Mielőtt elindultam Izraelbe, kaptam egy kérdést Martinkó Józseftől, hogy miért nem írok a tel-avivi, magas lakbérek elleni tüntetésekről.

Természetesen tudtam, hogy a Rothschild fasorban sátortábort vertek a tüntetők, de nem vagyok tudósító, aki csak leírja a történéseket, hanem városgazdász, aki szeretné felfedezni az összefüggéseket, a megoldások lehetőségeit is.  Az is nyilvánvaló volt, hogy a cottage-bojkottal ellentétben, ez a tiltakozás túl általános ahhoz, hogy a probléma hipp-hopp megoldást nyerjen. A két és fél hete kezdődött tiltakozás „megvárt”: ma, a szombat kimenetelekor Tel-Avivban, Jeruzsálemben és Haifában egyszerre tartottak tiltakozó meneteket azért, hogy a kormány hatékony intézkedéseket tegyen a lakásárak elviselhető és megfizethető szintre kerülése érdekében. Hogy mit is kéne tenni ezért a nemes célért, arról a sátortábor lakói keveset beszélnek. Többnyire elintézik azzal, hogy azért van a kormány, hogy kitalálja.

Alapvető gond, hogy az egy főre eső jövedelmek alapján Izrael 46-dik a világlistán, de a megélhetés drágasága alapján a 20-dik. A két lista közti különbség pedig egyre nyomasztóbban nehezedik az izraeli társadalom derékhadára, a középosztályra.

A mai tüntetés, amelynek fő központja a Tel-Aviv Múzeum előtti téren volt, már nem csupán az olcsóbb lakásokról szólt, a jelszó: „A nép társadalmi igazságosságot követel!” – העם דורש צדק חברתי – olcsóbb lakásokat, mindenkinek egyenlő esélyű orvosi ellátást, oktatást. A tüntetések elsőrangúan szervezettek voltak, és igyekeztek minden pártpropagandától távolságot tartani. Annál is inkább, mert az elmúlt időben a Rothschild  fasori sátortábor lakóit már megvádolták, hogy valakik pénzelik őket – az új sátrakra, az egyenpólókra utalva.

Kétségtelen, a szociális ellátással kapcsolatos elégedetlenség a jó ideje ellenzékben lévő pártoknak kedvez, hiszen a kialakult helyzetért  az elmúlt évtizedben kormányzó Kadima és a Likud könnyen tehető felelőssé.  Az is igaz viszont, hogy a lakásárak az ország központjában szöktek durván a magasba, miközben délen a Negev, északon a Galil kevésbé népszerű lakóhely.

Natanjahu a múlt héten igyekezett valamiféle gyors megoldással előállni, de ezzel csak rontott a helyzetén, hiszen azt még a tüntetők is megértették, hogy ez annál komplexebb probléma, mintsem néhány jogszabállyal el lehetne intézni.

Számomra, megvallom, nem a növekvő ingatlanárak a meglepőek, hanem az, hogy miért nehezebb ma lakáshoz jutni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Akkoriban éppen, az új, családiházas övezetek iránt volt kereslet és a tel-avivi belső területeken, a régebben épült házak lakásaiból volt nagy a kínálat. Aki az utóbbiakban meglátta a lehetőséget  és némi fantáziával otthonossá tette őket, ma komoly érték tulajdonosa. A nyolcvanas években kedvező, hosszúlejáratú hitelekkel vásároltak lakást a fiatal házasok és az új bevándorlók is. Huszonöt éven át fizetett hitellel, de a saját lakás nem volt elérhetetlen távolságban. Amennyire tudom, lakáshitelek ma is vannak – egy ismerős, fiatal  házaspár 6 szobás lakást vett nemrég Kfar Saban, igaz, harminc évre kötelezték el magukat, de fiatal orvosokként megengedhetik maguknak két-három gyerek és bentlakó háztartási alkalmazott mellett is.

Egy prosperáló országban, amely a legutolsó világválságot alig érezte meg, természetes dolog, hogy gazdasági központjában, a növekvő kereslet okán emelkednek a lakásárak. Ezt rendeletekkel megállítani nem lehet. A szabad piac törvényeit nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni, tehát az állami beavatkozás csakis olyan lehet, amely a piac mozgásának ismeretén alapul, és úgy „nyúl bele”, hogy az intézkedések rendszere katalizátorként egészségesebb folyamatokat generál.

A „Fény mogalom” – תנועת אור – amely 2002-ben, magánkezdeményezésként indult,  a Negev sivatag és a Galil „periférikus” területein akar  magas szinvonalú településeket létrehozni, hogy ezekkel  csábítsa  el a központból a képzett lakosságot.  Interkommunikációs világunkban a munkahely sokkal kevésbé meghatározó elem, mint az iparosítás korszakában. Felismerték, hogy nem kell gyárakat telepíteni ahhoz, hogy a „pusztába” kívánkozzon egy értelmes ember. Minőségi lakáskörülmények, jó környezet, megfelelő szociális ellátás és nem kevésbé fontos a szabadidő élvezetes eltöltésére alkalmas lehetőségek. Az ötvenes évek negevi településeit a dögunalom miatt hagyták ott a fiatalok. A Tel-Avivba zarándoklás azzal állítható meg, ha olyan ingergazdag környezetet teremtenek, amely kielégíti az egyetemekről kikerült értelmiségieket is.

Mostanáig hat különböző településen 22 ezer embert sikerült letelepíteniük úgy, hogy a „vidéki élet” minden részletére odafigyelnek. Az adottságaik nagyszerűek, hiszen éppen ezeken a központtól távoli, gyönyörű természeti helyeken lehet megvalósítani azokat az energiakímélő rendszereket, amelyek a már meglévő városszerkezetekbe nehezebben illeszthetők. A tel-avivi sátrazókkal ellentétben a Fény mozgalom tagjai nem tiltakoznak, hanem megoldásokat kínálnak, és azt is tudják, hogy hol van szükségük állami támogatásra, de alapvetően nem arra építenek, hogy valaki más oldja meg a problémát. Tervük szerint tíz év alatt 300 ezer embernek nyújtanak elérhető áron minőségi életkörülményeket a Negev sivatagban és a Galilban.

Comments Closed