Az én váram_9
Színvilág
Jó ideig „színvak” voltam.
Az ötvenes-hatvanas évek a szürkeség emlékét hagyták bennem.
A nemzetközi silányság építészete a fehérre esküdött.
Meg az egyformaságra.
Mintha az lenne a szép, amiben nincs semmi egyéni.
Amíg építészek voltak a férjeim, nálunk is minden fehér volt – még a kerítés is.
Sokáig nem lázadtam.
Jókislány voltam, meg jófeleség.
Aztán felnőttem.
Önálló vagyok. Önálló gondolatokkal és akarattal.
Akkor fedeztem fel a színeket körülöttem.
Izraelben, a nyolcvanas évek derekán még dúlt a seszínűség. A Bauhaus fehér városa megkopott, és még nem volt divat Marokkóba vagy a Távol-Keletre utazgatni. Háborúról-háborúra éltek az állam első évizedeiben, gazdasági pangással, aztán inflációval küzdöttek. A tel-avivi kávéházak még a hajdani, európaiak kopott utánzatai voltak, keleties slampossággal nem pedig derüvel.
Lakásokat terveztem, mert ebben a témában hamar megtalált a munka. A nyolcvanas évek végére már volt annyi sikeresen befejezett projekt a hátam mögött, hogy elkezdtem játszani. A falakkal, mert azt könnyen meg lehetett változtatni, ha a kliens vak maradt a színekre. De egyszer sem fordult elő, hogy az első megdöbbenés után valaki a fehéret követelte volna vissza.
A színekkel megőrjítettem a fakóarcuakat a házban – mint közös képviselő felújíttattam a szeméttárolót és az ajtót olivazöldre festtettem, nem a megszokott libafossárgára. Kitört a palotaforradalom, de mind a mai napig, amikor új lakó keresi a szeméttárolót, csak annyit kell mondani, hogy a zöld ajtó – mert a szín az első információ, amit az ember észlel.
Az „én váram” színeit a levendula ihlette – a növény, amit annyira szeretek, ami hatalmas bokrokban maradt a tel-avivi kertemben, de itt Pesten nem virágzott, hiába ápoltam ugyanazzal a szeretettel.
Tudomásul vettem, hogy ez más világ, a csenevész levendulákat Pécsre telepítettem (ott már virágba borult idén), a lakásban pedig a levendula színeit kombináltam a fával, a lecsupaszított téglával.
Csakhogy a levendula levele és virága számtalan árnyalatot hordoz.
A lakás színeiben két szélsőséget használtam következetesen.
Az egészen halványlilát, amely attól függően, hogy milyen fény éri, néha majdnem fehér, máskor jobban kijön a lilasága.
A másik véglet, egy sötét kékes-lila, ami megintcsak kiverte a szomszédok egy részénél a biztosítékot, hiszen a nyílászárók körüli 40×80-as zártszelvény-keretet is ezzel a színnel festettem le.
Igaz, lelki szemeimmel én már láttam, hogy a kékeslila keret csak addig virít ki a körülötte durván kijavított vakolatú fehérségből, amíg az elültetett borostyán és vadszöllő fel nem fut, és az élőzöld el nem uralkodik a környéken.
…
…
…
…
A központi térben a legmarkánsabb szín-anyag-forma a nyers téglaboltozat, az a fal, amely az átjáró nyílását és a bontás közben talált mélyedést is tartalmazza.
A két levendula-árnyalat használatának van egy bizonyos belső logikája, de az nem követi az európai szimmetria-vonzalmat, így történhetett, hogy az átjáró két szélén sem azonos.
A lakásátalakításnak ebben a fázisában már egyedül dolgoztam, csak Csongort tűrtem meg magam mellett, aki valójában faszobrász és restaurátor, de az ő precizitása kellett a fa-munkák befejezéséhez. Ő szabta az IKEA munkapultból a lépcső járófelületeit, a dolgozósarok asztallapjanit, és ő segített nekem abban a millió apróságban, amit majd a részletek fejezetben mutatok be.
A falak és a faszerkezetek egy része (belső ajtók, konyhaszekrény lábazata, stb.) festett, ám így is jelentős mennyiségű nyers (lakkozott vagy pácolt) fa jelenik meg a térben. A konyha munkapultjáról a lépcsők járófelületein át az étkezőasztal, a székek, az alsó konyhaszekrények homlokzati lapjaiig.
A hideg és meleg színek játéka adja azt az egyensúlyt, amit nem tudományos elemzések, hanem egy belső megérzés szerint alakítottam.
Volt amit menet közben átfestettem, mert úgy éreztem, hogy akár funkcionálisan, akár esztétikailag nincs a helyén. Ezért aztán, tényleg sokáig „játszadoztam” ezen a 29 négyzetméteres kis lakáson (valójában, a galériával és dobogókkal további 20 négyzetméter padlófelülete van, de a dobogók alatt a „belmagasság” csupán 80 cm).
Amikor már szinte minden készen volt, legalábbis a fejemben már minden részletet kidolgoztam, akkor jött a kuckó, ami valamikor fürdőszoba volt, most pedig a könyvtáram és az én „hentergőm” – fekve lehet olvasni, akár a laptopról is. Majd később, a használat közben szerzett tapasztalatoknál elmesélem hogy mire jó e a lakás, és azt is, amire kevésbé.
Egyetlen lakás sem tud mindenki minden igényét kielégíteni, de erre nincs is szükség.
Az utóbbi időben elég sokan jártak nálam, és aki nem tudta, hogy mekkora a lakás, sacperkábé a duplájának hitte.
Ez annak köszönhető, hogy bárhol is van az ember a lakásban, mindig belátható a tér, illetve érzékeljük, hogy miként folytatódik.
A volt fürdőszoba terének legfontosabb szerepe számomra az, hogy megnöveli a központi tér érzetét.
Ha nem lenne az átjáró, borzasztóan kicsinek érezténk a központi teret, annak ellenére, hogy a lakáshasználat 90%-a erre korlátozódik.
Ezért a kuckónak arra a falára, amit a központi térből közvetlenül látunk semmit nem akartam tenni.
Pontosabban, valamilyen képet, de könyvespolcokat semmiképp.
És akkor találkoztam Zsilivel, aki megváltoztatta az egész addigi színvilágot, és nem korlátozta kreativitását a kuckó egyetlen falára.
Végül át kellett tervezzem a könyvespolcok helyét, mert arra nem vitt a lélek, hogy erre a freskóra polcokat szereljek.
A következő rész címe: Részletek – fürdőszoba
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_8
A bútor – tág fogalom
Kevés mozgatható bútor van az én „váramban”.
Jószerivel egy étkezőasztal, négy székkel, a munkaasztalom melletti szék ( az asztal már nem), egy elemekből álló, kis, fiókos iratszekrény és egy komód, amit rendhagyó módon a könyvtár-kuckóba vettem a Jákob-lajtorjája alá… a többi bútor a helyére lett építve.
Ugyanakkor, vannak olyan „helyiségek”, mint például a háztartási helyiség, amely majdhogynem egy beépített bútor.
Ehhez hasonló a lépcső alatti „kamra” is – oldalfalai gipszkartonból, ajtaja, mint egy szekrényé, teteje pedig a lépcső.
És minek nevezzem azt a dobogót, ami bekárpitozva amolyan keleti sarok, ahol kényelmesen, fekve is lehet olvasni, akár a laptopról.
Nemrég, amikor távoli kontinensekről itt voltak a gyerekeim, vendégágyként használtuk. Máskor, a Jákob-lajtorja kezdeti szintjét adja – rajta keresztül érem el a padlószinttől 5 méter magasságban lévő ablakot, hogy évente egyszer kinyissam tavasszal, télen pedig becsukjam, ha nagyon hideg van.
Számomra a lakás „üresen”, vagyis a benne lévő funkcionális tárgyak nélkül nem létezik – nem tudok ilyet tervezni.
De éppen ez a gondolkodás teszi lehetővé, hogy olyan megoldásokat találjak, mint az első 4 lépcső „fiókosítása” – szerszámos és cipős-fiókokat rejtenek a lépcsőfokok – íly módon a bejárathoz közel, alkalmas helye lett a cipőimnek, és még kényelmesen le is lehet ülni a cipő felhúzásához.
Vagyis az a komplex gondolkodás, amit városgazdászként szívtam magamba, hogy tudniillik lássam összefüggéseiben és részleteiben egyszerre a teret, a problémák egyedi megoldásához vezet.
Egy kislakásban különösen fontos, hogy mindennek „kézreeső” helye legyen.
Azáltal, hogy minden „helyiségnek” és „bútornak” nem csak az alaprajzi méretét, hanem a magasságát is figyelembe vettem, lehetővé vált bizonyos funkciókat egymásra pakolni.
A raktár-funkció, ami cseppet sem lebecsülendő, egyetlen lakásban sem, a bejárati szinten található. A gyakrabban szükséges dolgok, mint cipők, kabátok, blézerek, táskák a lepcső alatti terekben, könnyen elérhető közelségben.
A ritkábban használatos tárgyak (pótszékek, gyerekágy, asztal, maradék csempe, parkett, faanyag, stb.) a megemelt (+0.90) dobogó alatt.
A mosás, vasalás, és a már felvett, de még nem piszkos ruhák átmeneti szellőztetésére készült a háztartási helyiség.
Itt van a padlóösszefolyó, ahová a gyakori felmosások vizét „besöpröm”, egy arra alkalmatos gumiszalagos „mágávval” ( מגב ) – ez egy Izraelben használatos, praktikus takarító eszköz, hidegpadlós helyiségekben. Mivel nálam a bejárati szint hidegpadlós (alatta az elektromos padlófűtés) ezzel az eszközzel, percek alatt, naponta felmoshatom a padlót.
A vendégeknek nem kell levetniük a cipőjüket, ha hozzám jönnek, ugyanakkor én magam, ha egyedül vagyok, nagyon szeretek mezitláb járkálni a lakásban, télen-nyáron – a tiszta padlón.
Mivel Izraelben hozzászoktam, hogy a víz nagy érték, nem pazaroljuk, sokszor használok felmosásra olyan vizet, amiben kimostam egy harisnyát, vagy más apróságot, kézzel. Nem eresztem le a csatornába, hanem hipp-hopp felmosom vele a padlót.
A következő rész címe: Színvilág
A sorozat kezdete: ITT
Szemét ügy
Ismertem az utcát, hiszen itt laktam először amikor vidékről felköltöztem, a hetvenes évek elején, friss főiskolásként, aztán a nyolcvanas években itt dolgoztam a Bródy 5-7-ben. Majdnem sorsszerűnek éreztem, hogy amikor huszonkét év után visszajövök Magyarországra, megint ebben az utcában kezdjem az életemet.
A ház mocskosszürke fala, és libafossárga kapuja elég riasztó volt, de amint megláttam a kertet, megbékéltem.
A lakásban alig volt bútor, a teret kettészelte egy primitív galéria, egész nap alkonyi homály borította, de nem különösebben izgatott. Hosszas keresgélés után végre egy jó helyen lévő lakás, amit tűrhető áron ki lehet bérelni – a többi az én dolgom. Elvégre oly sok éven át az volt a jelszavam, hogy nincs az a vacak lakás, amiből ne tudnék jót csinálni – és csináltam is, több százat – ez volt a megélhetésem.
Amikor kitavaszodott, az elvadult kert legközelebbi csücskét kicsit rendbe tettem. A talaj alig volt több, mint 30 centi, alatta sitt. Ahogy az ásóval nekimentem, csak úgy perdültek ki a kövek. Kiszedegettem és visszatemettem a földet. De attól kezdve, külön zacskóban gyűjtöttem a zöldség-, és gyümölcs-maradékokat. Hetente egyszer kiástam egy kisebb gödröt a kertben és elástam amit összegyűjtöttem.
Miközben dolgoztam, a gangról merőn bámult egy fakó arcú öregasszony. Ahányszor kimentem a kertbe, megjelent a folyosón. A korlátra könyökölt és cigarettázott. Valamelyik alkalommal aztán megkérdezte, hogy mit csinálok. Komposztálok – feleltem. Döbbenten nézett rám – egy városi bérház udvarán? Én viszont nem értettem az ő értetlenkedését. A háztartási szemét egy része olyan, nyers, konyhai hulladék, amitől csak bűzlik a kuka, ha oda kerül, ám ha nem, a kert talaját javíthatjuk vele.
Vannak olyan országok, ahol nagyon sok zöldséget és gyümölcsöt esznek egész évben – ott a szerves anyag eléri a szemét 40%-át, amelyet nem kell elszállítani, ha helyben komposztálják, vagyis jelentősen csökkenteni lehet a szemétszállítási költségeket, és a helyben termelődő komoszt kertészkedésre ösztönöz a nagyvárosokban is.
Persze, a szerves hulladék elásásánál vannak hatékonyabb módszerek.
Igy, amikor másfél év múlva megvettem a lakást, és azután, néhány hónapra rá elvállaltam a ház közös képviseletét, az első dolgom volt, hogy megszervezzek egy kertészkedő szombatot, amely során a kertben felállítottuk a komposztálót. Igyekeztünk olyan helyet kiválasztani a zöld műanyag ládának, hogy senkit ne zavarjon. A faliújságon, a blogon tájékoztatuk a lakókat, hogy mit lehet és mit nem komposztálni.
Mint városgazdász tisztában voltam azzal, hogy a komposztálás és a közös kertészkedés identitás-, és közösségfejlesztő eszköz, és úgy éreztem, hogy erre a házra nagyon ráfér az ilyen pozitiv töltetű közösségépítés.
Kezdetben sokan lelkesedtek, aztán voltak a kitartó környezettudatosok, akik nem sajnálták azt a fáradságot, amit a szemét szétválasztása jelent. A szelektív szemétgyűjtés, ami a papírt és a műanyagot illeti, már megszokott volt. Nyár végére heti egy kukát lemondhattam, ami havi 6000 Ft megtakarítást jelentett a társasháznak.
És akkor jött az ANTSZ-től egy levél, amelyet el sem akartam hinni: megállapítja, hogy a komposztáló és környéke tiszta, rendezett, mégis felszólít arra, hogy a komposztálót távolítsuk el az udvarról.
A fakó arcú feljelentette a komposztálót.
Igaz, azon a szombaton, amikor felállítottuk, ő is lelkesen tett-vett, belemosolygott a képbe, de aztán úgy döntött, hogy a világ úgy jó, ahogy ő megszokta, és semmilyen újdonságnak nincs helye.
Mérhetetlenül felháborodtam, és mint aki nem a hatóságtól való félelmen szocializálódott az utolsó két évtizedben, dörgedelmes válaszlevelet írtam az ANTSZ-nek, amiben megtagadtam a komposztáló kidobását, és fűnek-fának elmeséltem ezt az abszurdot.
Levelemre nem reagáltak, talán rájöttek a hivatalban, hogy kicsit túlértékelték a szerepüket.
Úgy tűnt, hogy a komposztáló megtelt, de jött a tél, és ahogy a lebomlási folyamat haladt, újra lett hely. Tavasszal már szép, fekete földet nyertünk belőle.
Ennek a történetnek lehetett volna jó vége is, de nem lett.
…
…
…
…
…
…
…
…
Előbb a lassan alakuló közösséget rombolta szét az irígység és a rosszindulat, aztán eltünt a komposztáló is az udvarról.
Idén már nem volt kertész-szombat, csak én metszettem meg a fát, a hozzám közeli sarokban.
A lakásomat időközben átalakítottam, rést vágtam a betonplaccon, növényeket ültettem a lakásajtóm körül. És továbbra is komposztálok. A cserepek aljára teszek egy kevés földet, aztán a zöldség-, és gyümölcshéjakat, majd befedem földdel. Amikor egy kicsit már megroggyan, beleültetem a növényeket.
A gangról megcsap a cigarettafüst, de makacsul folytatom.
Az én váram_7
Lépcsők a lakásban
Tudom, sokakat megdöbbentett az, hogy ebben a kis lakásban, a nagy helyiség központi elemévé tettem a lépcsőt.
Nem kár a területért?
Bár az első skiccben is kitérek valamennyire a kérdésre, úgy gondolom, hogy érdemes részletezni a belső lépcsőkkel kapcsolatos véleményemet, amely alapján ez a lépcső is született.
Annál is inkább, mert most már fotókkal tudom érzékeltetni az eredményt.
