Mitől mediterrán egy ház?
Az előzőekben a „mediterrán ház” magyarországi népszerűségéből indultunk ki, visszapillantva a spanyol pátió és a Római Birodalomban szokásos átriumos házig, illetve ennek a magyar, falusi ház építésben fellelhető nyomáig.
Engem az is érdekelt, hogy az ezen címszó alatt, a neten megjelenő új, magyar házak miért olyanok, amilyenek, mert semmi kapcsolatot nem találtam sem a Földközi tengeri térség, sem a magyar, hagyományos építészet elemeivel, hogy korunk igényeit már ne is említsem…
Ezért a cikksorozat első részét vitára bocsátottam a Lakberendezők, Belsőépítészek – Interior design facebook-csoportban, ahol a hozzászólásokból nagyon sok hasznos adalékot gyűjthettem.
Az okokról valaki ezt írta: „A magyar ún. mediterrán ház egy balkáni nyaralás emléke és a kisvállalkozások szorgos együttműködéséből következik.” Egy szakember a falusi gazdálkodás megszűnésével, egy másik a 10×10 méteres kockaházak évtizedeken át nyúló divatjával magyarázta a jelenséget.
Főiskolás koromban a BME lakótanszékén tanító férjemmel rengeteg családiház-pályázaton vettünk részt, amelyek célja éppen az volt, hogy a Kádár-kocka helyett olyan, a térség jellegzetességeit figyelembe vevő tipusterveket készítsünk, amelyek felvehetik a versenyt a sátortetős kockákkal. A hetvenes évek elején már érezhető volt az a durva ellentmondás, ami a táj-jellegzetes falukép és az odapotyogtatott kockák között feszült. Csakhogy ezek a tervek valamiért nem lettek népszerűek…
Az egyik ok valószínűleg az a tévedés volt, hogy a kocka a leggazdaságosabb építés, hiszen a négyzet-alaprajzhoz kell a legkevesebb tégla, és a sátortető a legprimitívebb fedélszék. Vagyis az olcsót és a gazdaságosat nem tudták megkülönböztetni. Az is igaz, hogy banki hitel nélkül, kalákában épített házaknál az éppen meglévő pénz nagysága felülírja a gazdaságosságot… Ilyen helyzetben az már mellékes kérdés volt, hogy a ház legdrágább része nem a szerkezete, hanem az infrastruktúra, a vezetékes rendszerek és a burkolatok, vagyis a fürdőszoba és a konyha, majd a nyílászárók, stb.
Most nem is az a cél, hogy a Kádár-kockát bíráljuk, de azt tudnunk kell, hogy ha Magyarországon 800 ezer ilyen ház áll még ma is, akkor abban minimum két-három millió ember élt, legalább egymillió gyerek nőtt fel, akik építészetről alkotott elképzeléseit messzemenően befolyásolta ez a környezet.
Tulajdonképpen ezért is kell beszélnünk arról, hogy 2017-ben milyen házak épülnek, mert a jövő generációnak nemcsak az életkörülményeit hanem a szemléletét is befolyásolja a lakókörnyezet! Nem feltétlenül úgy, hogy a szüleik házát akarják másolni, sokszor éppen ellenkezőleg – a praktikumot nélkülöző „egyszerűség” frusztrál, és ez tör ki egyfajta ellentétbe: nagyobbat, csicsásabbat!
A mai, vidéki települések ma már valóban nem a hagyományos faluhoz hasonlítanak, nincs számottevő mezőgazdasági termelés, állattartás, valójában az újonnan megnyitott területek beépítési terve inkább hasonlit az amerikai szuburbiák világára, mint a magyar településszerkezetre. Ez sem jó valójában, mint várostervező értelmetlen pazarlásnak tartom a széles-rövid telkeket, hiszen ezekhez több utat, hosszabb vezetékes rendszert kell kiépíteni és a 3 méteres oldalkertek két oldalt nem sok intimitást hagynak a házak lakóinak.
Furcsamód, ebben a helyzetben a mediterrán építés szemlélete segíthet nekünk, ha a szélesebb beépítési vonalat arra használjuk, hogy kialakítunk egy belső kertet, amelyet két-három oldalról körbeölel az épület maga, míg az oldalkertek felé kevesebb és kisebb ablakokat nyitunk. Vagyis, ha visszanyúlunk nagyanyáink oldalhatárra épült házainak ésszerűségére és ötvözzük a mediterrán hatással, úgy, hogy részletről-részletre tisztázzuk a különbségeket is.
A „kupacépítészetet”, amit egyébként a szabályozási terv is támogat, felcseréljük valami másra, ami valóban mediterrán, ugyanakkor a hagyományos, kádárkocka és budai kacsalábon-forgók előtti identitáshoz kapcsolódik.
Minden kultúrától tanulhatunk – én az utóbbi időben a montreáli és a stockholmi épületeket elemeztem magamnak, hogy kiszűrjem azt, ami nálunk is hasznos tudás lehet, de eszembe nem jutna bármelyik, ottani jó példát „átemelni” ide. Mert mint tervező, tartom magam annyira jónak, hogy nem kell másolnom másokat, hanem megalkothatom azt, ami a magyar építészeti kultúrából fakad, mégis magán viseli a változó korunk követelményeinek való megfelelést is.
A Barcelona-közeli háznak nincs pátiója, hanem a terepadottságoknak megfelelően szétbontotta a családi-ház és a vendégház funkciót két különböző szintre, és mindkettőnek megadta a maga privát terét. Jól illeszkedik a település légkörébe, anyaghasználata követi a hagyományokat, vélhetőleg a környék hegyeinek kövét használja arra, hogy ne tűnjön ki túlságosan. Arányrendszere harmonikus, helyi hagyományokat idéző, de a nyílászárók esetén bátran újít, hiszen ezen a területen valóban komoly fejlődés állt be az elmúlt évtizedekben, és ezzel mintegy megadja az épület keletkezésének korát, nem akar más lenni, mint ami.
A tartós anyaggal való burkolás korszerű igény, hiszen ma már nincs ideje a háztulajdonosnak minden tavasszal lemeszelni a falakat, ahogy nagyanyám csinálta anno.
A vakolat amúgy is elég vacak anyag, ha figyelembe vesszük a hőtechnikai szempontokat, akkor nyilvánvalóan olyan falszerkezetet érdemes alkalmazni, ami ellenáll az időjárás viszontagságainak kivülről, ugyanakkor befelé haladva jó hő és hangszigetelő.
A külső falburkolattal mindenképp célszerű „belesímulni a környezetbe” – erre nagyszerű példa a Negev sivatagban lévő szálló, ami egy természetvédelmi terület határán épült, és mindaddig nem kapott építési engedélyt, amíg a tervezők nem oldották meg azt, hogy maximálisan „észrevétlen” maradjon kráter szélén. Ezért az épület tömege sem hivalkodó, burkolata helyi kő, és fával „lágyították” a hatást, ami elég problematikus a szeles-napos-esős időjárási kilengésekre, de megoldották.
Tudomásul kell vennünk, hogy bármilyen szép is a budai hegyekben a táj, a telepszerű szabályozás számunkra ismeretlen szomszédokat produkál, és ha most még akár üres is a szomszéd telek, kedves a szomszédbácsi, az elkövetkezendő 20-25 évben bármi és bárki előfordulhat ott.
Ezért is praktikus olyan beépítést választani a saját telkünkön, amelynek jól védett a privát szférája, a „külső héjat” az átszellőztetésre használjuk. Az átszellőzés valódi, és valamennyire új probléma, a globális felmelegedés hatása a mérsékelt övi Magyarországon valóban érezhetőek mediterrán éghajlati szituációk, amikor a melegtől való védelem nyáron, mint igény, közel azonos mértékben jelentkezik, mint a fűtés télen. A ház jó átszellőztetése lényegesen csökkentheti a gépi légkondicionálást, sőt, a passziv-szoláris rendszerek a téli fűtési energiaszükségletet is csökkenthetik. Mellesleg nagyon kellemes tereket lehet alkotni a megfelelően nyitott üvegfelületekkel.
A telek méretétől is függ, hogy mennyit tudunk rá építeni, de ha lehet, ne akarjunk a „magasba törni”. Az előző cikkben a „kalap tetején kalap” megoldással az alsó tetősíkból kibúvó felső szint jórészt megspórolható, ha nincs egy lépcsőház a központban, és praktikusan kapcsolják össze a tereket – minden négyzetméter létjogosultságát megvizsgálva: számtalanszor előfordul, hogy a bútorozatlan helyiségek túlméretezettek, holott megépítésük és későbbi fenntartásuk is sokba kerül. Ezért, amikor saját ház építésébe fog valaki, akkor mindenekelőtt tervezze meg a saját életét, a különböző idő-intervallumokban, és a társadalmi elvárásoktól függetlenül gondolja végig, hogy mire van és mire lesz szüksége 25 év múlva – ne építse túl, ha jó házat akar!
A használat szempontjából az egyszintes ház ezerszer kényelmesebb, mint a két emeletes – a nők, akik még mindig nagyobb terhet vállalnak a háztartásban és a gyereknevelésben, szemszögéből triplán fontos szempont – de jót tesz egy háznak, ha szépen rácsücsül a terepre, ezért ha csak enyhe lejtésű is a telek, kellemes változatosságot jelenthet pár lépcső a privát szobák felé. A lépcsők egy lakásban fontos esztétikai szerepet is játszanak, de akkor érvényesülnek, ha „kitágítják a teret” ahelyett, hogy egy társasházi lépcsőház szintjén szakítanák el a két emeletet.
És innen jutunk el a másik fontos kérdésig, ami egy családiházat megkülönböztet a társasházi lakástól – a belmagasság és a tetőszerkezet kapcsolata. Ahogy nagyon helyesen megfogalmazta egyik kolléga, a falusi ház padlása nem egyszerűen egy hőszigetelő réteg volt, hanem terménytárolásra is használták, ennek megfelelően volt kialakítva a tetőszerkezet és a padlás és a lakótér közötti födém. Ha ez a funkció kiesik, semmi nem indokolja, hogy vizszintes plafon és üres padlástér legyen, a cseréptető alatt. Ha bármilyen oknál fogva fontos a cseréptető, ma sokkal célszerűbb a tetősíkban megoldani a korszerű víz-, és hőszigetelést, és a „padlásteret” beintegrálni az alatta lévő helyiség légterébe. Ez aztán újabb lehetőségek tárházát nyitja meg a térkapcsolatokban is.
Vannak bizonyos berögződések tervezőknél is, különösen azoknál, akik egy bizonyos „stílusban” sok hasonló házat terveznek. Bejárat, előszoba, nappali, konyha, étkező, kamra, vendég-wc, háztartási helyiség, esetleg vendégszoba fürdővel, vagy dolgozó a földszinten, a hálók az emeleten. Csakhogy ebben a statikus elképzelésben nincs benne az időfaktor, amely alapvetően befolyásolja, hogy mikor, mit, és mennyit használunk, és ezek a helyiségek milyen kapcsolatban kell legyenek az adott időpontban.
A mediterrán házak jellegzetessége a külső és a belső nappali tér szoros kapcsolata, olyannyira, hogy szinte a kertben, a teraszon, a pergola alatt is van egy „szalon” – de a kert, éppen úgy, mint a nagymamáméban, funkcionálisan tagolt. Persze, mások az igények. Háziállatok többnyire nincsenek, de zöldség és gyümölcsös úgyanúgy része lehetne a családiház telkének, mint egykoron, legfeljebb korszerűbb mezőgazdasági technológiákkal, például, magaságyásokkal, hogy a szaladgáló gyerekeknek is maradjon hely, hogy a konyhai hulladékot komposztálni legyen érdemes.
A kerttervezés a családiház-tervezés szerves része, mellesleg tőlem a társasház-terveknél is megkövetelték Izraelben, hogy az is szerepeljen a ház mellett, hogy milyen növényeket szándékszom ültetni. Ugyanigy, a kerítés is elengedhetetlen része az építésnek, van ahol alacsony és van ahol növényeket is befogadó térfal a szomszédok felé.
Ha a terület adottságait már mind számba vettük, akkor a következő részben azt vizsgáljuk meg közelebbről, hogy egy XXI. századi családnak a ház építésétól kezdve az elkövetkezendő 20-25 évben milyenek lehetnek a házukkal kapcsolatos igényeik, ezek hogyan változnak, hogy aztán végül kitaláljuk, hogy milyen ház szolgálja az igényeiket.
folytatása következik… ITT
A sorozat első része ITT
Mediterrán ház Magyarországon?
Időnként kibújik belőlem a várostervező… Amikor azt hallom, hogy valaki egy budai faluban mediterrán családi házat akar építeni, akkor nekem, aki évtizedeken át élt mediterrán környezetben, furcsa érzésem támad… Mit jelent a mediterrán jelző ebben az esetben?
Félreértés ne essék, én imádom a Földközi tenger térségét, az éghajlatot, az ősi építészetet, a pátió-s vagy átriumos házakat, és még kapcsolatot is tudok teremteni a magyar vidékeken ismert verandás, tornácos falusi házakkal.
Amíg a pátió ugyanazon épülete vette körbe a belső kertet Spanyolországban, addig a magyar falvak jellegzetes, oldalkertes beépítse tette lehetővé, hogy kialakuljon a zárt kert.
Nagymamámék kovácsházi háza, a háború előtt, az utca felé az üzlethelyiség mellett három szobával, a telek mélységében pedig a többi helyiséggel, egy L alakzatot írt le, aminek az öblén széles veranda fűzte sorba a szobákat, aztán a nagy konyhát. A sarokhajlatban lehetett lemenni a pincébe, amely felett a hatalmas kamra polcai követték a lejárat lépcsőzését. Nemrégiben, két családiház-felújításnál is alkalmaztam dédapám frappáns ötletét…
A verandától 4-5 méterre volt a diófa, alatta gondosan nyírt buxusok és a hatalmas asztal az árnyékos teraszon, amit oly sokan ültek körbe. Kezdetben a dédapám, dédanyám és az üzletben, a csizmakészítő műhelyben dolgozó segédek, inasok, aztán nagymamám és a férje is.
