Pénznyelő Bálna

ajánlat a budapesti döntéshozóknak...

ajánlat a budapesti döntéshozóknak…

A “kultúrpláza” mint funkció, elvileg, nem elvetemült dolog. A jól menő múzeumokban is vannak sikkes kávézók, éttermek, művészeti tárgyakat, könyveket árusító boltok. A szabadidő eltöltésének az a formája, hogy “kultúrát is fogyasztunk” és mellette eszünk-iszunk, valamit vásárolunk – sokak számára lehet vonzó, de mielőtt egy forintot is a házra költenének, ezt az igényt meglehetős precízséggel fel kell mérni: kik és miért mennének éppen oda?

Ellenben, ha egy értékes épületet, vagy várostörténetileg fontos épületegyüttest meg akar őrizni a város, akkor nem mindig, és nem feltétlenül a legegyszerűbb hasznosítási forma, “a kultúra” az, ami ráhúzható a programra. Bármennyire értékes a műemlék, vagy maga a terület, az első kérdés az kell legyen, hogy mire van szüksége a városnak? Az adott városrésznek?

Budapest történetének utolsó 70 évében alig találni példát erre az egyszerű kérdésre adott körültekintő válaszra, és a helyzet nemhogy javulna, egyre romlik: a döntéshozók egyéni ambíciói találkoznak a könnyen megszerezhető EU-s, vagy közpénzekkel, a beruházást pedig egy sor hozzá nem értő, vagy a politikusokat elvtelenül kiszolgáló “szakember-gárda” hozza tető alá.  A jelen politikusai nem szobrokat állítanak saját dicsőségükre, mert azt a népharag egy idő után ledöntheti, hanem olyan építményekkel fényezik magukat, amelyeket még akkor is el kell viseljen a város, ha a politikus már régen megbukott.  Közmegegyezéses stratégiai terv hiányában aztán ötletel itt mindenki – ha van rá szükség, ha nincs.

Az urbanisztikai beágyazottság

Az urbanisztikai beágyazottság kényes téma egy olyan városban, ahol politikusok kedvtelései alapján határoznak meg “új városközpontot“, ahol azt hiszik, hogy a város úgy működik, ahogy “fent” eldöntik. A valamikori közraktárak építését gazdasági szükség határozta meg,  ezek után csak az maradt a kérdés, hogy miként, illetve egyszerre mennyit érdemes megépíteni.

Nekünk jó lesz...

Nekünk jó lesz…

A pesti Duna-partnak ez a szakasza, kétségtelenül, potenciálisan értékes városi terület (volt). Az, hogy a XX. század végére is kihasználatlanul maradt egy ekkora, összefüggő partszakasz, hatalmas felelősséget rótt a döntéshozókra, amivel a lehető legrosszabbul éltek: rövidtávú, egyéni érdekek mentén, megalapozott program nélkül kijelöltek bizonyos funkciókat, amelyeket odahánytak, anélkül, hogy elemezték volna, milyen fontossági sorrendben gerjesztik a környék komplex rehabilitációját.

Ahogy “megszabadultak” a területtől, pontosan jelzi, hogy ebben az országban azt hiszik, hogy kemény munka nélkül is el lehet érni tartós sikert. Pedig a városfejlesztés éppen az a terület, ahol alapos előkészítés nélkül tuti a bukás, a “helyreigazítás” pedig hosszú, keserves és költséges folyamat.

Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy a Trigránit Rt. ebből (is) megszedte magát – egy vállalkozónak az a dolga, hogy a saját hasznát tartsa a legfontosabb szempontnak, ellenben az a slendriánság, ahogy a város választott és kinevezett vezetői kezelték ennek a területnek a sorsát, az megbocsáthatatlan, hiszen nekik kellett volna, olykor a befektetővel is felvállalt konfliktusban a közösség érdekét képviselni. Igen ám, de, hogy lehet képviselni egy olyan közösség érdekeit, aminek a tagjait meg sem kérdezték arról, hogy  nekik mi a problémájuk, mit tartanának jónak, mire van szükségük, mitől borsózik a hátuk?

