Pécs 2030 – na és addig mi lesz?

Nemrégiben beletenyereltem a Pécs városfejlesztési koncepcióját készítő tervezőcsoport munkájába. Mentségemre szolgáljon, hogy ők hívtak meg, hogy szóljak hozzá… hát, megtettem. Utóbb, kiderült, hogy talán nem kellett volna ennyire komolyan vennem. Pedig, egy csomó dolgot már le sem írtam, mert amikor megindult a magyarázkodás, hogy mit miért nem lehet, most sem, akkor már nem láttam értelmét.

Két, általam sokra becsült személy is részt vesz a munkában, igazán nem őket akartam bántani, és talán joggal merül fel az, hogy ők igyekeznek a magyar valóság kötöttségei közepette valami jót csinálni, én pedig “szabadon szárnyalok” – nem hiszem, hogy tudják, milyen nagy árat fizetek én a magam szabadságáért, de valóban szabad vagyok.

Mégis, úgy érzem, magamnak tartozom azzal, hogy összefoglalom a problémákat, amelyeket ebben a pillanatban látok, és talán, titkon remélem, hogy valami átszivárog és segít jobb várossá tenni Pécset, az ott élők örömére.

Véleményem összehasonlítási alapja Tel-Aviv, ahol az ezredforduló után elvégezték a hatalmas munkát, amit a városfejlesztési koncepció jelent, és mind a mai napig keményen dolgoznak azon, hogy a meghatározott, közmegegyezéses irányt tartani tudják, miközben a napi problémákra is jó válaszokat kell adjanak.

Pécsett, a legfőbb, aktuális problémát a már elkészült Helyzetfelmérés , illetve a társadalmi egyeztetés körül látom. Nem annyira az eredményeket illetően, hiszen ennek már készül a javított változata, miután egy opponensi vélemény is született, ám az információszerzés módszertanában régi hibák köszönnek vissza.

Alapvető különbség van egy olyan helyzetfelmérés között, amelyet különböző szakemberek összelapátolnak (lásd a pécsi 522 oldalt) és ezt öntik a lakossági fórumok elé, megvitatásra, ötletelésre, és a között, hogy mindenek előtt begyűjtik a lakosság véleményét négy alapvető kérdéssel kapcsolatban:

1. Mi a város(rész) előnye?

2. Mi a város(rész) hátránya?

3. Milyen lehetőséget látnak a város(rész)ben?

4. Milyen veszélyeket látnak a város(rész)ben?

Az ilyen célirányos kérdésekre minden kicsit is érdeklődő, egyszerű városi lakos képes válaszolni. Még szívesen is teszi, ha azt látja, hogy odafigyelnek arra, amit mond. Hogy lehet ezt elérni?

A várost kis gazdasági-szociális egységekre kell bontani, olyanokra, amelyek lakossága viszonylag homogén. A körzetek megállapítására az adott területen élők nagyon sok segitséget adhatnak, csak meg kell tudni őket szólítani. Vagyis, az az ember (ami nem jelent férfit, mert lehet, hogy egy nő empatikus készsége sokkal eredményesebben működik ebben), aki az egész lakossági kapcsolatot szervezi, kezdetben be kell járja a várost, nagyon alaposan, közvetlen kontaktusba kell lépjen a helyi hangadókkal. Ha ennek az előkészítő munkának az eredményeképpen kirajzolódnak a kis körzetek, akkor minden egyes ilyen körzetben, ki kell jelölni egy estét, amikor annak a körzetnek a legtermészetesebben adódó gyülekezeti pontján, ez lehet iskolai tornaterem, helyi kocsma, játszótér, vagy bármi más, összejöhetnek az érdeklődők, akik már jóval korábban értesültek arról, hogy melyek azok a kérdések, amelyekre a városvezetés választ vár tőlük.

A szakemberek még egy szót sem szólnak, csak figyelnek. A moderátor gondoskodik arról, hogy az adott körzetben ki legyenek téve a kis A3-as plakátok, a kérdésekkel és a helyszínnel, időponttal, már jóval az esemény előtt, hogy minderről a helyi média folyamatosan beszámoljon. Az estet, amely nem több, mint másfél óra, tehát nem össznépi panaszdélután, hanem a kérdésekre való koncentrált válaszok – videóval dokumentálják, ám ebből a moderátor még aznap este készít egy A4-es oldalnyi összefoglalót. A tervező csoport, ezt már másnap megkapja, hogy a felmerült kérdésekhez gyűjtsön szakmai anyagot, statisztikát, stb. Vagyis, a helyzetfelmérés már a probléma-csoportok körül kezd koncentrálódni az első pillanattól kezdve.

Miután a területi alapú helyzetfelmérés befejeződik, mondjuk Pécs esetében kb. 60 ilyen körzet lehet, megkezdődik a foglalkozások szerinti helyzetfelmérés -óvónők, tanárok, orvosok, ápolónők, kiskereskedők és állami hivatalnokok, bankárok és kézművesek, stb… lehetőleg minél árnyaltabb módon. Pécs esetében kiemelten kell kezelni az egyetemistákat (külön a külföldi, a vidéki és a helyi diákokat), és nem szabad kihagyni a munkanélkülieket és a hajléktalanokat sem. Külön-külön kell leülni velük, megbeszélni az ő sajátos problémáikat. Ebből a nagyon szisztematikusan végzett felmérésből egyfelől kapunk egy remek helyzetképet, ami szakszerű háttéranyaggal kiegészítve (ez a tervező csoport dolga) nem csupán egy leírás, hanem ha jól szerkesztik (terjedelme max. 120 oldal) akkor már szinte adja a valóság talaján képződő megoldási javaslatokat is. Másfelől aktivizálhatjuk a lakosság egy jelentős csoportját, nem csupán néhány okostojás értelmiségit.

