Kalandozásaim_3
Magyarországon minden jó szándékot megöl az irigység – néhány évvel ezelőtt ezzel a mondattal indokolta a lányom, hogy miért nem tudna ott élni. Nyolc éves korában költöztünk Izraelbe, de a kilencvenes évektől rendszeresen hazajártak nyaralni a nagyszülőkhöz, aztán a katonaság után ott töltött majdnem egy évet, később pedig, amikor az első drámáját írta, fél év alkotói szabadságon volt Pesten. Ekkor született meg ez a frappáns mondat.
Engem most a magyarok siker-elképzelése foglalkoztat, ami szoros összefüggésben van azzal, amit az előző részben, a munkához való viszonyról írtam, és persze közvetetten azzal is, amit az első részben, a lakókörnyezetünkkel kapcsolatos igényességről.
Gazdagodjunk gyorsan!
a siker mögötti rengeteg munka… nem csak a sportban
A siker gyanús Magyarországon. Ennek nagyon mély társadalmi gyökerei vannak. Kezdve azzal, hogy a feudális hagyományok miatt az arisztokratikus vagyonba való beleszületés sokkal elfogadottabb, mint az, ha valaki „megcsinálta magát”, vagyis a semmiből teremtette meg a maga sikerét. Különösképpen azért is, mert akik az 1867-es kiegyezés után gazdasági felvirágzásban saját képességeik, munkájuk eredményeképpen meggazdagodtak, többnyire nem voltak „ősmagyarok”. Angster József, Richter Gedeon, Fischer Mór, Weiss Manfréd, Goldberger Leó, Ganz Ábrahám, Törley József, Chorin Ferenc, és még hosszan sorolhatnám, magukat ugyan abszolút magyarnak tartották, de a környezetük sokkal inkább németnek vagy zsidónak, vagyis, amolyan „gyüttmentnek”, aki ki tudja miért és hogyan szemtelenül gazdag lett.
Amikor az állam teljesen eladósodott, remekül lehetett az általános, köznépi irigységre alapozva a jog-, és vagyonfosztás lépcsőfokain egyre magasabbra lépni, amelynek elszenvedői előbb a zsidók, majd a németek és aztán az arisztokraták, vagy a szimplán gazdag magyarok voltak. A „vagyonátrendeződésnek” ez csak a nyitánya volt, hiszen az egyenlősdi eszméjének romjain csendben kialakult a kommunista „arisztokrácia”, a gazdag mozgalmár hivatalnok, és annak a még jobban elszemtelenedett fajtája a rendszerváltás után. Amikor 2005-ben valaki azt mondta, hogy egy kezén megtudja számolni, hogy kik azok, akik a tehetségük alapján gazdagodtak meg, nem hittem, hogy ez igaz, de ma már tudom, hogy a rendszerváltás során meg sem kísérelték a korábbi vagyonelkobzások valamiféle igazságos rendezését. A kárpótlási jegyek nevetségesen intézték el azokat, akik családjától valamikor elvettek mindent, és az egész privatizáció csak arra volt jó, hogy a „tűzközeliek ” megtömjék a maguk zsebeit.
A tehetség, a szorgalom, a merészség – nem előfeltételei a sikerességnek Magyarországon. Ebben az új feudalizmusban ha nem is a születés, de a kapcsolatok határoznak meg szinte mindent. Ilyen légkörben a siker gyanús dolog, és a tehetség menekül az országból. A kontraszelekció visszahat a munkamorálra, a reménytelenség az önbizalomhiányon alapuló agressziv magatartásra, a depresszív közhangulatra – nincs mit csinálni, ez van. Rengeteg tehetséges, de kétségbeesett emberrel találkozom Magyarországon, akik azt érzik, hogy ha tisztességes feltételek között akarják kibontani képességeiket, akkor el kell menni máshová – ez a föld megeszi a legjobb gyermekeit. A Gattyán Györggyel folytatott Friderikusz-interjú tökéletesen tükrözi a helyzetet.
A vagyonbiztonság hiánya, amit a még élő nemzedék a saját bőrén tapasztalt, és ezt örökítette át, azt eredményezte, hogy mindenki gyorsan akar meggazdagodni, alig ismert a szisztematikusan felépített siker, ami pedig a normálisan működő kapitalizmus alapvető sajátossága. A média is azt sugallja, hogy lehet a semmiből „egyszeriben” gazdaggá válni, de nem mutatja be az oda vezető utat, azt a kemény munkát, amit normális helyeken befektetnek a sikerbe. Azért kezdem elemezni a Startra kész nemzet című könyvet részéletesebben az amichay.hu-n, mert pont azt szeretném bemutatni, hogy milyen kemény munka áll a nagy sikertörténetek mögött, nem pedig az, hogy kollégiumi társam volt a miniszterelnök. Ahhoz ugyanis, hogy Magyarországon is jól működő kapitalizmus, és nem ez az újfeudalista rend virágozzék, az kell, hogy az egyes emberekbe visszatérjen a remény, hogy lehet. Lehet politikai kapcsolatok nélkül is sikeresnek lenni, ha akarjuk, ha minden ember a saját területén megteszi az első lépéseket, és tudatosan tesz az ellen, hogy a kontraszelekció tovább terjedjen. Nem forradalom kell ide, hanem szisztematikus, rendes munka.
