Mediterrán ház Magyarországon?
Időnként kibújik belőlem a várostervező… Amikor azt hallom, hogy valaki egy budai faluban mediterrán családi házat akar építeni, akkor nekem, aki évtizedeken át élt mediterrán környezetben, furcsa érzésem támad… Mit jelent a mediterrán jelző ebben az esetben?
Félreértés ne essék, én imádom a Földközi tenger térségét, az éghajlatot, az ősi építészetet, a pátió-s vagy átriumos házakat, és még kapcsolatot is tudok teremteni a magyar vidékeken ismert verandás, tornácos falusi házakkal.
Amíg a pátió ugyanazon épülete vette körbe a belső kertet Spanyolországban, addig a magyar falvak jellegzetes, oldalkertes beépítse tette lehetővé, hogy kialakuljon a zárt kert.
Nagymamámék kovácsházi háza, a háború előtt, az utca felé az üzlethelyiség mellett három szobával, a telek mélységében pedig a többi helyiséggel, egy L alakzatot írt le, aminek az öblén széles veranda fűzte sorba a szobákat, aztán a nagy konyhát. A sarokhajlatban lehetett lemenni a pincébe, amely felett a hatalmas kamra polcai követték a lejárat lépcsőzését. Nemrégiben, két családiház-felújításnál is alkalmaztam dédapám frappáns ötletét…
A verandától 4-5 méterre volt a diófa, alatta gondosan nyírt buxusok és a hatalmas asztal az árnyékos teraszon, amit oly sokan ültek körbe. Kezdetben a dédapám, dédanyám és az üzletben, a csizmakészítő műhelyben dolgozó segédek, inasok, aztán nagymamám és a férje is.
Apám még ismerte a nagy nyüzsgést, három generáció közös munkáját és hétköznapi életét, aztán találatot kapott a ház egy része, amit lebontottak végül, elvették az üzletet, a műhelyt, befalazták a „tapétaajtót”, ami a műhelybe vezetett nagyanyámék hálószobájából, az utcai szobák egyikét kiutalták egy jó elvtársnőnek, és a család örült, hogy azért már másodszor is megmenekültek, legalább a házukban maradhattak.
Az én gyerekkoromban már sokkal kevesebben ültünk az asztalnál, de felejthetetlen élményem marad a ház, ahol a nyarakat töltöttem és beleégette a tudatomba, hogy a jól működő otthon kiszolgálja és tükrözi is a benne lakók életét, hogy a szépség a hasznossággal jól megfér, és nincs semmi, ami csak úgy van ott, megalapozott ok nélkül.
A házat régen lebontották, amikor a falu várossá növekedett és központi fekvése miatt az önkormányzat – akkor még tanácsnak mondták – kisajátította. Azóta sem jártam ott, és már csak én élek, akinek az emlékeiben oly tisztán áll az a ház, amit dédapám építtetett, fiatal emberként.
A belső udvarok intimitása lenyűgöző tud lenni modern építészeti eszközökkel is.
A lényeg nem az oszlopok formája, vagy a térburkolat fajtája, hanem a gondolat, miszerint a belső tereket egy olyan külső térrel kapcsolom össze, ami még mindig megőrzi a privát szféra bensőségességét.
Ráadásul, a közlekedők, amelyek óhatatlanul megjelennek, ha egy házban két-három szobánál több van, nem csupán négyzetméterpazarló elemek, hanem a külső és a belső tér közti átmenetet is képzik, vagyis íly módon puszta létükben már megvan a kettős funkció, ami mindig fontos, tervezést vezérlő elv.
A ház belsejében lévő sötét folyosó helyett a közlekedők a téralkotás különleges eszközévé magasztosulnak.
Vagyis lehet mediterrán házat építeni Magyarországon, ami nem tájidegen, nincs ellentmondásban a hely építészeti kultúrájával, és adekvát választ ad a XXI. századi család igényeire is.
A mediterrán belső kert ráadásul funkcionálisan tagolja a telket – a nappalival, az étkezővel közvetlen kapcsolatban van a szabadtéri nappaliként funkcionáló rész, míg az oldalkertekben remekül lehet fűszernövényeket, zöldséget termeszteni, a garázs-bejáró burkolt része pedig nagyszerűen hasznosítható labdázó-térként – nemcsak az amerikai filmek családiházaiban.
Nagymamám virágoskertje pótolta a ház lebontott részét, a kocsibejárótól pedig egy csodás margaréta-bokorsor választotta el a kiskapun bejövő gyalogosokat. Innen vágott le minden péntek délben virágokat a verandán lévő vázába. Sose láttam azóta se olyan gyönyörű margarétákat, és megtanultam, hogy a virágoknak alapvetően a kertben a helyük – egy héten egyszer kapunk tőlük egy csokrot az asztalunkra. Valószínűleg ezért nem tűrök meg cserepes virágot a lakásomban, de minden pénteken igyekszem egy kis virágot tenni a vázába… A kocsibejáró túloldalán, Veronka néni háza tövében Dáliák magasodtak, így az öreglány csak a padlásról tudott leskelődni felénk. Nagyanyám éles szeme mindig kiszúrta, és elég hangosan meg is jegyezte, hogy „na gyerekek, viselkedjetek rendesen, nehogy rossz híretek vigye Veronka néni”.
A virágoskertet egy fa lécekből álló kerítés választotta el a háziállatok birodalmától, ahol tyúkok, kacsák, libák, pulykák és ha az istálóból kiengedte nagyapám, akkor tehenek és lovak is szabadon mászkáltak. Esténként, megengedte, hogy felkapaszkodjak az egyik lóra, míg ő kantáron vezette itatni a gémeskút melleti vályúhoz. A vályúban mindig friss víz volt, mert az itatás után a maradékot kiengedte az úsztatóba – a kacsák, libák nagy örömére. Nyár elején az én dolgom volt kitakarítani az úsztatót, és a jutalom, hogy egy napig volt házi medencénk, ahova csak mi, gyerekek mentünk fürödni a nagy melegben. A kacsák csak másnaptól használhatták.
A háziállatok birodalmához tartozott a kutya is, se a virágoskertbe, se a mögötte lévő zöldség-gyümölcsösbe nem ugrándozhatott. A macska persze elegánsan átmászott minden kerítésen, de a házba csak egy héten egyszer mehetett be, akkor is csak egy helyre – a nagy kamrába, hogy elfogja, ha bepofátlankodott oda egy egér. Péntek délután aztán ki is sétált nagyanyám után, és a kiskonyhában, ahonnan a kemencét fűtötték a kenyér és a kalácssütéshez, megkapta a maga jutalom-tejét.
A „haszonkert”, ahol a megytől az őszibarackig minden Magyarországon honos gyümölcs megtermett, egy kis szőlőlugas is volt a méhes előtt, szépen rendben sorjázott a veteményes. „Szaladj, hozz egy fej salátát” – mondta néha a nagymama, bár az asztalra kerülő zöldségeket a dédi feladata volt begyűjteni minden nap. Amit jónak talált, azt főzött a nagymamám – sosem volt kérdés, hogy mi lesz az ebéd – ami megterem a kertben, amilyen csirkét, kacsát, libát levágásra ítélt a dédi. Ő szedte le a málnát, a málnahabhoz, a kerítés melletti bokrokból, a szedret a főtt húshoz való szószhoz, és ő döntötte el, hogy van-e annyi mák, hogy aznap mákos tészta legyen.
Persze, a hatalmas kamrában volt minden, ami egy háztartáshoz kell, liszt, cukor tízkilós nagyságrendben a felhajtható tetejű ládákban, savanyúság és befőttek a polcokon körben, a lábakon álló fonott kosárban pedig a házi kenyér és a kalács, pont annyi, ami a következő heti sütésig elég.
A tervezés, az előrelátás és megfontolság jellemezte a hétköznapjaikat, imádták a földet, a növényeket és az állatokat, ami látszott a környezetükön. Nagyapám csodás csizmákat csinált és minden pénzén termőföldet vett. Vetéskor, aratáskor bezárták az üzletet és mindannyian kint dolgoztak a földeken. Túlélték a háborút, aztán minden vagyonukat elvették, nagyapám lószerszámokat javított a téeszben, amíg bele nem halt a bánatába. A nők erősebbek a mi családunkban is – nagymamám varrt, szovjet exportra kantáros kisnadrágokat. Sokszor átöleltem hátulról, ahogy hajtotta a varrógépet, felmásztam a Thonet-székre, hogy puszit nyomjak a puha arcára – „szállj le Évi, be kell fejezzem ezt a munkát határidőre” – mondta, mire én csipőre tett kézzel odaálltam mellé : ” nem szereted a gyigyántos virágodat” (sokszor gyémántos virágomnak szólított) – kérdeztem nagy hangon, mire mindig elnevette magát és abbahagyta a varrást egy percre, hogy felkapjon és agyoncsókolgasson…
De mielőtt belefeledkeznék áldott emlékű nagymamám rendezett világába, nézzük, mit is tartanak ma Magyarországon mediterrán háznak…
Hát, igen, ilyen borzalmakat…
Ezeknek a nagy zöld mezőre pottyantott épülethalmazoknak, az esetlegesen választott burkolatokkal, az értelmetlenül túlnyújtott lapos cseréptetőkkel – semmi közük a mediterránumhoz! És ez csak a külcsín, a belbecstelenség ennél sokkal nagyobb…
Amíg a nagyanyó falusi háza pontosan tükrözte az ő, akkori életformájukat, a helyet, ahol épült, ezek a házak nem tükröznek semmit – bárhol a világon rosszak lennének! Semmi kapcsolatuk a környezetükkel.
Egy ezekhez hasonló terv véleményezésére kértek fel… a következőkben részletesen kifejtem a véleményem, anélkül, hogy a konkrét tervet pellengérre állítanám – a megbízóim kérésére – és aztán leírom, hogy szerintem, miként valósulna meg egy XXI. századi család számára egy mediterrán ház, akár Magyarországon is.
Azért vígaszul a rémes példák után egy jóval búcsúzom – ezt érdemes megnézni és elolvasni a cikket. A ház Barcelonához közeli hegyekben – harmonikusan.
folytatása következik… ITT
Az elmúlt száz év…
A százéves házak-mozgalom okán rákerestem egy régi cikkemre, amit annak idején sorozatnak terveztem, de valahogy elmaradt. Ideje, hogy pótoljam, mert az, ami a hetvenes évek közepén rebellió volt, ma egyre nyilvánvalóbb, elkerülhetetlen folyamat.
Már nem csak én mondom, mint egy mantrát: „Nagy építészet akkor és ott születik, ahol létezik erős, (kulturálisan) karakteres és fizetőképes önreprezentálási igény.” – írja Pákozdi Imre, fején találva a szöget, hogy miért pont a XIX. század utolsó három évtizede és a XX. század első két évtizede volt Budapest építészeti és urbanisztikai aranykora, és akkor lehet ezt a korszakot überelni, ha tisztelettel megőrizzük mindazt ami érték, és képesek vagyunk a mai, jogos igényeket beleapplikálni.
Az elmúlt évtizedben, dacára a kudarcos központi döntések sokaságának, elindultak az alulról jövő kezdeményezések, és nem csupán a romkocsmák, éttermek, bárok tekintetében. Azok az igényes felújítással foglalkozó magánszemélyek, vagy cégek is, akik egy-egy lepusztult, de jobb sorsra érdemes lakást rendbe hoznak ma, a város ígéretesebb jövőjéhez hordják a maguk, apró tégláit. Az értetlenség, amely ezt a fajta igényességet kíséri, tele van a jól ismert irigységgel, ami a vendéglátó helyek fellendülését is kísérte, de meggyőződésem, hogy ez is elér majd egy kritikus mértéket, amikor átfordul a dolog – a mai „őrült befektetők” megértésre találnak, és ez válik majd trendivé, nem pedig az „átlaglakás”.
A 100 éves házak program ésszerű és szükséges civil kezdeményezés. Kicsit hasonlít az izraeli (és nemzetközi) Nyitott házak mozgalomhoz, csak jobban körülhatárolja az időszakot, amit bemutatni, újraismertetni szeretne. Ez a mozgalom a közösség-szervezés egyik hatásos eleme lehet, hiszen a város akkor lesz majd igazán jó, ha a lakások ajtaján kilépve a társasházak közösségi tereit is a környezetünkkel szembeni magas elvárás jellemzi, hogy aztán ez a szándék kibuggyanjon az utcákra és a köztereinkre is.
Fontos lépés a tudatos ellenállás az ostoba központi döntésekkel szemben, legyen az Zeppelin, vagy Múzeumi Negyed. Ha a magyar a passzív rezisztenciában hatékony, akkor azt kell tenni, mert ezek a szakmai-civil mozgalmak nem csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy baj van, hanem a városi környezet problémáit a társadalmi diskurzus szintjére emelik.
Pákozdi állítása azért is fontos, mert mielőtt reprezentálni szeretnénk magunkat, el kellene dönteni az identitásunkat. Valóban azt szeretné ennek az országnak a lakossága, hogy csilivili új épületekkel pötyögtessék tele a belvárost, hogy a nagyfőnökök vágyai szerinti kedvező kontextusba kerüljön a város a turisták szemében? Vagy merjük felvállalni azt, hogy egészen más okokból szeretnek idejönni az idegenek, és talán az sem megvetendő érték. Régóta mondogatom, hogy egy várost nem a turistáknak építenek, ha egyébként szeretnének turistákat is látni az utcákon… a Patyomkin-falú városokra egyre kevésbé vevő az intelligens turista – a város igazi arcát szeretne látni, és ha az is megnyerő, akkor szívesen tér vissza, elmondja az ismerőseinek, ajánlja a barátainak Budapestet.