A következő lépésben a szakemberekkel kiegészült, max. 120 oldalas anyagot további tömörítésnek is alávetve (magyarul összefoglalót is kell készíteni, ami a teljes szöveg tizede, vagyis 12 oldal). Utóbbit a helyi média is közli, kellő körítéssel, és hangsúlyokkal, hogy a visszacsatolás, vagyis a lakossági reflexiók alapja legyen. Amíg az első körben az emberek a közvetlen környezetükkel, és a foglalkozásukkal kapcsolatos dolgokra koncentráltak, a visszacsatolás során szembesülnek a teljes városra vonatkozó problémákkal és lehetőségekkel.

Mondok egy példát, hogy világosabb legyen: a nol.hu-n megjelent egy cikk, amiben elsiratják a hires, pécsi kesztűkészítést… Nos, az első fórumon a moderátornak fel kell tudni tárnia, hogy azok a korábban hires szakmák, iparágak, amelyek a minőségi tevékenységet összekapcsolták a várossal (kerámia, kesztyű, bőrgyártás, sörgyártás, orgonagyártás, stb.) miképpen korcsosultak a mai szintre. Talán az utolsó pillanatban, amíg a tudás még megvan, mindezek a márkák rehabilitálhatók, csak tudni kell, hogy hol van a probléma gyökere. Tegyük fel, hogy a kesztyűkészítés igényes módját az árversenyben a kinai tömegárú lekörözi, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a pécsi kesztyűnek nincs létjogosultsága, csak talán más piaci szegmenst kell találni. Mert az badarság, hogy az igényes termékeknek nincs piaca –  nehezebb megtalálni, az biztos. Vagyis, nagyon is meglehet, hogy anyagi források helyett, sokkal komplexebb kereskedelmi stratégiával, szellemi energia-befektetéssel meg lehet találni azt a piacot, amely kellően értékeli a kiemelkedő teljesítményt. Ha pedig sikerül megtalálni azt a rést, amire a márkatermék befutó lehet, akkor szisztematikusan ki kell építeni az utánpótlást, a továbbképzést. Magyarországnak, és benne Pécsnek nem az lehet a stratégiája, hogy mi olcsóbbak leszünk a távol-keleti bérrabszolga-munkánál, mert az sehová nem vezet. Helyette ajánlom az izraeli hozzáállást: ha egy izraeli azt látja külföldön, hogy valamit ügyesen csinálnak, jól keresnek vele, akkor azt mondja, hogy “nézzük meg, hogy tudom én ezt még jobban csinálni“.

Nem titkoltam a korábbi kritikám során is, hogy a divatos kulturális ipar és turizmus helyett, sokkal komolyabban oda kellene figyelni arra, hogy ma miből él a város lakossága, milyenek az adottságai, a hiányosságai, és ebből kiindulva aprólékosan és módszeresen kidolgozni a város gazdasági alapjait. Tekintve, hogy Pécsnek ebben a tekintetben is vannak nagyszerű hagyományai, meg kell vizsgálni azt, hogy a XXI. századi kihívásokra melyek adhatnak kiemelkedően jó választ.

A kulturális iparra és a turizmusra építő stratégák hatalmas tévedése, hogy abból indulnak ki, hogy EZT szeretnék eladni, és meg vannak sértődve, hogy EZT nem túl sokan akarják itt és most megvenni… Ez amolyan államszocialista elképzelés, hogy majd az okosok megmondják, mit kell fogyasszon az istenadta nép. Mert ha nem, akkor az ostobák  magukra vessenek, mert mást nem kapnak… A normális piac nem így működik, mint tudjuk. A normális piacot a kereslet mozgatja, és azok járnak jól, akik elég szemfülesek és gyorsak, hogy a változó piaci igényekre kínálattal reagálnak. Ilyenkor az a kérdés, hogy mi az, amit Pécs, mint város, a világon a legjobban tud?  Mi az, amit a pécsiek elő tudnak állítani, és másutt nincs, vagy abban a speciális kontextusban, amire igény van a világon, Pécsen kívül nem található? Ebben a vizsgálatban nem elég, hogy én szeretem a várost, és szerintem ez a város a legszebb a Földön, mert én itt születtem, meg amúgy sem láttam ötnél több más várost életemben… Rengeteg gyönyörű hely van a Földön – miben rendkívüli Pécs? Szóval, ezt a kérdést, halál komolyan, az idegen kritikus szemével kell megvizsgálni. De Pécsnek van egy szerencséje, mert vannak idegen diákjai, akik pont ilyen megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekben tudnak igazán segíteni.

Mivel a város legnagyobb baja – ehhez nem kell sok ész, meg hozzáértés sem, hiszen ez a költségvetésből lerí – az, hogy úgy el van adósodva, hogy csak az állami köldökzsinór tartja életben, egy  darabig. Ha nem teszi elsőrangú céljává a gazdasági önállósulást, akkor a városnak annyi, az adózó középosztály menekülni fog, nincs az a lokálpatrióta szellem, ami az “éhezők kenyerét” pótolja.  Pécsett bevezették az akárminek nevezett ingatlanadót, amit a polgárok, ha éppen van pénzük, utálattal a szívükben, befizetnek. Miután fogalmuk sincs, hogy ebből a pénzből mit fedeznek, mindent meg fognak tenni azért ha lehet kevesebbet, vagy egyáltalán ne kelljen fizetniük, és miután Magyarországon olyan az adórendszer, hogy akinek sok a pénze, az könnyen megtalálja a kiskapukat, hogy ne fizessen, akinek egyáltalán nincs pénze, az úgy sem fog, a szerencsétlen középosztály megint megszívja a hivatal gazdálkodási impotenciájának eredményét. Egészen más a helyzet akkor, ha olyan nyitott és áttekinthető rendszert tesznek a lakosok elé, amiben minden forint útja követhető, ahol  a hivatal a maga kiadásait látványosan csökkenti, és a helyi adók szolgáltatásalapú rendszerében évről évre javul a település önállósága.