Apám még ismerte a nagy nyüzsgést, három generáció közös munkáját és hétköznapi életét, aztán találatot kapott a ház egy része, amit lebontottak végül, elvették az üzletet, a műhelyt, befalazták a „tapétaajtót”, ami a műhelybe vezetett nagyanyámék hálószobájából, az utcai szobák egyikét kiutalták egy jó elvtársnőnek, és a család örült, hogy azért már másodszor is megmenekültek, legalább a házukban maradhattak.
Az én gyerekkoromban már sokkal kevesebben ültünk az asztalnál, de felejthetetlen élményem marad a ház, ahol a nyarakat töltöttem és beleégette a tudatomba, hogy a jól működő otthon kiszolgálja és tükrözi is a benne lakók életét, hogy a szépség a hasznossággal jól megfér, és nincs semmi, ami csak úgy van ott, megalapozott ok nélkül.
A házat régen lebontották, amikor a falu várossá növekedett és központi fekvése miatt az önkormányzat – akkor még tanácsnak mondták – kisajátította. Azóta sem jártam ott, és már csak én élek, akinek az emlékeiben oly tisztán áll az a ház, amit dédapám építtetett, fiatal emberként.
A belső udvarok intimitása lenyűgöző tud lenni modern építészeti eszközökkel is.
A lényeg nem az oszlopok formája, vagy a térburkolat fajtája, hanem a gondolat, miszerint a belső tereket egy olyan külső térrel kapcsolom össze, ami még mindig megőrzi a privát szféra bensőségességét.
Ráadásul, a közlekedők, amelyek óhatatlanul megjelennek, ha egy házban két-három szobánál több van, nem csupán négyzetméterpazarló elemek, hanem a külső és a belső tér közti átmenetet is képzik, vagyis íly módon puszta létükben már megvan a kettős funkció, ami mindig fontos, tervezést vezérlő elv.
A ház belsejében lévő sötét folyosó helyett a közlekedők a téralkotás különleges eszközévé magasztosulnak.
Vagyis lehet mediterrán házat építeni Magyarországon, ami nem tájidegen, nincs ellentmondásban a hely építészeti kultúrájával, és adekvát választ ad a XXI. századi család igényeire is.
A mediterrán belső kert ráadásul funkcionálisan tagolja a telket – a nappalival, az étkezővel közvetlen kapcsolatban van a szabadtéri nappaliként funkcionáló rész, míg az oldalkertekben remekül lehet fűszernövényeket, zöldséget termeszteni, a garázs-bejáró burkolt része pedig nagyszerűen hasznosítható labdázó-térként – nemcsak az amerikai filmek családiházaiban.
Nagymamám virágoskertje pótolta a ház lebontott részét, a kocsibejárótól pedig egy csodás margaréta-bokorsor választotta el a kiskapun bejövő gyalogosokat. Innen vágott le minden péntek délben virágokat a verandán lévő vázába. Sose láttam azóta se olyan gyönyörű margarétákat, és megtanultam, hogy a virágoknak alapvetően a kertben a helyük – egy héten egyszer kapunk tőlük egy csokrot az asztalunkra. Valószínűleg ezért nem tűrök meg cserepes virágot a lakásomban, de minden pénteken igyekszem egy kis virágot tenni a vázába… A kocsibejáró túloldalán, Veronka néni háza tövében Dáliák magasodtak, így az öreglány csak a padlásról tudott leskelődni felénk. Nagyanyám éles szeme mindig kiszúrta, és elég hangosan meg is jegyezte, hogy „na gyerekek, viselkedjetek rendesen, nehogy rossz híretek vigye Veronka néni”.
A virágoskertet egy fa lécekből álló kerítés választotta el a háziállatok birodalmától, ahol tyúkok, kacsák, libák, pulykák és ha az istálóból kiengedte nagyapám, akkor tehenek és lovak is szabadon mászkáltak. Esténként, megengedte, hogy felkapaszkodjak az egyik lóra, míg ő kantáron vezette itatni a gémeskút melleti vályúhoz. A vályúban mindig friss víz volt, mert az itatás után a maradékot kiengedte az úsztatóba – a kacsák, libák nagy örömére. Nyár elején az én dolgom volt kitakarítani az úsztatót, és a jutalom, hogy egy napig volt házi medencénk, ahova csak mi, gyerekek mentünk fürödni a nagy melegben. A kacsák csak másnaptól használhatták.
A háziállatok birodalmához tartozott a kutya is, se a virágoskertbe, se a mögötte lévő zöldség-gyümölcsösbe nem ugrándozhatott. A macska persze elegánsan átmászott minden kerítésen, de a házba csak egy héten egyszer mehetett be, akkor is csak egy helyre – a nagy kamrába, hogy elfogja, ha bepofátlankodott oda egy egér. Péntek délután aztán ki is sétált nagyanyám után, és a kiskonyhában, ahonnan a kemencét fűtötték a kenyér és a kalácssütéshez, megkapta a maga jutalom-tejét.
A „haszonkert”, ahol a megytől az őszibarackig minden Magyarországon honos gyümölcs megtermett, egy kis szőlőlugas is volt a méhes előtt, szépen rendben sorjázott a veteményes. „Szaladj, hozz egy fej salátát” – mondta néha a nagymama, bár az asztalra kerülő zöldségeket a dédi feladata volt begyűjteni minden nap. Amit jónak talált, azt főzött a nagymamám – sosem volt kérdés, hogy mi lesz az ebéd – ami megterem a kertben, amilyen csirkét, kacsát, libát levágásra ítélt a dédi. Ő szedte le a málnát, a málnahabhoz, a kerítés melletti bokrokból, a szedret a főtt húshoz való szószhoz, és ő döntötte el, hogy van-e annyi mák, hogy aznap mákos tészta legyen.
Persze, a hatalmas kamrában volt minden, ami egy háztartáshoz kell, liszt, cukor tízkilós nagyságrendben a felhajtható tetejű ládákban, savanyúság és befőttek a polcokon körben, a lábakon álló fonott kosárban pedig a házi kenyér és a kalács, pont annyi, ami a következő heti sütésig elég.
A tervezés, az előrelátás és megfontolság jellemezte a hétköznapjaikat, imádták a földet, a növényeket és az állatokat, ami látszott a környezetükön. Nagyapám csodás csizmákat csinált és minden pénzén termőföldet vett. Vetéskor, aratáskor bezárták az üzletet és mindannyian kint dolgoztak a földeken. Túlélték a háborút, aztán minden vagyonukat elvették, nagyapám lószerszámokat javított a téeszben, amíg bele nem halt a bánatába. A nők erősebbek a mi családunkban is – nagymamám varrt, szovjet exportra kantáros kisnadrágokat. Sokszor átöleltem hátulról, ahogy hajtotta a varrógépet, felmásztam a Thonet-székre, hogy puszit nyomjak a puha arcára – „szállj le Évi, be kell fejezzem ezt a munkát határidőre” – mondta, mire én csipőre tett kézzel odaálltam mellé : ” nem szereted a gyigyántos virágodat” (sokszor gyémántos virágomnak szólított) – kérdeztem nagy hangon, mire mindig elnevette magát és abbahagyta a varrást egy percre, hogy felkapjon és agyoncsókolgasson…
De mielőtt belefeledkeznék áldott emlékű nagymamám rendezett világába, nézzük, mit is tartanak ma Magyarországon mediterrán háznak…
Hát, igen, ilyen borzalmakat…
Ezeknek a nagy zöld mezőre pottyantott épülethalmazoknak, az esetlegesen választott burkolatokkal, az értelmetlenül túlnyújtott lapos cseréptetőkkel – semmi közük a mediterránumhoz! És ez csak a külcsín, a belbecstelenség ennél sokkal nagyobb…
Amíg a nagyanyó falusi háza pontosan tükrözte az ő, akkori életformájukat, a helyet, ahol épült, ezek a házak nem tükröznek semmit – bárhol a világon rosszak lennének! Semmi kapcsolatuk a környezetükkel.
Egy ezekhez hasonló terv véleményezésére kértek fel… a következőkben részletesen kifejtem a véleményem, anélkül, hogy a konkrét tervet pellengérre állítanám – a megbízóim kérésére – és aztán leírom, hogy szerintem, miként valósulna meg egy XXI. századi család számára egy mediterrán ház, akár Magyarországon is.
Azért vígaszul a rémes példák után egy jóval búcsúzom – ezt érdemes megnézni és elolvasni a cikket. A ház Barcelonához közeli hegyekben – harmonikusan.
folytatása következik… ITT
és a kakildát hová tegyem?
Az ember lehet jogkövető, törvénytisztelő akkor is, ha minden szabályt nem fogad el maradéktalanul. Ha megkérdezi, hogy miért? Mi volt a jogalkotó szándéka? És az a szándék valóban azzal a szabállyal teljesül, vagy esetleg a megoldás elavult, netán sosem volt jó, igazán?
A magyar építésügyben rengeteg ostoba szabály van (bizonyára vannak jók is, de ez a cikk nem azokról szól majd), aminek az egyik eklatáns példáját szeretném elemezni:
99. § Tisztálkodó helyiség és illemhely
(9) Élelmiszer tárolására, feldolgozására, fogyasztására, forgalmazására szolgáló helyiségből WC-, vizelde szerelvénnyel felszerelt helyiség közvetlenül nem nyílhat.
Ebben a szabályban két árulkodó kifejezés van arra vonatkozóan, hogy nem tesz különbséget lakóépület és közintézmény között: „élelmiszer…forgalmazására” és a „vizelde”.
Mint tervező és mint használó is teljes mértékben elfogadom a szabályt éttermek, kávézók, iskolai étkezdék, stb. esetében, sőt, a magyar gyakorlatnál sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznék a mellékhelyiségek tervezésére!
Mint nőt, halálra bosszant az a fajta hozzáállás a témához, miszerint a féfi és női wc-t különválasztva ugyanannyi területet biztosítanak mindkét nemnek, miközben a férfiaknak „vizeldéjük” vagyis pisoár is van a blokkjukban.
Rendszeres problémám, hogy a repülőtéren, amikor leszáll a gép, az útlevélvizsgálat előtti női wc-knél hosszú sor áll, míg a férfiaké szinte üres – azért tudom, mert néhány esetben hozzám hasonlóan harcos nőtársaimmal megrohamoztuk a férfi-wc-t, a vizeldénél álló férfiak nem kis megdöbbenésére…
Nemrégiben az egyik moziban is hasonló jelenet játszódott le az előadás után, mert a férfi-wc-ben két pisoár is volt a wc-n kívül, a nőknél pedig csak egy wc.
Ehhez persze tudni kellene, hogy mennyi időt igényel egy férfi állva „vizelése” szemben egy női pisiléssel, tudni kellene, hogy az oda bemenő egyének esetleg kabáttal, táskával bajlódnak, mert nem a saját lakásukban vannak, stb.
Stockholmban az egyik múzeumban, ahol egyébként csodás étterem és bár is van, frappánsan oldották meg a dolgot: nincs külön női és férfi wc, hanem két hatalmas sorban wc-k, míg középen mosdók – „vizelde” nincs. A két folyosót semmi nem zárja le, mert miért is kellene a mosdókat eltakarni bárki elől?
A wc helyiségben akasztók, hogy a táskát feltegye az ember lánya – ruhatár már a múzeum előcsarnokában van.
Ahol nincs ruhatár, ott a kabátokra is kell gondolni, repülőtéren pedig a nagyméretű kézicsomagokra, amit az ember cipel magával…
Van a világnak olyan csücske is, ahol gondolnak a kisgyerekes családokra, és vannak családi wc-k, ahová kényelmesen be tud menni a papa vagy a mama a két-három éves gyerekkel, be tudják csukni az ajtót…
Ugyanebben a nyilvános wc-ben rongálás-biztos mosdók, mozgásérzékelővel, de a folyamatos tisztaságról (wc-papír, szappan, papírtörlő, stb.) gondoskodik a megfelelő személyzet.
Ami egy nő szívét külön megörvendezteti – a rengeteg tükör, és valaki végre rájött, hogy a tükör nem a kézmosásához kell! Fantasztikus!
Valaki végiggondolta, hogy a családi fürdő és a nyilvános wc nem ugyanaz a műfaj!
Éttermekben, bárokban nagy jelentősége van a smink-javításnak a női mosdóban, és annak, hogy az asztaloknál ülő vendégek ne a wc-felíratú ajtót bámulják evés közben.
Vagyis a wc-blokk elhelyezése, a látványkapcsolat sok esetben itt is fontosabb, mint a közbeiktatott közlekedő. Ezek apró dolgoknak tűnnek, de egy lelkiismeretes tervező bizony ezekre figyel, nem pedig arra, hogy hány wc-t és milyen zsilipelést ír elő a szabályzat.
A leglényegesebb kérdés azonban a közhasználatú wc-nél mégis a tisztaság!
Hiszen a higiéniát nem a dupla zsinilpelés biztosítja, hanem az, hogy az üzemeltető milyen gyakran és milyen alaposan takarítja ezt a helyiséget.
Anyám arra nevelt, hogy ha idegen helyre megyek, akkor előbb nézzem meg a wc állapotát, aztán fogadjak el ételt…
Ha egy étterem tulajdonosa azt akarja, hogy igényes közönsége legyen, akkor óránként ellenörzi a wc-t.
Egyik kedvenc tel-avivi éttermemben olyan a mosdó és a wc, hogy oda szívesen megy be az ember, és nem egyszer éppen ott futottam össze a tulajjal, amint ellenőrizte, hogy minden rendben van-e.
Egészen más történet a lakástervezés, ahol az ember a saját környezetében él, a maga tisztasági mércéje a legfőbb szabály.
Az első lakásátalakítási munkám Izraelben egy ortodox család kétszintes háza volt, ahol a kb. 20 főt is leültetni képes étkezőből nyílt a vendég-wc.
Magától értetődően, a korábbi egy nagy helyiséges wc-t szétválasztottam, egy kicsit megnöveltem az alapterületét úgy, hogy előbb egy elegáns, kényelmes, nagytükrös kézmosóba lépünk, és csak onnan a wc-be, de még így sem a wc-csészét látjuk telibe, ha nyitva az ajtó.