Nem kell abban a mámorban úszni, hogy Budapest a világ második legjobb helye, csak azért, mert a CNN most éppen ezt találta ki. Mi, akik ismerjük a várost, tudjuk, hogy a hír nem éppen igaz, de nagyon jó reklám, és remekül szolgálná a városrehabilitációt, ha nem azzal a szándékkal gondolnánk erre, hogy miként lehetne kiforgatni a turisták zsebét.
A magyar sajtóban csak kevés figyelmet fordítottak a davosi Világgazdasági Fórumon felszólaló Natanjahura, pedig Izrael azon kevés országok egyike, ahol a világgazdasági válság hatása alig volt érezhető. A 2005-ben kinevezett Stanley Fischer a központi bank monetáris politikájával és az akkor pénzügyminiszter Natanjahu pedig a kormányzati kiadások csökkentésével megelőzte az összeomlást. Az izraeli miniszterelnök az ország megújulási képességével magyarázta a gazdasági sikereket, de nem szerénykedett abban a tekintetben sem, hogy mit tett a kormányzat az egyéni képességek kibontakoztatásában: racionalizált adórendszer, tehetségfejlesztő „inkubátor-program”, a szocialista egalizáció helyett az egészséges, kapitalista verseny, amelyben a „regulátorok” igyekeznek megteremteni az esélyegyenlőséget, ahelyett, hogy kockafejűvé nyomorítanák a feltörekvő cselekvőképességet.
Abban a gazdasági pangásban, amiből Magyarország mindmáig nem tud kikeveredni, amikor pár éve még jól működő építőipari cégek tönkre mennek, a nagy befektetők menekülnek az országból, meg kellene becsülni azokat az egyéni vállalkozókat, akik Budapesten építkeznek, a szó fizikai és gazdasági értelmében is. Száz évvel ezelőtt tudták a módját, hogy lehet érdekeltté tenni az embereket, hogy részt vállaljanak a nagy közös városfejlesztésben – manapság ezt is tudatosítani kellene, nem csupán az akkor épült házak szépségét csodálni.
Dzsentrifikáció
VVT_2. A városközpont
A Város Tervező Társadalom című tanulmánykötet második fejezete a városközpont. Ezzel a közel 90 oldalas résszel én is részletesebben foglalkozom majd. Mindenekelőtt felhívnám a figyelmet a fejezethez tartozó fotókra: Csanádi Gábor készítette őket – ezek valóban többet érnek 1000 szónál! Illusztrációnak itt a saját fotóimat használom, de érdemes megnézni az eredetieket.
Ez a fejezet időbeli és térbeli síkokra bontja a képet. Az ezredforduló előtti és utáni évtizedre, a két körút (kis-, és nagykörút) közötti terület, valamint a Hungária körútig terjedő sávot vizsgálja behatóbban. A KSH népszámlálási adatok csak 2001-ig voltak elérhetők a kutatók számára a tanulmány készítése során, ezért az ezredforduló utáni történésekről más forrásokból igyekeztek adatokat szerezni, mert az nyilvánvaló volt számukra is, hogy az új évezred első évtizedében a korábbi folyamatok alaposan megváltoztak.
Az adatok alátámasztották azokat a feltevéseimet, amelyeket a 2004 óta folytatott vizsgálataim alapján tettem, ám a szerzők értékítéletét nem osztom minden esetben. Vegyük példaként a dzsentrifikáció – szociológiai fogalmát, amelyet a rehabilitációs belvárosi területek esetében használnak, amikor a korábban lepusztult belvárosi területekre középosztálybeli, tehetősebb emberek költöznek, és a szegényebbek kiszorulnak onnan.
Ahol a piaci viszonyok spontán alakították a városokat, például az USA nagyvárosaiban, az múlt század közepén jellemző volt az úgynevezett szuburbanizáció – a középosztálybeli megérkezettség szimbóluma lett a kertvárosi ház, miközben a városközpont lakóépületei elslumösödtek. A belvárosokban az életminőség romlásának számos oka volt, a középosztály menekülése csak ráerősített erre a folyamatra. Ám csakhamar rájöttek azok is, akik kiköltöztek a városokból, hogy a kertvárosi madárcsicsergés nem pótolja a gazdag, infrastrukturális városi életet, és az előrelátó városvezetők is igyekeztek ezeket az önromboló folyamatokat megfordítani. Már a hetvenes évek elején, amikor főiskolásként a belvárosok rehabilitációjával kezdtem foglalkozni, találtam biztató példákat: a közös az volt a new-yorki, montreali, párizsi esetekben, hogy kreatív, fiatal, pénztelen értelmiségiek kitalálták a maguk helyét a város egy-egy lepusztult szegletében. Miután ők visszacsempészték az életet ezekre a reménytelennek látszó helyekre, a következő hullám a már pénzesebb középosztálybeli „különcöké” volt. Ily módon újra felértékelődött a belvárosi lakóhely, és ha a városvezetés okos döntésekkel is segítette ezt a folyamatot, akkor a „dzsentrik” térnyerésével a szegényebbek kiszorultak innen. Kérdés, hogy ez jó nekünk, vagy éppen ellenkezőleg? Magyarországi szociológusok hajlamosak arra, hogy a szegények sajnálatában elfelejtik azt, hogy az élet minden területén, az anyagi viszonyok határozzák meg a vásárlási lehetőségeinket, vagyis attól függően, hogy mennyi a pénzem, választok ruhát, cipőt, autót és lakást is. A boldogság-érzetemet nem az kell meghatározza, hogy hány lóerős a motor, vagy milyen márkás a nadrágom. Ugyanígy, természetes dologként kellene kezelni azt, hogy a dráguló lakásokat elhagyják azok, akik a növekvő árat nem tudják megfizetni – észre kellene venni az ebben rejlő pozitívumot is, mármint azt, hogy azok, akik a lepusztult, belvárosi lakásaikat most magasabb áron tudják eladni, másutt kedvezőbb lakáskörülményeket tudnak teremteni maguknak ebből a pénzből. Ugyanakkor, a lepusztult belvárosi lakásokat a tehetősebb, új tulajdonosok felújítják, így a lakosságcsere mindkét fél számára a korábbinál kedvezőbb életkörülményeket hozhat. (Itt azért hangsúlyozni kell, hogy ez a win-win képlet tiszta piaci viszonyok mellett érvényesül, és nem biztos, hogy a szegények akkor is nyerők, ha az önkormányzat „közvetít” ebben a lakosságcserében – utóbbira láttunk példát mind a IX, mind a VII. kerületben.)
A fogalom használata megtévesztő a magyarországi folyamatokra, egyfelől, mert a dzsentri szó a magyar kultúrkörben nem éppen pozitív jelentésű. Itt is, mint az angolban, középnemest jelöl, de míg az angol dzsentrik a kapitalista viszonyok közepette bekapcsolódtak az árutermelésbe, a középosztály dolgos tagjaivá váltak, a magyar dzsentri-fogalom azokat a lecsúszott, élősködő kisnemeseket jelöli, akik élen jártak az ügyeskedésben, miként kerüljék el a munkát. Másfelől, a budapesti szuburbanizáció sem az amerikai, klasszikus mintát követte, hiszen a városközpontból való kiköltözés, előbb a távoleső lakótelepekre – nem szabad választás kérdése volt, és később, a környékbeli településekre való vándorlást is jórészt anyagi kényszer motiválta.
Maga a visszaköltözési folyamat is különbözik a nyugati mintáktól, ahogy a tanulmányban egyébként meglehetős részletességgel ezt taglalják. Vázlatosan:
– a VI. kerületben szerencsés összhangba került az épületállomány állapota és az önkormányzati döntéshozatal – viszonylag kevés bontással, durva szerkezeti változás nélkül sikerült a terület státuszát javítani.
– a IX. kerületben egy átfogó rehabilitációs terv nyomán szisztematikusan átalakították a beépítés jellegét, vonzóvá tették a kisgyerekes családok számára.
– a VIII. kerületben a nagykörúton belül a spontán rehabilitációs folyamatokra játszott rá az önkormányzat, nagyon helyesen, itt egyre biztatóbb a helyzet, míg a Corvin környékén buldózer-technikával élesítették az ellentétet az új projekt és a totálisan lepusztult lakótömb között. Mindmáig elég bizonytalan a sikeressége annak a rehabilitációs programnak is, amely a Mátyás-tér környékét igyekszik talpra állítani.
– a VII. kerület a totális káosz, az ostoba bontások és ocsmány új épületek elegye, amit szerencsére a gazdasági válság megállított, hogy aztán szabad teret nyerjen a kreatív, civil kezdeményezés – még a buta önkormányzati reakciók közepette is „világhíressé” tegye ezt a negyedet.
Az adatok tengerében, amelyeket a tanulmány igazán bőségesen tartalmaz engem az a kérdés foglalkoztatott, hogy a helyzet leírásán túl, milyen tanulsággal szolgálnak az eddigiek, illetve milyen városfejlesztési stratégia kialakítását kellene előmozdítani, a tények ismeretében.
Erről a következőkben…
A sorozat ITT kezdődött.
Város Tervező Társadalom
A felelőtlen döntések hatása a városfejlődésre,
avagy
ami kimaradt egy tanulmánykötetből…
A véletlen, ha van ilyen, egy 2010-ben kiadott kötetet sodort az utamba, amely címe „város * tervező * társadalom” Csanádi Gábor, Csizmady Adrienne, Kocsis János Balázs, Kőszeghy Lea, Tomay Kyra jegyzi a mintegy 482 oldalt. Budapest rendszerváltás utáni városfejlődését vizsgálja. Nem az a fajta könyv, amit az ember egy csendes hétvégére magával visz elolvasni, hogy jól szórakozzon.
Engem azért hozott izgalomba, mert magam is sokat foglalkozom ezzel a témával, de forrás híján ilyen részletes kutatásra nincs módom. Viszont van valami, amit én tudok, szemben a felsorolt szakemberekkel – közérthetően le tudom írni azok számára, akiket ez érdekel. Ezért, miközben olvasni kezdtem a vaskos kötetet, megfogalmazódott bennem az a változat, amely a terjengős, tudományos szöveget lefordítja köznyelvi magyarra, miközben vitatkozik is néhány állítással.
Rögtön a bevezetővel kezdem, ahol a szerzők abból indulnak ki, hogy a rendszerváltás utáni Budapest változásainak vizsgálata lehetőséget teremt összehasonlítani a városszociológia ökológia és történeti irányzatát.
Az ökológia szemlélet a városfejlődést a gazdasági fejlettséggel köti össze – mintha minden városfejlődés egy lineáris folyamat lenne amelyben az „elől járok” mintája alapján megjósolható lenne, hogy mi fog történni a szegényebb városokban a jövőben…
A történeti irányzat figyelembe veszi az eltérő térbeli és társadalmi körülményeket, vagyis nem tartja elegendőnek azt, hogy mondjuk Magyarország az ezredfordulóra elérje a harmincas évekbeli USA gazdasági fejlettségét, hogy a településeken hasonló változások következzenek be.
Nem hiszem, hogy különösebben bizonyítani kellene, hogy az ökológiai irányzat jó ideje megbukott, azonban a történeti irányzatnak is vannak hiányosságai.
Az ezredfordulóra ugyanis drámaian megváltozott a várostervezői szemlélet, sok helyütt szembe néztek azokkal a hibákkal, amelyeket a XX. század során, maguk a várostervezők követtek el, vagy amelyekkel kiszolgálták a városfejlődés kártékony elemeit, például a motorizációt. Tehát, miközben a gazdasági és társadalmi folyamatok, térbelileg is különböző módon alakították a településeket, megjelent egy rendkívül fontos, mentális tényező, amely egyes helyeken a döntéshozók, másutt a civil szféra, megint másutt mindkettő viselkedését meghatározta.
A tudatos beavatkozás, amely radikális változásokat hozott egyes városok közlekedés-szervezésében, stratégiai tervezetében, azt bizonyította, hogy nemcsak autokratikus módon lehet fordítani a „természetes” városfejlődési irányokon, mint azt mondjuk III. Napóleon vagy Sztálin tette, hanem demokratikus módon is megnyilvánulhat az emberi értelem sorsát megjavítani képes ereje.
A magam részéről tehát úgy gondolom, hogy sem az ökológia, sem a történeti irányzat nem adhat kellően árnyalt elemzést, mert a „folyamatokat” olyan szubjektív tényezők változtathatják meg, mint egy okos polgármester, vagy egy agilis, szakmailag felkészült civil szervezet, akik munkája drámai változásokat idézhet elő egy település életében. A szocialista determinizmus talaján álló kutatóknak azonban nagyon nehéz ezt a változást leírni, azt elemezni, hogy egy-egy félresikerült döntés milyen káros következményekkel járt, pláne ezen az alapon megrajzolni egy jövőképet.
1.
A könyv első fejezete Budapest térbeli-társadalmi szerkezetet elemzi, mégpedig a KSH övezeti besorolása alapján. Öt különböző övezetet állapít meg, a hagyományos zárt sorsú beépítést, a lakótelepet, a vegyes ipari-lakó övezetet, a zöld és üdülő-övezetet valamint a családi házas övezetet.
A probléma ezzel az, hogy a beépites típusa még nem elegendő, hogy egy-egy terület jellegét meghatározzák, ennek megfelelően, óriási különbségek tapasztalhatók az azonos beépítési jellegű, ám eltérő szociális-gazdasági városi területek között. A kategorizálás mindig magában rejti a durva tévedéseket, mert ahhoz, hogy valakit, vagy valamit egy kategóriába beletuszkoljunk, egy csomó tulajdonságát sematizálnunk kell, vagyis már kezdetben elveszítünk egy sor olyan jellemzőt, ami pedig a probléma-megoldásban fontos lehet.
Éppen ezért, a magam részéről az övezeti besorolás helyett, sokkal jobbnak tartom a probléma-centrikus csoportosítást, amely árnyaltabb elemzésre ad lehetőséget.