Az épített környezet és a közlekedés, a természet védelme nem külön téma mindaddig, amíg a város alapvető problémáira nem talál koncepcionális választ. Mindezek be kell épüljenek a tervezők tudatába, de az alapvető kérdés sosem egy középület, egy út, vagy egy villamosvonal, hanem az, hogy merre tart a város, van-e jövője? Túl sokáig éltek vissza az emberek türelmével, ma 2012-ben nagyon keveseket érdekel, hogy milyen csodás világ vár majd rájuk, esetleg, 2030-ban. Mi lesz holnap, holnapután? Perspektívát kell adni, amely a jelen mocsarát sem tagadja, a megtenni szükséges nehéz utat sem, de lépésről lépésre képes a javulást elhitetni, mert mentegetőzésektől mentes, alaposan elvégzett munkát tesz az asztalra.

Comments Closed

Hozzászólások ()

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. ema szerint:

    Kiegészítés:

    A kesztyűkészítés története Magyarországon még a céhek világába nyúlik vissza. Pécsett 1861-ben kért és kapott iparengedélyt Hamerli János [1], aki vándorévei alatt Ausztriában és Csehországban tanulta ki a szakmát. Tímárságát és kesztyűkészítő műhelyét két évtized alatt jól jövedelmező gyárrá fejlesztette. 1870-ben állította üzembe az akkor még ritkaságszámba menő kesztyűvarrógépet. A piaci igények messzemenő figyelembevételével, szorgalmas munkával sikerült nevét ismertté tennie, nemcsak a hazai kereskedelemben, hanem külföldön is. Halála után (1895) fiai vezették tovább az üzemet, amit folyamatosan fejlesztettek. A 20. század 30-as éveiben jelentős mennyiségben exportálták is termékeiket nyugat-európai országokba. A második világháborúban a gyár szerencsére nem szenvedett túl nagy anyagi károkat, és a háború után lehetőség volt a további fejlesztésekre, bővítésre, megalapozva a külföldön – még az USA-ban és Japánban is – népszerű „pécsi kesztyű” világhírének alapját. A Hammerli-gyár utódja, a Pécsi Kesztyűgyár – a mai Hunor Pécsi Kesztyű és Bőrruházati Rt. – az 1970-es évekre a vállalat méreteivel és teljesítményével a világ egyik legnagyobb kesztyűgyárává nőtte ki magát, amely már nem csak Pécset látta el munkával, hanem vonzáskörzetét (Mohács, Dombóvár, Siklós stb.) is. Az exportigény gyors növekedésnek csak állandó termelésfejlesztéssel lehetett megfelelni. Sem a Hamerli gyár, sem a Pécsi Kesztyűgyár nem hozott ugyan létre kifejezett márkanevet, a Pécsi Kesztyű reklámját azonban az akkori korosztály minden tagja ismerte. A vállalat tudatosan, határozott stratégiával tört be minden piacra és nemigen volt olyan földrajzi szegmens, ahol ne lett volna jelen. Többek között ez is lehetővé tette azt, hogy a termelés óriási méreteket öltsön.

    A cég a siklósi várban állandó kesztyűtörténeti kiállítást rendezett be. A Hunor Pécsi Kesztyűgyár napjainkra csődbe ment, viszont nem tűnt el nyom nélkül a híres Pécsi Kesztyű.

    Az idő múlásával viszont ez a termék is elkezdett kimenni a divatból és egyre nehezebb volt megtalálni az értékesítési területeket. A hatalmas birodalom elkezdett összeomlani, melynek következményei súlyos csapást mért a nehezen felépített hírnévre. Egyre sűrűbben fordultak elő a késedelmes szállítások, amely elsősorban az egyre nagyobb méreteket öltő financiális problémák okoztak. A vállalat mérete egyre csökkent, az alkalmazottakat tömegesen bocsátották, mivel a termelés mennyisége rohamosan csökkent. Az idő előrehaladtával már nem csak a gazdaságtalan működés és a nehéz pénzügyi helyzet okozta a problémákat, hanem a komoly erőket képviselő külföldi és hazai konkurencia.

    A Pécsi Kesztyű hírnevének megmentése az elbocsátott alkalmazottak által létrehozott kis vállalkozások létrejöttének volt köszönhető. Eleinte az együttműködés alapja a bérmunkáztatás volt, amely nagy segítség volt a kis tőkével rendelkező műhelyek számára. 1990-től 1996-ig az orosz piac virágkorát élte és hatalmas mennyiségű terméket vásárolt fel Magyarországon készpénzért. Ez az ügyesen gazdálkodóknak segített némi alaptőkét felhalmozni. A dollár árfolyamának összeomlásával döntés elé kényszerültek a cégek, mert már akkor látható volt, hogy a nagy állami tenderekből származó kényelmes bérmunkákat egyre nyomottabb áron szerették volna elérni a megrendelők, amit igen nehéz volt követni, főleg, hogy a távol-keleti piac rohamosan fejlődött és Európa számára hihetetlen alacsony áron volt képes előállítani a termékeket. A vállalkozások egy része belement ebbe a hosszú távon tarthatatlan árversenybe, míg mások igyekeztek kihangsúlyozni az egyetlen igen komoly erőt, képviselő érvet, a minőséget. Mára egyértelművé vált, hogy az utóbbi volt a jó döntés, hisz az árversenyt választó cégek csődbe mentek.