Akkor még nem is tudtam, hogy az ortodoxok életét szabályozó halacha elő is írja a „zsilipelést”, mert engem csak az a szempont vezetett, hogy ebben az étkezőben sokan fognak leülni, vagyis sokan mennek majd a mosdóba is, és ezt a két funkciót úgy kell tudni elválasztani, hogy ne okozzon senkiben kellemetlen érzéseket.
Ráadásul, a mosdóban lévő nagy tükör, azt is lehetővé tette, hogy a vendégeskedő hölgyek ellenőrizzék a kifogástalan külsejüket.
A megrendelőmet éppen az győzte meg, hogy a korábbi építészével szemben én meg tudom oldani a problémákat, hogy életük minden részletét elemeztük, és így alakult ki a fontossági sorrend.
Mindemellett, függetlenül attól, hogy ki a megrendelő, a wc-fürdő szellőzése a másik nagyon fontos eleme annak, hogy a természetes emberi tevékenység minél kevésbé legyen zavaró momentum.
Sokszor tapasztaltam, hogy azzal együtt, hogy ablak volt a helyiségen, a szellőzése gyatra volt, mert az ablak nyitási módja zavarta a helyiség privát jellegét – senki sem szeret úgy zuhanyozni, vagy a wc-n ülni, hogy a szomszédok belátnak az ablakon -, ezért minden esetben rávettem a megbízót, hogy csakis bukó (vagy bukó-nyíló) ablakot tegyen wc-re, fürdőre, a külső síkon egy fix szúnyoghálóval, mert akkor biztos nyitva lesz, akár hűvös időben is, és a helyiségből el tud távozni az elhasznált levegő vagy a pára. Az üveg itt, természetesen, savmart, vagy valamely mintás üveg (az izlések különbözők), de az átláthatatlanság egységes.
Ha nincs lehetőségünk ablakot nyitni – aminek persze nemcsak szellőztetési szerepe van, hanem a természetes fény mindig előnyösebb a mesterséges megvilágításnál, ezért, ha egy mód van rá, akkor ablakot a fürdőre, minél nagyobbat – akkor gépi szellőzéssel oldjuk meg a dolgot, de a szagok terjedését nem a dupla ajtó fogja megakadályozni!
Funkcionálisan a közeli kézmosó a harmadik fontos szempont, szerintem, tehát az a wc, amelyben vagy amely közvetlen közelében nincs kézmosó, az higiéniás szempontból pocsék megoldás, akkor is, ha a konyhától egy közlekedő választja el. Vagyis a szabályalkotó, feltételezetten jó szándékát a közegészség megőrzése érdekében, nem éppen alkalmas szabállyal igyekszik megoldani.
Különösen problematikus kérdés a fürdő-wc-mosdó helyiség elhelyezése egy olyan apró lakásban, ahol a bejáratin kívül csak ezen a helyiségen van ajtó.
A mellékelt terv ilyen: minden négyzetcentiméterre oda kell figyelnünk ahhoz, hogy használható tereket hozzunk létre.
Ugyanakkor, ez nem jelenti azt, hogy nem igyekszünk diszkrét módon megoldani a fürdőbe való belépést, a szellőztetést, vagy az alapvető higiéniát, a kézmosást.
Példánknál maradva a fürdő a központi térből egy olyan ajtóval nyílik, amelynek a nyitásakor csak a hálósarok felől lehet belátni a helyiségbe. A belépő itt is először a mosdót és a felette lévő nagy tükröt észleli. A fürdő padlószintje két lépcsőfokkal magasabb, ez is, más szempontok mellett a nappali-étkező tértől való optikai elválasztást hivatott szolgálni. Az asztalnál ülőket és a konyhában tevékenykedőket pedig már végképp eröltetett lenne kapcsolatba hozni a wc-vel…
Érdemes megvizsgálni, hogy mi történne, ha ráeröltetnénk a szabályzatot erre az apró lakásra? Minimum még egy ajtó kellene, amit persze nem használnának, mert belelógna a térbe, altorlaszolná az utat az étkező és a hálórész között, és azt az előnyét ennek a kis lakásnak, hogy belátható-átlátható a tér, meggyilkolná!
A szocializmus kockafejűséget privilégizáló időszakában épített lakások természetesen kielégítik a szabályzatot, ennek megfelelően labirintusszerű közlekedők és teljesen fölösleges ajtók szabdalják őket, élhető terek hiányában.
A szabályzatalkotó valószínűleg nem a XXI. század eleji gépészeti rendszerek ismeretében alkotta meg a fenti szabályt…
Nem tudom, hogy melyik példa ihlette, de azt hiszem, hogy ideje felülvizsgálni az álláspontot egy ilyen fontos kérdésben…
Egy társasház jövőképe
Milánóból dühösen tértem vissza. Miért élünk mi igénytelen környezetben? A lakásunk ajtaján túli világtól miért nem követeljük a minőséget?
Tegnap előszedtem a 2009-ben, a társasházunknak készített jövőképet – botrányos, hogy mennyire aktuális ma is, vagyis, hogy mennyire kevés valósult meg belőle, és a lényeg – az ésszerű tervezés, 2010 közepén teljesen kiveszett a társasház kezelőinek gondolkodásából… ideje, hogy visszatérjen és ez a jobb sorsra érdemes ház azzá legyen, ami lehetne, ezért most az egyes fejezeteket külön elemzem, illetve az azóta eltelt több, mint hat év sikertelenség tapasztalatát is hozzáfűzöm.
„Amikor 2009. március végén megválasztottak az intézőbizottság elnökének, azt ígértem, hogy a közös költség nem fog emelkedni, amíg ezt a posztot én töltöm be.
Az itt felvázolt jövőkép lényege az, hogy a közös költség fokozatosan csökkenjen, miközben a szolgáltatások szintvonala nő. Ez csakis, egy minden eddiginél jobb gazdálkodással érhető el, amely alapja:
_ a lehetőségeink felmérése,
_ a célmeghatározás,
_ tudatos és következetes törekvés az ütemterv szerinti megvalósításban.
A társasház megalakulásakor (1991) készült egy részletes, fizikai állapotfelmérés az épületről. Az azóta eltelt időben javult a helyzet, mivel a különböző közös képviselők végeztettek felújítás-jellegű munkákat. Azonban ezeket a felújításokat nem szervezte rendszerré egy alaposan átgondolt jövőkép. Rendszerint, az éppen felmerülő szükség alakította a döntéseket, a felújítás pedig „helyreállító”, nem pedig „előrelátó” – jellegű volt. Mindvégig hiányzott egyfajta koncepció, amely az épület lehetőségeit feltárta volna és azokra alapozva, előre tervezte volna a ház megújulását.
Ezt az ötletszerű felújítást erősítette az állami támogatások rendszere, amelyben a hatóság találja ki, hogy adott időszakban mire ad pénzt – így a pályázati pénzek reményében nem feltétlenül az ésszerű technológiai sorrendet követte az elvégzett munka. Ennek következtében azonban, az „ingyenpénz” dacára, összességében, a felújítás drágább, mintha azt tervszerűen és technológiailag ésszerű sorrendben végzik.
További problémákat okozott, sokszor, a szakértelem hiánya, amikor az optimális műszaki tartalom és ár helyett a legolcsóbbat választotta a Társasház a különböző árajánlatok között, aminek következtében az elvégzett munka kétes szinvonalúra sikeredett – lásd: kéményfelújítás 2008-ban, gázvezetékfelújítás, kapucsere, stb. korábban…
A mi házunk a XIX. század második felében épült. Tekintettel az állami elhanyagoltság évtizedeiben felgyülemlett feladatokra, komoly problémát jelent a fenntartás és felújítás finanszírozása akkor, ha csupán a közös költségre és a megpályázható támogatásokra hagyatkozunk. Ez történt 2007-ig, a Vodafone-antenna telepítéséig. Rakéta sebességgel emelkedett a tulajdoni hányadra eső közös költség, anélkül, hogy igazán számottevő javulás állt volna be a lakókörnyezetben. A „gazdálkodás” csupán a befolyt pénzek elköltésének módjára szorítkozott, ahelyett, hogy alternatív források felkutatását is kilátásba helyezte volna.
Ez a „szegény ember”-attitűd, amely beteges spórolásban nyilvánul meg, míg az „alkotó ember”-attitűd a megoldási lehetőségek közt kutatva a bevételi és kiadási oldal dinamikus változásával ér el egy optimális gazdálkodási formát. Míg a „szegény ember” – attitűddel csak keservek árán lehet megsórolni valamit, de sem gazdaságos működésről nem beszélhetünk, sem pedig fejlődni nem lehet, addig az „alkotó ember” – attitüddel határtalan lehetőségek nyílnak meg előttünk. Hogy mennyire igaz a házban uralkodó szellemiségre a „szegény ember” – attitűd, azt jellemezi a korábbi vezetők részéről sokszor ismétlődő kiszólás, hogy „a háznak nincsen pénze”, miközben havi egymillió feletti a ház bevétele. Ezzel a „nincsen pénzünk” szemlélettel olyan műszaki megoldások születtek, amelyek kifejezetten pazarlóak voltak. Vagyis, ha belátható időn belül el akarjuk érni, hogy a mi házunkban a XXI. századnak megfelelő formában éljünk, ahhoz mindenekelőtt a szemléletmódunkat kell megváltoztatni: a mi házunk nem szegény, hanem tele van nagyszerű lehetőségekkel, amelyeket érdemes kiaknáznunk!”
Nos ehhez, most nem fűzök szóbeli magyarázatot, csak néhány képet, a ház jelenlegi állapotáról:
A parasztzsidó
Nem először látok éhező falusiakról szóló riportot – nagyanyám hangján szörnyülködök : hogy lehet ott éhezni, ahol van termőföld?
„A magyar falvak veszte a vidéki zsidóság kiírtásával kezdődött, a svábok kitelepítésével folytatódott, és a termelőszövetkezetek felbontásával tetőzött” – olvastam valahol, de most, hogy forrásanyagot kerestem, leginkább csak antiszemita szennylapokba ütköztem – a magyar vidékfejlesztésben játszott zsidó szerepről értékelhető összefoglalót nem találtam. Mint mellékszál nagyon sok történetben találkoztam a helyi, zsidó intéző, az újításokat bevezető földbirtokos alakjával, de ahogy a vidéki zsinagógák kövei, úgy ezek a történetek is elporladtak – csak a hiány hatása érezhető: elveszett a tudás, az innováció a magyar vidéken.
„Magyarország újabbkori történetének legnagyobb arányú bevándorlása a kelet-európai zsidóság érkezése volt, amely a 19. század második felében vált tömeges méretűvé. Az új bevándorlók igen szegény, nagyrészt falusi életmódú és földműveléssel is foglalkozó, jiddis nyelven beszélő askenázi zsidók voltak a Monarchia fennhatósága alá tartozó Galíciából és az Orosz Birodalom területéről.”
„A gettóba szállítás előtt végleg elkobozták a zsidók vagyonát is. Ezt helyben a magyar közigazgatás képviseletében eljáró bizottság végezte: pontos leltárt vettek föl a zsidók vagyonáról és a lakásokban hátrahagyott értéktárgyakról. A zsidók tulajdona minden további nélkül a magyar állam tulajdonába ment át, rendeletek sokasága szabályozta az értéktárgyak sorsát. Volt, ahol egyelőre a kiürített lakások egy helyiségében zárták el az értékeket, máshol külön erre a célra hatalmas raktárokat hoztak létre. Azzal mindenesetre nem számoltak, hogy a zsidók valaha visszakapják a tulajdonukat.” „A tömeges deportálás 1944 május 15-én kezdődött… július 9-ig 147 vonattal, német adatok szerint összesen 437.402 zsidót deportáltak. Magyarországról Budapest és a munkaszolgálatos alakulatok kivételével teljesen eltűntek a zsidók. A vonatok néhány kivétellel mind egy irányba indultak: Auschwitz-Birkenauba.”
A két esemény között a legtöbb magyar faluban legalább néhány zsidó élt: a szabó, a kocsmáros, vagy a földbirtokos arisztokrata intézője, a terménykereskedő… abban a dél-dunántúli kis faluban is volt kettő, amely az 1910-es népszámlálás idején 436 lakosából 129 magyar, 3 német, 304 horvát volt. Ebből 427 római katolikus, 5 református, 2 evangélikus, 2 izraelita. A mai falu 63 házában 106 lakos él. A házak többsége rémes állapotban, a kertekben legfeljebb fű nő, a szántókon, ha egyáltalán, kukoricát vetnek… Dolgozni eljárnak innen…
Most egy pesti srác elhatározta, hogy itt pedig gazdálkodni fog, mert jó a föld, kellemes az éghajlat, kedvesek az emberek. Elmesélte a barátainak… az egyik, akinek a nagyszülei alföldi parasztzsidók voltak, első látásra beleszeretett a helybe, amikor a februári napsütésben megérkeztek a faluba. Egy hét múlva már meg is alkudott az egyik házra, hazafelé menet megtervezte a ház felújítását, a kertbe telepítendő gyümölcsöst, a fűszernövények, a virágok és a zöldségek helyét. Éjszaka megtanulta az internetről, hogy milyen növények telepítésével lehet eltávolítani a vakondokat, és elkészítette a 10 éves fejlesztési tervet a gazdaságra, az együttműködésre a többi gazdával. Másnap szennyvíztisztító módszereket tanulmányozott, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy a fürdőszobák szennye a fúrt kúttól két méterre lévő emésztőbe kerüljön. Telefonált, e-mailt írt, kapcsolatokat keresett. Beszélt egy festőművész barátjával, hogy mi kell egy önfenntartó művésztelep létesítéséhez…
- Idén kerítést építünk-javítunk, tereprendezést végzünk, hogy az esővízet a leghatékonyabban használjuk fel, és a háztól elvezessük a vizet.
- Ősszel fákat telepítünk. A telek hátsó részén császárfákat, majd az év különböző szakaszain érő gyümölcsfákat. A háztól 20 méterre megállunk a fatelepítéssel. A maradék 15 méteres szakasz a zöldségkert, és a ház környéke csak a virágoké és a fűszernövényeké.
- Télen megtervezzük a ház felújítását a legvégső stádiumig, majd éves programokra bontjuk: az első a szennyvíztisztítás korszerű megoldása, az esővíz hasznosítása.
- Jövőre a ház szerkezeti megerősítése és a talajnedvesség elleni szigetelése a feladat.
