták meg a továbbtervezés jogát.
A nyertes pályamű a szakmai közvéleményből vad ellenérzéseket váltott ki, és a helyi lakosság sem volt elragadtatva tőle. Ilyen előzmények után, a ma délután megtartott zártkörű megbeszélés, a tervezők, a múzeumi vezetés és az egyesület elnökségi delegáltjai között enyhe feszültséggel indult. Az egyesület már korábban rögzítette álláspontját a „Mit kíván a Palotanegyed?” 12 pontjában, és nem titkolt célunk volt a kert védelme mind a túlzott forgalomtól, mind attól, hogy a most, Magyarországon sok helyütt divatos tájépítszeti elemekkel telítsék ezt a történeti kertet.
A mintegy három órásra nyúlt egyeztetést ezúttal elégedett kézfogás zárta. Ez, elsősorban a tervező gárda érdeme, akik a korábbi kritika nyomán alaposan átdolgozták a terveket.
Építészetileg, az eredeti Pollack-i szellemiséghez, a pályázati tervekben látottakhoz képest sokkal nagyobb alázattal viszonyultak, és a szimmetrikus kompozició visszatért a kerttervekben is. A Pollack Mihály térhez közeli részen, a régi gondnok-kertész-lakás helyén kávézót terveznek, amely a mélygarázs miatt meglehetősen siváran burkolt tér számára is új perspektívát nyithat. Annál is inkább, mert a Múzeumkertből közvetlen átjárás lesz újra. A kávézó két oldalán lenne egy-egy korosztályonként különböző játszótér, amely a múzeumhoz méltó, egyedi tárgyakból áll majd, mondhatni, szabadtéri kiállítótér is egyben.
A kerti utak közül a szélesebbek, elegánsabbak, az épület két oldalán, egyben, szükség esetén tűzoltó-felvonulási utakként is szolgálnak, amelyek azonban nem zavarják a hátsó kert „gyerek-övezetét”. Gyalogosan körbe lehet járni a múzeumot, bár közvetlenül az épület körül gyepszőnyeg emeli ki a ház szépségét. Egy második gyalogos körrel is bővült a terv, a kerítéshez viszonylag közel, így gyakorlatilag, a mainál sokkal nagyobb zöldterületet tesznek megközelíthetővé. A szobrok is „helyükre kerültek” – méltó hangsúlyozással. Jelentősen javultak a kerti bútorok – a parkban fából készült, „üléskényelmes” darabok váltották fel a korábbi, látványtervben elborzasztó beton zsámolyokat.
Az egyesület régóta küzd azért, hogy megszünjön a kertben a parkolás. A késő délutáni megbeszélésre menet 65 parkoló autót számoltunk meg.
A tervező javaslata, hogy a múzeum működéséhez szükséges, elsősorban kisteherautók behajtására nélkülözhetetlen területet, a minusz második szintre nyomja a föld alá, ahová már a szakhatóságokkal egyeztetve a Múzeum utcáról ereszkednének le, a kiskörúti torkolattól 40 méterrel beljebb. A legújabb terveken ez a lehajtó rámpa meglehetős szolid formában szerepel, szinte a kerítéshez símúlva, körülötte intenzív növényzettel. Íly módon egyértelműen és ellenőrizhető módon, a múzeumkertbe többé autó nem mehetne be, a rendkívüli eseteket kivéve, amikor egy-egy nagyobb kiállítási tárgyat kamionokkal lehet csak mozgatni, illetve a tűzoltáskor.
Az egyesület jelenlevő elnökségi tagjai számára meggyőző volt a magyarázat, de egyben arra kértük a múzeumi vezetést, hogy már most demonstrálja jószándékát, és tiltsa ki a kertből az ott parkoló autók tömegét, és csak azok maradjanak, amelyek használata elengedhetetlen a múzeum tevékenységéhez. Erre igéretet kaptunk. Az egyesületi tagok pedig folyamatosan ellenőrizni fogják az ígéret betartását.
További kérésünk volt, hogy a folyamatos tájékoztatás érdekében, a tervezők a múzeummal közösen hozzanak létre egy blogot. Ezzel lehetőség nyílik a közvetlen kommunikációra már a tervezés folyamatában: a lakossági tájékoztatáson kívül, a kommenteken keresztül a tervezők még munka közben lemérhetik a fogadtatást, esetleg módosíthatják eredeti elképzeléseiket. Közös cél, hogy a lehető legjobb terv készüljön el, amit aztán közmegelégedésre valósíthatunk meg – ehhez az egyesület tagjai önkéntes, fizikai munkájukat is felajánlották – amin a tervezők kissé elcsodálkoztak, bár ők is ismerik a hasonló külföldi példákat, nem gondolták, hogy a közterület kialakításában, jobbításában budapestiek is hajlandók önkéntesen részt venni.