A KSH adatok 1990 es 2001 közötti adatainak változása meg a durva övezeti besorolás szerint is mutatnak némi elmozdulást:
Bár Budapest lakossága közel 300 ezerrel csökkent, a radikális csökkenés az ipari koloniákban és a lakótelepeken volt. Arányaiban a belvárosban lakók 2,3 %-al nőttek, az üdülő övezetek lakossága pedig nominálisan is, több, mint 100 ezerrel nőtt. Vagyis, az amúgy kevéssé mobilis magyar lakosság a rendszerváltozás utáni piaci lehetőségeket igyekezett kihasználni.
A magyar várostörténetben a lakótelepek óriási károkat okoztak – szerintem. Tudom, ezzel a nézetemmel sokan vitatkoznak, de ha csak azt a két magyar várost említem példaként, amelyet meglehetősen jól ismerek ma mar, Budapestet és Pécset, akkor bizonnyal állíthatom, hogy a mai problémák jelentős része abból származik, hogy a szocialista várostervezés a lakótelep-építést támogatta, ahelyett, hogy a történelmi belváros újjáépítésére fordított volna anyagi erőforrásokat. Ezeket a rossz döntéseket nem valós gazdasági, vagy társadalmi folyamatok idézték elő, hanem rövidlátó politikusok, és az őket kiszolgáló szakembergárda, amely megideologizálta a városok területi kiterjesztését.
Amint az egyszerű, emberi racionalitás kezdett tért nyerni, a népesség mozgás iránya is megváltozott. Azonban a döntéshozók ebben a helyzetben sem látták meg a város számára célszerű irányokat, az egyéni érdekeik másfelé mozgattak a fejlesztéseket – ez a budapesti ( és a pécsi) várostörténet legfőbb tragédiája, nézetem szerint.
A fizikai körkép fejezetben a szerzők elismerik, hogy a hagyományos zártkörű, belvárosi beépítés lakásait nehéz azonos mércével mérni, míg a lakótelepeket az épületek sematizmusa miatt valamivel könnyebb.
A statisztika bizonyítja azt, amit egyébként mindenki tud: a budapesti lakások nagy többsége szűkös és kevéssé komfortos. A változatosságot még mindig a XIX -XX század fordulóján épült lakások jelentik, mert mind a lakótelepek, mind a rendszerváltás utáni úgynevezett városrekonstrukciós új építésű lakások kicsik.
Megint egy rossz döntés-sorozatnak a következményei, nem tiszta gazdasági vagy társadalmi folyamatok eredménye, hiszen az önkormányzatok vezetői megtehették volna, hogy a piaci befektetők által épített lakóparkok, vagy foghíjbeépitesek lakásai bizonyos négyzetméter alá ne süllyedjenek. Megtették ezt már más országokban is, amikor a lakásállomány összetételének a javítása érdekében kimondták, 70 négyzetméteresnél kisebb lakások nem kapnak építési engedélyt. Egy ilyen döntéssel, nulla állami befektetéssel, húsz év alatt merőben más lenne ma az ingatlanpiaci kínálat, ár-értek arányban sokkal jobb helyzet alakult volna ki. De az önkormányzati vezetők kapzsisága, rövidlátása tovább növelte a kis alapterületű, gyenge felszereltségű lakások számát. Még arra sem fordítottak figyelmet, hogy korszerű energetikai rendszereket követeljenek meg a beruházóktól.
Döbbenetes, hogy meg 2001-ben is csak a budapesti lakások majd 10%-a komfort-nélküli, vagyis nincs víz és csatorna !
A társadalmi körkép azzal indul, hogy a szerzők elismerik – egy adott terület státuszát nem az épület állomány fizikai állapota, hanem az oda költözött, vagy költözhetett lakosság státusza alapvetően határozza meg. Itt hozzátennem azt is, hogy ez nem holmi gazdasági-iskolázottsági különbség alapján kategorizálható különbség. A kulcsszó az igényesség. A környezetünkkel kapcsolatos igényesség tanulható, de el is veszíthető képesség, amire példa, a magyar lakásállomány államosítása utáni helyzet. A rendkívül igényesen megépített II. világháború előtti házak államosítása leszoktatta az emberek nagy részét arról, hogy a lakása, vagy annak környezete értékeit megóvja.
Az a szemlélet, amely természetes volt az egyszerű falusi portatulajdonos számára is, miszerint a házát rendszeresen karban kell tartania ahhoz, hogy egyszer rá ne dőljön, kiment a divatból, a rendszerváltás utáni tulajdonosok igénytelensége mind a mai napig ható tényező a budapesti városrészeket illetően.
Később, a könyv kitér a belváros rehabilitációs próbálkozásokra, de már itt érdemes megjegyezni, hogy az is a rossz döntések sorát szaporítja, ahogy az állami lakásállományt fillérekért átadták a korábbi bérlőknek, miközben az évtizedek óta elhanyagolt felújítások elvégzésére semmilyen biztosítékot nem építettek be a rendszerbe. Ez vezetett el ahhoz, egyesek nagyszerűen meggazdagodtak a lehetőségen, de a minőségi javulás esélyét elvesztegették az ostoba vagy korrupt, esetenként változó jellemű politikusok.
A demográfiai adatokból sorra kiderül, hogy a hagyományosan városias negyedek őrzik meg legstabilabban a népesség összetételének változatosságát, ezek a területek, amelyek leginkább ellenállnak a szegregációnak. Ezt a szerzők is elismerik, bár figyelemre méltó a fejezet zárószavában ejtett megjegyzés: ” a szegényeket a város frekventált részeiről kiszorító folyamatok erősödése” – amely a várospolitikai és piaci tendenciákat is negatív felhanggal jellemzi. Holott csak arról van szó, hogy a belvárosi területek végre valós értékükhöz kezdenek közelíteni, és ahogy az ingatlanok egyre drágábbak, azok, akik ezt az árat nem hajlandók, vagy nem tudják megfizetni, másutt fognak lakni. Senki nem hánytorgatja fel, hogy a Rózsadombon nincsenek nyomortanyák, de a „nyócker” lakosságösszetételének változása megdöbbenti a még mindig szocialista egalizáció talaján gondolkodó szakembereket.
A következő fejezet: A városközpont – a tanulmánykötet tematikáját követve folytatom a sorozatot.
Kazisztán
Észosztás, belepofázás, okoskodás a közügyekkel kapcsolatban. Kazi bácsi blogja, a Kazisztán – „közélet aktuális kérdéseit fejtegető cikkeket ajánl, elemez, továbbgondol, illetve néhány esetben saját álláspontot fejt ki, amivel természetesen nem kötelező egyetérteni.”
Beleolvastam és együttműködést ajánlottam, ugyanis Kazi bácsi pont úgy ír, ahogy a podo-pro.hu küldetése szól: „A www.podo-pro.hu fő profilja a környezet-közösség-kultúra hármasa, amely lényegében magába foglalja a mindennapi életünket. A www.podo-pro.hu közösségi magazin igyekszik lenni, olyan szerzőket fog össze, akik az adott témáról hitelesen és közérthetően tudnak írni.”
Egyelőre Kazi bácsi blogbejegyzései közül válogattam néhányat, és minimálisan szerkesztve (magyarul: meghúzva) másodközlésként adjuk közre, az eredeti blog linkjét is megadva, aztán, majd meglátjuk, hogy ez az együttműködés mennyire tud megerősödni, ha ez lap már stabil anyagi alapokra kerül, és Kazi bácsi is hajlandó lesz inkognitóját feladni.
Jó volt látni, hogy ilyen sokan kimentek október 23-án a tüntetésre, jóval többen voltak, mint március 15-én. Számháborúba nem bocsátkoznék, de 50-60 ezren biztosan lehettek.
Volt a közismert dal, amit mindenki meghallgatott és megnézett, mindenkinek az agyában pörgött a refrén. Nem a művészet csimborasszója, de kétségkívül kifejezi a csoportosulás mondanivalóját. Ezzel kapcsolatban elhangzott a Mandineren egy válasz, aminek a bornírtsága és cinikussága engem eléggé zavart. A nagy társadalmi változások kigondolói (például Kossuth, Széchenyi, Deák, de akár Rousseau vagy Montesquieu) túlnyomó többségében a kandalló melegénél vetették papírra elveiket, és azon gondolkodtak, hogy vajon milyen bort kortyolgassanak este. Nyilván voltak lengyel hajógyári munkások is, de ez kevésbé jellemző. Az értelmiségnek, van egy olyan feladata, hogy népmozgalmak élére kell állnia, ’56 októberében is egyetemisták kezdtek el tüntetni. Arról meg nem venni tudomást, hogy a piacképes tudással rendelkezők lábbal szavaznak, és lelépnek ebből az országból, pörköltszaft ide vagy oda, igen szerény meglátásom szerint égbekiáltó korlátoltságra vall.
Aztán jön Kumin Ferenc írása, aki nagyjából maga sem tudja, hogy mit akar, de leginkább arra céloz, hogy jó kommunikációs érzékkel megáldott újgazdagok hóbortja ez az egész mozgalom. Persze van olyan is, aki ezt komolyabban elemzi. Nekem csak egy egyszerű benyomásra futja: szerintem a mérsékelt jobboldali értelmiség hangadói arisztokratikus megvetéssel viseltetnek minden ilyen kezdeményezés iránt. Az ideák toposzai az elefántcsont-toronyban nyilván sokkal izgalmasabbak.
Természetesen megvannak a Millának is a maga hibái, de ennyi embert rég szólítottak már meg, ami annak fényében lényeges, hogy az LMP kezd elhalni, a bizonytalanok aránya pedig 55% körül van. Persze lehetnek valakinek ellenérzései, szóvá teheti, hogy egyelőre kevés a cselekedet és sok a beszéd, naponta van kisebb–nagyobb tüntetés, de a kezdeményezés akkor is bíztató. Amíg ezt kulturált formában teszi, nem is gond, a szervezett Facebook trollkodás már annál inkább.
Ami elsikkad, hogy a Milla lényege épp a sokszínűségében rejlik. Megjelent egy szakszervezeti, egy esélyegyenlőségi, egy kulturális és egy szabadságjogi vonal, amelyek követelései viszonylag nehezen rendezhetőek egységes programmá. Azonban nem is cél az, hogy egy felülről irányított, végtelenül központosított pártgépezetet uraljanak, amire talán ismerhetünk ma példát. Úgy gondolom, hogy itt alakulhat ki az a nemzeti minimum, amiért talán 1989-ben Orbán is harcolt volna Demszkyék mellett. Most nem a kötelezően kifüggesztendő pártmanifesztumra gondolok, és nem is az alkotmány asztalára, illetve más giccsre, ami lejáratta a nemzet fogalmát. Itt olyan alapértékekre tessék gondolni, mint a valós pluralizmusra épülő demokrácia, a közigazgatás normális működése, a sajtószabadság, a művészeti szabadság, a közélet feletti civil kontroll, a minőségi közszolgáltatások iránti igény, a kiszámítható, befektetőbarát gazdasági kormányzás, amely nem zárja ki a legelesettebbek segítését. Ezek korlátozottságának, illetve hiányának következményei mostanság válnak kézzel foghatóvá, az elvont elmélkedések köréből most kerülnek a jelen rideg valóságába.
Ugyanis egyre több embernek lesz elege a kirekesztő, aki nem velünk az ellenünk van politikából. Egyre több embert fog zavarni az egészpályás letámadás, ami nem tűr ellentmondást vagy különvéleményt. Mind többen és többen vetik föl, hogy a megszerzett hatalommal kezdeni is kellene valamit, nem állandóan a kommunistákra mutogatni és fröcsögni. Sokak jönnek rá, hogy a király meztelen, és Szíjjártó lózungjai mögött nincs tartalom, mivel itt csak a kommunikáció a lényeges. Eladni bármit bármi áron, mindezt úgy, hogy a tévedhetetlenség látszatát fenntartsák. Napról napra mondják ki tömegek a nem tetszik a rendszer mellett, hogy miért nem tetszik, és hogy mit szeretnének.
Nyilván a Millát még áthatja az amatőrség bája, de amint ez letisztul, és valami egységes gondolat fogalmazódik meg, előfordulhat, hogy végre nem azon kell töprengenünk, hogy a darabokra hulló MSZP vagy a Jobbik adja föl az utolsó kenetet ennek az országnak…
Ön(fenntartó)kormányzat_15
Vígságok
Egy településen, éppen úgy, mint egy család vagy egy ország életében, vannak kötelezően megoldandó problémák, szükségletek, amelyekről minden körülmények között gondoskodni kell. Kenyeret nem lehet pótolni cirkusszal. Nagyon jó cirkusszal sem.
Másfelöl persze, a kultúra életünk része kell legyen ahhoz, hogy embernek és ne igavonó baromnak érezzük magunkat.
A kultúra pénzbe kerül, és abban a koncepcióban, amelyben a bevételek és kiadások egyensúlyban vannak, meg kell találni a forrást a kultúrális és sport-kiadásokra.
Nem úgy, hogy állambácsi (az adófizetők zsebéből) fizeti a cehhet, vagy még nagyobb kört leírva, az EU-ból reméljük a pénzt. Tudomásul kell vennünk, hogy nincs „idegen forrás”, minden, amit elköltünk, az a mi zsebünből kerül ki, és jobb, ha világosan látjuk a pénz útját, mintsem azzal ámítsuk magunkat, hogy semmi közünk hozzá, miből támogatjuk a kultúrát.
Most is példával kezdem, hogy a leülepedett világképet, amely a kultúra finanszírozásával kapcsolatban a magyar fejekben van, kissé összezavarjam. Még véletlenül sem gondolok arra, hogy például, a Káli medencei alaphelyzetben, a kultúrát úgy kell kipipálni, hogy a településeken élő hírességek, zenészek, színészek, képzőművészek ingyen ajánlják fel szolgálataikat a lakosság szórakoztatására. Az alkotó ember, a művész jogait messzemenően tiszteletben tartva lehet csak olyan rendszert kialakítani, ami hosszú távon működőképes.
