Kalandozásaim Magyarországon

Mire való az a nagy flanc? Megéri?

Mire való az a nagy flanc? Megéri?

Az idei, pesti “csúcstalálkozón” megint megállapítottuk a lányommal, hogy Budapesten turistának lenni jó.

Csak ne maradjon az ember egy hónapnál tovább, ne kerüljön túl szoros kapcsolatba a hivatalokkal, ne nézzen helyi híradókat a tv-ben, és hallgasson klasszikus zenét a rádióban. Akkor nagyon jó itt. Vannak gyönyörű épületek (a pusztuló értékek felett átsiklik a turista tekintete), lehet jókat enni és inni, sétálni, kulturális programokra járni,  jó emberekkel találkozni (a nem jókat kikerülni), aztán elmenni egy olyan országba, ahol működik a jogállam, kiszámítható a jövő.

A gyerekeim mindig nagyon jól érzik magukat, mert betartják a fenti szabályokat.

De amíg itt él a mamám, én nem tudok teljesen turistaként viselkedni, bár gondosan ügyelek arra, hogy bizonyos mértéken felül ne legyek itt. Elmenekültem, mielőtt belesüppedtem volna a végtelen magyar pesszimizmusba, és ma sem látok más megoldást aktivitásom és tisztánlátásom megőrzésére, mint azt, hogy az év nagyobbik részét másutt töltöm. Viszont ma már senki nem mondhatja, hogy nem tudom mi a helyzet Magyarországon. Sőt, bizonyos értelemben ez az itt is meg nem is lét, a távolságtartás, a valóságot élesebb kontúrokkal rajzolja meg. Meglátom azt is, amit mások, a napi rutinba süllyedve nem mindig vesznek észre. Éppen ezért most egy sorozatot indítok olyan témákról,  olyan történésekről, amelyek során tetten érhető a kint is-bent is látásmód, hátha lehet belőle valamit tanulni. Tudom, most sokan azt fogják mondani, hogy mit osztom itt az észt, amikor nem vállalok sorsközösséget ennek az országnak a lakóival… nos, én vállaltam volna, ha hagyják… és most is meggyőződésem, hogy az ország jobb sorsát nem az éppen regnáló politikusoktól kell várni, hanem tenni kell érte – mindenki a maga módján. Én az írással teszem.

Befektetés a saját életminőségembe

Az Egy nap a városban blog sorozatot indított “menő lakások” címmel. Nekem is szerepel ebben a sorozatban két lakásom, de a többi lakásról szóló tudósítást is élvezettel olvasom. A hozzászólásokat is. Legutóbb egy újlipótvárosi lakás-átalakulás kapcsán feltűnt az, hogy mennyire  megoszlanak a vélemények a megéri vagy nem kérdés körül. Egy 62 négyzetméteres lakást 9,5 millióért vettek, amire 7,5 milliót költöttek, nagy alapossággal, minden részletre kiterjedő odafigyeléssel.

Sok ez, vagy megéri? – ez most a kérdés. A kérdésre akkor tudunk adekvát választ adni, ha megkérdezzük, hogy mi volt a célja az átalakításnak? A történetből az derül ki, hogy a tulajdonos fiatal pár beleadta szívét-lelkét, háromezer munkaórát, nem csak a pénzét ebbe a lakásba – ami az otthonuk.

A hozzászólók jó része “elfogadná” a lakást, vagyis tetszik neki, de mégsem adna érte ennyi pénzt. Nekem ez ütött szöget a fejembe…

Ha “átlaglakásban” gondolkodunk, akkor Újlipótvárosban egy beköltözhető, se íze, se bűze 62 négyzetméteres lakásnak az ára kb. 14 millió.  Abba is kell bútor, különböző használati tárgyak. Ha a legegyszerűbb IKEA bútorokat vesszük is számba (nekem két lakásberendezés okán máris ott kattog a számológép), akkor az alsó hangon kétmillió. Az emberek azért nem kalkulálnak ezzel, mert ritkán vesznek egyszerre egy teljes lakásberendezést. Vonszolják magukkal a régi tárgyakat, ha célszerű, ha nem, és időnként kiegészítik valami IKEA vagy KIKA tömegtermékkel. Nincs ezzel baj, csak látni kell a különbséget amikor megcsodálunk egy olyan belsőt, amiben minden tárgyat gondos kezek választottak ki, sok munkával egyedivé tették a tucatterméket. Mindegy, hogy az én vizuális világom más, nagyon sokra értékelem a gondosságot, azt az odaadást, ahogy ezt a térkapcsolatot kitalálták és megcsinálták. A környezet és a maguk iránt érzett szeretet ömlik a képekről – az igényesség és az önbecsülés. Ez nem fontos? Szerintem pedig ez a legfontosabb!