    Napjainkban további akadályokat támaszt a magyarországi munkaerő és alapanyagok drágulása, a versenytársak (elsősorban a távol-keleti import) egyre erősebb nyomása, Magyarország gazdasági helyzete valamint az egyre erősödő globalizáció. Ez utóbbi egész Európán végigsöpört, hiszen, ha megnézzük a skandináv, olasz, francia kesztyűgyártó cégeket, láthatjuk, hogy a gyártást kiadták a keleti országoknak, akik olcsóbb áron voltak képesek előállatni a termékeket és inkább kereskedéssel foglalkoznak.

    A Hunor Pécsi Kesztyűgyár megszűnésével több kisebb kesztyűgyár jött létre, melyek közül az egyik Hunor/Beatrix Magyar Divatkesztyű Kft. néven üzemel Pécsett. A “pécsi kesztyű” márkanevet a PBKIK vette meg 2010-ben.

    Magyarországon azonban nemcsak bőrkesztyűket gyártottak és gyártanak, hanem kötött kesztyűket is. A Győri Kötöttkesztyűgyárat (ma Glovita Kesztyű Zrt.)[2] 1929-ben eredetileg harisnyagyárként alapították, 1931-ben kezdtek itt kesztyűt gyártani. A II. világháború után a gyár hatalmas fejlődésnek indult. 1952-ben megszüntették itt a harisnyagyártást, majd az évtized közepétől nagyarányú fejlesztést hajtottak végre, amelynek eredményeként a gyár nagy kötöttkesztyűgyárrá nőtte ki magát. A Japánból beszerzett automata gépeken a legkorszerűbb technikával gyártották a divatkesztyűket és a bőrkesztyűkbe való kötött béléskesztyűket. Emellett szövött és kötött kelmékből szabott kesztyűket is gyártottak. Ma elsősorban munka- és védőkesztyűk gyártásával foglalkoznak.

    Ezek mellett a nagy gyárak mellett ma számos kisvállalkozás működik, amelyek főleg munka- és védőkesztyűket gyártanak, hazai és külföldi piacokra egyaránt.
    forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Keszty%C5%B1

    • ema szerint:

      Ebből a rövid történetből is nyilvánvaló, hogy a vállalatvezetési hozzá nem értés, a slamposság, és a megújulni nem képes hozzáállás a legjobban felépített márkát is képes hamar romba dönteni. Kesztyűt ma is viselnek az emberek, de jelentős szellemi, hozzáadott érték nélkül nem lehet megtartani a vezető piaci szerepet.

  2. ema szerint:

    A Pécsi Sörfőzde Magyarország legrégebbi sörfőzdéje, az iparkamaránál 1907-ben bejegyzett Szalon sör pedig a legkorábbi hazai sör neve.
    Pécs városának sörfőző hagyománya a középkorra nyúlik vissza, hiszen az ispotályos rendek már 1301-től főzték itt a Mecsek kristálytiszta forrásainak vizéből készített sört.

    A törökök kiűzése (1686) után a járványok leküzdésében a sör is szerepet játszott. Ha már vizet nem ihattak, csak forralva, félve a fertőzéstől, akkor sört főztek. Ezt az osztrák, bajor betelepülők is segítették. I. Lipót császár 1702-ben megengedte, hogy a város a sör akója után 15 krajcár felárat szedhessen, és ezt a város ispotályának fenntartására fordíthassa.

    1740-ben pestisjárvány ütött ki a városban, emiatt boszorkányt üldöztek, egy serfőzősegéd személyében. 1762-ben adták bérbe Melczer Antalnak a városi serfőzdét. Hirschfeld Sámuel 1848-ban alapította a sörgyárat, amelyben 1882-ben 4 ezer hl sört főztek. 1911-ben felvette a Pannónia Sörfőző Rt. nevet, ugyanakkor egy nagyobb méretű sörgyárat is építettek. 1874-ben a pécsi Zsolnay porcelángyár művészi kivitelű söröskorsókat készített a gyár számára. 1920-ban nemzetközileg elismert sört hoztak forgalomba Pannónia Dupla Malátasör néven, amelyet már szabadalommal védtek. 1936-ban szikvíztöltőüzemmel bővült a tevékenység.

    1942-ben két új sörrel jelentek meg a piacon, Komlólelke (barna sör) és Aranyászok elnevezéssel. 1958-ban kezdődött a sörgyár korszerűsítése, melynek befejezése után 250 ezer hl-es évi kapacitással rendelkezett. A sörgyártás területén a pécsi Pannónia Sörgyár új főzőházának építése volt az első nagyberuházás a kazánház és az erőműtelep megépítésével. 1987-ben újabb korszerűsítés történt, amely 1991-ben fejeződött be. Megvalósult az enzimes sörfőzés és a nyomás alatti erjesztés. 1989-ben a hannoveri Gilde Sörgyár licence alapján megkezdődött a Gilde sörök magyarországi gyártása, amelyekhez a Gilde Sörgyár modern technológiát és berendezést szállított. Licenc alapján gyártják a Gold Fassl sört is. A sörgyár termelése 1941-ben 66 ezer, 1960-ban 288 ezer, 1974-ben 600 ezer, 1994-ben 1,1 millió hl volt. Nemzetközileg ismert sörei: a Maláta Pezsgő, a Szalon, Szalon Barna és a Pannónia Prémium. A gyár 1994-ben 51%-ban osztrák tulajdonba került.
    forrás:
    http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A9csi_s%C3%B6rf%C5%91zde

