MÉSZ vagy nem….

Messziről kezdem… 2007-ben megpróbáltam rávenni építészeket arra, hogy kicsit többet foglalkozzanak a kommunikációval, saját érdekükben.

“Csaknem fél éve annak, hogy elhatároztam – csinálok egy kommunikációs kurzust épitészeknek. Megtanitom őket beszélni. Kérdezni és válaszolni, monológok helyett párbeszédet folytatni, egyszerű szavakkal elmagyarázni a terveiket, néha irni arról, amit éppen csinálnak. Megtanitanám nekik a megbizókkal való tárgyalás fortélyait, hogy sikeresebbek, talán még boldogabbak is lehessenek. Mindenesetre, érezzék magukat jobban, éppen ezért szabadabban alkothassanak…

Szépen leirtam egy tematikát, a saját tapasztalataimon felül, természetesen, könyvtárnyi kommunikációs elméletet is belegyúrtam, de mindig olyan szempontok szerint csoportositva, hogy az épitészek részére mi lehet fontos belőlük. Az anyagot elküldtem az ország megannyi épitészt képző felsőfokú intézményébe, és vártam. Legtöbb intézmény vezetői válaszra sem méltattak – ez jellemző arra a félfeudális rendszerre, amelyben a tartalomra oda sem figyelnek, ha nem az érdekkörön belüli név fémjelzi…  A BME több hónapos késsel válaszolt, hogy szegény egyetemisták úgyis le vannak terhelve, ezért egyelőre, úgy tűnik, hogy a sikerességüket elősegitő kommunikációt most nem illesztenek bele a tantervbe… Viszont, rettentő kedvesek voltak, mert elküldtek egy kanadai egyetem az épitészhallgatók kommunikációját segitő tanerőre kiírt pályázatot – menjek oda tanítani… Mert Kanadában, ezek szerint, fontosnak tartják, hogy az épitészek képesek legyenek szakmai témáról közönséges halandókkal kommunikálni…”

Végül az Ybl, ahol magam is tanultam, mint városgazdász, mielőtt újságíró is lettem, ez az iskola adott helyet,  a Kamara pedig tagjainak kreditpontot a szabadon választott kurzusért. Tízezer magyar építészből 24-en voltak kiváncsiak  arra, hogy miképpen fejleszthetnék kommunikációs képességeiket.

Azon a “fórumon“, amelyet a MÉSZ-nek (Magyar Építőművészek Szövetsége) és MÉK-nek (Magyar Építész Kamara)  írt nyilt levélre igyekeztek választ adni, mindennél világosabb volt, hogy nem csak az egyes építészeknek, hanem a szakmai szervezetnek is komoly kommunikációs hiányosságai vannak. Ez persze nem a legfőbb oka annak, hogy az építészek társadalmi megbecsülése mélyrepülésben van egy ideje, de afféle lakmuszként jelzi a helyzetet.

Ezen az esős csütörtöki délutánon az építészek palotájának (volt Almássy-palota, épült 1877-ben Gottgeb Antal tervei szerint, Almássy Kálmán számára) földszinti kiállítótermében nem voltak túl sokan.

Noll Tamás, a kamara elnöke beszélt arról, hogy a tervpályázat drága és hosszadalmas folyamat, ezért nem szeretik a döntéshozók, de a kamara mindig odafigyel a törvényesség megörzésére és az építészek érdekeinek védelmére. Panaszkodott, hogy az építésügynek nincs saját minisztériuma, annak ellenére, hogy jelentősebb a GDP részaránya mint a mezőgazdaságnak.

A jelenlévők egy része felháborodott az elnök kijelentésén, hiszen a felsorolt negatív példák (Kormányzati Negyed, Városháza Fórum) nem az építészeti tervpályázatok rendszerére, hanem az előkészítetlen programú, megalomán projektekre mutatnak rá.

Igaz, a magyar építész-társadalom gyengeségét is érzékeltetik. Amikor a munkaéhség a politikusok feltétlen kiszolgálójává teszi az építészeket, akkor a nagyobb közösség, a város valódi érdekei a háttérbe szorulnak. Ugyanakkor, a szolgalelkűség, hosszú távon itt sem kifizetődő. Az építészek társadalmi megbecsülésének hiánya ebben a szolgalelkűségben keresendő. Rossz lóra tesznek mindannyiszor, amikor a változó politikai hatalommal paktálnak – nem csak a szélesebb társadalmi támogatottságukat vesztik el ezzel a magatartással, de még a kiszolgált politikusok is beléjük rúgnak, amikor az érdekeik úgy kívánják: külföldi sztárépítészekkel villognak.