Nincs arról szó, hogy egy belső lépcsőnek ilyennek kell lenni – itt, ezen a helyen, ebben a lakásban, az én igényeimnek megfelelően azonban, ilyenné kellettek legyenek.
Hogy miért jutottam erre a meggyőződésre, azt szépen, sorjában, elmondom.
1. Kezdettől meggyőződésem volt, hogy nem akarok egy lépcsősorral feljutni a galériára.
Lakáson belül egy „emeletnyit” le-föl mászkálni kényelmetlen, előbb-utóbb úgy szervezi az ember az életét, hogy ritkán tegye meg ezt a „hosszú utat”. A lakáson belüli funkciók íly módon durván elkülönülnek.
A kényelmes élethez pedig, véleményem szerint, a jól szervezettség elemi követelmény, tehát nem célszerű eleve megosztani a teret lentre és fentre, amely nagyrészt külön-külön funkcionál.
2. Egy alig 4 x 5 méteres teret amennyire csak lehet, átláthatónak kell hagyni, hogy az embernek ne legyen klausztrofóbiája. Ha ennek a térnek valamelyik falára „rákenem” a lépcsősort, akkor annyival kisebb lesz a térérzet.
Speciális esetünkben, amikor megpróbáltam valahová „besúvasztani” a lépcsőt, kiderült, hogy minden falon van valami zavaró momentum, ami miatt nem oda való az egész.
3. A fény iránti vágyam azonnal kijelölte a dolgozó-sarkom helyét. Nem volt kétséges előttem, hogy a 120 x 80-as falmélyedés, ahol a legjobbak a fényviszonyok az egész lakásban, az egyetlen hely, ahol nyugodtan tudok dolgozni.
De ahhoz, hogy ezt ki tudjam használni, 5 lépcsővel fel kell emelnem a dolgozó szintjét. Ezzel eldöntetett, hogy hol lesz az 5 lépcsőből álló része a felmenetelnek, majd innen, további 7 lépcsővel jutok a galéria-szintre, miközben optimális méretű dolgozósarkot szerettem volna kialakítani, hiszen naponta sok órát töltök itt.
4. Elvileg, az első 5 lépcső után derékszögben elforgatva is nekiveselkedhettem volna a feljáratnak, de akkor a 2. pontban részletezett problémába ütköztem volna, nem mellékesen, tönkre téve a legszebb nyerstégla-falat, amiről a bontás során derült ki, hogy milyen nagy nyílásokat rejt.
A fény szempontjából is ez a legértékesebb része a lakásnak, semmiképp nem akartam eltorlaszolni egy lépcsősorral.
5. Miután a funkcionális sémában már a konyha, az étkező és a fürdő helye is célszerűnek mutatkozott, nem maradt más hátra, mint a dolgozó-szintet összekötni a galéria szintjével, a lehető legegyenesebb formában.
6. Ahhoz, hogy kényelmes lépcsőfokokat alakítsak ki, és amennyire csak lehet toljam el az egészet a fény útjából, a falhoz közeli oldalon alakítottam ki egy „pihenőt”, aminek a szintje egy lépcsőfokkal (18 cm) magasabb, mint a dolgozósarok padlószintje.
7. Ezáltal a dolgozó-sarok tágasabbnak tűnik, mint a tényleges padló-területe, igaz, egyhuzamban felrohanni, vagy lezúdulni a lépcsőn egy lépéssel hosszabb út, mint a „tisztességes” lépcsőfordulónál szokás.
8. Ahogy A kislakás dicsőítése című részben már megírtam, a lépcsők alatti teret is kihasználtam, de legalább annyira fontos volt az a momentum, hogy a hét lépcső ugyan elválasztja a dolgozót az étkezőtől, de megőrzi az átlátás lehetőségét.
9. Valójában, a dolgozó-részből fel-látok a galérián lévő ágyamra is, és le-látok a bejárati szinten lévő étkezőre is, nem utolsó sorban a fiamról készült képre, az étkezőasztal felett…
10. Igaz, ennek is ára van: az, hogy nincs korlát a lépcső mellett.
11. A biztonságérzetet erősítendő két darab 2×2-es profilt hegesztettünk a galéria szerkezete és a téglafal, illetve a dongaboltozat közé. Ez az aszimetrikus fogodzó lehetővé teszi, hogy akár teljes sötétben is felmenjek, vagy lejöjjek a galériáról.
12. Másrészt, a felső hét lépcső 85 cm széles, hogy biztonságosnak érezzem – nem billenek ki.
13. Ugyanakkor, az első 5 lépcső csak 70 cm széles, kétoldalán „lépcsővel”, vagyis az egyik oldalon a háztartási helyiség feletti rakodó-felület „lépcsőzik”, míg a másik oldalon a galériára vezető lépcső.
A galéria-padlóval majdnem szabályos bejáratot alkot, de azt nem mondhatni, hogy különösebben hívogató. Itt éppen ez volt a cél!
Amíg a bejárati szint abszolút nyitott a látogató számára, a dolgozóra felvezető lépcső másodlagos feladata az, hogy megállítsa az avatatlanokat. Be lehet látni, de „belépni” már nem annyira biztos, hogy szabad.
A lépcsők oldalfalai egyrészt gipszkarton falak, másrészt szekrényajtók. Éppen ezért, a lépcsőfokok homloklapjai rétegelt lemezből készültek, amelyeket arra a lilás-kékre festettem, mint a falak és a beépített bútorok egy részét.
A járófelület az IKEA konyhapultok egyik fajtája, amiből három db. 246×62-es tábla fogyott el, igaz, ebből készült a dolgozósarok két munkalapja is. Olyannyira ki volt számítva minden, miliméterre, hogy a két megérkezési szintre már nem jutott teljes lépcsőmélységben. Ettől ugyan használható, de az én szememet kicsit bántja. Ha nagyon akarnám, meg tudnám ideologizálni, hogy a keskenyebb belépési mélység azt jelzi, hogy megérkeztem az adott szintre, de az igazság, hogy nem volt több anyag.
Végül, mi lehet az általános tanulsága ennek a lépcső-szerkesztésnek?
A lépcsők kialakítása, szerintem, egy lakáson belül, nagyon fontos funkcionális és esztétikai elem. Nem szabad félvállról venni, ugyanakkor belefér néha, egy kis rugalmasság, ha az egyébként indokolt.
Az alapképlet, miszerint kétszer a magasság + a mélység = 63, az én tapasztalatom szerint már túlhaladott. Az átlagember ma már magasabb, mint a múlt században. Én nem vagyok igazán magas, de nekem is kényelmesebb a 2H+M=66, vagyis 2×18 + 30 = 66 ebben az esetben. Ha a belépés mélysége kevesebb, mint 30 cm – nem kényelmes a lejövetel. Nem ezzel kell takarékoskodni, amikor a helyet optimálisan akarjuk kihasználni. A lépcsők alatti teret is hasznosíthatjuk, ha háromdimenzióban tervezünk, és nem csupán az üres falakat, hanem a helyiségben lévő összes tárgyat figyelembe vesszük. Ez utóbbiról lesz szó a következő részben.
A következő rész címe: A bútor – tág fogalom
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_6
Egy építész másként csinálná
Hát, igen, elkövettem a gyalázatot – műanyag ablakokat és ajtót rendeltem, és szívtelenül kihajítottam a totálisan elkorhadt régi, fa tokokat…
Utáltam az ajtót, ami túl nagy volt, mégsem engedett be maximális fényt.
Utáltam a felette lévő befelé nyíló ablakokat, amelyek nyitogatása külön cirkusz volt.
Utáltam, hogy nyitott ablaknál belátnak a torkomig, zárt ablaknál megfulladok nyáron és fagyoskodom télen, mert azon a „jó régi” ablakon át besüvített a szél.
Lelketlenül megváltoztattam a nyitási szisztémát és az anyagot, de még az üveget is – mert nem akarom minduntalan függönyözni a lakásom.
Egy építész az egységes udvari homlokzatot jobban tisztelte volna, mint a lakáshasználat praktikumát.
A szememben viszont az udvari homlokzat egyformasága nem érték, ha egyébként csak az egyformán ronda és elavult használatot jelenti.
Szerintem, nem attól szép egy belső homlokzat, hogy a mocskos-szürke falon jellegtelen színű (a libafos-sárga és barna közti árnyalatokban) nyílászárók sorakoznak, a mögötte lakók egyéniségének minimális jele nélkül.
Az ilyen gangos házak egyformasága nyomasztó, amibe direkt jól jönne, ha mindenki a maga izlésére módosítaná a lakása bejáratát.
A „rendetlenség”, az egyediség szépsége mellett voksolok ebben a poroszos egyformaságban!
A nyílászárók szerepe rendkívül fontos egy lakás szellőztetése szempontjából.
Igaz, a csöppnyi lakásomnak van egy „titkos” ablaka a légudvarra, ami jó átszellőzést biztosít, ha egyébként az udvari homlokzaton lévő ablakokat ki tudom nyitni.
Az egyetlen, bár nagy méretű ablak kétharmada nyithatatlan volt számomra az előbb említett „beláthatóság” miatt is, de biztonsági okokból sem éppen célszerű.
Rácsok mögött pedig nem vagyok hajlandó élni!
A felső ablakokat ugyan, némi akrobatikával ki lehetett nyitni, de akkor is elvesztettem a lakáson belüli intimitást.
Mivel aludni, még télen is csak nyitott ablak mellett tudok, mind a bejárati ajtó felett, mind az ablak felső harmadába befelé bukó ablakokat terveztem, a külső síkon szúnyoghálóval.
Az ablak magasságát elosztottam három egyenlő részre, a középső ablak bukó-nyíló változatban lehetővé teszi az alkalmankénti teljes nyitást, aminek elsősorban tisztítási funkciója van – az ablakommal szembeni látvány, egyelőre, nem éppen vonzó.
Az ablak alsó harmada fix üveg. Természetesen, minden ablak-ajtó biztonsági, dupla, savmart üveg. Az ajtó nyíló szárnyát 90 cm-re csökkentettem és a mellette lévő helyen fix üveg van. Ugyanez a profilszélesség jelenik meg az ajtószárny felett is.
Annak érdekében, hogy a korábbi, vastag tokra emlékeztessek, szükségét éreztem, hogy a külső falsíkon egy 40×80-as zártszelvénnyel keretezzem a nyílászárókat. (megjegyzés 2014: a fém keret hibás ötlet volt. Nem esztétikailag, hanem mert hőhidat hozott létre, minek következtében a nagy hidegben a belső oldalon egy vékony csíkban lecsapódik a pára. Első körben vettem egy párátlanítót és persze hypo-s szivaccsal letöröltem a páralecsapódás nyomait, hogy ne alakuljon ki penészesedés, de a következő lépés a zárszelvények hőszigetelő anyaggal való tömítése, ami még mindig nem oldja meg a problémát teljesen. A következő lakásnál már fával kereteztem az ablakokat, az ajtót, ott nincs is hőhíd.)
Persze, lehetett volna az ablakot fából is megcsináltatni, ami kb. háromszorosába került volna.
Sem a belső, sem a külső tér, de még a használati érték szempontjából sem éreztem ezt ennyire fontosnak.
Kétségtelen, a lakás bejárata, ma durván eltér a többi, köztük számos, rémesen elhanyagolt ajtótól, ablaktól. Az udvari homlokzatot, a lakásom környezetében teljesen felújítottam, és a maradék használt téglából egy kis belépőt is készítettem, saját kezűleg.
Amikor az udvar betonja alatt lévő külső csatornabekötést ki kellett váltani, egy 30×120 cm-es szakaszt kértem szabadon hagyni, és oda növényeket ültettem.
Ez a kis előkert idővel egyre szebb lesz – dúsul a növényzet. A közvetlen közelben lévő pincelejárót is növényekkel igyekszem kellemesebbé tenni.
A fal tövébe borostyánt ültettem, ami lassan fel fog kapaszkodni a falra.
Az egyik szomszédom azt mondta, hogy amikor bejön az udvarba, mindig jólesően néz az ajtóm felé – optimizmust sugároz.
A következő rész címe: Lépcsők a lakásban
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_5
A kislakás dicsőítése
Egy magára adó nő ruhatárában mindig van egy „kis fekete” – egy rafináltan egyszerű fekete ruha, amit többféle alkalomra is sikeresen bevethetünk. A kis fekete nem egy ruha – ez a praktikusan elegáns szinonímája az öltözködésben.
A kislakás sem egyszerűen egy kis méretű lakás, hanem olyan térkapcsolat, amely használója igényeire szabottan kiemeli a környezet adta lehetőségeket.
Bár a „szabása” nagyonis különböző lehet, abban mindegyik példamutató kislakás megegyezik, hogy belépve úgy érezzük – ez így jó, ahogy van.
Coco Chanel szerint az elegáns ruha is kényelmes kell legyen.
A kislakásban úgy érhetjük el a kényelmességet, hogy igyekszünk mindennek megtervezni a helyét. Egy nagy lakás jobban elviseli a rendetlenséget, mint egy kislakás, amelynek terét egy pillantással átláthatjuk… és, számomra, valahol itt a lényeg: egy kislakásban is lehet „térélménye” az embernek, ha átlátjuk a teret.
Az első izraeli lakásom, amit átalakítottam, mindössze 22 négyzetméter volt. Belépve, ezt még építészek sem tudták jól megsaccolni. Rendszeresen többnek gondolták.
Ott egy apró fürdőszoba volt az ajtóval elzárt tér, a szekrény helyett egy 80 cm mély falfülkébe kerültek a ruhák, a „konyhapult” mélyedése is az átlátható teret növelte.
A „nagy poén” azonban az a terasz volt, amit az előző lakók is szerettek volna beépíteni, de nem értették, hogy az így megszerezhető területnél fontosabb a fény, ami onnan jön.
Ezért 45%-os szögben, áttetsző poligálnak nevezett anyaggal fedtem le, és alá került a rajzasztalom, annak ugyanis nem kellett „fejmagasság” – így az építési szabályzatot betartva, mégis bekebeleztem a teraszt, és soha olyan jó munkaasztalom nem volt, mint ott.
A magasságokkal való játékhoz tartozott az is, hogy a 80/200 méteres ágyakat feketére festettem és levágtam a lábait, és egy ugyanolyan magas ágyneműtartó-ládával kiegészítve (szintén feketére festve) nappalra ülősarkot hoztam létre, ami éjjel fekhelyként funkcionált.
A könyveimnek pedig az ajtó feletti, 2,10 méteres magasságban, körben készült egy polcsor, mint egy belső párkány. Ezáltal a falfelület teljesen szabad maradt. A térbe állított 80/200 méteres asztal körülötte négy székkel, nem zavarta az átláthatóságot.
Ezek roppant egyszerű eszközök, amelyek lényege, hogy a tér mindhárom dimenziójának ugyanolyan fontosságot tulajdonítunk. Ha egyen-belmagasság helyett a terv minden egyes pontján analizáljuk a szükséges magasságot is, akkor roppant érdekes megoldásokhoz juthatunk.
Ha ehhez hozzávesszük a használat gyakoriságát, vagyis az időtényezőt, akkor még inkább megközelítjük azt az elvárást, hogy kényelmes, „magát rendben tartó” lakásunk legyen.
Igaz, ilyen megoldásokhoz a szokásosnál több szellemi befektetésre van szükség, de egy-egy építkezés költségéhez viszonyítva a tervezési díj olyan minimális, hogy sosem értettem, miért pont ezen akarnak az emberek spórolni.
Ahogy az első részben írtam, ennek a lakásnak szinte az egyetlen pozitív vonása a magassága.
A dongaboltozat, amely legmagasabb pontja 4,5 méter. Vagyis, ezt a térélményt kell minél inkább megőrizni.
Persze, ezt a teret, magyarországi viszonyokhoz mérten, ki is kell fűteni – de nem a teret zsugorítjuk a fűtéshez, hanem olyan fűtési módot keresünk, ami egy pont ilyen térre alkalmas: esetünkben a padlófűtés.
Később kitérek a különböző döntések gazdaságossági megfontolásaira, így az elektromos padlófűtésre is, amire az emberek zöme azonnal felkapja a fejét – hú, az drága!
Ugyanezen emberek sokszor gázkonvekottal fűtik az utcát, és fagyoskodnak a saját lakásuk konvektortól távoli sarkán.
Számomra az olcsó vagy drága önmagában semmit nem érő fogalmak, ha építkezésről van szó. A befektetés és az üzemeltetés hatékony vagy sem? – csak ez a releváns kérdés.
