Kalandozásaim_4

a remény fénye a nagy sötétségben…

Legyen ez egy új évi, optimista kitérő… az adók abszurditásáról, az üzleti tisztesség látszólagos és valós képéről majd januárban írok, most inkább a reményről.

Nagyon sok magyar ismerősöm, barátom él Magyarországon kívül, de most legyen szó azokról, akik vállalták, hogy itt maradnak, és nem azért vannak itt, mert más lehetőségük nem lenne. Talán az anyagi biztonságuk okán vannak is külföldi vállalkozásaik, de alapjában mégis itt akarják megvalósítani az álmaikat. Akikről most szó lesz, azok nem a hatalom körüli keringésből remélik jobb sorsukat, hanem mintha nem is itt szocializálódtak volna, igazi kapitalista módján a munkára és az önálló vállalkozásra építenek.

Az ügyvédnő, a filmes, az ingatlanbefektető, az adószakértő, a kávézó-tulajdonos, a közös képviselő-cég feje, az építési vállalkozó és még sorolhatnám, mind-mind olyan ember, akik nagyon nem értenek egyet azzal az új-feudalista politikai vonulattal, amiben ma élnek, de konokul teszik a dolgukat, mert meggyőződésük, még ha ezt nem is hangoztatják nap mint nap, hogy az ő következetes munkájuk előbb-utóbb eléri azt a kritikus mértéket, amely megállítja a romlást, sőt, idővel beindíthatja a normális kapitalista fejlődést.

Ők azok, akiknek nem jó egyik politikai szekértábor sem, akik nem akarnak régi-új szocializmust, bármelyik populista szónok duruzsolja is a fülükbe.

Ők azok, akik nem hiszik, hogy van ingyen ebéd, ezért nem várnak senkire és semmire, hanem dolgoznak a változáson. És ők azok, akik hajlandók és képesek is az együttműködésre, akiket nem az irigység, a féltékenység motivál, akik felfogták már, hogy nem egymás fejére taposva lehet feljutni a magasba, hanem egymást támogatva, összekapaszkodva lehetnek igazán eredményesek.

Jó érzés ezekkel az emberekkel összefutni, beszélgetni, segíteni nekik és segítséget kapni tőlük a jó ügyekhez.

Néhány éve arról beszélgettem egy szakmabelivel, hogy milyen nagy szerepe van egy olyan sikeres vállalkozásnak, mint a Szimpla, a városrehabilitációban. Hogy három fiatalember buzgalma több hasznot hozott ennek a városrésznek, mint az önkormányzat két évtizedes szerencsétlenkedése, hogy az értetlenkedés és irigység légkörében is képesek voltak talpon maradni, fejlődni, sikeresnek lenni és húzni maguk után egy egész mozgalmat… – Egyik a három közül az én fiam  – mondta, de rögtön hozzátette: van azért diplomája is (kvázi, nem csak kocsmáros…).

Tudják, mi az a jó szolgáltatás…

Az eset jellemző a két generáció közti különbségre: az apa nemzedéke, amely a sikert a diplomában, a sokszor magatehetetlen  értelmiségi létben látta, míg a fiú a cselekvésben. Az apa nemzedéke, amely elbaltázta a rendszerváltás lehetőségét, míg a fiúké, akik panaszkodás helyett megcsinálták a saját üzletüket, széllel szemben kockáztattak, pénzt csináltak és végső soron sokkal többet tettek annál – példát mutattak a társaiknak: lehet, csak nagyon akarni kell és keményen dolgozni érte. Mellesleg jó hírét keltették ennek a városnak, hatásuk az évek során kiteljesedett, egyre többeknek hozott megélhetést.

Egy másik szakmai tekintély a Lánchíd építésének történetével kapcsolatban tett hozzászólása jellemző az „öregek” nemzedékére: felrója Széchényinek, hogy a bankár Sina György lobbistája volt, amikor minden tekintélyét bevetette a projekt sikeréért. „Az is világos, hogy 87 évre szóló szerződéskötés olyan beruházásra, ami 16 év alatt megtérült, akkor is heves vitákat váltott ki (egyetemi óráimon kb. két éve tanítom az „első magyar PPP”, a Lánchíd történetét, ott azt szoktam mondani, hogy bármelyik mai elszámoltatási kormánybiztos azonnal bűnvádi eljárást indítana hűtlen kezelésért, pláne, ha kiderül, hogy a „frakciómegbízott” képviselő maga is beszállt a buliba)” A hozzászólás arra a nézetre reflektál, amely hat pontban összegzi a Lánchíd projekt sikerének tanulságát. Többek közt azt is, hogy maga Széchenyi is részvényes volt. Számomra ez példamutatóan pozitív momentum, míg a ma uralkodó nézet szerint ez korrupció-gyanús.  Csakhogy ehhez érdemes a következő idézetet is átgondolni: ” 1839-ben megalakult a Lánczhídépítő Részvénytársaság. A részvények három százalékát Széchenyi, egyharmadát Rothschild és Wodianer, a fennmaradó részt (miután más nem akart venni) Sina jegyezte.” – vagyis, amikor az egész startup elindult, igen kevés „őrült” bízott abban, hogy ez jó üzlet lesz.  Azok, akik rátették a pénzecskéjüket és odatették magukat, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére siker legyen,  bizony nyertek. Sok pénzt és évszázados elismerést a tettükért. De 1839-ben nem tudhatták, hogy 16 év alatt megtérül, hiszen nem volt kézzelfogható összehasonlítási alap, a városfejődés korai szakaszában, a sokféle kivételezés feudális rendszerében nem lehetett előre tudni, hogy a hídnak milyen gazdasági és társadalmi haszna lesz. A bankárok és Széchényi kockáztattak, és ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy Sina hány lánchidat lett volna képes a saját vagyonából egyedül is felépíteni.

A társadalmi haszon szempontjából a kockázatvállalási hajlandóság volt a fontos akkor is, most is.

Sajnos, jellemző az utólag okoskodó-irigykedő, de maga kockáztatni nem szerető többségre, hogy azt sem tartja természetesnek, hogy ha valaki a befektetés megtérülése után kockázatvállalása hasznát is szeretné zsebre tenni : „a Margit híd megépítésekor a Magyar Állam nagyjából még egyszer megvette az akkorira megtérült Lánchidat, és innentől ő szedte a hídpénzt.” – vagyis a Magyar Állam vett egy igen jól jövedelmező üzletet, aminek a létrejöttében semmilyen kockázatot nem vállalt, csak amikor azt látta, hogy ez milyen sok pénzt hoz, akkor nem „államosította”, mint manapság gondolják a társadalmi igazságosságot, hanem megvette.  Sikeres startupok sorsa…

Ahogy mászkálok ebben a decemberi sötétségben az utcákon, újabb és újabb világító pontokat fedezek fel: ízlésesek, sajátságosak, mosolygósak. A tulajdonosok, ott dolgozók, többnyire fiatalok és túlkvalifikáltak, bár ki tudja: egy jó vállalkozáshoz rengeteg észre, talpraesettségre és merészségre van szükség, a szociológusi vagy közgazdász diploma csak a bevezető.

Amikor 2004-ben elkezdtem Budapest várospolitikájával foglalkozni, találtam néhány jó embert – ma sokkal több van belőlük: fiatalok, céltudatosak, ügyesek és bírják a gyűrődést. Ha valakik megmentik ezt az országot,  azok nem az ellenzéki politikusok, hanem ezek a friss vállalkozók. Az itt is, ott is felvillanó fények terebélyesednek, össze-összeérnek, míg fényüket már nem lehet eltaposni – ők tüntetik el a feudális sötétséget.