A magam urbanista lelke sosem tudja megbocsátani azoknak az építészeknek, akik részt vettek a Városháza Fórumra kiírt pályázaton, ahelyett, hogy bojkottjukkal hívták volna fel a figyelmet arra, hogy ami ebben a városban megy, az tarthatatlan. Szánalmas dolog, hogy tízezer magyar építész nem képes a saját sorsát összefogással jobbra fordítani!  Rágódnak az odavetetett projekt-csontokon és csaholnak, ha nem kapnak eleget. Így,  ez csak egyre rosszabb lesz.

Az építőipar helyzete katasztrófális, az építészek 90%-ának nincs munkája, stratégiai tervezés nem létezik sem kormányzati, sem fővárosi szinten, csak ötletelések, amelyek a hatalomhoz közel álló építészek magánprivilégiuma.

Bálint Imre Ybl-díjas építész, a Fővárosi Kamara elnöke, figyelemre méltó ügyességgel beverekedte magát a Főpolgármester szűk szakmai tanácsadó testületébe, hogy legalább az építésztársadalom budapesti részét képviselje, de nem valószínű, hogy a koncepció nélküli projekt-szemléletet egymaga meg tudja változtatni.

A törvényesség védelme önmagában nem sokat ér – az építészek szakmai szervezetei ennél sokkal hatásosabb offenzivával kell fellépjenek, a maguk és a humánus épített környezet érdekében:

1. Szisztematikusan felépített szakmai-társadalmi fórumokat kell szervezni, amelyek tudatosítják a legszélesebb társadalmi körben és ezáltal a politikai hatalommal is, hogy a magyar építészek kreativ tudásának hatékonyabb felhasználása a gazdasági fellendülés húzóágazatát jelentő építésben, nélkülözhetetlen elem.

2. A szakmai összefogást nem csupán az építészekre, hanem az építésben, területfejlesztésben és településrehabilitációban részt vevő szakmák mindegyikére ki kell terjeszteni – közös érdek, hogy ne csupán egy-egy projekt valósuljon meg, ami valamelyik politikus kedvenc építészének a fiókjában várja az alkalmat, hanem általános javulás álljon elő az építés szellemi szférájában. A vészesen kevés munka oka ugyanis nem elsősorban pénzhiány, hanem a tervezés presztizsének alacsony volta. A gazdasági válság kitűnő alkalom átgondolt, és közmegegyezéses tervek elkészítésére – sokkal alaposabb előkészítésre és tervezésre, mint ahogy az korábban volt! Azt a forrást, amit a kormány, az önkormányzatok elő tudnak teremteni, néhány éven át csak tervezésre, programkészítésre szabadna felhasználni!

3. A szakmai összefogás kezébe kell vegye a stratégiai tervezést! Nem szabad az építészeknek olyan gazdasági és politikai érdekek szolgálatába állniuk, amely társadalmi hasznossága kétséges! Rá kell mutatni, hogy az a stratégiának eladott projektlista alkalmatlan a korszerű környezetalakításra!

4. A szakmai  programok mellett elkötelezett újságírók közreműködésével kommunikációs stratégiát kell kialakítani,  amely a nagyközönség felé érthetően képes artikulálni az építészek szándékait. Nem reklámügynökséget kell felfogadni, hanem szóvivőt, kommunikációs tanácsadót, aki egyrészt érti az építészek problémáit, másrészt azokat hatásos megnyilatkozásokban képes elfogadtatni, így, ha nem is egyik percről a másikra, de kemény, következetes munkával hozzájárul az építészeti tervezés társadalmi megbecsülésének megérdemelt szintjét elérni.

