Miként lehet újrapozicionálni a magyar építészetet?– kérdeztem az előző cikkem végén, amely az építészfórum fókusztémájához kívánt hozzászólni.

Az eddig megjelent cikkek alapján a helyzet elég kétségbe ejtő. Igaz, más a problémája a már befutott, idős építészeknek, mint azoknak, akiknek egzisztenciális gondjaik is vannak, de a jövőt illetően, a mintegy 10 ezer fős szakma helyzete, alapvető társadalmi tényezőként kritikus. Óriási tömegű, elherdált kreatív energiáról van szó, amit egyetlen ország sem tehet meg büntetlenül. Mivel a helyzet ma már tarthatatlan, az időt nem a szakadék szélére jutás tragikus folyamatának elemzésével kell tölteni, hanem sürgősen meg kell találni a kivezető utat. Előre, jó előre kell tekinteni.

Az újrapozicionálás alapja az érdekközösség, amely valójában fennáll a társadalom egésze és az építészek között, de ma ez nem látszik nyilvánvalónak, tehát be kell bizonyítani. Ugyanígy, létezik egy érdekközösség az építésztársadalmon belül is, amit elvileg a Kamara kellene képviseljen, de miután erre a feladatra képtelen, maradt a kevés koncon való marakodás. Abban szinte mindenki egyetért a szakmán belül, hogy pinceszinten az építészek társadalmi megítélése. Ezért aztán sem szellemi, sem anyagi elismerésre nem számíthatnak, ami kiszolgáltatottá teszi őket, megalkuváshoz, és óhatatlanul egyre gyengébb minőségű munkához vezet. Vagyis ez az a pont, ahonnan az újrapozicionálást el kell kezdeni.

Az építészet a gazdasági tevékenység és a kultúra találkozásának kritikus pontja, amely minősége jellemzi az országot, az ott élő népesség életének szinvonalát. Az építészet nem turistacsalogató látványosság, hanem a helyi lakosság életének tere – ezért fontos. Hogy ez esetleg a turistákat is érdekli, az legfeljebb következmény. A gazdasági élet nem attól lendul be, hogy az állam grandiózus kirakatprojekteket finanszíroz az adófizetők pénzén – az ilyesmiért kolduló építészek és szervezeteik ezzel az önalázó gesztussal csak a saját tehetetlenségüket árulják el, de nem szolgálják a magyar építészet ügyét.

Figyeld a nőt!

Figyelemre méltó, hogy az eddigi írások közül csak kettőben esik szó a kibontakozás lehetőségéről. Mindkettőnek nő a szerzője. Perika nem csak elemez és kritizál, hanem kiutat is mutat. Beleznay Éva pedig már a helyes cselekvés kezdetéről számol be. Nemzetközi tapasztalat, hogy tartósan nehéz időkben a nők jobban képesek az életet újraszervezni, nagyobb részük praktikusan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez. A magyar, feaudális társadalmi elvárások szintjén  a nők, az építész szakmán belül is, a megérdemeltnél sokkal kevesebb figyelmet kapnak. A férfi építészek, megnyilatkozásaik alapján meglehetősen konzervatívok, megoldást nem találnak, csak valami régi, sosem volt ideál után sóvárognak. Tehát, érdemes lenne odafigyelni az építésznőkre: mit csinálnak a saját életükben, mi a véleményük?

Győzd meg a gyerekeket!

Ami az építészek társadalmi megítélését illeti, a mentális változást a gyerekeknél kell elérni. Nem csupán azért, mert tudatosan ki kell nevelni az építészetet értő, igényes megrendelői kört, és ezt az iskolákban kell elkezdeni, hanem mert a gyerekek a legkönyörtelenebb pedagógusok –  a szüleikkel szemben! Vagyis, ahhoz, hogy egy korlátolt agyú felnőttel meg lehessen értetni, mi a minőségi építészet haszna, ahhoz „fel kell bérelni” a gyerekét. Ha a gyereket meggyőztük, akkor majd ő megérteti a felmenőjével! Ismerek egy országot, ahol a sivatagi növényzet védelmét az óvodásoknak kezdték magyarázni – ők hamar meg is értették, és amikor a szüleik a tavaszi kiránduláson le akarták tépni a sivatagi virágot, akkor ők figyelmeztették a felnőttet, hogy ne tegye. Amit ezernyi környezetvédelmi felügyelővel sem lehetett volna elérni, megoldották a családon belül.