  3. ema szerint:

    Az 1890-es években ötlött fel a pécsieknek, hogy városukban a kormány állami dohánygyárat létesítsen.[2] Ezen óhajuk 1906-ban teljesedett be, amikor megszületett a törvény a gyár felépítéséről.[3] A város ingyen adta a telket. A gyárat 1908-ban Zobl Lajos, Pollacsek és Epstein cége tervezte.[3] Az építéssel a Schlauch és Károlyi céget bízták meg. Az építkezés 1913-ig tartott.[3]

    A gyár legelőször a pipadohánygyártásra és a szivarka előállításra állt rá.[3] Ekkor a gyár még zömmel kézi munkával dolgozott. Az első vezetője Lóser Henrik volt, és a gyárban 336 munkást foglalkoztattak.[3] Az első világháború idején, a megnövekedett cigarettakereslet következtében folyamatosan nőtt a pécsi gyárban dolgozók száma.[4] A háború idején a gyár hadiüzemként dolgozott. Ám amikor Pécs városa 1918 novemberében szerb–antant megszállás alá került, a gyárat leszerelték és a teljes berendezését Szerbiába szállították.

    A dohánygyár 1921. augusztusában került vissza Pécsre és a következő évben meg is indult újra gyártás. 1930-ban a gazdasági világválság ellenére a gyár remekül termelt.[5] Az 1940-es években, a második világháború idején ismét megnőtt a pécsi dohánygyárban alkalmazottak száma. E háború után is a megszálló hadsereg szolgálatába állították a gyárat, de itt rombolás nem történt.[6]

    1949-ben a gyár nemzeti vállalattá vált.[3] A szocializmus alatt egyre többen dohányoztak, így növelni kellett a termelést. Az 1950-es évektől itt készült a Fecske márka. A fejlesztéseknek köszönhetően 1973-ban vezetették be a Sopianae márkát. Az aktívszenes filter jelentősen szűrte a kátrányt és az egyéb káros anyagokat.[3] A megnövekedett termelés következtében nőtt a munkások száma is. Az 1970-80-as években 700 főt foglalkoztattak.[3]

    1992-ben a British American Tobacco vállalata megvásárolta a Pécsi Dohánygyárat.[3] Ekkortól kezdve a gyárban nemzetközi márkákat is gyártottak, és modernizálták a telephelyet.[3] A modernizálódott vállalat az ezredfordulóra Magyarországon 47%-os piaci részesedéssel bírt.[7]

    2005-től nőtt az export, és 2010-ben a 9,3 milliárd szálas éves termelési volumen 55%-a külföldön lett értékesítve.
    forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A9csi_doh%C3%A1nygy%C3%A1r

  4. ema szerint:

    A pécsi Zsolnay porcelángyár a magyar ipar történetének kiemelkedő, egykor külföldön is jó hírű szereplője.
    Zsolnay Miklós 1852-ben alapította meg a tönkrement lukafai keménycserép manufaktúrából a gyár elődjét, a Zsolnay Keménycserép Manufaktúrát, amit 1854-ben idősebb fia, Ignác nevére íratott. Zsolnay Ignác 10 évig vezette a kezdetlegesen felszerelt, kézi erőre berendezett üzemet. A csupán helyi piacra termelő, nyolc–tíz, a kereskedelmi tömegáruk versenyétől elszegényedett fazekast foglalkoztató üzem kőedényeket, épületkerámiákat és vízvezetékcsöveket gyártott. A tőkehiánnyal küszködő, fejlesztést és gépesítést nélkülöző műhely nem bírta a piaci versenyt. Az elárverezéstől Zsolnay Vilmos mentette meg az üzemet, amikor 1865-ben átvette a vezetést Ignác bátyjától. Ő fejlesztette az üzemet világhírű gyárrá.

    Zsolnay Vilmos addig kísérletezett különféle agyag- és mázfajtákkal (1866-ban megkezdett jegyzetfüzetében 80 helyi és környékbeli agyagfajtát sorol fel), amíg az ország első művészi kerámiát gyártó üzemévé nem fejlesztette az egykori kisüzemet. A gyár első elismerését az európai kerámia seregszemléjének tekintett 1873-as bécsi világkiállításon érte el. Zsolnay Vilmost az uralkodó Ferenc József-renddel tüntette ki, emellett bronzérmet és elismerő oklevelet nyert. A Zsolnay-porcelánokra szép számú külföldi megrendelés érkezett, például Angliából, Franciaországból, Oroszországból, Amerikából.

    1870-es évek közepén a 15–20 munkást foglalkoztató gyár fejlődésében a külföldi szakembereken kívül a Zsolnay család tagjainak is része volt. Mind Vilmos, mind gyerekei: Teréz, Júlia, Miklós folyamatosan részt vettek a termékek minőségének javításában, a kínálat bővítésében, tartották a kapcsolatot vevőikkel. (Az üzem annyira a család életének részévé vált, hogy a gyár területén építették fel a lakóházaikat is — ezek ma raktárak, illetve műhelyek.) Zsolnay Vilmos szívós kitartásának eredményeként az elefántcsontszínű máz és a magastüzű díszítés tökéletes technikájával a gyár felzárkózott az európai kerámiagyártó üzemek élvonalához.