Visszatérve az átlátható tér kérdéséhez, amely a kislakás központi, megoldandó problémája – tapasztalatom szerint, a jó megoldások mindig akkor születnek, amikor egy dolog több igényt is kielégít, sőt, esetleg olyasmit is nyújt, amire kezdetben nem is gondoltunk – ez afféle visszaigazolása annak, hogy a megoldás valóban jó.
Az „én váram” 29 négyzetméteres alapterületét, galériával nem akartam mértéken felül megnövelni. Legfőképpen azért, hogy megőrizzem az átláthatóságot, de az sem volt célom, hogy „haszontalan” négyzetméterekkel növeljem a beruházást.
Ugyanakkor, azzal, hogy például a háztartási helyiség (mosógép, szennyesruhatároló, szárítórúd, vasalódeszka, vasaló) falai az optimális használathoz elegendő magasságban véget érnek, ennek a helyiségnek a teteje is hasznosítható. Esetünkben a dolgozó-rész rakodó felületeként szolgál.
Hasonlóképpen, azzal, hogy a dolgozó-sarkot felemeltem a nyolcvan centi vastag fal ablak-parapetének szintjére (a padlószinttől 90 cm magasságra), miközben az új ablak a külső falsíkra került, egy rendkívül értékes, jól megvilágított munkafelületet kaptam, és alatta egy raktárat.
De nem csupán erről volt szó, amikor a lépcsőket megosztottam – az 5 lépcsővel megközelíthető közbenső szint összekapcsolja a lentet és a fentet.
Látványban és használatban is.
Minden nap rengeteget lépcsőzök, de ritkán kell egyszerre „teljes szintet” megtennem. A munkaasztalomtól a konyhába leszaladni és vissza, mert felforrt a víz a teához, máskor felszaladni a CD-t kicserélni az ágyam melletti szerkentyűben, nem tűnik leküzdhetetlen akadálynak.
A lépcsők kényelmes volta alapkövetelmény, szerintem. A térbe állított lépcső őrült pazarlásnak tűnik első pillanatban. Csakhogy a lépcsősor második 7 foka szinte kitér a fény útjából, így funkcionálisan ugyan elválasztja a dolgozó-részt az étkezőtől, de a teret továbbra is átláthatónak hagyja meg.
Mellesleg, de cseppet sem véletlenül, a lépcső alatti teret is kihasználtam – a magasabb részen vannak a kabátok (három lépcső alatt, különböző magasságokban, összesen 90 cm kabátszekrényt nyertem íly módon), az alacsonyabb belterű részen a porszívó, pótszékek, stb.) A másik oldalról nyílóan rejtőzködik a hűtőszekrény, felette a mikrosütő, száraz élelmiszer-tároló. Az első öt lépcső alatti fiókokban vannak a cipőim.
A kislakásban tehát mindennek alaposan megtervezett helye kell legyen ahhoz, hogy rend legyen. A kislakás ezért lehet idő- és pénz-spóroló. Kevesebb négyzetméteren ésszerűen elrendezett holmik között nem kell keresgélni, hiszen tudom, hol a helye. A tárgyak mindig ott vannak a szolgálatunkra, így az élet fontosabb dolgaira koncentrálhatunk.
A következő rész címe: Egy építész másként csinálná
Az én váram_4
Menet közben…
Megvettem az IKEA-ban a komplett konyhát (sokáig bedobozolva várta, hogy összeszereljék), a burkolatokat, a kádat, stb. amelyek pontos színe-formája befolyásolja a részleteket.
Egy régi épületben lévő lakás felújítása ugyanis rengeteg meglepetéssel jár, amelyekhez olykor alkalmazkodni kell, de ebben az esetben is kellenek fix „megalkuvásmentes” pontok.
A bontás többnyire néhány napos munka, de ennél a lakásnál a technológiai sor átrendeződött.
A válaszfalakat azonnal elbontottuk, de egy darabig még meghagytuk a régi galériát, mert a bontás legfőbb eleme a dongaboltozatról „levakarni” a vakolatot.
Az első napokban többféle vakolatradírozási technikát kipróbáltunk, a gépi csiszolás különböző fajtáitól a hagyományos, kézi levésésig.
Az az „őrült” ötletem, hogy ha már dongaboltozat, akkor látni akarom a téglát – rengeteg munkával járt.
Viszont, azon kívül, hogy szerintem, gyönyörű a nyers téglás dongaboltozat, a vakolatleverés miatt felfedeztünk egy falfülkét.
Eredetileg egy átjáró volt, amit később megszüntettek és nem töltötték ki a teljes 60 cm vastag falat az áthidaló alatt, hanem csak a túloldalon a fal külső síkján.
Az én lakásom oldalán keletkezett falfülkét élére állított téglákkal elfedték, amelyek a vakolatvéséskor bedőltek.
(megjegyzés 2014: az elmúlt évek során a falfülkében lévő polcok megteltek – volna – könyvekkel… a legalsó polc tele van valóban, de az IKEA konzolos polcai nem bírják a terhelést. Ezek a polcok szépek lennének, ha nem lennének alapvetően problémásak konstrukciós szempontból. Mindenkit lebeszélek arról, hogy ilyet vegyenek! Mivel mostanában elég sokat dolgozom lakatosokkal, erre a két „lekonyuló” polcra is kitaláltam egy megoldást, idővel meg is csináltatom, mert engem nagyon idegesít.)
A korábbi fürdőszobába nyíló ajtó felett is egy szélesebb és magasabb áthidalót találtunk, amit szépen, akkurátusan kibontva a belső és a külső tér a korábbinál sokkal szorosabb kapcsolatba kerül.
Az eredeti téglafal javítása azonban eszelős munka.
Miután levakarták a vakolatot, ki kellett javítani a korábbi horonyvéséseket, kikaparni a téglák közti vakolat felszíni részét és „újrafugázni” a falfelületet.
Később, amikor már por-mentesíthető a tér, lenolajjal le kell dörzsölni a téglára tapadt fölösleges cementréteget, hogy az anyag a maga természetességében látsszon. (megjegyzés: a lenolajozás a legmegfelelőbb módszer, de kemény munka, mert az olajat bele kell dörzsölni a téglába, miközben potyog le az olajos malter-felesleg, vagyis a már kész padlóra is nagyon kell vigyázni…)
Csak a központi térben, a padlótól 90 cm magasság felett van ez a nyers tégla-felület. A belső helyiség, amely korábban fürdőszoba volt, marad vakolt, levendula-színűre festve (ez a végén, kicsit megváltozott), mint ahogy az összes festett felület, vagyis a gipszkarton-válaszfalak, a háztartási helyiséget és a dobogó alatti teret lezáró ajtók.
Minimalisztikus teret képzelek el, amelyben kevés különböző szín és anyag jelenik meg.
Utóbb, ezt az elképzelésemet némiképp módosítottam, mert úgy éreztem, hogy az a tér, amely a volt fürdőszoba „bekapcsolásával” jött létre akkor lesz igazán vonzó, ha egy új dimenziót kap.
Ennek érdekében a régi galéria faszerkezetéből csináltattam egy 90 cm magas dobogót, valamint a felső világító ablakhoz vezető „Jákob lajtorját” is.
Nagy kérdés volt, hogy körbe-gletteltessem 26 ezerért, vagy csak magam javítsam az egyes falhibákat és hagyjam „rusztikusra” a felületet. Miután a lakásfelújítás abban a stádiumban már beszippantott négymillió forintot, egyre nehezebben adtam ki a pénzt, úgyhogy meggyőztem magam – ebből csak faljavítgatás lesz, nem pedig profi glettelés.
Ideológiát is gyártottam a smucigságomhoz, mégpedig azt, hogy ennek a helynek úgyis az a szerepe, hogy körben könyvespolcok legyenek, tehát a tükör-síma fal teljesen fölösleges, arról nem is beszélve, hogy az egész térszerkezet girbe-guba.
Az is megfordult a fejemben, hogy a levendula-lila mellé a növény zöld részének árnyalatát is beledolgozom a nagy felületekbe…
Eredendően arra a falra, ami az átjáróval szemben magasodik, szerettem volna egy igazi nagy festményt rakni – Zvi Hecker egyik nagyméretű vásznát, amelyet abban az időben festett, amikor a nyolcvanas évek közepén nála dolgoztam.
A Spirál-házat építette, és nekem abban a rendkívüli szerencsében volt részem, hogy láttam az alkotás folyamatát. Mármint a ház tervezését és épülését, a róla készült rajzokat, majd az épület eszmeiségéhez is kapcsolódó nagy méretű olajfestmények létrejöttét is.
Zvi úgy festett azokra a kétszer három méter nagyságú vásznakra, mintha durva lepedőre festené álmait – később sem keretezte be, sőt, még egy belső keretre sem feszítette őket.
Úgy kellett felszögelni a falra – mindez együtt annyira jellemző volt rá, annyira szeretetre és tiszteletre méltó.
A sok nagyképű építész között a legzseniálísabb és a legtermészetesebb ember, akit valaha ismertem.
A másik lehetőség egy Fehér László festmény… hiszen ő a nyolcvanas évek első felének ahhoz a pesti baráti köréhez tartozott, amelyben én is megleltem önmagam…
Harmadik lehetőségként az a fotó kerülhetett szóba, amit kedves barátom Villányi András készített 1984-ben a kisfiamról…
Az élet azonban felülírta a korábbi elképzeléseimet.
Egyrészt, mert a Villányi-fotónak az étkező asztal fölött megtaláltam az ideális helyet, másrészt, mert a sors úgy hozta, hogy összefutottam Zsilivel.
(megjegyzés 2014: az elmúlt években sokan megcsodálták a kuckót, aminek a lényegévé vált Zsili freskója. Kevesebb könyvet tudtam elhelyezni a könyvtárnak tervezett helyre, mert Zsili nem egy falat festett csupán, hanem olyan felületeket is, amelyekre később nem volt szívem polcokat szerelni. De itt is igazolódott az a héber mondás, hogy „hakol letová” vagyis mindenből kisülhet jó dolog. Zsili freskója adja az igazán egyedi ízét ennek a lakásnak. Ahányszor ránézek, magamban köszönetet mondok érte az alkotónak!)
A következő rész címe: A kislakás dicsőítése
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_3
Az első skicc
Miután tisztáztam a magam számára a programot, azokat a hely adottságaihoz igazítva kezdtem tervezni.
Elsődleges szempont volt, hogy a fény útját minél kevésbé torlaszoljam el.
Ezért az ajtótól jobbra lévő „sarokba” húzódik be a WC-zuhanyzó egység, az üveges ajtó és az ablak közti falhoz közel pedig egy szekrény, amely a mosáshoz kapcsolódó funkciókat rejti.
Ez a tömb megosztott belmagasságú – a dolgozósarok felőli oldalon csak az asztal magasságáig ér (+0.75), a közbenső szinttől (+0.90), vagyis a bejárati padlószinttől +1,65 cm.
A skiccen sötétbarnával jelölt részen viszont a galéria aljáig ér (+2.05), így ebben a kis háztartási helyiségben elfér a mosógép.
Szárítógép nem lesz, viszont a mosógépből kijövő ruhát vállfákra akasztom ebben a légtérben, a fedlap perforált, hogy felfelé a pára kijöhessen.
(megjegyzés: 2014-ből: hiba volt részemről nem bekalkulálni a szárítógépet – jó az bizony! viszont ha valaki szárítógépet tervez, akkor a helyiség szellőzését is fontos megoldani, mert hiába csepeg a nedvesség nagy része a tartályba, bizony a helyiségben is marad bőven pára, ezért kell korrekten megoldani a szellőzést is.)
A galéria csak két méter szélesen, kicsit kevesebb, mint a légtér felét foglalja el. A mosáskabin mellett megyek fel a közbenső szintre, ahol az ablakmélyedésben van az asztalom, de mindkét kezem felöl, az asztallappal azonos magasságban vannak további rakodófelületek. Balra, a fal mentén az irattár. (Ez a későbbiekben némiképp módosult, a bontás során feltárt falmélyedés miatt)
Erről a közbenső szintről mehetek tovább a galériára, az intim-szférába, amely azonban ugyanarra a légtérre nyilik, amelyben a dolgozó, az étkező és a konyha van, némi átvezetéssel a keleti sarokba, amit hagyományosan nappalinak, vagy könyvtárnak is becézhetünk.
Három oldalon könyvespolcok, az egyre szaporodó könyveimnek és DVD-knek. Imitt-amott családi képek is a falra kerülnek. Mert a központi térben alig valamit tennék a nagy szabad falfelületre, mert azt és a dongaboltozatot (a nagy mértékben látszó felületeit) tégláig letakaritanám a vakolattól. Ha már ilyen terem van a lakásban, akkor élvezni szeretném minél csupaszabb szépségében.
A galérián legbelül van az ágy, ami szintén elég keletiesen alacsony, (35 cm) középen a ruhásszekrény, baloldalon, ahol az ajtó miatt jobban megnyílik a dongaboltozat – a fürdőkád.
A galéria alatt húzódik meg a tisztálkodóhelyiség (WC-mosdó-zuhanyozó), a folytatásban a konyha. Természetesen, erős gépi szellőzéssel a homlokzat felé.
A jelenlegi fürdőszobának van egy érdekes felső ablaka, ami a keleti sarokká alakuló térnek igen kellemes szellőzést ad, bár ez a rajzon nem érzékelhető.
A központi térben van a nagy hatszemélyes asztal, a falhoz támasztva.
A konyha egy 2,46 cm hosszú pult, minden kihúzható, fiókos, még a mosogató alatti szelektiv szemétgyűjtő is. Ez volt az első dolog amit megvettem, és ahhoz képest, hogy nem túl nagy, elég sokba került. De a jó konyha alapfeltétele egy kényelmes lakásnak.
Nem lesz drága csempe a fürdőben, a központi tér padlója 1200 forintos négyzetméterárú gresslap (alatta elektromos padlófűtés), magyar termék a fürdőkád, a WC, a mosdó. Az elegáns fürdőszobafelszerelés-szaküzletben „döbbenten” hallották, hogy 180 ezer forintot nem adok egy mosdóért, mégha praktikus is lenne az apró fürdőszobámba.
De a konyha a legkorszerűbb.
A lépcső alatt lesz a már most meglévő hűtőszekrényem, ami nem túl nagy, de egy belvárosi kislakásban lakónak bőven elég. Alá teszek egy harminc centi magas , szellőztetett fiókos szekrényt a zöldségeknek (krumpli, hagyma, stb), a hűtő tetejére egy grillezésre is alkalmas mikrohullámú sütőt. Az egész lépcsőalját a zuhanyozó-felöli oldalon egy ugyanolyan szekrényajtó zárja le, mint amilyen a mosókabinon lesz.
Az étkező felöl a közbenső szint alatti terület is megnyitható – ez a rész lesz a raktáram is egyben – itt tárolom majd az építéssel kapcsolatos szerszámokat, anyagokat, egyfelöl, másrészt a bőröndöket, a magasabb részeken (a lépcső felsőbb fokai alatt) a kabátok helye.
Felmerült, hogy a lépcsők esetleg zavarják a természetes fény útját.
A jelenlegi lépcső ott van, ahol a jövőbeli dolgozósarok ferde fala – szépen rákenve a falra a galérára vezető egykarú lépcső. Rettenetesen utálom a jelenlegi lépcsőt. Egyrészt, mert kényelmetlen, másrészt, mert a helyiség leginkább megvilágított falára terpeszkedik.
Megvallom őszintén, a lépcső helyét kerestem a legtovább – alapvető szempont volt az, hogy kényelmes legyen, vagyis 30 cm mély belépéssel, hogy lefelé is a hasraesés réme nélkül mehessek. A keskeny belépésű lépcsőkön lejönni pokol, különösen magassarkú cipőben. A jelenlegi lépcsőt annyira utálom, hogy a galériára napjában egyszer megyek fel – este aludni. Teljesen feleslegesen van begalériázva a légtér négyötöde, ha csak alvásra használom. Lent pedig klausztrofóbiásan szenvedek az alacsony belmagasságtól. (Ezeket a sorokat az építés megkezdésekor jegyeztem fel az én váram blogban)
Az általam tervezett légtér ezt igyekszik megszüntetni – azzal, hogy egyfelöl csak minimális területet galériázok, más részt a lépcsők kényelmesek (a magasságot is bemértem a magam lábaihoz, és ebből az derült ki, hogy 18 cm magas lépcsőket nem kell kettessével vennem felfelé, mint az ennél alacsonyabbakat – a 63-as lépcsőképlet ideje lejárt szerintem, többször kipróbáltam a 66 sokkal kényelmesebb!), és azzal, hogy nem két szint van, hanem a teret három különböző szintre osztom (a dolgozósarok 90 cm-vel magasabb a bejárati padlószintnél), sokkal kellemesebb átmenet képződik az alsó és felső szint között.
