Vandálim

A földtörvény reformjának csak egy része az, amit chok havadalim -ként jelölnek (חוק הוד”לים), jelentése egyébként nemzeti lakásprogram-bizottság, ám ellenzői az egész reformot vandálnak tartják, ezért aztán pillanatok alatt megszületett a “vandálok törvénye” gúnynév.

Számítások szerint, évente 30 ezer lakást kell építeni ahhoz, hogy Izrael növekvő népességének kellő kínálattal szolgáljon. Ehhez képest az elmúlt 5-6 évben ennek csupán töredéke, évi kb. 6000 lakás épült. Sokan ennek tulajdonítják a lakásárak drasztikus emelkedését – a kereslet és a kínálat egyensúlyának megbomlását.

Az építési vállalkozók szerint az alulteljesítés oka a bürokrácia, hogy az engedélyezési eljárás hosszadalmas.

A Natanjahu-kormány  ezt akarja lerövidíteni a földreformmal, de a társadalmi szervezetek tiltakoznak – szerintük ugyanis  elérhető áru lakásokat, amelyekért immár egy hónapja tüntetnek a Rothschild fasorban, és lassan az egész országban, azzal nem lehet garantálni, hogy a közösségi jogokat megnyirbálják.

A nagyjából 22 ezer négyzetkilométernyi ország területének 93%-a állami tulajdonban van, ami Izrael létrejöttének különleges körülményeire vezethető vissza.

A gondolat, miszerint a zsidó népnek nemzeti földalapot kell létrehozni, Erec Izraelben, már az első Cionista Kongresszuson (1897) megszületett, és 1901-ben alakult meg a Keren Kájemet Lejiszrael (קרן קיימת לישראל). A kék doboz minden zsidó közösségben ismertté vált, a legkisebb adományoktól a tehetős európai és amerikai zsidók felajánlásig, a befolyt pénzből földeket vásároltak. Az állam megszületéséig (1948) egymillió dunám (1 dunám= 1000 négyzetméter) földet vásárolt meg ez a földalap. (A többit “vérrel szerezte” Izrael, miután a terület felosztását megszavazó ENSZ határozat után a környező arab országok megtámadták, és a Felszabadítási háborút, a népesség 1%-ának eleste árán, de megnyerte.)

Bár az 1960-as törvénnyel megalakult Minhal Mekarkain Izrael ( מינהל מקרקעי ישראל ), amely az összes állami tulajdonú földet kezeli, és a Keren Kajemet azóta csupán a természetvédelmi területekkel foglalkozik közvetlenül, miután az ország alapját jelentő föld a “zsidó nép” tulajdonát képezi, szokássá vált, hogy a földet nem adják át privát tulajdonba, hanem csakis 50-99 éves bérletre. Nem mellékesen ez összhangban van a Tóra törvényeivel is, amely a mai izraeli jogrendszernek is az alapja. Ez a sajátos helyzet lehetőséget adott átfogó településtervek készítésére, illetve korábbi, kevésbé sikerült programok javítására. Egészen mostanáig. A földreform ugyanis lehetővé tenne egy drasztikus privatizálást, amit ráadásul a tervezés-engedélyezés következetes rendszerének fellazítása is erősítene.

Mindezidáig a településfejlesztési tervek készítése és elbírálása az adott érdekeltségi rendszerhez tartozó bizottsághoz került. Ha helyi érdekű tervről volt szó, például egy családiház, vagy társasház építéséről, akkor azt az önkormányzati rendszer szerinti helyi bizottsághoz ( עדה מקומית ) kellett benyújtani. Érdeksérelem esetén a felülbíráló, a körzeti bizottság ( ועדה מחוזית ). Ugyanez dönt akkor is, ha olyan projektről van szó, amely hatása nem csupán az adott önkormányzatra terjed. Ennek különös jelentősége van a Tel-Aviv környéki városok összehangolt feljesztése tekintetében, de sokszor szükség van erre az elbírálási szintre a vonalas infrastruktúrákról való döntések alkalmával. A harmadik szint az országos bizottság ( ועדה ארצית  ), amely a településfejlesztés és a környezetvédelem összetettsége folytán egyre több koordinációs munkát is végez.

Kétségtelen, az  Építési, tervezési törvény 1965-ből, megérett egy alapos átdolgozásra, annak ellenére, hogy az eltelt évek alatt számos módosításon esett át, koncepcionálisnak és áttekinthetőnek nem mondható. Szükség lenne például a közösségi részvételt új alapokra helyezni, hogy a tervekkel szemben ne csupán ellenkezni lehessen, hanem a közösséget érintő tervek készülte közben legyen kooperáció. Erre kitűnő példát mutat Tel-Aviv stratégiai tervének készítési folyamata, ám a földreform szándéka éppen ellentétes ezzel – lerövidíteni az eljárást, minél inkább kizárni a közvetetten érintettek beleszólását. Nem véletlen, hogy azok a szakemberek, akik tisztában vannak a “reform” lehetséges következményeivel, élesen bírálják.

Túl nagy pénzekről van szó, és ez nem csak abból következik, hogy a föld véges mennyiségű, ezért állandóan emelkedő érték Izraelben, hanem a nagy kincs a területek átminősítéséből fakad. Ha egy mezőgazdasági vagy iparterületet lakóövezetté minősítenek, vagy ha egy alacsony beépítést megnövelnek, az ingatlan tulajdonosa ezzel extra profithoz jut. Erre ugyan, Magyarországgal ellentétben, van egy adófajta, az értéknövekedési illeték (Tel-Avivban az értékkülönbözet 50%-a), ezzel együtt, a közösség akkor jár a legjobban, ha egy terület akkor kerül átsorolásra, amikor annak következményeit minden tekintetben alaposan megvizsgálták, és a közösségi egyeztetés fórumain felbukkanó ellenvéleményekre megnyugtató válaszok érkeztek, vagyis az átsorolás egy közmegegyezéses terv ereménye.

Hogy ez lehetséges, arra valóban Tel-Aviv a jó példa, ahol a stratégiai tervezés évei alatt ugyan stagnált az építkezés, de mióta elkészült, elképesztő intenzitással folyik, és az épületek mellett a közterületfejlesztés is olyan látványos méreteket öltött, hogy azt még a város mindig elégedetlen lakói is elismeréssel illették a legutóbbi felmérések szerint.

A társadalmi szervezetek ellenzik az eladást, a korábban bevált hosszútávú bérbeadás helyett, mert ezzel megszünne a közösségi kontroll az elkövetkezendő nemzedékek számára. A gyors és meggondolatlan privatizációt pedig végképp, mert tartanak attól, hogy ez az amúgyis veszélyes vagyonkoncentrációt erősítené.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.