    1874-től az 1880-as évek végéig a Zsolnay Teréz és Zsolnay Júlia által tervezett magyaros és perzsa stílusú díszítmények voltak a Zsolnay legjellegzetesebb mintái. Az 1878-as párizsi világkiállítás a tőkeszerzés mellett egyben a megméretés lehetőségét is kínálta. A siker hatalmas volt: a Zsolnay kerámiák elnyerték a kiállítás aranyérmét, a „Grand Prix”-t, Zsolnay Vilmos pedig megkapta a Francia Becsületrendet. A kiállításnak köszönheti a gyár első, rendszeressé vált külföldi üzleti kapcsolatát. Itthon a korszak legkiválóbb építészeivel dolgoztak együtt: időtálló, olcsó és nemes anyagot az úgynevezett pirogránit kerámiát szállítottak a legjelentősebb építkezésekhez (mint például a budavári Mátyás-templom, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Állami Földtani Intézet, a kecskeméti Városháza, az Országház, az új Műcsarnok).

    1885-ben a Budapesti Általános Országos Kiállításon Zsolnay Vilmos összegző jelleggel felvonultatta addigi munkásságának minden eredményét:

    különböző máztechnikákkal készült kerámiákat,
    népi motívumokkal díszített fazekasárukat,
    finom mívű díszkerámiákat,
    majolikaképeket
    bútorbetétnek gyártott csempéket,
    falburkoló és egyéb, építészeti kerámiákat.

    A gyár jellegzetes termékének számító eozinmázat gubbiói kerámiák mázát elemezve, azt rekonstruálva állították elő. Az első ilyen termékeket 1891-ben, a Budapesti Agyagipari Tárlaton mutatták be, majd 1893-tól gyártották üzemszerűen — elsősorban a szecessziós stílusú kerámiák bevonataként.

    1900 márciusában, apja halálakor Zsolnay Miklós vette át a gyár vezetését. A képzett, több nyelven beszélő, művelt üzletember a kapacitás maximális kihasználtságát és az elérhető legnagyobb nyereséget célozta meg. Miklós irányításával az ipari termelés került túlsúlyba. Míg 1880-1894 között a Zsolnay a melbournei, kolumbiai, chicagoi, San Francisco-i világkiállításon is nagy feltűnést keltett historizáló dísztárgyaival, a 20. század első két évtizedében tengerentúli kiállításon csupán egyszer, Saint-Louisban szerepelt. Megrendelései a már meglévő kapcsolataira épültek; főleg Párizsba, Szentpétervárra, Milánóba, Londonba, Faenzába Torinóba és Brüsszelbe szállítottak.
    A világháborúk okozta nehézségek és átalakítások [szerkesztés]
    Magyar címer a pécsi Postapalota homlokzatán. A Zsolnay-gyárban készült alkotás Apáti Abt Sándor (1870–1916) és Mack Lajos (1876–1963) munkája.
    Fővárosi Állat- és Növénykert, Elefántház.

    Az első világháború alatt a díszáru- és az építészeti kerámiagyártás szinte teljesen megszűnt; helyette csak a hadi célokat szolgáló ipari porcelánt, főként elektromos szigetelőket gyártottak. A háború utáni általános válság és elszegényedés, a nyersanyagforrások elvesztése, az új politikai és vámhatárok meghúzása a Zsolnay-gyárat is nagyon rosszul érintette. Mindezt tetézte Zsolnay Miklós folyamatosan elhatalmasodó betegsége.

    1922-ben, Miklós halála után örökösei vették át a gyárat. A háború utáni lassú kibontakozás teljes átszervezéssel, a villamosítás tervszerű kiépülésével és a porcelánfajansz gyártásának megszüntetésével, illetve a porcelángyártás bevezetésével kezdődött. Mivel a fennmaradás kulcsa a porcelánra átállás volt, a porcelán szigetelők mellett az étkezési porcelánedények gyártását is megkezdték.

    Az 1929-33-as világgazdasági válság következtében a gyár termelése a felére esett vissza (200 dolgozót bocsátottak el, a heti munkaidőt 3 napra csökkentették). Az üzem csak az 1930-as évek második felében érte el azt a szintet, amivel a hazai és a külföldi kereskedelemben is versenyképessé vált. A második világháború alatt a termelés ismét visszaesett, majd szünetelt, a pesti gyárat bombatalálat érte. A romok eltakarítása, az újbóli üzembe állítás után a gyárat 1948-ban államosították.

    Az állami vezetés első éveiben a háború alatt üzemen kívül helyezett épületek felújítását és a termelés folyamatosságának biztosítását célozták meg. Az első ötéves terv idején főleg ipari porcelánt gyártott az akkori nevén Pécsi „Zsolnay” Porcelángyár Nemzeti Vállalat. A villamosítás és iparfejlesztés igényeinek kielégítésével 1953-ban újra megkezdték a használati edény- és díszmű porcelán gyártását, illetve hozzáfogtak a pirogránit modern stílusának kialakításához. 1955-ben újraindult a kályha- és épületkerámia gyártás. A gyár 1963-ban elvesztette önállóságát. Finomkerámia-ipari Országos Vállalat Pécsi Porcelángyára elnevezés mellett közvetlenül irányított gyáregységgé minősült vissza. A Zsolnay nevet és márkát a gyár 1974-től Mattyasovszky-Zsolnay Margittal történt megállapodás alapján használta ismét. Az önállóságát 1982-ben visszanyerő gyár a fejlesztés fontos lépéseként növelte az edénygyártás mennyiségét. A díszáruk iránti hazai kereslet fokozatos növekedésével párhuzamosan nyíltak meg a vidéki márkaboltok és a Zsolnay gyár exportügyletei egyre több országra (Anglia, Ausztria, Olaszország, NSZK, Dánia, Finnország, Svédország, Görögország, Japán, Dél-Korea, Irak, Irán) terjedtek ki. 1986-ban tervezőkollektíváját SZOT-díjjal jutalmazták. Az 1990-es években mind a hazai, mind a nemzetközi piac beszűkült. Az ország súlyos gazdasági helyzete, a piacorientáció fokozódó szerepe a gyár életében is bizonytalanságot okozott.