- A kertben, a kerítés mentén elültetjük a bokros növényeket, mint a málnát az északi oldalra, piros és fekete ribizlit, köszmétét és szedret az alsó szomszéddal határos oldalra, a telek végébe pedig bodzát.
- A ház közvetlen közelében még nem ültetünk semmit, hiszen a felújítás még eltart egy darabig, de az utca felőli kert két, távolabbi szélén, a szomszédokkal határos részen megkezdjük a bokros-virágos-futónövények telepítését. Később, amikor a ház külső hőszigetelését is befejeztük, akkor az épületre is felfuttatjuk a növényeket, különösképpen az észak-nyugati oldalra, ahonnan az esőt-szelet kapja.
- 2018-ra koncentráljuk a tetőfedés-cserét, az új nyílászárókat és a külső hőszigetelést, valamint a ház közvetlen környezetében a végleges tereprendezést: teraszok, lépcsők kialakítását. A tetőn már ekkor kialakítjuk a napelemek helyét, a kapcsolati rendszert.
- 2019-ben a teljes belső átalakítás lesz soron: az utcai fronton, a jelenlegi lakóépületben és a tetőtérben egy vendégház, négy hálószobával két fürdőszobával, egy nagy központi térrel, ahol fatüzeléses kemence lesz a nappali-leülős részen, ám a tér hangsúlyos eleme a nagy étkezőasztal és a közösségi konyha. A hálószobákban szabályozható, infrapaneles falfűtés. A zuhanyzós fürdőszobák folytatásaként egy külön háztartási helyiség mosógéppel, szárítógéppel, a téli vendéglátás időszakára. A szennyvíztisztító szürke vizét forgatnánk vissza a wc-k öblítésére.
- 2020-ban felszerelnénk a napelemeket.
- A vendégház első 4-5 évében ingyenes művésztelepként működne. A kertben megtermelt zöldségekből, gyümölcsökből, a falu többi gazdájával együttműködve, helyi halból, húsból és tejtermékekből változatos, egészséges ételeket lehetne készíteni. A jelenlegi istálló és terménytároló épülete lenne kezdetben a műterem, amely 2019-ben még csak egy jól lehatárolt, külső nyilászárókkal megújított, hőszigetelt és az észak-keleti bütüjén két nagyméretű ablakkal ellátott helyiség lesz. A művészek egy-két hónapot, esetleg többet is eltölthetnének ott – csak az elkészült alkotásaikkal fizetnének.
- Később, ha a művésztelep sikeres, a házzal szomszédos üres telken, amelyen valamikor hasonló ház állt, egy „üvegházat” építenénk műteremként, bemutatóteremként, időszaki kiállítások rendezésére is alkalmas helyként.
- A falusi turizmus csend-nyugalom-tiszta levegő, egészséges ételek, Dráva-part-kínálatát intellektuális eseményekkel bővítenénk, amely, természetesen, a helyiek szórakoztatására, ismereteinek bővítésére is szolgálna.
- A helyiekkel való kapcsolatot nem csak a közös munkán keresztül erősítenénk, hanem rendszeresen tartanánk ismeretterjesztő előadásokat olyan témákban, amelyek őket is érdekelhetik: a szennyvíztisztítástól a napelemes energiaellátásig, a magas hozzáadott értékű mezőgazdasági termékek előállításának módszereiről, persze művészetről, más népek kultúrájáról.
- A legfontosabb dolog mégis az, hogy mintát adjunk arra, hogy mi mindent lehet csinálni egy darabka földdel, tudással és tettrekészségel.
Kalandozásaim_6
„Markáns kalandot éltem át: a lányom, két unokámmal másfél hónapot töltött Magyarországon.”
A hosszú repülőutat követő éjszakát “én váram”-ban töltötte a négytagú család – szülők, gyerekek megtalálták a maguk kényelmes helyét. Én felmentem a mamám jövendő, de máig nem teljesen kész lakásába – mindenesetre, nagyon jó ez a fajta rokoni közelség. Kár, hogy a lányom nem itt tudott lakást venni, de később, talán ez is megoldódik…
Másnap dél körül elhoztuk a bérelt autót és elindultunk Pécsre. Mivel a mamám pécsi, kétszobás kis lakását nem akartuk feldúlni, előre lefoglaltam egy tündéri lakást a Szent Mór utca 3-ban, a “városfalon belül”.
Az interneten keresgéltem, és még áprilisban, három hónappal a lányom érkezése előtt személyesen is felmértem a lehetőségeket Pécsett. Az airbnb hálózaton kb. 150 kiadó lakás van a városban. Próbaképpen kivettem egy éjszakára az egyik lakást egy Dévényi Sándor tervezte házban – tündéri házigazdák, csodás belső kertre néző ablakok, de két gyerekkel mégis kicsi ahhoz, hogy kényelmes legyen. A házigazdáim rögtön javasoltak egy pár házzal arrébb lévő ismerősüket – így jutottam a Szent Mór utcai lakás tulajdonosához.
Mindkét lakás a maga nemében, a házigazdák kedvességével, rugalmasságával – igazán magas szinvonalú szolgáltatást nyújt. A Dévényi-ház agyrém alaprajzából a tulajdonosok kihozták, amit lehetett, egy kis belső átalakítással, a Szent Mór utcai ház pedig, ami egy régi épület bővítésével kialakított társasház, remek példája annak, hogy gondos tervezéssel mit lehet produkálni. Utóbbit lefoglaltam azonnal, mert a naptárból látszott, hogy igen népszerű hely. A tulajdonos nem titkolta, hogy évi 85 %-os kihasználtsággal dolgozik, ami azt jelenti, hogy a pécsi szállodák tanulhatnának tőle vendégfogadást.
Egyelőre a szállodák, az airbnb felfutását csak irígylik, állami beavatkozásért siránkoznak, holott ami most történik ezen a téren, azt áldásnak kellene tekinteni. Az első pécsi vendéglátóim fiatal pár, kisgyerekekkel, ez a keresetkiegészítés teszi lehetővé, hogy Pécsen maradtak, az oda utazóknak pedig azt a nagyszerű élményt, ami az ilyen családias légkörből fakad. Ahol a lányomék megszálltak végül, olyan hely, olyan vendéglátással, ami arra ösztönzi a turistát, hogy visszavágyjon Pécsre. Tavaly egy konferencia miatt a régi Pannonia szállodában, ma Palatinusnak hívják, ha jól tudom, laktam két napot, de nem vágyom vissza – a személyzet avitt stílusa, az ósdi berendezés inkább taszított, mintsem azt sugallta volna, hogy jó itt lenni, gyere máskor is.
A turizmus, mint minden más is az életünkben, drasztikus változáson megy át. Az airbnb-s lakások lehetővé teszik, hogy olyan emberek, főként családok, megengedhessék maguknak, hogy utazzanak, akik eddig nem nagyon tették meg. A lányomhoz hasonló családosok úgy tudnak más országokba ellátogatni, más kultúrákat megismerni, hogy nem kell lemondjanak az életük sajátos, megszokott elemeiről – lehet továbbra is családi vacsorákat főzni, játszótéren csúszni-mászni, strandra menni, aztán kimosni a piszkos ruhát a mosógépben… Mintha az otthont újrabútorozva találnák meg a világ egy másik pontján…
folytatása következik…
Kalandozásaim_5
Közel két évvel azután, hogy a Kalandozásaim Magyarországon cikksorozat első darabját megírtam, egy újabb, markáns kalandot éltem át: a lányom, két unokámmal másfél hónapot töltött Magyarországon.
Lakást vett, mert tervei szerint néhány évet itt töltenének, hogy a gyerekek megtanuljanak magyarul, és megtalálják azt a helyet, ahol Európában élni lehet. Ebben a pillanatban nem úgy néz ki, hogy ez a helyszín Magyarország, bár sosem lehet tudni, hiszen Európa egésze elég problematikus manapság. Kanada nagyon jó hely, ha eltekintünk a hosszú, kemény téltől Montrealban… A lányom most úgy érzi, hogy egyre nehezebb számára elviselni az októbertől áprilisig tartó minuszokat…
A világ fergeteges gyorsasággal változik, és a globalizáció pozitív hatása, hogy ebből Magyarország sem tud kimaradni.
Hiába a politikai vezetés múltba révedő tekintete, a feudális viszonyok újraélesztésére való törekvése, a hipszter-nemzedék már most markánsan formálja a magyar valóságot is. Az elmúlt két év alatt az alulról jövő kezdeményezések, az egyes, vállalkozó szellemű emberek tettei elértek egy kritikus tömeget, amely, ha másutt még nem is, de Budapesten határozottan környezetformáló tényezővé vált.
A gazdasági válság hatásaként a városromboló „fejlesztések” megcsappantak, helyükbe a túlélésért küzdő személyes cselekvés lépett: valódi igényekre adott valódi válaszok. A gyönyörű az, hogy Budapesten a tetye-tutya önkormányzati vezetés, a kifejezetten vállalkozóellenes adórendszer dacára is megindult az aktivitás.
A belváros rehabilitációja azokból a lelkes kezdeményezésekből áll össze, amely hasznos funkcióval töltötte meg az üzlethelyiségeket, a lepusztult, kiüresedett épületeket, a gyatra lakásokat. A nap mint nap nyíló kávézók, éttermek, romkocsmák, turistáknak bérbeadott, felújított lakások apró pontok a városban, de mennyiségük növekedésével egyre inkább „összeérnek” – utcák, terek, városrészek újulnak meg általuk.
A lányom és az unokáim magyarországi tartózkodása alatt volt alkalmam megtapasztalni az ország reményteli és elkeserítő részeit is. Az egyedi történeten túl, a másfél hónapos „pillanatkép” elgondolkodtató, merem remélni, hogy nem csak számomra…
folytatása ITT
Belépni SZABAD !!!
Az első „házak belülről” (בתים מבפנים) programon Jeruzsálemben vettem részt 2011 novemberében.
Annyira fellelkesített, hogy 2012 májusában, a tel-avivi „nyitott hétvégén” már önkéntesként közreműködtem a programban, azon túl, hogy magam is nagyon sok házat néztem meg belülről.
A tel-avivi, és a jeruzsálemi program is egy nemzetközi szervezethez kapcsolódik: az Open House Worldwide – hez, élvezve az ernyőszervezet adta népszerűsítési előnyöket, azzal együtt, hogy az alapgondolat a helyi lakosság megismertetése saját települése rejtett értékeivel.
A mozgalmat 1992-ben Victoria Thornton indította, Londonban, hol is másutt, mint az elmúlt 150 évben városfejlődéssel kapcsolatos eredeti elképzelések úttörő helyén…
Victoria megértette, hogy az építész szakma és nagyközönség ismeretei között szakadék tátong, és úgy gondolta, hogy ezen úgy lehet segíteni, hogy népszerű programokat szerveznek a nagyközönségnek, hogy meginduljon egyfajta párbeszéd, ami nem csak a szakmán kívülieknek, hanem maguknak a tervezőknek és a városvezetőknek is hosszú távon hasznos információkat szolgáltatnak, elindíthatja a tudáson alapuló lokálpatrióta együttműködést. 1994-ben már 200 modern és történelmi épületet nézhettek meg a látogatók belülről.
A látogatás alkalom az eszmecserére – a jövőre nézve ez a program lényege!
A világ számos helyén felfedezték az ötlet nagyszerűségét, és sorra csatlakoztak a szervezethez. 2015-ben 32 városban a világon rendezik meg a nyitott ház programot. New York 2002-től, Tel-Aviv, Jeruzsálem 2007-től… ebben az évben Belfast és Porto csatlakozott.
A 100 éves házak program 2011-ben indult, mondhatnánk, hogy hasonló a nyitott házak nemzetközi programjához, csak éppen olyan „magyarosan különálló” – majdnem olyan, csak a lényege vész el! Megelégszünk azzal, hogy a múlt dicsőségét mutogatjuk…
Igen, nagyon bosszant a dolog, mert a munka, amit a 100 éves házak programmal kapcsolatosan csinálnak, hatalmas, ezért elismerésem, de kimarad az, ami igazán értékes a szimpla ismeretterjesztésen kívül, hogy tudniillik meg kellene beszélni közös dolgainkat a városunkban!
A mai város arculatát az 1873-as egyesítés utáni hatalmas építkezések határozzák meg – kétségtelen, de ebből a nagy merítésből az épületek építészeti, városképi, történeti értékeik alapján kellene válogatni, nem pedig a koruk szerint!
Attól, hogy egy ház 100 éves, önmagában nem értékes! Ezt kellene már bevésni a magyar szakmai és társadalmi köztudatba!
Nem a kor, hanem a tartalom az, ami értékessé tesz valamit! A múltba révedezés kifejezetten káros akkor, ha nincs mellette a jövőkép – mit is kéne csinálnunk azzal az épületállománnyal, amit örökségül kaptunk?
Őrizgetni, mert régi, vagy megmutatni a régiből az értékeset és hozzátenni a mi korunk produktumát?!
Mivel én magam az utóbbira voksolok, és mérhetetlenül dühít az, amikor a hivatalos szervek, vagy egy közös képviselő ragaszkodik olyasmihez, ami rég elavult, csak azért, mert régi, csak azért, mert „mindenkinek olyan” a házban…
Ezért döntöttem úgy, hogy én pedig kinyitom a lakásom ajtaját, és megmutatom, hogy egy XIX. században épült házban hogy lehet XXI. századi életformára alakítani a környezetünket.
A szombati spontán teázást követően vasárnap reggel már kitettem a táblát : Belépni SZABAD !!!
A felszólítást kicsit kétkedve fogadók után megindult a látogatók özöne és egyre érdekesebb beszélgetésekbe bonyolódtunk – ez volt számomra az igazán nagyszerű ezen a napon.
Persze, lett volna más dolgom aznap, nyolc órán át fogadni a látogatókat nem pihentető dolog, de ennyit azért meg lehet tenni egy ügyért, ami fontos!
Évek óta mondogatom, írok róla, hogy szükség lenne a folyamatos, társadalmi párbeszédre, hogy ne birkák módjára fogadjuk el a valóságot, hanem aktívan vegyünk részt a formálásában!