Visszatérve a természetes fény útjára – a lakás keleti fekvésű, a „legbenapozottabb” fal a dolgozósarok bal oldali, ferde fala, amit, reményeim szerint megpucolunk a vakolattól. A dolgozóasztallal szemközti ablakon bejövő fény útjában a galériára vezető lépcsősor alsó fokai vannak, legfeljebb. Ma, amikor a jövendő WC helyén van a főzőfülke, bár fala nincs, az a legsötétebb zug. Ezért választottam ezt a sarkot a tisztasági helyiségnek, bár a vizes csatlakozás is itt van, de ez másodrendű szempont volt.
Tudom, hogy a konyha nem kap természetes fényt – ennek megfelelően terveztem meg a mesterséges megvilágítását. A konyha a szomszédos lakással közös válaszfalon, kap egy 10 cm-es szerelőfalat.A felső szekrény alatt intenzív fény világítja meg majd a munkapultot. Egyébként pedig, sokféle, alternatív fényforrás adná a különböző fokozatú fényt, például, szeretnék hátulról megvilágított sótéglákat. A lépcső alatt a zuhanyozóval szembeni nyitással lenne a hűtőszekrény, ennek az oldalában jelenne meg a sótégla, a világítás pedig egyben egy belső világítás is, ami a sótéglán keresztül kifelé is áramlik.
A következő rész címe: Menet közben
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_2
Mit várok el a lakásomtól?
Miután megállapítottam, hogy mit utálok, most arról lesz szó, hogy mit várok el a lakásomtól?
Más szóval a program:
Szó nincs itt az „álmaim otthonáról” – annál tapasztaltabb ember vagyok, mintsem a levegőben álmodozzam. Tudom, hogy nem a lakásomban rejlik a magam boldogsága.
A kényelmes lakás fontos kellék – nem több, de nem is kevesebb. A kényelmes lakás nem feltétlenül nagy – a lakást takaritani is kell, a fenntartással kapcsolatos számlákat fizetni kell, és semmi kedvem azért dolgozni keményen, hogy fölösleges négyzetméterekre keressek. A kényelmes lakás éppen akkora, amekkora az én speciális igényeimet kielégiti.
Nézzük hát, mik is azok a speciális igények:
1. Egyedül lakom, és ezen nem kivánok változtatni. Ez nem kényszerű egyedüllét, keserves magábazárkózottság, hanem tudatosan választott életforma. A szerelemnek ehhez semmi köze. Elég változatos életem volt ahhoz, hogy 58 évesen meglehetős magabiztossággal mondhassam : ebben a lakásban senkivel nem akarok együtt lakni.
2. Van egy másik lakásom is, Tel-Avivban, amihez ragaszkodom. Az sem nagy, bár ennek a lakásnak a duplája alapterületű, körben azzal a kerttel, amit tíz éven át a saját kezemmel épitettem – terveim szerint a teleket ott fogom tölteni egy pár év múlva, amikor a fő megélhetési forrásom már az írás lesz. Ráadásul, a gyermekeim és unokáim a világ különböző pontjain élnek (Kanada, Ausztrália), tehát figyelembe kell vennem azt is, hogy jövedelmem nagy részét az elkövetkezendő évtizedekben repülőjegyekre fogom költeni.
3. Amikor viszont itt vagyok, akkor a lakásomban dolgozom is, tehát a dolgozósarok minősége elsőrangú kell legyen. A legjobb megoldás ha a laptopból felpillantva kinézhetek az ablakon. Tel-Avivban az iróasztalomnál ülve az év nagy részében a nyitott ablakon át a kertet láttam – a legjobb gondolatokat ez a látvány adta. Igaz, ha nagyon megakadtam, akkor ki is mehettem a kertbe… ez itt is megteremthető, idővel. Másik fontos szempont, hogy a munka közben ne legyen szükség mesterséges fényre. Nemcsak az árammal való takarékosság okán, hanem mert egy idő után nagyon idegesitő lámpafénynél dolgozni, megfájdul a fejem.
4. Szeretek főzni, vendégeimnek enni adni. De ettől függetlenül is, a konyha az élet központja számomra, ezért „normális konyhára” van szükségem. A munkapult minimális mérete 2,46 cm hosszú – ezt neveztem el az idők során minimális „főzési egység”-nek. Mindegy, hogy a lakás mennyire kicsi, a paprikás krumplit minden lakásban ugyanúgy kell elkészíteni. A főzőegységet egy méretes étkezőasztal is ki kell egészítse, hiszen oda ülnek le a vendégek, és egyébként is, imádom a nagy asztalokat.
(megjegyzés: utólag beillesztettem néhány képet az átalakítás utáni állapotokról, hogy könnyebb legyen elképzelni…)
5. Ezzel szemben a fürdőszoba legyen kompakt. WC, kézmosó, zuhanyozó. Ez a tisztálkodás intimszférája. Egyszemélyes helyiség. Ha valaki bent van, senki oda be ne menjen.
6. Fürdőkád is kell, de nem tisztálkodni, hanem örömködni. Este, a jól végzett munka örömével lazítani, egy pohár borral, gyertyafényben… Kell a galéria, de jóval kisebb területtel, mint a mai – oda kerül a fürdőkád, pontosan a WC-mosdó-zuhanyozó-blokk fölé. Nem minden nap „áztatom a lelkemet” a kádba, amely 170 liter űrtartalmú, hivatalosan, levonva habtestemet, durván 100 liter vizet fürdőzöm egy alkalommal.
7. A galérián lesz az ágyam : szeretem a kényelmes, nagy ágyakat – nem, erről még nem szoktam le… Az ágyneműt gyakran váltom, szeretem a szép ágyneműt. Miután kiugrottam az ágyból szeretem kiszellőztetni az ágyneműt, majd lazán ráteriteni az ágyra a paplant. Fontos, hogy néha ebéd után is pihenjek egy fél órát.
8. A galéria harmadik eleme a ruhásszekrény – nagyon alapos belső, rendezési terv alapján készülő egyedi darab. Nincs sok ruhám, nem szeretem a sok rongyot, de az, ami van, egy mozdulattal megtalálható és kivehető legyen, akár az éjszakai sötétben is. A tárgyak logikusan eltervezett helye rendkívül fontos ahhoz, hogy az ember a leghatékonyabban tudja a háztartási munkákat elvégezni, és sose pazarolja idejét a keresgélésre.
9. Kanapé, vendégfogadó ülősarok az én lakásomban szükségtelen. A vendégek az étkezőasztal körül ülnek legszívesebben, hiszen amellett kényelmes enni, inni és beszélgetni. TV-t csak az interneten nézek, filmeket a laptomon. Mindig zavart, ha egy helyiségben a tv uralkodó pozicióban van. Viszont kell egy „keleti sarok” – ahol félig ülve, heverészve, lehet beszélgetni, könyvet, vagy laptopot-olvasni (egyre többet olvasok laptopról, amit én igenis „ágyba viszek” oldalt döntve is remekül tudok olvasni, akár regényeket is), és el kell helyeznem a növekvő méretű könyv és DVD-táramat.
11. Átalakitási mániámnak köszönhetően kell egy raktár is, ahol a szerszámokat, bizonyos profilokat, néhány gipszkarton-darabot, festéket és hasonlókat tárolhatok.
12. Kimaradt a mosás… kell egy olyan apró helyiség, ahol helye van a mosógépnek, a szennyes-ruhának és egyben szárítani is tudom a ruhát. Az szóba sem jöhet, hogy a mosógép és a száradó ruhák a fürdőszobában legyenek!
13. A lakásom közvetlen környéke, ahogy kilépek, vagy belépek – nem kevésbé fontos. Ha minimálisan is, de ezt a társasházi közös területet is, valamennyire a magam képére kell formáljam, hogy itthon érezzem magam.
A következő rész címe: Az első skicc
A sorozat kezdete: ITT
Az én váram_1
Az elmúlt harminc évben rengeteg lakást alakítottam át. Magaméit és másokét. Huszonvalahány éven át ebből is éltem, bár nem vagyok építész. Még csak három hónapja voltam Izraelben, amikor az első lakásátalakitásra kaptam megbízást. Ezt egy véletlennek és egy apró félreértésnek köszönhettem, de éltem a lehetőséggel: jól megoldottam a feladatot, ezért újabb és újabb munkákat kaptam.
Lakásokat nemcsak főiskolai tanulmányaim során terveztem, hanem az első épitész-férjemmel nagyon sok pályázaton vettünk részt a hetvenes évek elején, és két lakásunkat is közösen alakitottuk át. Később, még egy projektet vezényeltem le egyedül, amikor a második férjemtől elváltam, és a két kisgyerekemmel a VII. kerületben egy két szoba, félkomfortos lakást kellett otthonunká változtatnom.
Izraelben mind a bérelt, mind a később, magamnak vásárolt lakásokat átalakitottam – lassan életvitelemmé vált, hogy ha „beteszem a lábam” egy lakásba, akkor ott a falak leomolnak… Megélhetésemként nemcsak terveztem az átalakitásokat, hanem magam is vezényeltem le az épitkezéseket – húszonkét év alatt 345 ilyen projektem volt.
2004-ben, amikor a budapesti, régi zsidónegyed miatt elkezdtem egy intenziv, internetes kampányt, még nem terveztem visszajönni. Három éven át ingáztam, és csak 2007-ben határoztam el magam arra, hogy lakást béreljek. Nagyon egyszerű, alig 30 négyzetméteres lakást, a nyóckerben. Aztán megint eltelt majdnem két év, amig kerestem a megfelelő lakást, de hiába néztem meg többszázat – igazán megfelelőt nem találtam. Egyre értelmetlenebbé vált az, hogy egy csomó pénzt fizetek azért, hogy béreljek egy lakást, amit nem igazán szeretek, de közben benne lakom… úgy döntöttem, hogy megveszem és átalakítom.
Az első kérdés az volt, hogy mit utálok ebben a lakásban?
Egyszóval: mindent, de részletezem…
A lakás udvari és földszinti, ráadásul keleti fekvésű – mindezekből adódóan kevés a természetes fény. Azt a keveset is lefogja a „főzőfülke” fala, illetve az a galéria, amely a szoba területének 70%-át befedi.
A fürdőszoba aránytalnul nagy, a „főzőfülke” egy vicc… bár, én tudok tábori körülmények között is főzni, de ez annak is szűkös.
A lakásba egy viszonylag zöld udvarból lehet belépni, de a kert messze nem az, mint ami a tér adottságai alapján elvárható lenne.
Tehát voltak azért pozitiv vonásai is ennek a lakásnak, csak azok nem jutottak érvényre az adott körülmények között. A belső (zöld) udvaron kívül a lakás belmagassága is kedvező – a dongaboltozat legmagasabb pontján 4,5 méter. A galéria ezt magasságban kettészelte, ezáltal rémesen ellenszenves, nyomott tereket hozott létre.
Az alapító okirat-beli alaprajz globális méretei ugyan pontosak, de az ajtók, ablakok helyei már kevésbé, igy az első dolgom az volt, hogy alaposan felmérjem a lakást, minden részletét tekintve.
A történetet, mint lakásátalakítás, a napokban ér véget – már ha ilyesmit egyáltalán ki lehet jelenteni – és a folyamatot, az elkövetkezendő hetekben, minden csütörtökön egy cikkben mesélem el. Számomra, nyilvánvalóan, a végeredmény sem mellékes, de az olvasónak, úgy gondolom, hogy maga a folyamat lehet tanulságos – az, ami a tervezés és a kivitelezés során felmerült, mint igény, aztán, mint megoldás.
A következő rész címe: Mit várok el a lakásomtól?
Kié a kert?
„Remek kis kávézó, egész szinvonalas múzeummal kiegészítve” – Elizabeth Esteve-Coll, a Victoria & Albert Múzeum igazgatójának érdeme, hogy a Londonban megújított múzeumnak ezt a szlogent választotta, annak ellenére, hogy a konzervatív múzeumlátogatók körében ez mély megvetést váltott ki.
A múzeumok, szerte a világon, megváltoznak az ezredfordulón. Két alapvető oka van ennek, amelyek szorosan egymásba is kapcsolódnak: egyrészt, a múzeumlátogatók igényei módosultak, másrészt a fenntartás korábbi finanszírozása tarthatatlanná vált. Valójában, mindkét dolog pozitiv jelenség, hiszen több múzeum van mint 100-150 éve, és többen is látogatják őket. A múzeumoknak ki kell elégíteni ezt a megnövekedett igényt, miközben meg kell tanulniuk gazdálkodni azzal az értékkel, amellyel rendelkeznek. Ha jól gazdálkodnak, akkor egyre kevésbé függenek az állami költségvetéstől, egyre önállóbbak lehetnek, és nem mellékesen, egyre közelebb kerülnek azokhoz a látogatókhoz, akik a szellemi élvezet palotáit gyakran látogatják. Ebben a folyamatban a múzeum, mint az értékek tárháza közösségi-kultúrális központtá alakul, amelynek a nagyközönségén belül megformálódik a törzsközönsége. Igy, bizonyos értelemben a környezetével való kapcsolata is erősödik.
Éppen ezért, amikor a Magyar Nemzeti Múzeum működésének korszerűsítésére kiírt pályázat eredménye megszületett, a Civilek a Palotanegyedért Egyesület különös figyelmet szentelt annak, hogy mivé alakul a múzeum, és főként az épületet körülvevő kert. Annál is inkább, mert a Palotanegyednek ez az egyetlen parkja, ami mai formájában alkalmatlan e szerep betöltésére, és persze nem méltó a Nemzet Múzeumához sem.
Az első díjas pályamű szerzői Mányi István (Mányi István Építész Stúdió), Gergely László (Stúdió G Bt.), Szabó Lajos (DU-PLAN Kft.), Bogár Péterné (TERTAK Kft.), Gergely Tünde, Martosi József (GEMA-Terv Kft.), Szigyártó Gábor (SMG-SISU Kft.), Balogh Andrea és Majoros Csaba (4D Tájépítész Iroda) voltak, és ők kapták meg a továbbtervezés jogát.
A nyertes pályamű a szakmai közvéleményből vad ellenérzéseket váltott ki, és a helyi lakosság sem volt elragadtatva tőle. Ilyen előzmények után, a ma délután megtartott zártkörű megbeszélés, a tervezők, a múzeumi vezetés és az egyesület elnökségi delegáltjai között enyhe feszültséggel indult. Az egyesület már korábban rögzítette álláspontját a „Mit kíván a Palotanegyed?” 12 pontjában, és nem titkolt célunk volt a kert védelme mind a túlzott forgalomtól, mind attól, hogy a most, Magyarországon sok helyütt divatos tájépítszeti elemekkel telítsék ezt a történeti kertet.
A mintegy három órásra nyúlt egyeztetést ezúttal elégedett kézfogás zárta. Ez, elsősorban a tervező gárda érdeme, akik a korábbi kritika nyomán alaposan átdolgozták a terveket.
Építészetileg, az eredeti Pollack-i szellemiséghez, a pályázati tervekben látottakhoz képest sokkal nagyobb alázattal viszonyultak, és a szimmetrikus kompozició visszatért a kerttervekben is. A Pollack Mihály térhez közeli részen, a régi gondnok-kertész-lakás helyén kávézót terveznek, amely a mélygarázs miatt meglehetősen siváran burkolt tér számára is új perspektívát nyithat. Annál is inkább, mert a Múzeumkertből közvetlen átjárás lesz újra. A kávézó két oldalán lenne egy-egy korosztályonként különböző játszótér, amely a múzeumhoz méltó, egyedi tárgyakból áll majd, mondhatni, szabadtéri kiállítótér is egyben.