    Az 1991 végén részvénytársasággá alakult gyárat 1995-ben privatizálták, fő tulajdonosa a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (MBFB) lett. Az új tulajdonos célul tűzte ki a történelmileg is jelentős, nagy hagyományokkal rendelkező gyár nyereségessé tételét a termékszerkezet megváltoztatása nélkül. 1999 szeptemberében a Zsolnay Porcelángyár Rt. három különálló céggé vált szét. A Zsolnay Porcelángyár Rt. feladata a tulajdonában lévő épületek bérbeadása, alapanyag- és energiaellátás lett. A Zsolnay porcelán edény és díszáru, a Zsolnay eosin és a Zsolnay pirogránit tárgyak a Zsolnay Porcelánmanufaktúra Rt.-ben készülnek. A harmadik cég, a Zsolnay Örökség Kezelő Kht. a gyár területén található műemlékek és műemlék jellegű ingatlanok kezelését és felújíttatását végzi. Mindhárom társaság a volt Zsolnay Porcelángyár Rt. telephelyén működik, a társaságok tulajdonosa az ÁPV Rt.

    2005 végén ingyenes vagyonátadással a pécsi önkormányzathoz került a Zsolnay porcelángyár.[2] Ez jól jött a városi vezetésnek a 2010-es Európa kulturális fővárosa pályázathoz.

    forrás:http://hu.wikipedia.org/wiki/Zsolnay_porcel%C3%A1ngy%C3%A1r

  5. ema szerint:

    Az Angster orgona- és harmóniumgyár 1867-1949-ig működött Pécsen, a Mária utca 35. és a József utca 30. szám alatt,[1] melyben Angster József és fia az említett időszakba 1300 orgonát és 3600 harmóniumot készített.[2]

    Az idősebb Angster, aki a francia akadémia tagja is volt, kora legnevesebb orgonakészítőitől tanulta meg a mesterséget, elsősorban a párizsi Notre Dame orgonájának építőjétől, Aristide Cavaillé-Colltól.[3]

    Első orgonája, a Pécsi zsingagógában gyors hírnévhez juttatta az Angster családot. A Gergely rend jelvénnyel kitüntetett hangszerkészítő gyárában 80-100 fő dolgozott, mellyel így évi 40 orgona előállítására voltak képesek.[4]

    A céget az 1896-os millenniumi kiállításon aranyéremmel jutalmazták.[5]

    Az 1890-es évek elején 50-60 munkás, az első világháború előtt 120 ember dolgozott a gyárban.[1] Az üzemben a fűrészeket, esztergapadokat, fúrókat egy 4 lóerős gőzgép hajtott. Alapanyagot főleg belföldről, de külföldről is vásároltak. Az ónt és az ólmot angol területekről.[1] 1909-ben Diesel-motoros meghajtású gépet vásároltak.[1]

    A gyárat 1903-tól az alapító fiai, Emil és Oszkár vették át.[1]

    Az 1949-es államosítás után bútorgyár lett belőle.[1]
    forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Angster_orgonagy%C3%A1r

  6. Koós Miklós szerint:

    számomra eléggé felháborító ez az egész. a civilek által kezdeményezett EKF-ból a végére csak a civileket hagyták ki, a felhasznált 50 milliárd-ot nem volt képes a városvezetés értelmesen felhasználni, kivéve a Zsolnay negyedet. Pécs vélhetően a következő 100 évben nem jut ekkora fejlesztési forráshoz, többek között azért is, mert az említett előzőt sem volt képes hatékonyan, időben és megfelelő minőségben felhasználni, a város kulturális potenciálja ugyan nőtt, de ez nem nagyon látszik a vendégforgalmon.

    A város nemhogy fejlesztésen tudna gondolkodni, a megépített intézmények puszta fenntartása is gondot okoz neki, pontosan az átgondolatlan előkészítés miatt. A Kodály központot is csak az mentette meg, hogy igen erős politikai nyomásra “országos intézménnyé” nyilvánitották.

    Megépítettek egy új könyvtárat, de nem gondoltak arra, mit fognak kezdeni a felszabaduló 3 épülettel, mert hogy azokat nem lehet eladni, fenntartásra pedig nincs pénz. Itt százmilliók forognak kockán. Nálunk MINDEN IGY FOLYIK, ez senkit sem zavar?

    Pécsnek 20 milliárdot meghaladó tartozása van, a város komolyabb beruházásai egytől egyig botrányokkal terheltek (lásd Expo, repülőtér).

    Tényleg elhiszi valaki, hogy erre a jövőbenéző valamire bárkinek is szüksége van? Olyan megállapítások vannak a tanulmányban, amit egyszerűen nem lehet komolyan venni.

    Értem én, hogy klassz dolog megtervezni a jövőt, csak éppen annyi az értelme, mintha a majdani ötöslottóra szerveznék egy beruházást.

    anno a pályázaton kiválasztott tervek alapján kezdődött meg pl. a Széchenyi tér átépítése, ami a végére már nyomokban sem hasonlitott az eredetihez, no nem a tervezők miatt, hanem mert a város egyes befolyásos emberei kézi vezérléssel irányitották a fejlesztést, majd a kivitelező gyakorlatilag kétszer burkolta le a teret, mert elsőre annyira rossz munkát végzett.

    Tényleg ilyen közegben, környezetben akar valaki akárcsak 15 évre előre tervezni? Ha ezt magánszorgalomból végeznék, akkor lelkük rajta, de vélhetően nem erről van szó.

