Messziről kezdem… 2007-ben megpróbáltam rávenni építészeket arra, hogy kicsit többet foglalkozzanak a kommunikációval, saját érdekükben.

“Csaknem fél éve annak, hogy elhatároztam – csinálok egy kommunikációs kurzust épitészeknek. Megtanitom őket beszélni. Kérdezni és válaszolni, monológok helyett párbeszédet folytatni, egyszerű szavakkal elmagyarázni a terveiket, néha irni arról, amit éppen csinálnak. Megtanitanám nekik a megbizókkal való tárgyalás fortélyait, hogy sikeresebbek, talán még boldogabbak is lehessenek. Mindenesetre, érezzék magukat jobban, éppen ezért szabadabban alkothassanak…

Szépen leirtam egy tematikát, a saját tapasztalataimon felül, természetesen, könyvtárnyi kommunikációs elméletet is belegyúrtam, de mindig olyan szempontok szerint csoportositva, hogy az épitészek részére mi lehet fontos belőlük. Az anyagot elküldtem az ország megannyi épitészt képző felsőfokú intézményébe, és vártam. Legtöbb intézmény vezetői válaszra sem méltattak – ez jellemző arra a félfeudális rendszerre, amelyben a tartalomra oda sem figyelnek, ha nem az érdekkörön belüli név fémjelzi…  A BME több hónapos késsel válaszolt, hogy szegény egyetemisták úgyis le vannak terhelve, ezért egyelőre, úgy tűnik, hogy a sikerességüket elősegitő kommunikációt most nem illesztenek bele a tantervbe… Viszont, rettentő kedvesek voltak, mert elküldtek egy kanadai egyetem az épitészhallgatók kommunikációját segitő tanerőre kiírt pályázatot – menjek oda tanítani… Mert Kanadában, ezek szerint, fontosnak tartják, hogy az épitészek képesek legyenek szakmai témáról közönséges halandókkal kommunikálni…”

Végül az Ybl, ahol magam is tanultam, mint városgazdász, mielőtt újságíró is lettem, ez az iskola adott helyet,  a Kamara pedig tagjainak kreditpontot a szabadon választott kurzusért. Tízezer magyar építészből 24-en voltak kiváncsiak  arra, hogy miképpen fejleszthetnék kommunikációs képességeiket.

Azon a “fórumon“, amelyet a MÉSZ-nek (Magyar Építőművészek Szövetsége) és MÉK-nek (Magyar Építész Kamara)  írt nyilt levélre igyekeztek választ adni, mindennél világosabb volt, hogy nem csak az egyes építészeknek, hanem a szakmai szervezetnek is komoly kommunikációs hiányosságai vannak. Ez persze nem a legfőbb oka annak, hogy az építészek társadalmi megbecsülése mélyrepülésben van egy ideje, de afféle lakmuszként jelzi a helyzetet.

Ezen az esős csütörtöki délutánon az építészek palotájának (volt Almássy-palota, épült 1877-ben Gottgeb Antal tervei szerint, Almássy Kálmán számára) földszinti kiállítótermében nem voltak túl sokan.

Noll Tamás, a kamara elnöke beszélt arról, hogy a tervpályázat drága és hosszadalmas folyamat, ezért nem szeretik a döntéshozók, de a kamara mindig odafigyel a törvényesség megörzésére és az építészek érdekeinek védelmére. Panaszkodott, hogy az építésügynek nincs saját minisztériuma, annak ellenére, hogy jelentősebb a GDP részaránya mint a mezőgazdaságnak.

A jelenlévők egy része felháborodott az elnök kijelentésén, hiszen a felsorolt negatív példák (Kormányzati Negyed, Városháza Fórum) nem az építészeti tervpályázatok rendszerére, hanem az előkészítetlen programú, megalomán projektekre mutatnak rá.