Az elmúlt két és fél évben a Palotanegyedben volt már erre példa, és a közösségépítésnek ezt a formáját továbbra is fontosnak tartjuk. Éppen ezért, szeretnénk nem megvárni azt, amig a teljes felújítás elkészül, hanem már most tavasszal szervezni egy kertrekonstrukciós akciót, egyetértésben a tervezőkkel és a múzeumi vezetéssel. Erre is jó esélyt látott mind a két fél.
Bizonyos értelemben a jelenlévők kompetenciáján kívül esik, hogy miután elkészül a teljes felújítás, miként fog működni, különösképpen a kertgondozás, fenntartás, karbantartás hogyan biztosítható magas szinvonalon. Jelenleg a Főkert tartja rendben a parkot, amelynek szinvonalával a környék lakói nagyon nem elégedettek. Sokkal többről van szó, mint szimpla kertészeti munkáról. A felújítás után a Múzeumkert éjszakára bezár, gondoskodni kell a nappali örzéséről és folyamatos gondozásáról. Külföldi példák bizonyítják, hogy azokon a helyeken, ahol nincs külön parkőr, külön biztonsági őr, külön kertész és karbantartó, hanem egyetlen személy állandó jelenlétével és folyamatos, napi munkájával látja el mindezeket a feladatokat, sokkal hatékonyabban tartható fenn, magas szinvonalon a park. Erre a műfajra is érvényes a „kitört ablakok elve”, vagyis egy elmozdult burkolati követ ha azonnal visszahelyeznek, ha a szemetet azonnal felszedik, a terület állapota nem romlik. A folyamatosan szorgoskodó gondnok jelenléte ráadásul fegyelmező erővel hat a szemetelőkre, vagy a romboló szándékkal közeledőkre.
Nem mellékes a múzeum gazdálkodása szempontjából sem, hogy a területén létesülő szolgáltatók milyen plusz bevételt jelenthetnek a múzeumi működéshez, ezért nagyon fontos lenne már most tisztázni a tulajdoni, használati jogokat és kötelességeket – a múzeum jó gazdaként kell kezelje nem csak a falain belüli értéktárgyakat, hanem mindazt, ami fogalmilag a Nemzet Múzeumához tartozik – a kertet is.
KINO = mozi+
Annak idején a KINO-ban láttam a Waltz with Bashir-t, de megvallom, akkor annyira a film hatása alatt voltam, hogy nem is figyeltem, hogy milyen moziban látom.
Most, az N6N7 fesztivál utolsó négy napjára, szinte beköltöztem a moziba, mert minden este hattól tízig valamilyen izgalmas program volt ott. Számomra ez volt a fesztivál legjobb négy napja és csak azt sajnáltam, hogy ebben az élvezetben nem osztozott velem sokkal több ember. Úgy látszik, hogy a környezetünkért való féltő aggodalom még mindig túl keveseket érintett meg Budapesten.
A +13 filmfeszt első napján a Banksy-film előtti két, rövidebb dokumentum nem okozott maradandó élményt. Csáki László: Bádogváros című alkotása az Avasi dombon lévő pinceházak helyzetét igyekezett bemutatni – esztétikailag figyelemre méltó, de tartalmilag semmitmondó formában. Gondolatilag odáig jutott, hogy ha ez a hely nem itt lenne, akkor már attrakciót csináltak volna belőle – így csak a magyaros tehetetlenség újabb bizonyítéka.
Réti Péter: Utolsó lakó című filmje is csak képi dokumentáció a Holló utcai ház bontásának – még azoknak sem ad több municiót, akik pedig a bontás ellen vannak évek óta, nemhogy képes lenne meggyőzni a bontáspártiakat álláspontjuk tarthatatlanságáról.
Hiányérzetemre éppen a „street art katasztrófafilmje” adott választ – nem elég dokumentumfelvételeket készíteni, a néző érzelmeire és ezen keresztül a gondolkodásmódjára hatni csak úgy lehet, ha mindezekkel az alkotó el tud mondani egy izgalmas történetet. Még egy dokumentumfilmet is úgy kell megkomponálni, hogy az drámai felismeréshez vezessen.
A második nap a Bogota-filmmel kezdődött, ami 2006-os elkészülte óta „tarol” az interneten és mindenféle közösségi vetítésen, ahol összejön néhány, a környezetükre odafigyelő ember. Tanulságként szolgál magyar dokumentum-filmkészítőknek, hogy egy jó doku terjesztése az interneten, ma már sokkal fontosabb, mint akár országos tv közvetítése.