    Uraim, 2014-ben választások lesznek és ha eddig nem tudták volna, a stratégiai döntéseket nem a köznép megkérdezésével hozzák, hanem a politikai hatalom erejével. Legalábbis errefelé

    De azért csak nyugodtan rágjátok a gittet!!!!!!

    • ema szerint:

      Lehet, hogy elkerülte a figyelmemet, de nem találtam olyan fejezetet, ami kifejezetten az elfuserált projektek maradványaival foglalkozott volna, és fellépett volna azzal az igénnyel, hogy ezeket jól hasznositani a közösség elemi érdeke! Mit tettek a mai városvezetők azért, hogy a költségvetésüket egyensúlyba hozzák azon kivül, hogy kivetettek egy ingatlanadót és eltolják a hitelkifizeteéseiket, amiért a kamatterhek óriásira növekednek? Szóba került a dühítő-drága zárványok hasznositása? FEMA, EXPO, magasház, stb.?

  7. ColT szerint:

    Khm, ha van egy jó módszer, ami 3-4 helyen már bevált, az nem jelenti azt, hogy a következőn is be fog. Mindig az adott környezethez kell igazítani a módszereket, és eszerint alkalmazni.

    Pécs meg, igen. Nem csak hogy a befektetések lettek elbénázva, hanem a városvezetés öncélú mutyijainak is áldozatul esett.

    Különben, azért egy 20 éves stratégiában benne kell hagyni azt a lehetőséget is, hogy esetleg 10-15 év elteltével újra kell gondolni a dolgokat, mert a környezet (politikai, gazdasági, kulturális) hatalmasat tud változni ennyi idő alatt.

    Illetve, ha már befektetés; persze, hogy főtérre ad az EU pénzt, mert az egyszeri beruházás, látványos, cirkusz a népnek. Mezőgazdasági fejlesztésekre kevésbé vehemensen adtak volna, mert a francia gazdáknak konkurrenciát jelenthet a magyar mezőgazdaság… és még sorolhatnám.
    Az EU, számos előnye mellett, nem egy egyszerű bőségszaru, érdekek mentén működik.

    • ema szerint:

      Egyetértek azzal, hogy ami másutt bevált módszer, abból csak tanulni szabad, és nem lehet kritika nélkül átvenni. De tanulni nem csak szabad, hanem nagyon hasznos is, mert a módszer mellett ráirányíthatja a figyelmünket arra, hogy mi miben vagyunk mások, mint azok, akiknél a módszer eredményes volt. Tehát, nem csak a módszert ismerhetjük meg, hanem esetleg a saját hozzáállásunkat is megváltoztathatjuk. Ennek a cikknek a folytatásaként a kommunikáció lehetséges módozatairól fogok írni, mert azt gondolom, hogy a kommunikáció kritikus pont. Mindenki fel tudja mondani, hogy mennyire fontos, mégsem csinálják úgy, hogy eredményes is legyen.

      A koncepcionális terv szart sem ér (bocsánat, de itt ezt a szót tartom adekvátnak), ha utána nem “gondozzák”. Ezért is rossz a városházától független tervező csoport megbizása. Egy ilyen munkát folyamatosan, a városházán belül kell csinálni, mert ez permanens tervezés, eleje még van, de vége soha.

      Normális jövőkép nem beruházásokra koncentrál, hanem a pozitiv változásokra. Ezt építészek nem szeretik, mert lehet, hogy évekig nem kell építeni semmit, ami persze nem jelenti azt, hogy nem kell tervezni! Pécsett hány elbaltázott projekt épülete áll és zabálja a pénzt, ahelyett, hogy hozná? Ez kellene, hogy az első lépés legyen egy jövőkép-tervezés során – kitakarítani a csontvázakat a szekrényekből!

      • Koós Miklós szerint:

        A szerződést a város kötötte a tervezőkkel. De ennél van fontosabb szerződés is, az pedig a város és a városlakók között kell megszületnie. Csakhogy az egész a bizalmon és a hitelességen múlik. Ki garantálja, hogy a majdani remek koncepciót bárkit is kötelezne.

        Nem volt olyan régen a radar ügy, ahol a városvezetés szembe ment a városlakókkal, mitől lenne bizalom irántuk?

        A város legértékesebb telkét simán eladták az Árkádnak, amivel tönkrevágták a belváros kiskereskedőit. Mi a fenét kell itt még fejleszteni?

        Megmondom. Tőkeerős beruházókat kell idecsábitani, de ahhoz nem kell 15 éves fejlesztési terv.
        2014-ben választások lesznek, a kassza üres, mi a fenének ilyenkor 15 éves távlatban tervezni. örüljünk, ha sikerül ennyi idő alatt visszafizetni.

        Legvégül pedig a pofátlanság netovábbja hogy holmi “tervezői kapukon” keresztül lehet INGYEN munkára jelentkezni azoknál, akik persze mindezt pénzért készítik.

        Az eszem megáll. El akartam menni szombaton a városházára, valamilyen fórum volt erről, hogy a felháborodásomnak hangot adjak, de sajnos közbejött valami….

  8. Koós Miklós szerint:

    igyekeztem összeszedettebben leirni a lesújtó véleményemet erről az egészről: http://koos.hu/2012/12/01/pecs-2030/

    Ja és mindössze 2 napos a hír, miszerint a fejlesztési koncepciót kidolgozó tervező-fővállalkozó elállt a szerződéstől.

    • ema szerint:

      Nekem is az a meggyőződésem, hogy a gazdasági helyzetet kell megváltoztatni, és az elbaltázott projeketekből kihozni azt, ami a bennük rejlő potenciál. Ez várogazdász tudást, hozzáállást igényel, de kit érdekel ez Pécsett?