Igaz, a magyar építész-társadalom gyengeségét is érzékeltetik. Amikor a munkaéhség a politikusok feltétlen kiszolgálójává teszi az építészeket, akkor a nagyobb közösség, a város valódi érdekei a háttérbe szorulnak. Ugyanakkor, a szolgalelkűség, hosszú távon itt sem kifizetődő. Az építészek társadalmi megbecsülésének hiánya ebben a szolgalelkűségben keresendő. Rossz lóra tesznek mindannyiszor, amikor a változó politikai hatalommal paktálnak – nem csak a szélesebb társadalmi támogatottságukat vesztik el ezzel a magatartással, de még a kiszolgált politikusok is beléjük rúgnak, amikor az érdekeik úgy kívánják: külföldi sztárépítészekkel villognak.

A magam urbanista lelke sosem tudja megbocsátani azoknak az építészeknek, akik részt vettek a Városháza Fórumra kiírt pályázaton, ahelyett, hogy bojkottjukkal hívták volna fel a figyelmet arra, hogy ami ebben a városban megy, az tarthatatlan. Szánalmas dolog, hogy tízezer magyar építész nem képes a saját sorsát összefogással jobbra fordítani!  Rágódnak az odavetetett projekt-csontokon és csaholnak, ha nem kapnak eleget. Így,  ez csak egyre rosszabb lesz.

Az építőipar helyzete katasztrófális, az építészek 90%-ának nincs munkája, stratégiai tervezés nem létezik sem kormányzati, sem fővárosi szinten, csak ötletelések, amelyek a hatalomhoz közel álló építészek magánprivilégiuma.

Bálint Imre Ybl-díjas építész, a Fővárosi Kamara elnöke, figyelemre méltó ügyességgel beverekedte magát a Főpolgármester szűk szakmai tanácsadó testületébe, hogy legalább az építésztársadalom budapesti részét képviselje, de nem valószínű, hogy a koncepció nélküli projekt-szemléletet egymaga meg tudja változtatni.

A törvényesség védelme önmagában nem sokat ér – az építészek szakmai szervezetei ennél sokkal hatásosabb offenzivával kell fellépjenek, a maguk és a humánus épített környezet érdekében:

1. Szisztematikusan felépített szakmai-társadalmi fórumokat kell szervezni, amelyek tudatosítják a legszélesebb társadalmi körben és ezáltal a politikai hatalommal is, hogy a magyar építészek kreativ tudásának hatékonyabb felhasználása a gazdasági fellendülés húzóágazatát jelentő építésben, nélkülözhetetlen elem.

2. A szakmai összefogást nem csupán az építészekre, hanem az építésben, területfejlesztésben és településrehabilitációban részt vevő szakmák mindegyikére ki kell terjeszteni – közös érdek, hogy ne csupán egy-egy projekt valósuljon meg, ami valamelyik politikus kedvenc építészének a fiókjában várja az alkalmat, hanem általános javulás álljon elő az építés szellemi szférájában. A vészesen kevés munka oka ugyanis nem elsősorban pénzhiány, hanem a tervezés presztizsének alacsony volta. A gazdasági válság kitűnő alkalom átgondolt, és közmegegyezéses tervek elkészítésére – sokkal alaposabb előkészítésre és tervezésre, mint ahogy az korábban volt! Azt a forrást, amit a kormány, az önkormányzatok elő tudnak teremteni, néhány éven át csak tervezésre, programkészítésre szabadna felhasználni!

3. A szakmai összefogás kezébe kell vegye a stratégiai tervezést! Nem szabad az építészeknek olyan gazdasági és politikai érdekek szolgálatába állniuk, amely társadalmi hasznossága kétséges! Rá kell mutatni, hogy az a stratégiának eladott projektlista alkalmatlan a korszerű környezetalakításra!

4. A szakmai  programok mellett elkötelezett újságírók közreműködésével kommunikációs stratégiát kell kialakítani,  amely a nagyközönség felé érthetően képes artikulálni az építészek szándékait. Nem reklámügynökséget kell felfogadni, hanem szóvivőt, kommunikációs tanácsadót, aki egyrészt érti az építészek problémáit, másrészt azokat hatásos megnyilatkozásokban képes elfogadtatni, így, ha nem is egyik percről a másikra, de kemény, következetes munkával hozzájárul az építészeti tervezés társadalmi megbecsülésének megérdemelt szintjét elérni.

 

 

Comments Closed