A kerti utak közül a szélesebbek, elegánsabbak, az épület két oldalán, egyben, szükség esetén tűzoltó-felvonulási utakként is szolgálnak, amelyek azonban nem zavarják a hátsó kert „gyerek-övezetét”. Gyalogosan körbe lehet járni a múzeumot, bár közvetlenül az épület körül gyepszőnyeg emeli ki a ház szépségét. Egy második gyalogos körrel is bővült a terv, a kerítéshez viszonylag közel, így gyakorlatilag, a mainál sokkal nagyobb zöldterületet tesznek megközelíthetővé. A szobrok is „helyükre kerültek” – méltó hangsúlyozással. Jelentősen javultak a kerti bútorok – a parkban fából készült, „üléskényelmes” darabok váltották fel a korábbi, látványtervben elborzasztó beton zsámolyokat.
Az egyesület régóta küzd azért, hogy megszünjön a kertben a parkolás. A késő délutáni megbeszélésre menet 65 parkoló autót számoltunk meg.
A tervező javaslata, hogy a múzeum működéséhez szükséges, elsősorban kisteherautók behajtására nélkülözhetetlen területet, a minusz második szintre nyomja a föld alá, ahová már a szakhatóságokkal egyeztetve a Múzeum utcáról ereszkednének le, a kiskörúti torkolattól 40 méterrel beljebb. A legújabb terveken ez a lehajtó rámpa meglehetős szolid formában szerepel, szinte a kerítéshez símúlva, körülötte intenzív növényzettel. Íly módon egyértelműen és ellenőrizhető módon, a múzeumkertbe többé autó nem mehetne be, a rendkívüli eseteket kivéve, amikor egy-egy nagyobb kiállítási tárgyat kamionokkal lehet csak mozgatni, illetve a tűzoltáskor.
Az egyesület jelenlevő elnökségi tagjai számára meggyőző volt a magyarázat, de egyben arra kértük a múzeumi vezetést, hogy már most demonstrálja jószándékát, és tiltsa ki a kertből az ott parkoló autók tömegét, és csak azok maradjanak, amelyek használata elengedhetetlen a múzeum tevékenységéhez. Erre igéretet kaptunk. Az egyesületi tagok pedig folyamatosan ellenőrizni fogják az ígéret betartását.
További kérésünk volt, hogy a folyamatos tájékoztatás érdekében, a tervezők a múzeummal közösen hozzanak létre egy blogot. Ezzel lehetőség nyílik a közvetlen kommunikációra már a tervezés folyamatában: a lakossági tájékoztatáson kívül, a kommenteken keresztül a tervezők még munka közben lemérhetik a fogadtatást, esetleg módosíthatják eredeti elképzeléseiket. Közös cél, hogy a lehető legjobb terv készüljön el, amit aztán közmegelégedésre valósíthatunk meg – ehhez az egyesület tagjai önkéntes, fizikai munkájukat is felajánlották – amin a tervezők kissé elcsodálkoztak, bár ők is ismerik a hasonló külföldi példákat, nem gondolták, hogy a közterület kialakításában, jobbításában budapestiek is hajlandók önkéntesen részt venni.
Az elmúlt két és fél évben a Palotanegyedben volt már erre példa, és a közösségépítésnek ezt a formáját továbbra is fontosnak tartjuk. Éppen ezért, szeretnénk nem megvárni azt, amig a teljes felújítás elkészül, hanem már most tavasszal szervezni egy kertrekonstrukciós akciót, egyetértésben a tervezőkkel és a múzeumi vezetéssel. Erre is jó esélyt látott mind a két fél.
Bizonyos értelemben a jelenlévők kompetenciáján kívül esik, hogy miután elkészül a teljes felújítás, miként fog működni, különösképpen a kertgondozás, fenntartás, karbantartás hogyan biztosítható magas szinvonalon. Jelenleg a Főkert tartja rendben a parkot, amelynek szinvonalával a környék lakói nagyon nem elégedettek. Sokkal többről van szó, mint szimpla kertészeti munkáról. A felújítás után a Múzeumkert éjszakára bezár, gondoskodni kell a nappali örzéséről és folyamatos gondozásáról. Külföldi példák bizonyítják, hogy azokon a helyeken, ahol nincs külön parkőr, külön biztonsági őr, külön kertész és karbantartó, hanem egyetlen személy állandó jelenlétével és folyamatos, napi munkájával látja el mindezeket a feladatokat, sokkal hatékonyabban tartható fenn, magas szinvonalon a park. Erre a műfajra is érvényes a „kitört ablakok elve”, vagyis egy elmozdult burkolati követ ha azonnal visszahelyeznek, ha a szemetet azonnal felszedik, a terület állapota nem romlik. A folyamatosan szorgoskodó gondnok jelenléte ráadásul fegyelmező erővel hat a szemetelőkre, vagy a romboló szándékkal közeledőkre.
Nem mellékes a múzeum gazdálkodása szempontjából sem, hogy a területén létesülő szolgáltatók milyen plusz bevételt jelenthetnek a múzeumi működéshez, ezért nagyon fontos lenne már most tisztázni a tulajdoni, használati jogokat és kötelességeket – a múzeum jó gazdaként kell kezelje nem csak a falain belüli értéktárgyakat, hanem mindazt, ami fogalmilag a Nemzet Múzeumához tartozik – a kertet is.
Civilek a Palotanegyedért
1972-ben költöztem Pécsről Budapestre. Kalandos körülmények között jutott az akkori barátom, későbbi, első férjem egy hatalmas, üres lakáshoz, ideiglenesen persze, a Horánszky utca 1.-ben (akkor Makarenko utca volt még). Ott éltünk majd egy évig, idővel egy baráti házaspárt is befogadtunk, mígnem kiebrudaltak minket a VII. kerület külsőbe… de ez már egy másik történet.
2006-ban, amikor eldöntöttem, hogy két évtizedes távollét után Magyarországon maradok, intenzív lakáskeresésem eredményeként, a 34 évvel korábbi helytől két háznyira találtam egy viszonylag elfogadhatót. Később a lakást átalakítottam és a környéket újra megszerettem. Ma Palotanegyednek mondják.
2008-ban megalakult a Civilek a Palotanegyedért Egyesület. A Mikszáth tér virágosításánál már ott voltam, de rendszeresen akkor kezdtem eljárni a CaPE rendezvényeire, amikor a környék köztér-rehabilitációs programjáról volt szó, amolyan lakossági fórumokként.
Az egyesület az elmúlt két és fél évben rengeteg program szervezője vagy résztvevője volt, meglehetős hírnévre tett szert. De annak ellenére, hogy hivatalosan 127 tagja van, a munka oroszlán-részét egy-két elnökségi tag végezte. Ezen a helyzeten szeretne változtatni a nemrégiben megválasztott új elnökség – szélesíteni és a közös munkába is jobban bevonni a tagságot.
A továbblépéshez azonban nem érdektelen az elmúlt két év tapasztalatát összegezni – mások számára is hasznos lehet.
A Palotanegyed, szerencsésen, viszonylag homogén, a budapesti átlagnál jobb minőségű épületekből álló városszerkezeti egység. Persze itt is vannak lepukkadt házak, és a kortárs építészet nem mindig nívós darabjai, de a VIII. kerületen belül, határozottan elkülönül, minőségileg is. Felmérések szerint a Palotanegyedben lakók identitása sokkal inkább „belvárosi”, mintsem „nyóckeri”. Városszerkezetileg, kétségtelenül, több köze van a többi, szomszédos kerület nagykörúton belüli részeihez, mint a VIII. kerület külső területeihez.
Ha egyszer a városvezetés levetkőzi a szocialista egalizmus gondolkodási mechanizmusait, akkor az itt megalakult részönkörmányzat fontos eleme lehetne a kerületek területi újraszervezésének. Ha ugyanis a városfejlesztés módszere nem az átlagolás, hanem a pozitiv folyamatok erősítése, akkor a Palotanegyed rehabilitációja közvetetten jó hatással lehet mind a VII. kerületi Zsidónegyedre mind a VIII. kerület más részei.
Az Egyesület alapítói nagyszerűen felismerték a közös érdeken alapuló együttműködés lehetőségét. A helyi vállalkozók aktiv szerepe lényeges momentum volt abban, hogy az Egyesület azonnal cselekvőképessé vált, nem ragadt le az elvi deklarációk szintjén. Persze, a jó magyaros irígység tudni vélte, hogy az egyesület csupán a vendéglősök érdekét szolgálja – két év után, nyilvánvaló, hogy ez mennyire nem igaz. A helyi lakók számára legfeljebb követendő példával szolgálhat a vállalkozók erős lokálpatrióta identitása – ez az, amit tovább kellene vinni, és egyre többeket ráébreszteni ennek a fontosságára.
Van mire büszkének lenni: az első városrehabilitációs kisérleteknek is vannak jó példái, még abból az időből, amikor az állam felülről akart mindent megújítani, itt van az egyik legszebb belvárosi utca – mintaként szolgálhat másutt is, a növényzet a parkoló autók és az emberi arányú utca-keresztmetszet tekintetében, vannak szépséges belső udvarok, amelyek szintén követendő példát szolgáltathatnak, vannak speciális üzletek, kellemes teresedések, megújuló funkciójú pompás építészeti környezet… na, persze, feladat is van bőven.
Az együttműködés szempontjából még kihasználatlan potenciál a negyedben lévő sokféle oktatási intézmény. Mivel az Egyesület kezdettől felvállalta a kultúrális és érdekvédelmi arculatát – szerintem, sikerének ez is lényeges eleme – a negyedben éveket eltöltő diákok, az itt dolgozó tanárok helyi kapcsolatának elmélyítésével újabb közösségi hálózatokat építhetünk.
A „közöm van hozzá„-szemlélet lassan terjed. Tudatosítása, a példamutatás, a közösségi élményre alapuló kapcsolatépítés nem könnyű, de a Civilek a Palotanegyedért Egyesület elmúlt két éve, az elért eredmények (lásd: a honlapjukat és a blogot) világosan mutatják, hogy ez a helyes irány – nem azt várni, hogy majd valaki más, az önkormányzat vagy az állam megoldja a problémáinkat, hanem mindenki, közülünk egyenként és együttesen tehet valamit azért, hogy mindannyiunknak jobb legyen a környezete és ezzel a közérzete is.
XXI. századi életforma – egy XIX. századi házban
2009 március végén elvállaltam a mi házunk közös képviseletét. Azon kívül, hogy a nehéz helyzetbe került háznak segítsek, úgy gondoltam, hogy mint városgazdász modellezhetem azt, amit Budapesten kéne csinálni. Kísérletnek tökéletes volt, hiszen a sürgető problémák megoldásán túl, az is kiderült, hogy melyek a magyar társadalom jelenlegi állapotában a buktatók, amelyek a nagyívű gondolatok megvalósítását akadályozzák, és végső soron a hatékony működést teszik lehetetlenné.
Mérföldkő volt a házzal való kapcsolatomban az a jövőkép, amit 2009 karácsonyára készítettem a kedves tulajdonostársaknak, és amely megosztotta a közösséget: volt akit lelkesített, de voltak olyanok is, akiket kifejezetten megrémített még a változás esélyének felvetése is. Engem viszont megerősített abban a hitemben, hogy jó műszaki-gazdasági megoldások vannak, csak hiányzik a közös érdek alapján szerveződő, cselekvésre képes közösség – még mindig erősebb a patópálos várakozás, hogy majd valaki más megoldja a mi problémáinkat, addig pedig keresünk egy bűnbakot, akit lehet szidni jelen nyomorúságunkért…
Budapest 2009 – ” Legfőbb, szakmai feladatomnak, mint városgazdász – aki egy időre igyekszik ellátni a ház közös képviseletét – azt tartom, hogy megszülessen egy koncenzusos jövőkép, ami minden lépésünket motiválja. Ehhez, elsőként alapos felmérés volt szükséges, néhány szakértő bevonása, tervek készítése, bizonyos esetekben az engedélyezési eljárás megindítása.
Utcai homlokzat
Ez a homlokzati terv – még csupán munkaközi stádiumban, ennek a munkának a kezdete.
Az utcai homlokzatunk, ha szépnek nem is mondható – a rikító sárga kapu, a szürke falak, a többnyire lehúzott rolókkal – , de nyóckeri átlagban mégsem állunk nagyon rosszul. Viszont, ha bármilyen pályázaton, amit évente kiírnak homlokzatfelújításra, részt akarunk venni – jogerős építési engedéllyel kell rendelkeznünk. Mivel nincs, meg kell csináltatnunk, engedélyeztetnünk kell, és alkalomadtán ezzel pályázni felújítási forrásokra.
Az adottságainkat tehát egyfelől meghatározza az a műemléki környezet, amelyet a szomszédos kéményseprőház jelent, ám a kapun belül úgy alakíthatjuk a környezetünket, ahogy jónak látjuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes tiszteletben tartani azt ami érték, de lehetőségünk nyílik felülvizsgálni minden egyes részletet és és feltenni a kérdést, hogy lehetne mindezt jobbá tenni.
Pincék
A mi házunk, mint általában, a volt állami tulajdonú bérházak, a lakások (üzletek) magántulajdonából és tekintélyes mértékű osztatlan közös tulajdonból állnak. Osztatlan közös tulajdon a pince: az első udvar épülettömbje alatt – 514,55 négyzetméter, a második udvar épülettömbje alatt – 611,38 négyzetméter. Tehát összesen: 1126 négyzetméternyi terület gyakorlatilag lomtár!
Ha figyelembe vesszük, hogy a lakások és az üzletek – amelyek után fizetjük a közös költséget – összes alapterülete 4531 négyzetméter, akkor igazán feltűnő a lomtárnyi pazarlás. Persze, a pince mai állapotában aligha használható másra, hiszen falai nedvesek és elosztása is nagyon esetleges, de tudnunk kell, hogy milyen hatalmas területtel lehetne gazdálkodni, ha megoldanánk, az amúgy mindenképpen megoldandó műszaki problémákat.
Első lépésben,a pinceszinten fellelhető infrastrukturális vezetékeket kell rendbe tenni – ebben a tekintetben egyre jobban állunk: elődeim is végeztek felújításokat, idén is tekintélyes mértékű felújítás történt, és néhány helyen már a pincéből induló strangok is megújultak. Mivel a strangok (fel és lemenő víz, szennyvíz, gáz) privát területeken haladnak keresztül, felújításuk akkor történhet, amikor az illető lakás(ok) is felújításra kerülnek, vagy ha már kárt okoztak (falnedvesedés) és ezért halasztást nem tűr a cseréjük. A pincéink rendbetétele szempontjából a földszinti lakásokig vezető szakasz a kritikus.
A pince és egyes földszinti falak nedvességének megszüntetése is közös érdek, mert a talajnedvesség napról-napra rongálja az épület falainak állagát. Végeztünk erre vonatkozó felmérést, árajánlatot is kaptunk arra, hogy miként szabadulhatnánk meg véglegesen a talajnedvességtől. Ahhoz viszont, hogy azt a tekintélyes, nagyságrendileg 5 millió forintos beruházást finanszírozni tudjuk, a pincékkel a mainál sokkal jobb hatékonysággal kellene gazdálkodnunk.
Arról nincs szó, hogy ne legyen a lakástulajdonosoknak bizonyos, lakáson kívüli tároló-helye, de a mai kaotikus helyzetet egy átlátható rend kéne felváltsa.
Műszakilag szépen megoldható lenne, hogy 2-20 négyzetméternyi kizárólagos használatú tárolókat alakítanánk ki a már száraz-falú pincékben, úgy, hogy maradjon olyan, valóban osztatlan közös tulajdonú rész, amit nem lomtárként, hanem mondjuk közösségi térként (edzőterem, szauna, gyerek-foglalkoztató, stb.) használhatunk.
Erre rendkívül alkalmas pinceszakaszunk is van, amely a leghátsó udvarra néző nagy ablakokkal rendelkezik, de most csak lomok uralják.
A lakásokhoz kizárólagosan tartozó tárolókat mindenki a saját igényei szerint választhatja, – akinek egyáltalán nem kell, és akinek 20 négyzetméternyi az igénye, találhat magának megoldást – de ezért, bizonyos összeget fizetnie is kell. A most épülő társasházakban elfogadott rend, hogy a lakáson kívül is vannak tulajdoni részek, úgy mint mélyparkoló vagy tároló.
Ezt a tulajdonosok külön veszik meg, és minimális közös költséget fizetnek érte. Ezt mi is megtehetjük – igaz, ez alapító okirati módosítással jár, de a következő részekből majd kiderül, hogy nem csak ezt kéne módosítani, tehát végső soron, a saját tulajdonú pincerekeszek kialakítása része lenne egy nagyobb átrendezésnek.
