Ön(fenntartó)kormányzat_15

Vígságok

Egy településen, éppen úgy, mint egy család vagy egy ország életében, vannak kötelezően megoldandó problémák,  szükségletek, amelyekről minden körülmények között  gondoskodni kell.  Kenyeret nem lehet pótolni cirkusszal. Nagyon jó cirkusszal sem.

Másfelöl persze, a kultúra életünk része kell legyen ahhoz, hogy embernek és ne igavonó baromnak érezzük magunkat.

A kultúra pénzbe kerül, és abban a koncepcióban, amelyben a bevételek és kiadások egyensúlyban vannak, meg kell találni a forrást a kultúrális és sport-kiadásokra.

Nem úgy, hogy állambácsi (az adófizetők zsebéből) fizeti a cehhet, vagy még nagyobb kört leírva, az EU-ból reméljük a pénzt. Tudomásul kell vennünk, hogy nincs “idegen forrás”, minden, amit elköltünk, az a mi zsebünből kerül ki, és jobb, ha világosan látjuk a pénz útját, mintsem azzal ámítsuk magunkat, hogy semmi közünk hozzá, miből támogatjuk a kultúrát.

Most is példával kezdem, hogy a leülepedett világképet, amely a kultúra finanszírozásával kapcsolatban a magyar fejekben van, kissé összezavarjam. Még véletlenül sem gondolok arra, hogy például, a Káli medencei alaphelyzetben, a kultúrát úgy kell kipipálni, hogy a településeken élő hírességek, zenészek, színészek, képzőművészek ingyen ajánlják fel szolgálataikat a lakosság szórakoztatására. Az alkotó ember, a művész jogait messzemenően tiszteletben tartva lehet csak olyan rendszert kialakítani, ami hosszú távon működőképes.

A Becálel (képző-, és iparművészeti) Akadémiát 1906-ban Borisz Sác alapította Jeruzsálemben. Állami támogatást nem várhatott (Oszmán Birodalom), és növendékei többsége is nincstelen jemeni zsidó volt. Ideológiai alapon pedig sokáig nem lehet egy iskolát fenntartani. Éppen ezért az iskolát iparművészeti műhely egészítette ki, és az onnan kikerülő  tárgyakat bizony eladták, hogy fedezzék az iskola kiadásait. Az eladás érdekében Sác kiállításokat szervezett, üzletet nyitott Jaffón. Viszont éppen azzal, hogy az akadémiát egy kézműves műhely egészítette ki, egy csomó embernek munkát is tudott adni. Később, 1954-ben Ruth Dayan (Mose Dayan felesége) a bevándorló, keleti zsidók kézműves hagyományait ötvözte egy magyar zsidó divattervező nő rendkívüli képességeivel, amikor létrehozta a Maskit márkát. Olyan,  eredeti, divatos termékeket alkottak, hogy ma már múzeumi tárgyként tartják számon a sivatagi köpenyt, amely a maga korában sem volt olcsó darab.

Vagyis az, hogy valaki művészettel foglalkozik, nem jelenti azt, hogy egy kis egészséges üzleti szellemmel kiegészülve, ne tudná megteremteni az anyagi függetlenségét, amely persze, sok esetben az alkotói függetlenséghez is nélkülözhetetlen. Budapesten is volt erre már példa, amikor egyébként elismert képzőművészek romkocsmákat rendeztek be, hogy megélhetésükről gondoskodjanak,  és ez semmit nem von le képességeikből, sem pedig abból az alkotásból, ami íly módon készült.

Magyarul – egyáltalán nem biztos, hogy állami köldökzsinór nélkül kevésbé jó művészetet kapnánk, tehát a kulturális élet szereplői is át kell értékeljék a lehetséges forrásokat, amelyekhez hozzájuthatnak. Az éppen aktuális hatalom által finnanszírozni kívánt gigantikus projektek helyett a “kultúra-fogyasztásnak” olyan formái célszerűek, amely közelebbről érintik meg a célközönséget. Ehhez pedig az kell, hogy a kisebb közösségek szintjén dőljön el, hogy mire adható közösségi támogatás, és mire nem. Vagyis, a kultúrális és sportkiadások egy részét az önkormányzati szinten képződő forrásokból, közvetlenül érdemes finanszírozni.

A PODO-rendszer erre tartja fenn az ingatlanbérletekből származó jövedelmek adóját. Mindkét eleme fontos ahhoz, hogy ne csak egy elvileg szedhető adó legyen, hanem megszüntesse a mai fekete-piaci rendszert: az egyik az adó alacsony mértéke (10%), a másik az, hogy helyben szedik és helyben költik el. Kisebb közösségen belül az ilyen jövedelmet eltagadni kevésbé “sikkes”, különösen akkor, ha mindenki tudja, hogy minek a fedezetét jelenti a bevétel.

Minden kulturális projekt esetében az egyéni aktivitást kell támogassa a közösség, vagyis ahhoz, hogy egy projekt, egy intézmény az önkormányzati keretből támogatást kapjon, már le kell tudni tennie  valamit az asztalra. Erre kitűnő példa a Spinoza Ház, amely réges-régen megérdemelte volna, hogy az önkormányzat elismerje a városért és a kultúráért végzett, sokéves munkát azzal, hogy minimális, de rendszeres támogatásban részesíti azt, ami jó, amire igény is van, és az életben maradásához csak minimális közösségi befektetés kellene.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.