 

 

Comments Closed

Hozzászólások ()

Trackback URL | Comments RSS Feed

  1. Sajnos azt látom, hogy az építészek szellemi szocializációja még mindig az 1930-as éveknél tart, amikor a modern építészeti mozgalom meghirdette – és az építészek nagy része jólesően elhitte – hogy az építészet, mint felsőbbrendű tevékenység – és persze az építész, mint … – mindenféle dolgokat képes érdemben befolyásolni az ő művészetével, azaz, hogy az építészet alkalmas a világ megváltására.
    A modern építészet azóta elmúlt, a tudat, a szocializáció megmaradt. Őszintén szólva kifejezett törekvésünk, hogy a 2. és 3. javaslatban foglaltakat elősegítsük, de a taopasztalataim alapján nemigen hiszem, hogy az építészeknek (úgy általában) ebben mértékadó szerepük lehetne, éppen a kivagyi szakmai csőlátásuk miatt, ami sajnos nagyon sokakra jellemző (persze nagyon sokakra meg nem). Amíg az építészek mértékadó személyiségei nem ébrednek rá arra, hogy a munkájuk nem cél, hanem eszköz (és szolgálat), addig hiába is próbálkozol.

    • ema szerint:

      Azért én, továbbra is próbálkozom….:)
      És, ha valakinek az a képzete maradt a cikk után, hogy magam szeretnék a MÉSZ szóvivője lenni, akkor téved. Én ugyanis a hónap végén elutazom innen, és egy jó darabig távolról figyelem a dolgokat.

  2. Nemeth Adam szerint:

    Oh, nem csak az epitesszakmaban van ez igy, a sajat szakmamban ugyanezt latom (informatika). Azzal az enyhe kulonbseggel, hogy azert nalunk van melo, bar az un. architect-eket (akiknek a feladata a tervezes- es kivitelezesvezetes) eroteljesen igyekeznek elnyomni, kulonosen a szoftverfejlesztesnel igyekeznek minket egyszeru programozokent tekinteni, max “tehetsegesebb mint az atlag”.

    De valoszinuleg igy van a kozlekedesmernokoknel is, maskulonben nem a 70-es evekbeli terveket hallanam ujra es ujra a fopolgarmesteri hivatal, esetleg a BKK kornyekerol szivarogni (aminek pusztan ikonikus, de nem egyetlen peldaja a 4-es metro projekt)

    Szoval nem szakmank szolgalelku: korszakunk az.

  3. maroz szerint:

    A nyitógondolaton, tehát azon, hogy a mai diákok miért is nem érdeklődőbbek a kommunikáció, és egyáltalán, a személyes interakciók “működési elvei” iránt érdemes lenne kicsit alaposabban is eltöprengeni. Kezdve mondjuk rögtön azzal, hogy a már elérhető hasonló jellegű kurzusok konkrétan hogyan működnek. Mert vannak, például a Műegyetemen is, és ha az ember végigkövet egyet, akkor utána már sokkal, de sokkal jobban megérti, hogy miért is működik úgy sok dolog mifelénk, ahogyan. Érdemes lenne talán pont a diákokat megkérdezni, velük elbeszélgetni arról, hogy miért vettek fel egy-egy ilyen kurzust, mit reméltek tőle és mennyire teljesültek félév végére az elvárásaik. Szerintem roppant érdekes lenne egy ilyen beszélgetés, sokat lehetne belőle tanulni.

    • ema szerint:

      Én is sokat tanultam abból a kurzusból, amit csináltam – nem féléves volt, de az biztos, hogy ezt a témát “frontálisan” nem nagyon érdemes előadni. Alapfogalmakat még valamennyire, de a lényeg a gyakorlat lenne. Ma rövid coaching-ként praktikusabbnak találom.
      Ugyanakkor, elég furcsán venné ki magát, hogy a BME vezetés háta mögött faggatóznék a diákoknál. Normálisan ezt úgy csinálják, hogy az egyetem vezetése eldönti, hogy kell vagy sem, és ha kell, akkor fakultatív óraként tartat egy bemutatót. Meghirdeti a diákok közt, és a maga módszereivel arról gondoskodik, hogy a bemutató órán legyenek diákok. Aztán, a hallgatók elnöntik, hogy szükségét érzik vagy sem.
      Másik megoldás, hogy a féléves terveket nem csak beadják, hanem prezentációt kell tartaniuk. Arra meghívják a kommunikációs előadót, és a produkciót ő is értékeli. Ez a módszer azért lehet jó, mert a hallgatóság körében ő lesz az egyetlen, akinek “külső füle” van.

  4. Azért vannak búvópatakok. Itt például két építészhallgató saját, a tárghykörben végzett gondolkodását, kutatásait összefoglaló OTDK-dolgozat prezentációja lelhető fel:

    http://prezi.com/f5qxubh0d_0p/archilaic_uj/

  5. Ez meg maga a dolgozat, négy részben. A szerzők honlapján

    http://archilaic.tumblr.com/

    közzétett jelszó: szs