Szigeti Csilla Kubáról szóló filmje érdekes lett volna, ha nem erölteti rá a szinekkel való manipulációt. Igy nem jutott tovább a már ismert sztereotipia megerősítésénél.
Sajnos, az izraeli Basket kids sem volt az a műremek, amit pedig a téma tálcán kínált. A nyomor, a kiszolgáltatottság, a terror és egy angyali természetű szociális munkás nehezen elért, viszonylagos sikere – az emberi akarat, jószándék győzelme, nem jött át a képeken. Nekem, aki kicsit ismeri a témát, újat nem mondott, akinek viszont a történet teljesen ismeretlen, nem szolgáltatott kellő információt a cselekedet valódi nagyságáról.
Ezzel szemben a brit Of time and the City egy 74 perces varázslat volt! Terence Davies film-mozaikot készített Liverpool életéről – apró cserepekből óriási, szívet melengető tablót. A város lényegét, az ott élő embereket bemutató dokumentumok úgy épülnek egymásra, hogy azok Liverpoolon túli felismerésekhez is vezetik a nézőt.
A harmadik nap is egy brit filmmel indult: Átalakuló városok – amely egyben egy mozgalom neve is. A mozgalom 12 lépésben fogalmazza meg a lokális átalakulás folyamatát, amellyel a magunk környezetét jobbá tudjuk tenni, miközben csökkentjük a klimaváltozás romboló hatását.
A film után tartott remek előadást Rosta Gábor (Kortárs Építészeti Központ), aki elszánt kezdeményezője a közösségi kerteknek. Annyira szuggesztív volt az előadása, hogy megkértem, a podo-pro.hu számára ő maga írjon egy cikket az akcióról, amely révén, talán Budapesten is lesznek ilyen kertek, és nyomukban közösségek is.
Az estét egy kínai doku-játékfilm zárta a Chengdu városában lévő gyár felszámolásáról – 24 city. Kicsit lassú folyású film, de talán így lehet közelebb kerülni a kínai néplélekhez – változó szinvonalú részekkel, de néhol drámai mélységű monológokkal.
A negyedik napon végre láthattunk egy nagyon jó magyar dokumentumfilmet – Jávor István: Negyedem. A rendező alapító tagja az Óvás! egyesületnek, a Zsidónegyed alapos ismerője. Az idén készült film alapján borzasztó optimisták lehetnénk a negyed jövőjét illetően – ez abból a szempontból jó is, hogy megmutatja a lehetséges, sőt, a kívánatos irányt. Az viszont, hogy a jövő valóban ebbe az irányba halad, nagyban függ az új önkormányzati vezetésről és persze a helyi lakosság együttműködési készségétől. Éppen ezért, nagyon jó lenne, ha az alkotó egy, akár felére vágott változatot mihamarabb feltenne a netre, hogy terjedjen az eszme – lehet ingatlanbefektetetők nélkül is megújítani egy negyedet, csak oda kell figyelni… A filmet követő beszélgetés kellemes volt, de újat nem nagyon mondott, éppen azért, mert a film ezt nagyon is jól tette.
A KINO négy napra majdhogynem az otthonommá vált, és ez nem csak a jó programnak, hanem a rendkívüli kiszolgálásnak is köszönhető.
Borzasztóan jókat ettem-ittam, egészséges, friss ételeket, nagyon elfogadható áron és „veszedelmesen” jó süteményeket – még haza is vittem. Az első délután kicsit korábban értem oda, éhesen és egész napos gyaloglás után kifagyva. Akkor tűnt fel, hogy a gyorsan felszolgált teához egy csupor mézet hoztak – nem kicsinyeskedtek. Gondolom, feltételezték, hogy akkor sem eszem meg az egész csuprot, ha nagyon éhes vagyok…
A szendvicset, vagy az italt be lehet vinni a vetítő-terembe, a limonádé valódi gyümölcsből készül, és mindehhez kedvesen mosolyognak, beszélgetni is lehet, vagyis olyan mozi-kávéház, ahová az ember szívesen visszatér. A városi kultúra újabb szigete ebben a városban…
A fesztiválzáró játékfilm a HR-menedzser, Eran Riklis filmje volt. Az izraeli filmgyártás legjobb vonulatába tartozó rendező megint egy remek darabbal állt elő.
Héberül a cím kicsit hosszabb – שליחותו של הממונה על משאבי אנוש – A megbízott személyzetis küldetése. A.B. Yehosua azonos című könyvét adaptálja, a szó legnemesebb értelmében. Egyébként, Izrael ezt a filmet küldi az Oscar-díj jelölésre. Remélem, hogy nem csak az első öt közé kerül be, mint annak idején a Waltz with Bashir.