A Becálel (képző-, és iparművészeti) Akadémiát 1906-ban Borisz Sác alapította Jeruzsálemben. Állami támogatást nem várhatott (Oszmán Birodalom), és növendékei többsége is nincstelen jemeni zsidó volt. Ideológiai alapon pedig sokáig nem lehet egy iskolát fenntartani. Éppen ezért az iskolát iparművészeti műhely egészítette ki, és az onnan kikerülő tárgyakat bizony eladták, hogy fedezzék az iskola kiadásait. Az eladás érdekében Sác kiállításokat szervezett, üzletet nyitott Jaffón. Viszont éppen azzal, hogy az akadémiát egy kézműves műhely egészítette ki, egy csomó embernek munkát is tudott adni. Később, 1954-ben Ruth Dayan (Mose Dayan felesége) a bevándorló, keleti zsidók kézműves hagyományait ötvözte egy magyar zsidó divattervező nő rendkívüli képességeivel, amikor létrehozta a Maskit márkát. Olyan, eredeti, divatos termékeket alkottak, hogy ma már múzeumi tárgyként tartják számon a sivatagi köpenyt, amely a maga korában sem volt olcsó darab.
Vagyis az, hogy valaki művészettel foglalkozik, nem jelenti azt, hogy egy kis egészséges üzleti szellemmel kiegészülve, ne tudná megteremteni az anyagi függetlenségét, amely persze, sok esetben az alkotói függetlenséghez is nélkülözhetetlen. Budapesten is volt erre már példa, amikor egyébként elismert képzőművészek romkocsmákat rendeztek be, hogy megélhetésükről gondoskodjanak, és ez semmit nem von le képességeikből, sem pedig abból az alkotásból, ami íly módon készült.
Magyarul – egyáltalán nem biztos, hogy állami köldökzsinór nélkül kevésbé jó művészetet kapnánk, tehát a kulturális élet szereplői is át kell értékeljék a lehetséges forrásokat, amelyekhez hozzájuthatnak. Az éppen aktuális hatalom által finnanszírozni kívánt gigantikus projektek helyett a „kultúra-fogyasztásnak” olyan formái célszerűek, amely közelebbről érintik meg a célközönséget. Ehhez pedig az kell, hogy a kisebb közösségek szintjén dőljön el, hogy mire adható közösségi támogatás, és mire nem. Vagyis, a kultúrális és sportkiadások egy részét az önkormányzati szinten képződő forrásokból, közvetlenül érdemes finanszírozni.
A PODO-rendszer erre tartja fenn az ingatlanbérletekből származó jövedelmek adóját. Mindkét eleme fontos ahhoz, hogy ne csak egy elvileg szedhető adó legyen, hanem megszüntesse a mai fekete-piaci rendszert: az egyik az adó alacsony mértéke (10%), a másik az, hogy helyben szedik és helyben költik el. Kisebb közösségen belül az ilyen jövedelmet eltagadni kevésbé „sikkes”, különösen akkor, ha mindenki tudja, hogy minek a fedezetét jelenti a bevétel.
Minden kulturális projekt esetében az egyéni aktivitást kell támogassa a közösség, vagyis ahhoz, hogy egy projekt, egy intézmény az önkormányzati keretből támogatást kapjon, már le kell tudni tennie valamit az asztalra. Erre kitűnő példa a Spinoza Ház, amely réges-régen megérdemelte volna, hogy az önkormányzat elismerje a városért és a kultúráért végzett, sokéves munkát azzal, hogy minimális, de rendszeres támogatásban részesíti azt, ami jó, amire igény is van, és az életben maradásához csak minimális közösségi befektetés kellene.
Ön(fenntartó)kormányzat_14
Fejlesztések forrása
Míg a bázisadó a település folyamatos fenntartásának forrása, a fejlesztéseké a srófadó.
A srófadó a beruházásokat adóztatja, mégpedig az adott terület értékének növekedéséből származó ingatlantulajdonosi gazdagodást.
Az nyilvánvaló, hogy Budapest belvárosában egy alacsony beépítésű telken megépíteni egy jóval intenzívebb beépítésű projektet extraprofittal jár, és ennek megadóztatása jogos, de milyen srófadót vethet ki, hogy a példánknál maradjunk, a Káli medencei önkormányzat ? Ha pedig nincs srófadó-bevétele, akkor miből fejleszt?
A srófadó településfejlesztés-szabályozó volta abból fakad, hogy az egész országban bevezetésre kerül, így a telekárak különbözőségén túli ösztönző-visszafogó szerepet játszik. A már most is zsúfolt városi területeken visszafogó szerepe van, míg a beruházásokra éhes vidékeken, alacsony mértéke ösztönzően hat. Ugyanakkor, a terület besorolásának megváltozásából (mezőgazdasági területet ipari övezetté, lakóterületté, stb.) származó többletérték nyilvánvalóvá tétele az önkormányzatot a mostaninál jobb alku-pozícióba helyezi.
Példánknál maradva, addig a küszöbértékig, amíg az önkormányzat beruházásokat akar vonzani a területére, üzleti tervében feltüntetheti, hogy az első jelentős beruházás (a magas szinvonalú idősek otthona, a hozzá tartozó egészségügyi központtal) srófadómentes és az önkormányzati területért hosszútávú szolgáltatási szerződést köthet a beruházó, ami előnyös mindkét félnek, hiszen a beruházás összegét csökkenti, ugyanakkor a településen élő idősek szociális ellátása egy korábban elképzelhetetlenül magas szinten oldódik meg, mondjuk 30 évre.
Ugyanakkor, a településcsoport lakosságszámához, meglévő vállalkozásaihoz viszonyítottan hirtelen egy olyan társaság csatlakozik, amely könnyebbé tesz bizonyos infrastrukturális beruházásokat, és ezzel elindít egy pozitiv spirál-folyamatot. Az elsőséget ily módon „jutalmazza” a rendszer, hiszen az élet követelményeihez alkalmazkodóan dinamikus. Viszont, a srófadó léte előrevetíti azt a helyzetet is, amikor a beruházások már nagyon is szeretnének ide jönni, de ezért a lehetőségért már egyre nagyobb összegű adót kell fizetniük, vagyis a tőkét arra inspirálja, hogy ragadja meg az elsőség lehetőségét.
A srófadó nem csodaszer. Még Budapest belvárosában sem. A budapesti politikusokból való kiábrándultságom akkor érte el a csúcsát, amikor nekik megcsillant a szemük az új adófajta lehetőségétől. A srófadó ugyanis együtt hat azzal a településfejlesztési koncepcióval, ami meghatározza a fejlesztés közmegegyezéses irányát. Tehát arról nincs értelme álmodni, hogy majd jönnek a pénzes befektetők, és attól minden jobb lesz egycsapásra! A sikerért meg kell dolgozni ebben az esetben is, tehát azt az előkészítő munkát, amely egy-egy új önkormányzat területén lévő adottságokat felméri, konkrét üzleti tervvel keres megfelelő befektetőt és hosszútávú stabilitást jelentő szabályozókkal kínál kölcsönösen előnyös lehetőségeket – nem lehet megspórolni.
Miközben ezen a sorozaton dolgoztam, lezajlott az éves főépítészi konferencia, egy kivételesen sikeres balatonparti városban: Balatonfüreden. Az esemény kapcsán Marthi Zsuzsa vezető településtervező írta le gondolatait a Balaton környékének fejlesztésével kapcsolatban. Nem beszéltünk össze, de mondandónk összecseng.
Előző rész: 13
Következő rész: 15 Vígságok
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_13
Közbiztonság
Ahogy a bogotai példából kitűnt, a közterület minősége nem csak a lakosság komfortérzetére van jótékony hatással, hanem a közbiztonságra is.
Az elmúlt évtized magyarországi bűnözésének 70-80%-a a vagyon elleni bűncselekmény. Kriminalisztikatörténeti tény, hogy Magyarországon az európai környezethez képest mindig is magas volt az emberölések (és az öngyilkosságok) száma. Az elmúlt tíz évben azonban e magas érték is megkétszereződött. A társadalmat súlyos és igen szerteágazó korrupció terheli, de ezek jelentős része feltáratlan marad. A szervezett bűnözés az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején jelent meg. A századvég bűnözésének új vonása a számítógépes csalások.
A bűncselekmények döntő többségét férfiak követik el, aránytalanul felülreprezentált a 15-25 éves korosztály. Nagy számban találhatók egyedülállók, nagyvárosban élő személyek, akikre jellemző a gyakori lakóhely-változtatás. A fiatalok lemorzsolódnak az iskolarendszerből, családi kapcsolataik szétesettek, és általában a társadalmi struktúra alsó rétegeihez tartoznak. Hazai sajátosság, hogy a kiskorúak lélekszámának csökkenése ellenére a fiatalkorú bűnelkövetők aránya nő.
A bűnözés magyar sajátosságai alapján az okokat a rendőrség a következőkben látja: a második világháború után lezajlott mobilitás, migráció, életformaváltás következtében kialakult és tömegessé vált az „elgyökértelenedés”, a városba áramlás, az emberi lakóhelynek alkalmatlan munkásszállók, a lakótelepi elidegenedés, a falvak megtartó erejének elvesztése, a helyi közösségek kiüresedése, szocializációs szerepük elvesztése. Az erkölcs- és normanélküliség légkörében eltúlzott szerepet kapott a jogi szabályozás és a jogsértések szankcionálása, ami fokozta az állam amúgy is túlburjánzott bürokratizmusát, gyengítette a jogkövető magatartást, viszont általánossá tette az állampolgár kiszolgáltatottságának érzését. Megnőtt az anyagi és létbizonytalanság, óriási méreteket öltött a munkanélküliség, növekedni kezdett a hajléktalanok száma.
Hozzá kell tenni, hogy az elidegenedés nem csak a lakosság körében problematikus, hanem a rendőrség és a helyi lakosság kapcsolatában is. Az utcai, gyalogos rendőr (nem párban), aki minden követ és minden helybélit ismer, akinek a „rendellenességek” azonnal feltűnnek, aki jelenléte elrettentő szereppel bír bizonyos bűnesetek megelőzésében – nem létezik. Az uborkalopásos, magyar-gárdás valóságban a szociális viszonyok javítása mellett a helyi rendfenntartók szerepének megerősítése alapvető követelmény.
Magyarországon, a helyi rendfenntartó erőnek hagyománya van, valójában az országos rendőrség a különböző városi rendőrparancsnokságok „államosításával” alakult meg, 1920-ig, és akkor a csendőrségről még nem is szóltunk. Nem is fogunk, mert nem a múlt kétes dicsőségében keressük a megoldást a mai problémákra.
Ma is létező önkormányzati rendfenntartó szervezet a közterület-felügyelet, amelynek gyengék a jogosítványai arra, hogy hatékonyan ellássa azt a feladatot, amely szükséges lenne a közbiztonság elfogadható szintjéhez. Budapestre vonatkozóan már 2005-től volt néhány javaslatom, amelyeket tavaly az aluljárókkal kapcsolatban konkretizáltam. Ebben két lényeges elem jelent meg, ami az önkormányzati rendszer reformja szempontjából általánosan is használható:
1. a városi (önkormányzati) rendőrség folyamatos utcai jelenlétével informativ szerepet éppen úgy ellát, mint rendre való felügyeletet,
2. az önkormányzati rendőrség szociális ellátó része, amely azokat az embereket igyekszik kivonni a bűnözés köréből, akik szociális helyzetük okán sodródnak arra, de megfelelő, személyre szóló problémamegoldással normativ polgárai lehetnek a társadalomnak.
Az önkormányzati rendőrség területileg meglehetősen tagolt, éppen azért, hogy például egy éjszakai, pesti randalírozás, vagy egy falusi terménylopás esetén is nagy valószínűséggel tudjon intézkedni. A helyi rendőrnek a brit bobby jómodora, az amerikai serif keménysége és helyismerete, az izraeli kommandós reakció-gyorsasága szükséges. Mindezek megtanulhatóak, egy ilyen hálózat kialakítása szándék kérdése. Hatékony rendszert csak úgy lehet létrehozni, ha a jelenlegi rendőrségi image-tól merőben különbözőt, elit-alakulatot hozunk létre. A helyi rendőrség tagjai ugyanis mind önállóan, mint csoportban jól kell tudjanak dolgozni.
Az eddig említett hálózatok – koma, településgazdász – önállóak a maguk területén, de rendszeres kapcsolatban vannak a helyi rendőrséggel, és az azzal szorosan együttműködő szociális hálózattal. Kétségtelen, éppen úgy, mint a koma-hálózat, a helyi rendőrség is „helyhez kötött”, de éppen a hálózati felépítés miatt hatékonyabb a problémamegoldás.
A helyi rendőrség bázisai minden településen feltűnően központi helyen kellenek legyenek. Ahogy Budapesten az aluljárók rendszere, amely közlekedési indoka ésszerűtlen a XXI. századi viszonyaink között, de csomóponti jellege éppen, hogy alkalmassá teszi őket arra, hogy ezentúl a közrend központi bázisai legyenek, úgy a kisebb településeken is ezek kell legyenek a „világítótornyok”.
A jelenlegi, anarchikus viszonyokat határozott lépésekkel lehet csak felszámolni. Nem elegendő az elzárás, a szigorú büntetés, sőt, sok esetben a helyzetet csak súlyosbítja a börtön. Ezért fontos a jelenségeket komplexitásukban vizsgálni, és életszerű megoldásokat találni. Mondjuk egy koldust, vagy hajléktalant 50 ezer forintra büntetni nem életszerű.