Persze, van itt egy kis probléma, hiszen a magyar építészek zömének kommunikációs képessége elégtelen ahhoz, hogy egy gyereknek építészetről tudjon beszélni. De a verejtékes tanulás, amit egy-egy  iskolai előadás jelenthet, többlethaszonnal jár, ha felismeri – meg kell tanuljon egyszerűen, érthetően és meggyőzően beszélni a szakmai dolgokról.

Érdekképviselet, amely megdolgozik a pénzéért!

A dögdrága kamarai tagság helyett olyan érdekvédelmi szövetséget kell létrehozni (ez persze lehet a Kamara is, ha képes magát átszervezni) amely nem tagdíjat szed, hanem az építész jövedelmének x %-áért, leveszi az alkotó tervező gondjainak egy részét a válláról. Konkrétan: a komplett bürokráciát, könyveléssel, adóbevallással, számlavezetéssel, sőt az árképzést és a pénzbehajtást is. Azért, hogy az építész csak azzal foglalkozzon, amihez ért – a tervezéssel, az építés folyamatának levezetésével, saját maga továbbképzésével. Ahhoz, hogy megszűnjön a tervezési díjak abszurdan alacsony szintje, radikális megoldást kell alkalmazni – az építész maga sosem mondhat árat, azt a érdekvédelmi szövetség szakmai zsürije állapítja meg, mégpedig a projekt volumene mellett az alkotás minősége függvényében, utólag. A megrendelő tudni fogja az projekt nagyságától függő alsó és felső határt, de, hogy ezeken belül mi lesz a pontos ár, azt egy független, szakmai zsüri határozza meg.

A határidők és a kifizetések ütemezése is ennek az érdekvédelmi szervezetnek a hatáskörében lennének, az építész maga sosem foglalkozna azzal, hogy mikor hajlandó a kliens fizetni, és a pénz már a számláján van-e vagy sem. Neki csak az a dolga, hogy a képességei szerinti legjobb minőségű munkát végezze. Egy országos érdekvédelmi szervezetnek ugyanis egész más a tárgyalási poziciója a megrendelővel vagy a kivitelezővel, de akár a bankokkal szemben is, mint egy akármennyire neves és tiszteletre méltó építésznek.

Vagyis, egy felől ki kell szélesíteni a társadalmi igényt a minőségi építésre, más felől viszont olyan szervezeti keretet kell teremteni, ami kikényszeríti a minőség anyagi elismerését, és mentesíti az építészt a számára idegen bürokratikus terhektől, ezzel is elősegítve az egyre jobb szinvonalú munkát.

A jogszabályok átfésülése és újrafogalmazása

Ha van egy működőképes érdekvédelmi szövetség, akkor annak az első dolga erre alkalmas, joghoz és építészethez is értő emberekkel újrafogalmazni az építéssel kapcsolatos összes jogszabályt, hogy azok ne fékezzék, hanem elősegítsék a kreatív munkát, szabad teret hagyjanak az alkotónak. Ezt politikusoktól, és az őket kiszolgáló sertepertéktől elvárni nem lehet, tehát a szakma maga kell átgyúrja munkája törvényességi hátterét.

A kezdeményező építész

A rendszerváltás utáni építési konjuktúra azért nem hozott létre sikeres magyar építészetet, mert az építészek nagy részében hiányzik a kezdeményező készség. Ennek hiányában a (külföldi)befektető  „találta ki”, hogy mit  érdemes csinálni, az a szempontrendszer pedig nem biztos, hogy egybeesett a a hosszútávú közösségi érdekkel. Tehát, nem érdemes a „karvalytőkét” kárhoztatni, viszont meg kell tanulni projekteket kezdeményezni. Az igazán jó projekteket ugyanis előbb az ész (a kezdeményező, a társadalmi szükségletekre érzékeny építész) kitalálja, majd készít egy üzleti tervet és keres pénzes befektetőt. Vagyis,  a következő munkákat az építész-társadalomnak magának kell kitalálnia: mivel teheti igazán hasznossá magát abban, hogy a magyar gazdaság kikecmeregjen a gödörből?

Többek közt erről is szólnak az ilyen cikkek

Comments Closed