Elvileg abban is van igazság, hogy egy annyira centrális városszerkezet mellett, amilyen Budapesté, jó lenne kitolni a központ-képző funkciókat, ezáltal alternatív központokat kialakítani, a klasszikus belváros terhelését csökkenteni. De az elvek és a programtervezés között még fényévnyi távolság, és rengeteg munka kell ahhoz, hogy a gyakorlatban is jó döntések szülessenek. Tel-Aviv is csetlett-botlott húsz évig, mert vezetői túl okosnak képzelték magukat. És az a húsz év sem volt egyértelműen, csak rossz, mint ahogy a rendszerváltás utáni Budapesten is vannak “vak tyúk is talál szemet – típusú” fejlesztések. Csak túl kevés, a közben okozott károk mellett.

A Szabadság híd és a most Rákócziról elnevezett híd közötti területből  mindez idáig nem tudták kibontani a benne rejlő lehetőséget, hiába a tájépítészeti igyekezet. Szinte minden írásban felbukkan a HÉV-probléma, mint valami Istencsapás, amit emberi erővel nem lehet megoldani, holott minél tovább építkeznek a Petőfi híd alatti területen, annál nyilvánvalóbb, hogy ez egy kritikus pont, amivel menteni lehetne még a helyzetet. Az, hogy a Soroksári út túlsó oldalával nincs kapcsolata ennek az “új városközpontnak”, már egy sokkal összetettebb halmaz.

fej nélkül...

fej nélkül…

Elméletileg a Bálna helye a Petőfi híd alatti területhez képest ideális, a Vásárcsarnok, a Corvinus közelsége és a Dunapart a 2-es villamossal nyerő befektetés. Kellő hozzáértéssel, alázattal és türelemmel, nagy valószínűséggel létrehozható lett volna egy igazi alternatív kulturális központ, amely lassan, életet lehelt volna  a Nehru parkba is. De az az attitűd, hogy Nehogy már a romkocsmáiról legyen híres Budapest! nem csak az újságíróké, hanem a nagyravágyó politikusoké is. Majd ők megmondják, hogy miről lesz híres ez a város – kerül amibe kerül! Pedig az EXPO és az EKF elszállt álmai után fel lehetett volna ébredni – ami nem megy, nem kell erőltetni. Helyette oda kellene figyelni az egyéni kezdeményezésekre, a fiatalok kreativitására, és ha ők, a saját energiájukat és pénzüket kockáztatva beindítanak egy kedvező folyamatot, akkor arra rá lehet segíteni – az igazán okos városvezetők így dolgoznak.

Már a MüPa átadása során is felmerült, hogy korunkban mennyire szükséges ilyen kulturális elefántokat létrehozni? Lehet, hogy a kultúra másként szerveződik a XXI. szátadban, mint az előzőben? Természetesen, meg kell őrizni a meglévő Operát, hangversenytermeket, múzeumokat, de milyeneket célszerű építeni korunkban? Volt erről társadalmi vita? A Bálna kötelező kulturális százaléka milyen, tényleges igényekre épült? És miért baj az, ha a mai fiatalok romkocsma-szerű képződményekben szívják magukba, nem csak az alkoholt, hanem a nekik fontos kultúrát is?  Micsoda avitt sznobéria dönti el a fejük felett, hogy mit kell szeressenek, minek örüljenek, mi tessen, mit élvezzenek? Én, a magam hatvan évével is kikérem magamnak, hogy ezt valaki eldöntse helyettem, hát még egy 20 éves!

test nélkül...

test nélkül…

Kivagyiság és hatalmas közpénzek elherdálása helyett, következetes, sok-sok aprómunka, ami a városfejlesztésben eredményt hoz, amikor minden lépést előzetes vizsgálat, társadalmi egyeztetés kísér  és az eredményeket, akár pozitívak, akár negatívak, utólag őszintén értékelik, és azt felhasználják a következő lépés megtervezéséhez.

“Be fog ez indulni” – mondta az egyik szakember a látogatás végén. Optimizmusát arra a két kenyérboltra, egy sörözőre, néhány üres régiség-, és biobigyó-boltra alapozva, ami már megnyílt. A Dunára néző emeleti üzletsor üres, a kortárs művészeti galériában egy lélek sem volt, a Bálna fejében lévő előadóterem idővel talán, választási kampány-eseményekre lesz jó, a tető-kilátó semmire, mert az olyan ocsmány.

Egyelőre azonban ez a Bálna zabálja a közpénzt – a jó városi befektetések jellemzője pedig, hogy termelik a pénzt – a köz javára.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.