Köztereken, parkokban, erdőben lakni akkor sem lehet, ha szuperhumánusak vagyunk, de ezekben az esetekben mindenekelőtt segítséget kell nyújtani, hogy a lejtőre került ember vissza tudja szerezni a normális élethez szükséges minimális feltételeket. A köztisztasági munka lehet az első lépcső, lepukkant, önkormányzati-állami tulajdonú épületek sajáterős rekonstrukciójával teremtett minimális lakhatás a másik. Mint ahogy minden másban is, ez az önkormányzati rendszer reformja a közrend helyreállítása során is az aktivitást igyekszik mozgósítani az érdekelteknél.
A közterületek rendje ellen egyébként nem csak a hajléktalanok vétenek, hanem a következmény-nélküliség okán „szabad” az utcán vizelni, éjszaka randalírozni, mások arcába fújni a cigarettafüstöt, eldobni a csikket, stb. Ezt, éppen úgy, mint a közlekedési szabálysértéseket, szigorú pénzbírsággal, vagy annak megváltásaként köztisztasági munkával kellene büntetni.
Mivel a bűnelkövetők egyre nagyobb aránya fiatal ember, a tendencia megfékezésére a szociális-hálózat és a koma-hálózat közvetlen, személyekre pontos információján kívül, a legtöbbet az alapjaiban megreformált oktatási rendszer tehet.
Ez nem lehet önkormányzati program, ez a központi kormányzat feladata, éppen úgy, mint az egészségügyi rendszer reformja.
Ha versenyképes ismereteket akarunk adni a legeldugodtabb tanyán élő család gyerekeinek is – az ingyenes mobil-interneten keresztül kell eljuttatnunk a tudást mindenkinek.
A korszerű közoktatás azonban szétválik – a tudás legmagasabb szinten való átvitelére és a készségfejlesztésre, a hétköznapi kultúra megismerésére, a nevelésre.
Utóbbiakat, a helyi nevelési központokban dolgozó tanerő végzi. El kell veszítse jelentőségét a bölcsödékre, óvodákra, és az iskolákra való szigorú tagoltság – minél gyengébb szocioökonómiai helyzetű egy település, annál korábban szükség van arra, hogy a gyerekek ezekbe a nevelési központokba járjanak. Ugyanakkor ezek a központok a felnőttképzést is fel kell vállalják, íly módon lesznek az élethossziglan való tanulás csomópontjai.
Előző rész: 12
Következő rész: 14 Fejlesztések forrása
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_12
Közterületek rendje
Amíg élek, a petúniáról illatos, falusi esték jutnak eszembe, nyár közepén, amikor dédike kiült a kiskapu előtti padra, és az arra járók tisztelettel szólították meg – ” Szép jó estét Kiss néni!”
A járda, a házak tövében húzódott, azon túl a petúniák, fasor és fű, ami kibélelte a vizesárkot is egészen a „kövesútig”. A házunk előtti közterületet a nagyanyám gondozta, mint ahogy a többi szomszéd is tette, annak idején. A ház utcai ablakaiból ezt lehetett látni.
A közterület állapota nem csak az önkormányzat gondosságáról árulkodik, hanem arról is, hogy milyen viszonyban van a helyi lakossággal.
Miután a bázisadó pénzéből a takarékosan működtetett önkormányzat nem sokat költ, az infrastruktúra-fejlesztés sem végeláthatatlan beruházásokat jelent, a mainál lényegesen több fordítható a közterületek fenntartására, szükség esetén fejlesztésére és „önfenntarthatóvá” tételére.
Nem biztos, hogy vissza kell térni arra a gyakorlatra, amit a nagymamám idejében folytattak – a hely adottságainak megfelelően, a leghatékonyabb megoldásokat kell választani. Ami működhet egy családiházas övezetben, az egyáltalán nem biztos, hogy jó társasházas környéken. Mivel az utóbbinál a laksűrűség jóval magasabb, a mindenki sepregesse a ház előtti járdát módszer a Budapesten jól ismert eredménnyel jár. Viszont, ha a közterületfenntartás forrása a bázisadó, ami, mint tudjuk, szolgáltatásalapú, és dinamikusan változik, magától értetődő, hogy a szélesebb körű szolgáltatás nagyobb költséggel jár, vagyis, ahol az önkormányzat takarítja a járdát, ott magasabb a bárisadó, mint ott, ahol mindenki maga csinálja.
A mai rendszerben az önkormányzatok réme a közpark, mert nem elég egyszer ünnepélyes fotózkodás közepette elvágni a megnyitó szallagot, hanem gondoskodni kell az állandó rendbentartásáról. Bárdóczi Sándornak van egy kitűnő előadása ebben a témában – Kié itt a tér? címmel. Önmagáért beszél, de kiemelnék három fontos momentumot:
_ a gazdasági szemléletet, amelyben a köztérhasználat a közösségi és az egyéni érdek egyensúlyán alapszik, vagyis, az a sörsátor, amely a Margitszigeten remek jövedelmet ad az árusnak, mégpedig a hely okán, fizessen ennek arányában területfoglalási díjat, amit kizárólag a közpark fenntartására, karbantartására fordíthat az önkormányzat.
_ a komplex parkmenedzsment, amely egy-egy nagyobb parkot, nagyrészt önnfenntartóvá tehet, miközben éppen azon munkálkodik, hogy a köz érdekében egyre jobb szolgáltatásokat nyújtson,
_ és az a tudati átalakulás, amely persze folyamatos munka, amiben a környezetünk iránti igényesség és a településhez kapcsolódó identitásunk egymást erősítve növekszik.
Azok a települések, amelyekben a helyi vezetők felismerték a köztér rendkívüli fontosságát, mint Gyulán például, és nem „kihasználatlan, drága ingatlannak” nézik, mint Budapesten, ott más tekintetben is javult a közállapot.
Előző rész: 11
Következő rész: 13 Közbiztonság
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_11
Infrastruktúra, kicsit másképp…
A mezőgazdasági települések leszakadása a vezetékes infrastruktúra kiépülésével vált egyre drasztikusabbá.
Az infrastruktúra olyan gazdasági feltétek gyűjtőneve, amelyek nem vesznek részt közvetlenül a termelési folyamatokban, de közvetve befolyásolják a termelés fejleszthetőségét.
A településekkel kapcsolatban többnyire a vezetékes ivóvizet, a szennyvízcsatorna-hálózatot, villanyt, gázt, telefont, információs kábelrendszert, utat, járdát értenek alatta, bár, ha jól meggondoljuk, egy település infrastrukturális ellátottsága, valójában, sokkal összetettebb dolog.
Mégis, azért maradjunk a szokásos, alapfogalmaknál, mert az elmúlt évszázadban ezek hiánya döntően befolyásolta a kis települések perspektíváját, ám ez a helyzet a XXI. század elején alapvetően megváltozhat.
Történt ugyanis, hogy miközben utakkal, vezetékekkel, csatornákkal hálóztuk be, amit csak lehetett, és jutott rá pénz, kiderült, hogy ez nem is nagyon jó ötlet… nem részletezem a klimaváltozás nyomán fellépő környezettudatos mozgalmakat, csupán arra szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy századunkban már nem kell minden hálózatra rákapcsolódni ahhoz, hogy az elvárható komfortosság érzését kapjuk, ez pedig döntően megváltoztathatja a „világvégi” kistelepülések lehetőségeit a jövőben.
Míg a vezetékes rendszerek gazdaságos telepítése az emberi települések sűrítését szorgalmazták – beépítési tervek, amelyeket a közműhosszak befolyásoltak -, addig a környezettudatos településtervezés, a ma elérhető, és a jövőben, feltehetően javuló műszaki megoldásokkal lehetővé teszi a szétszórtság luxusát.
Nem kell felszámolni a tanyákat, az aprófalvakat, mert a zsúfoltsággal szemben ez olyan életminőséget adhat, amit a XX. században el sem tudtunk képzelni.
Nagymamám arra vágyott, hogy a szép nagy, falusi házukban egyszer csapból folyjon a víz. Az állatok az udvaron lévő ásott kútból ittak, mi meg esténként kétszer-háromszor fordultunk, kantákkal hoztuk a vizet az ártézi kútról, főzéshez, fürdéshez. Mosáshoz esővizet gyűjtött nagy hordókban – az ereszcsatorna egyetlen cseppje sem veszett kárba. Nemrég láttam egy filmet arról, hogy egy német fodrász azzal tett szert különleges hírnévre, hogy csak esővízzel mossa a kuncsaftjai haját – rendkívül bonyolult szerkezet őrzi meg az esővíz frisseségét, és tárolja azokra a napokra is, amikor nem esik az eső.
A nagyanyó egyszerű, környezetkímélő, takarékos megoldásait kiegészítik a mai technika adta lehetőségek – a csapból folyhat az esővíz, hőszivattyú gondoskodhat a fűtésről-hűtésről, napelemek, szélkerekek adhatnak áramot, biogépes szennyvíztisztítással kurtíthatjuk meg a csatornák hosszát, és kímélhetjük meg az élővizeinket. Komposztálással, szelektiv hulladékgyűjtéssel csökkenthetjük a környezetrombolást.
A nagy sebességű, mobil internet valóban fontosabb infrastruktúra mint a bekötő út, és a szabad információáramlással elindulhat egy, a mainál nagyobb mobilitás, ellenkező irányban, mint a múlt században – a kistelepülések felé. A tennivaló és a jó élet is ott van, csak fel kell fedezni.
A személyi infrastruktúra (emberek, szakképzettségei, együttműködési készségük, rugalmasságuk) minősége válik mind inkább fontossá – tudnék egy olyan országot említeni, ahol ezzel tették termővé a sivatagot…
Ebben a folyamatban a településgazdász-hálózat meghatározó szerepet kell betöltsön.
Már a múlt század hetvenes éveinek elején, Magyarországon is rájöttek, hogy a települések rehabilitációja olyan bonyolult folyamat, hogy azt szakterületekre szabdalt szemlélettel nem lehet követni. A budapesti városgazdász képzés célja az volt, hogy olyan szakembereket indítson útjára az önkormányzati rendszerben, akik a különböző szakterületeket képesek koordinálni. Nem építészek, de értik az építészeti gondolkodást, nem közlekedésmérnökök, de megtanulták a szakma alapjait, hogy a közlekedés szempontjait kellő súllyal érzékeljék, tanultak közgazdságtant és szociológiát, hogy a várost ne csupán épített objektumként fogják fel. A kiváló, külföldről hazajött professzorok minden tudást, amit csak lehetett, belegyömöszöltek a hallgatóik fejébe, és azt az igényt is, hogy azzal a tudással sosem elégedjenek meg. Csakhogy a diplomás városgazdászokat nem várta képzettségük szerinti munkahely – „specializálódni” kényszerültek. Gyakorlatilag, ma is ugyanez a helyzet, szakszerű, a rendszerből fakadó koordináció nincs, ezért aztán hajmeresztő döntések születnek sok helyütt. Az önkormányzatok egész működési mechanizmusát át kell alakítani, mégpedig a XXI. század lehetőségeihez és igényeihez igazodva.
A településgazdász-hálózat valójában a virtuális térben egymással kommunikálni képes szakmai csoportokat jelent, akik a hozzájuk beérkező információból, saját szakmai felkészültségükből és a hálózat adta többlet-értelemből gyúrnak megoldási javaslatokat. A „területeken” lévő kapcsolati pontjaik a komák, és az internetes, nyitott információjú világban kutatják fáradhatatlanul a megoldásokat. Rengeteg, jól képességű, bizonyos szakterületen professzionális tudással bíró emberrel állnak kapcsolatban. A foglalkoztatás megoldás-centrikus.
Menjünk vissza a Káli-medencei példánkhoz – egy városgazdásznak az az ötlete támadt, hogy oda egy természet-centrikus oktatási központot és egy szuper felszereltségű idősek otthonát kéne telepíteni. El is mondja, hogy miért gondolja ezt a két projektet éppen ott helyénvalónak. Ekkor már folyik a falusi telkekre tervezett ökoházak építése, miután 50 fiatal értelmiségi párt sikerült kedvező hitelfeltételekkel odacsábítani. Mindannyian „munkahelyfüggetlen” foglalkozást űznek, de aggodalommal gondolnak arra az időre, amikor iskolás korú gyerekeik lesznek. A hálózat megkapja az ötletet, és aki ebben fantáziát lát, az hozzáteszi a maga tudását, ismerettségét. Nem tervet készítenek, hanem megoldási javaslatot, vagyis a potenciális igények és lehetőségeken túl az üzleti terv szabályai szerint a megvalósítás és üzemeltetés anyagi alapjait is megvizsgálják. Csak olyanok vesznek ebben részt, akik egyetértenek a kiindulási ötlettel, nem kényszeredetten dolgoznak ezen, hogy megéljenek valamiből, hanem mert pont ez a projekt tetszik nekik. Hiszen a hálózaton rengeteg ötlet indul el, bárki megtalálhatja azt, amiben teljes szívvel részt tud venni. Persze, időközben kiderülhet, hogy az irány módosul, az ötlet csiszolódik, akár teljesen meg is változik – a lényeg a probléma jó megoldása – hogy lehet magas szintű oktatást biztosítani az ott élő és betelepülő családok gyerekeinek, illetve mi lesz az idősekkel, a munkanélküliekkel?
Azzal, hogy a tudást a virtuális térben megsokszorozzuk, és elemeljük a helyi, földhözragadt szemlélettől, a vidéki települések elszigeteltségét szüntetjük meg.
Ha a hálózat elvégezte a munkája szakmai részét a javaslattal, visszatér a komákhoz, akik az első kontrollcsoportot jelentik. Ezek után jön az érintett lakosság alapos tájékoztatása, majd a javaslat döntésre előterjesztése az önkormányzati közgyűlésre.
Előző rész: 10
Következő rész: 12 Közterületek rendje
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_10
Tizedelés
A magyar önkormányzati apparátus pazarló és még eredményességében is gyenge.
Miközben magát a településszerkezetet, annak a szétszórtságát nem kellene megváltoztatni, a kormányzást nagyonis – nagyságrendileg csökkenteni.