Hogy ne legyen természetes: ami tegnap volt, az lesz holnap is… hanem tegyünk azért, hogy jobb legyen!
Legyünk nyitottabbak a találkozásokra, megismerni mások véleményét, kultúráját, vitatkozni, ha nem értünk egyet, nem pedig elfogadni a „felülről jövő ukázt”!
Sok fiatal volt, aminek különösen örültem. Hiszen az idősebbek hozzáállásán nehéz változtatni, de a fiatalok előtt nyitva az út – tegyenek csodát ebben a városban!
Volt aki azon csodálkozott, hogy ki merem nyitni a lakásomat válogatás nélküli idegenek előtt – nos, én nem mondom, hogy nincs ebben némi veszély, de ha állandóan attól rettegünk, hogy mi minden baj történhet, akkor nem marad energiánk arra, hogy éljünk, élvezzük a pillanatokat, hogy alapból bizalommal fogadjuk az ajtónkon belépőt…
Egyébként, a két nap alatt semmi nem tűnt el a lakásomból, de ittfelejtettek egy pomponos sapkát és a papír-repülőt – megőriztem, akié, visszakapja…
Volt aki azt mondta, hogy irígyel a szép lakásomért…
„Ne írigyelje, csinálja utánam!” – mondtam, ezen mindenki nevetett, hiszen elég nyilvánvaló volt, hogy a lakásban mennyi munka van, mennyi szellemi energia, nem csak befektetett pénz, hanem gondolat, szeretet, alaposság.
Szóba került, hogy az elektromos padlófűtés miért adekvát megoldás egy nagy belmagasságú lakásban, mi a gazdaságos, szemben az olcsóval vagy drágával…
Szóba került az ablakok nyitása – miért érdemes elszakadni a régi, dupla gerébtokos megoldástól egy föggőfolyosós házban, mi az előnye a savmart thermopan üvegezésnek.
Beszélgettünk arról, hogy a természetes fény hiányát miért nem ellensúlyozza a fehér, ne adj Isten sárga fal, csak az intenzív, merterséges, LED vagy „naplámpa”, ennek kapcsán a színekről: miért lila ?
Általában a színekről, amelyek rémséges egyhangúsága a személytelenséget erősíti, ahelyett, hogy mernénk vállalni az egyéniségünket… hogy a libafos-sárgán, a kaki-barnán és a mocskos-szürkén túl van egy nagyszerű világ, amely nem az „egységesben” mutatja meg igazi szépségét…
Az anyagokról is beszéltünk, az eredeti téglaszerkezetről, amiről levakarni a vakolatot iszonyú nagy munka volt, de meg kellett tenni, hiszen ennek a térnek ez adja az igazán egyedi mivoltát, ez az, amit a múltból megalkuvás nélkül át lehetett venni…
Szó volt a konyháról – a lakás lelke, a „tűzmeleg”, ami a feudális társadalom megosztottságában levált a „tiszta-szobák”-ról, és a korszerű, feminista szemlélet miként helyezi vissza, méltó helyére…
Ennek kapcsán az őszinteségről, hogy merjük őszintén elemezni a saját életünket, és arra tervezzük az otthonunkat, ne pedig valamiféle társadalmi elváráshoz igazodjunk, mert attól nem leszünk boldogok…
A kényelem, a takaríthatóság, ami minden részletet meghatároz, mert valljuk be, senki nem szeret takarítani, de szeretjük a tiszta lakást, akkor pedig úgy kell megtervezni, hogy könnyen takarítható legyen, ne azzal töltsük a drága időnket, hogy port törlünk…
Hogy lehet felmosni gyorsan és egyszerűen, ahogy az izraeliek csinálják…
Nem csináltam titkot abból, hogy lelkem nagy része izraeli, és miért tartom fontosnak tanulni abból, amit az izraeliek jól csinálnak.
Megmutattam, hogy miben különbözik egy zsidó ház az „átlag magyar”-tól.
Szó esett arról, hogy milyen nehéz dönteni egy-egy apró részletben, a fontossági sorrendben, az időben…
Az idő szerepe különösen fontos – igyekeztem magyarázni annak, aki szerint szép-szép, de ez csak egy, maximum két embernek elég, ide nem lehet gyerekeket szűlni… Bizony nem, de én már nem is fogok… Nekem, ebben az életszakaszban éppen egy „testhezálló” kis lakásra van szükségem, és ezt elég tudatosan választottam, nem csak „így jött ki”.
Egy lakás bizonyos életszakaszunkra szolgál minket, nem a születéstől a halálig – ilyen a mi korunk. A kényelmes lakás éppen akkora, amekkorára az adott életszakaszban szükségünk van. Lehetőleg ne legyen nagyobb, de kisebb se, őrizzük meg a mobilitásunkat, mert a túlságosan „földbe gyökerezett” ember kiszolgáltatott, túl sok kompromisszumot kénytelen kötni, kérdéses, hogy a boldogság-keresés, vagy a kényszerűség motiválja cselekedeteit…
Megcsodálták Bab Zsili freskóját…
Hogy jön ez ide?
Ki csinálta?
.
.
.
.
.
Mi lesz vele, ha „lekoszolódik”? (Nem koszolódik le, mert vigyázunk rá.)
Mi a szerepe a kortárs művészetnek a lakásdekorációban, egyáltalán, a dekorációnak mi a tényleges szerepe?
Aztán visszatértünk a lakástervezés lényegéhez, a téralakításhoz: mitől tágas egy ilyen aprócska lakás?
Mi a „közösségi tér” és mi a privát szféra egy, lényegében egyterű lakásban?
Mi a korlát szerepe?
Valóban minden építési szabálynak van értelme, vagy lehet a dolgokat egészen másként értelmezni?
Rend, vagy megszokás?
Itt megint felbukkant az alaptéma, a nyitottság, a megörzendő értékek és a régi, elavult dolgoktól való drasztikus szabadulás szükségessége…
Mindig tedd fel a kérdést: valóban így van? A kételkedés képessége a legnagyobb előrevivő erő – én így gondolom.
Az elmúlt száz év…
A százéves házak-mozgalom okán rákerestem egy régi cikkemre, amit annak idején sorozatnak terveztem, de valahogy elmaradt. Ideje, hogy pótoljam, mert az, ami a hetvenes évek közepén rebellió volt, ma egyre nyilvánvalóbb, elkerülhetetlen folyamat.
Már nem csak én mondom, mint egy mantrát: „Nagy építészet akkor és ott születik, ahol létezik erős, (kulturálisan) karakteres és fizetőképes önreprezentálási igény.” – írja Pákozdi Imre, fején találva a szöget, hogy miért pont a XIX. század utolsó három évtizede és a XX. század első két évtizede volt Budapest építészeti és urbanisztikai aranykora, és akkor lehet ezt a korszakot überelni, ha tisztelettel megőrizzük mindazt ami érték, és képesek vagyunk a mai, jogos igényeket beleapplikálni.
Az elmúlt évtizedben, dacára a kudarcos központi döntések sokaságának, elindultak az alulról jövő kezdeményezések, és nem csupán a romkocsmák, éttermek, bárok tekintetében. Azok az igényes felújítással foglalkozó magánszemélyek, vagy cégek is, akik egy-egy lepusztult, de jobb sorsra érdemes lakást rendbe hoznak ma, a város ígéretesebb jövőjéhez hordják a maguk, apró tégláit. Az értetlenség, amely ezt a fajta igényességet kíséri, tele van a jól ismert irigységgel, ami a vendéglátó helyek fellendülését is kísérte, de meggyőződésem, hogy ez is elér majd egy kritikus mértéket, amikor átfordul a dolog – a mai „őrült befektetők” megértésre találnak, és ez válik majd trendivé, nem pedig az „átlaglakás”.
A 100 éves házak program ésszerű és szükséges civil kezdeményezés. Kicsit hasonlít az izraeli (és nemzetközi) Nyitott házak mozgalomhoz, csak jobban körülhatárolja az időszakot, amit bemutatni, újraismertetni szeretne. Ez a mozgalom a közösség-szervezés egyik hatásos eleme lehet, hiszen a város akkor lesz majd igazán jó, ha a lakások ajtaján kilépve a társasházak közösségi tereit is a környezetünkkel szembeni magas elvárás jellemzi, hogy aztán ez a szándék kibuggyanjon az utcákra és a köztereinkre is.
Fontos lépés a tudatos ellenállás az ostoba központi döntésekkel szemben, legyen az Zeppelin, vagy Múzeumi Negyed. Ha a magyar a passzív rezisztenciában hatékony, akkor azt kell tenni, mert ezek a szakmai-civil mozgalmak nem csupán arra hívják fel a figyelmet, hogy baj van, hanem a városi környezet problémáit a társadalmi diskurzus szintjére emelik.
Pákozdi állítása azért is fontos, mert mielőtt reprezentálni szeretnénk magunkat, el kellene dönteni az identitásunkat. Valóban azt szeretné ennek az országnak a lakossága, hogy csilivili új épületekkel pötyögtessék tele a belvárost, hogy a nagyfőnökök vágyai szerinti kedvező kontextusba kerüljön a város a turisták szemében? Vagy merjük felvállalni azt, hogy egészen más okokból szeretnek idejönni az idegenek, és talán az sem megvetendő érték. Régóta mondogatom, hogy egy várost nem a turistáknak építenek, ha egyébként szeretnének turistákat is látni az utcákon… a Patyomkin-falú városokra egyre kevésbé vevő az intelligens turista – a város igazi arcát szeretne látni, és ha az is megnyerő, akkor szívesen tér vissza, elmondja az ismerőseinek, ajánlja a barátainak Budapestet.
Nem kell abban a mámorban úszni, hogy Budapest a világ második legjobb helye, csak azért, mert a CNN most éppen ezt találta ki. Mi, akik ismerjük a várost, tudjuk, hogy a hír nem éppen igaz, de nagyon jó reklám, és remekül szolgálná a városrehabilitációt, ha nem azzal a szándékkal gondolnánk erre, hogy miként lehetne kiforgatni a turisták zsebét.
A magyar sajtóban csak kevés figyelmet fordítottak a davosi Világgazdasági Fórumon felszólaló Natanjahura, pedig Izrael azon kevés országok egyike, ahol a világgazdasági válság hatása alig volt érezhető. A 2005-ben kinevezett Stanley Fischer a központi bank monetáris politikájával és az akkor pénzügyminiszter Natanjahu pedig a kormányzati kiadások csökkentésével megelőzte az összeomlást. Az izraeli miniszterelnök az ország megújulási képességével magyarázta a gazdasági sikereket, de nem szerénykedett abban a tekintetben sem, hogy mit tett a kormányzat az egyéni képességek kibontakoztatásában: racionalizált adórendszer, tehetségfejlesztő „inkubátor-program”, a szocialista egalizáció helyett az egészséges, kapitalista verseny, amelyben a „regulátorok” igyekeznek megteremteni az esélyegyenlőséget, ahelyett, hogy kockafejűvé nyomorítanák a feltörekvő cselekvőképességet.
Abban a gazdasági pangásban, amiből Magyarország mindmáig nem tud kikeveredni, amikor pár éve még jól működő építőipari cégek tönkre mennek, a nagy befektetők menekülnek az országból, meg kellene becsülni azokat az egyéni vállalkozókat, akik Budapesten építkeznek, a szó fizikai és gazdasági értelmében is. Száz évvel ezelőtt tudták a módját, hogy lehet érdekeltté tenni az embereket, hogy részt vállaljanak a nagy közös városfejlesztésben – manapság ezt is tudatosítani kellene, nem csupán az akkor épült házak szépségét csodálni.
Kalandozásaim_4
Legyen ez egy új évi, optimista kitérő… az adók abszurditásáról, az üzleti tisztesség látszólagos és valós képéről majd januárban írok, most inkább a reményről.
Nagyon sok magyar ismerősöm, barátom él Magyarországon kívül, de most legyen szó azokról, akik vállalták, hogy itt maradnak, és nem azért vannak itt, mert más lehetőségük nem lenne. Talán az anyagi biztonságuk okán vannak is külföldi vállalkozásaik, de alapjában mégis itt akarják megvalósítani az álmaikat. Akikről most szó lesz, azok nem a hatalom körüli keringésből remélik jobb sorsukat, hanem mintha nem is itt szocializálódtak volna, igazi kapitalista módján a munkára és az önálló vállalkozásra építenek.
Az ügyvédnő, a filmes, az ingatlanbefektető, az adószakértő, a kávézó-tulajdonos, a közös képviselő-cég feje, az építési vállalkozó és még sorolhatnám, mind-mind olyan ember, akik nagyon nem értenek egyet azzal az új-feudalista politikai vonulattal, amiben ma élnek, de konokul teszik a dolgukat, mert meggyőződésük, még ha ezt nem is hangoztatják nap mint nap, hogy az ő következetes munkájuk előbb-utóbb eléri azt a kritikus mértéket, amely megállítja a romlást, sőt, idővel beindíthatja a normális kapitalista fejlődést.
Ők azok, akiknek nem jó egyik politikai szekértábor sem, akik nem akarnak régi-új szocializmust, bármelyik populista szónok duruzsolja is a fülükbe.
Ők azok, akik nem hiszik, hogy van ingyen ebéd, ezért nem várnak senkire és semmire, hanem dolgoznak a változáson. És ők azok, akik hajlandók és képesek is az együttműködésre, akiket nem az irigység, a féltékenység motivál, akik felfogták már, hogy nem egymás fejére taposva lehet feljutni a magasba, hanem egymást támogatva, összekapaszkodva lehetnek igazán eredményesek.
Jó érzés ezekkel az emberekkel összefutni, beszélgetni, segíteni nekik és segítséget kapni tőlük a jó ügyekhez.
Néhány éve arról beszélgettem egy szakmabelivel, hogy milyen nagy szerepe van egy olyan sikeres vállalkozásnak, mint a Szimpla, a városrehabilitációban. Hogy három fiatalember buzgalma több hasznot hozott ennek a városrésznek, mint az önkormányzat két évtizedes szerencsétlenkedése, hogy az értetlenkedés és irigység légkörében is képesek voltak talpon maradni, fejlődni, sikeresnek lenni és húzni maguk után egy egész mozgalmat… – Egyik a három közül az én fiam – mondta, de rögtön hozzátette: van azért diplomája is (kvázi, nem csak kocsmáros…).
