A nyolcvanas évekre lepusztult a Dizengoff, és nem született utódja. A város még mindig egyre északabbra épült tovább, de az új negyedek utcái, terei közül egyiknek sem sikerült a közvetlen környezetén kívüli hatást elérnie.

Volt ilyen kísérlet, a Kikar Hamedina esetében. A teret a híres brazil-zsidó építész  Oscar Niemeyer tervezte, a hetvenes években el is indult az építkezés a szabályos kör alakban kialakított tér szélén. A lakóházak elkészültek, amelyek földszintje,  a legelegánsabb üzleteknek ad helyet, emeleti lakásaiban pedig a tel-avivi újgazdagok költöztek.

A tér közepén azonban mindmáig nem épült semmi, bár az eredeti tervek szerint ide amolyan „építészeti jel” került volna – jó magas, hangsúlyos, hivalkodó.

Csakhogy azzal nem számoltak, hogy a tehetős lakosság, amely a 29 dunámnyi (2,9 hektár) semmi köré épült házakban megszokta, hogy nappalija ablakából egy tér tárul elé, mindent megtesz azért, hogy ez így is maradjon. Idővel jobbnak látszott parkosítani a nagy kerek ürességet, de valódi életet legfeljebb a kutyák élnek, akiket elegáns gazdáik itt sétáltatnak.

A tér túl nagy, a szabályos körben nehéz tájékozódni, az üzletek túl drágák, az izraeliek pedig nem igazán szeretik csak a kirakatokat nézni.

A városi „élesztő” más irányba mozgott. A jelenség, hogy a társadalom kreativ, fiatal rétege jelöli ki a fejlődés, esetünkben a városrehabilitáció irányát – nem új. Már a hetvenes években ismert volt a szakirodalomban a montreali példa, New Yorkban, Párizsban, Rómában is divatossá tették a belváros egy-egy lepukkant negyedét a művészek, a kis pénzű, fiatal értelmiségiek. Tel-Avivban tehát nem találtak fel semmit, csak a városvezetés odafigyelt a tendenciákra.

A hatvanas évekhez képest 1983-ra 60 ezerrel csökkent a város lakossága (327 ezer). Főként a kisgyerekes fiatal párok hagyták el a várost, az agglomeráció csendesebb városaiba, vagy még messzebbre, valamelyik mosávba, újonnan parcellázott településre, családi házba költözve. Ugyanakkor, a „bűnös város” iránti vágyakozás,  a vidéki fiatalok körében nem volt érdektelen, de a lakbérek túl magasak voltak ahhoz, hogy sokuk számára ez valósággá váljon.  Az akkori polgármester, a legendás Csics (Slomo Lahat) elérte, hogy a közgyűlés megszavazza a fiatalok lakbértámogatását. Ez volt az első lépés.  A városba való betelepülés megindult.

A „Sheinkin” környékén ötletes kis üzletek nyíltak a nyolcvanas években, egyre több kávéház-étterem, egyre nagyobb nyüzsgés.

Az elmúlt harminc  évben ez a környék saját magát rehabilitálta. Még a házak nagy része is saját erőből újult meg, az önkormányzati  segítség abban nyilvánult meg, hogy a rendezési tervekben a korábbi szintmagasságot megnövelte és az értéknövekedési adóból (srófadó) bizonyos engedményeket adott abban az esetben, ha az épület átfogó felújítást hajtott végre. A konstrukció tehát úgy működik, hogy az átlag háromszintes épületre még két szintet építenek, ennek során természetesen megerősítetik az alapokat, kicserélik a gépészeti rendszert, liftet építenek, és a homlokzat is teljes felújításon esik át.

A belvárosba  visszaköltözött az élet, az épületek fizikai megújulása mindmáig tart, ebben az évben pedig szerepel a költségvetésben a közterületek teljes felújítása a Sheinkin környékén. De az utca mégsem vált főutcává. Fontos a környéke számára, érdekes volt az idelátogatók szemében – péntekenként akkora tömeg  nyüzsgött teljes hosszában, hogy az „idevalósiak” már elkerülték, de semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy a nyolcvanas években a Sheinkin lett volna a város főutcája. A kilencvenes évekre, minden önkormányzati támogatás ellenére, a Shenkin is túl drága lett, a fiatal betelepülők még délebbre kerestek maguknak helyet. A Florentin környékén találták meg. Bár ez  utcanév is, a tel-aviviak számára ez egy környéket jelent, éppen úgy mint a Sheinkin volt a nyolcvanas években, és lett a szofdizengoff (a Dizengoff vége) az ezredfordulón, hogy az évezred első évtizedének végére átadja helyét a Shabazinak, a Neve Tzedek negyedben.

Tel-Avivnak ma nincs főutcája, de van jónéhány negyede, ahová érdemes ellátogatni akkor is, ha nem ott lakik az ember, ha valamilyen speciális hangulatra vágyik. Egy kicsit mindegyik más, és nem csupán az épületek az utcakép, hanem az ott lakó emberek miatt is. Hiszen, végső soron, a város tőlük izgalmas, vonzó hely.

Comments Closed