Az alulról építkező része a koma-körzet. A Káli medencei példánknál maradva – minden falunak lenne egy komája. Az odafigyelés, mint funkció független attól, hogy 100 vagy 400 fős egy falu. A koma nem választott képviselő, bár kétségtelen, a közösség bizalma és a képességek is szerepet játszanak abban, hogy ki lesz a falu komája, de ez egy közalkalmazotti státusz.
A komahálózatban nincs hierarchia. A koma közvetíti a problémákat az adott önkormányzatnak és a település-gazdász hálózatnak, amely viszont nincs hozzárendelve az adott önkormányzathoz, hanem egy független szakmai szervezet. Amíg a komák fizetését az adott önkormányzat fizeti, addig a településgazdász-hálózat fenntartását az önkormányzatok lakosságszám alapján arányosan finanszírozzák.
Az elején említettem, hogy az ország ingyenes, mobil internetes lefedése olyan alapkövetelmény, amiről az államnak kötelessége gondoskodni ahhoz, hogy iszonyú lemaradásunkat megkíséreljük behozni. Az információ szabad áramlása ma fontosabb, mint egy bekötő út a községbe! Munkaeszköz, a szervezettség alapismérve.
A koma-, és a településgazdász-hálózat is internetre épül, csupán az a különbség, hogy a koma helyhez kötött „nem szakember”, míg a településgazdász-hálózat hatékonysága a rálástásban és a függetlenségében van. Ahogy nincs „főkoma” úgy nincs „főtelepülésgazdász” sem.
Az önkormányzat, amely minden esetben területi egységet és minimális népességszámot kell jelentsen – a jelenlegi hierarchikus rendszert teljesen átírja. Kis települések estén a Káli medencéhez hasonló csoportosulásokat jelent, Budapest esetében pedig olyan városszerkezeti egységeket, amelyek problémáikkal és sajátosságaikkal képeznek egységes városrészt. A kerületeket el lehet felejteni, a várost széthúzó kiskirályságokat meg lehet szüntetni! Az olyan városrészek (szomszédsági egységek), mint mondjuk a Palotanegyed, vagy a Zsidónegyed koma-körzetekké lényegülnek, de önkormányzat csak egy kell – Budapesté.
Egészen más kérdés a tervezés-fejlesztés, amiről később lesz szó, és ahol a döntés fóruma változik annak megfelelően, hogy kiket érint. Magyarul, a főváros nem hozhat önhatalmú döntést olyan kérdésekben, amelyekben a környező települések életét is befolyásolja. Viszont a fenntartás kérdéseiben a főváros egységes rendszerben kell dolgozzon ahhoz, hogy kellően hatékony legyen, és ezáltal az adófizetők pénzével jól gazdálkodjon.
Az önkormányzati rendszerben a képviseleti demokrácia csődöt mondott Magyarországon. Politikai pártok érdekszférájává tette a közgyűléseket, ahonnan a józan ész és a közösség érdeke kiveszett.
Ha egy rendszer nem működik, akkor meg változtatni: a diktatúra helyett, amit túl jól ismer a magyar, a közvetlen demokrácia eszközével.
A polgármestert, 7 évre, közvetlenül választják, de csak egyszer lehet valaki polgármester! Ez kérem nem elfekvő… Főállású helyettes nincs, a választások során ugyan megválasztanak egy potenciális helyettest, arra az esetre, ha a polgármester bármilyen oknál fogva nem tudná feladatát ellátni. A jegyzőt a polgármester nevezi ki, a közgyűlés pedig az amerikai, bírósági esküdtszék mintájára „vetésforgóban” üzemel. Minden önkormányzati lakosnak joga és kötelessége azokon az üléseken részt venni, amelyekre meghívót kap. A témákat nem a képviselők terjesztik elő, hanem szakemberek (településgazdászok, építészek, stb.), és a döntést a helyi lakosok alkalmi összetételű gyűlése hozza, azzal a kitétellel, hogy a jegyzőkönyvek nyilvánosak, és mindenki a nevével, személyes felelősségével foglal állást.
A részvételi demokráciáról nem papolni kell, hanem rá kell kényszeríteni az embereket, akik eddig csak a sumákolást ismerték.
Az önkormányzatok felett nincs megye vagy régió, annak a szervezeti értelmében.
A fejlesztésekkel kapcsolatban vagy egyéb, nagyobb körzeteket érintő kérdésekben a döntéseket az önkormányzati közgyűlés felett álló tájegységi, regionális illetve országos döntési fórumokon hozzák.
Ezek úgy működnek, hogy előbb szakmai bizottsághoz kerül a téma – független szakemberek, akiket bizottsági ülés-sorozatokra hívnak meg, konkrét témákkal kapcsolatban – majd az ő ajánlásukat az érintett tájegység önkormányzatainak küldöttei szavazzák meg, vagy vetik el. A régió-bizottságokba tájegység-küldöttek, az országos bizottságba régió-küldöttek kerülnek. Minden bizottságba a civilek és a szakemberek is, ülésenként tiszteletdíjban részesülnek, és a szakmai anyagokat kellő időben, és részletességgel (és érthető nyelvezettel) kapják meg az ülések előtt. Az üléseket nem egy állandó, központi helyen tartják, hanem az adott tájegység, régió mindig változó önkormányzatában. (Rengeteg fölöslegesen üres épületet és üléstermet lehet hasznosabb funkcióval megtölteni!) Mindebből következően, a tájegységeknek, a régióknak nincs „telephelyük”, a kapcsolatot interneten keresztül tartják, az adminisztrációval foglalkozó munkatársak otthonról dolgoznak, és ehhez a fizetésükön kívül munkahelyi pótlékot kapnak. Ennek a rendszernek a fenntartása állami költségvetésből történne, de a döntések tartalmába a parlament vagy a kormány nem avatkozhatna bele, kivéve, ha országos érintettségű ügyről van szó, amely az országos bizottság döntésének felülbírálataként kerülhetne a parlament elé.
A döntési mechanizmus hierarchiája ugyanis arra is hivatott, hogy felülbíráljon bizonyos érdeksértő döntéseket. Például, ha a Káli medence önkormányzata olyan döntést hoz, amely mondjuk Kékkút érdekét sérti, fellebezhet a Balaton-felvidék tájegységi bizottságához. A tájegységi bizottság döntésével szemben a régióhoz, a regionális döntésekkel kapcsolatban az országos bizottsághoz lehet fellebezni. Az országos bizottság döntéseivel szemben pedig a parlamenthez, de az érdekeltek tisztában kell legyenek, hogy akkor a fejük fölött a „honatyák” döntenek, tehát meggondolandó, maguk közt megegyezni.
Előző rész: 9
Következő rész: 11 Infrastruktúra, kicsit másképp…
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_9
A kényszerítő erő
Nyilvánvaló, hogy egy önkormányzat (illetve azok szervezett csoportja), legyen bármilyen kezdeményezőképes, előrelátó és fáradhatatlanul a fejlődés érdekében tevékenykedő, az országos szisztémából kiszakítani nem tudja magát, és miután ez a rendszer rossz, a változásnak felülről is el kell indulnia. Mégpedig azzal, hogy mindenekelőtt bevallja a mélyreható változás szükségességét, és szigorú határidőket szab a végrehajtáshoz.
Függetlenül az ország gazdasági helyzetétől, és az ott szükséges reformoktól, az önkormányzati működésnek le kell válnia a központi költségvetésről. Fokozatosan, előre meghatározott ütemben.
Az elkövetkezendő 10 évben az önkormányzatok működéséhez szükséges forrásokat fokozatosan maga kell előteremtse, miközben a központi kormányzat lemond az adóbevétele egy részéről. Összességében tehát nem arról van szó, hogy újabb adófajtákkal sújtják a lakosságot, hanem a helyben felhasználásra kerülő adókat helyben is szedik, ezzel lerövidítve a „keringési pályát”, és elmélyítve annak ismeretét, hogy a befizetett pénzt mire költik, helyben.
Az előre tervezhetőség és az átláthatóság alapvető eleme kell legyen az új rendszernek. Amennyire fontos ez az állampolgárnak, annyira riasztó a magyar politikai elit számára. Ha ugyanis minden forint útját követni lehet a bevételtől a kiadásig, nincs lehetőség a manipuációkra. De itt sincs más lehetőség, mert a magyar adómorált annyira aláásta a zűrzavar és az elit léhasága, hogy a működőképességhez egy közmegegyzéses, a társadalmi igazságosságon alapuló rendszer bevezetése a minimum.
A PODO abból indult ki, hogy az önkormányzat helyi „szolgáltató” – nagyon jól meghatározható feladatai vannak, amelyekért a „fogyasztó” a használat arányában fizet. Ez amolyan „szupermárket”-rendszer, amelyben a vevő eldöntheti, hogy a pénztárcája és szándéka függvényében „mit vesz le a polcról”. Ennek semmi köze ahhoz, hogy a településen élők mennyire „fajsúlyos adófizetők”. Sem a személyi jövedelemadó bizonyos részének visszaosztása, sem pedig az iparűzési adó mint adófajta nem lehet ennek a rendszernek a része, hiszen ezek mértéke nem az önkormányzat aktivitásának eredménye. A jelenlegi rendszer is okozója annak a települések közötti egyenlőtlenségnek, amely megmutatkozik abban, hogy egy jelentős ipari vállalatot területén tudó község „dőzsöl”, míg azok, amelyeknek nincs ilyen adottságuk, képtelenek ellátni az alapszolgáltatásokat is.
A PODO-rendszer bázisadója minden ingatlanra vonatkozik, a megkülönböztetés csupán annyi, hogy az ingatlan lakás vagy jövedelemszerző funkcióval bír. Utóbbi (üzlet, iroda, szálloda, ipari létesítmény, stb.) dupla annyit fizet négyzetméterenként, mint a szimpla lakásfunkció. A bázisadó bevezetésével megszűnik az építmény-, és telekadó, a turisztikai illeték, és az iparűzési adó, valamint a mindenkit sújtó forgalmi adó 5%-al csökken. A magyar ÁFA abszurd módon magas, ami a szürke és fekete-gazdaság masszív jelenlétének is okozója, tehát nem a személyi jövedelemadót kell ebből a szempontból változtatni, hanem mindenkinél megtakarítást jelentő módon csökkenteni az ÁFÁ-t.
A bázisadóból a település folyamatos fenntartásainak költségét kell fedezni – közterületek fenntartása, infrastrukturális ellátás, közbiztonság, önkormányzat. Sem az oktatás, sem pedig az egészségügy nem lehet önkormányzati feladat – pénzügyi értelemben. Más kérdés, hogy milyen lehetőségei vannak az egyes településeknek arra nézve, hogy a lakosságuk ellátása minél magasabb szinten legyen megoldott. Itt is, mint a rendszer egészében, az önkormányzat és a lakosság aktivitása javíthatja a szolgáltatás szintjét, de a bázisadóból erre egyetlen fillért sem költhet.
A Káli-medence példán érzékeltetném, hogy mire gondolok: az itt élő mintegy 170 gyerek oktatása, a kor szinvonalán, állami feladat – az iskola fenntartásától a tanárok fizetéséig, és az épület karbantartásáig bezárólag. Sőt, az iskola, mint ingatlan után az állam helyi adót fizet az önkormányzatnak – az oktatási, egészségügyi és kultúrális létesítmények helyi adója a lakásokéval azonos.
Az állami rendszer eredmény-hatékony kell legyen, ami jelentheti azt is, hogy a gyerekek a Káli medencén kívüli iskolába kell járjanak (államilag szervezett iskolabusszal), vagy az internetes oktatás bizonyos formáját valósítják meg.
A nyolc település önkormányzata, miután sikeresen „csábított” fiatal értelmiségieket a falvakba, prognosztizálható, hogy az iskoláskorú gyerekek száma nő a jövőben, szeretné elérni, hogy a gyerekeik egy helyi, speciális, természet-közeli oktatást nyújtó iskolába járjanak, ami ráadásul ötvözi a felnőttoktatást és a sportközpontot, mert rájöttek, ha nekik ilyen van a területükön, akkor ez az adottság újabb, fiatal értelmiségieket vonz, erősödik a helyi népesség. Ha sikerül elérniük, hogy egy ilyen komplex náluk épüljön meg, az bázisadó-növekményt is jelent az önkormányzatnak, azon túl, hogy a „saját gyerekeik” kitűnő körülmények között tanulatnak, és az oktató személyzet is növeli a kvalifikált népesség arányát a településen. Éppen ezért az önkormányzat kezdeményez – az Oktatásügyi Minisztérumál (igen, így önállóan, semmi nefmi, mert az oktatás minden ország jövőjét megalapozó terület) – készíttet egy megvalósíthatósági tanulmányt, amibe belevesz olyan országos érdeket is, ami erősíti a helyi érdek érvényesülését. Ez pedig az, hogy nehéz sorsú családok gyerekei „külsősként” ebben az iskolában (kollégiumi rendszerben) tanulhatnának. Ezzel a többlettel elérhető lenne az a kritikus tömeg, amely már egy igazán korszerű iskola létesítését megalapozhatná, és a „szegregációnak is adtunk egy pofont”, ráadásul olyan speciális oktatást valósíthatunk meg, ami a helyi adottságokhoz is illeszkedik – ez a win-win (mindenki győztes) konstrukció.
Nem titok, hogy ezt az izraeli kibucok igen sikeresen gyakorolták, amikor a saját gyerekeik száma nem volt elegendő egy 22 fős osztály megnyitásához. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a kibuci iskolák a gyerekek korának megfelelő, napi, rendszeres munkavégzést is a nevelés részeként alkalmazták, akkor máris érthető, hogy miért bírkóznak meg könnyebben az izraeliek az élet nehézségeivel, legyenek bárhol a világon. Egészen személyes tapasztalatom, hiszen az én gyerekeim gimnáziumi éveiket ilyen kibuci iskolában töltötték.