Az eset jellemző a két generáció közti különbségre: az apa nemzedéke, amely a sikert a diplomában, a sokszor magatehetetlen értelmiségi létben látta, míg a fiú a cselekvésben. Az apa nemzedéke, amely elbaltázta a rendszerváltás lehetőségét, míg a fiúké, akik panaszkodás helyett megcsinálták a saját üzletüket, széllel szemben kockáztattak, pénzt csináltak és végső soron sokkal többet tettek annál – példát mutattak a társaiknak: lehet, csak nagyon akarni kell és keményen dolgozni érte. Mellesleg jó hírét keltették ennek a városnak, hatásuk az évek során kiteljesedett, egyre többeknek hozott megélhetést.
Egy másik szakmai tekintély a Lánchíd építésének történetével kapcsolatban tett hozzászólása jellemző az „öregek” nemzedékére: felrója Széchényinek, hogy a bankár Sina György lobbistája volt, amikor minden tekintélyét bevetette a projekt sikeréért. „Az is világos, hogy 87 évre szóló szerződéskötés olyan beruházásra, ami 16 év alatt megtérült, akkor is heves vitákat váltott ki (egyetemi óráimon kb. két éve tanítom az „első magyar PPP”, a Lánchíd történetét, ott azt szoktam mondani, hogy bármelyik mai elszámoltatási kormánybiztos azonnal bűnvádi eljárást indítana hűtlen kezelésért, pláne, ha kiderül, hogy a „frakciómegbízott” képviselő maga is beszállt a buliba)” A hozzászólás arra a nézetre reflektál, amely hat pontban összegzi a Lánchíd projekt sikerének tanulságát. Többek közt azt is, hogy maga Széchenyi is részvényes volt. Számomra ez példamutatóan pozitív momentum, míg a ma uralkodó nézet szerint ez korrupció-gyanús. Csakhogy ehhez érdemes a következő idézetet is átgondolni: ” 1839-ben megalakult a Lánczhídépítő Részvénytársaság. A részvények három százalékát Széchenyi, egyharmadát Rothschild és Wodianer, a fennmaradó részt (miután más nem akart venni) Sina jegyezte.” – vagyis, amikor az egész startup elindult, igen kevés „őrült” bízott abban, hogy ez jó üzlet lesz. Azok, akik rátették a pénzecskéjüket és odatették magukat, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére siker legyen, bizony nyertek. Sok pénzt és évszázados elismerést a tettükért. De 1839-ben nem tudhatták, hogy 16 év alatt megtérül, hiszen nem volt kézzelfogható összehasonlítási alap, a városfejődés korai szakaszában, a sokféle kivételezés feudális rendszerében nem lehetett előre tudni, hogy a hídnak milyen gazdasági és társadalmi haszna lesz. A bankárok és Széchényi kockáztattak, és ebből a szempontból teljesen mellékes, hogy Sina hány lánchidat lett volna képes a saját vagyonából egyedül is felépíteni.
A társadalmi haszon szempontjából a kockázatvállalási hajlandóság volt a fontos akkor is, most is.
Sajnos, jellemző az utólag okoskodó-irigykedő, de maga kockáztatni nem szerető többségre, hogy azt sem tartja természetesnek, hogy ha valaki a befektetés megtérülése után kockázatvállalása hasznát is szeretné zsebre tenni : „a Margit híd megépítésekor a Magyar Állam nagyjából még egyszer megvette az akkorira megtérült Lánchidat, és innentől ő szedte a hídpénzt.” – vagyis a Magyar Állam vett egy igen jól jövedelmező üzletet, aminek a létrejöttében semmilyen kockázatot nem vállalt, csak amikor azt látta, hogy ez milyen sok pénzt hoz, akkor nem „államosította”, mint manapság gondolják a társadalmi igazságosságot, hanem megvette. Sikeres startupok sorsa…
Ahogy mászkálok ebben a decemberi sötétségben az utcákon, újabb és újabb világító pontokat fedezek fel: ízlésesek, sajátságosak, mosolygósak. A tulajdonosok, ott dolgozók, többnyire fiatalok és túlkvalifikáltak, bár ki tudja: egy jó vállalkozáshoz rengeteg észre, talpraesettségre és merészségre van szükség, a szociológusi vagy közgazdász diploma csak a bevezető.
Amikor 2004-ben elkezdtem Budapest várospolitikájával foglalkozni, találtam néhány jó embert – ma sokkal több van belőlük: fiatalok, céltudatosak, ügyesek és bírják a gyűrődést. Ha valakik megmentik ezt az országot, azok nem az ellenzéki politikusok, hanem ezek a friss vállalkozók. Az itt is, ott is felvillanó fények terebélyesednek, össze-összeérnek, míg fényüket már nem lehet eltaposni – ők tüntetik el a feudális sötétséget.
Kalandozásaim_3
Magyarországon minden jó szándékot megöl az irigység – néhány évvel ezelőtt ezzel a mondattal indokolta a lányom, hogy miért nem tudna ott élni. Nyolc éves korában költöztünk Izraelbe, de a kilencvenes évektől rendszeresen hazajártak nyaralni a nagyszülőkhöz, aztán a katonaság után ott töltött majdnem egy évet, később pedig, amikor az első drámáját írta, fél év alkotói szabadságon volt Pesten. Ekkor született meg ez a frappáns mondat.
Engem most a magyarok siker-elképzelése foglalkoztat, ami szoros összefüggésben van azzal, amit az előző részben, a munkához való viszonyról írtam, és persze közvetetten azzal is, amit az első részben, a lakókörnyezetünkkel kapcsolatos igényességről.
Gazdagodjunk gyorsan!
A siker gyanús Magyarországon. Ennek nagyon mély társadalmi gyökerei vannak. Kezdve azzal, hogy a feudális hagyományok miatt az arisztokratikus vagyonba való beleszületés sokkal elfogadottabb, mint az, ha valaki „megcsinálta magát”, vagyis a semmiből teremtette meg a maga sikerét. Különösképpen azért is, mert akik az 1867-es kiegyezés után gazdasági felvirágzásban saját képességeik, munkájuk eredményeképpen meggazdagodtak, többnyire nem voltak „ősmagyarok”. Angster József, Richter Gedeon, Fischer Mór, Weiss Manfréd, Goldberger Leó, Ganz Ábrahám, Törley József, Chorin Ferenc, és még hosszan sorolhatnám, magukat ugyan abszolút magyarnak tartották, de a környezetük sokkal inkább németnek vagy zsidónak, vagyis, amolyan „gyüttmentnek”, aki ki tudja miért és hogyan szemtelenül gazdag lett.
Amikor az állam teljesen eladósodott, remekül lehetett az általános, köznépi irigységre alapozva a jog-, és vagyonfosztás lépcsőfokain egyre magasabbra lépni, amelynek elszenvedői előbb a zsidók, majd a németek és aztán az arisztokraták, vagy a szimplán gazdag magyarok voltak. A „vagyonátrendeződésnek” ez csak a nyitánya volt, hiszen az egyenlősdi eszméjének romjain csendben kialakult a kommunista „arisztokrácia”, a gazdag mozgalmár hivatalnok, és annak a még jobban elszemtelenedett fajtája a rendszerváltás után. Amikor 2005-ben valaki azt mondta, hogy egy kezén megtudja számolni, hogy kik azok, akik a tehetségük alapján gazdagodtak meg, nem hittem, hogy ez igaz, de ma már tudom, hogy a rendszerváltás során meg sem kísérelték a korábbi vagyonelkobzások valamiféle igazságos rendezését. A kárpótlási jegyek nevetségesen intézték el azokat, akik családjától valamikor elvettek mindent, és az egész privatizáció csak arra volt jó, hogy a „tűzközeliek ” megtömjék a maguk zsebeit.
A tehetség, a szorgalom, a merészség – nem előfeltételei a sikerességnek Magyarországon. Ebben az új feudalizmusban ha nem is a születés, de a kapcsolatok határoznak meg szinte mindent. Ilyen légkörben a siker gyanús dolog, és a tehetség menekül az országból. A kontraszelekció visszahat a munkamorálra, a reménytelenség az önbizalomhiányon alapuló agressziv magatartásra, a depresszív közhangulatra – nincs mit csinálni, ez van. Rengeteg tehetséges, de kétségbeesett emberrel találkozom Magyarországon, akik azt érzik, hogy ha tisztességes feltételek között akarják kibontani képességeiket, akkor el kell menni máshová – ez a föld megeszi a legjobb gyermekeit. A Gattyán Györggyel folytatott Friderikusz-interjú tökéletesen tükrözi a helyzetet.
A vagyonbiztonság hiánya, amit a még élő nemzedék a saját bőrén tapasztalt, és ezt örökítette át, azt eredményezte, hogy mindenki gyorsan akar meggazdagodni, alig ismert a szisztematikusan felépített siker, ami pedig a normálisan működő kapitalizmus alapvető sajátossága. A média is azt sugallja, hogy lehet a semmiből „egyszeriben” gazdaggá válni, de nem mutatja be az oda vezető utat, azt a kemény munkát, amit normális helyeken befektetnek a sikerbe. Azért kezdem elemezni a Startra kész nemzet című könyvet részéletesebben az amichay.hu-n, mert pont azt szeretném bemutatni, hogy milyen kemény munka áll a nagy sikertörténetek mögött, nem pedig az, hogy kollégiumi társam volt a miniszterelnök. Ahhoz ugyanis, hogy Magyarországon is jól működő kapitalizmus, és nem ez az újfeudalista rend virágozzék, az kell, hogy az egyes emberekbe visszatérjen a remény, hogy lehet. Lehet politikai kapcsolatok nélkül is sikeresnek lenni, ha akarjuk, ha minden ember a saját területén megteszi az első lépéseket, és tudatosan tesz az ellen, hogy a kontraszelekció tovább terjedjen. Nem forradalom kell ide, hanem szisztematikus, rendes munka.
Kalandozásaim_2
Amikor 1987-ben saját irodát nyitottam Tel-Avivban, meglehetősen sok volt a kiadásom – a tervezői munka mellett, valami mást is kellett szereznem, hogy eltartsam a gyerekeimet. Hetente háromszor esténként, pincérkedtem egy kitűnő étteremben. Este hattól éjjel kettőig. Másnap reggel a szokásos munka az irodámban. Másfél évig csináltam ezt, amíg rendeződött az anyagi helyzetem.
Sokszor voltam fáradt már délutánra, de az átöltözés előtti zuhany mintha kimosta volna a negatív gondolataimat is. Mindig mosolyogva mentem az esti műszakomra, mert így sokkal könnyebb volt, mintha világfájdalommal az arcomon viszem ki az ételt. Nem mellesleg, a vendégek is sokkal többre értékelték a mosolyomat, a figyelmességemet, mintha csak kötelességszerűen az asztalra teszem amit rendeltek.
Nagyszerű oktatóm volt az étterem tulajdonosa – Sosána. Magyarul Zsuzsikának hívták. Kislányként Budapesten, anyjával bujkálva élte át a Holokausztot. Az Aliyat Hanoárral, bonyolult, európai utazás után, hajóval, illegálisan érkezett az akkori Palesztina brit gyarmatra. Kibucba került, férjhez ment, gyerekei születtek, elvált, Tel-Avivba költözött, ahol egyik barátjával apró éttermet nyitottak. Menet közben tanulta meg a vendéglátást, de miután tele volt tettvággyal, azzal a belső tűzzel, ami nagyon sok izraelit fűt – erről mostanában írok egy sorozatot az amichay.hu-n – egyre jobb lett az étterme. Amikor a nyolcvanas évek második felében nála dolgoztam, már egy kiforrott, minden részletében kidolgozott, szuperhatékony menetrend szerint működött. Sosanánál nem lehetett félvállról venni a munkát, ha valaki kedvetlenül csinálta, nagyon hamar kapun kívül találta magát. Viszont minden részletet elmagyarázott, mit miért kell úgy csinálni és nem másként. Éttermében tökéletes összhangban volt az étel és a szolgáltatás kiválósága. Ennek megfelelően esténként sorban álltak az utcán a vendégek, hogy bejuthassanak. (Ha valaki meg akarja érteni, hogy mit jelent a jó vendéglátás, érdemes figyelmesen megnéznie a Szomorú vasárnap című magyar filmet…)
Emlékezetes másfél évet töltöttem nála, és a saját, tervezői munkámra is hatással volt az a szellem, ami a jó szolgáltatást áthatja. Rengeteget tanultam a főnök-beosztott kapcsolatról, mindmáig igyekszem alkalmazni az ő módszereit. Az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi a különbség a jó szolgáltatás és a szolgaság között, és pont ez az, ami a magyarországi kalandozásaim során feltűnt – itt ezt nagyon kevesen tudják…
Kedvetlenül dolgozni dupla fáradtság…
A házunkban van egy kora reggeltől késő estig nyitva tartó élelmiszerüzlet. Egy házaspár vezeti. A tejet, rendszerint náluk veszem, és mert sok tejet iszom, a nap különböző szakaszaiban fordulok meg az üzletben. Amikor a fiatal nő van a pultban, ha nem muszáj, be sem megyek, mert rosszul vagyok az ő rossz kedvétől. Egyszer megkérdeztem, hogy miért olyan szomorú, sosem mosolyog. – Mert ilyen kedvem van – vágta rá, és még morcosabban nézett maga elé. Ez sajnos, nem kirívó eset ebben a városban… Az a kivétel, ha egy üzletben, kávézóban, étteremben az ott dolgozók a viselkedésükkel is a jó üzletmenetet szolgálják.
Ám azon túl, hogy a mosoly esetleg pénzt ér, saját magával szúr ki az, aki kedvetlenül dolgozik. Életünk jelentős részét munkával töltjük, ami lehet könnyű, vagy nehéz, teljesen mindegy, de ezerszer könnyebb, ha „lendületből” csináljuk. Takarítani és mosni is lehet szeretettel! Minden munkában fellelhető az a momentum, hogy „elértem valamit”. Mocskos lakásból tiszta lett, a szennyes ruhából glédában tornyosuló tiszta-vasalt a szekrényben. A munka befejeztével érzett megelégedettség nélkül pokol lehet a morcos emberek élete!