Ez a pár, minden bizonnyal jól érzi magát otthon. Jó érzéssel kelnek és fekszenek, esznek és fürdenek, szívesen töltik az idejüket abban a térben, amiért megdolgoztak. Ez az övék, nem csupán a földhivatali bejegyzés szerint, hanem főként azért, mert az ő személyiségüket tükrözi. Nyilvánvalóan nem azért csinálták, hogy haszonnal eladják, és aztán üljenek a zsák pénzen egy “átlag-kecóban”. Vannak emberek, akik hajlandók a saját jóérzésükbe befektetni! Az életet nem átmeneti szálláshelyként kezelni, hanem megélni minden nap, minden óráját. Ami gyönyörű ebben a lakásban, az pont az, hogy merték felvállalni – ők ilyen környezetben szeretnek élni! Francba a társadalmi elvárásokkal, éljünk úgy, ahogy jól esik!

De mi lesz akkor, ha el akarják adni? – kérdik, mintha a magyar háztartások mobilitása a csillagos eget karcolná! Viszont a legutóbbi ingatlanforgalmi statisztika szerint is, a lakáskeresők java ma már szeretne teljesen felújított, jó állapotú lakást venni, és miután pont ezekből kevés van, míg a “középszarból” Dunát lehet rekeszteni, egy eladásra kínált jó lakás nagy eséllyel találja meg megfelelő vevőt.

Egyfajta életminőség...

Egyfajta életminőség…

Üzleti értelemben is felvethető a kérdés, éppen az általam publikált lakásokkal kapcsolatban. Le is támadtak, amikor “elárultam”, hogy a 11 millióért megvett 54 négyzetméternyi lakásra 14 milliót költöttünk, mindennel együtt. Igaz, 90 négyzetméternyi hasznos alapterületen két különböző méretű lakást alakítottunk ki, amelyek azonban nem tekinthetők két különálló lakásnak, mert a háztartási helyiségük, a főbejáratuk közös, vagyis amolyan kétgenerációs lakás, nagyobb családoknak. “Azért ahhoz elég fanatikusnak kell ám lenni, hogy egy 54 nm-es kecóba összesen 24 millát öljön valaki – pláne aki eddig nem lakott benne. Életében nem adja el annyiért abban az utcában, abban a házban. Tehát ha befektetésként nézzük, akkor bukta. De akinek pénze van extrém önmegvalósítani, az végülis miért ne tegye ugye ” – írta egy hozzászóló. Nos, nem 24 hanem 25, de szó sincs holmi önmegvalósítósdiról, hanem nagyon precíz üzleti tervről, igaz, 10 éves megtérüléssel.

Az alapos építés, felújítás ugyanis hosszú távon térül meg – anyagilag.

Az életminőséget tekintve viszont azonnal! Aki nem hiszi, költözzön be a következő, felújítás előtti lakásba egy hónapra, majd rögtön azután költözzön egy olyanba, amit most újítottunk fel. A kettő közötti különbség az életünk minősége iránti érzékenység. Ha valakiben ez nem létezik, akkor senki nem fogja meggyőzni arról, hogy megéri a lakókörnyezetünkre költeni…

és egy másik fajta...

és egy másik fajta…

Rengeteg igénytelenséggel találkozik az ember, ha ingatlanokkal foglalkozik Magyarországon. Minap is láttam egy valamikor, a XIX. század végén épült házat, amiben szerencsére még nem lopkodták le a kovácsoltvas függőfolyosó-rácsokat, ahol a rég kiveszett igényesség még tetten érhető volt az eredeti részletekben, de minden, amit a II. világháború után csináltak az bóvli, és a mai tulajdonosok életvitele, ahogy elhanyagolnak mindent, megszentségteleníti  a múltat.

Hinni szeretném, hogy egyre több fiatal ember Magyarországon is, jó befektetésnek tartja majd kényelmes-szép-egyedi lakást kialakítani saját használatára, mint ahogy jó minőségű cipőt, ruhát, autót és telefont vesz magának, hiszen ezek azok a használati tárgyak, amelyekkel nap mint nap érintkezik, és nem azért vesz meg egy okos telefont, hogy kiessen a szomszédja szeme az irigységtől, hanem mert hasznosnak véli a saját maga számára. Megéri.

Comments Closed

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.