Az egészségügyi rendszer is országos hálózat kell legyen – a mindenttudó falusi doktorbácsik ideje lejárt, a korszerű egészségügy annál sokkal bonyolultabb, mintsem önkormányzati szinten megoldható legyen. Magának az önkormányzati hálózatnak a felépítésénél majd látni fogjuk, hogy az üzemeltetés funkció lépcsőzetes ellátása fölösleges, éppen ezért sem városi, sem megyei kórházakra semmi szükség (megyékre sem, de erről majd később).
Az államilag szervezett hálózat ki kell elégítse a helyi igényeket, de itt sem mellékes az önkormányzatok szerepe az igények minél magasabb szinvonalú kielégítésében. Éppen úgy, mint ahogy az oktatás területén a közösség érdekérvényesítő szerepe csapódik le az önkormányzatoknál.
A magyar településszerkezet szétszórtságánál fogva azok a vidéki településcsoportok lesznek képesek erőteljesen fejlődni, amelyek az adottságaik figyelembevételével a helyi lakossági igényeknél nagyobbat tudnak koncentrálni. A Káli-medence példájánál maradva, itt, lehetséges, hogy egy korszerű idősek otthona jelentené a kritikus tömeget, másutt, esetleg a termálvízre települt gyógyturizmus. A rendszer lényegét az jelenti, hogy míg az egészségügyi ellátás állami hálózat feladata, ennek a hálózatnak a csomópontjait befolyásolhatja az érdekérvényesítő önkormányzat.
Mindezek után maradjuk azoknál a fenntartási feladatoknál, amelyeket viszont a helyi bázisadóból finanszírozva, az önkormányzatnak kell megoldani – kicsit megfordítom a fontossági sorrendet, de a feladat és a felelősség kérdése miatt ezt szükségesnek tartom:
1. az önkormányzat, mint szervezet
2. infrastruktúrális ellátottság
A következő részben az önkormányzati szervezetről lesz szó, és annak hierarchiájáról. Mivel jelenleg ez a költségeket illetően igen pazarló, ugyanakkor kevéssé hatékony, ahhoz, hogy ésszerűen finanszírozható legyen, és a települések fenntartásást szolgálja alapvető átszervezés szükséges.
Előző rész: 8
Következő rész: 10 Tizedelés
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_8
Kócoskát megfésüljük…
A példa egy, a sokféle, adottság és lehetőség között, de alkalmas arra, hogy bizonyos általános érvényű megállapításokat és javaslatokat tegyünk.
Összefoglalva az előző részben tárgyaltakat:
1. A Kéli-medencében elindult egy spontán betelepülési folyamat, amely az elnéptelenedés felé tartó falucsoportot némileg eltérítette ettől az iránytól, de 25 év alatt sem okozott áttörést…
2. Elkészült egy közös fejlesztési koncepció, ami számtalan adottságot és problémát feltárt, de hatékony megoldást nem nyújtott. Ennek legfőbb oka, hogy leragadt annál a világnál, amit már látni lehet (idegenforgalom, borászat, hagyományörzés), és nem mert igazán előre lépni.
3. A jövőképből hiányzik az üzleti szemlélet, a hiányzó képességek és annak a szükségszerűségnek a belátása, hogy a kvalifikált betelepülő népesség az egész közösség érdeke.
Az általános következtetések, amelyek a példából leszűrhetők:
_ Ha egy településen, bármilyen oknál fogva csökkent a hagyományosan foglalkoztatottak száma, a helyi lakosság egy része megélhetés híjján elvándorol – újra kell pozicionálni a települést. A kor kihívásainak megfelelően újraértelmezni az adottságokat és a legkorszerűbb technológiai lehetőségekkel kombinálni azt.
_ Ehhez olyan tudásra van szükség, ami nem létezik az adott területen (ez nem szégyen, csak tény), mert ha meglenne a folyamatos fejlődés feltételrendszere, akkor nem jutott volna a település zsákutcába. (Ez egy országra is igaz)
_ A tudás, széleskörű tapasztalat azért nélkülözhetetlen, mert az új irányt gazdagi érdekeltség alapon lehet csak hosszú távra kijelölni, és ebben a képletben minden szereplő érdekének harmonikus egyensúlya kell megjelenjen – ha mások kárára nyernek néhányan, az csak újabb csődhelyzetet idéz elő. Tudni kell, hogy van olyan rendszer, amelyben mindenki nyertes, ám ennek a kidolgozása alapos és megalkuvásmentes munkát igényel. Nem csak szabad kezet kell kapjon a stáb, a megrendelő önkormányzat(októl), hanem annak igéretét is, hogy a kutatás-egyeztetés-szervezés eredményét elfogadják, még akkor is, ha rövid távon a személyes érdekeiket sérti. Ez nyilvánvaló egy olyan önkormányzati rendszerben, ahol 100 fős falunak is polgármestere és képviselői vannak, ahol a demokratizmus azt jelenti, hogy egy csomó hozzá nem értő ember vezeti a települést.
_ Ha mindenki „érzékenységére” vagyunk tekintettel, és játsszuk a széplélek demokratát, akkor a magyar önkormányzati rendszert nem lehet önfenntartóvá tenni, a válságot (az átmeneti időszakot) szakszerűen menedzselni kell, és csak egy jól működő rendszert lehet a képviseleti demokrácia szabályai szerint tovább vezetni – addig, nem diktatúrára, hanem a közvetlen demokrácia eszközeire van szükség, ami félelmetesen nehéznek tűnik egy országban, ahol a diktatúrának sokkal nagyobb a hagyománya, mint annak, hogy az egyének a közösség aktív tagjai. Más lehetőség viszont nincs. (lásd: előre a tenger, hátuk mögött a fáraó seregei)
_ A célt, amelyet 20 év kemény munkája árán a település(együttes) el akar érni, nagyon világosan és egyértelműen meg kell határozni – semmi sumákolás és lila köd a részvételi demokráciáról meg az együttműködésről, hanem a lényeg: miként lesz jobb minden egyes ember számára! Józsi bácsi, aki ma 60 éves, nem a reményt akarja enni éveken át, hanem azt érezni, hogy nap-nap valamivel javul a helyzete a bekövetkező változás okán – ha ezt nem érzi, csak kerékkötője lesz mindennek, mert „neki már úgyis mindegy”.
_ A cél-tól készítünk „visszaszámlálási programot” – vagyis az utat úgy tervezzük meg, hogy már a kezdetén tudjuk, hogy mit kell csinálni holnap, és milyen eredményt kell elérni három hónap, egy év, két év, öt év, stb idő alatt. Tudom, Magyarországon nem ismerik a határidőket, de ha Nyugathoz akarunk tartozni, akkor meg kell ezt tanulni.
_ Ahhoz, hogy a „reaktor” beinduljon, szükséges a kritikus tömeg – népességben, befektetésben, szervezettségben. Ezért kell ösztönözni az értelmiségiek letelepedését, a közösség érdekét szem előtt tartó üzleteket kötni befektetőkkel, és hatékonnyá tenni a szervezeti kereteket.
_ Miután gondoskodtunk arról, hogy a település népességének legyen megélhetése, a szolgáltatásalapú helyi adórendszerrel biztosítjuk a működéshez szükséges folyamatos forrásokat. A következő részekben erről az adórendszerről lesz szó.
Előző rész: 7
Következő rész: 9 A kényszerítő erő
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_7
Miért költöznének értelmiségiek vidékre?
Minőségi életkörülményekért és értelmesen végezhető munkáért. A többi már ebből a kettőből következik. Amint az értelmiségi fiatalok (családok) számára vonzóvá válik a vidék, a ma hiányzó minőségi szolgáltatások is megjelennek.
Az egészségesebb életkörülményekért már sokan eltávolodtak a fővárostól, de nem eléggé, mert az értelmes munkavégzés feltételei a mai rendszer hibái miatt hiányoznak. Hangsúlyozom: nem egyszerűen munkahelyek hiányoznak, hanem a hasznos munkavégzés feltételei, annak ellenére, hogy rengeteg tennivaló lenne vidéken.
Ahhoz, hogy az értelmiségi lét megvalósítható legyen az ország legkisebb településein is, valójában nem kell sokat tenni:
1. A jelenlegi, budapesti agglomerációban elérhető lakásoknál nagyságrendileg jobb, környezettudatos, kényelmes lakások (házak) építésének támogatása.
2. Állampolgári jogon használható, vagyis ingyenes, szélessávú, mobil internet-hálózat, amely befedi az egész országot. (az információ fontosabb, mint a fizikai megközelítetőség)
3. A teljesítmény és felelősségtudatos, önkormányzati szolgáltatások rendszerének kialakítása amely minden, közösségileg hasznos munkavégzést, amely a vidéki települések fejlődését közvetlen, vagy közvetett formában elősegíti – támogat.
Természetesen, ezeknek a támogatásoknak a forrását is meg kell teremteni – erre szolgál a podo-féle helyi adó-rendszer, amelyet a következő fejezetekben részletezek. Egyelőre lássuk, hogy miért érdemes áldozatokat hozni, kiforgatni a megkövesedett önkormányzati világot a sarkából.
Három lényeges eleme van a következőkben először egy példán keresztül bemutatott, majd általánosan megfogalmazott javaslatnak:
– az időtényező, ami alapvetően megkülönbözteti az építészeti tervezést a településfejlesztéstől, mert utóbbinál a folyamatot kell megtervezni, nincs „elkészült” állapot,
– a „támogatás” mindig olyan folyamatot érint, ami egyszerre hasznos a közösségnek és az egyénnek,
– a külső, előbb állami, majd önkormányzati beavatkozás katalizátor-jellegű, pozitív folyamatot elősegítő, de nem a kapitalista, versenyalapú, piaci viszonyokat megváltoztató intézkedés.
a példa:
Már a múlt század nyolcvanas éveiben, bizonyos értelmiségi körökben divatos hely lett a Káli medence.
Az elnéptelenedett, lepukkant parasztportákat hétvégi házaknak vették eleinte olyanok, akiknek elegük lett a nagyvárosi nyüzsgésből, és munkájuk lehetővé tette, hogy hosszú hétvégeket hasítsanak ki idejükből, amit nyugalomban tölthetnek.
Egy idő után az ott lakó hírességek részvételével kultúrális fesztivált lehetett volna rendezni, ha ez lett volna a cél, de kétségtelen, jó reklámot csinált a helynek Cseh Tamás, Cserhalmi György, Kende János, és mások is.
Ahogy a kontaktusteremtés és az információáramlás könnyebbé vált, egyre több értelmiségi szakma művelői tehették meg azt, hogy már nem a hétvégét, hanem sokkal hosszabb időket töltöttek a vidéki házukban. Betelepülésük bizonyos fokú munkaalkalom-teremtő erővel is bírt, egyre több civil szerveződés és vállalkozás is megjelent a környéken.
Salföld, Kékkút, Mindszentkálla, Szentbékkálla, Balatonhenye, Monoszló, Köveskál, Kővágóörs – 2009-ben elkészült egy mikrotérségi koncepció, amely felveti a térség alapproblémáit, és összefogásra buzdít:
” A Káli-medence jellegéből adódóan földrajzilag jól körülhatárolható egységet képez… számos olyan tényező bontja meg, ami a mikrotérség kialakulásának szab gátat jelenleg… például a közigazgatás…, hogy a medence 8 települése 2 kistérséghez tartozzék… A Káli-medence települései aprók (az átlagos népességszám 270 fő körüli, köztük akad, amelyik a száz fős népességszámot sem éri el), egymagukban a fennmaradásuk is kérdéses, hiszen számos gazdasági-társadalmi-szociális kérdést ilyen léptékben lehetetlen megoldani. (A hagyományos módszerekkel- szerk.) A korlátozott gazdasági- és munkalehetőségek miatt sokan elköltöznek, elöregednek a települések…” Fontos részlet: „A Balatoni Nemzeti Park különleges előnye, hogy élő közösségeket, településhálózatokat is magában foglal. Sajátos paradoxon, hogy a települések állandó lakói ezt korlátozásnak, hátránynak élik meg. ”
A koncepció jövőképe egyébként összecseng azzal, amit az 5. részben megfogalmaztam, azzal az apró, ám nem elhanyagolható különbséggel, hogy erős korlátok és tiltások mellett, ki akarja találni, hogy az ott élők mivel foglalkozzanak. Szükségesnek tartja a gazdasági felemelkedést, és elismeri a bebírók (a betelepült idegenek) szerepét, de a meglévő népesség megtartását tarja elsődleges szempontnak. Az indok, hogy ők ismerik a területhasználat hagyományos módjait. A SWOT-analízisból (erősségek – gyengeségek, lehetőségek – veszélyek) nem csak a települések adottságait ismerjük meg, hanem a koncepció készítőinek eröltetett szándéka is érződik – hagyományörzés, tájvédelem, idegenforgalom uralja az egészet, a rezervátumban való élet pedig nem nagyon tetszik az ottlakóknak. Nincs benne semmi új, amitől a pozitiv folyamatok igazán beindulhatnának. Külső szemlélőnek nyilvánvaló az érdekazonosság, de hiányzik az a közösséget teremtő közös cél.
Bár közgazdász is részt vett a koncepció elkészítésében, üzleti terv jellegű gazdasági program nincs. Lehetséges forrásként pályázatokat említ, nem pedig olyan gazdasági tevékenységet, ami „pénzt termel”, vagyis olyan megélhetést és életszinvonalat, amiért érdemes itt maradni.
A legviccesebbnek azt a pontot tartom, ami az elektromos légvezetékek cseréjére vonatkozik, mert azok rontják a látványt – nincs megélhetése a településeknek, és akkor a légvezeték látványa koncepcionális kérdés? Ez a tisztaszoba-tervezési stílus – az a fontos, amit látnak, nem az, ami a lét alapja! A korlátozások és szabályozások fejezetet már nem is említem, mert abban valamely régvolt korszakot álmodnak vissza, ami, gyanítom, hogy az ottlakóknak nem volt annyira idilli.