A cél, hogy minél rendezettebb környezetben, minél kisebb közös költséget fizessünk, de az a közös költség az igénybevett szolgáltatások arányában legyen meghatározva. Azzal, hogy a pincerekeszek nem közösek, hanem kizárólagos tulajdonú, rendezett tárolókká válnak, és ezzel bizonyos bevételt generálnak a közösségnek, a házunk lehetőségeinek jobb kihasználása felé tehetjük meg az első lépést.
Cselédlépcső
A bérpalota, amely 1885-ben épült, szükségképp tartalmazott cselédlépcsőt is.
Az akkori társadalmi rétegződésben ez ugyanúgy hozzá tartozott az épülethez, mint a személyzeti közös WC, vagy a konyhából nyíló cselédszoba és a személyzeti bejáró. Ma már semmi jelentősége nincs, ennek megfelelően alig használják közlekedésre, sokkal inkább arra, hogy a szomszédos lakásokba nem férő holmit ott tárolják.
Ugyanakkor, amíg ez közös terület, addig a társasháznak ezt fenn kell tartani, vagyis takarítani, világítani sőt, amilyen állapotban van, előbb-utóbb fel is kellene újítani.
Vagyis a cselédlépcső „viszi a pénzt”, miközben minimális a használata.
Egyesek azt feltételezték, hogy esetleg tűzrendészeti okokból szükség lehet erre a lépcsőházra, de miután kint járt egy szakértő és megvizsgálta az épület adottságait,
egyértelműen kijelentette, hogy tűzoltási szempontból erre szükség nincs, és erre vonatkozóan bármikor irásos szakvéleményt is tud adni.
Egyelőre azonban csak a lehetőségeket vizsgáljuk.
A cselédlépcső emeletenként 12,75 négyzetméternyi helyet foglal el. Ha elbontanánk, egy 12 négyzetméteres szobát nyerhetne valamelyik szomszédos lakás.
Három emeleten lehetne ezt hozzácsatolni valamelyik szomszédos lakáshoz. Természetesen nem ingyen, de méltányos áron, hogy a közösségnek és az egyénnek is megérje. Annak a lakástulajdonosnak is, aki megveszi a társasház által kialakított helyiséget – a lépcsőbontás és a helyiségkialakítás saját beruházásban történne, hogy külső személynek ne legyen ebből haszna – és a társasháznak is, hiszen nem kell többé a cselédlépcsőházra költenie. De még a többi tulajdonosnak is megérné, hiszen a tulajdoni hányad csökkenne azoknak, akik nem élvezik a többletterület előnyét, és ezzel a közös költség is.
A cselédlépcső elbontásával a negyedik emeleten is kialakítható lenne egy, a mai közösségi helyiségnél kisebb iroda-irattár, és ezzel újabb bevételi forráshoz jutnánk a 22 négyzetméteres közösségi helyiség kiadásával. A földszinten pedig, mivel a pincelejáratot meg kell tartanunk, a feljárati lépcső elbontásával egy kiváló motor-parkoló lenne kialakítható a házunkban most az udvarban parkoló két motor számára. Tehát, azon felül, hogy 36 négyzetméter magántulajdonba kerülne, a fennmaradó 24 négyzetméter is célszerűbb használatra fogható lenne. Természetesen, ez is része lenne az alapító okirat számadatai módosításának, ahogy a pince „privatizálása” is, de ezzel még nem fejeztük be a lehetőségek tárházát.
Légudvarok
A mi házunkban 50 négyzetméternyi (padlószinten) légudvar van. Többségük alig nagyobb, mint egy négyzetméter, de van négy olyan, amely 6-7 négyzetméternyi. Azt a kettőt, amelyet három oldalról ugyanaz a lakás vesz körül, a lakástulajdonos beépítette a maga lakásába. Ezzel semmi baj nem lenne, ha kértek volna rá építési engedélyt, megvették volna a közösségtől, és miután a lakásuk alapterülete ezzel növekedett, a megnövekedett közös költséget fizetnék. Csak a közös költség-különbözet havonta 1500 forint, a mai árakon, arra a területre, amit a közösségtől elbirtokoltak.
Hogy félreértés ne essék, nekem nem az ellen van kifogásom, hogy valaki hasznosítani szeretné az amúgy szintén csak kiadásokat jelentő légudvarokat, csupán úgy gondolom, hogy ezt is valamilyen rendszer szerint kéne tenni, mondjuk úgy, hogy megveszik a társasháztól a területet, építési engedélyt kérnek rá, és fizetik a nagyobb lakás utáni közös költséget. Tovább megyek: szerintem, a háznak kifejezetten érdeke lehet a légudvarok földszinti részének a hasznosítása, mert ebből az összegből rendesen megoldhatnánk a légudvarok falainak felújítását a többi emeleten. Hiszen a vakolat ott is hullik, mindenkinek érdeke lenne, hogy egyszer rendbe tegyük mindegyik légudvart.
Ha pedig módszeresen, a ház mind a 13 légudvarát beleintegrálnánk a privát lakásokba, akkor egy építési engedéllyel és alapító okirat-módositással megoldhatnánk az ügyet, mindenki megelégedésére.
Igy lehetne olyan műszaki megoldásokat is találni, amely nem zavarja a környezetet, de a szellőzést továbbra is biztosítja.
Ott, ahol két lakás ablakai is a légudvarra néznek, a földszinten nyitott teraszt vagy mini-kertet is ki lehet alakítani, az egyik lakáshoz kapcsolva.
Mindenki jobban járna ha a málló vakolat látványától megszabadulna.
Padlás
A padlás korabeli funkciója a hőszigetelés és a csapadéklevezetés volt. Ma már, az üres padlástérnél sokkal korszerűbben is megoldható a fenti két funkció. Vagyis a padlásra ma már nincs szükség. Sok társasház ezt úgy értelmezi, hogy akkor nosza, adjuk el a padlásteret valamilyen vállalkozónak, aki belenyomorít egy csomó lakást, a társasház pedig kap egy kis pénzt, amit a ház felújítására költhet.
Ebben a házban is volt egy ilyen akció – szerencsére a józan többség leszavazta.
Átnéztem a 2007-ben benyújtott ajánlatokat. Rémisztőek. Az ajánlatok nagyon hasoló kondíciókban, 87 millió forint értékű felújítási munkát vállaltak volna azért, hogy 2000 négyzetméternyi lakást nyomtak volna rá a meglevőkre! Ne feledjük: ma 4531 négyzetméter lakás és üzlet van az épületben, ami gyakorlatilag 72 lakást jelent a házmesterlakással és egy korábbi, nagyobb lakás szétválasztásával együtt. Ha az utcai üzletek alapterületét levonjuk, akkor most 66 négyzetméter/lakás az átlag. Ebben vannak kis és nagy lakások. Ha a beruházó 2000 négyzetmétert akart beépíteni – egy szintet a már amúgy is magas első szárnyra, két szintet a most kétemeletes épületrészre, totálkárossá téve annak szépséges udvarát – akkor az kb. 50 plusz lakást jelentett volna egy bejáratra – panelzsufi-szerű értékcsökkenést jelentve minden egyes meglévő lakásra nézve!
Ebből, talán nyilvánvaló, hogy nekem eszembe sem jutott olyan megoldás, amely drasztikusan növeli a lakások számát, vagy az épület magasságát, rontja a meglévő udvar benapozási mutatóit.
1. Az utcai homlokzatunkat a műemlékfelügyelőség „vigyázza”, itt a meglévő cseréptető az utcakép része, még akkor is, ha az utca szintjéről ezt nem nagyon látni. Ráadásul, ezen a részen van elhelyezve a VODAFONE-antenna, alatta a padlástérben a szerelőszoba és az összes merevítő-tartó, ami az antennához kell.
Itt van a liftgépházunk is, de marad bőven még olyan padlástér, ami további hasznosításra alkalmas lehet.A fedélszéket megvizsgáltattam, azzal nincs probléma, csak a cseréptartó lécezés és a cserépfedés szorul mielőbbi felújításra. Manapság azonban van olyan magyar találmány, amely a cserépből csinál napelemet, tehát a nyeregtető déli oldala úgy is működhet, mint egy kisebb naperőmű.
2. Telkünk nagyszerű adottsága, hogy az utcai front észak-nyugati és mintegy 90 méter mélységben délkelet felé nyúlik be. Telkünk mélysége a Horánszky utcában 5 bérháznak ad helyet! A két épületszárnyat három udvar szakítja meg, illetve választja el a déli szomszédtól. Ennél ideálisabb terepe nem is lehetne egy napelemekkel borított zöldtetőnek!
A kérdés, mint már korábban, hogy megtartunk egy üres padlásteret, amelyet alig valamire használunk, de rövidesen tekintélyes összeget kell a felújítására fordítanunk, vagy olyan megoldást keresünk, ami nem viszi a pénzt, hanem hozza is! Vagyis olyan beruházás irányába keresgélünk, amely folyamatos bevételt jelent majd a háznak az elkövetkezendő húsz évben.
Nyilvánvalóan, a tetőszerkezet napelemes cserepekkel való felújítása, illetve a zöldtető kialakítása is komoly beruházás, de erre két forrásból lehetne pénzt szerezni:
1. A Környezetvédelmi és Vízügyi minisztérium Fejlesztési Igazgatósága már meghirdette az energiamegtakarítást kezdeményező pályázatát, egyelőre panelépületekre, de Takács Gábor irodavezető tájékoztatása szerint már készül a hagyományos technológiájú társasházakra is egy pályázat, amely az ilyen irányú felújításokat, átalakításokat támogatja. Ebben a tekintetben lehetünk minta-értékű projekt.
2. Az „önerőt” saját beruházású, szolid ráépítéssel oldhatnánk meg, amely csak a hátsó épületszárnyon történne, úgy, hogy nem a tetőtérbe nyomorított gyufásdoboz méretű lakások épülnének nagy számban, hanem csupán a jelenlegi tetősíkon belül 5 db nagy tetőteraszos lakás, amely a rendelkezésre álló szintterületből 480 négyzetmétert építene be, és 140 négyzetméternyi tetőterasszal növelné a hasznos alapterületet. Ennek az öt, valóban luxuslakásnak a forgalmi értéke, még a mai, válságos időkben is 180 millió forint körül van. Az eladási ár és a megépítés közti különbség kerülne befektetésre a zöldtetős, napelemes kialakításra, amely aztán folyamatos bevételt generálna a közösségnek.
Ily módon csak minimális mértékben növelnénk a lakások számát, miközben az új lakások egy merőben új életminőséget jelenítenének meg: a pesti belvárosban csendes, védett helyen lévő igazi penthausok.
Csakhogy, nemcsak az új lakások lennének értékesek, hanem ezzel a beruházással a meglévő lakások értéke is ugrásszerűen nőne. A saját beruházás konstrukcióban a beruházói haszon is a házban marad, ami lehetővé tesz egy minőségi felújítást a gangokat és a többi közös teret illetően is.
Aki látta a közösségi helyiséget, vagy a liftet, de akár a szeméttárolónkat is – az kapott némi előképet arról a műszaki és esztétikai szinvonalról, ami alá, a magam részéről sosem mennék. Lehet, hogy ez a szint egyeseknek túlzás, nekik az üres konzervdobozok a lépcsőházban éppen megfelelőek, de azt hiszem, hogy ennél mindannyian többet érdemlünk.
Bizonyára lesznek olyanok, talán éppen azok az idős emberek, akik szenvedésként élték meg a nyári felújításokat, akik köszönik a változásokból nem kérnek. Csakhogy ez a program nem olyan holnap kezdődő építkezés, mint amiket le kellett bonyolitani a sűrgősség okán, hanem egy jó előre megtervezett és ütemezett felújítás részei lehetnének, amely egyelőre csak az irányt tűzné ki – ide lehetne eljutni, ha összefogunk.
A megvalósitás, éppen a program összetettsége okán fokozatos lehet csak, a kifutási ideje 4-5 év. Mégis, mostanában kell arról döntenünk, hogy merre az arra, mert a közben felmerülő problémákat ennek függvényében kell kezelnünk. És akkor itt térnék ki az elmúlt év kéményfelújítási projektjének buktatóira – a következő bejegyzésben.
Lépcsőházak
A már említett cselédlépcsőházon kívül két főlépcsőházunk van. A homlokzati szárnyon van az idén felújított liftünk, a belső szány lépcsőháza pedig még mindig magán viseli a hetvenes évek IKV-stílusú felújításának nyomait – a cuppantott vakolat, mint lábazat takaríthatatlan.
A belső épületszárny valamikor a XIX. század közepén épült. Sajnos, az eredeti homlokzatra vonatkozó dokumentumokat nem találtunk a levéltárban. Mivel egy főrendi nemes, báró Podmanitzky László tulajdona és lakhelye is volt legalább 1885-ig, feltételezhető, hogy a mainál jobb anyagok és kivitelezési minőség jellemezte.
Liftet a mai formájában nem lehet beépíteni ide, annak ellenére, hogy igen szép belső tere van, mert csak a sarkokban van „pihenő”, vagyis a lift emeletenkénti megállóhelye csak a lépcsőház teljes átalakításával lenne elérhető.
Ha megvalósulna a „zöldtető” alatti laza-tetőteraszos beépítés a mostani kétemeletes épület harmadik emeleteként, akkor is két megoldás kínálkozik:
1. a meglévő lépcsőházba egy olyan lift kerülne ami csak a harmadik emeleten áll meg…
2. vagy a meglévő lépcsőházat úgy átalakítani, hogy minden szinten kialakuljon egy éppen akkora pihenő, ami a liftbe való ki-beszállást lehetővé teszi.
Utóbbi esetben is megtartható lenne az eredeti korlát – a lépcsőfokok kényelmessége sem kellene változzon, az anyaga viszont már régen értékét vesztette.
A belső lépcsőház mai formájában alig használt. A belső tömb 9 földszinti lakásának lakói az első udvaron átvágva, kihagyják ezt az élményt, a felső két emelet összesen 18 lakásának lakói pedig az első tömb függőfolyósóin átvágva a liftes lépcsőházban ereszkednek alá, vagy maguk is használják a liftet. Két hölgy jár-kel makacs elszántsággal a nappal is elég sötét lépcsőházban. Ők is, és a többi lakó jobbat érdemelne, de nézzük meg, miként lehetne ebben is markáns javulást elérni.
Ezt a lépcsőházat akkor használnák többen, ha kellemes élményt jelentene az első udvaron keresztülmenni, maga a lépcsőház is vonzóan világos és tiszta lenne, illetve itt is lenne egy lift, amivel fel lehet menni az emeleti szintekre. Mindhárom feltételnek teljesülnie kell ahhoz, hogy valaki ezt az utat válassza, amikor mondjuk két kisgyerekkel délután hazatér, és nem a most rövidebb utat – a kaputól jobbra a liftes lépcsőházat és az emeleti gangon való átjárást.
Tehát, bármilyen furcsa dolog, a második lépcsőház használati gyakoriságát erősen befolyásolja az, hogy mennyire kellemes átmenni az első udvaron. Most nem túlságosan nagy élmény, mert az udvaron is, éppen úgy, mint a gangokon, mások lakása ablakai alatt halad az út – az udvar közepén kialkult növényzetet fantáziátlan betonkeretként veszi körül a járda. A kertek használhatóságáról a következő fejezetben szólok, de mint ahogy korábban is kiderült, a dolgok szoros kapcsolatban vannak egymással, ezért már most meg kell említeni a kert-kérdést, pedig még csak a lépcsőházak felújításának ügyénél tartunk.
A második lépcsőház felújítása, az eddigiek alapján, meglehetősen költséges akció lenne, ám abban az esetben, ha a második tömb kétemeletesből tetőteraszos, háromszintessé alakulna – elkerülhetetlenül szükségessé válna. Vagyis a második lépcsőház felújításának katalizátora is a tetőtér-hasznosítás korábban felvetett formája lehetne. Igy a belső tömb lakóinak saját liftjük lenne, ami viszont az első tömb liftjének terhelését 18+5= 23 lakásnyi gyakorisággal csökkentené. Ezek után az első lépcsőházban, a most kissé agyonhajszolt liftet már csak 36 lakásnyi közlekedés terhelné.
A második lépcsőház teljes felújítás bármilyen barbár dolognak is tűnik a múltat kedvelő lakók körében, tulajdonképpen egy ilyen átépítés idézhetné fel az eredeti eleganciát a legméltóbban. Alapos tervezéssel, az épen maradt korlát felhasználásával, sőt az építés korát idéző anyaghasználattal ezt a most igen elhanyagolt részét a háznak vonzóvá tehetnénk.