Lehet, hogy valaki többre tartja magát annál, hogy mások lakását takarítsa, de ha durcásan csinálja, attól nem lesz felemelőbb a munka, viszont azzal, hogy az agyát elfoglalja a méreg, nem figyel oda arra, amit meg kell csinálnia, ebből kifolyólag még a takarítást sem fogja jól csinálni!
Jó néhány évvel ezelőtt, egy villa befejező, kertészeti munkáinál tartottam – ki kellett teríteni néhány köbméter tufát. (Ezzel védik a talajt a túlszáradástól, és ennek a felső rétegébe helyezik a csepegtető öntözést.) A fiam éppen szabadságon volt – akkoriban egy Carnival Cruise hajón dolgozott, mint biztonsági főnök , havi 5000 dolláros fizetésért – panaszkodtam neki, hogy az emberem lebetegedett, nem találok munkást, aki szétteríti a kertben a tufát, kifutok a határidőből. Megcsináljuk mi ketten – mondta nevetve, de egészen komolyan felkaptuk magunkat másnak hajnali 3-kor, hogy pirkadatkor már kint legyünk a terepen és nekifogtunk a munkának: én töltöttem a vödröket, a fiam vitte és terítette. Menet közben kidolgoztunk egy pontos koreográfiát, hogy lehet a legkevesebb energiával, a leggyorsabban, a legnagyobb mennyiséget széthordani. Időnként váltottuk egymást, az egyre jobban tűző napon pedig ügyeltünk arra, hogy igyunk elég vizet. Délben kétórás pihenőt tartottunk, ettünk, beszélgettünk, kicsit még szundítottunk is az árnyékban, majd este hét-nyolc körül be is fejeztük az egészet. Fáradtak voltunk, de közben jól szórakoztunk, mert így fogtuk fel ezt a munkát. Ketten, szoros együttműködéssel több tufát hordunk szét, mint előttünk egy 20 éves srác egész hét alatt. Mert a legegyszerűbb fizikai munkát is úgy lehet jól csinálni, ha az ember az eszét is használja, nem csak a kezeit.
Kalandozásaim Magyarországon
Az idei, pesti „csúcstalálkozón” megint megállapítottuk a lányommal, hogy Budapesten turistának lenni jó.
Csak ne maradjon az ember egy hónapnál tovább, ne kerüljön túl szoros kapcsolatba a hivatalokkal, ne nézzen helyi híradókat a tv-ben, és hallgasson klasszikus zenét a rádióban. Akkor nagyon jó itt. Vannak gyönyörű épületek (a pusztuló értékek felett átsiklik a turista tekintete), lehet jókat enni és inni, sétálni, kulturális programokra járni, jó emberekkel találkozni (a nem jókat kikerülni), aztán elmenni egy olyan országba, ahol működik a jogállam, kiszámítható a jövő.
A gyerekeim mindig nagyon jól érzik magukat, mert betartják a fenti szabályokat.
De amíg itt él a mamám, én nem tudok teljesen turistaként viselkedni, bár gondosan ügyelek arra, hogy bizonyos mértéken felül ne legyek itt. Elmenekültem, mielőtt belesüppedtem volna a végtelen magyar pesszimizmusba, és ma sem látok más megoldást aktivitásom és tisztánlátásom megőrzésére, mint azt, hogy az év nagyobbik részét másutt töltöm. Viszont ma már senki nem mondhatja, hogy nem tudom mi a helyzet Magyarországon. Sőt, bizonyos értelemben ez az itt is meg nem is lét, a távolságtartás, a valóságot élesebb kontúrokkal rajzolja meg. Meglátom azt is, amit mások, a napi rutinba süllyedve nem mindig vesznek észre. Éppen ezért most egy sorozatot indítok olyan témákról, olyan történésekről, amelyek során tetten érhető a kint is-bent is látásmód, hátha lehet belőle valamit tanulni. Tudom, most sokan azt fogják mondani, hogy mit osztom itt az észt, amikor nem vállalok sorsközösséget ennek az országnak a lakóival… nos, én vállaltam volna, ha hagyják… és most is meggyőződésem, hogy az ország jobb sorsát nem az éppen regnáló politikusoktól kell várni, hanem tenni kell érte – mindenki a maga módján. Én az írással teszem.
Befektetés a saját életminőségembe
Az Egy nap a városban blog sorozatot indított „menő lakások” címmel. Nekem is szerepel ebben a sorozatban két lakásom, de a többi lakásról szóló tudósítást is élvezettel olvasom. A hozzászólásokat is. Legutóbb egy újlipótvárosi lakás-átalakulás kapcsán feltűnt az, hogy mennyire megoszlanak a vélemények a megéri vagy nem kérdés körül. Egy 62 négyzetméteres lakást 9,5 millióért vettek, amire 7,5 milliót költöttek, nagy alapossággal, minden részletre kiterjedő odafigyeléssel.
Sok ez, vagy megéri? – ez most a kérdés. A kérdésre akkor tudunk adekvát választ adni, ha megkérdezzük, hogy mi volt a célja az átalakításnak? A történetből az derül ki, hogy a tulajdonos fiatal pár beleadta szívét-lelkét, háromezer munkaórát, nem csak a pénzét ebbe a lakásba – ami az otthonuk.
A hozzászólók jó része „elfogadná” a lakást, vagyis tetszik neki, de mégsem adna érte ennyi pénzt. Nekem ez ütött szöget a fejembe…
Ha „átlaglakásban” gondolkodunk, akkor Újlipótvárosban egy beköltözhető, se íze, se bűze 62 négyzetméteres lakásnak az ára kb. 14 millió. Abba is kell bútor, különböző használati tárgyak. Ha a legegyszerűbb IKEA bútorokat vesszük is számba (nekem két lakásberendezés okán máris ott kattog a számológép), akkor az alsó hangon kétmillió. Az emberek azért nem kalkulálnak ezzel, mert ritkán vesznek egyszerre egy teljes lakásberendezést. Vonszolják magukkal a régi tárgyakat, ha célszerű, ha nem, és időnként kiegészítik valami IKEA vagy KIKA tömegtermékkel. Nincs ezzel baj, csak látni kell a különbséget amikor megcsodálunk egy olyan belsőt, amiben minden tárgyat gondos kezek választottak ki, sok munkával egyedivé tették a tucatterméket. Mindegy, hogy az én vizuális világom más, nagyon sokra értékelem a gondosságot, azt az odaadást, ahogy ezt a térkapcsolatot kitalálták és megcsinálták. A környezet és a maguk iránt érzett szeretet ömlik a képekről – az igényesség és az önbecsülés. Ez nem fontos? Szerintem pedig ez a legfontosabb!
Ez a pár, minden bizonnyal jól érzi magát otthon. Jó érzéssel kelnek és fekszenek, esznek és fürdenek, szívesen töltik az idejüket abban a térben, amiért megdolgoztak. Ez az övék, nem csupán a földhivatali bejegyzés szerint, hanem főként azért, mert az ő személyiségüket tükrözi. Nyilvánvalóan nem azért csinálták, hogy haszonnal eladják, és aztán üljenek a zsák pénzen egy „átlag-kecóban”. Vannak emberek, akik hajlandók a saját jóérzésükbe befektetni! Az életet nem átmeneti szálláshelyként kezelni, hanem megélni minden nap, minden óráját. Ami gyönyörű ebben a lakásban, az pont az, hogy merték felvállalni – ők ilyen környezetben szeretnek élni! Francba a társadalmi elvárásokkal, éljünk úgy, ahogy jól esik!
De mi lesz akkor, ha el akarják adni? – kérdik, mintha a magyar háztartások mobilitása a csillagos eget karcolná! Viszont a legutóbbi ingatlanforgalmi statisztika szerint is, a lakáskeresők java ma már szeretne teljesen felújított, jó állapotú lakást venni, és miután pont ezekből kevés van, míg a „középszarból” Dunát lehet rekeszteni, egy eladásra kínált jó lakás nagy eséllyel találja meg megfelelő vevőt.
Üzleti értelemben is felvethető a kérdés, éppen az általam publikált lakásokkal kapcsolatban. Le is támadtak, amikor „elárultam”, hogy a 11 millióért megvett 54 négyzetméternyi lakásra 14 milliót költöttünk, mindennel együtt. Igaz, 90 négyzetméternyi hasznos alapterületen két különböző méretű lakást alakítottunk ki, amelyek azonban nem tekinthetők két különálló lakásnak, mert a háztartási helyiségük, a főbejáratuk közös, vagyis amolyan kétgenerációs lakás, nagyobb családoknak. „Azért ahhoz elég fanatikusnak kell ám lenni, hogy egy 54 nm-es kecóba összesen 24 millát öljön valaki – pláne aki eddig nem lakott benne. Életében nem adja el annyiért abban az utcában, abban a házban. Tehát ha befektetésként nézzük, akkor bukta. De akinek pénze van extrém önmegvalósítani, az végülis miért ne tegye ugye ” – írta egy hozzászóló. Nos, nem 24 hanem 25, de szó sincs holmi önmegvalósítósdiról, hanem nagyon precíz üzleti tervről, igaz, 10 éves megtérüléssel.
Az alapos építés, felújítás ugyanis hosszú távon térül meg – anyagilag.
Az életminőséget tekintve viszont azonnal! Aki nem hiszi, költözzön be a következő, felújítás előtti lakásba egy hónapra, majd rögtön azután költözzön egy olyanba, amit most újítottunk fel. A kettő közötti különbség az életünk minősége iránti érzékenység. Ha valakiben ez nem létezik, akkor senki nem fogja meggyőzni arról, hogy megéri a lakókörnyezetünkre költeni…
Rengeteg igénytelenséggel találkozik az ember, ha ingatlanokkal foglalkozik Magyarországon. Minap is láttam egy valamikor, a XIX. század végén épült házat, amiben szerencsére még nem lopkodták le a kovácsoltvas függőfolyosó-rácsokat, ahol a rég kiveszett igényesség még tetten érhető volt az eredeti részletekben, de minden, amit a II. világháború után csináltak az bóvli, és a mai tulajdonosok életvitele, ahogy elhanyagolnak mindent, megszentségteleníti a múltat.
Hinni szeretném, hogy egyre több fiatal ember Magyarországon is, jó befektetésnek tartja majd kényelmes-szép-egyedi lakást kialakítani saját használatára, mint ahogy jó minőségű cipőt, ruhát, autót és telefont vesz magának, hiszen ezek azok a használati tárgyak, amelyekkel nap mint nap érintkezik, és nem azért vesz meg egy okos telefont, hogy kiessen a szomszédja szeme az irigységtől, hanem mert hasznosnak véli a saját maga számára. Megéri.
Nyolcan voltunk…
Tegnap az egyik CaPE-s feltette a Civilek a Palotanegyedért Egyesület facebook-oldalára a következő hirdetés:
„KEZDŐDNEK AZ ADU-ESTEK!
Tetszett a Capa 100 Filmklub? Vagy sajnálod, hogy kihagytad? Holnap 18 órakor az MNM-ben tovább beszélgetünk az emigrációról, az emigránsokról. Itt lesz velünk Frank Tibor (történész, egyetemi tanár) és Fejős Zoltán (etnográfus), velük beszélget Fisli Éva, a Robert Capa/A Játékos című kiállítás kurátora.”
Ez volt az egyetlen hír, ami erről az estéről megjelent…
Miután az egyesület tagjaként elolvastam a hírt, megnéztem a Múzeum honlapján, de ott egy szó sincs arról, hogy a Capa kiállítás kapcsán lesz egy rendezvénysorozat is. Felhívtam a múzeumi információt, ahol megerősítették, hogy tényleg lesz ma este egy rendezvény, ám arra a kérdésre, hogy akkor ez miért nem szerepel a honlapon azt válaszolták, hogy ez nem az ő dolguk…
Frank Tibor munkásságát nagyon sokra tartom, Capát imádom, az emigrációról van mit mondanom, tehát szívesen hallgatok is – elmentem. Kezdetben hárman, a végén már nyolcan voltunk – botrány! Akik ott voltak, azok a CapE-oldalról értesültek az eseményről. Még szerencse… Nem tudom, hogy ki szervezte, de ez a munka = 1 ! A múzeumi PR-osoknak személyesen kellene bocsánatot kérniük az előadóktól, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hozták őket. Egy múzeumi ember a zsebéből húzta elő a papírt, amikor megkérdeztem tőle, hogy mik azok az ADU-esték: a Capa-kiállítás nyitvatartási ideje alatt minden hónapban lesz egy téma, amit meghívott előadókkal vitatnak meg. A papírba csak belepillanthattam, nem kaptam meg, tehát nem tudom, hogy pontosan mikor, milyen témák lesznek, vagy kik lesznek a meghívottak, de az biztos, hogy lesznek… Hacsak a résztvevők nem mondják le, mert nem akarnak a falaknak beszélni.
Az ötlet nagyszerű, hiszen a Capa-kiállítás nagyon jó – mindenképpen érdemes megnézni, de ennek a remek fotósnak a munkássága bőven ad témát igazi, értelmiségi beszélgetésekre. A meghívottak, Frank Tibor (Kettős kivándorlás: Budapest–Berlin–New York 1919-1945 Budapest: Gondolat Kiadó, 2012.) és Fejős Zoltán (A chicagói magyarok két nemzedéke, 1890-1940. ) is szakértője a magyar emigrációnak, olyan dolgokat mondtak el, amelyek nem csupán történeti értékkel bírnak, hanem aktuális tanulsággal is szolgálnak. Az amatőr szervezéshez azonban nem csak a PR hiánya tartozott, hanem az is, hogy a kurátor riporternek képzelte magát, miközben kérdések helyett körmondatokban közelítette meg a témát, majd hagyta hosszasan monologizálni a tudósokat, ahelyett, hogy beszélgetett volna velük. Ettől az est még kínosabbá vált, hiszen nem csak a közönség kicsinysége volt feszélyező, hanem a hivataloskodó légkör, a rosszul orientált „pódium”, ami arra kényszerítette szegény Fejős Zoltánt, hogy hol jobbra, hol balra ingassa a fejét, mert egyszerre szeretett volna a közönség felé fordulni, meg a mellette ülőkhöz is.