A minden maradjon, de mégis legyen jobb szituáció abszurd. A Káli medence szerencséje, szemben egy sor baranyai vagy bihari falucsoporttal, a helye – a se túl közel, se túl távol Budapesthez képest, a Balaton – és az, hogy értelmiségiek egy csoportja felfedezte magának mint lakóhelyet. Csakhogy, minden pozitívuma ellenére, ez 25 év alatt sem hozott áttörést. Valószínűleg azért, mert a spontán folyamatot észlelve a helyi vezetés képtelen volt tudatos fejlődéssé alakítani azt.
Persze a hivatali szervezet is agyrém – Ramat Efal 2800 lakosú településként sem elég nagy a hatékony önálló igazgatásra, itt 8 falu népessége ezt a lélekszámot sem éri el – de a működésképtelenség oka másutt van. Nem találták meg azt az egyedi, és a hely adottságaiból fakadó aktivitást, ami megélhetést hozhatna a környéknek.
Pedig ott van az orruk előtt – a Káli medence olyan kellemes lakóhely, amit egyre többen választottak önként, minden ösztönzés nélkül. Persze, olyanok, akik a múltszázadi életkörülményeket is elviselik egy ideig, vagy saját erőből korszerűsítették a házaikat. Mi lenne, ha ezen a helyen olyan egyedi lakóhely megteremtését ösztönöznénk, amely a legkorszerűbb és legkényelmesebb életet ötvözi a táj fennséges adottságaival?
Miért csak megőrizni akarjuk a múltat és ellenszegülünk a jövőnek, ahelyett, hogy megterveznénk azt?
Magas az idősek aránya (27% a hatvan éven felüli) a jelenlegi lakosság körében. Van ugyan idősek otthona, de az sem a kor követelményeinek megfelelő… Ha viszont arra ösztönöznénk egy vállalkozást, hogy egy olyan idősek otthonát építsen ezen a helyen, amely a legkorszerűbb egészségügyi központot is tartalmazza, akkor nem csupán a helyi idősek ellátása nyerne megnyugtató módon megoldást, de a környék egészségügyi bázisa is kialakulna. Az önfenntartó kormányzat nem ad el telkeket, hanem hosszútávra kölcsönösen előnyös üzletet köt vállalkozókkal, a közösségi feladatok tekintetében. Például a férőhelyek 20%-át helyieknek tartják fenn, szociális ellátás keretében. Ráadásul, egy 600 fős szuper-korszerű idősek otthona kb. 150 fős szakszemélyzettel dolgozik, orvosok, nővérek, stb. akik a helyi, fizetőképes népességet növelik, ha nem csak védett parasztházakban lakhatnak, hanem olyan környezettudatos, új épületekben, amelyek fenntartási költsége alacsony. Az idősek otthonában, ha nemzetközi normák szerint épülnek és működnek, olyan külföldiek is szívesen töltik életük utolsó szakaszát, akik a magas szintű szolgáltatásokat meg tudják fizetni, hozzájuk rendszerint hasonló anyagi körülmények között élő rokonaik jönnek látogatóba…
Van ugyan 170 iskoláskorú gyerek, a 8 faluban, de legyünk őszinték, ez még mindig kevés ahhoz, hogy igazán szinvonalas oktatási központot hozzanak létre „helyi használatra”. Itt is adódhat egy olyan megoldás, hogy egy speciálisan ökoszemléletű, bentlakásos iskolával kombinálva hoznak létre oktatási és kulturális bázist, sportközpontot, ahová „külsős” gyerekek is járnak, illetve ide integrálják a felnőttoktatást is – a legkorszerűbb technikai megoldásokat többfunkciós használatra tervezve.
Két bázisprojekt, amely hasznát mind a 8 település élvezheti, lehetőséget ad a helyieknek, hogy aktivizálják a saját képességeiket és lehetőségeiket. A környezetbarát új lakóépületek mintát adhatnak egy elérendő életformára, példázhatják azt, hogy nem kell elmenni a nagyvárosba ahhoz, hogy valaki boldoguljon.
A környék kétezer körüli népességét könnyedén megduplázva, kvalifikált, anyagilag tehetősebb népességgel megerősítve a meglevőt, létrejöhet az a kritikus tömeg, amely a „behozott tudás” révén, a helyi specialitásokból képes egyedülálló késztermékskálát produkálni. Természetesen egy takarékos üzemű önkormányzattal (koma-körzetekkel).
Az általános következtetések, javaslatok a következő részben olvashatók majd.
Előző rész: 6
Következő rész: 8 Kócoskát megfésüljük…
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_6
Az értelmiség szerepe
Miközben ezeket a sorokat írom, a város, ahol lakom, az ország, ahol élek, nem csupán a terrorral, hanem a társadalmi egyenőtlenségekkel is küzd. Tiltakozó sátortáborok vannak szerte az országban. Kicsit olyan, mint egy végetérni nem akaró Sziget-fesztivál, körülrajongott és kevésbé ismert zenészekkel, előadásokkal, filmvetítésekkel.
A lényeg azonban a fiatal középosztály lázadása – a társadalmi újraelosztásban túl sok a rájuk rótt kötelesség, szemben a jogokkal, amelyek csekély élvezői.
A kormány két hét után kezdte komolyan venni őket, most már folyamatos tárgyalások folynak, és a változások kényszere alól a hatalom nem térhet ki. Akkor sem, ha közben az ország déli részén rakéták potyognak ártatlan emberekre.
Az érdemi változást kezdeményező társadalmi réteg az értelmiség. Mindenütt, nem csak Izraelben. Az úgynevezett népi forradalmak legfeljebb káoszt eredményeznek, nem pedig új, a réginél jobb rendet. A tudás hatalma kell vezesse a tömegeket.
2007-ben Publius Hungaricus néven írt valaki egy keserű elemzést „A féltudású magyar elit„-ről. Az egész szépséghibája, de talán jellemzője is a magyar elitre nézve, hogy mindez álnéven jelent meg. Fontos, sajnos, máig igaz mondat: „A magyar elit nem volt nyitott a körön kívülről érkező külföldi tapasztalatra, mert úgy érezte, hogy tudja, mit és hogyan kell csinálni. ” Ez nem csak a ma ötvenes éveikben járó rendszerváltó nemzedékre, hanem a húsz-harminc körüliekre is érvényes. A cikk második részében: „Amilyen rossz a féltudás, valamint a teljesítményelv és az egyéni felelősség hiánya az országnak, annyira kellemes az elit tagjainak. Az ezígy-ben ugyanis a pozíciók megtartásához se tudással bírni, se teljesíteni nem kell, elég ha az ember a körön belül van. Az ilyen elit nem alkotásra rendezkedik be, hanem szerzésre. ”
Az, hogy a tudás helyett az ismerettségi kör határozza meg egy értelmiségi boldogulását, illetve, ami ennél is fontosabb, hogy ami az értelmiség, mint társadalmi réteg, ismeretanyagának hasznosulásást akadályozza – az a centralizáltság, a központtól való függés.
A gazdasági önállóság megteremtése tehát, nem csupán a települések létkérdése, hanem a pozitiv társadalmi változások kulcsa. A gerinc akkor lesz egyenes, ha nem kell meghajolni az alamizsnát szóró disznófejű nagyúr előtt.
A ma aktív korosztálynak azért kell kiharcolnia az önfenntartó önkormányzati rendszert, hogy a gyerekeik már abban nőjjenek fel és felelősségteljes felnőtekké váljanak. Akkor számukra már megnyílik „Kánaán kapuja”, de ahhoz a szüleiknek ki kell menni a „rabszolgaság házából”.
Előző rész: 5
Következő rész: 7 Miért költöznének értelmiségiek vidékre?
A sorozat kezdete: ITT
Ön(fenntartó)kormányzat_5
A hely, ahol jó élni, megteremti a munkát.
A korábbiakhoz képest, a XXI. században nem a munkahely határozza meg egy településszerkezet változását. Mondhatni, hogy a munka és a hely különválasztható. Persze, ma még nem nem annyira látványos ez a tendencia, de a változás jelei már megmutatkoznak – a kapcsolatteremtés helytől és időtől függetlenül is lehetséges.
A koncepció, amelyet ebben a sorozatban felvázolni szeretnék, egyfelöl azon a mélyen gyökerező helyzeten alapul, amely a magyar településszerkezetre még ma is jellemző, vagyis a mezőgazdasági termelés által meghatározott szétszórtságra – ennek a mai élet szempontjából korszerű elemeit továbbfejlesztve, másrészt a XXI. század legkorszerűbb technikai megoldásaira. Ebből a két vonulatból szeretnék egy sajátos, magyar rendszert létrehozni.
Semmiképpen nem a nyugati fejlődés útját másolni, harminc-ötven-száz éves késéssel, hanem tudomásulvéve a lemaradás tényét, azt előnnyé kovácsolni azáltal, hogy a zsákutcákat szépen kikerüljük, az időközben elavult módszereket kihagyjuk.
Talán kitérőnek tűnik, de meggyőződésemet abból a többezer éves emberi bölcsességből merítem, amit a Tóra tartalmaz – Mózes öt könyve olyan, mint egy utikönyv, miként lehet a rabszolgalelkűségből a szabad emberek társadalmának világába eljutni. A magyar társadalom legnagyobb bajának ugyanis a szolgalelkűséget és az önbizalomhiányt tartom, ami megakadályozza abban, hogy merészen belevágjon a legújabb dolgokba is. Éppen ezért fel kell mutatni a múlt valódi értékeit, de a büszkeség tárgya az kell legyen, hogy ehhez miként rendeljük a holnapot. Vagyis a cselekvés, a kitűzött cél érdekében végzett kemény munka, nem pedig az, amit az elődök már megtettek. A siker záloga nem gazdasági mutatókban és jogszabályokban van, hanem az emberi akaratban – egy jól megfogalmazott célrendszer, amely reményt ad az itt élő embereknek, olyan energiákat szabadíthat fel, amelyeket rég nem ismert ez a nemzet.
Miért mezőgazdaság?
Hiszen évtizedeken át az volt a nézet, hogy egy ország fejlettségi szintjét a foglalkoztatottak aránya jellemzi, és az ország alacsonyan fejlett, ha magas a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya. Törekedtünk hát az iparosításra és a szolgáltatások bővítésére. Igenám, de közben kiderült, hogy a kép ennél jóval árnyaltabb.
Arról nincs szó, hogy azt a mezőgazdaságot szeretnénk visszahozni, amely magas élőmunka-ráfordítással olcsó termékeket hoz létre. De nem is a nagyfokú gépesítettségű monokultúrákról van szó, hanem a kettőnek egy-egy hely adottságaihoz illeszkedő, értelmes ötvözetéről, mert a mezőgazdasági termelés a XXI. században felértékelődött. Sokak szerint, rövidesen stratégiai ágazattá válik.
Időközben egy remek példát találtam, méghozzá az LMP-hez közel álló Róna Péter szakszerű magyarázatával, úgyhogy a miért mezőgazdaság – kérdést tovább nem is részletezem.
Valójában arról van szó, hogy koncepcionálisan újra kell értékelni az ország területének használatát. Erdőt, mezőt, természetvédelmi területeket, ipari övezeteket és mezőgazdasági felhasználású földeket, és persze, a települések helyzetét mindezek kontextusában.
Mint ahogy a mezőgazdaság újrapozicionálásában, a települések különleges potenciáljának felkutatásában is elengedhetetlen a szakértelem. A nagy sikerek, mindenütt a világon úgy indulnak, hogy értelmes és figyelmes emberek észrevesznek egy hiányt. Mint Róna Péter borász barátai a minőségi sajt hiányát. De kell az az ember, aki a hiátusban meglátja a lehetőséget, és nem sajnálja az energiát arra, hogy kitöltse egy alkotással. Persze, nem mindenki világjárt közgazdász, aki tudást és pénzt is képes összeszedni az alkotáshoz – ehhez kell az önkormányzat, és az annak megbízásából dolgozó kreativ csoport ( ez nem reklámszakembereket jelent). Ám ebben az esetben is akkor hatékony a tevékenység, ha hálózatban kering a tudás és az információ. Vagyis eljutottunk a koma-körzeten kívüli, nevezzük nevén, településgazdász-hálózathoz, amelynek feladata a komáknák megfogalmazódott problémák, ötletek szakszerű feldolgozása a megoldás érdekében. Ez a folyamatos munka része, amit azonban egy alapos helyzetfelmérés kell kísérjen.
Ennek a cikknek az elején azt írtam, hogy ma már nem a munkahely határozza meg a települések fejlődését, ugyanakkor a mezőgazdaság szerepét fontosnak tartom a településfejlesztés szempontjából – ez ellentmondásnak látszik, első pillanatban. De éppen a kínálkozó példa világít rá a bevezető állítás lehetséges igazára – ugyanis Róna Péter nem azért vett földet, ott, ahol, mert ott egy sajtgyár volt, hanem mert a hely valamiért megtetszett neki, majd felismerve a lehetőséget maga csinált ott sajtgyárat, ezzel munkát adva másoknak is.
Vagyis nem a munkahelyért, hanem a helyért ment oda, és ott munkaalkalmat teremtett. Ez az aktivitás, amit az új önkormányzati rendszernek szolgálnia kell, és ehhez a településeket a XXI. századi, elvárható szintre kell emelni – a hogyanról a továbbiakban lesz szó. A lényeg, hogy a magyar települések a maguk sokszínűségében vonzóak legyenek akár a világot megjárt, sikeres embereknek is, de még fontosabb, hogy a tettrekész, ám rosszul foglalkoztatott magyar értelmiségnek az legyen.
Előző rész: 4
Következő rész: 6 Az értelmiség szerepe
A sorozat kezdete: ITT