Múlt pénteken elhatároztam, hogy a következőt egy piaci körképnek szentelem. Ezt még tegnap reggel is így gondoltam, annál is inkább, mert a csütörtöki nagy eső után reggelre kisütött a nap. Ez nem meglepő – ilyen az izraeli tél: esik, esik, esik, aztán a felhőket elfújja a szél, és megint süt a nap. Elindultam a régi, tel-avivi kikötő felé, ahol péntekenként termelői bio-piac van – az ország különböző részeiről hozzák a gazdák a saját termékeiket, amelyek az átlag-piacinál jóval drágábbak, mert, hogy ez öko-bio, meg sikkes is nagyon…

A Rabin-téren még nem is volt semmi baj, hétágra sütött a nap, a péntek délelőtti,  csendes-családi örömök helye a felújított medence széle.  De mire a kikötőbe értem elég sötét felhők gyülekeztek.

A piacosok nem bízták magukat a véletlenre – sátorok alatt zsúfolódtak az érdeklődő tömegekkel. Eredeti terveimből csak annyit tudtam megvalósítani, hogy  vettem jófajta, magos zsemléket és lepényeket, majd átverekedtem magam az egyik sajtoshoz, hogy igen tetszetős külsejű zöld sajtdarabot vegyek, de a hangzavarban a nevét sem értettem. Mivel a tömegiszonyomnál még nagyobb volt a szomjam, útban kifelé a központi sátorból, egy pohár cékla+alma+narancslé keveréket  döntöttem magamba – meg kell hagyni, a mi Bródy Sándor utcai diplomás zöldségesünknél legalább ilyen jót lehet venni. Hiányzott még az olajbogyó, de azt nem találtam elég eredetit – azok, akik az olajbogyót különféle ízesítéssel, és technikákkal maguk készítik evésre élvezetessé, nagy tálakban kínálják kóstolásra, és csak azután, a vásárló szeme láttára lapátolják egy átlátszó műanyag dobozba – ezért apró, friss uborkákat vettem.  Fotózni képtelenség volt a nagy zsufiban, de mire kiértem a tengerpartra, az eltervezett piknikemnek is befellegzett – szó szerint.

A volt tel-avivi kikötőben ugyan rengeteg étterem van, de azok  dugig voltak vendégekkel,  és egyik sem alkalmas arra, hogy benne piknikeljen az ember lánya, így egy gyors elhatározással taxiba vágtam magam és elindultunk a régi vasútállomáson működő másik piac felé. A felhő jött velünk… Mire kiszálltam, csak annyi időm volt, hogy a perontető alá húzódjak és már zuhogott is.

Amikor pár perc múlva csendesebbre váltott, megvettem az áhított olajbogyókat és beültem az egyik nosztalgia-vagonba – kint zuhogott az eső, én pedig remekül megebédeltem, miközben az első tel-avivi moziról az Éden-ről néztem meg egy dokumentumfilmet.

Az 1914-ben megnyílt mozi valójában a Jaffón kívüli zsidó település-kezdemény (a későbbi Tel-Aviv) kultúrális központja volt, mivel egyszerűen nem volt más, összejövetelekre alkalmas terem.  Az enyhén Cinema Paradiso-s áthallású filmből tudom, hogy az udvarában kertmozi is működött a kiskamaszok örömére, akik a szomszédos házak tetejéről nézték az amerikai, az arab , később az indiai filmeket.  Az indiai filmek nagy szezonja az ötvenes években volt, amikor Aradról (ez a Negevben lévő Arad nevű település), Dimonáról buszokkal érkeztek a mozirajongók – fél napot teherautón zötykölődve.

Az ötvenes években indult meg az izraeli filmgyártás, eleinte dokumentumfilmek és a filmdrámák  készültek, kevés, de magas szinvonalon, és csak a hatvanas években kezdtek gyártani népszerű mozifilmeket.  Az első ilyen film  a magyar Kishont Ferenc אפרים קישון által írt és rendezett 1964-es Salach Sabati סאלח שבתי volt,  amely  az állam megalakulása utáni évek barak-táborában, majd egy kibucban játszódik. Kitűnő szatíra – az amerikai Oscar-jelölésen kívül Arany Globus díjat szerzett. A siker sokakat arra ösztönzött, hogy hasonló filmeket készítsenek, ezért a film kvázi-műfajt – „burekász”-film – סרטי בורקס – teremtett, amelyben a történetszövés rendszerint a keleti és az askenázi zsidók tradiciói közötti ellentétre alapult.

Miután elköltöttem szerény ebédemet és kiokosodtam izraeli mozitörténetileg, az eső is alábbhagyott, így átballagtam a régi vasútállomás főépületének felső szintjén lévő, gruzin szépasszonyról elnevezett  sörbárba. A távolban meredező kukoricacsutka ekkor keltette fel az érdeklődésemet, és a délután folyamán eljutottam oda is, de előbb leöblítettem az ebédemet egy eredeti, izraeli boutique-sörrel – gondolta volna valaki, hogy lehet persiflora-ízesítésű sört készíteni házilag? Üdítő élmény volt… alacsony alkoholfokának köszönhetően is.

Piaci péntek helyett a város déli negyedeinek bejárása lett a programom, amelynek eredményéről a következő cikkekben fogok beszámolni. Elsőként a Neve Tzedek negyedről, amely a régi vasútvonal, Jaffóval ellentétes oldalán kezdődik. Innen, a „Tahana”-tól, amely a Jaffó-Jeruzsálem vasútvonal kiinduló állomása volt, elindulok a negyed létrejöttében szerepet játszó egyik legfontosabb személyiség háza felé. Héberül ezeket a kisebb városnegyedeket schunának  שכונה  nevezik, ezért a jövőben, ha egyes tel-avivi lakónegyedekről esik szó, ezt a kifejezést fogom  használni.

Comments Closed