Persze, nem bántam meg, hogy elmentem, de nagyon bosszantott, hogy miután összehoztak egy ilyen kiállítást, meghívtak okos embereket, a slendrián szervezés miatt félig sikerült est legyen egy kitűnő helyett. Magyarországon mindig ez bosszant – a „lehetett volna” helyzet.
Az est tartalmáról talán később, addig is érdekes ezt elolvasni: Robert Capa és Magyarország
Díj be nem szedő
Még szerencse, hogy alacsony a vérnyomásom… A hét elején a Díjbeszedővel töltöttem a délelőttöm egy részét. Mára kitisztult a kép, de a probléma megoldása helyett a Díjbeszedő ügyfélszolgálata abban jeleskedett, hogy miképpen marasztaljon el engem, mint ügyfelet, holott két hete csak azért molesztálom őket, hogy a fogyasztásnak megfelelő összeget fizethessem, amit ők tévesen nem számláztak.
A történet úgy kezdődött, hogy regisztráltam a díjnet.hu-ra, mert amit csak lehet online intézek. A saját lakásomén kívül, a szomszédom felújított lakásának számláit is én rendezem, mivel ő külföldön él, és a magyar bürokrácia útvesztőiben végképp elveszne. Július 23-án lejelentettem a mérőállást mindkét lakásra nézve, megkaptam a visszajelzést, és vártam, hogy megérkezzen az online-számla. Augusztus 16-án megérkezett a számla, erről e-mailben kaptam értesítést, és azt láttam, hogy a szomszédom lakásához egy nulla fogyasztású számlát rendeltek (345 forint), ahelyett, hogy a lejelentett fogyasztást (14-6 köbmétert) számlázták volna. A hibát azonnal jelentettem a díjnet-rendszeren belül, kaptam is egy visszaigazolást, hogy harminc napon belül intézkednek. Gondoltam, hogy ez vicc, biztos hamarabb is el lehet intézni, hiszen a hó végén emelik le a számlámról az összeget, és a kérésem csupán annyi, hogy ne a minimális, hanem a fogyasztásnak megfelelő, nagyobb összeget fizethessem… igen, vannak még ilyen különcök, akik azért „küzdenek”, hogy fizethessenek…
Nos, a díjbeszedő nem siette el a dolgot, ezért a hét elején felhívtam az ügyfélszolgálatot, és 26 percet beszéltem egy rendkívüli módon ostoba és érthetetlen ügyintézővel, aki minden áron be akarta bizonyítani, hogy a hibáért én vagyok a felelős, és nekem kell kijavítanom, ők tiszták, mint a szűzlány a most hullott havon. Eközben először a meghatalmazásomat próbálta kikezdeni (ügyvéd előtt, a lakás vásárlása során adott teljes körű meghatalmazás), majd össze-vissza handabandált, hogy miért nem lehet megoldani azt, hogy a hó végén a fogyasztásnak megfelelő összeget vonják le tőlem… 26 perc után, mivel a felettesét nem volt hajlandó adni, a panaszkezeléshez fordultam, ahol egy lényegesen értelmesebb, a problémát felfogó ügyintézővel volt dolgom, akinek azonnal elküldtem e-mailen az összes „bizonyítékot”, hogy mekkora fogyasztásról tettem bejelentést és mikor. Ezzel együtt csak ma hívott fel egy műszaki ellenőr, és a következőt mondta: „Azért számláztunk nulla fogyasztást, mert rosszul adta meg a díjneten a mérőóra gyári számát” – átmentem a lakásba és újra leolvastam a 10 jegyű számot. Mire az úr közölte, hogy ez pontos, de nem kell az első két szám, és miután én a 10 számjegyet pötyögtem be, a rendszer eldobta az utolsó kettőt – ebből adódott az eltérés. Mégis, honnan kellett volna tudnom, hogy a gyári számnak csak egy részét kell beírni? És azt, hogy melyik részét? – azt miért nem közlik a díjnet.hu felületen? Esetleg azt is beállíthatnák a maguk rendszerében, hogy miután a kuncsaft beírja a mérőórán látható gyári számot, azt hagyják el, amit akarnak…
Miután tisztáztuk, hogy nem én vagyok az idióta, aki egy számot nem tud megadni, hanem a rendszerük kissé bugyuta, kértem, hogy akkor most számlázzák a valós fogyasztást, hogy ma azt fizethessem ki. „Azt nem lehet” – vette át az ügyfélszolgálat értetlen munkatársnője a beszélgetést. Ha a tényleges fogyasztás utáni számlát akarom fizetni, akkor menjek be az ügyfélszolgálathoz személyesen, és ott kegyeskednek megengedni, hogy kifizessem. Egyébként pedig javítsam ki a díjneten a gyári számot, és szeptember második felében jelentsem le az óraállást, akkor októberben megkapom az akkori tényleges fogyasztás szerinti számlát. Vagyis négy hónap fogyasztását egyszerre. Persze, én vagyok a hibás, hogy előbb akarok többet fizetni, a díjbeszedőnek nem érdeke, hogy a valós szolgáltatásért járó díjat időben kapja meg. Ezért dolgoznak ilyen lassan.
Ami különösen idegesítő ebben a történetben, az ügyfélszolgálat vehemens igyekezete, hogy az ügyfélből hülyét csináljon csak azért, hogy nekik ne kelljen egy hibát kijavítani. Úgy viselkedett az ügyintéző mintha én dolgoznék náluk, ő lenne a főnököm, aki rendre utasít engem, mert egyáltalán megzavartam a békés semmittevésben. Amikor a panaszkezeléshez fordultam, levelemre egy automatikus válasz érkezett, ami a történtek után kissé vicces:
„Tisztelt Ügyfelünk!
Elektronikus üzenetét megkaptuk, melynek feldolgozása megkezdődött. Levelére a mellékvízmérő mérőállás bejelentések kivételével – legkésőbb 30 napon belül válaszolunk.
Engedje meg, hogy felhívjuk figyelmét Magyarország vezető internetes számlakezelő rendszerére – www.dijnet.hu – melynek használatával Ön egyszerűen, ingyenesen és biztonságosan tekintheti meg illetve többféle módon is kiegyenlítheti számláit. Nem kell többet sorban állnia a postán, nem kell többet elkallódott számlalevelek után kutatnia. Ön döntheti el, hogy melyik számláját mikor és milyen módon (internetbank, bankkártya, mobiltelefon segítségével) kívánja rendezni.
Intézze a mérőállás bejelentést kényelmesen az Interneten!
A Díjnet rendszeren keresztül Önnek lehetősége nyílik a mellékvízmérő(k) aktuális állásának bejelentésére is. A mérőállás bejelentésekor kérjük, vegye figyelembe a számlán feltüntetett mérőállás bejelentésére vonatkozó időszakot is.
Regisztráljon most: www.dijnet.hu
Díjbeszedő Holding Zrt. ügyfélszolgálata”
Miután feladtam a küzdelmet az értetlen ügyintézővel, a díjneten kijavítottam a gyári számot úgy, hogy elhagytam az első kettőt, a műszaki ellenőr telefonos utasításának megfelelően. Igaz, hogy ezt a változást csak úgy tehettem meg, ha lejelentem a mérőállást, mert a „rendszer” másként nem vette be a változtatást… noha a mi kerületünkben nem most, hanem csak szeptember végén kell – de ez már legyen a díjbeszedő problémája.
Dzsentrifikáció
VVT_2. A városközpont
A Város Tervező Társadalom című tanulmánykötet második fejezete a városközpont. Ezzel a közel 90 oldalas résszel én is részletesebben foglalkozom majd. Mindenekelőtt felhívnám a figyelmet a fejezethez tartozó fotókra: Csanádi Gábor készítette őket – ezek valóban többet érnek 1000 szónál! Illusztrációnak itt a saját fotóimat használom, de érdemes megnézni az eredetieket.
Ez a fejezet időbeli és térbeli síkokra bontja a képet. Az ezredforduló előtti és utáni évtizedre, a két körút (kis-, és nagykörút) közötti terület, valamint a Hungária körútig terjedő sávot vizsgálja behatóbban. A KSH népszámlálási adatok csak 2001-ig voltak elérhetők a kutatók számára a tanulmány készítése során, ezért az ezredforduló utáni történésekről más forrásokból igyekeztek adatokat szerezni, mert az nyilvánvaló volt számukra is, hogy az új évezred első évtizedében a korábbi folyamatok alaposan megváltoztak.
Az adatok alátámasztották azokat a feltevéseimet, amelyeket a 2004 óta folytatott vizsgálataim alapján tettem, ám a szerzők értékítéletét nem osztom minden esetben. Vegyük példaként a dzsentrifikáció – szociológiai fogalmát, amelyet a rehabilitációs belvárosi területek esetében használnak, amikor a korábban lepusztult belvárosi területekre középosztálybeli, tehetősebb emberek költöznek, és a szegényebbek kiszorulnak onnan.
Ahol a piaci viszonyok spontán alakították a városokat, például az USA nagyvárosaiban, az múlt század közepén jellemző volt az úgynevezett szuburbanizáció – a középosztálybeli megérkezettség szimbóluma lett a kertvárosi ház, miközben a városközpont lakóépületei elslumösödtek. A belvárosokban az életminőség romlásának számos oka volt, a középosztály menekülése csak ráerősített erre a folyamatra. Ám csakhamar rájöttek azok is, akik kiköltöztek a városokból, hogy a kertvárosi madárcsicsergés nem pótolja a gazdag, infrastrukturális városi életet, és az előrelátó városvezetők is igyekeztek ezeket az önromboló folyamatokat megfordítani. Már a hetvenes évek elején, amikor főiskolásként a belvárosok rehabilitációjával kezdtem foglalkozni, találtam biztató példákat: a közös az volt a new-yorki, montreali, párizsi esetekben, hogy kreatív, fiatal, pénztelen értelmiségiek kitalálták a maguk helyét a város egy-egy lepusztult szegletében. Miután ők visszacsempészték az életet ezekre a reménytelennek látszó helyekre, a következő hullám a már pénzesebb középosztálybeli „különcöké” volt. Ily módon újra felértékelődött a belvárosi lakóhely, és ha a városvezetés okos döntésekkel is segítette ezt a folyamatot, akkor a „dzsentrik” térnyerésével a szegényebbek kiszorultak innen. Kérdés, hogy ez jó nekünk, vagy éppen ellenkezőleg? Magyarországi szociológusok hajlamosak arra, hogy a szegények sajnálatában elfelejtik azt, hogy az élet minden területén, az anyagi viszonyok határozzák meg a vásárlási lehetőségeinket, vagyis attól függően, hogy mennyi a pénzem, választok ruhát, cipőt, autót és lakást is. A boldogság-érzetemet nem az kell meghatározza, hogy hány lóerős a motor, vagy milyen márkás a nadrágom. Ugyanígy, természetes dologként kellene kezelni azt, hogy a dráguló lakásokat elhagyják azok, akik a növekvő árat nem tudják megfizetni – észre kellene venni az ebben rejlő pozitívumot is, mármint azt, hogy azok, akik a lepusztult, belvárosi lakásaikat most magasabb áron tudják eladni, másutt kedvezőbb lakáskörülményeket tudnak teremteni maguknak ebből a pénzből. Ugyanakkor, a lepusztult belvárosi lakásokat a tehetősebb, új tulajdonosok felújítják, így a lakosságcsere mindkét fél számára a korábbinál kedvezőbb életkörülményeket hozhat. (Itt azért hangsúlyozni kell, hogy ez a win-win képlet tiszta piaci viszonyok mellett érvényesül, és nem biztos, hogy a szegények akkor is nyerők, ha az önkormányzat „közvetít” ebben a lakosságcserében – utóbbira láttunk példát mind a IX, mind a VII. kerületben.)
A fogalom használata megtévesztő a magyarországi folyamatokra, egyfelől, mert a dzsentri szó a magyar kultúrkörben nem éppen pozitív jelentésű. Itt is, mint az angolban, középnemest jelöl, de míg az angol dzsentrik a kapitalista viszonyok közepette bekapcsolódtak az árutermelésbe, a középosztály dolgos tagjaivá váltak, a magyar dzsentri-fogalom azokat a lecsúszott, élősködő kisnemeseket jelöli, akik élen jártak az ügyeskedésben, miként kerüljék el a munkát. Másfelől, a budapesti szuburbanizáció sem az amerikai, klasszikus mintát követte, hiszen a városközpontból való kiköltözés, előbb a távoleső lakótelepekre – nem szabad választás kérdése volt, és később, a környékbeli településekre való vándorlást is jórészt anyagi kényszer motiválta.
Maga a visszaköltözési folyamat is különbözik a nyugati mintáktól, ahogy a tanulmányban egyébként meglehetős részletességgel ezt taglalják. Vázlatosan:
– a VI. kerületben szerencsés összhangba került az épületállomány állapota és az önkormányzati döntéshozatal – viszonylag kevés bontással, durva szerkezeti változás nélkül sikerült a terület státuszát javítani.
– a IX. kerületben egy átfogó rehabilitációs terv nyomán szisztematikusan átalakították a beépítés jellegét, vonzóvá tették a kisgyerekes családok számára.
– a VIII. kerületben a nagykörúton belül a spontán rehabilitációs folyamatokra játszott rá az önkormányzat, nagyon helyesen, itt egyre biztatóbb a helyzet, míg a Corvin környékén buldózer-technikával élesítették az ellentétet az új projekt és a totálisan lepusztult lakótömb között. Mindmáig elég bizonytalan a sikeressége annak a rehabilitációs programnak is, amely a Mátyás-tér környékét igyekszik talpra állítani.
– a VII. kerület a totális káosz, az ostoba bontások és ocsmány új épületek elegye, amit szerencsére a gazdasági válság megállított, hogy aztán szabad teret nyerjen a kreatív, civil kezdeményezés – még a buta önkormányzati reakciók közepette is „világhíressé” tegye ezt a negyedet.
Az adatok tengerében, amelyeket a tanulmány igazán bőségesen tartalmaz engem az a kérdés foglalkoztatott, hogy a helyzet leírásán túl, milyen tanulsággal szolgálnak az eddigiek, illetve milyen városfejlesztési stratégia kialakítását kellene előmozdítani, a tények ismeretében.
Erről a következőkben…
A sorozat ITT kezdődött.