A világítás-technika nem az időnként kiégő körték cseréjében érné el csúcspontját itt is, és a mostani liftes lépcsőházunkban is. Mindkét helyen totálisan diszfunkcionális a világítás – alig látni a lépcsőfordulókat.
Az első tömb lépcsőházát pár évvel ezelőtt „felújították” – ami egy vitatható minőségű festést jelentett.
Felújítás, az én fogalmaim szerint nem a múltszázadi állapotra való visszatérést, hanem olyan minőségi javulást jelent, amelyben minden, ami a múltból érték, azt megőrizve, de mindent, ami elavulttá vált, korszerűsítve újítjuk meg az épület adott részét. Egy sokak által használt lépcsőházban a takarítás hatékonysága érdekében olyan lábazati megoldásokat illik választani, ami könnyen és gyorsan tisztántartható. A szokásos élvédőzésnél is hatásosabb kell legyen a sarkok védelme, hogy az első költözés nyomát ne lássuk viszont. A festés alkalmas kell legyen arra, hogy szükség esetén ugyanazzal az árnyalattal javítható legyen – nem holmi kézi keverésű, éppen ez jött ki – árnyalat, hanem jegyzett katalógusszám szerinti. Igy egy rendszeres , negyedévenkénti karbantartással a lépcsőház évzizedekig őrizheti a szépségét.
Kertek
A mi házunk legfőbb értéke az a három kert, ami már van, még akkor is, ha mindhárom rászorul némi újrafogalmazásra. Korábban már írtam arról, hogy szerintem, milyen problémái vannak az első udvarbeli kertnek, most összefoglalnám mindazt, amit a kertekkel kapcsolatban a programban fontosnak vélek.
1. A kert ne legyen csupán látvány – még az is, aki csak keresztül akar vágni rajta, valamelyik lakásba igyekezvén, érezze, hogy gyalogútja mindkét oldalán növények vannak.
2. Lehessen kiülni a kertbe – nem egy ronda betonplaccra, hanem a kertet behálózó gyalogutak mentén, vagy olyan helyen, ahol legtovább süt a nap, és közben jelenlétünkkel nem zavarjuk a közeli szomszéd magánéletét a saját lakásában.
3. Legyen helye a különböző korosztályoknak, anélkül, hogy egymást zavarnák.
A második udvarbeli szökőkút körül a csendes elmélkedésé, olvasásé, esetleg a csecsemők napoztatása egy kis darab füvön, ahová le lehet tenni egy pokrócot.
Télen a belső kertek gyalogútjain sétáltatni a babát a kocsiban sokkal egészségesebb, mint az utcai levegőn bárhová elmenni. Nagyobbacskáknak lehetne olyan játszóeszközöket tenni az első udvarba, amelyeket szülő felügyelet nélkül is használhatnak. A játék nem jelent feltétlenül rendetlenséget és zajt , ami az idősebb lakókat zavarja – legyen gyerekbarát környezet, hogy ne csak egyetemisták átmeneti lakása és öregek végső otthona legyen a mi házunk!
Egészségesen változatos társadalmi összetétel akkor alakul ki, ha lehetőséget adunk a különböző életformák egymás mellett élésére, és nem tilalomfákat szúrunk le úton-útfélen.
4. Azzal, hogy a gyalogutak behatolnak a kertbe, a földszinti lakások előtt is több a zöldfelület, ami nagyobb intimitást nyújthat ezeknek a lakásoknak. Mivel a földszinti lakások a legkevésbé naposak, hátrányukat azzal kompenzálhatjuk, hogy megerősítjük a kertkapcsolatukat. Ezzel párhuzamosan a többi lakó szívesebben tartózkodik a kertben, ha nem érzi azt, hogy a földszinti lakások életét ezzel zavarja.
5. Az első udvar kútszerű arányai miatt minden hang megsokszorozódik, legyen az egy kalapács zaja, vagy egy zeneimádó szomszéd rádiója.
Éppen ezért a növényzet intenzitásának növelése nemcsak a földszinten, hanem a csupasz, északi házfalon és a függőfolyósókon is rendkívül hasznos. A hetvenes években kicserélt, jellegtelen gangkorlátokat be lehetne futtatni borostyánnal, vadszőlővel, amelyeket a növényszerető lakók egyéni telepítései csak gazdagítanának. Ezek öntözése automatikus, csepegtető öntözéssel történne, amely a leggazdaságosabb minden szempontból.
6. A meglévő növényzet meglehetősen kesze-kusza – rendszeres gondozásról még most sem beszélhetünk, dacára a tavaszi és nyáreleji kertész-szombatokról, és a kertészmérnökünk magánigyekezetéről. Korábban még ennyi sem volt, sőt, meglehetősen szakszerűtlen visszavágással a meglévő fákat is évekre tönkretették. Éppen ezért az áttervezett kertben (amely a fák és nagyobb bokrok megőrzésével kell történjen), szakemberek segítségével kell megoldani az (át)telepítést, és a következetes kertgondozást is. Ennek része az automata ötözés, ami víztakarékos és a növények növekedése szempontjából is optimális. Nem mond ellent ennek, hogy a közösség, szakszerű irányítással, rendszeresen részt vegyen a kert gondozásában – sőt, a kertészkedés a közösségépítés rendkívül fontos része, különösen, ha módszeresen és rendszeresen csináljuk.
7. A funkcionalitáshoz tartozik az esztétikai élmény is, ha rehumanizált lakó-környezetről akarunk beszélni. Ennek az élménynek a része a növényzet, a padok, a gyalogutak burkolata. Az egyébként tankparkoló – vastagságú beton nem tartozik az élmények világába. Persze, beton is lehet esztétikus, ma már könnyen színezhetjük is a betont, nem kell feltétlenül drága járdaburkolatban gondolkodni. Fontos a jó vízelvezetés, az ennek megfelelő lejtési viszonyok kialakítása, és a könnyű takaríthatóság kérdése.
8. A kertektől elválaszthatatlan az átjárók problémája: a kapubejáró, annak a burkolata és a szükséges tárgyi környzet (postaládák, szemetesek, lábtörlők, faliújság, pihenők, stb.) Ugyanitt szó kell essen a kerékpárok és motorok tárolásának funkcionális megoldásáról mind a nyári, mind a téli hónapokban. Szükséges felvetni a kerteket elválasztó rácsokat is, amelyek biztonsági okokból kerültek oda, ahová, de a technika ma már más lehetőségeket is kínál – nem feltétlenül a sokszoros zsilipelés technikája a legjobb ebből a szempontból.
9. A két főlépcsőház kapcsolata a külső térrel, vagyis a kerttel, meglehetősen esetleges. Nemcsak a balkonnövények teleletetése szempontjából, hanem a lépcsőház funkcionalitása és esztétikai szinvonala miatt is érdemes újraértelmezni a lépcsőház-külvilág kapcsolatot.
Időrend
Szeretném hangsúlyozni, hogy itt nem arról van szó, hogy holnap nekiesünk a pincének-padlásnak és folyamatos építkezésekkel tesszük tönkre a békés lakók életét. Ellenkezőleg: éppen azért, hogy ne legyen hol itt – hol ott építkezés, hanem a felújítás hosszabb távú programját alapos tervezéssel és körültekintő, előzetes szervezéssel olyan ütemekre bontsuk, amelyek egymást kiegészítik, és közben elviselhető életet is biztositanak az ittlakóknak. Nem lehetetlen dolog, csak nagyon sok előzetes felkészülést jelent.
Az általam javasoltak semmilyen sziklába nincsenek bevésve – bármennyire is igyekeztem szakmailag a legjobbat összeállítani, ez, ebben a formában még csak egy vitaalap. Megvalósitása csak akkor lehetséges, ha minél többen fogadják el, nem csak valamilyen szavazáson, hanem az együttműködés szintjén. Éppen ezért a MIT csinálni célmegjelölés mellett a HOGYAN kidolgozása legalább olyan fontos eleme ennek a javaslatnak, hiszen azokra a nehéz kérdésekre kell választ adjon, hogy miből finanszírozzuk a munkálatokat és miként történjen az átalakulás úgy, hogy az élet minősége közben ne sérüljön.
Amennyiben eljutunk egy közmegegyezéses programhoz, akkor a következő évben a hangsúly a tervezésen kell legyen. Kivitelezés szempontjából részlegesen előkészített munka a méretlen elektromos hálózat fokozatos felújítása, mint ahogy idén a szennyvízhálózaté volt. Ha nem várjuk meg azt, hogy az aluminium vezetékek a túlterheléstől beégjenek, hanem már a közeljövőben nekilátunk ennek a felújításnak, akkor a vezetékcsere nem okoz sem túl nagy zajt, sem túl nagy rumlit a közös területeken. Időben is kisebb terhelést jelent a lakókra. Közben készülhetnek a tervek, az engedélyezési eljárás, a pályázatok és a különböző árajánlatok begyűjtése. 2010 ezzel a csendes felkészülés éve lehet.
2011-ben kezdődhetne a pince-felújítás első üteme, az első udvar épületének valamelyik traktusában. Aféle mintaprojektként, ami a talajnedvesség elleni védelemmel kapcsolódva a pincéink egyötöde-mértékében bemutathatná, hogy milyen is lehetne a pince. Ugyanerre az évre tehetnénk a viszonylag kis munkával járó cselédlépcső-megszüntetést. Mivel a cselédlépcsőt hermetikusan le lehet zárni egy-egy jól rögzített fóliával, a bontás és építés pora-mocska a minimálisra csökkenhetne. Jó előkészítéssel ez a munka három hét alatt lebonyolítható.
2012-re alaposan előkészíthető lenne az öt tetőteraszos lakás építése. Saját beruházásban, úgy, hogy mire az építkezés megkezdődne minden lakás megvételére megszületne a megállapodás. Csak akkor kezdenénk az építkezést, ha minden lakás megépítésének fedezet biztosítva – nem akarunk úgy járni, mint azok a társasházak, amelyek eladták a tetőterület egy vállalkozónak és most tető nélkül várják a jobb időket…
2013-ban felszabadul a Lakás Takarék Pénztár-beli lekötésünk, de ez „aprópénz” ahhoz képest, amit a megépített 5 tetőteraszos lakásból profitálhat a társasház, amit viszont azonnal be kell fektetnünk olyasmibe, ami folyamatos hasznot hozhat a közösségnek – ez a zöldtetőre telepített nepelemes erőművünk, ami példaértékű lehet. Négy év alatt mindent meg lehet tenni annak érdekében, hogy a legjobb megoldást, a leggazdaságosabb módon építsük meg.
2014-től a tetőtől lefelé folyamatosan újíthatjuk fel a gangok burkolatát, az első és a harmadik udvarbeli homlokzatokat, miután az elektromos hálózatok cseréje már megtörtént, nem rohangálnak szabadon vezetékek a falakon. Ha szerencsésen pályázunk és gazdálkodunk, akkor az utcai homlokzatunk felújítására is van esélyünk: ehhez nemcsak a most készülő tervek engedéylezése szükséges, hanem az is, hogy jól működő üzletek legyenek a házunk utcai homlokzatán, hogy ők is érdekeltek legyenek a megújulásban.
2015-re egy olyan társasházzá lehetnénk, ahol a közös és privát területek aránya jobb a mainál, ezért kevesebb közös költséget fizetve magasabb szinvonalú szolgáltatásokat kap az itt lakó, a tulajdonos pedig megelégedéssel nyugtázhatja, hogy ingatlanának értéke hatalmasat ugrott az ezred első évtizedének áraihoz képest.
Pénzügyi egyensúly
Eddig, a társasház megalapításától számított közel két évtizedben, a kiadásokat a tulajdonodok által befizetett közös költségből finanszírozták- jórészt. Voltak idők, amikor a közös képviselő sikeresen pályázott – a közpénz elköltésének módját mások vitatták, hogy finom legyek. Valójában lopást, sikkasztást emlegetnek a házban, de egy konkrét bírósági itéleten kívül a közpénz felhasználásának mélyreható elemzése nem történt meg. Ezen egyébként egy könyvvizsgáló sem segíthet, hiszen az elköltés műszaki tartalmának vizsgálatához komplexebb tudás szükséges. A magam részéről a 2008-as kémény-ügyet vizsgáltam meg alaposabban, de ehhez is szükségünk lenne egy bírósági szakértőként jegyzett független szakértőre ahhoz, hogy bármit is visszapereljünk. A pereskedésnél hasznosabb lenne a tanulságokat levonni, hogy az elkövetkezendő években ugyanazt a hibát ne kövessék el a közös képviselők.
Az első tanulság, hogy az ingyenpénz akkor hasznos, ha olyan felújítást támogat, amely a pályázattól függetlenül a háznak éppen aktuális problémája. Ha nincs az az elképesztő kitétel a lifttel kapcsolatban, hogy csak életveszélyes lift felújítása jöhet szóba, akkor a mi liftfelújításunkhoz kapható pályázati támogatás nagyon jól jött volna. De a felújítást a közösségi érdek és a technológiai sorrend kell alapvetően motiválja és nem az, hogy az önkormányzatnak most mire van kedve pénzt adni. Mivel a közpénzek osztogatásának egyre kisebb lesz a tere az elkövetkezendő években, alapvetően a saját erőből való gazdálkodás kell megerősödjön. Nem azzal a primitiv módszerrel, hogy fizessenek többet a tulajdonosok, hanem úgy, hogy a ház, mint ingatlan adta lehetőségeket minél jobban használjuk ki. Erre első lépést az a közös képviselő tette, aki az utcai homlokzaton lévő padlásrészt a VODAFONE-nak bérbe adta.
Egy másik képviselő a padlástér hasznosítását látta célravezetőnek : 80 millió értékű felújítási munkáért még 50 lakást nyomott volna rá erre a már most is elég nagy lakásszámú épülettömbre – nagyon rossz üzlet lett volna még akkor is, ha az építkezés a legsímábban ment volna. Már csak azért is, mert a megnövekedett lakásszámú társasház azután éppen úgy, mint most, nagyrészt a közös-költség befizetésekből lett volna kénytelen gazdálkodni. Holott, ahhoz, hogy az egy négyzetméterre eső közös költség csökkenjen, az alternatiív bevételeket kell növelni.
Rehumanizáció
Meggyőződésem, hogy a várostervezésben egy minőségi váltás előtt állunk, amelyre a helyzet már az utóbbi harminc évben megérett, sőt, sok helyütt a világban elindult a folyamat, akár magánemberek kezdeményezéseként, akár városvezetők tudatos lépéseiként. Ez a folyamat a meglévő városaink rehumanizálása, amely párhuzamosan halad a környezetvédők azon mozgalmaival, amelyek nem a fejlődést vetik el, tehát nem akarják visszafordítani az emberiséget a középkori „természetközelséghez”, hanem éppen a technikai vívmányok segítségével a környezetünket emberibbé teszik. Megőrízzük a múltból azt, ami igazi érték, amin az identitásunk alapszik, de nem akarunk megállni a múltban.
Ez a szemlélet nem egyetlen dologtól várja a megváltást, hanem komplex módon értelmezi újra az ember és a természet, valamint a városi környezet viszonyát. Ebben minden egyes ember, de főként a kisebb közösségek kezdeményező ereje a legfőbb érték. Az önkormányzatok, a szaktárcák támogatására persze szükség van, de az, a mai, magyar viszonyok mellett, az engedélyezés bürokráciájának csökkentésében és források felkutatásában teheti a legtöbbet, nem pedig az effektiv pénzügyi támogatásban. Ugyanis ennek a komplex szemléletnek része a tudatos, kiegyensúlyozott gazdálkodás.
A módszer, mint ahogy ebben a szakaszosan ismertetett koncepcióban is, a mi házunkkal kapcsolatban, hogy alaposan felmérjük a helyzetünket és megjelöljük az elérendő célt. A cél kijelölésében nem félünk merészet álmodni. Ezt a fázist nem szabad, hogy megbénítsa az „úgysem sikerül” -effektus.
A tervezés akkor jó, ha az adottságokat a lehetőségek maximuma fénykörében a legtávolabbi pontra helyezi. Hiszen a tervezésnek mindig számolnia kell a közben eltelő idővel! A budapesti metróépítés tragédiája nemcsak a korrupció, ami kíséri a megvalósítást, hanem az, hogy már megtervezése pillanatában (a hetvenes években) egy „kifutó szemléletet” képviselt. Már a hetvenes években elég jól érzékelni lehetett, hogy a személyautó szétdúlja a városainkat, és annak nem nagyobb felszíni teret kell adni, hanem a közösségi közlekedést kell „csábítóbbá”, nem pedig tömegessé tenni. Egy várostervezőnek igen érzékenynek kell lenni az „idő szavára” ahhoz, hogy a közösségi befektetések a leghasznosabbak legyenek.
Olykor a lemaradás hasznos, mert a fejlődés nem egyenes irányú – időnként zsákutcákba fut. Ha látom, hogy az előttem haladó éppen tolat kifele valahonnan, ostoba dolog követni azt a fázist, amikor beszaladt a zsákutcába. A mi házunkban is volt egy pusztítás-szerű felújítás a hetvenes években, de ha elég okosak vagyunk, akkor nem azt a trendet követjük, hanem meghalljuk a XXI. századi hangokat és arra tervezünk, ami húsz év múlva is haladónak számít. Budapestet ezzel a szemlélettel építették a XIX. században és ezért még most is elég használható mindaz, amit akkor hoztak létre. Akkor iszonyúan elmaradt város volt ez, Párizshoz, Londonhoz képest, de az akkori vezetők voltak olyan merészek, hogy nem a szomszéd telkére pillantgattak, hanem a legfejlettebb módszereket követték.
Szerencsénkre, a mi házunk udvarát nem betonozták le parkolónak, és megúsztuk a 2000 négyzetméternyi területtel való felülépítést is. De azzal, ha nem csinálunk semmit a távolabbi jövő érdekében, nem ússzuk meg a problémák besűrűsödését. Vagyis, a tetővel akkor is kell foglalkoznunk, ha nem csinálunk zöldtetőt, csak legfeljebb, jó sok pénzért lesz egy XIX. századi padlásunk, kihasználatlanul, ahelyett, hogy áramot termelnénk, és javítanánk a környezetünk mikroklimáját.
Azzal, hogy nem foglalkozunk a pincében lévő rumlival és a talajnedvességgel, attól még nedvesednek a falak, ami egészségkárosító és a pincében csatangolhatnak a patkányok, ahelyett, hogy értelmes dolgokra használnák több, mint ezer négyzetméternyi területet.
Elnézhetjük, hogy a közös területnek számító légudvarok földszintjét elbirtokolják „élelmes” lakótársaink, de attól a légudvarok falait nem hagyhatjuk az idők végezetéig potyogó vakolattal. A cselédlépcsőt sem kell felajánlani a szomszédos lakások tulajdonosainak megvételre, belemenni egy lépcsőbontásos projektbe, de attól még takarítani, sőt felújítani is kötelességünk.
Vagyis, előttünk áll a lehetőség, hogy meglévő adottságainkat célszerűen felhasználva gazdálkodjunk és ne a közös költséget emelgessük évente azért, hogy a rengeteg kiadást valamiből finanszírozni tudjuk. Mert a kiadásokat nem tudjuk megúszni, akár igy, akár úgy döntünk.
Társasházi élet
A mi házunk jövőképe, az építkezések utáni időszakra kell tekintsen ahhoz, hogy lássuk az értelmét az oda vezető útnak. Ez a jövőkép, egyelőre még csak az én fejemben létezik, de ha a társasházi közösség többségének lesz annyi bátorsága, hogy mer álmodni, akkor a valóság is azzá válhat.
Bár a kerületi tervek szerint a Bródy Sándor utca vegyes forgalmúvá válása bizonytalan időbe vész (vagyis 2010 utánira), reméljük, hogy ez a terv mégis megvalósul, és a Bródy nem egy csupasz falakból, parkoló és egy irányba tovasuhanó autókból álló utcakép lesz, hanem szélesebb járdával és fákkal – emberibb környezet. Mert ezzel párhuzamosan válhatnak forgalmasabbá az üzletek, és ha az üzletek jövedelmezőek, akkor a ház homlokzati felújítása nekik is elemi érdekük. Egy szép, tiszta utcai homlokzatú házba öröm belépni…
Addigra, remélhetőleg a most idegesítően rossz, lefelé nyíló postaládák helyett olyanok lesznek, amelyekből a burkolaton való négykézláb papírösszeszedés élménye nélkül is ki lehet venni a postát. A reklámújságoknak szépen kialakított hely és falra akasztott szemétláda a fölösleges cetliknek… egy ház bejárata olyan, mint egy lakás előszobája – az első élményt adja, ami hivogató vagy taszító. Az előbbit szeretnénk elérni – gondolom. Ehhez, tulajdonképpen apróságok kellenek – jól átgondolt apróságok, amely a használati tárgyakban és a falak festésében, a padlóburkolat minőségéban, tisztaságában nyilvánulnak meg. Ez az a bizonyos „gondos gazda-szemlélet”, amely azonnal megfogja a belépőt.
” Innen vagy egy rafináltan, de gazdaságosan világított lépcsőházba fordul az ember, vagy egyenesen az udvarra, ahol hivogató kert várja. Ezen a kerten átmenni, mindennap megújuló élmény. Annak, akinek a második udvarban van dolga, ez a séta, keresztül az udvaron, az utcaihoz képest kellemesebb mikroklimával való találkozás élménye, a hazatérő megnyugvásé, vagy a vendégségbe jövő rácsodálkozásé. Ez az élmény fokozódik a második udvarba való érkezéssel, illetve a belső lépcsőházba való belépéssel. Mindkét lépcsőház meghatározó élménye a kerttel való vizuális kapcsolat, amely a mostani esetlegességnél nagyobb hangsúlyt kap.
A belső lépcsőház liftje nemcsak a lakások szintjére, hanem egyenesen a zöldtetőre is repít – innen valami egészen fantasztikus látkép tárul a belvárosban természetes környezetre vágyó elé, nappal és éjszaka is. Bár a zöldtetőn napelemek sorakoznak dél felé, ettől még igen jól lehet sétálni a bokrok és virágok mentén. Az egyes napelemsorok közötti fűre heveredve csak az eget bámulni, napozni, barátokkal beszélgetni, sőt, akár szabadtéri hússütést is lehet rendezni anélkül, hogy a házban lakókat zavarnánk.
A zöld növényzet összekapcsolja a kertet a tetővel – borostyán és vadszőlő borította gangkorlátok, amelyeket automata, csepegtető öntözéssel láttunk el, igy akusztikus, zöld szőnyegként szegélyezik a függőfolyosókat. Az egyéni ízt azok a virágok jelentik, amelyeket a lakók lakásuk környezetében gondoznak – muskátlik és petúniák, leanderek és illatos fűszernövények.
Az osztatlan közös területeket korszerű gépekkel takarítják, a tisztaság pedig legalább olyan ragadós mint a piszok – mióta nincsenek omladozó vakolatú lépcsőházak, koszló sarkok, az egyes lakások környzete is gondosan rendben tartott, minden fenyegetőzés és szankciók nélkül. Az itt lakók büszkék a házukra, szívesen hívnak vendégeket, akik nem maradnak a lakás falai között, hanem szívesen ülnek ki az udvarra, vagy mennek fel a zöld-tetőre.
A három udvar lehetőséget nyújt a csendes szemlélődő pihenésre, de a különböző korú gyerekek játszótere is egyben. Az első udvar nagyobb füves részén az apróságok csúszkálhatnak, mászkálhatnak, míg a melletük lévő padon a mamák-papák beszélgethetnek, olvashatnak, akár internetezhetnek is a laptopjukon. A második udvar műemlék szökőkútja mellett a különböző virágok illatába feledkezhet bele a kút körüli padokon ülő, anélkül, hogy a földszinti lakások intimitását zavarná.
A harmadik udvarba a házi szabadidő-központon keresztül juthat az ember – a félig pinceszint hatalmas ablakai a harmadik udvarban lévő szolid, 3X18 méteres uszómedencére tekintenek. A medencében előjegyzés alapján lehet úszni, csoportos pancsikolásra nem alkalmas. Igy viszont csendes üzemelésel az ide néző lakások lakóit nem zavarja. Télen olyan fóliaburkot kap, ami a magasföldszinti lakások ablakait érintetlenül hagyja. A szabadidő-központ edzőtermet és gyermekfoglalkoztatót is tartalmaz, hogy a ház kisgyermekes lakói nyugodtan edzhessenek az előre bejelentett időben. A szolgáltatás nem ingyenes, de a ház lakóinak önköltséges áron hoztzáférhető, ami olcsóbb, mint bármely más edzőterem. A szabadidő-központba csak vendég-státuszban léphetnek be idegenek, vagyis, valamelyik tulajdonos meghívására. A vendégek teljes áron használhatják a háznak ezt a szolgáltatását.
A „Podmaniczky-kert” rendszeres kultúrális programokat is nyújt a lakóinak – ingyen, miközben a látogatók önkéntes adományokkal járulnak hozzá ezen programok sikeréhez. A Gangkoncert mind a két udvarban havi rendszerességgel jelentkezik – hol az egyik, hol a másik udvarban, különböző, de egy óránál nem hosszabb zenei programmal. Elsősorban kezdő művészek produkcióit támogatja ezzel a ház.
Képzőművészeti, irodalmi és helytörténeti előadóestekkel több-kevesebb rendszerességgel jelentkeznek. A megmaradt, homlokzati padlástérben csak egy kisebb részt foglal el a liftgépház, a naperőmű és a VODAFONE műszaki berendezése, jól elhatárolható módon. A többi területen, a felújított, tiszta és berendezett padlástérben tartják a kultúrális programokat.
A ház kultúrális, környezettudatos nevelő-programjait a házi stáb filmen is dokumentálja, ami a szerzői jogok anyagi elismerése mellett további, egyelőre szerény, de az archívum növekedésével egyre jövedelmezőbb bevételt jelenthet.
Mivel a ház a belvárosi környezettudatos életforma mintapéldája – egyre nagyobb az igény reklám- és játékfilmek helyszíneként felhasználni. Éves szinten ebből is egyre nagyobb jövedelme származik a háznak.
Az átalakulás után két olyan ingatlanja volt a háznak, aminek a bérbeadásából jövedeleme származott. Az első közösségi helyiséget, amelyből a ház menedzser-központja a mellette lévő lépcsőházi részbe költözött, túristáknak, Budapestre pár napra feljövő vidéki üzletembereknek adják ki – napi 20 eurós áron – jó, internetes szervezéssel magas kihasználtságot tudnak produkálni és közben a házbéli nyugdíjasoknak némi munkát is biztosit az ágyneműmosás, takarítás. Aki egyszer itt volt vendég, rendszeresen visszatér.
A valamikori házmesternéni halálával megüresedett kétszobás lakást a közösség felújította és szintén kiadja – egyetemistáknak, akik értékelik az egyedi igényeikre való felújítást, a ház viszont újabb, biztos jövedelemforrást tudhat magáénak.
Az átalakulás után a Társasház mint potenciális vásárló is fellépett, a még önkormányzati tulajdonban lévő ingatlanok esetében. Ez fontos lépés volt az üzletek célszerűbb üzemeltetésével kapcsolatban is – a korábbi, önkormányzati üzletben egy hazai tejtermékeket forgalmazó kávéház nyílt, szoros együttműködéssel a szomszédos magántulajdonban lévő üzlettulajdonosokkal – így alakulhatott ki a környék legkedveltebb, egészséges ételeket felszolgáló találkozási helye. Nemcsak helyben élvezhetik a jó magyaros ízeket – a korszerű táplálkozás módszereivel átalakított formában, hanem a környék iskolái is innen viszik az egységcsomagosított, az iskolában, mikrosütőben melegített adagokat. Az étterem alatti pincében, amit a felújítás elején szépen nedvességmentesítettek – működik a legkorszerűbb technikai feltételek mellett a konyha.
A 2010-es, fordulat évéhez képest pár éve alatt megugrott a ház ingatlanjainak értéke. Amig 2009-ben egy 95 négyzetméteres lakást nem tudtak eladni 23 millióért, hét évvel később a legalacsonyabb ár a négyzetméterenkénti 500 ezer forint lett. A meghirdetett lakások pillanatok alatt elkeltek. Sikk lett a Podmaniczky-kertben lakni.”
Ez még nem a valóság – de az lehet, ha Önök is akarják…”
Nem akarták. Illetve azok, akik személyes érdekeit valamilyen formában a vázolt megoldások sértették, mindent megtettek azért, hogy a jövőképet azok is felejtsék el, akiknek tetszett. De a problémákat ezzel nem oldották meg, csupán eltolták egy olyan időre, amikor a mainál nehezebben lehet majd megoldani őket. A következő felvonás akkor kezdődik, amikor a közös költség emelése szóba kerül…
Egérszürke-falú ház
Az utca, ahová reggelente megérkeztem, az egykor divatos Mágnásnegyed, a Nemzeti Múzeum és az első magyar Parlament környéke, ahol valamikor sikk volt palotát építeni. A katolikus belvárosból kitiltott protestáns nemesek kezdtek itt építkezni a XIX. század elején, később a Főrendiház tagjai és a meggazdagodott zsidók is megkedvelték a környéket.
Mágnások ma már nincsenek itt, az eredeti eleganciájukat vesztett paloták közül azonban viszonylag sok túlélte a háborúkat és a szocializmust. A bérpaloták nagylakásait ugyan szétfarigcsálták, a gondoskodás-mentes évtizedek is nyomot hagytak az épületeken. A kilencvenes évek elején társasházakká alakultak az állami nemtörődömség bérházai.
Egérszürke homlokzatú ház, az eredetit silányul utánzó kapu, derékroppantó postaládasor után, kaputelefonos kódra nyíló ormótlan vasrácson belül, levert sarkú irígy-sárga falak. A felejthető állami tulajdont idéző izléstelen igénytelenség.
Az udvarban szedett-vedett növényzetű kert oldja a betonplaccok-járdák egyhangúságát. Négy emeletnyi gangsor magasodik fölé. A falak meghatározhatatlan árnyalatúak a rájuk rakódott több évtizedes portól. Beljebb, még egy rácsos ajtó után, a második udvar, amely eredeti arányaiban maradt fenn, onnan pedig még tovább lehet jutni a harmadik kertecskébe – már aki tudja, hogy létezik az a kert.
Jobb híjján vettem itt lakást. Nem szerettem a keleti oldal földszinti fénytelenségét, a lakás bejárata előtti betont, a kukucskáló szomszédokat, és a lakás belső zagyváltságát sem. Másfél éven át laktam bérlőként, és kerestem másutt a nekem való lakást. De csak reménytelenül rosszakat találtam.
Lakva ismertem meg a lakás előnyös oldalait, és egy idő után már azt is tudtam, hogy miképpen lehetne jobbá alakítani. Egy véletlen beszélgetés során kiderült, hogy a lakás, tulajdonképpen eladó, én pedig megfáradva a hiábavaló keresgélésben megvettem.
Átalakítás-mániám kiteljesedett: a lakáson kívül, az udvar és az egész ház megváltozott képzeletemben.
Báró Podmaniczky László 1885-ben kapott engedélyt a földszint plusz két emeletes bérpalota megépítésére saját háza előkertjében. A kapubejárót a lovashintó méreteire szabták. Istálók és kocsiszín választották el az uraságot a bérlőitől. Saját kútból húzták a vizet, de az utca már csatornázva volt.
A földszinten négy és fél méter belmagasságú dongaboltozatot építettek, nyolcvan centi vastag külső falakra. Az eredeti helyiséget a későbbi korokban két lakásra választották szét. Az én lakásomhoz még hozzátoldottak egy belső helyiséget, ami az első emeleti légudvarra szellőzik – ezen a ponton hat méteresre nyúlik a belmagasság. A két helyiség közötti falba 120 centi széles, íves tégla-áthidalót építettek – valószínűleg ugyanazt használták minden falnyílásnál, az összes ablaknál, ajtónál.
A lakás legfőbb értéke a méretén kívül – 29 négyzetméter -, a téglaszerkezete. A dongaboltozat, az áthidalók, a vastag falak. Ha pedig ez a legfőbb érték, akkor ezt kell megmutatni.
A kis alapterület az én szememben érték – sosem kívántam négyzetméterekben tobzódva élni. Magam takarítok. Nem mintha szeretnék takarítani, de a koszt utálom, és idegenek ne matassanak a holmim között! A feladat tehát az volt, hogy ebből a sötét oduból egy kellemes kuckót alakítsak ki magamnak.